Fazekak
filmnovella

__________
EÖRSI ISTVÁN

 

Ha alulról lassan fölfelé vezéreljük tekintettünket egy ütött-kopott csizmát pillantunk meg először, a földes padlón, majd egy foltozott térdű nadrágot. A láb térdben megtörik, valamilyen lócaféleségen, valaki ül rajta. Ha még feljebb merészkedünk, egy másik deszkát is látunk, azon néhány könyv, és papír, valaki föléje görnyed és ír, egészen közel hajolva a papírhoz. Amikor fölemeli a fejét a papírról, fejbúbja a földes mennyezethez ér. Látható még a félhomályban egy szalmazsák és néhány polcszerű deszka, könyvekkel.
      A sovány arc, melyet teljesen benőtt a szakáll, kortalannak hat. Elmúlt ötvenéves, de lehetne akármennyi. Az írás szünetében kissé remeg kezében a toll, és arckifejezésén olyasfajta révetegség tapasztalható, amilyennel a költőket ruházza fel a romantikus képzelet. Maga elé motyogja, amit ír; néhány szót érteni is. A toll megáll szó közben, az írót jóvátehetlen köhögési roham rázza. Alig folytatja az írást, odakintről valahonnan kutyaugatás hallatszik, majd egy női hang: - Vigyázz! - a kutya elhallgat. A toll megáll, az író mozdulatlanságba dermed. Feje fölött lépések zaja, majd érthetetlen beszédfoszlányok. Földdarabka hullik az asztalnak használt deszkára. Az írónak újra köhögnie kellene. Szájára szorítja kezét, elnyúlik a szalmazsákon. Háta rázkódik az erőlködéstől. Fent elhallgatnak a hangok, újra felharsan a kutyaugatás, majd csend támad. A föld alatti ember végre szabadjára engedheti köhögését. Egy női alak tűnik fel mellette. Ütögeti a hátát, kendőt vesz elő, megtörli a férfi homlokát. A köhögés csillapul. A nő a csapzott szakállat simogatja. Aztán fekszenek egymás mellett a szalmazsákon.
      Olykor megleshetjük a férfit kedvezőbb megvilágításban is. Például levest kanalaz egy szobácskában. Mellette négy-öt éves kislány ül, le nem veszi róla a szemét. A férfi keze remeg egy kissé, a leves a szakállon csurog végig. Ismét felharsan odakintről a kutyaugatás, a női hang újra „Vigyázz”!-t kiált. A férfi felugrik, felnyit két csapóajtóként működő pallót, és lecsusszan a szoba alá. A pallókat alulról helyükre igazítja. A kislány villámgyorsan a tányér mögé ül. A kutya elhallgat, egy vadászkalapos férfi lép be, nyomában a már ismert nő. A vadászkalapos körülszaglász a levegőben, a kislány fel sem pillantva kanalazza a levest. A vadászkalapos leül, bámulja a nőt, majd egy hivatalos papírt - idézést - vesz elő, és lerakja az asztalra.
      Nehéz dolgunk volna, ha néma képek segítségével gazdagon akarnánk variálni a háznak és lakóinak életét. A legegyhangúbb életforma: a bujkálás. Az üregben kucorgó férfit nem mindig zavarják meg írás közben; és ha megzavarják, se mindig fogja el köhögőroham; de ha elfogja, akkor sem csillapítja mindig női gyöngédség a görcsöt. Az ebédet pedig többnyire zavartalanul költi el. Néha sötét éjszakákon kioson az udvarra. Ilyenkor lefekszik a földre. Egyszer el is aludt, érzelgős kifejezéssel élve: álomba sírta magát. Már szürkült, amikor a nő a házban fölriadva megérezte hiányát, kiment érte, fölébresztette. Sajnos nem engedhették meg maguknak, bárhogy szerették volna, hogy egy kicsit még együtt maradjanak a gyönge derengésben.
      Az évek során azért változik egy és más. A nő rémülten és boldogan nézi növekvő hasát. Megy az utcán, kezében kosár, mögötte a szomszédok vihognak. Hazaér, kerítésére egy papír van tűzve: „Kurva”. Áll a szobában, az asztalnál, vele szemben két egyenruhás hatósági személy kérdőn-pimaszul a hasára mutat.
      Aztán persze a betegség is hozhat új szint az egyhangúságba. A férfi az üregben fekszik, hörög, dobálja magát. A nő kétségbeesetten áll mellette. Újra egyedül hánytorog. Újra mellette a nő. Aztán egyszercsak egy orvos hajlik fölé, kopogtatja. Újra a magányos és páros gyötrődés képei. Ismét megjelenik az orvos, gyógyszert hoz, hallgatja a beteg mellét, hátát. Aztán az orvos kilép az ajtón és elindul az utcán. Két férfi a nyomába szegődik.
      A bujdosás időölő tevékenység: a napok lassan telnek, az évek gyorsan. De hogyan érzékeltessük az idő múlását: egyre őszebb hajjal és szakállal? A hajszálak és fogak hullásának elégikus ritmusával? Ez esetben nincs szükségünk erre az ósdi sémára, mert egy ugyanilyen ósdi, de jobb séma áll a rendelkezésünkre. A szobában már két gyerek - egy hét- és egy kétéves - nézi a férfit, aki önfeledten pipázik. Ismét felhangzik a kutyaugatás, majd a „Vigyázz!”-kiáltás. A férfi a már ismert módon eltűnik a föld alá, a szobába beront a nő, szívni kezdi a pipát. A kutya elhallgat. Kisvártatva belép egy vadászkalapos férfi, bámulja a nőt, majd a füstöt.
      A szobában egy köpcös, kövérarcú, nagybajszú férfi ül, zsinóros magyar ruhában. Vele szemben ül és varr a már ismert asszony, Teréz nevezetű. A férfi krákogva és hümmögve beszél, közben folyvást összedörzsöli két kövér kezét.
      - Nahát, Táncsicsné - mondja -, khm, khm, hát ezt is megértük végre. Az asszony némán nézi a férfit.
      - Az igazság, khm, khm, utat követel magának, hiába. Most hazatér mindenki, akit eddig khm, khm, sárral dobáltak, és elfoglalja dicső helyét a nemzet testében.
      - Hozhatok egy pohár bort Emich úrnak?
      - Magácskának nem kell félnie, Mihály, khm, khm, felvilágosult ember. Nyolc év az nagy idő, khm, khm, az ember életében. A lónak négy lába van, mégis botlik. Meglátja, megszereti majd azt a gyereket.
      Ráteszi a kezét az asszony karjára. Ez elhúzódik, a varrására hajol, mosolyog. A kövér férfi folytatja.
      - Nem vagyunk fából, khm, khm, nem igaz? Nem vethet majd semmit a maga szemére. Miért, azt gondolja, hogy ő külföldön, ahol annyi a könnyű frajla...
      Terézre néz, elhallgat, majd máshogy folytatja: - Mikor jön haza Mihály?
      - Majd ha hazajöhet. - Hogyhogy?
      Csönd támad. A férfi nagy sokára hitetlenkedve megszólal: - Hát maga nem is tud az amnesztiáról? Már két hete kijött. Teréz leteszi a varrást.
      - Kijött-e?
      - Már két hete! És maga még meg se írta neki? Sancta simplicitas! - Az amnesztia?
      A kövér férfi egy közlönyt tesz le az asztalra. - Ebben van, tessék. Mindenki kegyelmet kap. Mindenki, mindenki.
      Teréz ismét varrni kezd, mosolyog.
      - Mindenki, khm, khm, mindenki, akit nem akasztottak fel. Feltámasztani csak azokat lehet, hehehe, akik élnek.
      A kövér ember, kezét dörzsölgetve, várakozón nézi az asszonyt.
      - Akkor szegény Mihály még mindig meg van halva, hiszen őt felakasztották.
      - A távollétében, asszonyom, csak a távollétében. Ez nagy különbség. Az akasztást is el lehet viselni, khm, khm, ha az ember nincs jelen.
      - De nevét az akasztófára tűzték!
      A kövér ember áthajol az asztalon, úgy mondja, közvetlen közelről: - Az még jól fog jönni neki.
      Krákogás, kézdörzsölés.
      - Nem küldött új kéziratot a számomra? - kérdi aztán a férfi. Teréz a fejét rázza. - Kár, khm, khm, nagy kár, csak le ne késsen. Most nagy lesz a tülekedés.
      - Hiszen amiket küldött, azokat maga visszaadta. - Az ő érdekében, csak az ő érdekében.
      A kövér férfi megtörli homlokát.
      - Mégis megköszönnék egy pohár bort - mondja. Iszik egy kortyot. - Csak nem itt őrzik, khm, khm, azokat az irományokat a házban? Teréz mosolyogva varr.
      - Modernebb írásokat várok én Mihálytól. Ha az uralkodó amnesztiát ad az íróknak, akkor adjanak amnesztiát az írók is az uralkodónak. Aztán Mihály folyvást a tulajdon ellen tüzel. De hát ki veszi meg a könyvét? Csak akinek tulajdona van. Akinek nincs, az örül, ha kenyeret vehet.
      - Mihálynak mondja ezt.
      - Én Mihály érdekében beszélek. Nekem szerzőm annyi lesz, hogy Dunát lehet majd velük rekeszteni.
      A csapóajtó felemelkedik egy kissé Emich mögött. Felbukkan Táncsics feje. Emich nem látja, csak Teréz.
      - A lázítás kora elmúlt, khm, khm, most jön az építés kora. Tudja, mit csinálnak az olyan kakasból, aki az éj közepén is hajnalt kukorékol? Levest csinálnak belőle, szép, sárga kakaslevest.
      - Majd megírom Mihálynak.
      - Írja csak meg. Írja meg, hogy én nagy írót csinálok belőle, és gazdag embert. Hiszen már nem fiatal, nincs sok ideje. Kezdje mondjuk önéletírással. Parasztember, a maga erejéből tört fel, bejárta a nagyvilágot, ült börtönben, volt népvezér, törvényhozó, bujdosó. Romantikus élet. Csak papírra kell önteni.
      - Disznót vágok a tiszteletére - mondja Teréz. - Két hétig nem engedem ki az ágyból.
      - Vagy kezdje inkább falusi arcképekkel, khm, khm, az ilyet falják a városban.
      Teréz nevet. - Megírom neki.
      - Később, tudja, már politizálhat is. Ha jobban kiismeri magát. Megírhatja bujdosása történetét, vagy akár, khm, khm, szabadságharcos emlékeit is.
      Eljön az ideje. Mindenki emlékeket melenget majd, én mondom magának. Mihálynak pedig van mire emlékeznie, nem igaz? Fura világ jön.
      Táncsics nesztelenül kimászott már a föld alól, ott áll Emich mögött. Teréz pukkadozik a visszafojtott nevetéstől.
      - Miféle fura világ?
      - Emlékezős világ. Kedélyes világ. Mindenki kossuthista lesz, vagyis felrakja Kossuth képét a falra, khm, khm, mihelyt veszély nélkül teheti. Így hát Kossuth is lógni fog, mégpedig az uralkodóval átellenben. Mert őt is szeretni fogjuk, hiszen amnesztiát adott azoknak, akiket nem ölt meg. Hát az ilyen világban uszítással nem jutunk messzire.
      Ekkor szólal meg Táncsics: - Hol az az amnesztia?
      Emich Gusztáv hátrakapja a fejét, megpillantja Táncsicsot, és teljes testében remegni kezd. Feláll, szívéhez kap, visszarogy a székre. Táncsics felveszi az asztalról a közlönyt, átfutja, a fejét csóválja.
      - Maga itt bujkált? A saját házában? - Hát.
      - Nyolc évig? - Hát.
      - A házkutatások ellenére? A spionok ellenére? Ezt nem fogják magának soha megbocsátani.
      - Muszáj nekik, ha egyszer amnesztia van.
      Emich a fejét csóválja. Teréz még két poharat hoz be, tölt a borból, mindnyájan isznak.
      - A szabadulására - mondja Emich. - A vértanúkra - feleli Táncsics.
      - Adja ide nekem, khm, khm, a munkáit. Megnézem, mit adhatunk ki elsőnek.
      - Kend ne csináljon belőlem nagy írót, mert én nem adom bérbe a tollamat. Én nem írok mást, mint amit írnom kölletik.
      - Mutassa a termést.
      Táncsics a fejét rázza. - Még nem jött el az ideje.
      - Maga már, khm, khm, előbujt a föld alól, de az írásai még ott bujkálnak? - Ők még nem kaptak amnesztiát.
      Kutyaugatás hallatszik. Belép egy szomszédnő, a két gyerekkel. Meglátja Táncsicsot, majd a kisebbik lányra bámul, aztán újra Táncsicsra, és sikongatva kirohan.
      Táncsics szegényes, majdnem koldusi ruhában áll a belvárosi utcán, és a jólöltözött, vidám forgatagot bámulja. A kavargó nép tudomást sem vesz róla. Beszélgetések foszlányai hallatszanak, többnyire német nyelven. Köztük egy hibátlan magyar mondat: „Olyan szép volt, amikor a bankókat a zsebébe gyűrte.”
      Táncsics leveszi a kalapját, a homlokát törölgeti. Egy nagyobbacska fiú feléje bökdös, az apja aprópénzt ad neki, a fiú Táncsicshoz rohan, a pénzt a kalapjába akarja pottyantani. Táncsics elkapja a kalapját, a pénz a földre esik.
      - Nem koldus áll itt! - hördül fel Táncsics.
      A fiú hátrahőköl, az apja Táncsicsra förmed: - Mit ijesztgeti azt a gyereket? - Majd Táncsics tiltakozó mozdulatára: - Ha nem koldus, akkor öltözzön fel tisztességesen.
      - Ruha van rajtam.
      - Ruha, ruha, de milyen ruha? - Ahhoz kendnek semmi köze!
      - Hogy beszél velem, elvitetem! - Egészen közel lép Táncsicshoz, az arcába bámul.
      Táncsics az alkonyi Duna-parton áll, az idő borult, szél fúj, egy lélek se látható. Mellette a kordé, melyből a lovat kifogták, a kordén bordók. Halászszerszámok is láthatók, kissé hátrébb sűrűszövésű háló, állványszerűségre akasztva. Táncsics a vizet nézi, majd lassan beszélni kezd, előbb szaggatott mondatokban, aztán egyre folyamatosabban.
      - Duna, legősibb magyar folyó, te a dunna... Mert ebből a szóból lettél, benned is hányan leltek nyugovót, te meg eltakartad őket, csakhogy örökre. És mennyi piszkot öblítettél le erről az országról, mégse tisztul. Mennyi vér folyott le rajtad, meg könny... Nemrégiben is... Nemrégiben? Nyolc éve. Ez szabadságom első napja. Álltam én már a partodnál följebb is, fiatalabb koromban. Amikor Bécsben akartam magyar nyelvet oktatni. A policáj nem engedte. Havat lapátolni sem engedett. De hiszen a policájnak igaza van. Úgy bánt mindig velem, ahogy megérdemeltem.
      Táncsics leül a parton, lehúzza csizmáját, óvatosan bedugja lábát a vízbe. - Ha akkor belédvetem magam, engem is betakartál volna, és vitted volna megfeketült tetememet a Fekete vízbe. Így is megfeketedtem, mindenki megfeketül, aki életben marad. Csak a lábamat lógatom beléd, és egészen megfeketülsz tőle te is.
      Táncsics mögött a háló egyre gyanúsabban mozog a szélfúvásban.
      - És ott az a híd is, vassá vált hitünk - hohó, ugyanabból az ősi magyar szóból ered a „híd” meg a „hit”, a magyar nemcsak a legrégibb nyelv a világon, hanem lépcső is, egyik fokáról könnyedén lép át a szellem a következőre, ott az a híd is hideget áraszt- a „hideg” is a „híd” szóból jön, mert a vas hideg -, a híd csak akkor töltheti be hivatását, ha kezet fog általa két part, de miféle partok ezek, itt csupa szemét meg bűz, afölött pedig a gyilkos király vára... Kézszorításra készüljek én is? Nem.
      Feltűri a nadrágját, térdig begázol a folyóba.
      - Kell olyan ember is, aki ott folytatja, ahol abbahagyta. Elvégre a képviselőjük lettem. Viselem a képüket, itt. Nem találok érvet arra, hogy megváltozzak. Régi ember vagyok, forradalmi ember.
      Ekkor hátulról gyanús hangokat hall. Megfordul, és egy szerelmeskedő párt vesz észre a hálóba bonyolódva. Undorodva, iszonyodva bámulja őket. Aztán halkan maga elé morogja:
      - A nyílt utcán. Mint a kutyák. Hát ezért? Ezért?
      Táncsics félmeztelenül, meghajolva áll háza udvarán, a kútnál. Teréz mossa a hátát. Süt a nap.
      - Aztán vigyázz a szádra, Mihály. A policájdirektort ne akard meggyőzni. - Jól van, na. Öntsd a vizet.
      Teréz a kelleténél nagyobb lendülettel lódítja meg a vödröt. A víz befolyik Táncsics nadrágjába.
      - Hűha, ez túl jól sikerült - mondja nevetve Teréz. - Meg is törülgesselek?
      - Hát az jobban esne, mint a prédikációid. A növekvő vízfolt láttán Teréz megijed.
      - Meg kell várnod, míg megszárad. Akkor viszont elkésel. Azt nem szeretik az urak.
      - Ő is várhat egy kicsit. Fiatalabb nálam.
      Táncsics belebújik az ingébe. A nap felé fordul. Teréz egy levelet vesz elő köténye zsebéből.
      - Öcséd azt írja, hogy az emberek többre becsülik a vajat a szabadságnál, mert a szabadságot nem lehet kenyérre kenni.
      - Na, ebből elég - feleli Táncsics. - Ugyanazt a verklit nyekergetitek. Nyekergessétek nélkülem - és megindult a kertkapu felé. Teréz utána szól.
      - Viselkedj úgy, ahogy a szíved diktálja.
      Táncsics becsukja maga után a kaput. - Úgyse tud másképp - mondja a kutyának magyarázatképp Teréz.
      Táncsics a rendőrkapitánynál, Prottmann udvari tanácsosnál, ennek irodájában.
      Prottmann civil ruhás, középkorú úr. Táncsics elé siet, melegen megrázza a kezét, hellyel kínálja.
      - Minek köszönhetem a szerencsét, Táncsics úr?
      - A policájdirektor úr azt jobban tudja énnálam.
      - Mindenesetre nagyon örülök, hogy megismerhetem végre. Sokat hallottam Önről.
      Táncsics lehajtja fejét, nem válaszol. Prottmann folytatja: - Egyszóval mi szél fújta ide, kedves uram?
      - Mint kend is tudja, a kerületi policáj irányított ide. - De milyen ügyben?
      - Az amnesztiám ügyében, mint kend is tudja.
      - Az amnesztiája ügyében? De hiszen köztudott, aranyos Táncsics úr, hogy felséges uralkodónk amnesztiát adott, különben nem részesülhetnék abban a szerencsében, hogy társaságában időzhetek.
      - Azt suttogták a népek, hogy az az amnesztia rám nem vonatkozik. Prottmann viccesen úgy csinál, mintha megijedne.
      - Ne mondjon ilyet Táncsics úr, mert még elhiszem, és akkor haladéktalanul le kell fogatnom Önt.
      - Azt mondták a népek...
      - Iszik velem egy konyakot?
      Prottmann csenget, egy rendőrruhás személy ezüst tálcán konyakot hoz be. Prottmann tölt magának és Táncsicsnak is. Fölemeli poharát, Táncsics nem nyúl a magáéhoz. Prottmann megnedvesíti a konyakkal a száját.
      - Azt mondták a népek - folytatja Táncsics -, hogy az amnesztia csak azokra vonatkozik, akik a büntetésüket töltik. A magyar szöveg homályban hagyja, hogy rám, bujkálóra is érvényes-e, a német szövegből úgy tetszik, mintha szabad volnék, de abban is maradt kibúvó, illetőleg engem kirekesztő ajtó.
      - Jogászaink sajnos nem elsőrendű stiliszták, ezért aztán sok a homály. Kívánatos volna, hogy Önök, írók segítsenek olykor a hivatalnokoknak a fogalmazásban.
      - Egyszóval nem tudom teljes bizonyossággal, hogy szabad vagyok-e vagy sem.
      - Ezért jött hozzám?
      - Nem jöttem, hanem küldtek. A kerületi policájon megmosták a fejemet, mint valami lurkónak, hogy miért vezettem orránál fogva nyolc évig a hatóságot...
      Prottmann nevet.
      - Micsoda ostobák ezek a kerületi rendőrök, nem igaz, Táncsics úr? Ha nem vezet bennünket félre, akkor már régen alulról szagolná az ibolyát. Vagy felülről.
      Prottmann egy mozdulattal jelzi az akasztófát; majd nevetve folytatja: - Előbb felülről, aztán alulról, nem igaz, Táncsics úr?
      Táncsics arca se rezdül. Prottmann folytatja.
      - Őszintén örülök, hogy lóvá tett bennünket. Nagyon élvezem ezt a társalgást. De a beosztott tisztviselőktől nem lehet rossz néven venni, ha megorrolnak kicsit önre. Ők csak a közvetlen célt látják, nem gondolkodnak a következményeken, és ez így van rendjén.
      Prottmann elhallgat, fürkészve nézi Táncsicsot. Aztán folytatja.
      - Mi - vagyis mondjuk Ön és én - kicsit messzebbre látunk. De most veszem észre: szóhoz se hagyom jutni. Tessék, kérem, hallgatom.
      - A kerületi policisták közölték, hogy ügyemben felsőbb helyről leirat érkezett, és ezért ide kell jönnöm, Prottmann udvari tanácsos úrhoz, így mondták...
      - Mit szól, Táncsics úr, milyen ország vagyunk mi. Ön egyszerű paraszti családból fakadt, a mi uralkodónk mégis külön leiratban foglalkozik Önnel. - Szabad lenne a leirat tartalmáról...
      - Természetesen. Hiszen ez az Ön ügye. Szakmai kíváncsiságból izgat, Táncsics úr, hogyan bujkálhatott annyi motozás és kémkedés és feljelentés ellenére nyolc éven át a saját házában?
      Táncsics hallgat.
      - Bámulattal tölt el ez a bravúros teljesítmény. Csodálatos felesége lehet.
      Táncsics tiltakozó mozdulatot tesz.
      - De bármilyen nagyszerű asszony a felesége, segítőtársak nélkül... Újabb tiltakozó mozdulat.
      - A környék pékjeinek és henteseinek például nem ütött szöget a fejébe, hogy... Ne tiltakozzon, csak nem képzeli, hogy neveket kérek Öntől. Az Ön jelleme acélpáncél az ilyen kérdések ellen.
      - Kegyeskedjék átnyújtani a leiratot. - Ja persze, a leirat.
      Prottmann az íróasztalához megy, meglenget egy aktát Táncsics felé. - Voila! - mondja. Visszaül a helyére, maga mellé helyezi az okiratot.
      - És mit csinált nyolc éven át? Írogatott?
      - Ha kegyelemben részesültem, akkor a mondott időszakról semmilyen formában nem tartozom számadással.
      - Ki beszél itt számadásról? Engem egyszerűen csak érdekel, hogy mit lehet csinálni nyolc éven át egy feltételezésem szerint nem túl kényelmes rejtekhelyen. Ha írogatott, akkor ott ülőalkalmatosságnak is kellett lennie. Világot is kellett gyújtania hozzá. Hogy fér el ilyen helyiség egy olyan kicsi házban? Egy ablaktalan-helyiség. Ha az alaprajzot nézem...
      Az aktacsomóból egy iratot vesz ki, kiteregeti Táncsics előtt. - Azt reméltem, hogy a leiratot kegyeskedik ide hozni.
      - Az is itt van. Itt van minden, ami kell. Azt hiszi, hogy egy olyan jelentős férfiúról, amilyen Ön, csak egy irattal bírunk?
      - Engem viszont ez az egy irat érdekel.
      - Hogy sürget, sürget. Melyik francia mondta, hogy a stílus az ember, Boileau?
      Prottmann egy pecsétes iratot húz elő, meglengeti. - Itt az irat, láthatja.
      Táncsics az irat felé nyúl. Közben fellöki a konyakos poharát. Prottmann felkapja az iratot, csenget. Egy másik rendőrruhás személy siet be, szárazra törli az asztalt.
      - Mi már találkoztunk egyszer - mondja neki Táncsics. - Ön vadászkalapot viselt.
      - Megnyugtathatom, a felséges uralkodó Önre nézve kedvezően intézkedett - mondja Prottmann, mihelyt kettesben maradnak. - Kivételesen, különös kegyelmi aktussal, az amnesztiáltak körébe sorolta, és konfiskált házát is visszaadja Önnek.
      - Ha szabad volna az iratot.
      - Azt sajnos nem szolgáltathatom ki.
      Táncsics arca vérvörös lesz. - Így áll rajtam bosszút a policáj, amiért lóvá tettem.
      - Valóban lóvá tett. Én is csak akkor jöttem rá, hogy hol bujkál, amikor neje őnagysága méltóztatott teherbe esni.
      Táncsics döbbenten nézi Prottmannt. Ez feláll, és sétálni kezd a szobában.
      - Ön abból indul ki, aranyos Táncsics úr, hogy minden rendőr hülye. Ez a feltételezése az esetek többségében nem nélkülöz némi valóságalapot, de akadnak figyelemre méltó kivételek is. Önöknek, forradalmároknak megvan az a hibájuk, hogy folyvást a törvényszerűségeket hajhásszák, és a kivételekre nincs szemük.
      - Kendtek pedig mindentudónak óhajtanak látszani.
      - Kiindulópontom logikai természetű volt - folytatta Prottmann. - Ön izgága ember. Ha külföldön tartózkodik, hogyhogy egy szót se hallani Önről? Ki kellett volna nyomatnia valamiféle izgató iratocskát Hamburgban vagy Londonban.
      - Nem bírtam kiadót szerezni, nem volt pénzem. Prottmann a fejét csóválja.
      - A pénzhiány öreg hiba. Egy forradalmárnak legyen pénze, különben kifullad. Pénz híján nyilván elrejtette írásait. Én pedig gyanút fogtam, hogy itt irkál valahol, a közelben. Aztán újfent anyai örömökhöz segítette a feleségét. Ez szarvashiba volt, ejnye, ejnye...
      Táncsics az asztalra csap.
      - A policájdirektor úrnak sincs joga ahhoz, hogy a magánügyeimbe üsse az orrát.
      Prottmann visszaül a székébe, áthajol az asztalon. A két fej szinte összeér.
      - Magánügy? Már hogy lenne a policáj szempontjából magánügy, hogy egy eltűnt forradalmár híresen erényes felesége teherbe esik. Ráadásul kedves neje azt állította, hogy a gyerek egy beszállásolt katonától való. Én nem voltam rest, ellenőriztettem ezt az állítást. Abban a házban a gyerek születése előtt egy évvel és négy hónappal volt utoljára beszállásolva katona.
      Most Táncsics rázza a fejét.
      - Ha tudta, hogy ott vagyok a házban, miért nem fogatott le? - Őszintén sajnálom - válaszolja Prottmann -, hogy ilyen lesújtóan vélekedik rólam. 49-ben még, nem mondom, lefogattam volna, de miért fogassam le olyan időben, amikor a közhangulat megnyugodott már? Ha mártírt csinálunk Önből, újból elégedetlenséget szítunk, ha elengedjük kiérdemelt büntetését, akkor viszont gyengeséget mutatunk. Úgy gondoltam, a monarchia akkor jár a legjobban, ha Ön egy ideig még a föld alatt marad.
      Táncsics fel akar állni. Prottmann csillapítóan a karjára teszi a kezét.
      - Utasítottak, hogy a kegyelmi iratot, őfelsége kézjegyével, alkalmas időben nyújtsam Önnek át.
      - És ez most nem alkalmas idő?
      - Nem a legalkalmasabb.
      Táncsics feláll. Prottmann tovább beszél.
      - Kegyelmi tényt kegyelmes szívvel kell fogadni. Ön viszont háborog még. Így nem volna jó. Nem volna alkalmas. Dolgozzon nyugodtan. Akár írhat is. Persze jobban tenné, ha előbb körülnézne, tájékozódna egy kicsit.
      Prottmann is feláll, majd pontot tesz a gondolata végére: - A föld alatt torz az akusztika.
      Táncsics kisiet a szobából, és máris egy másik szobában találjuk. Egy széken ül, vele szemben kis dobogón, egy asztal mögött egy rendőrruhás tisztviselő.
      - Kinél bujkált? Táncsics hallgat.
      - Hogyan gondoskodtak az ellátásról? - Ki tudott a búvóhelyéről? Táncsics hallgat. A következő kérdést egy másik szobában teszi fel neki egy vöröshajú tisztviselő:
      - Kocsis Imre ügyvéd tudott az Ön búvóhelyéről? - Hát Kecskés ügyvéd? - Tudatom Önnel, hogy az amnesztia-rendelet folytán vallomása senkit sem hoz hátrányos helyzetbe. Érdeklődésünk célja: adatkiegészítés. Táncsics hallgat.
      - Jelentést kaptunk arról, hogy Schumlich János fűszerkereskedő felesége segélyezte Önt. Ön kérte fel erre Schumlichnét?
      A következő kérdések egy hivatali folyosón hangzanak fel. Táncsicsot két civil ruhás fogja körül és váltogatva kérdezgeti.
      - Ki kezelte Önt betegségében? - Davida Sándor? - Magyar Mihálynak mely kéziratait adta át? - Személyesen adta át vagy közvetítő útján? - Hová akarta kicsempészni őket? - A felesége volt a közvetítő? - Hamburgba, a Prevost-nyomdához? - Nem érdemes tagadni, látja, tudunk mindent.
      Táncsics olyan hirtelen áll meg, hogy két kísérője túlhalad rajta. Amikor
      megfordulnak, megszólal végre:
      - Ha mindent tudnak, akkor minek válaszoljak? Elsétál a két civil ruhás között, majd visszafordul: - Elmúlt esőnek nem kell köpönyeg.
      Táncsics odahaza alszik. Álmában egy óriási épületet lát. Ő maga megérkezik porosan, rongyosan, hátán kis batyujával, és ámulva nézi a roppant építményt. Egyszercsak egy fiatal, szép nemeskisasszony terem előtte.
      - Hát ez miféle épület? - kérdi Táncsics.
      - Az Ácsteszéri Tudományos Akadémia - mondja a kisasszony.
      - Ez Ácsteszér volna? Rá se ismerek, pedig itt születtem.
      - Akkor Ön Táncsics Mihály - mondja a kisasszony. - Az született Ácsteszéren.
      Ezzel megragadja Táncsics kezét, és meg akarja csókolni. Táncsics zavartan, üggyel-bajjal visszarántja. Ebben a pillanatban hullani kezdenek a könyvek az összes ablakból; Táncsics egyiktől a másikig rohan, látja, hogy mind az ő művei. Nagy réten áll most, az építmény és a kisasszony eltűnt, amerre a szem ellát, mindenütt Táncsics-művek. Ő pedig középen áll, mozdulatlanul, boldogan, mellette két szántásra befogott satnya ökör fújtatva pihen. Hátulról ütésre emelt mogyorófabottal egy hajdú közeleg. - Naplopó - morogja a hajdú -, majd adok én neked -. Táncsics azonban nem hallja ezt, mosolyog tovább. Egyszercsak felharsan a figyelmeztető kiáltás: - Vigyázz! A hajdú botja lesújt, Táncsics felnyög, kutyaugatás harsan, Táncsics automatikusan felugrik, már bújna is a padló alá, aztán arcát tenyerébe temetve az asztalhoz ül. Az asztalon egy tányér kihűlt leves.
      Belép az Adófelügyelő, mögötte Teréz.
      - Nem ízlik a leves? - kérdi Teréz. - Várj csak, megmelegítem.
      - Majd utána - mondja Táncsics.
      Az Adófelügyelő közben írást halászik elő a táskájából, átnyújtaná Táncsicsnak, aki azonban nem veszi el. Az Adófelügyelő leteszi az írást az asztalra.
      - Ez mi? - kérdi Táncsics.
      - Szíveskedjék elolvasni - mondja az Adófelügyelő. - Majd - mondja Táncsics. - Ráér.
      - Jobb, ha most olvassa el - mondja az Adófelügyelő. - Ha fizetési haladékot vagy részletfizetést kér, azt nekem most azonnal be kell jelentenie írásban.
      - Miféle fizetési haladékot? - kérdi Teréz.
      - Ki kell fizetni a ház hátralékos adóját, 1849-től 1857-ig. Teljes csönd támad. Táncsics láthatóan nem hisz a fülének. - De hiszen ez a ház el volt konfiskálva.
      - Na és? - kérdi az Adófelügyelő.
      - A jövedelem nem hozzám folyt be, hanem a fiskushoz, így hát az adót sem nekem kell fizetnem.
      - Olvassa el már azt az iratot. Abban meg van írva, hogy mivel az uralkodó visszaadta Önnek a házát, az adó is Önt illeti.
      Táncsics hitetlenkedve olvassa az iratot. - Jól van, ezután fizetem majd.
      A hivatalnok bánatosan ingatja a fejét.
      - Az amnesztia visszamenőleges hatályú - mondja. - Ha a rendelet mentesítette az akasztástól, akkor mentesítette a vagyonelkobzástól is. Ha viszont a vagyona nem volt elkobozva, akkor most fizetnie kell az elmaradt adót, különben elárverezik a házát.
      - És akkor hova menjünk a gyerekekkel? - kérdi Teréz. Az Adófelügyelő tanácstalan kézmozdulattal válaszol.
      - Meg akarnak bennünket gyilkolni - állapítja meg Teréz.
      - Kérhetnek fizetési haladékot. Vagy részletfizetést. Esetleg az adó eltörlését, kegyelmi kérvény útján.
      Táncsics, aki eddig mozdulatlanul ült, tenyerébe temetett arccal, felhördül, földhöz vágja a levessel teli tányért. Az ajtóban megjelenik a két kislány. Táncsics feláll, fenyegetően megindul az Adófelügyelő felé. Ez rémülten hátrál.
      - Mihály! - kiáltja Teréz.
      Táncsics irányt változtat és fejjel nekirohan a falnak. Összerogy. Teréz és a kislányok odaszaladnak hozzá. Az Adófelügyelő kisomfordál az ajtón.
      Táncsics az utcán áll, újságot árul, a Kalauz című lapot. Senki sem veszi egy jó ideig, az emberek ügyet sem vetnek rá. Nagy sokára egy pesztonka megy arra egy nyolc év körüli fiúcskával. A fiúcska unszolására a pesztonka vesz egy példányt és csákót csinál belőle.
      - Nem erre a célra adtam - mondja Táncsics.
      - Megfizettem. Mi köze hozzá? - mondja a pesztonka.
      A sétálók közül egy harmincöt év körüli férfi válik ki, odalép Táncsicshoz.
      - Tíz példányt kérnék, Táncsics úr.
      Táncsics gyanakodó arccal ránéz, fölismeri, felderül az arca.
      - Köszönöm, hogy a múltkor megsegített. Elárverezték volna fejem fölül a házat. °
      - A hazát szolgálja, aki Táncsicsnak segít.
      A két férfi egy kávéházban ül. Az ifjabbik előtt tíz újság, az idősebb előtt a többi. Kávézás közben beszélgetnek.
      - Nem hittem volna, hogy épp kend segít meg engem. 49-ben Debrecenben jól megharapdáltuk egymás bokáját.
      - Harapdálnám újra szívesen, micsoda idők voltak azok!
      - Megérünk még jobbat is. Csontomban érzem az időjárásváltozást. - Csak aztán meg ne csalja a csontja.
      - Politikában nemigen tévedek - mondja Táncsics. - Kendtek engem fantasztának tartottak.
      - Nézze, én nem vitatom, hogy Ön reális politikus volt. Ön mögött egy párt állt, versengtek Önért a választókerületek. Sikerről sikerre haladt a mély verem felé...
      - Amelyet kendtek ástak.
      - Kikkel kormányozna Ön? - kérdi a fiatal férfi. - Az írástudatlanokkal? Vagy a nemeseket bírná rá arra, hogy politizáljanak a saját érdekeik ellen? - Ismerem ezt az érvelést - mondja Táncsics. - Kendék azt mondták a népnek, hogy „Védd meg a hazát, majd a tied lesz” - csakhogy előbb neki kell adni, akkor majd megvédi.
      - Halkabban - mondja a fiatalabb. - Mi ez a lap?
      Kezébe vesz egy Kalauzt, nézegeti. Fejével a szomszédos asztal felé bök. Zömök férfi ül ott, tollas zöld kalapja a térdén.
      - Előtte már nincs titkom - mondja Táncsics.
      - De nekem még van - mondja a társa, és újra a Kalauzt böngészi. - Szerkeszti Magyar Mihály. De hiszen az egy zugfirkász és szellemi szatócs. - Ezt a lapot én szerkesztem, és én írom. Magyar úr csak a nevét adja, hogy meglegyen az engedély.
      - Halkabban. Egyszóval Ön Magyar Mihály?
      - Én hát.
      - Andorlaki Máté? - Az is.
      - Tüskevári? - Úgyszintén.
      - És mennyit kap mindezért?
      - Tíz forintot ajánlott fel Magyar úr.
      - Tíz forintot? Az egész szerkesztésért? - Meg az írásért.
      - Fantasztikus.
      - De még egy fillért se láttam belőle. Azért gondoltam, bogy fizetésem fejében eladok néhány példányt.
      A fiatal ember papírt, ceruzát kap elő, jegyzetelni kezd. Táncsics tovább beszél.
      - Művésznöveldét is akartam alapítani. Amikor visszakaptam a házat meg a telket, kérvényt nyújtottam be a policájdirekcióhoz. Greguss Ágost és Gyulai Pál barátaim magántanárként működhettek volna az intézetben.
      - A policájdirekció azonban nem óhajtotta, hogy Önnek művésznöveldéje legyen.
      - Én még a visszautasító válasz előtt elmentem a Magyar Sajtó szerkesztőjéhez...
      - Hajnik Károlyhoz?
      - Ahhoz. Kértem, hogy közölje le a művésznövelde tervezetének kivonatát. Azt felelte, hogy jobb lesz előbb Őfelségének egy újabb kegyelmi tényét bevárni.
      A fiatal ember vadul ír. - Élek-halok az ilyen megfogalmazásokért - mondja. - És most mi a terve?
      - Amíg nem önthetem a nemzet kondérjába a fazekaim tartalmát... A fiatal ember abbahagyja az írást, tűnődve nézi Táncsicsot.
      - Ez csak képes beszéd - magyarázza ez. - Sok írásom vár feltámadásra. Addig azonban meg kell élni valahogy. Lapot szeretnék, önálló lapot, Falusiak újságja címmel. Fel kell keresnem ez ügyben a policájdirektort?
      - Keresse fel. Semmit sem veszíthet. De más címet ajánlok. Kevésbé szegényszagút.
      - Miért, amikor én a szegények számára akarok írni.
      - A cím akkor se kiabáljon. Hogy megegye a policájdirekció. - Ködképek - ez volna a jó cím.
      - Kend gúnyt űz belőlem.
      - Vagy Honszerelem. Béke újság. Táncsics úr, vegye már észre, hogy most nem az Ön világa készülődik megszületni. Jó, jó, a forradalom ezután is kell majd, de csak mint mese a gyereknek elalvás előtt.
      Táncsics tiltakozó mozdulatot tesz. A fiatalabb nem engedi szóhoz jutni. - Ez is nagyon fontos. Nem mindegy, mit mesélünk a gyereknek. De ne trombitáljunk a fülébe, amikor éppen elaludna.
      - Kend gyerek hozzám képest. Nem tudja, hogy derült égből is jöhet villámcsapás.
      - Halkabban.
      Táncsics feláll, magához inti a pincért.
      - A számlát én rendezem, még úgyis maradok - mondja a fiatalabb. - Akkor ennek fejében átadok még két példányt.
      A nagyobb halomról rátesz két példányt a kisebb halomra, majd a nagyobbal a hóna alatt kisétál a kávéházból.
      - Hozzon még papírt- mondja a fiatalabb a pincérnek. - Teljesen teleírtam mindent.
      - Már hozom is, Jókai úr.
      - Fizetek, főúr - mondja a szomszéd asztalnál a zöldkalapos.
      Táncsics egy szöget akar beverni a falba, egyszercsak nem bírja felemelni a kezét, a kalapács kiesik belőle. Áll a szobában, jobbkeze idegen, merev testként csüng le.
      Lócán ül a pincében, egy deszka fölé görnyedve ír. Hirtelen megáll a keze, bal kezével a jobb karjához kap. Fekszik a priccsen, kínlódva dobálja magát. Kutyaugatás. Teréz hangja: „Vigyázz”-t kiált. A kutya elhallgat. Egy orvos nyomogatja gondterhelten a fájdalomtól eltorzult arcú Táncsics karját.
      Táncsics a szobában eszik, evés közben elejti a kanalat. Bal kézzel folytatja az evést. Félmeztelenül áll a szobában, a már ismert orvos nyomogatja a karját. Táncsics úgy ír, hogy bal kézzel vezeti a jobb kezét.
      Táncsics az iszapfürdőben. Táncsics szakadó esőben a sáros utcán. Elesik a jobb karjára. Teréz otthon irtózó arccal nézi az iszonyú sebet. Az orvos és Teréz tanácstalan-rémült arca. Az orvos injekciót nyom Táncsics felső karjába, a víz a keze fején bugyog ki. Felrémlik az amputált karú Táncsics rémképe.
      Teréz a sziszegő és nyögő Táncsics karját pólyálja. Az asztal túloldalán Emich Gusztáv ül, zsinóros ruhájában. Anekdotázik, igyekszik Táncsicsot jobb kedvre deríteni.
      - Képzelje, Mihály, mit hallottam tegnap, mégpedig nem is akármilyen társaságban, jelen volt Vas Gereben, meg a fiatalabbik Szász Károly, Kemény Zsigmond is majdnem eljött, khm, khm, de aztán kimentette magát, meg aztán volt ott egy Zichy gróf is, meg Jósika Samu báró egyik unokaöccse, és sokan mások, hölgyek is persze, khm, khm. Valamelyik hölgy megkérdezte, hogy ki ismeri Táncsics Mihályt. Én persze jelentkeztem, mert hogy erre az ismeretségre én, khm, khm, mindig büszke voltam és leszek. Azt kérdi erre a hölgy, tudom-e, hogy miként kapott Táncsics amnesztiát. Mondom neki, azt még maga Táncsics se tudja. „De én tudom” mondja a hölgy, „jól értesült embertől hallottam, khm, khm, hogy Táncsics egy magas rangú főúr társaságában megjelent a császár színe előtt, és ott térdre esve könyörgött kegyelemért.” Általános volt, khm, khm, a hüledezés, csak én kacagtam, mint a bolond.
      Táncsics arca eltorzul, nem tudni, hogy a kötözés fájdalmától-e. - Aztán megcáfolta ezt a rémtörténetet?
      - Akartam - mondja kezét dörzsölve Emich -, már szóra nyílott a szám, de aztán arra gondoltam, hogy nem is baj, ha szárnyrakap ez a, khm, khm, legenda. Elvégre a lelkiismerete tiszta marad nem? Másrészt viszont most, amikor lapalapítási kérelme megint a policájdirekció előtt van, hasznos lehet, ha nincs olyan megátalkodott rebellis híre. A policájdirekció persze szintén tudja, hogy ez csak legenda, de a policistákat nem a tettek érdeklik elsősorban, hanem az, khm, khm, hogy ki mennyire szalonképes. Egy császár elé leboruló Táncsics előbb nyomathat lapot, khm, khm, Emich Gusztáv betűivel - Emich kurta nevetést hallat -, mint egy veremből kibújt üldözött. Ezért aztán csak kacagtam, elképzeltem, hogy Ön orral túrja a földet a császár előtt, ennél jobb tréfát nem hallottam, amióta kétágú vagyok. Magam előtt láttam, khm; khm, amint átkarolja a császár lábát...
      Ebben a pillanatban Táncsics bal kezével váratlanul tiszta erőből ráüt borzalmas sebére és ájultan nyúlik el a padlón.
      Rendőrségi őrszoba. Asztal mögött nyúzottképű rendőrtisztviselő ül, vele szemben áll Táncsics és Teréz.
      - Én már nagyon unom ezt. Ezt már nagyon. Kérem, könyörüljenek rajtam - mondja a Nyúzottképű.
      - Miről van szó? - kérdi Táncsics.
      - A maguk számára, kérem szépen, külön tisztviselőt kellene felfogadni. Nekem egy életem van, ez nem fér bele.
      - Micsoda? - kérdi Táncsics.
      - Hát kérem, csak a feljelentések felemésztik egész időmet.
      Egy szekrényhez megy, óriási iratpaksamétákat rak ki az asztalra: Tessék. Ez itt. Meg ez. És még ez is. Ez mind magukról szól. Én ezt már nagyon unom, kérem.
      - Mi erről nem tehetünk - mondja Teréz. - Nem mi írjuk - mondja Táncsics.
      - Tessék őket a szemétbe dobni - ajánlja Teréz.
      - Szemétbe? Feljelentéseket a szemétbe? De hiszen ezek okmányok, tisztelt asszonyom!
      - Ha az uram könyveit elpusztítják...
      - A könyvek, az kérem más ügy. Könyvek nélkül megvan az állam. - Árulja el, mit kíván tőlünk? - kérdi Teréz.
      A Nyúzottképű feláll, odamegy Táncsicsékhoz, és könyörgő testtartással, könyörgő hangsúllyal mondja:
      - Legalább a gyerekeiket kereszteljék meg, könyörgök...
      - Gyermekeink lányok - mondja Teréz -, felnövekedve nem tartoznak sorozás alá. Lelki üdvösségükért csak mi felelünk.
      A Nyúzottképű elborzad.
      - Kegyed, asszonyom? Kegyed töltené be az egyház helyét, kegyed, aki olyan erkölcstelennek bizonyult...
      - Hogy beszél? - hördül fel Táncsics. - Ehhez nincs joga.
      - Ön beszél jogról? Ön, akinek puszta léte kompakt jogtiprás, kérem. Hogyne volna erkölcstelen, amikor szülni merészelt olyan körülmények közt? Megbotránkoztatta a lakosságot!
      A Nyúzottképű egy nagy iratpaksamétát emel fel az asztalról.
      - Ezek a feljelentések, kérem, mind azzal a csöppséggel foglalkoznak. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe a gyereket löknénk, a másikba ezt a csomagot itt, hát ez süllyedne le. Csak Groszmanné, a volt lakójuk tizenhét feljelentéssel szerepel, és öt apát említ név szerint.
      - Mit tehetek én erről? - kérdi Teréz.
      A Nyúzottképű nekilódul, és megáll a házaspár előtt.
      - Asszonyom, ha kegyed bárkivel összeüti azt a picikét, az bocsánatos bűn. De kegyed félrevezette a hatóságot. Tudja-e, hogy ezért bűnpert varrhatnék a nyakába?
      - Hát varrjon.
      - Dehogy varrok, asszonyom, dehogy varrok. Értsék meg: egy kimerült, elcsigázott ember áll Önök előtt. Letérdelek, ha óhajtják, és így kérdem meg: mikor lesz a keresztelő?
      - Akadályok merültek fel - mondja Táncsics.
      - Önöknek, akadályok? Akkor mit szóljak én? A nagyobb gyerek már nyolcéves. Ha csak évi húsz aktát számítunk is...
      A Nyúzottképű legyint, visszaül az asztal mögé. - Időpontot kérek. Mikor lesz a keresztelő?
      - Senki se vállalja a keresztapaságot - mondja Táncsics. - Az emberek vonakodnak attól, hogy rokonságba kerüljenek velünk.
      - Megértem, nagyon megértem. De csak találnak egy hasonszőrű rebellist a városban? Pár éve még Dunát lehetett velük rekeszteni.
      Teréz Táncsicshoz fordul.
      - Mit szólnál Pólya doktorhoz? Magányos ember, tehetős ember, előítéletei sincsenek, hiszen orvos... Még hagyna is valamit a lányokra.
      A Nyúzottképű egy könyvben lapozgat.
      - Pólya doktor - dünnyögi. - Pólya doktor. Meg lehet éppen próbálni. Ha nem áll kötélnek, én majd ajánlok valakit.
      - Kend? - kérdi Táncsics.
      - Nézzék, én már annyira belefáradtam ebbe, hogy ha minden kötél szakad, felvállalom a keresztapaságot.
      Nagy csönd.
      - Nem tetszik? - kérdezi a Nyúzottképű. - Nekem mindegy, kivel próbálkoznak. Még egy hónapot adok, aztán elkoboztatom a gyerekeket a gyámhivatal útján.
      A Nyúzottképű hátat fordít Táncsicséknak, visszarakja a szekrénybe az aktákat. Aztán visszaül asztalához, és felnéz az előtte mozdulatlanul álló párra.
      - Még mindig itt vannak? Az ég szerelmére, hát meg akarnak ölni?
      Teréz ünnepi asztalt terít a szobában. Kintről kutyaugatás. Teréz kikiabál.
      - Vigyázz!
      A kutya elhallgat. Groszmanné lép be, karján kosár. - Jaj, Teréz nagysád, csakhogy megértük ezt is.
      - Mit óhajt, Groszmanné?
      - Csak a kosarat hoztam vissza. Most végre elhallgat a pletyka! Tudja, mi mindent összehordtak a szomszédok, nagysád? Hogy a Ladányi úr az apa. Meg a Goldschmidt úr. Még az én uramat is szóba hozták.
      - Oda a székre leteheti a kosarat - mondja Teréz.
      - Én persze tudtam, hogy Mihály úr a tettes. De csak nem árulhattam el, nem igaz? És ki a keresztapa?
      - Pólya doktor úr.
      - Nahát, gratulálok - mondja Groszmanné. - Pólya doktor úr nagyon szívélyes ember, habár az a hír járja róla...
      - Hallottam én is - vág közbe Teréz. - És köszönöm a kosarat. Groszmanné elmegy. Táncsics, Teréz és a két kislány körülüli a terített asztalt. A díszhelyen a teríték mögött üres a szék.
      - Nem jön már. Elhűl a sült - mondja Teréz. - Hátha beteghez hívták - feleli Táncsics.
      - És a templomban miért nem volt?
      - Éhes vagyok - mondja a nagyobbik lány, a Lajoska. - Ne bosszants már te is - mondja Teréz.
      Eszter, a kisebbik lány is enni szeretne. A jó sültszag betölti a szobát. Kintről ismét kutyaugatás hallatszik.
      - Na végre! - mondja Teréz. - Vigyázz!
      A kutyaugatás elhal. Teréz kisiet az udvarra. Kisvártatva visszajön, a kosárból egy pénztárcát vesz ki. Groszmanné az ajtóban áll.
      - Üres volt - mondja Teréz és átadja neki a tárcát.
      - Milyen szép asztal - hüledezik Groszmanné -, és hol a keresztapa? - Késik. Biztos beteghez hívták - mondja Teréz.
      - Ezek az orvosok olyan elfoglaltak. Régen nem volt ennyi betegség. - Na, ebből elég - mondja Táncsics, és feláll. Groszmanné sértetten kivonul. Táncsics szétosztja a sültet. Legvégül tesz egy szép darabot a díszhelyen lévő tányérra is, és kiszól az ajtón.
      - Vigyázz!
      A kutya beront, felugrik az üres székre, nekilát a sültnek. A gyerekek tapsolnak, nevetnek, mindenki eszik. Táncsics kávét tölt, a kutyának is önt egy tányérba.
      - A mai szép ünnepünkön kávét is igyál, Vigyázz!
      A kutya a gyerekek örömrivalgása közben szürcsölni kezdi a kávét.
      Táncsics és Teréz fekszenek egymás mellett éjszaka, a sötétben. Eleinte csak a hangjukat hallani.
      - Rossz dajkánk az irodalom - mondja Táncsics -, egy csöpp tejet sem ad, még ha véresre szopom is a csecsét.
      - A szerencsét nem kényszerítheted - majd rádmosolyog, amikor már nem is várod.
      - Majd, majd - de ennünk most kell. Csönd.
      - Én kigondoltam valamit, Mihály. Biztos jövedelem volna, de nem tudom, hogy szabad-e a te idődet erre...
      - Finnyáskodtam én valaha is, Teréz? Ha a családról van szó? - Ide figyelj. Itt a szomszédban az árvaház, az Üllői úton.
      - Mit csináljak vele? Nevelősködni úgyse engednének. Álljak be pedellusnak? Azt se engednék.
      - Fogadjuk ide szállásra és élelemre az intézet néhány diákját. p Csönd.
      - Rossz ötletnek tartod, ugye? - Ez egy megváltó ötlet!
      Táncsics világosságot gyújt, izgatottan kiugrik az ágyból, papírt, írószert vesz elő, és számolni kezd.
      - Idefogadhatunk négy diákot szállásra és kosztra. Fizetnek fejenként... - 15 váltó forintot havonta - mondja Teréz.
      - Nem borsos ár ez?
      - Reggelit kapnak, ebédet, vacsorát, mosok is rájuk.
      - Akkor az hatvan forint havonta - mondja álmélkodva Táncsics. - Meg vagyunk mentve. Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe.
      - És mi volna - kérdi Teréz -, ha még négy másik fiút is idefogadnánk ebédre. Csak ebédre, érted...
      - Azok is fizethetnének... mennyit fizethetnének?
      - Havonta nyolc váltóforintot. Az nem sok, hidd el, nem sok, ha jó kosztot adok...
      - Hogyne adnál jó kosztot. Négyszer nyolc az harminckettő. Harminckettő meg hatvan, az kilencvenkettő.
      - És azt se felejtsd el; hogy ha ennyi készpénzünk van, akkor nagyobb mennyiségben és jutányosan vásárolhatunk be. Havi hatvanból kijövünk. - Marad harminckettő, vagy mondjuk kerek számban harminc.
      - Nyugodtan számíthatsz harminckettőt.
      - Az a tíz iskolai hónap alatt háromszázhúsz forint alaptőkét fial nekünk. Háromszázhúsz forintunk lesz, lapjára fektetett bankókban!
      - És ha csak tíz évig tart ez az állapot- mondja Teréz.
      - Miért ne tartana? Akkor háromezerkétszáz forint sereglik össze nálunk!
      - Még kimondani is sok! Hát még valósággal bírni ennyi pénzt! Táncsics felugrik, fel-alá rohangál a szobában.
      - Csak a policáj ne köpjön bele a levésünkbe - suttogja Teréz.
      - Ne kárálj, mint egy vészmadár! Mi köze ehhez a policájnak? Ez nem politika!
      Táncsics abbahagyja sétáját, az asztalnak támaszkodik, lehorgasztja a fejét.
      - Előbb rajongtál, most meg kétségbeesel. Megpróbáljuk és kész.
      - Holnap felmegyek Budavárba Haase püspökjelölthöz. Ő az alsóbb iskolák és képezdék felügyelője. Ha ő támogat, akkor a policáj is beletörődik talán...
      Táncsics lefekszik Teréz mellé.
      - Haase annyit tesz, mint nyulacska. Nem jó előjel. Teréz elfújja a lámpást. Fekszenek a sötétben.
      - Ja igaz. Két fiatalember járt itt. - Mit akartak?
      - Azt üzenik, hogy forrong az egyetem. - És ezt csak most mondod?
      - Most hát - válaszolja Teréz. - Mert hát hol érünk mi rá beszélgetni?
      Az ágyban. Csönd. - Még szerencse - mondja Táncsics -, hogy az ágyban naponta találkozunk.
      Csönd.
      - De jó, hogy ilyen fiatal maradtál, Mihály.
      Ebéd Táncsicséknál. Az asztal két végében Táncsics és Teréz, egyik oldalon a két kislány, a másik oldalon Rákóczy úr és Ferch úr. A levest kanalazzák.
      - Szedjen még, Rákóczy úr - mondja Teréz.
      - A magyarokban nincs államszervező erő - mondja Ferch úr. - Jó, ha majd tartományi szinten fenn bírnak maradni.
      Teréz újabb porciót ad Rákóczy úrnak - Ferch úr? - kérdi.
      - A magyar - folytatja Ferch úr - mint az egyszeri lány, akarja is, meg nem is. Szabadság is kéne, meg biztonság is, de hát hogy jön ez össze, kérdem szeretettel?
      Némán esznek.
      - Rákóczy úr nem ért velem egyet, látom - mondja Ferch úr. - Táncsics úrról nem is beszélek.
      - Borsófőzelék van feltéttel - mondja Teréz. - Nem kell borsó - mondja a kisebbik lány.
      - Szívesen megismerkednék a műveivel, Táncsics úr - mondja Ferch. Teréz behozza a második fogást.
      - Rákóczy úr már ismeri őket? - Micsoda? - kérdi Rákóczy úr.
      - Ismeri-e Rákóczy úr a Táncsics úr könyveit? - Hát könyveket is ír? - kérdi Rákóczy úr.
      - De még mennyire ír könyveket, nemde, Táncsics úr? Volna egy javaslatom. A pénzünkért koszton és mosáson kívül könyvvel is kéne szolgálnia. Táplálék a hasba, táplálék a fejbe, nem igaz?
      Ferch úr nevetésre fakad.
      - Nem kérek borsót - mondja a kisebbik lány. - Hallgass már - mondja a nagyobbik.
      - Különösen az a könyve érdekelne, Táncsics úr, amelyet Szekszárdon nyomatott ki, 1847-ben. Amelyben csihi-puhira biztatja a parasztokat.
      - Először is Szekszárdon akkor nem volt nyomda, másodszor is én 1847-ben a budai várban raboskodtam, harmadszor is...
      - Nahát, Táncsics úr, mennyi mindent locsognak egy emberről. Én például egy papi személytől hallottam ezt, aki bizonyára nem lódít. Ki tévesztette meg?
      - Egyen, Ferch úr. Kihűl a borsó - mondja Teréz.
      A kávéház, ahol Táncsics egy egyetemistával, Pápai Ignáccal ül, szegényesebb, diákosabb, mint a másik, ahol Jókaival társalgott. A pincér az egész jelenet alatt az asztaluk körül sündörgött - mintha már láttuk volna rendőrruhában, a policájdirekción. Táncsics mellett a széken ütött-kopott oldalzsák.
      - Az iszákban a Hét nemzetiség szövegsége című munkám lapul. Megrövidítettem, hogy könnyebben másolhasd.
      - Két példányban írom le - mondja Pápai. - Az egyiket továbbadom. - De vigyázz.
      - Ízlett kérem a kávé? - kérdi a pincér. Nem kap választ. Letesz az asztalra egy hamutartót.
      - Ne féltsen - mondja Pápai. - Én már negyvennyolcban is sütöttem el puskát.
      - Hány éves voltál akkor?
      - Nyolc. - A barátom is két példányban írja le. És akkor már hármat adhatunk tovább. Most mit tetszik írni?
      - Egy forradalmi kátét. Pápai elismerően füttyent.
      - Mi a jele a forradalomnak azon kívül, hogy nagyon várjuk?
      - Azon kívül? - kérdi Táncsics. - Nem kell neki más jel. A forradalom attól lesz, hogy nagyon várják. És akkor várják, ha már tűrhetetlen a helyzet.
      - A szüleim egészen jól tűrik.
      - A jó kutya megérzi a jövevényt, mielőtt ez benyit a kapun. Így érzem én a forradalom szagát.
      - A szüleim a bécsi Operába járnak - mondja Pápai.
      A pincér ismét az asztalhoz lép. Csigalassúsággal a tálcára rakja az üres csészéket. Táncsics türelmetlenül nézi.
      - Segítsek?
      A pincér elmegy. Pápai fejével az oldalzsák felé bök. - Nem bízik bennem?
      - A kéziratot odakint adom át. Ha kimész, kanyarodj jobbra, és az első mellékutcán fordulj be. Én fizetek, és jövök utánad.
      Pápai feláll.
      - Nem azért csináljuk az egészet, hogy mégis történjen valami? Táncsics erősen ránéz, nem felel.
      - Én elköltözöm hazulról - mondja Pápai. - Siess a másolással.
      Pápai kimegy. Táncsics int a pincérnek, fizet. Ez mélyen meghajol. - Legyen máskor is szerencsénk - mondja.
      Táncsics Prottmann irodájában. Az asztalnál ülnek, előttük konyakospohár. Táncsics nem nyúl a magáéhoz, Prottmann a jelenet során csöppről csöppre ízlelgeti az italt.
      - Nagyon örülök, hogy ismét felkeresett - mondja Prottmann. - Előre megéreztem, nem érdekes? Nézze, ide készítettem őfelsége kegyelmi okiratát. Most már abban a helyzetben vagyok, hogy át is nyújthatom.
      Átadja az okmányt. Táncsics bele se néz.
      - Köszönöm - mondja Táncsics. - Csakhogy most nem ezért jöttem.
      - Mindjárt elmondja, miért jött, aranyos Táncsics úr. Csak még egy másik iratot is át kell nyújtanom.
      Átnyújt Táncsicsnak egy másik okmányt. Táncsics ezt sem nézi meg. - Ez látszólag kevésbé örvendetes határozat. A policájdirekció úgy intézkedett, hogy ön Budapest területét csak hatósági engedéllyel hagyhatja el, amelyet alkalmanként kérnie kell.
      - Nem fogom kérni. Szűkebb helyen is elfértem már.
      - Az intézkedés a látszat ellenére nem az államrend érdekét tartja szem előtt, hanem az önét. Az államrend erős, ön gyenge. Ezért az államrendnek meg kell védenie önt a saját törvénysértő tevékenységétől. Igazságos társadalom védi a gyöngéket.
      - Hálásan köszönöm.
      - Mivel szolgálhatok még?
      - A tanácsát kérem, policájdirektor úr. Noha már hatvanéves is elmúltam, kicsiny gyermekeim vannak. Miből tartsam el őket?
      - Lássuk csak. - Prottmann gondolkodva szürcsöli konyakját. - Kegydíjért folyamodik?
      - Azért a kegyért folyamodok, hogy dolgozhassak. Csírájában fojtják meg minden vállalkozásomat.
      - Megpróbáltuk megadni a lapengedélyt. Nem sikerült. - Kosztos diákjaim sem lehetnek.
      - Az nem Önhöz méltó munka.
      - Művésznöveldét akartam nyitni, nem engedték. Könyveket írtam, lefoglalták őket.
      - Pillantsunk inkább előre - mondja Prottmann. - Most mihez fogna a leginkább?
      Táncsics széles mozdulatot tesz a kezével, lesodorja az asztalról a kis csengetryűt. Rögtön nyílik az ajtó, Prottmannak az az embere lép be, akit utoljára pincérruhában láttunk. Felveszi a cserigettyűt, leteszi az asztalra, és mély meghajlással távozik.
      - Irodalmi téren óhajtanék a leginkább tehetségemhez mérten munkálkodni, mert nekem a folytonos munka a természetemben van, és mert hivatást érzek magamban a nagy néptömegek értelmi fejlesztésének előmozdítására.
      Prottmann a fejét csóválja.
      - Miért olyan elégedetlen, aranyos Táncsics úr? Ön megtette polgári kötelességét, kevés írónak sikerült így keresztülvinnie, amit maga elé tűzött. Ön a munkáival hathatósan elősegítette, hogy az országban sajtószabadság van, eltörölték a robotot és a dézsmát, életbe lépett a közteherviselés. Ön a legsikeresebb élő magyar író, minden célját valóra váltotta, úgyhogy azt tanácsolnám, nézzen más tevékenység után, mondjuk folyamodjon rajtam keresztül hivatali állásért.
      - Írni szeretnék - mondja nagy sokára Táncsics.
      - Hiszen azt teszi, nem? Némely munkái szépen terjednek sajtó nélkül is.
      - Ha szabad a sajtó, adjon nekem lapot. Akkor nem terjesztem tovább kézírásban a munkáimat.
      Prottmann elmosolyodik.
      - Ez jó gondolat. Adjon be újabb lapalapítási kérelmet. Táncsics feláll. Prottmann alulról nézi.
      - De azért ne bizakodjon túlságosan. Adja be a kérvényt, de a felsőség esetleg úgy véli majd, hogy meg kell védenie Önt rokonszenvesen kalandos természetétől. Mi nem akarjuk Önt újra lecsukni, aranyos Táncsics úr. - Engedelmével távozom.
      - Mit szólna, ha beajánlanánk Önt egy laphoz, amely most indul Heckenastnál, Hajnik Károly szerkesztésében? Ön szabadon szárnyalhatna, de a felelősség a szerkesztőt meg a kiadót terhelné?
      - Megfontolom az ajánlatot - mondja Táncsics és meghajol, indul kifelé. Már az ajtónál jár, amikor Prottmann utána szól:
      - Itt felejtette Őfelsége kegyelmi döntését, meg ezt a másik iratot.
      Táncsics megfordult. Prottmann feléje nyújtja a két okmányt. Farkasszemet néznek egymással. Prottmann csönget, bejön az iménti rendőralkalmazott. Táncsics átveszi az iratokat.
      - Kísérje az író urat a kapuig - mondja Prottmann, majd Táncsicshoz fordul.
      - Nem olyan könnyű itt kitalálni. Ez valóságos labirintus. Még én is eltévedek benne néha.
      Táncsics két egyetemistával - Zilahy Károllyal és Beniczky Emillel - a szobájában, a földön kuporog. A szoba képe megváltozott: mindenütt kéziratok, könyvek.
      - Közeledik a forradalom - mondja Táncsics. - Körmünkre ég az idő. Mindhárman az iratok közt kotorásznak. Zilahy megkérdi:
      - Mit keresünk tulajdonképpen?
      - A Forradalmi kiskátémat. Ez sem az.
      - Hol marad el Ignác? - kérdi Beniczky. - Csak nem történt baja?
      - Délelőtt még egészben volt - feleli Zilahy. - Aggódom érte. Úgy viselkedett, mint egy részeg.
      Táncsics felkap egy kéziratot, majd csalódottan visszapottyantja a földre.
      - Ez sem az.
      - Azt hiszi - mondja Beniczky -, arra kell a forradalom, hogy megszabadítsa őt a szüleitől.
      - És szerintünk mire kell? - kérdi Zilahy.
      - Mert kimaradtunk a múltkoriból. - Frázis.
      - A főbajunk az, hogy még egy vereséget sem tudunk kiharcolni. Azt is csak örököltük.
      - A könyökömön jön ki ez a vicc - mondja Zilahy. - Mondd meg őszintén: mit kezdenénk egy jól fejlett, aranyos vereséggel?
      - Itt olyan rend volt- mondja Táncsics. - De a mostani felfordulásban... Az ott micsoda?
      Beniczky felvesz egy köteg papírt, átnyújtja Táncsicsnak.
      - Na, végre. Ennek eredeti változatát már fordítják csehre, lengyelre, románra, németre. Én jól megrövidítettem, hogy gyorsabban tudjátok másolni.
      - Ahogy szoktuk - mondja Beniczky. - Láncformában. Táncsics visszaadja a példányt Beniczkynek.
      - Csak még a szokásosnál is gyorsabban. Amikor a diákság húsvétkor szétszéled az országban, magukkal kell vinniük a nyomtatott és írott példányokat, és a feltámadásra konduló harangszó adjon jelt országosan a felkelésre. Ezt is beírtam a kátéba, hogy egyszerre robbanjon mindenütt a bomba.
      - És ha egy közülük spionkézre kerül? - kérdi Beniczky. - Akkor felkészülhetnek ellenünk, és még az időpontot is tudják.
      - Nem kerülhet spionkézre - mondja Táncsics. - Vigyázzatok. Baráttól barátig lopóddzon az írás.
      - Mihály bácsi írásaiból tűz lövell ki, mondja. De azzal a tűzzel nem emészthetünk el felfegyverzett hadseregeket.
      Beniczky: - Hagyd már abba a tamáskodást - mondja Zilahy. - Jobb egy fegyver nélküli felkelés, mint egy semmilyen.
      - Miért fegyver nélküli? - kérdi Táncsics. - Vidács János vasgyáros barátom vállalta, hogy ötezer szuronyt készít, melyeket póznára veretünk. De a legelső támadás alkalmából minden jó, ami halált osztogat: kasza, fejsze, ásó, dorong, mert az első rohamban nem a gyártott fegyver minősége dönt, hanem annak sokasága, továbbá a felkelők bátorsága, a cél törvényessége, és a lelkesültség, mely az egész országban egyszerre elömlik. Ha minden faluban tudják, hogy ugyanabban a pillanatban a szomszéd falu, meg a harmadik város is rohamra indul...
      Kintről kutyaugatás hallatszik. A szobában lévők megriadnak. Zilahy kikapja a kátét Beniczky kezéből, az inge alá dugja. - Add ide! - kiáltja Táncsics. Zilahy nemet int. Táncsics erővel venné el tőle a kéziratot. Kivágódik az ajtó, Pápai ront be rajta sugárzó arccal.
      - Jó hírem van! Letartóztatták Kaas Igort!
      - Minek örülsz, te szerencsétlen? - kérdi Beniczky.
      - Megkezdődött végre - kiáltja Pápai. - Felbolydult méhkas az egyetem!
      - Ez csakugyan jó hír- mondja Táncsics. - Gyertek ki az udvarra. Teréz! Teréz! Ütött az óra. Odakint csillagos az éj.
      - Tudja-e, Mihály bácsi - mondja Zilahy -, hogy minek látom én a csillagokat? Lukaknak az éj fekete vásznán.
      - Inkább a jövő fényeit nézd bennük.
      - Jó, hogy van köztünk egy fiatal ember is - mondja Beniczky. Táncsics ásóval a kezében kilép a házból. Mögötte a három fiatalember, majd egy lámpással Teréz, akihez odakint Vigyázz csatlakozik, a kutya. A menet megáll a telek egy pontján. Táncsics a földbe szúrja az ásót, és beszélni kezd.
      - Eljött az idő, hogy elétek varázsoljam a táplálékot, amelyet nyolc éven át főzött agyam az önkéntes földalatti rabság katlanjában. Vegyétek és egyétek. A legsötétebb éjszaka óráiban ástam el, és most itt a hajnal, minden rejtett igazság a fényre kívánkozik. Életem summázatát kapjátok kézbe most, a sorsdöntő órán. Akármi történjék is velem, őrizzétek és óvjátok, amit most elétek tárok, mert fontosabb nálam.
      Táncsics az égre néz, majd le a földre. - Isten nevében - mondja. Ásni kezd. A fagyos talaj nehezen enged. Némán ás, a három fiatalember, Teréz és a kutya bámulva nézi. Nagy sokára egy fazekat emel ki a talajból, a fazékra rá van drótozva a fedél. Ünnepélyes testtartással odébb viszi a fazekat, majd folytatja az ásást. Zihál, megpihen egy pillanatra. Zilahy átvenné tőle az ásót, de Táncsics szinte gorombán elhárítja. Tovább ás. Kiemeli a második fazekat, leteszi az első mellé, odébb lép, újra ásni kezd. Már három, öt, nyolc fazék sorakozik egymás mellett a fagyott földön. A fiatalok fázósan dörzsölik össze a kezüket. Beniczky ásít, Pápainak lecsukódik a szeme. Táncsics a szívéhez kap. Teréz odaugrik hozzá, Táncsics elhárítja, ás tovább. Már tizenkét fazék látható. Teréz föléjük tartja a lámpást, a hold is felkelt. Táncsics lefeszíti az első fazékról a fedelét. A fazékban ronggyá ázott, szétrohadt papírcsomó. Táncsics tompán felnyög, nyüszítve feszegeti a második fazék fedelét, a vastag, rozsdás drót nehezen enged, aztán újra egy lucskos papírhalom bukkan elő, majd újra és újra. Végül tizenkét szétrohadt papírkupac bűzlik a telek közepén. Táncsics felzokog, Teréz átöleli, csitítja. Egyszerre felvonít a kutya: felszegett fejjel, hosszan, kétségbeesetten ugat.
      Prottmann hivatali szobája. A policájdirektor íróasztala mögött ül. Előtte Zilahy Károly joghallgató áll.
      - Már egy órát áldozott nekem idejéből a policájdirektor úr, és még mindig nem kegyeskedett elárulni, hogy miért épp ellenem nem adott ki elfogatási parancsot.
      - Ön sem árulta el - mondja Prottmann-, hogy ki az elkobzott forradalmi iratok szerzője. Pápai úr és Táncsics úr egyaránt a magukénak vallják őket. Namármost a kézírás Pápai úré, de a gondolatok Táncsics úr rögeszméi. Zilahy nem válaszol.
      - Ha nem tisztázódik, hogy ki a szerző, akkor a bíróság arra kényszerül, hogy mindkettőjüket hosszú börtönbüntetésre ítélje.
      Ismét csönd a válasz
      - Hát akkor befejeztük a társalgást mára. Vagy van még valami közölnivalója?
      Zilahy nemet int, aztán mégis beszélni kezd.
      - A policájdirektor úr azt állította, hogy az öreg egy zavaros fejű fantaszta, és hogy nekem, jó házból származó művelt fiatalembernek nevetnem kellene rajta. Valóban mulatságos, hogy ázott papírkupacokat kapart elő a jeges földből. Én mégsem nevetek rajta, policájdirektor úr. Szavai elrohadtak, öt magát is börtönben rohasztják, de ez a gesztusa erősebb valamennyiünknél, ez tovább él a föld alatt.
      Prottmann mosolyogva csóválja a fejét.
      - A föld alatt semmi sincs már, Zilahy úr, csak föld. És azalatt is csak föld van. Ha majd Táncsics úr tíz-tizenöt év múlva kiszabadul, ne keressen ott mást. Becsületszavamra csak föld van ott. Bár meglehet, hogy Táncsicsné vet bele krumplit vagy babot, mert az egész telket felásattam becsületesen.

      (A Fazekak-at 1980-ban írtam, Schiffer Pál felkérésére, a Magyar Televízió számára. Ez volt az egyetlen megbízás a Kádár-korszak folyamán, amelyet az említett intézménytől kaptam. Először a filmnovellát készítettem el, azután az irodalmi forgatókönyvet.
      A változat, amelyet most közlök, úgy jött létre, hogy a filmnovellába beledolgoztam a forgatókönyv néhány, csak ott szereplő részletét, továbbá a dialógusokon eszközölt korrekciók egy részét.)