EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Szép Ernő: Emberszag < > Eörsi István: Fazekak
Alvilági játékok
részletek

__________
DÉRY TIBOR

 

Mielőtt meggyulladt, s egy hirtelen mozdulattal kinyújtóztatta tömzsi lángocskáját, amely barátságos, sárga fénnyel vonta be a nyers deszkapolcot és mögötte a fehér falnak támaszkodó, keskeny női kezet, a hosszú fogadalmi gyertya némán állt a sűrű sötétségben, s csak egy pillanattal később kezdett rá, mintha maga is saját fényétől ébredt volna fel - szapora, sercegő hajnali szónoklatára. A pince alacsony mennyezete alatt az alvók azonnal felébredtek, s egy-egy önfeledt, rövid ásítással, vidor torokreszeléssel vagy apró nyögéssel felelve a fény üdvözletére, a harminc férfi és nő szinte egyszerre felült az ágyában. Csak a vészkijárat mellett fűrészelt tovább egy megátalkodott, magányos férfiorr. De ez is elhallgatott, amikor egy becsapódó akna megremegtette a falakat, s az egyik gyerekágy alatt halkan megcsörrentette az apró, fehér csillogó éjjeliedényt.
      - Korán kezdik ma! - mondta Lajos bácsi, mialatt vastag, fehér lábait fürgén kirántotta a teveszőr takaró alól.
      - Nagyon rájárnak most erre a környékre! - vélte egy álmos fiatalabb hang.
      A nők hallgattak. A pince túlsó végében is kigyulladt egy gyertya, egyet prüszkölt, majd hirtelen kiterítette gyors, sima fényszőnyegét a mélyen lecsüngő mennyezetre. A szomszédos pincéből, melyet csak egy lécajtó választott el, már behallatszott a begyújtott tűzhely ropogása. Egy újabb akna csapódott be; ezúttal már a cementpadló is megvonaglott, s a falon függő Krisztus-kép kissé elbillent. A házfelügyelőné négyéves kisfia felült ágyában, s ujjával a szélütötte képre mutatva, édesdeden elnevette magát.
      - Ez belövés volt? - kérdezte egy szikár, nagy csontú vénlány, aki egyenes derékkal, mozdulatlanul ült az ágya szélén, s olykor egy vörös selyemkendővel lassan végigtörölte szemüveges, kövér arcát.
      A légnyomás most már szinte szünet nélkül remegtette a falakat. A reszketés a kövek bőre alatt, láthatatlanul futott, s úgy hatott az ágyuk szélén öltözködő emberek idegeire, mint egy hosszan elnyúló, megoldatlan kérdés, mely az öntudat alatt ide-oda kígyózva hasztalan keresi a kielégülést. A fülledt, nyirkos levegőben égő gyertyák csak gyöngén világították be a nagy helyiségeket, amelyek közepe szinte teljesen sötétben maradt; a párnák és lepedők könnyáztatta, pállott szaga itt, a sötétben gyűlt össze a legvastagabban. - Most nem lehet szellőztetni! - mondta valaki, s hátravetett fejjel felnézett a mennyezet alatti, páncéllemezzel lezárt ablakra, amelyhez egy vékony vaslétra vezetett fel.
      - Azt kérdeztem, hogy ez belövés volt-e? - ismételte a szemüveges vénkisasszony.
      - Ez nem... ez kilövés! - felelte a mellette ülő nyugalmazott ezredes, aki mind a két fülére olyan süket volt, hogy férfihangot egyáltalán nem hallott meg, s női hangok közül is csak a legmagasabban visítókat; ennek ellenére katonai múltja révén, tüzérségi kérdésekben osztatlan tekintélynek örvendett.
      - S ez most? ... Ez mi volt? - kiáltotta a füléhez hajolva szomszédja, egy fiatal orvos, aki ágy híján egy fehér viaszosvászonnal bevont műtőasztalon aludt.
      - Ez is kilövés - felelte a derűlátó ezredes.
      A pince végében, közvetlenül a polcra állított csöpögő gyertya alatt egy fiatal lány fésülködött, lassan emelkedő karjainak árnyéka hatalmas mozdulatokkal futott fel a mennyezetre, ott egy pillanatig megállt, majd valamivel lassabban - mintha nem szívesen térne vissza a magasból - újra lehanyatlott a polc alatti sáros sötétségbe. Ajkai között egy vékony drót hajtűt tartott. Egy újabb, az eddiginél is erősebb robbanásra a hajtű kiesett szájából, és szelíd csörrenéssel a padlóra hullt. - Maguk mit főznek ma, Juliska? - kérdezte a házfelügyelőnőtől, miután előrehajolva kitapogatta a padlón a hajtűt, ujjával letisztogatta, s újra a szájába dugta. - Babot?
      A házfelügyelőné csak a fejét rázta, hogy babot nem főz. - Ha délelőtt fel lehet menni a lakásba - mondta -, befűtök, és főzök egy kis káposztás kockát. - A fiatal lány mélyet lélegzett, s szemét behunyva, hirtelen szája elé kapta a kezét. - Jaj - kiáltotta -, ha én még egyszer az életben ehetnék egy igazi almás rétest, sok mazsolával s vastagon behintve fehér porcukorral! !... Ez most ide csapott, ugye? - súgta elfehéredett ajakkal, s mind a két kezével megkapaszkodott a polcban. A szomszéd pincéből valaki kivágta a lécajtót, egy pillanatra megállt a benyílóban, körülnézett, majd megnyugodva visszahúzódott.
      - Ez nem ide csapott be, hanem legfeljebb a szomszédba- mondta Lajos bácsi. - Juliska fiam, ha befűt, adok magának egypár szem krumplit és ecetet, csináljon nekem egy kis főzeléket.
      Az ecet szó hallatára egy állapotos fiatalasszony, aki eddig hallgatagon, boldogan merengő, szelíd mosollyal nézegette gömbölyödő hasát, hirtelen behunyta a szemét: az ecet szó fehéren sziszegő gömbjéből, mint megrepedt dögből a legyek, átható savanyú szag szállt ki, szürke lepedékkel vonta be a falakat s a bútorokat, s apró buborékokat eresztett, amelyek néhány pillanat alatt körülszállták a pincét, kivörösödtek, megdagadtak, s vérrel csöpögtették tele a padlót.
      - Ez belövés volt! - közölte közönségével harsányan az ezredes, aki nem vette észre, hogy háta mögött valaki elájult, s hogy az asszonyok kölnivízzel, nedves szivacsokkal élesztgetik az alélt fiatal nőt. - De az is lehet, hogy bomba - tette hozzá tűnődve -, amolyan kisebb, huszonöt-ötven kilós, amilyet az oroszok használnak.
      Amikor egy fél óra múlva az aknatűz elállt, a pince hirtelen kiürült; csak a gyerekek maradtak lenn - néhány asszony felügyelete alatt - s egy idősebb házaspár, amelyet valamelyik szomszédos házból költöztettek be. A szellőztetőt kinyitották, egy fiatal lány söprögetni kezdett, a felszálló por összevegyült az ablakon beáramló hideg, hajnali köddel, s a háziasságnak s a reggeli tisztaságnak üde, családi képzeteivel népesítette be az elhagyott helyiséget. Hét óra körül járt az idő. A vénkisasszony sietve átfurakodott a második pincén, amelyben a ház szegényebb lakói telepedtek meg, s a hosszan tekergő, sötét folyosón s a belőle nyíló keskeny csigalépcsőn át az udvarra érve, nyugtalanul körülnézett.
      Amennyire a ködtől látni lehetett, a háznak nem esett baja, a lakása ajtaja is ép maradt. Kissé elszorult a szíve, ha reggelente benyitott, soha nem lehetett tudni, hogy a békés lakás helyett nem a romlás bőségszaruja fogja-e fogadni. De ezúttal is szerencséje volt, lakásának-egyetlen földi javának - egy benyomott ablakon kívül nem esett baja. A vénlány nekilátott a takarításnak; csak utána fog megmosakodni és reggelizni. Ilyenkor, korán reggel, amíg teljesen ki nem világosodott, másfél-két órás szünet állt be az ágyúzásban, mintha az ostromlók emberségből s világi udvariasságból tisztálkodási szünetet engedélyeznének a polgároknak, a rút, alvilági éjszakák után.
      (... )
      Mire hazaért, az óvóhelyen az asszonyok már az esti főzéshez készülődtek. A kártyázók asztala tündéri fényben ragyogott; minthogy a közös mécset a pince megvonta tőlük, Kovács úr saját készletéből egy fonott, rózsaszínű, hatalmas gyertyát ajánlott fel az esti szertartáshoz. Juli önkéntelenül megállt az asztal mellett, s előrehajolva megszagolta a hosszú, rózsaszínű szárat s a fölötte remegő aranyszirmokat; ájtatos karácsonyesti illatuk volt. Egy ideig önfeledten szagolgatta, aztán keze fejével megtörölte orrát; beszaladt a hátsó pincébe, s a sarokba húzódva, lekuporodott a zsámolyra.
      Az asszonyok vidámak voltak, itt is, ott is hangos nevetés csengett az alacsony mennyezet alatt. A köd miatt dél óta szinte teljesen elhallgatott az ágyúszó, a repülők elmaradtak; így akinek kedve volt, megjárta magát egy kissé az udvaron, a szabad levegőn, vagy felment kitakarítani lakását, tisztálkodni, szennyesét kimosni; az egyik asszony még egy kis, kerek, fehér cipót is sütött maradék lisztjéből. Kipihent szívvel tértek vissza az óvóhelyre; meglehet, gondolták, hogy mégiscsak megérik az ostrom végét.
      - Azt mondják, hogy Budán visszanyomták az oroszokat - újságolta a házfelügyelőné, akinek a délután folyamán még látogatója is akadt.
      - Vajon? - ingatta fejét az öreg hordár.
      - Emitt meg bejöttek Rákosszentmihályra - közölte egy másik asszony, aki délután a szemközti ház óvóhelyén szomszédolt. - A Szabóék katona fiával beszéltem az előbb, az ott dolgozik a híradósoknál.
      - Már csak vége lenne! - sóhajtotta Mari néni.
      Hogy miképp lesz vége, nemigen firtatták az asszonyok. Az öregkor s a szegénység kettős bölcsessége nem bíbelődött el a részletekkel; beérték a pillekönnyű, csodálatos reménnyel, hogy tán életben maradnak, s tovább járhatnak takarítani és mosni a környék előkelő úri családjaihoz. Özv. Daniskáné volt a legkövetelőzőbb köztük: lányát szerette volna még egyszer viszontlátni, mielőtt meghal; ám lánya Erdélybe ment férjhez, s ki tudja, életben van-e még.
      - Magának könnyű lelkem - mondogatta olykor Mari néninek -, nincs senkije a világon, akit megríkatna, ha felfordul.
      - Magát sem, Daniskáné? - kérdezte ilyenkor Mari néni, s ráncos, öreg arcával szelíden elnevette magát.
      A sűrű köd az udvarról még a pince előterébe is lehatolt; ha kinyitották az ajtót, egy-egy fehér foszlánya besurrant az óvóhelyre, s felrajzolta a levegőbe a veszélyes éjszaka képleteit. De idebenn oly barátian meleg, meghitt és biztonságossá vált a megszokott táj, hogy még a házfelügyelőék örökké sírdogáló kisfia is megnyugodott, a többi gyerek pedig derűsen sivalkodva, feszülő, kacagós kedvvel majd hogy a feje tetejére nem állította az egész pincét.
      (... )
      Reggel, hogy kinyitották az óvóhely dupla faajtaját, az udvarról levágódó huzat - mint egy indulatszó - egy szempillantás alatt izgalomba hozta az egész pincét: a polcokon megcsörrentek az üvegek, a fekhelyek takarói meglibbentek, a padlóról felszállt a por, s az ágyúdörej hirtelen bezúduló felhőjében a hadi Jupiter egy percre birtokába vette a puha ölő alvilágot. Egy női sikoltás hallatszott: mintha a meglepett ló kiáltott volna.
      - Csukják be az ajtót! - morogta egy férfihang. Az ajtóval szemben álló ágyban egy borzas lányfej felemelkedett a párnáról, s meglepetten hunyorogva szemügyre vette a lábánál magasan kavargó porfelhőt. Jobbra-balra fekhelyeiken az emberek hirtelen felkönyököltek vagy felültek. - Mi történt? - kérdezte valaki. Mari néni, a csizmadia özvegye, gyertyát gyújtott, s karját magasra emelve, egy gyöngéd mozdulattal bevilágított a mellette fekvő öregasszony arcába.
      - Él, Daniskáné? - kérdezte.
      - Már miért ne élnék! - dünnyögte ez rosszkedvűen. - Minek ébresztett fel?
      - Felébresztettem? - kérdezte Mari néni ámuldozva. - Hát nem hallotta, hogy összedőlt a ház a fejünk fölött?
      - Ha összedőlt, hát összedőlt - dörmögte özv. Daniskáné. - Én ragasszam össze?
      Az aknatűz azonban, úgy látszik, elállt, az udvar felől már semmilyen zaj nem hallatszott. Az alacsony pincemennyezeten nem látszott repedés, a sötéten izzadó falak is hibátlanok maradtak. Az esemény hírnöke, a magas porfelhő, hirtelen összeroskadt, és elfeküdt a padlón, mint aki célhoz érve megtagadja önnön létét. Az emberek feltápászkodtak, s gyors, néma mozdulatokkal öltözni kezdtek.
      Mire János bácsi, a helyettes légoltalmi parancsnok, felhúzta csizmáját, és fejébe nyomta erdélyi báránybőr süvegét, szomszédja, Andrási úr, a sánta pincér, aki éjjel az ágyban is felöltözve, kalapban aludt, már vissza is tért felderítő útjáról. A ház udvari fala, az első emelten, találatot kapott, jelentette; ám nagyobb baj nem történt, a gránát mindössze egy kis lyukat nyomott a falba, s letépett egy darabot az emeleti folyosóból.
      - Ott sincs nagyobb hiba - mondta -, mert nem tépte le egészen, csak letörte. Úgy lóg le a ház faláról az a kedves kis folyosó, mint kolbászról a nyúzott bőr.
      - Hogy kerülök be akkor a lakásomba? - kérdezte az öreg varrónő.
      A pincér vállat vont.
      - Minek oda bekerülni! - morogta. - Takarítani akar már megint? Ráér, majd ha béke lesz.
      Az asszonyok begyújtottak a tűzhelybe, vizet hoztak, bevetették az ágyakat, kisepertek; a férfiak az előtérbe mentek cigarettázni, vagy fel az udvarra, mérlegelő tekintetükkel megtámasztani a kettétört folyosót. A katonazubbonyos fiatalember átugrott a szomszéd pékhez, hogy hátha kinyit. Mire egy negyed óra múlva üres kézzel visszatért, a lépcsőházban szembe találkozott Mari nénivel. A vénasszony szigorúan rávillantotta férjétől örökölt pápaszemét.
      - Minek kószál az utcán, lelkem! - mondta szemrehányón. - Még befogják a nyilasok!
      - Maga meg minek mászkál fel a harmadik emeletre? - felelte a katonazubbonyos fiú. - Madarat fogni?
      A pince keskeny, sötét csigalépcsőjéhez érve, hirtelen karjaiba fogta a megrémült öregasszonyt, s hangosan nevetve leszaladt vele a lépcsőn. - Így hamarabb értünk le, néni, igaz? - mondta, s óvatosan visszaállította a földre, a fal mellé az apró öreg testet. - Már kész a kávé, érzem a jó savanyú szagát.
      Mari néni megrázta a fejét.
      - Jaj, lelkem - mondta -, nem tudok én most enni, halottat láttam. - Hol?
      - Epp az ablakom alatt - sóhajtotta az öregasszony.
      A fiú az arcába nézett. - Hol? - ismételte. - Biztos, hogy az ablak alatt? A mi járdánkon?
      - Épp az arcába látni az ablakomból szegénykének - magyarázta Mari néni.
      A katona hosszan füttyentett. - Az nagy baj! - morogta. - Ha rajta van a járdán!
      Reggeli után a férfiak kivonultak az előtérbe, megtanácskozni a nap rideg meglepetéseit. Az orosz bombázók szigorúan gyakorlatoztak a tetők fölött, gépfegyvereik csikorogva bele-belefaltak a házak meztelen falaiba; a szomszéd banképület tetején szünet nélkül vonított a légelhárító. Ha egy-egy percre elállt a lövöldözés, fentről az udvarról lehallatszott az olvadó hó egyhangú, lassú csorgása: a tél szelíd köszöntése.
      - Az tény, hogy a mi járdánkon fekszik - jelentette a katona -, épp Mari néni ablaka alatt.
      - Civil?
      - Civil.
      János bácsi, a helyettes légóparancsnok, ősz harcsabajsza végét beszopta szájába, s mogorván hallgatott. - Ha tényleg civil, s a mi járdánkon fekszik, akkor nekünk kell eltemetni - sóhajtotta gondterhelten a tömzsi, piros képű, fehér hajú házfelügyelő. - S még az asszonyok közül is segítséget kell hívni, mert magunk nem bírunk vele.
      Épp előtte való nap jelent meg a polgármesteri rendelet, melynek értelmében minden ház lakói huszonnégy óra leforgása alatt maguk kötelesek eltemetni a legközelebbi nyilvános téren a ház előtt fekvő polgári holttesteket. A legközelebb a Szabadság tér esett, de ott német nehéztankok álltak, senkit sem engedtek a közelükbe. - A József tér meg már megtelt - közölte a nyugdíjas postás -, az Erzsébet térre kell kivinni.
      Hogy szállítsák az Erzsébet térre, amely jó húsz percnyire van, s az orosz aknavetők tüzében fekszik? Hogy temessék ott el, amikor mindössze két ásójuk van, kapájuk meg egy sem, s a föld tiszta keményre fagyott? Mivel takarják le, hisz a nép ebben a pincében olyan szegény, hogy jó, ha magamagára telik neki szemfedőre s lepedőre.
      De estére az emberi elme furfangja megoldotta e bánatos kérdéseket is. A sötétség beállta után, a mindennapos kártyajátszma idején, mialatt az asszonyok a tűzhely köré gyűlve, a zsarátnok esti fényével arcukon lesimították szívükről a napközben felgyűlt ráncokat, a férfiak egyenként kilopózkodtak az óvóhelyről, majd János bácsi vezetésével a ház elé vonultak. Libasorban, a fal mentén, hogy fel ne tűnjenek, baktattak Mari néni ablaka alá. A halott közvetlenül a járda szélén feküdt, egyenes testtartásban, fekete, dupla soros télikabátja gyűrhetetlenül simult testéhez, mintha gondosan kisimította volna maga alatt, mielőtt lefeküdt; csak kalapja röpült le fejéről, s hosszú, ősz haja is rendetlenül lógott le kétoldalt a hamvas, csatakos kövezetre. A holdvilág épp arcába sütött; a szeme nyitva volt.
      Az öregek körülállták. A pincér leemelte kalapját, majd nagyot tüsszentve, sürgősen visszanyomta a fejébe: - Siessünk! - mondta valaki. A holdsütötte, keskeny utcán ugyan egy lélek sem látszott, de a tiszta szép éjszaka könnyen az utcára csalogathatott egy unatkozó pincelakót a szomszédból, vagy az utca fölé egy orosz repülőrajt. - Kovács úr, fogja meg a lábánál - utasította János bácsi a termetes szabómestert, akinek lángoló vörös arca mint egy lámpás sütött a hó fölött-, maga is segítsen neki, Andrási úr, mi többiek a vállánál emeljük meg. Megvan?
      A szomszéd ház túlsó sarkáig nem volt hosszú az út, de az öregek beleizzadtak. A halott súlyosabb volt, mintsem gondolták. A nyugdíjas postás egy piros kockás zsebkendővel homlokát törölgette. Oly hirtelen eresztették le, hogy a holttest feje hangosan rákoppant a kövezetre.
      - Pszt - mondta az öreg hordár, s idegesen körülnézett. (...) A két öregasszony szorosan egymásba kapaszkodva billegett feléjük. - Elvitték a halottamat? - kiáltotta Mari néni már messziről. - Hát persze hogy elvitték, nem megmondtam, Daniskáné?
      - A szomszéd ház elé lopták - hebegett az özvegy mosónő, keresztet vetve.
      Mari néni megvillantotta szemüvegét.
      - Jól tették, Daniskáné - felelte. - Elég dolgunk lesz majd a magunkéból temetni.
      (In: Déry Tibor: Nagyvilági Játékok. Szikra kiadás, Budapest, 1946. Az idézetek a regény második, átdolgozott kiadásának szövegéből származnak. In: Magyar írók tanúságtétele (1944-45) Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975. 217-221.; 248-249.; 253-257.; 259-260.)
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Szép Ernő: Emberszag < > Eörsi István: Fazekak