EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) > Prakfalvi E.: Ős-metró
Híradások a „földalatti városról”

___________
PÓCZY KLÁRA

 

Novák Dániel „Óbudai nevezetességek” címmel a Társalkodó 1837. évi 54. számában (Pest, július 8.) a következőket írja: „Foglalatosságaim a' »Vidra« nevű duna-medertisztító s öblösítő gőzerőmű dolgában Óbudára vezetvén, megtekintém egyúttal az úgynevezett római izzasztófürdöt is. Átkocsizván ennélfogvást a tiszttartói hivatalhoz tartozó tágas gazdasági udvaron, szemeim előtt láték állani egy négyszögben emelt épületet, mit eleinte tűzifecskendők félszerének tartottam, mellyhez most már elhozatván a kulcs, lelépdeltem.
      Ezen hajdankori építményt már 1778-ban egy szőlősgazda födözé fel, aki ugyanazon helyen gödröt akart ásni, az épületéhez szükséges mészoltás véget. E' napvilágra jutott régiség' híre csak hamar elszárnyalt a' két testvérvárosban, 's e kormányszékek által aztán Mária Terézia, dícsően uralkodott királynénk, is értesítve lőn. Legfensőbb helyen szintúgy figyelemre méltónak tartaték e tárgy, 's így meghagyatott, hogy az egyetem' költségein utánásások történjenek mi által a' régiség búvárainak alkalom nyíljék azokat közelebbről megvizsgálni; maga a tárgy igazgatása pedig Schönwisner Istvánra, a' régiségek azonkori tanítójára bizatott, ki mint isméretes archaeolog és szerző különös írás által tudosítá erről a' tisztelt közönséget. (Schönwiesner 1778)
      Folyó évi május' 11-ikén megtekintém tehát magam is ezen úgynevezett római izzasztó-fürdőt, melly kívülről, mint már érintém, négyszög-épületet képez, s az épület tetővel van ellátva és zsindelylyel fedve, ajtajától falépcsők vezetnek alá - mintegy 8 lábnyi mélységre. - Mingyárt e' horizonton kezdődnek a toscani rendű oszlopkák terméskő-lapokkal beborítvák. Gyertyával kezemben, 's harmad-magammal, bujkáltam-be ezen oszlopok közé, 's bizonyos távolságban, vörös-téglákból készült hasonló-átméretű pilastereket is találtam. Tömkeleg vagy is oszloperdő levén az egész, - egyes peristylekből álló, száznál több, oszlopot számláltam, mellyek minden irányba vezetnek; 's végre olly messzire csuszkálánk befelé, csaknem eltévedénk, 's a' bejárásnál maradt urak 's asszonyságokra kell kiáltanunk, több helyen a' már bedült részek gátolván a' tovább-juthatást. Őszintén megvallom, hogy nem csekély aggodalom szállott meg, látván a' korhadt omladékokat, 's ha véletlenül valamellyik oszlopot erősen megtaszítottuk 's így helyéből kimozdítottuk volna, - mulhatatlanul ránk-szakadás 's bennünket-agyonütés lett volna következése!”
      A Flórián-téri fürdőrészletről számolt be Robert Townson angol utazó is 1793-ban: „Bécsben azt mondták nekem, hogy itt (Óbudán) külön épületben vannak elhelyezve a pannoniai római régiségek. Ez csak ámítás, a régiségek szégyenteljesen szétszórva bevernek. A tiszttartó házának tűzfala a legszebb gyűjtemény, mivel a falba néhány igen szép feliratos kő van befalazva. Közelében néhány évvel ezelőtt meglehetős jókarban lévő izzasztót födöztek fel, ez körülbelül tizenkét rőf (yard) hosszú és tíz rőf széles. Ó-Budán ezen kívül még egy római vízvezeték is látható.”
      Németh Sándor „gubernális” a Tudományos Gyűjtemény 1823-1832 közötti időszakának egyes számaiban már a római város topográfiáját is tisztázni kívánta. Másokkal ellentétben, akik úgy gondolták, hogy az egészen Szentendréig húzódott, ő úgy vélte, hogy „Aquincum városát más bizonyosságok hijanossága mellett egyedül tsak addig lehet kiterjeszteni, a' meddig a' fenn álló és látható romok minden megszakadás nélkül kiterjednek.” Ezért szorgalmasan megvizsgálta az egész óbudai határt, ahol a régi romok „majdnem minden lépten nyomon kivétel nélkül, még a posványos helyeken is találtatnak”. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy Aquincum, ha nem is a Vízivárostól, de Újlaktól, a mai Szépvölgyi úttól kezdve Békásmegyer felé egészen a lőpormalomig (Római-fürdő, Erdei strand) kiterjedt, széltében pedig a Duna partjától az akkori Posta útig (mai Bécsi út) vagy az óbudai szőlőkig terjeszkedett, „mert ezen a környéken nem lehet egyebet látni, mint régi épületek hajdani romjait 's föld alatt falakat, mellyek szántáskor vagy kapáláskor mái nap is imitt amott találtatnak 's világos jelei a' hajdani temérdek és erős épületeknek.” Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy amikor 1820-ban Ferenc főherceg megszemlélte a pesti mezőn tartott hadgyakorlatot, és kirándulást tett az óbudai határban található római régiségek megtekintésére, a régi romok sokaságát látva kijelentette: „nem kell másutt Herkulanumot keresni, midőn azt a Magyar földön is megtalálhatjuk, a melly igen nagyon is méltó, hogy továbbá is vizsgáltassék és kutattassék.”
      A század első felében egyre-másra jelentek meg a híradások az említetteken kívül más római maradványokról is, közülük néhány a pesti Duna-parthoz fűződött. (Rómer 1862; Garády 1929. )
      A Rákos patak torkolatánál levő Transaquincum nevű ellenerődöt (a római híd pesti oldalán), amelynek felmérését a múlt század végén Zsigmondy Gusztáv még el tudta készíteni, először 1820-ban említették a Tudományos Gyűjtemény lapjain (Rövid Értekezés egy Hídvárrul...): „Öt esztendeje hogy egy Józsefvárosbeli Pesti Polgár, kinek Göttersdorfer Jakab vala neve, a' szántóföldjén, melly az úgy nevezett Szépítő-Bizottságnak tégla vetőjével határos, tavaszi vetés alá szántatván, az ekével holmi különös nagyságú és vastagságú tégla darabokat hányatott-ki, 's látván, hogy ezek nem mostani időbéliek vólnának, mélyebben ásatta meg azon darab földet, és íme egy római Kőfalra talált, melly egy tökélletes négyszeget formálván; egészen a' Duna parryáig terjed-el, hosszassága 100 lépés, szélessége ugyan annyi. falnak leg-felsőbb része egy hármas (triplici) tégla sorbul állott, öt ezer egészeket szedett-ki az említett Polgár.”
      A Duna bal partján, Pest mai Belvárosában is felismerték egy római fürdő részletét. A régi piarista rendház udvarán, a mai Erzsébet-híd lábánál tárták fel e maradványokat, értékelésük még 1796-ban megtörtént a rendház Historia Domusában. Erről Patachich József későbbi tudósítását idézzük, a Történeti jegyetek szabad királyi Pest városáról címen 1836-ban megjelent munkájából: „Hogy Pest már a rómaiak alatt is fennállott, arról alig kételkedhetni, mert még jelenleg is a kegyes oskolák szerzetének épülete alatt a fő piacon római fürdők maradványai találtatnak.” Ebből a tájékoztatásból arra is következtethetünk, hogy a Flórián téren feltárt római maradványokhoz hasonlóan eleinte a pesti romokat is fenntartották, s ezek is csak később, az őket befoglaló épület lebontása miatt kerültek ki a város emlékezetéből - ahogyan ezt sajnálkozva említette Takáts Sándor 1895-ben (A főváros alapította budapesti piarista collegium története): „E fölötte érdekes lelet azóta teljesen feledésbe ment; a főváros múltjából is kiesett emlékezete...'
      A szóbanforgó római-kori épület a Galamb utca sarkán álló „100 éves” étterem alatt folytatódott. Rendeltetését tekintve a Contra-Aquincum nevű hídfőállásnak volt a castrum mellett felépített katonai fürdője. A tábor romjaiból jelenleg részletek láthatók a téren. (Nagy Lajos 1946.)
      A XIX. század elején Óbuda, Buda és Pest rohamosan terjeszkedett, a gyarapodáshoz szükséges építőanyag egy részét az aquincumi romok szolgáltatták. Pedig Óbudán a felszínen még mindig lenyűgöző látványt nyújtó római kori épületmaradványok adják az egyébként jelentéktelenségbe süllyedt mezőváros érdekességét. Kedvez nekik a század első felének romantikus ízlése is, amely Európa-szerte vonzódik az ókori romokhoz. Ez az oka annak, hogy Schams 1822-ben megjelent „Vollständige Beschreibung der königlichen Freyen Haupt Stadt Ofen” című munkájában egy teljes fejezetet szentel a római régiségeknek, amelyek Buda és Pest kedvelt kirándulóhelyei. Könyvében, mielőtt rátérne a voltaképpeni látványosságokra, hangulatkeltésül a romantika jellegzetes gondolatmenetét és szóvirágait alkalmazza, ami annál is feltűnőbb, mert ez a stílus teljesen elüt a korábbi fejezetek józan és tényszerű leírásaitól. „Fájdalmasan bolyongok a mohával lepett romok között - írta Schams -, évezrede küzdve az idő múlásával, búskomoran szemlélik egymást, s a sóhajtó szelek üzenetével siratni látszanak első gazdáik elvesztését. Szerteszét hevernek hatalmuk töredékei, egykori nagyságuk holt darabjai, s a történelem szerelmese csak vesződve ismer fel belőlük valamit.” E bevezető után hangnemet váltva a romok precíz magyarázatokkal ellátott felsorolása következik: a Flórián téri fürdő romjai, a Krempl-malom közelében lévő fürdő maradványai (vagyis a polgárvárosi nagy közfürdő), a polgári amfiteátrum romcsoportozata, az aquaeductus boltíves falvonulata a Lőpormalom mellett (vagyis a mai Római út mentén).
      Lényegében ugyanezek a műemlékek szerepelnek Rómer Flóris, Rudolf trónörökös 1869-ben Óbudán tett látogatásáról adott beszámolójában: „Mennyire érdeklik az ó-budai régiségek a királyi családot, abból is kitűnik, hogy tudtunkra ez már a harmadik látogatás a római főváros területén... Taval ápril hóban Ő Felsége jelen volt VETURIA kősírja kiásásánál; május 8-án pedig a koronaherceg rándult ki a korona-városba, hogy ottan őskori történelem tanulása alkalmával tapasztalatilag megismerkedhessék a régi város maradványaival.” A következő látnivalókat mutatták be neki: Újlak egyik házában, Hoffman Lipót molnármesternél az 1814 körül kiásott feliratos szarkofágot, majd a Victoria téglagyár területén éppen feltárás közben látható középkori templomot és római temetőt. „Tájékoztatásul Zsigmondy Gusztáv kir. mérnök által készült térkép mutattatott, hogy a régi alsó-pannoniai főváros fekvéséről és kiterjedéséről magának kellő fogalmat szerezhessen.” Az idő rövidsége miatt elmaradt a „felette érdekes” vízvezeték, „a rekkenő meleg és a pince alakú hypocaustum fagyasztó légmérséklete miatt” pedig a Flórián téren a thermae maiores vizsgálata, azonban „a hajógyár szigeten a hírneves római fürdőhely minden melléklettől mentesen és egészen kitisztítva érdekes tanulmányul szolgált. A fürdő medenczében a szükséges rajzokat magyarázá Zsigmondy, ki ezeket fölfedezésük alkalmával pontosan fölvevé, bemutattatott a nagy fürdő fűtőhelyének mintája, mely az egyetemi régiségtárban őriztetik, figyelmessé tétetett a főherczeg arra, hogy a sziget hajdan a szemközt fekvő zsidó temetővel, melyben szintén fürdők nyomai találtatnak, volt összekötve, mint a kikotort szobrokból, faragványokból stb. kitűnik; fölötte nagy érdekkel szemlélé az üres téglákból készült fal szerkezetét, a római halgerinczféle falrakás és az itt-ott mutatkozó rakmű (mozaik) maradványait.” (Rómer 1869) Az idézet nemcsak a bemutatott emlékekről ad tájékoztatást, hanem Rómer buzgalmáról is, aki minden alkalmat megragadott, hogy a műemlékek becsét tudatosítsa a főhercegben, az Akadémiában és az olvasókban. Fáradozása az ókori örökség érdekében nem maradt hatástalanul, Rómer ezzel az úttörő munkával elérte, hogy 1875-ben próbaásatásokat tartsanak a „Papföldön”. „
      A próbaásatásokat megvizsgáltuk és mondhatjuk, hogy a főherczegnek némileg igaza volt, mindőn azt állítá: íme itt a magyar Pompeji! Igaz, de mi nem vagyunk ám olaszok, hogy ilyen helynek becsét méltányolni tudnók. Évek hosszú során át tétlenül néztük és nézzük, mint tűnnek el a vízvezetés pillérei, évek óta járunk a római téglákból, terra sigillata darabokból, festett fal- és gyönyörű stucco diszítményrészekből készült szentendrei országúton...
      Most új alkalom nyílik a római nagyszerű telepnek egy részét tudományilag feltárnunk és az utókornak átadnunk. Ezen munkával be fogjuk Európa többi népeinek mutatni, hogy e tekintetben is sorába akarunk lépni. Az eddigi ásások csak a rablási turkálások közé tartoztak, csak a felületből kiálló kövek és téglák nyerését vették czélba.” (Rómer 1875)
      A bizottság jelentése nyomán a főváros ásatások megindítását látta indokoltnak, ehhez a Minisztérium is biztosított anyagi támogatást és a munka 1880 szeptemberében megkezdődött a Csigadombon. A kutatások irányításához a pesti egyetem professzorát, Torma Károlyt nyerték meg. Ő volt az egyedüli szakember, aki több évtizedes erdélyi ásatásai folytán gyakorlati tapasztalattal is rendelkezett, másrészt képviselőként az igazgatási ügyekben is járatos volt. A feltárás eredményei igazolták a várakozásokat, sőt szenzációnak számítottak!
      A következő évben Hampel József professzor, majd Kuzsinszky Bálint, a múzeum későbbi alapítója is bekapcsolódott a munkákba. Az ásatások ettől kezdve (máig is!) évenként egyidőben több helyszínen is folytak, többségükben sürgős leletmentésként valamilyen földmunka során, s csak egészen kis százalékban előre tervezhető kutatásként.
      Az alábbiakban az elmúlt száz év ásatási eredményeiből két témát érintünk nagy vonásokban. Egyrészt Aquincum településrészeit ismertetjük, mert az a tapasztalatunk, hogy erről a közvélemény nagyon keveset tud. Talán az sem tudatosult mindenkiben, hogy a római város Budapest történelmi városmagját jelenti; a település töretlen folyamatosságát a legújabb ásatások eredményei bizonyították.
      Másrészt arra hívjuk fel a figyelmet néhány példával, hogy a számunkra fontos, de mégis lokálisnak mondható felismerésen messze túlnyúlnak az aquincumi ásatások eredményei. A felszínre hozott emlékek újabb adatokkal gyarapítják a római császárkor fél évezrednyi történetét. Hitelesíthetnek korábbi teóriákat, vagy új irányba terelik a kutatásokat.

      Aquincum településrészei
      Az említett római-kori műalkotások, emlékek, kincsek részben a pesti oldalon az Erzsébet-híd környékén kerültek elő (Curia utca, Petőfi Sándor utca, Eskü tér, Március 15. tér, Galamb utca), továbbá a Vigadó helyén, a Roosevelt téren a mai Belügyminisztérium alapozásakor, a Parlament építésekor, a Margit-szigeten, a Dagályfürdő körzetében stb. A budai oldalon a Gellért tér, Budafoki út, Lágymányos, Mészáros utca, Krisztina tér, Farkasrét, Pasaréten a mai Vasas Sportpálya helye, továbbá a Fő utca, a Király, a Lukács és Rudas fürdők, a Kolozsi tér, Flórián tér, a Lőpormalom (vagyis a mai Római fürdői Erdei strand) számítanak a fontos „lelőhelyek” közé. A felsorolás mutatja, hogy Aquincum nem csupán a mai Aquincumi Múzeum körüli területet jelentette - a köztudattól eltérően-, a római város lényegesen nagyobbszabású volt.
      Hasonlíthatnók Pest, Buda, Óbuda 1873. évi egyesítése előtti állapothoz, ugyanakkor lazább is, szorosabb is volt a három lényeges ókori településrész kapcsolata. Mindegyiknek a neve Aquincum, jelezve, hogy egyetlen településről van szó, még ha különböző jogállású településrészek kapcsolatáról is. A katonai táborokat és a castrumokat katonai területen létesült lakó és iparnegyedek övezték, amelyek katonai közigazgatás alá tartoztak.
      A helyi kelta lakosság falvait kezdetben katonai ellenőrzés alatt tartották, lakosságuk csupán peregrinus joggal rendelkezett, később e falvakat és községeket elővárosokként attribuálták, hozzácsatolták a polgárvároshoz. (Kettőnek a neve is fennmaradt, vicus Vindonianus-é a mai Békásmegyer helyén és vicus Basoretensis-é a Kiscelli magaslaton.)
      A polgárváros szabad születésű lakossága a polgári közigazgatás körébe tartozott, a bíráskodás, a különféle kiváltságok élvezete, az adózás, a tulajdonszerzés stb. tekintetében a hatalmas Római Birodalom városi polgárságával azonos helyzetbe került. A merev jogi elhatároltság Aquincumban a polgárváros és a katonaváros jogállása között az évszázadok folyamán állandóan enyhült, s már a III. század közepére el is tűnt. Addig az időpontig is egységet biztosított a helytartó személye, aki az uralkodó császár nevében irányította a provincia hadseregét és polgári közigazgatását.
      A mai múzeum körüli polgárvárosban, a municipiumban kb. 380 x 460 méteres, fallal kerített alapterületen a becslések szerint 10.000-12.000 lakos élt. A polgárvárostól másfél kilométerre délre a Flórián tér közelében emelkedett a légió tábora; 480 x 520 méteres négyszögét ugyancsak védőfalak övezték. E castrum helyőrsége 6000 főnyi volt, a létszámot segédcsapatokkal bővítették. E castrum körül katonaváros terebélyesedett, s az ásatások arról tanúskodnak, hogy ez a canabae a polgárvárosnál lényegesen jelentősebb településsé nőtte ki magát; lakosságát 20.000-30.000 főre becsülik.
      Pannonia Inferior provincia székhelyeként az óbudai katonaváros külső képe monumentális összhatást keltett. A helytartók palotája, a helytartói iroda, a magasrangú tisztviselők lakóházai, a közigazgatási intézmények irodái, templomok, amfiteátrum, fürdők és a kikötő raktárai formálták városképét az I-IV. századok folyamán. A szabályos utcahálózatra fűződő lakónegyedekhez sűrűn beépített elővárosok tartoztak (a mai Kolosy tér és a Bécsi út között,
      illetve északon Római-fürdőig), és még ide sorolhatók a villanegyedek is a budai hegyvidéken (Csúcs-hegy, Szemlő-hegy, Tábor-hegy), valamint a majorságok a távolsági utak mentén (a Vízivárosban, a Tabánban és a Lágymányoson).
      A Duna-parton kisebb-nagyobb őrtornyok sorakoztak, közülük két erősség emelkedett ki a folyó bal partján: Transaquincum a mai Dagály utca helyén a Rákos patak torkolatánál és Contra-Aquincum a mai Március 15. téren. Ezek egy-egy római híd biztonságát vigyázták: a mai Árpád-híd melletti állandó cölöphídét és a mai Erzsébet-híd helyén feltételezett hajóhídét.
      Aquincum a fénykorának számító III. században mintegy 50.000 főnek adott otthont, s ezzel a lélekszámmal, valamint beépített területének sűrűségével - az egykorú adatok szerint - a nagyobb provinciális városok sorába tartozott. Lakossága különböző jogállású településrészeken, polgárvárosban, katonai táborokban, katonavárosban, villanegyedekben és városfalon kívüli iparnegyedekben élt, ezek együttesen jelentették Aquincumot.

      Történelmi háttér
      A római kori település élete négy és fél évszázadot ölelt fel (időszámításunk kezdetétől a hun hatalomátvételig, kb. az V. század közepe), mely időszak a folytonos változások korának számít. Ezekben az évszázadokban kristályosodtak ki azok a politikai nézetek, jogi intézmények, gazdasági normák, társadalmi felfogások és vallási hiedelmek, amelyek az európai kultúrát megalapozták; többségük máig érvényben van. E szellemi áramlatok hátterében nagyhatású technikai forradalom ment végbe az I-II. századok folyamán. A sok új találmány alkalmazása emelte a városi lakosság életszínvonalát, és eredményesebbé tette munkáját. A közegészségügyet szolgálta a folyóvíz bevezetése, az utcák csatornázása, a lakások padló- és falfűtése, az ablakok beüvegezése. A munkát könnyítették a különböző csigarendszeres emelődaruk, vízikerekek, dugattyús szivattyúszerkezetek stb., vagyis olyan műszaki berendezések, amelyek a XIX. századig használatban voltak.
      A felsorolt folyamatokban Pannonia, s ezen belül Aquincum már tevékenyen részt vett.
      Időszámításunk kezdetén, amikor az Imperium Romanum a Dunáig tolta ki északi határát, az egyeduralmat megteremtő Augustus császár még keményen küzdött a köztársasági ellenzékkel és a régi államapparátus csökevényeivel. Másfél évszázad elteltével azonban már világosan látszott, hogy a hódítások folytán óriásivá nőtt birodalmat a principátus elvei szerint egyetlen uralkodó nem tarthatja kézben, s már a II. században megindult a decentralizáció folyamata. A császár előbb monarchikus formában fiaival, vagy örökbefogadott utódaival együttesen kormányozta az országot. Majd a III. század végétől a hatalom megosztásával, társcsászárokkal irányíttatta az Imperium nagyobb területi egységeit.
      Mai perspektívából tekintve, mire az V. században a Római Birodalom széthullott, a Rajna-Duna vonalától délre már kialakultak az európai országok, nagyjából mai területükön. Ez az oka annak, hogy Görögországot és Törökországot is beleértve, Olaszországon kívül Bulgáriának, Szlovéniának, Magyarországnak, Ausztriának, Svájcnak, Németországnak, Franciaországnak, Spanyolországnak, Angliának a fővárosa egy-egy római provincia fővárosából, vagy legalább egy római kori nagy városból bontakozott ki.
      Gazdasági szempontból a szóbanforgó fél évezred elején a termelés még kis manufaktúrákban folyt, de már megindult a tömegcikkek nagybani előállítása, természetesen korszerűbb technológia alkalmazásával, a bányákban, a kézműiparban, a mezőgazdaságban, a hadiiparban, valamint a szállítások terén. A versenyképes áruk előállítása a korábbinál lényegesen nagyobb szaktudást követelt a munkásoktól. Ilyen feltételek mellett a rabszolgamunka már nem fizetődött ki, ezt a II. század közepére az európai provinciákkal egyidőben Pannoniában is fokozatosan kiiktatták a termelésből. Lassanként ezáltal a rabszolgaság mint társadalmi réteg is leépült.
      A szabad iparosok és kézművesek collégiumokba, egyesületekbe tömörültek, kialakítva saját érdekvédelmi szervezeteiket. A pénzgazdálkodás rohamosan fejlődött, bankok létesültek (aquincumi felirat is tudósít bankárról, pénzváltóról), fióküzleteik, leányvállalataik behálózták az óriási birodalmat. A vállalkozók és az állami hivatalnokok távoli kiküldetésükre például úticsekket vittek magukkal. Aquincumban, mint határmenti kikötővárosban, vámállomás működött. A behozatali vám, feliratok és vámbélyegző bizonysága szerint Pannoniában, a Ill. század elején 12,5%-os volt.
      A gazdasági élet változásait a társadalom átalakulásai követték. Lépésenként bomlottak fel a határok a szigorúan elválasztott társadalmi rétegek között (a szenátori rangúak, a lovagok, a polgárok, a felszabadított rabszolgák, a szabad születésű szegény parasztok stb. rétegei). A társadalmi átalakulást követte a lakosság hitvilágának a megváltozása. Az államvallás területén a III. századra a capitoliumi istenek tiszteletét felülmúlta az istenné avatott uralkodó személyi kultusza. A keleti birodalomrész befolyása érezhető ezen a téren. Ugyanakkor a szélesebb tömegekre a keleti misztérium-vallások hatottak, mivel a születéstől és a vagyoni helyzettől függetlenül egyenlő jogokat ígértek. A IV. század elejére a kereszténység köré tömörült a legtöbb hívő, ez a vallás az egyenlő bánásmódon kívül a halál utáni feltámadást hirdette.
      A kereszténység a IV. században - amikorra hivatalosan elismert vallássá vált -, hittételeken vitázó, egymással rivalizáló szektákból állt. Példamutató szervezete miatt ugyanakkor az egyház a tekintélyét mind szélesebb körre terjesztette ki. Az V. században a Birodalom központi apparátusának a funkcióit kizárólag az egyházközségek gyakorolták. Egy-egy tehetséges püspök diplomáciai érzéke és személyes bátorsága egész közösségeket mentett meg a népvándorlással érkező idegen népek ellenében. Severinus püspök és a hozzá hasonló egyházi férfiak határozott fellépése és erélye a hanyatló városok vegyes lakosságát tartotta rendben és simította el az ellentéteket. Erre szinte naponta volt szükség, mert a romanizált helyi lakosság és a kötetlenebb életformához szokott jövevények együttélése állandó súrlódásra adott okot. (Eugippius, Vita Sancti Severini) A vázolt- mintegy fél évezredet felölelő - korszakban az idők változásai szerint állandóan módosultak az emberek ambíciói, igényei, vágyai. Egészen eltérő képességekkel és szaktudással lehetett érvényesülni az I. században, mint például a III. században. Egy kirívó példával: a quadmarkomann háborúk másfél évtizede alatt Aquincumot - a régészeti adatok szerint - többször felégette a Duna pesti partjáról támadó ellenség. Az üszkös romok eltakarítása után bizonyára mindenki elégedett volt, ha tető alá hozta házát, ha ablakára átlátszó pergamentet feszített, s ha a szoba sarkába tapasztott tűzhely meleget adott. Az ásatások nyomán ez az általános kép mutatkozik. A család jóízűen fogyaszthatta el az asztalra került egytálételt. A háború befejezte (180-ban) után hihetetlen gyors fellendülés következett. Aquincum ugyanis határsáv lévén nem maradhatott romokban, s az építkezésekre az állam, illetve a hadvezetés sok pénzt áldozott. A konjunktúra hatását éppen a városi polgárság és a környékbeli falvak lakóinak életmódbeli változása jelzi a legérzékenyebben. Bővítik a lakásokat - a régészeti adatok szerint-, emeletet húznak a házakra, bevezetik a központi fűtést (a padló- és falfűtés különféle változatait), az ablakokat síküveggel beüvegezik, s minden lakóházat vezetékes folyóvízzel látnak el és csatornáznak. Egyetlen generációnyi időnek sem kell eltelnie ahhoz, hogy a tehetős polgárok kiköltözzenek az új villanegyedekbe a Kiscelli, a Testvérhegy, az Aranyhegy lejtőire. E divat hatására az is elégedetlenné vált és elvágyott a zsúfolt városközpontbeli lakásából, akinek pénz híján erre nem volt lehetősége.
      Megbízható információkat minderről a folyamatról elsősorban a feliratok nyújtanak. Aquincumban eddig szokatlanul nagy mennyiségű, ezernél is több feliratos kőemlék került felszínre esetlegesen építkezések, földmunkák, vagy tervszerű régészeti kutatások nyomán. Ennyi felirat már sírkövekre például anyakönyvi adatlapszerűen felvésték az elhunyt nevét, apja nevét, születési helyét, korát, foglalkozását, lakhelyét. A katonáknál vagy a közhivatalnokoknál felsorolták pályafutásuk fontosabb állomásait, rangfokozatukat. Az „adatlapok” egybevetéséből megállapítható, hogy az egyszerű katona, a kereskedő, az állami tisztviselő néhány évtized alatt bejárta az óriási Birodalom nagy területeit Perzsiától Britanniáig és Afrikától a Rajna-Duna vonaláig, bővült ezáltal a látóköre, s tapasztalataiból otthon sok mindent megvalósított. A számtalan megismert személy adatai segítségével néhány kiragadott példával illusztráljuk az elmondottakat.
      Az Aquincumi „leletek”-ből levonható tanulságok
      A mai Árpád-híd helye az őskor óta a Dunakönyöktől délre az első alkalmas átkelőhely az Alföld felé, mindkét parton utak vezettek az Aranyhegyi-patak, a Rádl-árok, a Rákos-patak torkolatához. E fontos közlekedési csomópont megerősítésére 89-ben egy légiót helyeztek ide. A 6000 fős II. adiutrix légióban Észak-ltália és a nyugati provinciák városi polgárai szolgáltak. Polgárjoggal rendelkeztek, bizonyos fokig iskolázottak voltak. Írtak, olvastak, beszéltek latinul, ismerték az alapfokú jogszabályokat. Tanulták a görög-római mitológiát és a császárkorban klasszikusnak elfogadott irodalmat; Homéroszt tananyagként használták. Olvasták a gyorsan terjedő új alkotásokat (Vergiliust, Horatiust, Ovidiust, Plautust stb.), Cato és Cicero beszédei segítségével a közéleti szerepléshez nélkülözhetetlen retorikát gyakorolták. Ezáltal a még terjeszkedő Római Birodalom egész területére jellemző középfokú kultúrszinthez igazodtak. A légionárius ugyanis nemcsak harcos; legfontosabb feladata egy újonnan megszervezett provinciában az egységes életszemlélet, az általános életforma megteremtésének az elősegítése. Ezt a romanizációnak nevezett folyamatot talán a legtömörebben Tacitus fogalmazta meg: (Agricola: 21,2.)
      „Hogy a szétszórtan élő műveletlen és épp ezért harcias népet az élvezetek útján hozzászoktassa a békéhez és nyugalomhoz, személyesen buzdította és hivatalosan támogatta őket abban, hogy templomokat, tereket és házakat építsenek... Továbbá az előkelők gyermekeit polgári nevelésben részesítette... Úgyhogy azok, akik nemrégen még tudni sem akartak a római nyelvről, most már a szónokláshoz is kedvet kaptak. Aztán viseletünket is átvették és divatos lett a tóga. Söt lassanként eljutottak már az élvezetek csábításaihoz is, az oszlopcsarnokokhoz, fürdőkhöz és ínyenc lakomákhoz. Ezt naivságukban kultúrának nevezték, holott már egy kicsit szolgaság volt.” (Szabó Árpád fordítása)
      Az idézett szövegben Tacitus a 77-84 közötti britanniai állapotokról elmélkedik, arról az időszakról, amikor az író apósa ez új provincia helytartója volt. Amikor Agricolát Domitianus császár leváltja e posztról, a britanniai légiót - a II. adiutrix légiót -, rövid Rajna-menti tartózkodás közbeiktatásával, Aquincumba vezénylik. Így érkezett a Duna-menti új állomáshelyre a Comumban (Észak-ltáliában) született Caius fia, Caius Castricius Victor. Itt is halt meg 38 éves korában, 14 évi szolgálat után. Síremlékének rendkívül tanulságos mind az ábrázolása, mind a szövege. (Németh 1971)
      A síremléken C. Castricius Victor áll teljes fegyverzetben, az ábrázolás tehát hiteles dokumentuma a légionárius I. századi felszerelésének. Ezért érdemel említést, hogy Óbudán a légió castrumának a feltárása során, a reliefen látható minden egyes darabból felszínre hoztak legalább egy-egy példányt (természetesen különböző ásatások alkalmával, különböző épületekből). Közülük a legértékesebb „lelet” egy ép bronz légionárius sisak. Teljesen helyreállítható volt az email berakásos áttört díszű bronz tőr a védőtokkal, a hosszú, egyenes pengéjű kard, ugyancsak bőrborítással, fa tokban, s a bronz díszítésű, sokszögű pajzs. A mell- és lábpáncél több részletben, töredékekben került elő, a bőr lábbeli is hiánytalanul restaurálható volt, különböző aquincumi példányok felhasználásával.
      A Castricius-síremlék felirata - a fentiekben idézett, s az elhunyt légionárius személyére vonatkozó, kilétét ismertető adatokon kívül - egy történelmi jelentőségű epizód felismerésének is a forrása. A szöveg szerint C. Castricius Victor a II. adiutrix légióban Marcius Turbo centuriájában szolgált. A síremléket meglehetős pontossággal 88-93 évekre keltezték, M. Turbo ekkor volt az egyik alakulat parancsnoka.
      A légió parancsnoka maga a helytartó: a légió táborában és a canabaeban a táborparancsnok a teljes döntési joggal felruházott személy. Minden légió rangban első törzstisztje ugyanakkor a tribunus laticlavius, vagyis az a szenátori családból származó tribunus, aki a légióparancsnok helyettesének számított. Ezt a posztot mindig pályájuk kezdetén álló fiatalemberek töltötték be, akik viszonylag szűk körből származtak, mert rendszerint vagy magának a helytartónak, vagy egy szomszédos provincia helytartójának közvetlen rokonságából kerültek ki, gyakran a császári családhoz tartoztak. Így ezzel a beosztással iskolázták be az államigazgatás felelősségteljes posztjaira kiszemelt tehetséges embereket, akik sohasem töltöttek hosszabb időt egy-egy állomáshelyen. A gyakori helyváltoztatás célja, hogy minél több provinciában forduljanak meg, ezáltal a császárkori Imperium Romanumról átfogó képet kapjanak. A Birodalmon belül bizonyos fokú szakértőket neveltek ki közülük egy-egy nagyobb területi egység részére, mint amilyennek a dunai tartományok csoportja is számított.
      E témánál azért időztünk hosszasabban, mert Aquincumban, 95-ben, a II. adiutrix légióban mint tribunus laticlavius Publius Aelius Hadrianus szolgált, Traianus unokaöccse. Traianus ebben az időben még Germania Superior provincia helytartója (egyes vélemények szerint Pannoniának is volt helytartója.) Traianus egyébként hadvezérként többször, és 98-ban már császárként járt Aquincumban. A fenti időbeli egyezések alapján valószínű, hogy Marcius Turbo és Hadrianus közismert barátsága éppen az aquincumi légióban kezdődött. M. Turbo biztosan haladt előre a pályáján, híres hadvezérként ismerték, és itteni centuriósága után mintegy 20 év elteltével Hadrianus Pannonia Inferior provincia helytartójának nevezte ki 118-ban, most már császári minőségében, a barátját. Hadrianus maga egyébként 106-107-ben volt helytartó ebben a Birodalom szempontjából fontos határtartományban, nagybátyja Traianus, az akkori császár (98-117) megbízásából. Feltételezhető, hogy a helytartói palota első építkezése is a nevéhez fűződik. Hadrianus (117-l38) uralkodóként tért vissza harmadszor Aquincumba 124-ben, s személyesen avatta várossá, municipiummá a mai Aquincumi Múzeum körzetében lévő, addig csak községnek számító gazdag polgári települést.
      Tacitus véleménye a Birodalomhoz csatolt északi tartományok lakosairól, a különböző germán törzsekről - amit több művében is érzékletesen kifejtett - azért is roppant tanulságos, mert nem sokban különbözhetett a Pannoniáról alkotott képtől. Annak ellenére, hogy már a Flavius uralkodók sem származtak Rómából, és nem a régi köztársaságkori patricius családok utódai (Domitianus például Gallia Narbonensis szülötte, Traianus és Hadrianus meg Hispaniában láttak napvilágot), a Földközi-tenger menti területeket és a hellenizált keletet természetesen másként értékelték, mint a Rajna-Duna vidékét. Ettől függetlenül, amikor Hadrianus 106-ban Pannonia Inferiorba került helytartónak, 111-től az ifjabb Plinius Bithyniát kormányozta, míg 112 körül Tacitus a szomszédos Asia provinciát; e három helytartó napi teendője béke idején nem sokban különbözhetett. Pontosan tájékoztat erről ifjabb Plinius és Traianus levelezése, helyesebben a helytartó jelentései és engedélykérései, amelyekre a császár gyorsan, néhány lényegre törő mondattal válaszolt. (Ifjabb Plinius: Levelek. X. könyv, fordította Muraközy Gyula, Budapest, 1966.)
      E levelekből kiderül, hogy a helytartó idejét „utazás és munka, munka és utazás” tölti ki. Városról városra jár, kihallgatásokat tart, bírói vizsgálatokat rendel el, engedélyt kér kivételes esetekben egy-egy polgári személy részére az állami postakocsin való utazáshoz stb... Aktákat tanulmányoz, építkezéseket ellenőriz, s a helyszíni tapasztalatai alapján küldi jelentéseit Rómába, a császári kancelláriához. A „leveleket” olvasva egyértelmű, hogy a helytartó valóban a császár nevében kormányozza a rábízott tartományt a II. században. Semmilyen komolyabb ügyben sem dönthetett önállóan.
      Az I-II. századokban a helytartók, a táborparancsnokok, a légiósparancsnok-helyettesek - mint említettük - néhány Róma városi, itáliai szenátori családból kerültek ki. E szűk kör biztosította az óriásivá duzzadt Imperium egységes mentalitásból fakadó egységes vezetését. A III. század elejére ez megváltozott, az afrikai császár Septimius Severus és utódai alatt, illetve a pannóniai és illyricumi katona-császárok idejében fordult a kocka.
      A demokratizálódás során a szenátori családok fokozatosan kiszorultak a Birodalom vezető állásaiból, s ezt a gyakorlatot a III. század közepén törvénnyel szentesítették. Gallienus császár (253-268) egyik rendelete kizárta az arisztokráciát a légiók vezetéséből, s a birodalmi hadsereg tábornoki karából, törzstiszti gárdájából. Néhány kivételtől eltekintve egy évszázad óta a Birodalom imperátorát a hadsereg választotta; ez a rendelet utat nyitott a pannóniai hadvezéreknek a császári bíborig. (Fitz 1982)

      Egy bronzlelet tanulságai
      Az alábbiakban egy lényegesen jelentéktelenebbnek tűnő, mindössze 2,7 cm átmérőjű bronzlelet tanulságait tekintjük át. A darab a III. század elejéről való, tehát a Castricius sztélé koránál bő évszázaddal későbbi események élednek fel e tárgy hátterében.
      Az aquincumi polgárváros egyik (az úgynevezett Symphorus) mithraeumának a sekrestyéjében találták az ásatások alkalmával a szóban forgó bronz verőtövet. A különleges ritkaságnak számító darabot olyan tárgyakkal, munkaeszközökkel, nyersanyagokkal együtt rejtették el, amelyek alapján egy helyi pénzverde időszakos működésére következtettek. A verdéket egyébként mindig templom védelmében rendezték be, így a kőkerítéssel körbezárt Mithras-szentély és melléképületei a III. század elején alkalmas helyszíne lehetett akár titokban dolgozó pénzhamisítóknak, akár a hivatalosan működő állami üzemnek. (Póczy 1992)
      A provinciákban a bankárok és a pénzváltók működését a helytartók ellenőrizték, s ugyancsak rájuk hárult a császár nevében a pénzverés felügyelete. Az aquincumi polgárvárosi verőtőről megállapították, hogy 209-re datálható, Septimius Severus egyik pénzének a negatívja, de elvben előfordulhat még Caracalla hybrid denárjainál is. Funkcionális használatához tehát maximálisan nyolc év jöhet számításba.
      Négy jelentős személyiség látta el a szóban forgó időszakban Pannonia Inferior helytartói tisztét. Mindegyikük fontos szerepet játszott később valamilyen módon a birodalom politikájában. Témánk szempontjából ketten jöhetnek szóba.
      G. Iulius Septimius Castinus helytartóságának az idejéből három feliratot találtak Aquincumban, az egyik Mithrasnak szóló felajánlás. L. Cassius Pius Marcellinusnak három feliratos emléke ismeretes Aquincumból, az egyikük Mithras-dedikáció.
      C. Julianus Septimius Castinus és L. Cassius Pius Marcellinus a helytartóságuk előtt is szolgáltak már Pannonia Inferiorban, szinte egyidőben, bár jelentős volt köztük a korkülönbség. Még az sem kizárt, bogy egyszerre töltötték be a tribunus laticlavius feladatkörét az I. adiutrix, illetve a II. adiutrix legiókban Brigetioban és Aquincumban. Tény, hogy mind Castinus, mind Marcellinus a Severusok bizalmi embere volt, előbbi az apa, utóbbi a fiú szorosabb baráti köréhez tartozott. Castinus a császári házzal, illetve a szíriai származású császárnővel volt rokonságban. (Fitz 1982)
      208-ban Septimius Severus császár fiaival Rómából hadba vonult Britanniába. Indulása előtt több hónapos átszervezéssel megbízható munkatársait vezényelte a Birodalom három, politikai szempontból akkoriban a legfontosabbnak ítélt területeire (Afrika, Kisázsia, Közép-Duna vidéke). Így került C. Iulius Septimius Castinus 208-ban helytartóként Aquincumba, ahol a gyakorlatnál valamivel hosszasabban, 211-212-ig maradt. Hivatali idejéből különféle építkezések regisztrálhatók a limes-út mentén, a légióstáborban, a katonavárosban, a polgárvárosban. E munkálatok a jólétet tükrözik, még a castrumban is csupa olyan jellegű felújítás, szépítgetés nyomai mutatkoznak, amelyek a védművek szerkezetét nem módosították.
      Jelenlegi ismereteink szerint 209-212 között Pannonia nem volt pénzszűkében, sőt a gazdasági fellendülés előnyeit élvezte. Az alkalmi időszakos pénzverésre Pannonia Inferiorban a helyi tényezők nem szolgáltattak okot. Elképzelhető azonban, hogy az uralkodónak britanniai hadjárata beindításához, vagy még inkább Rómában a nyugalom biztosításához az évekre tervezett távollét idejére egyszerre annyi pénzre volt szüksége, hogy néhány provinciában a helyi szükségletet alkalmi pénzzel pótoltatta. Septimius Severus akkoriban állíttatta fel az antiochiai verdét a keleti provinciák pénzpótlására. Lehetséges, hogy Pannoniában is egy átfogóbb terv érdekében kísérletezett pénzveréssel.
      211 februárjában Britanniában meghalt Septimius Severus. Egymással rivalizáló fiai miatt felgyorsultak az események. 212 januárjában Getát bátyja meggyilkoltatta, majd Caracalla Britanniából a germániai hadjárata után a Rajna-Duna menti provinciákon át Kisázsiába indult. Az akkor már több mint egy éve tartó folytonos utazás fényűző pihenői és a parthus hadjárat előkészületei teljesen kimerítették az állami kincstárt és a vendéglátó területek pénztárát.
      Caracalla 214 áprilisában érkezett Pannoniába az anyacsászárnővel, s Aquincumban hosszabban is időzött. Fontos rendelkezéseket hozott itt, köztük szerepel a két Pannonián belüli határmódosítás. (Fitz 1978) Aquincumban több konkrétum emlékeztet az uralkodó és az anyacsászárnő 214. évi látogatására. A császári család szálláshelyét, a helytartói palotát felújítják, közműveit korszerűsítik, és egy új fürdőtraktust létesítenek. A canabae északi lakónegyedében az egyik városi palota fogadótermét importált mozaikpadlóval díszítik, amelyen Herkulest Caracalla portréjával ábrázolják. A polgárvárosban erre az időpontra felújítják Nemesis szentélyét az amphitheatrum mellett. Az építési emléktábla szerint a szentélyt az uralkodó és anyja jelenlétében avatták fel, május 26-án, az istennő ünnepnapján. A Caracalla portréjával díszített onyxköves aranygyűrű talán ekkor került kitüntetésként tulajdonosa birtokába.
      A császárlátogatás a megtiszteltetés ellenére súlyos terheket rótt az aquincumi közösségekre. Főként a nagyszámú kíséret hosszabb ideig tartó ellátása okozott gondot. A provincia területén a menet zökkenőmentes lebonyolításáért, a programokért az új helytartó volt felelős. L. Cassius Pius Marcellinus e téren nagy gyakorlattal rendelkezett, hiszen tíz évvel korábban Rómában a ludi saeculares rendezőinek a listáján már szerepelt a neve.
      A felsoroltak szerint Aquincumban a 214. évi császárlátogatás rendkívüli terhei szolgáltatnak még leginkább magyarázatot egy rövid ideig tartó helyi pénzverésre, amennyiben 209-217 között erre lokális okot kell keresnünk.
      Mind L. Cassius Pius Marcellinus, mind C. Iulius Septimius Castinus azon kivételes személyek közé tartoztak, akik Septimius Severus alatt kezdték karrierjüket, szolgálták Caracallát, sőt túlélve e császár utolsó véres éveit, a Severusok harmadik generációja idején is magas állami funkcióban maradtak. Mindketten közismerten kedvezményezett helyzetben voltak. Fontos ez a körülmény, mert adott időpontban, ha szükség volt rá, nagyobb apparátus nélkül is megszervezhették az időszakos pénzverdét. Fentiek miatt Marcellinus ahhoz is megfelelő háttérrel rendelkezhetett, hogy akár császári utasítás nélkül merje vállalni a pénzszerzésnek ezt a legveszélyesebb, de gyors megoldását a Caracalla 214. évi látogatásával járó anyagi megterhelés idején, vagyis pénzt hamisíttathatott egy rendkívüli helyzetben.
      A III. század folyamán a provincia gazdasági ügyeit érintő intézmények és az iparral, a kereskedelemmel, a pénzügyekkel foglalkozó személyek a polgárvárosban és a katonavárosban egyaránt megtalálhatók, szigorú szétválasztásukat már nem ítélték fontosnak.
      Ennek a korszaknak az eseményeiről, a városi lakosság életmódjáról változatlanul pontos tájékoztatást nyújtanak a régészeti ásatások eredményei, a leletek és feliratok, bár utóbbiak száma a IV. század folyamán rohamosan csökkent. E beszámolóval azonban nem egy pontos történelmi keresztmetszetet akartunk adni Aquincumról; a fenti példákkal pusztán azt kívántuk megmutatni, hogyan vall önmagáról a közel kétezeréves „földalatti város” épületmaradványai és tárgyi emlékei segítségével.

      100 éves az Aquincumi Múzeum
      A római kori leletek száma Budapesten jóformán napról-napra gyarapszik a szüntelen földmankák nyomán; lakótelepek, utak, hídfeljárók, közműfektetések alkalmával folytatott régészeti megfigyelések az ókori forrásanyag szaporodását is jelentik. Bármilyen disszonánsan hangzik is, a nagy tömegű múzeumi anyag nemcsak örömöt jelent a régésznek, történésznek, muzeológusnak. Az anyag korszerű tárolása és karbantartása megoldhatatlan gondot okoz, a nagyközönség előtti bemutatása meg éppenséggel vágyálomnak tűnik.
      1894. május 10-én nyílt meg az Aquincumi Múzeum, a főváros első saját alapítású múzeuma. Ekkor még csak a középső teremből állt, maga az épület görög-római pódiumtemplom hatását keltette az antik város feltárt romjai között. Az egyetlen kiállítótér falát Pompejiből és Herculaneumból ismert falfestmények imitációi díszítették. A vitrinekben a polgárváros romjai közül kiemelt tárgyi emlékek kaptak helyet; kerámia edények, bronz és vas eszközök, falfestmény és stukkó maradványok, kőfaragványok és kőfeliratok. 15 évnyi ásatás legszebb darabjai kerültek a nagyközönség elé saját környezetükben!
      Több évszázad óta folyt már ekkor az aquincumi régiségek gyűjtése, műgyűjtők és hivatásos régiségkereskedők kezén sok értékes holmi került forgalomba, sokszor sajnos külföldi tulajdonba is. A XIX. század elejétől a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi az aquincumi leleteket; a század közepére a római kori gyűjtemény számszerű többsége és minőségi értékei is Budapest területéről valók, amit Rómer Flóris mind az első kiállítási vezető előszavában, mind az első kőtári katalógusában külön hangsúlyozott. Ezek az emlékek azóta is a Magyar Nemzeti Múzeumban tekinthetők meg.
      Az aquincumi ásatások a XIX. század utolsó évtizedeiben olyan mennyiségű és minőségű emlékanyagot hoztak felszínre, ami már az új Aquincumi Múzeum kiállításán sem kaphatott helyet. A látogatók tömege, a sajtó lelkesedése a fővárost további támogatásra ösztönözte, s már két év múlva, az ezredéves ünnepségre elkészült a két további terem és két összekötő folyosó. (Kuzsinszky 1897. és 1933.)
      Az Aquincumi Múzeum azóta sem bővült, bár az eltelt száz év alatt Kelet- és Közép-Európa legnagyobb ókori gyűjteményévé terebélyesedett. A centenáriumát a múzeum tehát még szerény lehetőségei között, a régi épületben ünnepli. Remélve, hogy megismétlődik a „csoda”, s a honfoglalás ezerszázadik évfordulójára, 1996-ra a kiállítási terület bővülhet, s talán alkalom nyílhat arra, hogy a hazai közönség is láthassa az új és a legújabb ókori értékeket, s azok ne csak külföldön kerüljenek bemutatásra.
      Ezt a tényt külön hangsúlyozzuk, mert 1986-1991 között, öt év alatt négy országban (Ausztria, Németország, Hollandia, Olaszország), 12 nagyvárosban szerepelt önálló kiállításon az „új” aquincumi emlékanyag. Falfestmények, stukkók, mozaikpadlók, szobrok, reliefek, épületfaragványok, feliratos kőemlékek, bronz, üveg, kerámiatárgyak, vas eszközök, bőrmaradványok, vagyis az ókori élet töredékekben megőrződött hagyatéka. Szám szerint 956 emlék szerepel az „Aquincum - Budapest a római korban” című kiállítás idegennyelvű katalógusaiban. A meghívások gyakorisága híven tükrözi a bemutatott anyag nemzetközi értékét. Ugyanakkor jelzi, hogy Európában mindenekelőtt a római kor jelenti a nemzetközi nyelven megszólaló közös múltat; történelmi hagyományai rangot adnak a mai városoknak.
      A Budapest római örökségét jelentő, a városban szétszórtan található, néhol nagyobb szabású építményként, néhol csak igénytelen-alaktalan kőfalként megjelenő romemlékek nemcsak a római épületekből álló várost idézik fel, hanem annak a kétezer évnek történetét is, amely előkerülésük után fenntartani igyekezett őket. Dokumentálják, amit megtestesítenek: a város leglényegesebb sajátosságainak egyikét, a folytonosságot. (Kaiser-Póczy 1985)
      A honfoglaló magyarság a római város jelentős maradványait találta itt. Anonymus, aki jól ismerte Óbudát és annak emlékeit, 1200 körül írt krónikájában arról emlékezik meg, hogy Árpád vezér, amikor átkelt a megyeri réven, a Duna jobb partján pihenőt tartott, majd továbbhaladva dél felé, elcsodálkozott ősének, Attila királynak nagyszerű építményein. Az Attila örökségének vélt Kurszán vára - vagyis az Árpád vezér öccsének adományozott erősség- lokalizálásában Györffy György szerint „legvalószínűbb az a feltevés, amely Kurszán várát a régi Óbuda belterületétől délre feltárt római katonai amfiteatrum romjaiban kereste. E nagy kiterjedésű, köralakú építmény várszerű jellege annyira nyilvánvaló volt, hogy XVIII. századi térképek mint erősség romjait tüntetik fel.” (Györffy, 1955.)
      Anonymus említi a pesti tábort is, amelyet Taksony vezér volgai bolgár kereskedők kezén hagyott. E római eredetű castrum falán és köveiből épült a románkori belvárosi templom és környéke.
      Érdemes ezt hangsúlyozni, mert az évszázadok folyamán állandóan módosult a kétezer éves városelőd hagyatékával kapcsolatos szemlélet. Ma már nemcsak kuriózumnak tekintjük a „földalatti város”-t, hanem Budapest római kori városmagját látjuk benne.

      Felhasznált irodalom
      Alföldi A. - Nagy L. - László Gy.: Budapest az ókorban. Budapest Története I. Budapest 1942.
      Fitz J.: Grenzberichtigung im Jahre 214 zwischen Pannonia Superior und Inferior. Alba Regia 16, 1978.
      Fitz J.: Pannonok évszázada (Pannónia 193-284). Budapest 1982.
      Garády S.: Marsigli óbudai castrumai. Pestbudai Emléklapok I. 1929. (a Historia mellékletreként)
      Györffy Gy.: Kurszán és Kurszán vám. A magyar fejedelemség kialakulása és Óbuda honfoglaláskori története. Budapest Régiségei XVI, 1955. Koiser A. - Póczy K.: Budapest római öröksége. Budapest 1985.
      Kuzsinszky B.: Az Aquincumi Múzeum és kőemlékei. Budapest Régiségei V, 1897. Kuzsinszky B.: Aquincum, Ausgmbingen und Eunde. Budapest 1934.
      Móay A.: Pannonia a komi a császárkorban. Pannónia a kései császárkorban. Budapest 1974. Nagy L.: Pannonia Sacm. Szent István Emlékkönyv. Budapest 1938.
      Nagy L.: Az Eskü-téri római erőd, Pest város őse. Budapest 1946.
      Nagy T.: Budapest története az őskortól a honfoglalásig. Budapest Története I. 1973. (Szerk. Gerevich L) Német M.: Vezető az Aquincumi Múzeum kőtárban. Budapest 1971.
      Póczy K.: Mit használt fel a középkori Óbuda Aquincum hagyatékából? Építés- és Építészettudomány 1-4, 1983.
      Páczy K.: Egy aquincumi pénzverde nyomában. Budapest Régiségei XXIX. 1991.
      Szilágyi J.: Aquincum. Budapest 1956.
      Rómer F.: Pannónia területén Magyarországban fennmaradt néhány római várnáról. Archeológiai Közlemények III. 1862. Rómer F.: Rudolf koronaherceg Ó-Budán. Archaeológiai Értesítő I. 1869.
      Rómer F.: Ó-Budai ásatások. Archeológiai Értesítő IX. 1875. Schönwiesner S.: De ruderibus laconici caldariiquae Romani... Buda, 1778.
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) > Prakfalvi E.: Ős-metró