EPA Budapesti Negyed 4. (1994/2)Palmer, Fr.: Buda és Pest < > L. Nagy Zs.: Román megszállás

Haynau bemutatkozása

____________
SPIRA GYÖRGY

Részletek a szerző A pestiek Petőfi és Haynau között című (befejezés előtt álló) monográfiájából.

Mikor 1849. július 11-én délután négy óra tájt útnak erednek a magyar részről harc nélkül kiürített Pest városát utolsókként maguk mögött hagyó helybeli népfelkelők, Komárom alatt megkezdik visszavonulásukat a honvédsereg főerői, amelyek ezen a napon - az élükön álló, de néhány napja megsebesült Görgei Artúr tábornokot helyettesítő Klapka György tábornok vezérletével - utolszor tettek kísérletet arra, hogy a Dunántúl területén csapást mérjenek a császári fővezér, Julius Haynau báró, táborszernagy, nyugat felől előrenyomuló csapataira, ám kudarcot vallottak. Ezzel egyidejűleg viszont már dicsőségesen beóvakodik a budai várba egy Haynau seregéből Ferdinand Wussin őrnagy parancsnokságával még 9-én kikülönített portyázó osztag előőrse: a 4. (Császár-) dzsidásezred huszonnégy katonája. S mivel ezek a vitézek ellenállásra nem lelnek, gyorsan követi őket néhány további dzsidás- és dragonyosszázad meg egy hat lövegből álló lovasüteg, úgy hogy öt órakor a császáriak már ismét magukénak mondhatják Buda várát. Erről pedig aznap este a pestiek is értesülhetnek a szabad sajtó legfrissebb helybeli hajtásából, a Forradalomból, amelyet - kedvetlenül tapasztalván az összes többi itteni lap elnémulását - az előző napon indított meg, s utoljára még ezen a napon is megjelentet egy, az erdélyi országrészben parancsnokló Józef Bem altábornagy seregéből hadnagyi rangban, sebesülten leszerelt fiatalember, az Erdélyi Artúr írói nevet használó Zalay Imre.
      De bármennyire sietnek is a császáriak, akik nyilvánvalóan orosz szövetségeseiket megelőzve szeretnék rátenni a kezüket a magyar forradalom szülővárosára, a Dunán - használható hidak nemlétében - egyelőre nem kelhetnek át. Pestre tehát az ellenforradalom képviseletében elsőül mégis egy 140 doni kozákból álló orosz különítmény vonul be Nyikolaj Vlagyimirovics Adlerberg gróf, táborkari százados, cári szárnysegéd vezetésével 12-én délután kettő és három között a Kerepesi úton. [1] S ez a csapat azután, harsány énekszóval végigügetve a Szabad Sajtó [2], a Kígyó és a Váci utcán, tábort is ver a Rakpiacon [3], majd plakátokat kezd osztogatni a bámészkodók között; ezek pedig teljesen megrökönyödve tapasztalják, hogy a markukba nyomott plakátokon az, az ország kormányzó-elnöke, Kossuth Lajos és a magyar kormány által június 27-én közzétett kiáltvány olvasható, amely fegyverfogásra szólította őket, s amelyben többek között ilyen mondatok foglaltatnak: „... Akartok-e meghalni a vad muszkák irtó vasa alatt? ha nem, védjétek magatokat! Akarjátok-e látni, mint tiporják a távol éjszak kozákjai apáitok, feleségeitek, gyermekeitek megfertőztetett tetemeit? ha nem, védjétek magatokat! Akarjátok-e, hogy a lakosság egy része a távol Siberiába vagy a zsarnokok külháborújába elhurcoltassék, más része járomba görnyedjen a muszka kancsuka alatt? ha nem, védjétek magatokat!” De hogy most miért olvashatják újra ezeket a sorokat, éppúgy nem képesek megfejteni, akár a magyarul nem tudó kozákok sem azt, miért tekintenek most rájuk fülükig nyúló szájjal az őket körülfogó pestiek, akiket pedig a cár atyuska, I. Miklós ő-szent-felsége május 9-i nyilatkozatában még „az elvetemedett gazságot” megszemélyesítő ördögi lényekként festett le.
      Annyi azonban bizonyos, hogy vigyorogni mégsincs kedve mindenkinek. Kivált nincs kedve a kis ideje a császári hadsereg III. hadtestét vezénylő Georg Ramberg báró altábornagynak, aki hadtestének felével, Peter Dossen ezredes és Valentin Veigl tábornok dandárjával már 10-én felkerekedik Komárom alól, hogy maga is mielőbb belovagolhasson a rebellió székvárosába, de csak 12-én reggel ér Budaőrsre. Itt azután, megértvén, hogy az oroszokat már sehogyan sem előzheti meg, rövid pihenőt engedélyez katonáinak, s dandárjai élén csupán délután vonul be a budai várba. Előzőleg viszont még ehelyütt, Buda határán fogadja a budai és a pesti tanács küldöttségét, amelyet Wussin őrnagy parancsolt az ő magas színe elébe, s így legalább azzal enyhítheti az oroszokkal folytatott versenyfutásban elszenvedett veresége miatti rosszkedvét, hogy a két város mégsem az orosz cár, hanem az osztrák császár képviselőjének jelenti be meghódolását.
      Mert mikor Wussin parancsa befut a budai és a pesti városházára, az el nem menekült tanácsuraknak természetesen meg sem fordul a fejükben, hogy engedetlenséget tanúsítsanak; ellenkezőleg: Paulovits László budai polgármester, illetve Ságody Sándor pesti alpolgármester vezetésével azonnal küldöttséget menesztenek Ramberghez. S igaz, a két küldöttség szónoka nem pusztán a polgárság hódolatát nyilvánítja ki, hanem azt is kérni merészeli őexcellenciájától, hogy a városok megszállása után „mind a személy, mind a vagyon bátorságról kegyesen gondoskodjék”. Ez azonban fikarcnyit sem csorbítja azt a diadalérzetet, amellyel az altábornagy úr végigtekint az előtte reszketve felsorakozó városi vezetőkön. Hirtelen támadt széles jókedvében megígéri tehát, hogy teljesíteni fogja a kérést, de egy füst alatt persze azt is közli az urakkal, hogy mindkét várost ostromállapotba helyezi, s egyszersmind azt is szigorúan meghagyja, hogy mindkét városi hatóság „rögtön írásbeli nyilatkozatot adjon, melyben magát ő... felségének feltétlenül alá veti”.
      Majd, elbocsátván látogatóit, végre valóban bevonul a várba, s útközben elégedetten könyveli el, hogy a budai városháza tornyán immár fekete-sárga zászlót lenget a szél, a helybeli delnők pedig virágkoszorúkkal és bokrétákkal köszöntik csapatait. Ám az elégedettség egy pillanatig sem feledteti vele, mennyi bokros teendő elvégzését várja tőle a felsőbbség. Szálláshelyére érkezte után tehát - segítőtársaival, Wussin őrnaggyal meg a pesti katonai kerület vele együtt Budára érkezett ideiglenes császári biztosával, az ellenséget korábban Tolnában szolgáló s ezért Kossuth által még áprilisban „honárulónak s törvényen kívül állónak” nyilvánított gyulai Gaál Eduárd tekintetes úrral vetekedve - mindjárt munkához lát, hogy a városi vezetők után mielőbb megértesse mindenki mással is, ki most már az úr Budapesten.
      Közben pedig munkához látnak Paulovitsék és Ságodyék is, hogy sürgősen elkészüljön a tőlük várt két „alávetési okmány”. Sok időt azonban nem fordíthatnak a fogalmazásra, mert Budaörsről visszatértük óta elárasztják őket a megszállók ellentmondást nem tűrő parancsai meg a városlakók panaszos bejelentései, s ezek mind újabb meg újabb tennivalókat rónak rájuk. A pesti városházára például már ezen a napon befut Wussin őrnagy parancsa, amely előírja, hogy „a városban levő vörös, fejér és zöld színű lobogók azonnal vétessenek le” itt is, s közli, hogy ő „ellenkező esetben e várost lövöldöztetni fogja”. (Amivel egyébként szükségtelenül fenyegetőzik, mert mire az utóbbi időkben jócskán megfogyatkozott tanács elé kerül ez a dörgedelmes leirat, addigra az alpolgármester úr azt közölheti társaival, hogy ő már intézkedett is a zászlók kicserélése ügyében. Igaz, Ságody némileg túloz: a magyar zászló 12-én még csak a városháza tornyáról tűnik el, hogy azután másnap reggel fekete-sárga lobogó kerüljön a helyére; s emiatt a megszállók 15-én kénytelenek megismételni a zászlócserére vonatkozó utasítást, a második parancsnak azonban már lesz foganatja, úgyhogy aki a következő napokban bebarangolja a várost, tapasztalhatja, hogy immár nemcsak a középületeken, hanem a magánházakon is mindenütt, „ahol ezelőtt nemzeti zászló lengett, ... a császári zászlót látni kitűzve”.)
      Úgyszintén még 12-én megkapja a pesti tanács Wussin őrnagytól azt az utasítást is, hogy három napon belül tegye járhatóvá a (teljes felépüléséhez közeledő) Lánchidat (amelyről a honvédcsapatok elvonulása előtt eltávolították a gyalogosforgalom biztosítására szolgáló pallók egy részét), s ennek a parancsnak a tanács valóban késedelem nélkül eleget tesz, minek folytán Ramberg 15-én - a budai vár őrizetére egy gyalogoszászlóaljat és két lovasszázadot hagyva hátra - már mindkét dandárjával átkelhet a pesti oldalra, sőt ide vezényelheti egy harmadik dandárját, a Joseph Gerstner tábornok parancsnoksága alatt állót is, amely az előző napon szintén Budára érkezett. Mindazonáltal Ramberg katonáival a pestiek nem 15-én találkozhatnak először, mivel a türelmetlenségén úrrá lenni képtelen altábornagy úr hajókon már 12-én este és 13-án reggel átdob Pestre egy ágyúüteget és néhány század lovaskatonát meg két zászlóaljnyi gyalogost, éspedig a cseh legénységű 1. (Császár-) gyalogezredből, ami - mint szorgalmas pesti naplóírók feljegyzik - főleg „a tót pesti polgárok és asszonyok” körében kelt elégedettséget, hiszen miután ezek a vitézek letelepednek - részint a kozákok mellett, a Rakpiacon, részint az Újvásártéren [4] -, nagyobb nyelvi nehézségek nélkül társalgásba kezdhetnek velük.
      Ámbár ezeknek a katonáknak az ideérkezte éppenséggel más pestieknek is okozhatna könnyebbséget. A város mezei kapitánya, Keresztes Károly úr ugyanis 12-én kétségbeesve jelenti a történetesen épp utolsó ülését tartó pesti közgyűlésnek, hogy Adlerberg százados, „a kerepesi útvonalon lévő sorompót leeresztvén, a közlekedést megszüntette”, s ezért félő, hogy „az illy módon félbeszakasztott közlekedés miatt az élelmet Pestre szállítandó falusi lakosok visszatérni kényteleníttetvén, az élelmiszerek drágasága még inkább érezhetővé” lesz. A közgyűlés pedig erre azonnal küldöttséget meneszt Wussinhoz, a küldöttség útján arra kérve az őrnagy urat, hogy „az orosz parancsnokkal egyetértőleg a közlekedésnek megnyitása iránt intézkedni szíveskedjék”.
      S az éhező pestieken persze másként is lehetne segíteni. Hiszen a Duna balpartján kikötve áll két gabonával megrakott teherszállító hajó, amelyek rakományukat még a honvédcsapatok számára szállították ide; elegendő lenne tehát ezeknek a rakományát kiárusítani a városlakók között (ahogy néhány napja a honvédsereg gabonafelvásárlási kormánybiztosa, Jankó Vince tette más gabonakészletekkel). Wussinnak azonban eszébe sem jut ilyesmi; ellenkezőleg: meghagyja, hogy ezek a hajók „egy óra lefolyása alatt a budai partra szállítassanak”, s rakományukat azután lefoglalja a császári csapatok részére. De a közgyűlés kérését teljesen mégsem hagyja figyelmen kívül: a következő órákban Pestre érkező császáriak azt a parancsot kapják, hogy a városból kivezető utak mentén foglaljanak állást. Egyelőre viszont ezek a katonák - láttuk - a belvárosban tanyáznak le. Amikor pedig a következő napokban mégiscsak kivonulnak a város széleire, akkor sem azt tekintik fő feladatuknak, hogy élénkítsék a Pest és környéke közti forgalmat, hanem hogy „a legszigorúbb vizsgálat alá” vessék azokat, akik - mint a honvédsereg számára kémkedő némely zsidók - elhagyni próbálják a várost.
      Az utolsó pesti közgyűlést követő napon, 13-án, megszületik azután Ramberg rendelete, amely immár mindenekkel tudatja, hogy a testvérvárosokban ostromállapot lépett életbe, s ennek megfelelően „minden gyűlések, csoportozások, cassinoi vagy olvasóegyletek eltiltatnak”, a nemzetőrség pedig „eloszlattatik” s „e két város lakosai, legyenek bár nemzetőrök, ..., 48 óra alatt mindennemű fegyverüket a helybeli tüzéri tábori szerhivatalhoz (Artillerie Feldzeug-Amt) beadni kötelesek, ellenkező esetben a fegyverek eltitkolója rögtönítélő bíróság alá esik”, amint keményen meglakolnak azok is, „kik akár egyenkint, akár többek társaságában a császári hadseregnek ellen állanak”, meg „azok, kik a pártütőkkel cimborálni, a pártütő kormánynak parancsait elfogadni, terjeszteni vagy vele akár minemű öszvekötettésben állani, végre, kik a népet engedetlenségre vagy a katonaságot hitszegésre csábítni még most is merészlenék”. Majd ezt a szívhez szóló tájékoztatást másnap megtoldja az altábornagy úrnak egy újabb rendelete, amely előírja, hogy „valamennyi vendéglők, kávéházak, úgy szinte a magánházak esti 10 órakor zárassanak be”; 15-én pedig Gaál Eduárd rendelkezik „a királyi épületek kapuinak, valamint is az őrházaknak fekete sárga színekkel való befestése iránt”, meg arról, hogy a templomokban ezentúl máskor, mint délben, ne merészeljenek harangozni...
      És ez még mindig nem minden: a császáriak - mint már év eleji átmeneti itttartózkodásukkor is tették - ezúttal is eltávolíttatják az utcasarkokról azokat a táblákat, amelyeken a forradalom idején született új utcaelnevezések olvashatóak, majd még azt is megparancsolják, hogy minden helybeli háztulajdonos szolgáltasson be a hadseregnek meghatározott mennyiségű férfiinget és ágyneműt. S a pestiek mindezt zokszó nélkül tudomásul veszik, a nemzetőrség feloszlatását (és fegyvereik elkobzását) pedig egyenesen megkönnyebbüléssel fogadják azok a derék polgárok, akik eddig is szívesen szabadultak volna a nemzetőri szolgálattal járó terhektől. Legfeljebb olyan kereskedők háborognak, akiknek a boltjából - mint például a dísztárgyakat és gyermekjátékokat árusító Ernst Frigyes vízivárosi üzletéből - még a dísz- és játékkardokat is elhurcolják.

      Haynau megérkezése
      Ilyen előzmények után érkezik Pestre július 19-én a Magyarországra küldött császári csapatok jelenlegi főparancsnoka, akiről az itteniek ekkor még csak annyit tudhatnak, hogy ez a szúrós szemmel és hatalmas harcsabajusszal ékeskedő férfiú - uralkodójának, az ifjú Ferenc Józsefnek a bizalmából - Magyarország egész területére kiterjedő teljhatalmat élvez, azaz a szó szoros értelmében élet és halál ura, s ha mások élete és halála között kell választania, ritkán szokta választani az előbbit. Mint ezt már április elején is megmutatta előző működési területén, a szabadságharcát vívó Lombardiában, mikor is vagy ezer embert mészároltatott le Brescia városában, amelynek a lakói előzőleg fegyverre keltek a császáriak hátában, és tíz napi elkeseredett küzdelem után csak akkor adták fel a harcot, amikor Haynau ígéretet tett arra, hogy nem lesz bántódásuk. Érthető hát, ha a pesti tanács által köszöntésére kirendelt küldöttség tagjai, akik reggel héttől déli féltizenkettőig kénytelenek várni megjövetelére a szálláshelyéül kijelölt Károlyi-palotában, mire végre glédába vághatják magukat előtte, már teljességgel képtelenek ráncba szedni vészesen táncoló idegeiket. Így azután nem csoda, hogy a küldöttség vezetéséről lemondani ez alkalommal sem kapható Ságody Sándor, aki amúgy is csak gyengén beszél németül, szónoklatát zavarodottságában ekként kezdi:
      - Wir sind gekommen, unsere unterhängige Aufwartung zu machen.
      Mintha magyarul valami ilyesfélét mondana:
      - Azért jöttünk, hogy függedelmes tiszteletünket tegyük.
      Mire a felháborodott Haynau rögvest félbeszakítja ezt a retorikai remekművet és odavágja az uraknak:
      - Én nem tiszteletet igénylek, hanem feltétlen meghódolást és térdreborulást.
      Minek hallatán az előző év nyarán pesti polgármesterré választott, januárban azonban a császáriak által liberális múltja miatt elcsapott, most viszont a küldöttséghez csatlakozott Rottenbiller Leopold hirtelen előlép, és átveszi a szót a kétbalkezes Ságodytól, hogy mégis akadjon valaki, aki „a hyéna szájíze szerint beszél...” S ezzel Rottenbiller (akiről - nyilvánvaló reményei szerint - talán e hiéna is tudja, hogy januárban történt kialkolbólítása óta betegség címén mind ez ideig távoltartotta magát a pesti városházától, azaz semmiféle szolgálatot nem tett az áprilisban trónfosztásra vetemedett rebelliseknek) csakugyan megmenti a helyzetet, úgy hogy Haynau végül is nem vasra vereti, hanem kegyelemben elbocsátja a tisztelgésére megjelent pesti előkelőségeket. Teljesen azonban őexcellenciája végül sem tud napirendre térni Ságodyék orcátlansága fölött, s ezért - abban a jogos feltevésben, hogy sokan lehetnek Pesten, akiknek a szarva akár az elszemtelenedett Ságody úrénál is nagyobbra nőtt - még ezen a napon közzétesz egy Budapest lakóinak címzett szózatot, amelyben ilyen bőséges okulást nyújtó mondatok foglaltatnak:
      Bennetek kevesek kivételével keserűen csalatkoztunk, azért békés érzelmeitek nyilvánításainak feltétlen hitelt nem adhatunk.
      Ti, nyelvre és szokásokra nézve nagy részben németek ismét részt vettetek azon törekvésben, mellyel egy istentelen szájhős egy magyar köztársaság ábrándos épületén munkált...
      Ti üldöztétek közöttetek a hű gondolkozásúakat, többeket ezek és a kezetekbe esett védtelen császári katonák közül felmészároltatok.
      Magatok és városaitok végromlásával bosszúlhatnám meg ezeket, de követem Császárom és Uram nagylelkűségét; halljátok azonban egy agg harcosnak intő szózatát, ki bebizonyította, miképp szokta szavát beváltani.
      Életét veszti... :
      Mindenki, ki szóval, tettel vagy forradalmi jelek viselésével a pártütés ügyét elősegíteni merészeli.
      Az, ki bátorkodnék az én vagy szövetségeseink derék katonáit szóval vagy tettel megsérteni.
      Az, ki a korona ellenségeivel magát árulási szövetségbe teszi vagy rosz szándékú híresztelések által a pártütés szikráját éleszteni próbálná; és
      Ki merészlené, mint - fájdalom - ezelőtt történt, fegyvereit eltitkolni és azokat a hirdetményemben kijelölt szabott határidő alatt be nem adni.
      Majd, hogy véletlenül se értsék félre, másnap nyilvánosságra hoz még egy közleményt, amely gyengébbek kedvéért pontokba foglalva részletezi, hogy a pestieknek mit kell és mit tilos tenniök:
      „1. A két város minden lakosának a legszigorúabban meghagyatik, miszerint a kezei közt lévő mindennemű fegyvereket... s bárminémű lőszereket haladék nélkül általadjon.” Erre újabb „48 órányi időköz határoztatik”. De - tudván, hogy Ramberg hasonló értelmű 13-i felhívása rendkívül kevés fegyver beszolgáltatását eredményezte, s feltételezvén, hogy ez nem azért volt így, mert a korábbi fegyverrekvirálások következtében számottevő mennyiségű gyilkoló szerszám nem is maradt a pestiek kezén, hanem mert ezek a gaz rebellisek további ellenszegülésre készülnek, s evégett alattomosan elrejtik fegyvereiket - Haynau az eddigieket megtoldja még egy, mind tartalmát, mind nyelvtani szerkezetét tekintve, elbájoló mondattal, amely szerint „a két város törvényhatóságai minden egyes városrész számára a városrész körében lakó tekintélyes férfiakból álló kezeskedő bizottmányt fognak kinevezni, ki a fönnemlített időköz lefolyta után következő naptól fogva - hozzájárulandó katonai egyénekkel egyetemben - a házkutatásokat eszközlendik, a felfedezett fegyvereket átveszik s átszállítják, az eltitkolókat pedig fogságba teszik, hogy ezek a valósult ténymiség alapján, a rögtönítélőszék elébe állíttatván, azonnal agyonlövettessenek”. S ezek után imígyen folytatja parancsolatainak felsorolását:
      „2. ... Minden 10-nél több személyekből álló összecsoportozás tilalmas”, s „a katonai őrjáratok oda utasíttatnak, hogy olly összecsoportozásokra, mellyek a hozzájok intézendő első felszólításra nem oszolnak, azonnal tüzeljenek.
      3. Politikai egyesületeknek gyűlései a legszigorúabban tiltatnak, s az ezen rendeletet megsértők haditörvényileg fognak megbüntettetni.
      4. Hasonlólag megbüntetendnek azok, kik korcsmákat esti 9 órán, vendégfogadókat pedig és kávéházakat esti 10 órán túl nyitva tartanak, továbbá
      5. Azok, kik a városparancsnokságtól előlegesen nyert engedelem nélkül hirdetményeket kifüggesztenek... vagy politikai röpiratokat... árulgatnak... vagy a kik a lázadásban részt vett személyeknek arcképeit vagy mellszobrait nyilván kiállítják. Végre
      6. Mindazok, kik a pártütőkhöz vonzó nemzetőrsereg egyenruháját vagy... a magyar köztársaság jeleit - úgymint háromszínű szalagokat, veres tollakat stb. - kalapokon vagy másutt valahol viselni merészlenék, azonnal mint ezáltal a lázadásra izgatók a rögtönítélő törvényszék elibe állíttatni s főbe lövettetni fognak.”
      Ezekből az igékből tehát mindenki megtudhatja, mihez tartsa magát. Akik pedig legelőbb értik meg, mit vár tőlük Haynau, azok természetesen Ságodyék. Hogy tehát feledtessék 19-i szerencsétlenkedésüket s megmutassák, mekkora ügybuzgalom lakozik bennük, 21-én ők is sietnek közzétenni egy hirdetményt, s ebben ők is figyelmeztetik polgártársaikat, hogy ha el akarják kerülni a különben rájuk váró halálbüntetést, akkor sürgősen szolgáltassák be fegyvereiket. S csupán 23-án nyugszanak meg (némileg), mikor Budára érkezik a néhai helytartótanács ülnökeinek egyike, szentiványi Szent-Ivány Vince cs. kir. kamarás őexcellenciája s mint a testvérvárosok (valamint Pest megye és a Jászkun kerület) élére frissiben kinevezett császári főbiztos átveszi a fölöttük való gyámkodást Gaál Eduárdtól, aki Haynaut már jó előre azzal traktálta, hogy „Pesten... a hangulat... nagyon rossz”, ha pedig velük, ő-császári-felsége leghívebb helybeli jobbágyaival akart közölni valamit, többnyire csak így szólította meg őket: „Ti, rebellisek!”
      De kérdés: kedvezőbb bánásmódot várhatnak-e Szent-Iványtól, akit ismerői „a legmerevebb testalkatú magyar államférfiú”-ként tartanak számon, s aki arról nevezetes, hogy „oly úri fönsőséggel senki sem tud fejével biccenteni, mint ő”, meg hogy „derekát nem bírja meghajtani, legalább nálánál lejebb állók előtt?”. És kérdés: várhatnak-e valami könnyebbséget Szent-Ivány Budára 29-én nemkülönben betoppanó főnökétől, az erdélyi szász előkelőségek soraiból június elején Magyarország egészének teljhatalmú polgári biztosává kinevezett Karl Geringer bárótól, akit az idegen nevekből a maga és barátai szórakoztatására gyakorta tükörfordításokat gyártani szerető Széchenyi nemsokára némi - alaptalannak egyáltalán nem minősíthető - malíciával Silányinak fog elkeresztelni? Ezekre a kérdésekre azonban csak a jövő adhat majd választ.

      A városházák megszállása
      Ámbár Szent-Ivány megérkeztekor Ságody és társai az előző napokban Budán történtek ismeretében már sejthetik, hogy különösebb aggodalomra nincs okuk. Történik ugyanis, hogy Szent-Iványt, sőt Haynaut is megelőzve, már 18-án feltűnik a színen egy másik nagyhatalmú férfiú, zichi és vásonkői Zichy Ferenc gróf úr, aki 1848 tavaszán még a végnapjait élő helytartótanács munkáját irányította, majd egy darabig Széchenyi közmunka- és közlekedésügyi minisztériumában szolgált álladalmi altitkárként, de 1848 decemberében már Pozsony megye császári biztosa lett, legújabban pedig, június elején arra kapott megbízást Bécsben, hogy az orosz intervenciós sereg főhadiszállásán tevékenykedjék a császáriak összekötőjeként, most azonban, 18-tól kezdve, némi időt tölt a magyar fővárosban s - nem tudni, miért - feljogosítva érzi magát a budai tanács átszervezésére. Ennek megfelelően már 18-án leiratot küld a budai városházára, s ebben elrendeli, hogy Johann Walheim polgármesterrel az élükön tüstént álljanak ismét szolgálatba azok a városi tisztviselők, akiket az év elején ide küldött Havas József császári biztos úr januárban erre méltóaknak ítélt, a rebellisek viszont májusban, a főváros visszafoglalása után elkergettek, s egyiküket, Türnbök Jánost mindjárt fel is ruházza egy Budán eddig sosem volt tisztséggel: alpolgármesterré nevezi ki, a városkapitányi tisztet pedig Franz Schmidt személyében egy olyan férfiúra osztja ki, aki 1848 előtt már betöltötte ezt a posztot, az 1848-i tisztújítás alkalmával azonban még a kapitányságra jelöltek közé sem jutott be.
      Szent-Ivány tehát, mikor 23-án megkezdi itteni működését, elégedetten veheti tudomásul, hogy a budai városházán már üdvös átalakulás ment végbe. Elegendőnek ítéli ezért, ha most levélben tudatja a magyar hatóságok által hosszas bírósági vizsgálatnak alávetett Walheimmel, mennyire örül annak, hogy a továbbiakban együtt dolgozhatik vele, „ki - mint fájdalmas részvéttel értesült... - ő cs. k. felsége s így honához kitűntetett hűségért... a közelebbi napokban el anyira üldöztetett”, a tanáccsal pedig mindössze annyit közöl, hogy Havas, illetve Zichy által kialakított személyi összetételét a maga részéről is megerősíti.
      S nem kisebb megkönnyebbüléssel értesülnek a budai városházán végbemenő fejleményekről Ságodyék sem, akik persze már Szent-Ivány megérkezte előtt is igyekeznek minden alkalmat megragadni a császáriak iránti hűségük bizonyítására. Amikor például a Haynau által budai városparancsnokká megtett Giuseppe Sardagna báró-tábornok felszólítja őket, hogy bocsássanak rendelkezésére „párszáz kitöltetlen útlevelet”, habozás nélkül ki is szolgáltatnak neki ilyen Ságody aláírásával előre ellátott, de tulajdonosuk nevét egyelőre fel nem tüntető okmányokat, s ráadásul mindegyikre rávezetik, hogy „díjmentesen adatott ki”, jóllehet a belföldi utazásra jogosító útlevelek kiállítása a városi hatóságok felelősségére van bízva (és a városok jövedelemforrásai közé tartozik), s jóllehet nyilvánvaló, hogy a császári hadvezetés azért tart igényt rájuk, mert - mint a dologról tudomást szerző Kossuth figyelmeztet rá - a honvédsereg kezén maradt területekre „kiküldendő kémeit illy útlevelekkel szándékozik ellátni”.
      Ságodyék tehát, ha nem is aggodalmak nélkül, mindenesetre bizakodva várják, hogyan fog dönteni sorsukról Szent-Ivány. És várakozásukban nem is kell csalatkozniuk: Szent-Ivány 23-án - mint öt napja Zichy tudatta budai társaikkal - azt közli velük, hogy Pesten is helyreállítja a „város tanácsát azon alakjában, mint az Havas Jósef k[irályi] biztos úr által törvényes hatóságába léptetett”, - annyi eltéréssel, hogy „a tanács elnökségét Lechner Károly polgármester úrnak... gyöngélkedő egészsége miatt főbíró Koller Ferenc úrra ruházta... által”. Kollernek pedig (aki már az utolsó rendi országgyűlésen kitüntette magát mint a liberális követek megfigyelésére Bécsből kiküldött titkosügynökök seregének amolyan vezérkari főnöke) siet tudomására hozni, hogy a polgármesteri tisztet nem pusztán azért testálta rá, mert - némely katonai parancsnokokkal egyetértésben - „rátermett embert” ismert meg benne, hanem mert ő, „Urunk Királyunk s szegény Hazánk eránti hűségében soha sem ingadozván, a jó ügy barátinak méltó elismerését teljesen ki érdemlette”.
      Így azután a pesti városházára most már akadálytalanul visszatérhetnek azok a tanácsurak, akik áprilisban - mint maga Koller is - a közelgő honvédcsapatok elől nyugatra menekültek vagy - mint példának okáért a Havas által városkapitánnyá előléptetett Terczy Szilárd - itthon maradtak ugyan, hivatalukból azonban a város felszabadulása után az ellenségnek tett szolgálataik miatt kicsöppentek. Azok pedig, akik - mint Ságody is - sem januárban, sem áprilisban nem kényszerültek távozni a városházáról, s most sem tartottak a Szegedre menekülő Kossuthékkal, végre teljességgel megnyugodhatnak afelől, hogy hivatali állásukat, ha ezután is jól viselik magukat, nem fenyegeti veszély. Csalódottságot legfeljebb Rottenbiller érezhet (ha ugyan ő 19-én azért kelt ki betegágyából, s azért csatlakozott a város Haynaunál tisztelkedő küldöttségéhez, hogy ezzel egyengesse a városházára való visszatérésének a lehetőségét), mert őt a császáriak bizony most sem hívják vissza, hanem azzal jutalmazzák, hogy Gaál Eduárd kezdeményezésére még 21-én őrizetbe veszik, s egyidejűleg zár alá helyezik „e város kebelében találtató ingó és ingatlan” vagyonát.
      Vannak viszont, akiket egyáltalán nem vonz a városvezetői szerep; s erre legjobb példa az óbudai bírói székből 1848 nyarán kibukott, 1849 januárjában azonban Havas által ismét beleültetett Krövick Antal: ő, mikor megtudja, hogy Szent-Ivány az óbudai tanácsházára is Havas kegyeltjeit kívánja visszahozni, de az itteni tanácstagok helyzete egyáltalán nem ígérkezik rózsásnak, hiszen a megszálló csapatok tisztjeinek egyike, Georg Kriegsau lovag, az 51. (Károly Ferdinánd) sorgyalogezred századosa máris egész „vádlevél”-ben sorakoztatta fel a császáriak részéről „az óbudai közönség ellen” emelhető panaszokat, a tanács pedig egyelőre azzal kénytelen foglalatoskodni, hogy terjedelmes védiratban cáfolja a vádakat, arra a meggyőződésre jut, hogy legokosabb lesz, ha valami nyugodalmasabb elfoglaltságot keres magának, s ezért már 25-én búcsút mond Óbudának - egyrészt arra hivatkozva, hogy „a tisztelt város szolgálatában külömbféle minőségekben tellyes 24 évet” fáradt eddig, s ennél többet senki sem kívánhat tőle, másrészt meg azzal okolva meg leköszönését, hogy a közelmúltban Budára költözött, s onnan bajosan tudna kijárni Óbudára.
      Krövick visszalépése azonban a jelek szerint egyáltalán nem kavarja fel a császáriakat, hiszen ők ekkor már szükségtelennek vélhetik, hogy Óbuda kormányrúdját külön bíró tartsa a kezében. Mert a Kossuthtal együtt Szegedre menekült magyar kormányfő, Szemere Bertalan Pest, Buda és Óbuda egyesítéséről intézkedő, június 24-i rendeletét semmisnek tekintik ugyan (s nem pusztán azért, mivel az ő szemükben eleve érvénytelennek minősül minden olyan rendelkezés, amelyet a forradalmi hatóságok az első magyar népképviseleti országgyűlés feloszlását előíró - 1848. október 3-ról keltezett - királyi kézirat megszületése óta hoztak világra, hanem nyilván azért is - és főleg azért -, mivel szerintük is várható, amit Szemere rendeletének nyilvánosságra kerülése után a Pesti Hírlap jósolt, hogy tudniillik a városegyesítés megvalósulása esetén „a... vén Buda ereibe a fiatal Pest új életet öntend”, azaz a Pesten jóval erősebb forradalmi szellem Budát is gyorsan átitatná, ennek pedig útját akarják állni), ekkor már erősen fontolgatják viszont, hogy legalább Óbudát mégis Budához csatolják (s megint nem pusztán azért, mivel maguk is tudják, hogy ez a két település mostanra teljesen egybeépült, hanem gyaníthatóan azért is - és főleg azért -, hogy ezáltal jobban rátenyerelhessenek a forradalom ügyéhez húzó nagyszámú - az összlakosság 26,5%-át kitevő - óbudai zsidóra).
      De nem ez az egyetlen jel, amely arról árulkodik, mennyire tartanak a megszállók a forradalmi szellem továbbélésétől: sokatmondóan tanúskodik erről az a rendelet is, amelyet Szent-Ivány július 24-én intéz a pesti polgármesteri székbe általa még csak az előző napon beleültetett Kollerhez, s amelyben arra szólítja fel a címzettet, hogy „a város minden résziben és kerületeiben olly polgári egyéneket, kiket mind jó szellemük, mind pedig vagyonbeli állapotuk a jó rend fentartásában való részesülésre és felügyelésre... ösztönszerűleg is kötelez s kik e szent és üdvös cél elérésében részükről is közremunkálni magukat szívesen felajánlani hajlandók, mint bizalmi férfiakat minél nagyobb számban kijelelni” szíveskedjék. S a főbiztos úr csupán akkor nyugszik meg némileg, amikor két hónap múlva megkapja a Koller összeállította névjegyzéket, s legnagyobb örömére azt olvashatja ki belőle, hogy „ezen kötelesség teljesítésére több békeszerető s a fenséges uralkodó házhoz őszintén ragaszkodó polgárok magokat önként ajánlák”. Legott ki is nevezi hát császári és királyi konfidensekké a jegyzékbe felvett összes kitűnőséget, s kieszközli, hogy a városparancsnokságtól mindnyájan kapjanak olyan felhatalmazó iratot, amelynek a felmutatásával „szükség esetén... bármely őrhelyen katonai segedelmet” vehessenek igénybe.
      Igaz, arra már nem gondol őexcellenciája, hogy ha ezek a derék férfiak elő is húzzák majd a városparancsnokság pecsétes írását, azonnal le fognak lepleződni polgártársaik előtt, s emiatt többé nem lesznek használhatóak a „szent és üdvös” besúgói szolgálatra. Koller viszont okosabb (vagy óvatosabb), s ezért legalább arról gondoskodik, hogy a Szent-Ivány által hozzá viszszaküldött névjegyzék ne kerüljön be a városi levéltárba. Így hát az érdekeltek csak találgathatják, hányan és személy szerint kik fürkészik az ő lépteiket és elejtett szavaikat, s a kései utódok sem tisztázhatják, hogy pontosan kiken múlott eleik meghurcolása. Annyi azonban bizonyos, hogy ha az egyik oldalon a gyanakvó kortársak még jómódú kereskedők és céhbeli mesterek meg tekintélyes tanítók, ügyvédek és orvosok sokaságáról is feltételezik, hogy besúgóvá aljasultak, s számos olyan személyt sem haboznak ezzel a váddal illetni, akit 1848-ban városi képviselővé választottak, a másik oldalon pedig Szent-Ivány elégedetten jártatja szemét a titkosügynöki szolgálatra önként vállalkozók névsorán, akkor mindenesetre jogosnak kell elkönyvelnünk Petőfinek azt a még a márciusi napokban papírra vetett keserű megállapítását, hogy „nincs ollyan gyalázatos ügy, mellynek pártfogói, apostolai ne támadnának” Pesten.
      Méghozzá igen buzgó apostolai. Hiszen Szent-Ivány még csak úton van a főváros felé, s itt „az árulgatások - mint mondják - erősen történnek” máris, mivel „a leskelődők és hallgatódzók száma töméntelen”. S ennek a súlyán mit sem változtat, hogy bár a főbiztos úr megérkezése után igen sok jeles polgár akad Pesten, aki az első szóra kész lesz önként csatlakozni a hivatalos „leskelődők és hallgatódzók” hadához is, Szent-Ivány ennyivel mégsem éri be, hanem e mellékfoglalkozásban ügynökösködő hazafiak kinevezése után - követve az osztrák örökös tartományokban bevett gyakorlatot - Pest-Budán is megszervezi az államrendőrség helyi igazgatóságát, és keresztülviszi, hogy ennek az igazgatóságnak az irányítását egy kipróbált és tapasztalt, az osztrák rendőrség kötelékében már két évtizede szolgáló férfiú, Joseph Protmann lovag vegye át.

      A fosztogatások
      Kétségtelen azonban, hogy Szent-Ivány nem ok nélkül próbálja megtenni a tőle telhető óvintézkedéseket. Hiszen a pesti közhangulatot már az is gyorsan elmérgesíti - s távolról sem csupán a forradalom ügyéhez szító emberek körében -, hogy a császáriak a főváros megszállása után itt is azonnal közhírré teszik a Haynau által még július 1-én kibocsátott rendeletet, amely szerint „bár miféle úgynevezett «magyar Kossuth bankjegyek» forgása mint törvényelleni pénz megtiltatik” s mindenkinek, „ki... olly törvényelleni pénzzel bírna (...) azt a legközelebbi cs. kir. városi parancsnoksághoz... haladék nélkül általadni kötelessége lészen”, aki pedig ezt elmulasztja megtenni 48 órán belül, arra nemcsak elkobzás, „hanem (...) azonkívül még hadszéki büntetés” is vár. Ez az intézkedés ugyanis valósággal éhhalálra ítéli azokat a kisembereket, akiknek a pénztárcájában - ha egyáltalán - kizárólag Kossuth-bankók vannak, s egyik napról a másikra munkanélkülivé tesz igen sok olyan céhlegényt, akit mestere, nem rendelkezvén osztrák bankjegyekkel, többé nem tud foglalkoztatni, számos kereskedőt pedig hasonló okból egyszeriben csődbe juttat.
      S a következő hetekben tucatjával kerülnek börtönbe olyan emberek - éspedig nemcsak ismert zsidó pénzváltók, hanem névtelen pesti kofák is -, akikről bebizonyosodik, hogy a Kossuth-bankókban továbbra sem átallottak törvényes fizetőeszközöket látni. Mivel azonban a pestiek nagy többsége nem próbál ujjat húzni az ellenforradalmi hatóságokkal, a megszállók uruk, Ferenc József tiszteletére már július 22-én bemutathatják az első égőáldozatot. Ezen a szép vasárnapon tehát a kivezényelt katonai alakulatok már délután hatkor körülzárják az Újvásártér egy részét, s a kör közepén fatuskókat halmoznak fel, majd az addig begyűjtött Kossuth-bankók kötegeit négy városi tisztviselő jelenlétében rádobálják a farakásra, s azután a bámészkodó tömeg okulására hét óra tájt meggyújtják a máglyát, amikor pedig hamvába hal a tűz, még vízzel is leöntik a maradék parazsat, s ennek megtörténte után - mint kik fényes győzelmet arattak a rebellisek fölött - diadalmasan elvonulnak. Mire a közönség soraiból többen rávetik magukat a pernyére, s kikaparják belőle a tűz által megkímélt fél- és negyedbankókat, hogy legalább ennyi kézzel fogható emlékük maradjon a Pesten ekkor már csak a szívekben élő forradalomról.
      Közben pedig megkezdődik a hivatalos és a hivatalosnak éppenséggel nem minősíthető rekvirálás is, amelynek csak egyik mozzanata a háztulajdonosokra kivetett fehér- és ágyneműsarc. Hiszen a városi hatóságoknak naponta 200 ezer kenyeret kell szállítaniok a császáriak és az oroszok részére, de szállítaniok kell két nap alatt ezer bécsi mázsa [5] szalmát is, végül pedig 3500 pár bakancs előállításával kell segíteniök a császári hadsereget. A magánosok meg tehetetlenül kénytelenek tűrni, hogy a császár katonái a város határában húzódó földekről zsákszám hordják el a termést, s egymás után törik fel és fosztják ki a házakat, mintha a magyar fővárosban nem legfőbb haduruk birtokát, hanem valamely ellenséges ország egyik meghódított települését látnák.
      A legfőbb fosztogató mindazonáltal maga a császári hadak főparancsnoka, Haynau táborszernagy. Az ő legfőbb áldozatai pedig a zsidók, akiknek az egyenjogúságát a Szegedre menekült országgyűlés épp készül törvénybe iktatni, olyan - Szemere Bertalantól származó - indokolással, hogy „alig van népfaj, mely a zsidókat hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül felülhaladná”. Haynau ugyanis - Szemere véleményével egybecsengően - azt vallja, hogy a zsidók közössége „gyalázatos és törvényellenes magaviseletet nem csak általában, de különösen a lázadóknak törvényes császár és királyuk ellen nyújtott kedvezmények által (...) világosan tanúsított”. (Amit azután az övénél nagyobb helyismerettel bíró Koller polgármester úr is megerősít, mondván, hogy „az itteni zsidók nagy többsége mindvégig (...) a pártütés ügyével rokonszenvezett; így legnagyobbrészt zsidók voltak azok a szállítók, akik a rebellis sereg szükségleteit (...) fedezték, [akik] magukat felhasználtatták spiónoknak” is, „akik ennek a külfölddel való összeköttetését fenntartották, [akik] egyszóval mindenhez segédkezet nyújtottak, ami javára vált a forradalomnak, s - mi több - templomukban” a trónfosztás megünneplésére május 27-én rendezett istentiszteleten „nyugodtan és tetszéssel hallgatták, majd több ezer példányban ki is nyomatták a hitszónoklatot, amelyben az állt, hogy a királyok a népek szerencsétlenségei”.)
      Haynau tehát már ideérkezésének napján, július 19-én iszonyatos méretű hadisarcot vet ki az óbudai és a pesti zsidókra „ugyan megérdemlett büntetésükül, más községeknek pedig kellő óvatosságára”: annyi egyenruházati cikk záros határidőn belül történő szállítására kötelezi őket - mégpedig egyetemlegesen -, amennyiből csaknem egész seregét teljesen új ruhába öltöztethetné.

      A bosszúhadjárat megindulása
      Ilyen és hasonló intézkedések révén Haynauék nem pusztán - és nem is elsősorban - azért igyekeznek éreztetni haragjukat a rebellisekkel, hogy kiéljék bosszúvágyukat, hanem - mint maga Haynau is utal rá - azért is, hogy gondolkodóba ejtsenek mindenkit, aki továbbra sem tette le a fegyvert. S hogy főleg ez a szándék mozgatja őket, kiviláglik abból, hogy mindenekelőtt olyan emberek ellen lépnek fel percnyi haladék nélkül, akiket ez ideig nem sikerült kezükre keríteniök. Így Gaál Eduárd már július 16-án meghagyja a pesti tanácsnak, hogy „Kossuth Lajos pártütőnek e város kebelében találtató minden néven nevezendő ingó és ingatlan vagyonát zár alá vegye”, majd a következő napokban hasonló zárlatot rendel el egy volt és egy jelenlegi magyar miniszter, a július 1-én a honvédsereg főparancsnokává kinevezett korábbi hadügyér, Mészáros Lázár altábornagy meg a májusban a külügyminisztérium élére került Batthyány Kázmér gróf ellen. S azután hasonló sorsra jut számos olyan városi vezető is, aki nem várta be helyben, hogy a császáriak lesújtsanak rá, hanem még idejében elmenekült előlük.
      De kíméletesebb bánásmódban persze nem részesülnek azok a rebelliseknek elkönyvelt személyek sem, akik valamilyen megfontolásból idehaza maradtak. Tudjuk, őrizetbe veszik és vagyonzárlattal sújtják Rottenbillert; lefogják továbbá Lukács Lászlót, aki korábban a vezető pesti radikális lapok legtöbbjének a kiadója volt, s zár alá vetik az ő Ország úti [6] nyomdáját is. Letartóztatják azután - nem tudni, miért - egy Nagy Híd utcai [7] divatáru-kereskedés tulajdonosának, Kern Teréziának a férjét, Kern Józsefet, valamint az egyik legtekintélyesebb pesti nagykereskedőt, Weisz Bernát Ferencet, aki 1848-ban a Kossuth irányítására bízott pénzügyminisztérium egyik osztályának a vezetője lett, a főváros év eleji kiürítésekor azonban nem tartott a minisztériummal, hanem ehelyett munkát vállalt a bejövő császáriak által januárban ehelyütt létrehozott, úgynevezett kincstári igazgatóságon, most viszont olyan képtelen gyanúba keveredik, hogy „nála - mint az egyik ellenforradalmi irányzatú lap írja - sok aranya és ezüstje lenne Kossuthnak letéve, sőt a korona és az ország clenodiumai is”. Igaz, őket kettejüket, kiderülvén vétlenségük, 23-án már szabadlábra is helyezik.
      Ez a nap azonban legfeljebb a Kern és a Weisz családnak szerez megkönnyebbülést, máskülönben viszont a rettenet napjaként vonul be Budapest történetébe. A császáriak ugyanis ezen a napon elfognak egy honvédtisztet, aki korábban maga is a császár kabátját hordta, most ellenben polgári öltözékben bandukolt az Üllői úton; s éppen mert polgári öltözékben mutatkozott, kémnek kiáltják ki, majd egy csapat gránátos kíséretében a Nemzeti Múzeum piacára hurcolják, és a főlépcső előtt - nyilván azért itt, mivel ehhez a helyhez sok jeles forradalmi esemény emléke fűződik - este hétkor, „tömérdek nép” szeme láttára agyonlövik, tetemét pedig - hogy minél többeknek szolgáljon intő példa gyanánt - egészen besötétedésig ott hagyják heverni a porban.
      Másnap délben meg ugyanitt s ugyanígy végeznek egy Szatmár megyéből származó - bányamunkásból lett - 39 esztendős honvédközvitézzel, aki néhány napja szakadt el Görgey seregétől, amely - hogy Szeged táján egyesüljön a honvédsereg többi hadtestével - 12-én, két hadtestet Klapka vezényletével hátrahagyva Komárom várában, megindult Vácnak, ott azonban 15-én beleütközött az Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg-tábornagy vezetésével Magyarországra tört orosz intervenciós hadakba, s mivel képtelen volt áttörni rajtuk, feladta a délkeleti irányú elvonulás tervét, és Losonc felé kanyarodott. A mi sors üldözte honvédünk tehát, mikor - így állván a dolgok - rádöbben arra, hogy az ellenség menthetetlenül elvágta csapattestétől, s ezzel számára véget ért a háború, útnak ered Pest felé, hogy onnan valahogy hazakeveredjék feleségéhez és öt gyerekéhez. Menet közben azonban - már Pest közelében - balszerencséjére szembetalálkozik egy ellenkező irányba szekerező szerezsánnal, s hogy szabad utat biztosítson magának, fegyverét ráfogja a horvátra. Csakhogy a fegyver véletlenül elsül s felsérti a szerezsán kezét. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy a helyszínre érkező más császári katonák őrizetbe vegyék a „merénylőt” s a hadbíróság habozás nélkül halálra ítélje és agyonlövesse, majd az ő holttestét - a pestiek okulására - délután hatig hagyja feküdni a múzeum lépcsősorának lábánál.
      Semmi csodálatos nincs hát abban, ha a tisztességben megőszült - de iparával már felhagyott - pesti tímármester, Joseph Kehrer az ellenforradalmi bosszúhadjárat megindulása után így sóhajt fel:
      - Beatus qui latuit in Tenebris!

      Haynau továbbutazása
      Vannak azonban, akik nem látnak ennyire sötéten s nem hiszik, hogy csupán akkor vonhatnák ki magukat a bosszúért lihegő ellenforradalmárok csapásai alól, ha már megtértek volna korábban alvilágra szállt őseikhez, sőt éppen e két emberáldozat bemutatása után lélegeznek fel igazán, megtudván, hogy a bresciai hiéna rövidesen eltávozik Budapestről. Ami igaz is. Mert Görgey üldözésének megtisztelő feladatát Haynau készségesen átengedi ugyan nagynevű fegyverbarátjának, Paszkevicsnek, de teljes tétlenségre önmagát sem kárhoztatja: július utolsó hetében - csak a legszükségesebb erőket hagyva Komárom alatt, a vár körülzárolására - csapatait mind megindítja Szeged felé, majd 25-én reggel maga is táborba száll, hogy döntő csapást mérjen a Duna-Tisza közének északi és déli feléről egyaránt arra húzódó honvédhadtestekre. S mivel tudja, hogy sikerre kizárólag akkor számíthat, ha minden erejét összpontosítja ellenük, nem csupán azt a kockázatot vállalja, hogy a komáromi várőrség esetleges kitörések révén elvágja Béccsel való összeköttetését, de elutasítja Szent-Iványnak azt a kérését is, hogy akkora helyőrséget hagyjon hátra Budapesten, amekkora képes legyen féken tartani a lakosság elvakult republikánusokból álló többségét, amely - az általa most a pest-budai katonai kerület parancsnokává kinevezett Johann Kempen altábornagy szavaival - még „a katonai fegyelmező pálca alatt” is csak „fogát csikorgatja”. Hiába kérleli tehát Szent-Ivány még 24-én is: ő Budán mindössze egy gyalogoszászlóaljat és egyetlen tüzérségi üteget, Pesten pedig alig két gyalogoszászlóaljat és egyetlen lovasszázadot hagy a rend fenntartására.
      Tesz viszont Haynau még valamit, ami nyilvánvaló számításai szerint jobban meg kell hogy félemlítse a pestieket, mint az itt maradó csekély katonaság: 24-én kiáltványban tudatja Budapest lakóival, hogy „a lázadó ellenség további űzése és megsemmisítése...” végett serege „legnagyobb részével” tovább vonul a városból. Mivel azonban célja éppen nem az, hogy egy ilyen bejelentéssel megörvendeztesse a kiáltvány olvasóit, közleményét ez alkalommal is megtoldja néhány nyájas intelemmel:
      „Elvárom, hogy a béke és törvényes rendnek eme itteni városokbani fentartására teljes buzgalommal s egyesített erővel közre munkálandtok. - Elvárom továbbá, hogy 19- s 20-tól közre tett nyilvánításaim minden pontjait olly tiszteletben tartandjátok, mintha arra folytonosan szoríttatnátok.
      Elvárom végre, hogy helyben maradandó tiszteim s katonáim, úgy nem kevésbé a velünk azon szent célból, hogy a rend helyre állíttassék, szövetkezett vitéz hadsereg egyéneinek egy hajszálnyi bántalmuk se leend.
      Ha ti eme felszólításaimat figyelem nélkül hagyni vagy azokat ha csak egy részetek is vakmerő gúnyal áthágni merészlené, sorsotok megsemmisítés leendene. - Én akkoron mindjátokat egyért és egyet mindjájatokért kezeskedőnek s éltetek és vagyonotokat eme vakmerő merény megboszúlása áldozatául esettnek tekintendem.
      Pestiek! szépséggel díszlő várostok, melly igazságos büntetéstöknek most még csak részletes nyomait viseli, akkoron csak hamar mint hűtlenségtök és ezt követő megboszúltatástok emléke romba dűlt halomként tűnend elő.
      Hidjétek el, hogy szavamat, valamint a rakoncátlanság megboszúlása, úgy az érdem megjutalmazására nézvest is megtartom.
      Brescia hűtlen lakosai, kik szintúgy, mint ti, a lázadás főnökei által ismételve elámíttatván, új árulást követtek el, szolgáljanak tanúság gyanánt, valjon a lázadók irányában kíméletet ösmerek-e?
      Tekintsetek az ott végbe ment fenyítékre, és őrizkedjetek óvó figyelmeztetéseim vakmerő megszegése által engem arra kénszeríteni, hogy irántatok is hasonlólag rendelkezni legyek kéntelen.”
      Majd 25-én reggel, e kedves szöveg kiplakatírozásával egyidejűleg azt is elhíreszteli, hogy indokolatlannak találná, ha távozása miatt a pestiek netalán búskomorságba esnének, hiszen ha most ilyen érzékeny búcsút vesz is tőlük, csak rövid ideig lesznek megfosztva személyes jelenlététől, mivel semmi sem gátolhatja, hogy igen gyorsan ne végezzen a még mindig fegyverben álló lázadókkal, s azután legfeljebb „nyolc nap múlva visszatérend...”
      A letiport Pest-Budán azonban még ekkor is akadnak, akiket nem rettentenek meg Haynau ijesztgetései. Olyannyira, hogy az éji órákban ismeretlen kezek magának a fővezér búcsúkiáltványának a példányait is sorra leszaggatják a házak falairól. Néhány nap múlva pedig az eddigi plakátletépők egyszeriben plakátragasztókká vedlenek át. Így hát 29-én reggel „Pest némely házszegletein” olyan falragaszok tűnnek fel, amelyeken egy két héttel korábban Szemere által fogalmazott, s kívüle Kossuth által is aláírt kiáltvány olvasható. Ebben pedig ilyen mondatok foglaltatnak: „A Jászkunságban, a hajdúknál, Bihar szélén hatalmas néptábor gyűlt össze; ha a népnek csak huszonnégy óráig van igaz akarata megvívni az ellenséggel, higyjétek el, nincs hadsereg a világon, mellyet semmivé ne tegyen.” „Ellenségeink mint egyes kicsiny szigetek úsznak az oceánban. A nép nagy oceán, mellynek csak akaratától függ örökre elborítani hullámaival az egyes szigeteket. De el kell határoznotok, hogy az ellenséget a haza szent földén nem tűritek; hogy inkább meghaltok, semmint rabszolgaság bilincsébe görbítsétek nyakatokat; hogy nem engeditek felprédálni keservesen szerzett javaitokat; hogy nem szenveditek nőitek bűnös meggyaláztatását.” „Fegyverre tehát, fegyverre!” „A népnek föl kell kelni, és győznie kell, ha veszni nem akar.”
      Ám a pesti nép ennek a felhívásnak a hatására sem kel fegyverre. De Haynau sem képes visszatérni nyolc, csupán harminchat nap múlva. Hogy azután igazán megmutassa, ösmer-e kíméletet „a lázadók irányában”.

      1. Ma: Kerepesi és Rákóczi út.
      2. Korábban: Hatvani, ma: Kossuth Lajos utca.
      3. Ma: Roosevelt tér.
      4. Ma: Erzsébet tér.
      5. 1 bécsi mázsa = 56,12 kilogramm.
      6. Ma: Múzeum és Károly körút.
      7. Ma: Deák Ferenc utca.


EPA Budapesti Negyed 4. (1994/2)Palmer, Fr.: Buda és Pest < > L. Nagy Zs.: Román megszállás