Egy New York-i Budapestről 1908-ban

___________________________
FREDERICK PALMER: BUDA ÉS PEST

Megjelent a New York-i Scribner's Magazin 1908-as évfolyamában

Egy folyó partján, amely hosszú útján a tengerig több nyelvet hall, mint bármelyik társa, és kelet, nyugat hatását egyaránt érzi, fekszik Pest, egy ifjú szívű faj fejlődésének szimbóluma. A legújabb városok egyike, melyet egy kötőjel és öt híd köt össze Budával, az egyik legrégibb fővárossal. Itt nem ütközik az ódon épületek megőrzésére irányuló buzgalomba a helyükre célszerűbbet építeni kívánó vállalkozó. Akárha egyik ősének képét akasztaná gőzfűtéses házának falára, meghagyva eközben épségükben a benne rejlő vezetékeket, úgy nézhet át a Dunán a múlt emlékeire kávéháza kényelmes székéből a magyar, miközben a tőzsdei árfolyamokat vagy operát hallgat a telefonhírmondóban. Nálunk is hasonlóképpen lenne, ha Washington egyszersmind kereskedelmi központ volna, nemcsak főváros, valamint ha Arlington dombját kissé lejjebb tolnánk a Potomacon és megkoronáznánk a Liberty Hallal, a Castle Williammel és az Old South Church-csel.
      Más európai városokban, ahol a régi településhez modern kapcsolódik, bármennyire feltöltötték is az árkokat, kiegyenlítették is a talajt, a szűk sikátorok, girbe-gurba utcák szorító érzése megmarad. A budai oldal magaslatai természetes erődítményül kínálkoztak a középkorban. Itt koronázták meg az első magyar királyt; itt táboroztak a janicsárok száz évig, míg Bécs falai bevehetetlennek bizonyultak a muzulmán hódítás áradata előtt; később a Kossuth vezette hazafiak állták itt hősiesen a próbát. A régi harcosok utódainak csak át kellett kelniük a folyón, hogy a huszadik század követelményeit is kielégítő városnak alkalmas teret találjanak, ahol békében learathatják azokat a gyümölcsöket, melyekkel háborúban sikertelenül próbálkoztak. Nagy kár, hogy bár a természet oly kegyesen kínál talapzatot történelmi emlékeknek, mégis oly kevés maradhatott belőlük. Így aztán a látogató csalódik Budában, Budáról nézve, nem úgy, mint ha Pestről nézi azt. A nemzet szent helyei iránti szenvedély, az a fajta honfiúi képzelőerő, mely valamit lenyűgözőnek talál amiatt, ami valaha a helyén állt, csak azokban az országokban ragadja el az embert, melyek történelmét egy életen át szívta magába. Az utazó egyre inkább a festőit, a művészit vagy pusztán a régit kutatja, különösen, ha már más középkori városokat is maga mögött hagyott. A régimódi, aránytalan, ágyútűz okozta romjaiból restaurált Mátyás-templom éppoly kevéssé bűvöli el, mint a Faneuil Hall olyasvalakit, akinek a mindennapjaitól a mi történelmünk éppoly távol áll, mint az osztrák-magyar kiegyezés az átlag amerikai életétől.
      De ha valaki egyszer közelébe került a magyar szellemnek, teljesen meg fogja érteni, miért van az, hogy bármily sokat utazik is a magyar, semmit sem talál, a Nápolyi-öböltől a hongkongiig, ahhoz a képhez foghatónak, ami Buda látványa a Parlament teraszáról; és még ha nem is osztja teljesen a lelkesedését, egyetért abban, hogy gyönyörű és egyedülálló kép, ami megéri a hosszú utat. A Palota uralkodik Budapesten, akár a Capitolium Washingtonon, bár az egyik szárnya körül az állványzat legalább annyit mond el a történetéről, mint a főkupolán emelkedő aranykorona. Magyarország nemzeti büszkeségből egyfolytában bővíti a hatalmas kőépítményt. A nemzet szemében minden egyes terem újabb ok, amiért Ferenc Józsefnek több időt kellene Budán töltenie. Nem mintha Pest túlságosan kedvelné az uralkodót, de ha már van király, legalább annyit akar belőle, mint amennyi Bécsnek jut.
      Semmi nem olyan kedves a magyar szemnek, mint mikor a koronán ragyog a nap - a felkelő nap - fénye, míg a palota többi része árnyékban van. A kávéházi debatterek és megrögzött politikusok városában ez a legnagyobb hatalom. Nem egyszerűen a szuverenitás szimbóluma: az elveszett szuverenitásé és nemzeti függetlenségé, melyet az érzelem mindig visszaszerezni kíván, bármennyire is fitymálhatja a bölcsesség - ahogyan teszi is - a hatalmas szomszédokkal bíró független állam gondolatát. Valami hasonlót jelent az írnek a hárfa és a lóhere. Míg más országokban a nemzet címerét vagy az uralkodó képét láthatni, itt a koronát - a koronát, melyet egy Habsburg fejére helyeztek, ám nem Habsburg-korona. És mindenhol, lehet az kirakatüvegen vagy postaládán, a kereszt ugyanúgy félredől, mint az eredeti koronán, Budán. Azt mondják, Szent István, aki vasmarokkal vezette népét a kereszténység útjára, egyszer dühében földhözvágta a szuverenitás e szent, a pápa által ajándékozott jelvényét - ennek eredményét láthatjuk a mai napig. A magyarok nagyon kedvelik ezt a történetet. Szívesen hiszik népe barnabőrű utódai, hogy Istvánjuk nem afféle szalondandy volt, hanem szenvedéllyel és őserővel teli férfi.
      Öröksége iránt érzett minden odaadása és volt királyai iránt viselt, féltve őrzött büszkesége ellenére ez a nép, a legifjabb Európa népei között, fényes jövőben bizakodhat. Legelőször Budáról beszéltem, mert ahhoz, hogy megértsük a városi, csakúgy, mint a vidéki Magyarországot, állandóan szemünk előtt kell hogy lebegjen ez a korona, amely ferde keresztjével néz le Pestre, a St. Louisnál kissé nagyobb és Chicagónál kicsit idősebb városra. Ha látszólag kényelmes is az élet, és a befejezetlenség jelei - feltúrt utcák, építőanyaggal eltorlaszolt járdák -, amelyek feltehetően minden fejlődő hely esetében közösek, nem is szembeötlőek, az embernek mindig emlékeznie kell a koronára, és annál szembeötlőbb lesz, ami új. A modern városok növekedésének gyorsaságát, s a világ gabonakereskedelmében játszott központi szerepét figyelembe véve Chicago emlékeztet leginkább Pestre. De az összehasonlítás különösen előnytelen lehet, nem Chicago hátrányára, ha amerikai mértékkel mérjük, és nem is Pestére, ha azt a magyar elvárásokkal vetjük össze. Két olyan ellentétes életfelfogást képvisel a két város, amennyire csak elképzelhető a kereszténység keretein belül. Az egyikben a közkényelem szolgálja az egyén igyekezetét, a másikban ez utóbbi szolgálja a köz kényelmét. A magyaroknak meg kellett tenniök azt az egyszerű felfedezést, s ennek hatása rájuk sokkal nagyobb volt, mint bármelyik más nemzetre, hogy a szabad földek nagysága a földfelszínhez képest sokkal hatalmasabb, mint a városok területe.
      „Amerikaias gyakorlatiassággal nézve a dolgot, és Önökhöz hasonlóan parabolában beszélve - mondta egy pesti polgár -, Manhattan félszigetén igen kevés búza teremne. Összezsúfolódnak hát rajta, kicsi, alacsony mennyezetű szobákat építenek az ég felé, mintha a folyó másik partján tilos lenne élni. De nem erről van szó. Egészen közel rengeteg megműveletlen, szabad föld van. A városban végzett kemény munka után nyaktörő sebességgel rohannak el vonaton, ahelyett, hogy mindig maguk körül tartanának egy kis vidéket.”
      Ez a felfogás sok mindent elárul Budapestről. Nincs különösebb értéke annak, hogy közel legyünk az üzleti élet lüktető központjához. A pesti ember azt tartja szem előtt, hogy irodája egyaránt közel legyen az Operaházhoz és a lakásához. Mikor megkérdeztem, hol van a Wall Street, azt a választ kaptam, hogy ott lakom. A tőzsde a szállodámmal szemben lévő utcában volt. Mindenütt folyik az üzleti élet - nem kis része a kávéházakban, szabadságos stílusban, ami annál vonzóbb, ha figyelembe vesszük a sikeresen lebonyolított üzletek számát. A Tőzsdétől egy lépésnyire van a korzó. Máshol ezt a mérföldnyi folyópartot a város szívében a kereskedelem tudhatá magáénak, s kijjebb szorította volna a parkokat és játszótereket. A pesti természetesen fordítva csinálta. A Duna partját, amely a legszebb kilátást nyújtja imádott Budájára, sétánynak őrizte meg. Egész nap olyan csendes az, mint valamelyik nagyvárosunk lakónegyede. Estefelé azonban olyan nyüzsgővé válik, akár egy színház előtere két felvonás között. Munka után a pesti ember ahelyett, hogy rohanna a vonat vagy a villamos után, átmegy a szemben lévő kávéházba vagy vendéglőbe, ahol valószínűleg a felesége várja. Ha a Broadwayt fák és asztalok szegélyeznék, és a zsúfolt központból kiáramló ezrek hazafelé vezető útjukon megállnának egy kis csevegésre, egy italra, nagy lépést jelentene az a közlekedés gondjainak enyhítésében. Így a tömeg fokozatosan távozna este hat és tizenegy óra között.
      Ön, kedves olvasó talán máris egy másik városra gondol és azt mondja, Budapest a magyar Párizs vagy Bécs. A fák és a kávéházak párizsiasak, csak több a fa, több a kávéház és Pesten a kávéházakban nem olyan nagy a tülekedés. Nincs az a benyomása az embernek, hogy néhány asztalt és széket bezsúfoltak egy szűk térbe. Úgy tűnik, mikor a várost tervezték és a házakat építették, különös gondoskodás történt volna arról, hogy asztalok és bokrok kerüljenek eléjük, pont úgy, ahogy egy kiállítási tér tervezésekor helyet hagynak a kerteknek, szökőkutaknak és tavaknak. Ha a régi Párizs egy dombon lenne a Szajna egyik oldalán, ha az új Párizst a hatvanas években kezdték volna építeni, ha a párizsiak szívükben a cigányok szabad életét élnék és az oroszok tágas terek iránti vonzalmát dédelgetnék, ha a művészet és építészet évszázadok óta virágzott volna Magyarországon, akkor az összehasonlításnak, amely minden siető turistában felmerül, lenne alapja.
      Akárhányszor Párizs szívében, a szabadban reggeliztem, lehetőleg jókor reggel, amikor minden frissnek tűnik még a reggeli locsolástól, és a kisasszony a kioszkablaknál egy sou-nyi újságot egy franc-t érő kedvesség kíséretében nyújt át, ebédidőre, hacsak nem a külvárosban voltam, a por mennyiségét és minőségét olyannak találtam, hogy szívesebben ebédeltem zárt helyen. Pesten, ha a kalapod leesik vagy levered a székről, ahová tetted, úgy érzed, akkor kellett volna gondosan megkefélned, mielőtt leesett, nem pedig utána. Ha soha nem néznél fel a járdáról, örökké azt hihetnéd, épp most esett az eső, de ilyen ragyogó napfényben remélhetőleg hamarosan megszárad majd. Törökös előszeretetüket aziránt, hogy mindent helybe kapjanak, a magyarok minden élő és élettelen dolog vízbe merítésének mániájával ötvözték, ami minden, csak nem török szokás. A sikálás, amit a holland háziasszony a verandáján folytat, itt az utca közepére került, csakhogy az egész város csutakol és mindent. A város mindenütt jelenlévő szolgái, a locsolócsöves férfiak, meg a seprűs férfiak és nők, akik a lehulló virágszirmokat is azon nyomban eltakarítják a parkokban. Ezek a takarítóegységek olyan gyorsasággal látják el feladatukat, hogy azt hihetnéd, a ló ismeretlen errefelé az utakon. Egy dologra, úgy tűnik, igen ügyelnek, hogy ne legyen híja a csapatnak. Ha nem siet is a postás, éppen elegen vannak, hogy a leveleket gyakran és időben összegyűjtsék.
      A munkaerő bőségét szemmel láthatóan mutatja a kézzel húzott, számtalan kis talyiga, és különösen és festőien a küldöncök, akikről minden európai várost járó turista tudja, hogy nem egy elektromos dobozba futó vonal végén, hanem valahol utcán várnak. Csakhogy a pesti Dienstmann (hordár) mindig méltóságteljes és mindenütt jelenlévő. Legalább egy ősz hajtincs szükségeltetik a bűvös körükbe való belépéshez. Nekem úgy tűnt, kivétel nélkül korosak és alacsonyak. Elég csak felpillantani kávéházi asztalodról és máris látsz egyet, amint udvariasan megemeli piros sapkáját, emlékeztetve jelenlétére, s hogy készen áll, mint az emberi kommunikáció felbecsülhetetlenül értékes hadsegédje, szolgálatának teljesítésére. Elragadva a képzelet által, hogy a kis ember, akit felfogadok, a hosszú álmát alvó Rip Van Winkle egyik társa, azon kaptam magam, hogy feladatokat ötölök ki számukra.
      Ám a hordár nem tartozik a városhoz. Csak engedéllyel rendelkező egyén, akinek megbízhatóságát egy társaság igazolja. A város igazi urai a locsolóemberek. Párosával járnak vízcsapról vízcsapra, és mindegyikőjüknek megvan a hivatalos feladata a műveletben, oly gondosan előírva, mint a tüzéreknek a hadihajón. A főutakon elég hely van, úgyhogy a lövész, kiváló kiképzésről és gyakorlatról téve tanúbizonyságot, szökdécsel a vízsugárral a járókelők között. Ez a szenvedély, amivel igyekeznek mindennap annyi hasznát venni a Dunának, amennyit csak lehet, távol tartva eközben a szállingózó port a kávéházi asztaloktól (melyek mellett az emberek oly sok időt töltenek), a legnaposabb napok kivételével pinceszerű nedvességet kölcsönöz a házak lakószobáinak (melyekben oly kevés időt töltenek). A fákat olyan rendszerességgel öntözik, akár a melegházi növényeket, és gyökerüknél tányérszerűen képezik ki a földet, hogy fel tudják szívni a vizet. Igen ritkán látni utcát két fasor nélkül, és a körutakon négy, sőt hat sor is van. A parkon kívül hiába keresel öreg vagy megcsonkított fát; de még ott sem találni száradó vagy elsárgult levelűt, lévén, hogy olyan tudományos gonddal ápolják őket, mintha hervadó életük értékesebb lenne egy fiatal erdőnél. A gyökereiket érő állandó zuhanynak köszönhetően úgy zöldell mindahány, mint a patakparti fűzfa. Mindegyik ifjúsága teljében van, mint az újonc katona és mind hadteste és egysége gondosan kiválasztott egyenruháját viseli.
      Az ember azon tűnődik, vajon ez a zöldszerető nép nem alakított-e Favédő Ligát, és nem aprítják-e kegyelemből tűzifává nyomban a száradó, lombjavesztett fát. Ha így lenne is, a megürült helyet még éjszaka betöltik, s reggelre nincs híja a sornak. Az európai, bürokratikus rendszerben, ahol mindenki egyforma ebédlőben ül, vajon miért kellene, hogy egy fának bütykök és forradások személyiséget kölcsönözzenek, amik által felismerhetjük és évről évre való változását figyelemmel kísérhetjük? Ahol két utca keresztezi egymást, valóban bárhol, ahol bárminémű ürügy akad rá, ott egy kis park, amit aggályos gondossággal áztat a locsolóember. Megszállottságukban határozottan van rendszer, ugyanis még sosem láttam, hogy a Duna felszínét próbálták volna megmosni. A kis mézeskalácskunyhó a körút egyik parkjának fái alatt nem virágáruskioszk, mint azt első pillantásra gondolnánk, hanem a földalatti vasút megállója. Jó érzés tudni, hogy a tisztaság a nagy, központi piacra is kiterjed, ahová az államvasutak államilag szabályozott rend szerint szállítják az élelmiszert a városnak. A vaskos kofák úgy állítják fel ernyőiket a kövezeten, hogy helyet hagynak a rendszeresen járó locsolókocsinak. Nehéz tudomásul venni, hogy nincs mindig nyár Budapesten, és a bennszülöttekkel való őszinte együttérzés nyilall az emberbe arra a gondolatra, hogy a víz okvetlenül megfagy, s nem lehet egész évben locsolni. Szigorú a tél és kegyetlen szelek fújnak. Minden kávéház hónapokra be kell hogy csukja a teraszra vezető kapuit.
      Annak az európai paternalizmusnak, amely rendszerint kijelöli a városok helyét, megtervezi utcáit, fölépíti házait - ahogy a németek cselekedték Csiaocsouban és az oroszok Dalnyijban -, majd betelepítik az embereket olyan módszerességgel, amivel irodát szokás berendezni, megvannak a maga előnyei, és ezek még megnövekednek azok között a népek között, melyek olyannyira az utcán élnek, hogy a közügyek ugyanolyan jelentőséggel bírnak számukra, mint egy amerikai számára az otthona. Ráadásul, hazájának történelme politikust farag minden magyarból, ahogy bizonyosan azzá lesz minden ír és lengyel is. Nincs település, melynek külleme jobban kifejezné lakói természetét. Kettős német nyomás alatt lévén, ha durva párhuzamokat vonunk, Pest jobban hasonlít Bécsre, mint bármely másik fővárosra. Ám aki udvarias akar lenni, nem mond ilyen bókot egy magyarnak. A város, mint Magyarország szíve, állandó harcot folytat a német hatás ellen. A tökéletes hazafiság mintáját alkotó együttműködéssel küzd minden magyar nyelvének megőrzéséért és terjesztéséért. Csak magyarul tanítanak az iskolákban, tájékoztató feliratok csak magyarul vannak és a közügyek intézésének nyelve is ez. A városi operában Wagner is mindig magyarul szólal meg. A magyarországi nagy német népességnek muszáj beszélnie ezt a nyelvet, különben egészen elszigetelődne, és a magyarok nagy büszkesége, hogy a második generáció szívesebben szólal meg magyarul. Ha a villamosvezetőhöz németül intézel kérdést, valószínűleg nem fog válaszolni; ám, ha magyar „kérem”-mel kezded a mondandódat és németül folytatod, rögtön megjön a hangja. Ez a hajthatalan magatartás levon az üdvözlés szívességéből, amit a turista fontjai és dollárjai miatt a kontinens más részén kapni szokott. A pesti tökéletesen meg van győződve arról, hogy városa a legszebb a világon. S ha ez így van, miért ne kellene tudnia a külföldinek magyarul csakúgy, mint angolul, franciául vagy németül.
      Azok a reformerek, akik egy idegen életforma kellemes vonásait látva azt azonnal alkalmazni akarják saját hazájukban, megfeledkeznek az emberek igen különböző szokásairól. Elképzelem, hogy a mi nagyvárosaink egyikének óriási forgalma mennyire tönkretenné Budapest működését. Csupán az étkezések időpontjának megváltoztatásával is egészen mássá válna. Tulajdonképpen úgy tűnik, a magyar mindig eszik. Hivatalosan igen rendszeres időközökben, de megvan benne a növésben lévő fiú étkezések közötti csipegető étvágya is. Kávéval és újsággal kezdi a reggelt a kávéházban. Az ebédjét délben költi el. Hat órakor a kenyereskosár, a paprikaszóró és az őket őrző vizeskancsó kerül katonás rendben a kávéházi asztalokra. Ekkor új nap kezdődik, vagyis a második napja a huszonnégy órának, amely az özönnyi víznek köszönhetően pont olyan friss, mint az, amelyik a reggellel vette kezdetét. A kenyérevés éppolyan szokása a magyarnak, akár nekünk a jegesvízivás. Igazából még a bécsin is túltesz. Az az asztal, amelyiken nincs elérhető távolságban egy kifli, mint a boríték az íróasztal rekeszeiben, éppúgy a figyelmetlenség benyomását kelti, mint ha a Pullmann étkezőkocsi pincére nem hoz azonnal egy pohárnyi tört jeget, hogy a maradék helyet feltöltse a vizeskancsóban, mihelyt leültél. Ha a jeges víznek nem is, a fagylaltnak azért rabja a magyar. Mikor a kenyérkosarakat kihelyezik az asztalokra, a kávéspulton lévő fagylaltoskannákat is teletöltik. Míg az angolszász városok lakói járművön lógva loholnak haza, addig a magyar a szabadban élvezi az alkonyt, pofazacskóját egy falat piskóta duzzasztja, s valami vörös, fehér vagy kávészínű dolgot kanalaz. Még a gondolat is büntetés lenne számára, hogy a munka taposómalmában eltöltött nap nyugtával zsakettet öltsön és étvágygerjesztő falatocskákat nyeldessen. Ha megfigyelsz egy tekintélyes asszonyságot és leányait, akik egyenként három-négy adag fagylaltot is eltüntetnek, rájössz, hogy a rágógumizás és a szódával leöblített fagylaltozás nem egyedüli káros következményei a modern életnek. Egy könnyű hűsítő áráért addig üldögélhetsz, ameddig jólesik, miközben szemed előtt zajlik egész Pest élete. Semmi sem feltűnőbb, mint az unalom hiánya fiatal és öreg arcokon egyaránt. Ez az esténkénti időtöltés mindig az újdonság varázsával bír. Ez a megfontolt életélvezet, ez a soha nem szunnyadó érdeklődés, amivel az élet legapróbb dolgai felé fordulnak, éppolyan erős ebben az ifjú és bizonyos értelemben nyughatatlan népben, mint a franciában. Azért élnek, hogy élvezzék, amit termelnek s nem a mégtöbbet-termelés öröméért. Más szóval élve, számukra a létezés annak művészete, hogyan lehet a legegyszerűbb életszükségletekből a legnagyobb élvezetet húzni, nem pedig küzdelem valami luxusnak a nélkülözhetetlenné tételéért. Talán ez magyarázatul szolgálhat arra, hogyan kelthet e felettébb rövid idő alatt felépült város olyan tiszta, befejezett benyomást. Az a nagy erőfeszítés, ami a magasabb bérek és a munkaerőmegtakarító gépek használata következtében egy hasonló méretű hely termelőerejét otthon nagyon megnövelné, szükségszerűen több szeméttel is jár, ami azonban kevésbé feltűnő - ahogy az útmenti részletek is kevésbé szöknek a szemébe annak, aki rohan, mint a lődörgő járókelőnek. Igen jellemző, hogy míg telefonon hallgathatsz operát és félórába kerül egy hitellevél beváltása a bankban, még mindig port használnak itatósként. A telefonhírmondó - bizonyos órákban, bizonyos forrásból híreket szállító és első pillanatra szellemesnek tűnő vállalkozás - lassú, ha a folyamatosan megjelenő délutáni lapok hasábjainak gyors átfutásához hasonlítjuk. Nem mintha nem lennének délutáni lapok Pesten. Vannak, akárcsak egyebütt a kontinensen, első oldalukon politikai cikkekkel.
      Az öltözködést egyik nem sem bálványozza. Azonnal látható ez az esti korzózókat figyelve. A keletiesen világos színekbe öltöző hölgyek teljesen függetlenek a párizsi divattól. Az elbájoló női formák burjánzását nem gátolják erős fűzőkkel. Az európai országokban általános a hadkötelezettség - talán a katonaélet merevségére való reakció, hogy a férfiak öltözködéséből hiányzik az egyöntetűség, s ez itt egészen a végletekig megy. Sokféle kalap van Magyarországon, de nem több, mint színes mellény, ékszer, ezüstgombos sétapálca, ami annyira része a magyar életnek, akár a gyöngyös olvasó a töröknek. A személytelenség majdnem olyan hangsúlyozott jellemvonás a magyarban, mint a japánban. Amikor egy magyar hátrafordul és tetőtől talpig végigmér egy külföldit, ezt nem faragatlanságból teszi, mert a legkevésbé sem jön zavarba, ha őt mustrálják meg ugyanilyen alapossággal. A magyar felettébb társaságot kedvelő lény. Egyedül vacsorázni vagy egyedül üldögélni külföldies barbárság a szemében, aminek leginkább az angol hódol. Azt az elméletet, hogy ami természetes, az a legjobb, számtalan módon gyakorolják, melyek puszta létükkel emlékeztetik a látogatót arra, hogy mennyire második természetévé váltak a beléje nevelt modorosságok és szokások. A korzózó katonatiszt mintája lehet a zubbonyszorította merevségnek; de ha jó a leves, miért ne élvezné, még ha csilingelnek is a kitüntetések a tányér peremén? Ha egy férfi jegyben jár egy leánnyal, miért kellene ezt a tényt takargatnia? A városi életnek azonban, ahogy azt egy népszínműben láttam, itt csakúgy, mint máshol, vannak mesterkélt vonásai. Az érzékeny Pest csak bizonyos mértékig természetes. Vidéken sem szavakban, sem cselekedetekben nem létezik olyasmi, mint álerkölcs.
      Fél hétkor a lámpák sárga fénnyel árasztják el az Operaházat, és a sétálók hosszú sorai egyre sűrűbben kalandoznak arrafelé és a színházak környékére, amelyekben hétkor kezdődik az előadás. Nyolckor fehér abroszokkal terítik le az asztalokat, újratöltik a paprika- és mustártartókat meg a kenyereskosarakat. Pest ettől kezdve a színházi előadások végéig vacsorázik. Persze sokan esznek otthon, de arányuk oly csekély, ha az angolszász országokban dívó szokásokhoz hasonlítjuk, hogy az embernek az a benyomása, senki sem teszi ezt. Ha szép az idő és minden asztal foglalt, a vendéglős egyszerűen hoz még egyet valami látszólag kimeríthetetlen raktárból és az utcára helyezi. A magyarnak sohasem jut eszébe, hogy megzavarja egy embertársa élvezetét, aki mindössze egy kis helyet foglal el a széles útból. Ő pusztán a nézelődés kedvéért sétálgat, s nem bánja, ha egy kis kitérőt kell tennie, feltéve, ha a tömeg továbbra is kar- és látótávolságon belül marad tőle. Ellenben ha egy kereskedő ládákat halmozna a járdára, az már egészen más, tiltakozásért kiáltó cselekmény lenne.
      Vidékre ruccanva azonnal megtalálni a szabadban zajló élet szeretetének eredetét. A város ezen csak módosított. A paraszt előszeretettel hörpölgeti borát és eszi kenyerét a szabad ég alatt. A falusi kocsmákban valóban hajnali egyig, kettőig szól a zene. Ha úgy akarja hallani az ember a muzsikát, ahogy elképzelte, amint nemzeti viseletbe öltözött, féktelen szenvedélyű muzsikusok húzzák, el kell menni a nagyvárosokból. Ha csak felületesen pillantanánk Pestre, úgy tűnne, mintha a magyar bandák nagy részét külországok szállodáiba és kerthelyiségeibe exportálták volna. Viszonylag kevés kávéházban szól zene, és a nagy éttermekben a vendég fülébe gyakorta kúsznak olyan válogatott melódiák, amelyek számára otthonról ismerősen csengenek, bár a bennszülöttre az újdonság erejével hatnának. De Pesten is, ha színházba mégy vagy megtalálod a megfelelő helyet, hallhatod a teljes odaadással játszott vad cigány dallamokat. Szemének szikrázásából, testének ringásából látszik, mennyire benne él a muzsikus ezekben a dallamokban. Csupán arról van szó, hogy nehezen ocsúdik az ember a kiábrándulásból: kevesebb a zenekar, mint a kávéház, és az utca nem merő dáridó, ahogy azt előre elképzelte.
      Miért nem vacsorázunk mi is a szabadban? - teszi fel mindenki a kérdést Párizsban tett első látogatásakor, és ez a kérdés még hangsúlyosabban merül fel Pesten. Az ok a következő: mikor legközelebb meghívjuk egy barátunkat vacsorázni, az étterem legtávolabbi sarkába ülünk, tete-a-tete. Pesten a rivaldafényben álló asztalokat foglalják el először. Ha mi könyéknyi távolságra akarunk ülni egymástól, azt inkább a klubunkban tesszük. A jövő-menő tömeg érdekes, ez igaz, de az angolszásznak nem annyira, hogy napi három-négy órán át nézze. Az amerikai, aki Pesten eltöltött egy hetet, valószínűleg meglepődve fedezi fel magában mint nemzeti sajátosságot, hogy szívesen vacsorázna ismét négy fal között.
      Míg Pesten tömegek sétálnak föl s alá, viszonylag kevesen közlekednek lóháton. Az Andrássy út, a már távolból látszó Millenniumi Emlékművel, ahol a parknál térbe torkollik - egyedül ez a része emlékeztet Pestnek Buda nagy korszakára -, egészen bizonyosan a világ egyik legszebb sugárútja. Az új nemesség rezidenciája ez, míg a régi nemesség a mágnásnegyedben lakik, ahol falak takarják a fákat, a kertek kapuit pedig kovácsoltvas címerek koronázzák. Tiszteletreméltó kor és elzárkózás árad itt mindenből, éles ellentétben a széles, fákszegélyezte Andrássy úti nyüzsgéstől. Ha belső nagyságuk megegyezik a külsővel, kevés fővárosban vannak nagyobb villák, mint itt. Tán kissé meghökkenünk azon, hogy az ősök gipszképmása a házak külső falát díszíti, ám miért ne lenne ott épp olyan jó helyen, mint a hallban? - kérdezi a kazuista. Minden háznak van terasza, ahol az asztalt ugyanabban az órában terítik meg a fagylaltozáshoz, amikor a kávéházakban. A külső dekoráció, a szobrok éppoly elengedhetetlenek, mint a bejárati ajtó. A Városligetben, a park divatos útján nemesemberek, gazdag urak, előkelőségek hajtatnak fel s alá, akárcsak mi a Hyde Parkban vagy a római Pinción. Egyenruhás tisztek is akadnak köztük, akik nyilvánvalóan nem a fizetésükből élnek. A kocsisok festői nemzeti viseletben feszítenek: keskeny karimájú tollas kalapban, rézgombokkal kivert rövid kabátban, sujtásos nadrágban. A Városliget bizonyos értelemben egyszerre a Fifth Avenue és a Broadway. A forró nyári hónapokban az előkelő pesti, ha nem megy külföldre vagy valamelyik elegáns fürdőhelyre, vidéki birtokára vonul vissza. Az öröklődő birtok a nemesség elsődleges bizonyítéka egy nagybirtokokon alapuló agrárországban. A nagy Park Klub hasonló célokat szolgál, mint a Newport Reading Room: a nagyvárosi élettől elzárt pihenőhely. Rácsok és sövény között lévő terasza a nemesség kávéháza. A nemzeti szenvedély, ami általában véve a lottózásban jut kifejezésre, itt hazárdjátékká alakul, melynek hevessége a középkor napjait idézi, midőn egész vagyonokat tettek fel kockára. Pár száz méterrel arrébb, a park másik vége a nép szórakozóhelye. Nem minden lányon van nyomottmintás gyári ruha, némelyek még bársony kötényt, rövid szoknyát és csizmát viselnek, s hetyke kis magyar baka karján lejtenek el a mutatványos sátrak sora előtt, amelyek közül néhány olyan, mint bárhol máshol a világon, mások viszont jellegzetesen magyarok. Mindegyik attrakciót jó Coney Island-i stílusban harangoz be a kikiáltó. Az emberek sem unják jobban a Városligetet, mint a Városliget az embereket.
      A zöld növényzet bősége, frissesége, az általános tisztaság láttán - ami rögtön feltűnik a látogatónak - néha neheztelünk a pesti oldal építészetére (kivéve a Parlamentet és az egyetem épületét) az aranyak és kékek feltűnő merészsége miatt, ami rátelepszik egy parkba épült, tágas házakból álló, hatalmas falu szépségére. A budai oldal, a túlsó partról nézve, a legmagasabb hegyen a régi erőddel, a másodikon a Palotával, a harmadikon a Mátyás-templommal (ami messzeségében és magasságával lenyűgöző): szürke falak és teraszok emelkednek ki a part menti széles út fái közül - az idő, a környezet és a merész egyszerűség terméke ez, amely menthetővé tenné bármely szép épület hiányát Pesten, és nem készíti fel a szemlélőt arra, hogy értékelje az aranykorona és csodálatos foglalata körül elhelyezkedő házakat.
      Ha figyelembe vesszük, milyen fiatal a művészet a modern Magyarországon, elbámulunk azon, mi mindent értek el, s eszünkbe jutnak egyik vezérük szavai arról, hogy a jövője nagyobb lesz ennek a nemzetnek, mint a múltja. Pestnek még csak negyven éve van Akadémiája. Amikor a város népe szobrot akart állítani a szeretett, hősként tisztelt költőnek, Petőfinek, rájöttek, hogy nincsen egyetlen jóhírű szobrászuk sem otthon, sem külföldön. Hogy Petőfit idegen kéz formázza meg, az szóba sem jöhetett. Elővettek hát egy ifjút az ismeretlenség homályából, aki értett kicsit a mintázáshoz, és megbízták a feladattal - elismerésre méltóan meg is birkózott vele, mint azt a korzón sétálók minden este láthatják. E hazaszerető nemzet eltökélte, hogy vagy megteremti a magáét, vagy lemond mindenről, s ezzel megtette az első lépést egy önálló iskola létrehozásához, mely méltó lesz magas céljaihoz és élete lüktetéséhez. Mikor megtudták, hogy az új Parlament kandeláberei Bécsből valók, úgy fellángoltak a szenvedélyek, mintha alkotmányos jogaikra mértek volna csapást. Az ellenséget ledöntötték és olyan kandeláberekre cserélték ki, melyek, ha nem is olyan szépek, de hazafias fényt szórnak. Ezen a hatalmas épületen minden, beleértve a bőséges arany dekorációt is, honi eredetű, honi gyártmányú, ami kétségtelenül egyedülálló dolog.
      Csak mert a pesti ember két napot csinál a huszonnégy órából és minden másodikat szabadságnak veszi, amit a parkszerű utakon tölt, hibát követnénk el, ha feltételeznénk, hogy nincs külvárosi élet. Ellenkezőleg, nagyon is van. Ha a pestieknek nincs más okuk a kis gőzösön való utazásra, amely mindig ott pöfög fel s alá, oda s vissza a Dunán, hát elmennek valamelyikbe a számos fürdő közül. Ugyanúgy vélekednek az otthoni fürdőzésről, mint egykor a rómaiak. Az otthon, kádban való fürdés idegen szokása számukra olyan, mint egyedül vacsorázni. Kénes és gőzös fürdők törnek elő a sziklákból; s mintha ezzel, no meg azzal, hogy kettévágta a földet, az ősi erőd számára hegyeket hagyva az egyik és síkságot a másik oldalon, Duna-anya nem tett volna eleget a pestiekért, még létrehozta, mindössze tízpercnyi hajóútra - mégis elég távol a város zajától és füstjétől, a vidék szívében - a Margitszigetet, ezt a bűbájos erdőt, árnyas sétányokkal, kávéházakkal. Ebben a rusztikus környezetben cigánybandák játszanak és ugyanaz a sétálás, evés-ivás, csevegés, nevetés, hadonászás látható, mint a bulvárokon. Míg a locsogó lapátkerekek szállítják hazafelé a kint-vacsorázókat, az öt híd csillogó láncokat alkot a pesti oldal hosszú fénysora és a budai hegyek csillagok felé tartó szétszórt fényei között. Ha a budai palota fényárban úszna az év egyik felén keresztül, annak jeléül, hogy az uralkodó ugyanannyit alszik a magyar, mint az osztrák korona alatt - nos, ha ez a vágya teljesülne, a magyar boldogságához semmi sem hiányozna. Ehhez még hozzátenném az örök nyár áldását, mert ez egy melegszívű nép.

      Fordította: Tomsics Emőke