EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Vadas F.: Millenniumi piramis < > Sőtér I.: Fellegjárás

Királyhágó

(regényrészlet)

___________
LACZKÓ GÉZA

      (In: Laczkó Géza: Királyhágó. Budapest, 1938. Grill Károly Könyvkiadó-vállalata, 245-253.)

Az Eötvös Kollégium, amelynek most büszke palotája ott emelkedik a Ménesi út, azóta már Nagyboldogasszony útja magasán, a Gellérthegy Kelenföldre néző édes lejtőjén, akkor még csak egy bérházban húzódott meg a Csillag utcában a zajos és szagos vásárcsarnok mellett.
      Az inkább ócska, mint ódon Kerkápoly ház (Csillag utca 2.) három emeletének különálló és megfelelően átalakított lakásaiban voltak szétszórva helyiségei. A konyhából előszoba lett, a cselédszobából inasszoba, s egymásba nyíló négy szoba volt egy lakosztály, egy évjárat egy szobában, s ugyanaz a szak egy lakosztályban elhelyezve. A földszinten egy déligyümölcs kereskedő néma és szilvalekvárszagú raktárai voltak. Az első emeleten laktak civilek is, két család, az egyikben pláne egy szép leány is volt, aki gyakran ült ki a vörösmárvány gangra, amely az udvari fronton minden emeleten rovátkolta a házat. A második emeleten volt az igazgató irodája és lakása a lépcsőház egyik oldalán, a másikon a modernek, a klasszikusok lakosztálya s a hatalmas könyvtár. A harmadikon laktak a történészek, matematikusok, dögészek s itt volt a közös ebédlő, konyha, társalgó is. A lakosztályok minden ablaka utcára szolgált s ha az ember kikönyökölt, jobbra épp a vásárcsarnok melletti nyílt csirkepiacra látott, ahonnan hajnalonként vidéki fiúknak oly kedves kakaskukorékolás szokott felhallatszani.
      A lakosztályok első szobájában laktak a gólyák s a legbelsőben a negyedévesek. Minden lakosztály neve hivatalosan „család” volt. S a család választott magának a negyedévesek közül egy családfőt, vagyis családapát, aki az igazgatóval szemben képviselte a lakosztályt, és egy családanyát, aki a lakosztály belső rendjéről gondoskodott. A lakosztályok mind egyformán voltak bebútorozva s mindenütt Auer-égős gáz világított.
      (...)
      A könyvtár volt az intézet büszkesége, sok szoba, sok kincset érő könyvvel, nyitott polcokon, szakonként és szobánként csoportosítva. A francia szoba négy falán a Chanson de Roland-tól Verlaine kiátkozott verseiig minden megvolt. Teljes Balzac, teljes Anatole France, még Porto-Riche összes színművei is. Nem kellett katalógus, nem volt könyvtáros, a szobák közepén húzódó zöldposztós asztalok mellett naphosszat olvashatott az ember, ha nem volt éppen órája az egyetemen s ha ki akart vinni egy könyvet, helyére bedugta névjegyét. De mindenféle társalgás és dohányzás itt szigorúan tilos volt.
      A lakosztályokban sem volt szabad dohányozni. A „pipások”, így hívta az igazgató a dohányosokat, menjenek a társalgóba! Ez fönt volt a harmadik emeleten s az ebédlőből nyílt. A társalgó dohányfüsttől, cigarettacsutkáktól, hamutól züllött és piszkos kis helyiség volt, de óriás polcain bekötve francia, angol, magyar, német folyóiratok, az Illustration vaskos évfolyamai, a Simplicissimus üde és tarka kötetei, komoly Vasárnapi Újság fóliánsok. Vacsora utáni kedvelt hely.
      Az ebédlőben hosszú asztalok álltak sort. Asztalfőn és asztalvégen a bentlakó tanár vagy családfő ült, mert az ételeket a két végén kezdték felszolgálni s illő volt, hogy a legjobb falatokat az öregebbek vegyék ki. Az ajtó melletti sarokban felszolgáló pohárszékek, a legbelsőben egy zongora állt.
      A három új fiú illő tisztelettel járta be és vette tudomásul mindezt egy méla másodéves kalauzolása mellett a megérkezésüket követő első félórában.
      - Na, ezt most láttátok, taknyos gólyák - mondta szenvtelenül a kollégista. - Tudomásul veendő még a következő: napközben tilos az ágyon heverészni, könyvtárban a nyitott könyvet lapjára borítani s úgy rákönyökölni a kötésre, viszont, ha reggelizni akartok, korán keljetek.
      - Nem kap mindenki rendesen reggelit? - kérdezte a pedáns Dini.
      - Kuss, gólya - szólt mélán a kollégista -, pofa be, gólya nem kérdez, csak felel.
      Dinit elöntötte a vér, szeretett volna goromba lenni, de látva, hogy Bandi és Tatár meglapul, ő is visszanyelte dühét.
      - Bégé úrnál már voltatok?
      - Ki az?
      - Rongy gólyák, ezt se tudjátok? Bégé úr: az B.G., ezzel a két betűvel írja csak alá a rendelkezéseit, az igazgató, Bartoniek Géza. Nem? Hát akkor menjetek jelentkezni. De nehogy Bégének szólítsátok! Ebéd félkettőkor. Este gólyaavatás. Lelépni! Mit bámészkodtok, menjetek a fenébe, nekem tanulnom kell, alapvizsgára készülök, mieleni minun tekevi, nyavalyások - s ezzel otthagyta őket.
      Az igazgatói irodában egy ápolt külsejű, magas, vöröses szakállú, kopasz úr fogadta a három jelentkezőt. A fogadás éles ellentétben volt a kollégista modorával.
      - Üdvözlöm önöket, uraim! Önök mától kezdve a kollégium tagjai. Én önöktől kettőt kérek: tudományt és életet. A magyar tanár állja meg helyét a katedrán kívül a tudomány világfóruma előtt épp úgy, mint a társaság sima parkettjén, a testedzés homokján vagy hegyi ösvényein. Nem könyvmolyokat és tankulikat, hanem úri magyar tudósokat és pedagógusokat nevel a kollégium. Érezzék itt jó magukat.
      Bégé úr ezt a rövid szónoklatot íróasztala mögött elegáns zsakettjében állva mondta el, aztán előlépett és sorban kezet fogott a három fiúval. Aztán biccentett, hogy a kihallgatás véget ért.
      A három fiú zavartan hátrált ki az irodából. A lépcsőházban egymásra néztek: az egyiknek taknyosok, a másiknak urak, nehéz lesz itt az embernek megállni a talpán.
      Nehéz is volt.
      Ebédnél, amelynek fogásait nagy tálakban hordták körül a szolgák - meg kellett tanulni a bal felől kínált tálból ügyesen venni ki -, az öregek szörnyű mocskosságokat beszéltek, hogy honnan származik a paradicsomleves, a tésztán a sajt s a hús mócsingja s ha egy gólya elundorodott, kinevették:
      - Mamuska édes fiacskája kényes? Aki kényes, az nem kollégista.
      Vacsora után felállt egy tekintélyes családfő:
      - Kollégista uraim és cafat gólyák, most jön a gólyavizsga. Mindenki előadja, amit tud azonkívül, hogy tiszta jelesen érett. Lehet fütyülni, zongorázni, táncolni, szavalni, kártyázni, tótágast állni, birkózni avagy okarinázni. Ki mit tud. Elő a társasági művészetekkel! Hívjátok Bégé urat! Zoltán a zongorához.
      A szolgák félretolták a falhoz az asztalokat s a székeket nézőtérül rendezték. A terembe belépő igazgatót felállással és meghajlással üdvözölte a társaság.
      Az első gólya szavalni akart, de alighogy belekezdett „A megfagyott gyermek”-be, röhögő üvöltéssel hurrogták le:
      - A gyermek megfagyott. El vele!
      Az egész terem harsogott a nevetéstől. Bégé is jóízűen nevetett.
      A második egy Beethoven-szonátát játszott el hévvel és áhítatosan. Mély csendben, megilletődve hallgatták végig.
      - Bravo! - ütötte össze a tenyerét elsőnek az igazgató.
      Tapsvihar.
      - Beosztatik az igazgató úr mellé négykezesre - jelentette ki a vizsgavezető.
      Tatár Pál székely anekdotákat adott elő. Góth Bandi énekelt, birkózott egy harmadévessel s elmondta a tarok szabályait. Óriási sikere volt.
      Dini nagykomolyan A welszi bárdok-at szavalta s amikor ahhoz a sorhoz ért: „Elő a welszi bárd”, a vizsgavezető felkiáltott:
      - Hozzatok hát egy welszi bárdot és taglózzátok le! Elég! Elsőrangú gyászkomikus tehetség. A kollégium színigazgatója leszel. Mit tudsz még?
      Dini az ingerkedésre kihívóan válaszolt:
      - Inni, táncolni és verset írni!
      Tapsot kapott a visszavágásért.
      A családfő folytatta:
      - Zólyom Géza, holnap a Szikszayban levizsgáztatod. A verset írd meg, vár az olimpusi kar! Most pedig táncolj. Zoltán, egy polkát!
      És Lányi Dénes, a Szillánghy-vér, az elnök, a költő, a gőgös lélek kénytelen volt egyedül polkázni, majd valcerezni s végül szóló csárdást táncolni. Kétségbeesett düh szorította össze vértelen ajkát, hogy így bohócot csináltak belőle.
      - Nézd, majd szétveti a düh! - röhögték a heccelődők.
      A zongorista gyors csárdásba kezdett, s Dini, felvágva fejét, csak azért sem hagyja magát, kihúzva derekát, igazán daliásan táncolt. Tapsoltak. Dini örült, de aztán észrevette, hogy a zene nem szűnik és egyre vadabb az üteme, ki akarják fullasztani s a végén kinevetni. Eszébe jutottak a kolozsvári másfélórás szupé-csárdások és táncolt, táncolt... Már szédült, a megerőltetéstől vagy a megszégyenítéstől...
      Bégé intett a vizsgavezetőnek, aki rákiáltott a zongoristára:
      - Ácsi! Az állatkínzásnak is van határa!
      A zene elhallgatott. Dini sápadtan megállt s olyan megkínzott, riadt, szédelgő tekintetet vetett maga körül, hogy egy percre kellemetlen, zavart csend ült a teremre. Dininek hirtelen Don Quijote jutott eszébe.
      A vizsgavezető kiáltott:
      - Lányi Dénes táncoskomikus és dramaturg. Bővebbet február 25-én! Más!
      Tovább zajlott a kegyetlen heccelődés, de Dini már semmire se figyelt, egy sarokba húzódva ziháló mellel, ködös fejjel elhatározta, hogy majd megmutatja ezeknek, ki ő.
      Ami nem volt könnyű.
      A kollégium növendékei sokféleképpen rétegződtek, voltak nagy magolók, szorgalmas olvasók, nagytávlatú kölyök-tudósok, csak pedagógus-süvölvények, nagy ivók, elegáns társaságbeli fiúk, protestáns püspök-ivadékok, kispolgárok, pantallós parasztok, szemét és gyöngy, író és zeneszerző, csak magyarul tudó és öt-hat nyelvet beszélő, vizsga-habzsolók, naphosszat egyetemen üldögélők, könyvtár-egerek, egyetem-kerülők, zongora-őrültek, tornász-bajnokok és opera-látogatók. Keresztmetszetben Magyarország egész társadalma a földtúró paraszttól a dzsentri miniszteri tanácsos fiáig.
      S voltak már köztük nagy nevek is: Korláth János, aki most jött haza Párizsból, ahol egy évig az École Normale Supérieure növendéke volt; Dorka Zoltán, aki az egyetem mellett a Zeneakadémiát is elvégezte s már mint az új magyar zene egyik bontakozó ígéretét ismerték; a Rómát járt Meredich Tibor, aki képzőművészeti tanulmányokat írt; a különös Szamos Dezső, aki franciául, angolul, finnül és vogulul beszélt s akinek egy finn-ugor nyelvészeti felfedezését már az egyetemen tanították; Széki Gyula, akitől az új magyar történelem megírását várták; Zólyom Győző, aki a fizikában már európai hírű fiatal tudós volt; öccse, Géza, geológiai tájfestő - mind egyetemi tanárjelölt vagy már az is, a jövendő évtized szellemi élcsapatának kiválasztott tagjai.
      Szédítő volt már csak társalgásukat hallgatni, Korláth egyformán idézett Montaigne-ből és Szenczi Molnár Albertből; Dorka a helsingforsi egyetemi könyvtárból hozatott el magának egy ritka zenei könyvet, a Toscát elénekelte elejétől végig; Meredich La Rochefoucauld-t épp úgy ismerte, mint Brunelleschit; Szamos kívülről tudta Victor Hugo Nyomorultjainak meséjét, Verlaine-t úgy szavalta, mint a vogul medveénekeket eredetiben; Széki Anatole France specialista volt s meglepő dolgokat mesélt Rákóczi párizsi kártyabarlangjáról; mindenkinek volt valami szaktárgya, amelynek izgató apróságait csak ő tudta s amellett végig-végigszántott érdeklődése az emberi tudomány és művészet egész területén.
      S nem volt egyikük se szobatudós. Dorka minden este az Operában ült, Szamos egész napokat elbolyongott a budai hegyekben, Meredich táncos úri zsúrokra járt, mint apró Jókai-hősök, igazán egyként otthonosak voltak egyetemen, könyvtárban, kocsmában, táncparketten s a Dobogókő ösvényein.
      Szegény kis vidéki Lányi Dénes csak most látta meg, hogy mily kicsinyesen s mily szűk határok közt lötyögött eddigi élete. Mérhetetlen éhség fogta el tudomány, szépség és az élet sokoldalúsága iránt...
      (...)
      Persze ezeknek a szédítő gondolat- és benyomáskalandozásoknak bizonytalan egyensúlya megbomlott néha: egyszer a magolás ragadta el, máskor Verlaine-ből nem tudott kikászálódni napokig, ismét máskor a dorbézolás hínárjába keveredett bele, s ilyenkor nagy kétkedések és fáradtságok bénították meg hosszú időre. A szó szoros értelmében elvesztette magát. Mi lesz belőle, kiváló tanár, híres költő, nagynevű tudós? Lelkének, hajlamainak melyik felét áldozza fel? Vagy valami felemás kultúr-kotyvalék lesz belőle, fantaszta, versfaragó, tudálékos tan-kuli?
      Ilyenkor mogorva délutánokat töltött a Kaplony-utcai diák-kávémérésben olcsó kávé, olcsó szivar és olcsó folyóiratok mellett. Vagy Zólyom Gézához menekült, akivel kőbányai és pestszentlőrinci, erzsébetfalvi és újpesti dal- és betegsegélyző egyesületek táncestélyein szorongatta a francia parfümös züllés és kelkáposztaszagú szűziesség határán tétovázó kispolgári lányokat. Vagy Szamos Dezsővel szökött ki kettesben a Mátyás-pincébe, ahol Szamos mértéktelenül töltögette beléje roppant terjedelmű francia irodalmi tudása legjavát s a korsó söröket. Egy este, tíz órától hajnali egyig szinte megszakítás nélkül mesélte Szamos Victor Hugo nagy „nyomorult”-jának, Jean Valjean-nak tarka történetét. Ha némaságra vágyott, a vörös Bandy Bélával és a komor Dorka Zoltánnal sétált ki a Farkasvölgy akkor még elhagyatott zord erdejébe. Órákig gyalogoltak egymás mellett némán, Dorka komponált, Bandy Béla drámát írt fejben s Dini üres fejjel, nehéz szívvel bandukolt mellettük. Az erdőben kakukk szólt, Bandy, mintegy folytatva, Beethoven Pastorale-ját kezdte fütyülni. Dorka felmordult:
      - Kuss! Hamis!
      Bandy elhallgatott. Dorka megállt, figyelt, felemelte mutatóujját:
      - Kvintben szól. Ritkaság. Rendesen tercben szokott.
      Ez volt a leghosszabb magyarázatok egyike, amelyet Dini Dorkától hallott.


EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Vadas F.: Millenniumi piramis < > Sőtér I.: Fellegjárás