EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Poór J.: József nádor < > Szabó D.: Az áldozatkészség szobra

Kossuth
a főváros
halottja

__________
BORUS JUDIT

      „Éljen és temetés, ez a jellemző vonása a magyar társadalomnak. Vigadás és bokázás után sirató, mint a nóta.”
      (Thallóczy Lajos: Napló)

      1879-ben a magyar képviselőház elé terjesztettek egy törvényjavaslatot a „magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről”. A törvény 31. §-a értelmében „azon magyar állampolgár, ki a magyar kormány vagy osztrák-magyar közös miniszterek megbízása nélkül tíz évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát”. [1] A törvény nem vonatkozik azokra, akik a tíz év alatt valamely osztrák-magyar konzultól külföldön tartózkodási engedélyt kérnek vagy valamely konzuli község anyakönyvében felvetetik magukat. A törvényt 1879. december 20-án szentesítették.

Kossuth Lajos ekkor már 30 éve élt külföldön, száműzetésben. A törvényben foglalt követelményeknek nem felelhetett meg, mert „ez annyit tenne - miként Helfy Ignácnak, meghitt hívének 1889 májusában írta -, mint magamat osztrák-magyarnak vallani, ami soha életemben nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron”. [2]
      Nem teljesen kizárt, hogy Kossuth személyét figyelembe véve hozták ezt a törvényt, melynek határideje 1890. január 8-án járt le. Kossuth, aki ekkor a 87. évében járt, szinte már alig látott, egészsége is egyre romlott. „Az utolsó évben már mutatkoznak az aggság jelei. Elméje, lánglelke a régi, hazaszeretete, aggódó gondossága változatlan, de a test görnyed már az idő súlya alatt, a halál fullajtárai, a betegsége, a gyöngülés már bekövetkezett.” [3]
      Testi állapotának romlása nem volt titok az itthoniak előtt sem, hiszen leveleiben sűrűn panaszkodott erről. Valószínű, hogy mind a honossági törvényt, mind pedig Kossuth rossz egészségi állapotát figyelembe véve fordult Tisza Kálmán 1889. április 28-án egy felterjesztéssel Ferenc József császárhoz.
      „Legkegyelmesebb Úr! Amint mintegy 2 évvel ezelőtt elterjedt a később hamisnak bizonyult hír, hogy Kossuth Lajos meghalt, még a józanul gondolkodó és a legmagasabb uralkodóház, valamint a fennálló alkotmány iránt minden kétségen felül magasztos hűséggel viseltető emberek közt oly mozgalom volt, hogy én már akkor bátorkodtam Őfelségének megemlíteni, hogy nem lenne helyes, meglepni hagyni magunkat ettől az eseménytől, amelyik a természet törvénye szerint bármikor bekövetkezhet, és már akkor megkaptam a Legmagasabb felhatalmazást, errevonatkozó nézetemnek Őfelsége számára írásban való előterjesztésére.”
      A továbbiakban Tisza az általános hangulatról és a Kossuth-kultusz hevességéről ír, méltatja Kossuth érdemeit, majd így folytatja: „Ilyen körülmények között bizonyára lesznek olyanok, akik törvényes úton kívánják Kossuth emlékének megörökítését, és tagadhatatlan, hogyha ehhez a kormány hozzájárulna, ezáltal egy csapással véget vethetnek minden agitációnak és minden zavargó elem pártszempontból kihasználható agitációjának.
      Ha K. L. 1867-ben vagy akár később meghajolva a korona és a nemzet egyesült akarata előtt elismerte volna azt az alapot, amely létrehozta ezeket a tényezőket, úgy teljes határozottsággal kérném Őfelségét, hogy kegyeskedjék felhatalmazni a legalázatosabb magyar kormányt erre az eljárásra.
      Ez azonban sajnos nem történt meg. Ellenkezőleg, Kossuth az utolsó pillanatig sem hagyott fel magának a kiegyezésnek és az ezen az alapon ténykedő törvényhozás jogosultságának a tagadásával; éppen ezért én is arra a következtetésre jutottam, hogy az említett megbocsátást lényegében mint kizártat [kiemelés tőlem B.J.] kell tekinteni.
      Kétségtelenül lesznek olyanok is, akik helyesnek fogják tartani, hogy Kossuth elhunyta alkalmából betiltsanak minden tüntetést és minden, emlékének megörökítésére irányuló tevékenységet.
      Részemről ezt elkerülhetetlennek és politikai szempontból nagyon helytelennek tartanám.
      Az előadottak alapján az a meggyőződésem, hogy ha bekövetkezik az említett haláleset, Őfelsége legalázatosabb magyar kormányának az első pillanattól arra az álláspontra kell helyezkednie, hogy még ha tekintetbe is vesszük, hogy az elhunyt élete utolsó pillanatáig kétségbe vonta (vitatta) még a meglévő törvényhozás jogosultságát, törvényhozási úton semmi sem történhet, a társadalmi köröket azonban, valamint a törvényhatóságokat senki nem fogja akadályozni részvétük kifejezésre juttatásában, gyászszertartások megrendezésében, esetleg mozgalom kezdeményezésében önkéntes adományokból létrehozandó emlékmű létrehozására; sőt azt sem lehet kizárni, hogy ebben a kormány tagjai is részt vehessenek, ha e célból adakozásra szólítják fel őket.”
      A miniszterelnök a felterjesztés második felében újra megemlíti a Kossuth-kultuszt és az ezzel kapcsolatos megmozdulásokat. Beadványát avval zárja, hogy előreláthatólag mi történik majd, ha meghal Kossuth: „Lármára, zajongásra és tüntetésekre kerül majd sor, kétségtelenül olyan formában is, amilyenben nem kellene; de ez hamarosan elmúlik minden káros következmény nélkül, viszont ha a hasonló összejöveteleket megtiltanák vagy akadályoznák, nagyon sokak lelkében nagy keserűség maradna vissza, aminek csak a minden törvényes rend ellenségei örülnének, akik sietnének kihasználni a maguk céljaira a keserűség és a békétlenség bármely forrásból eredő érzéseit, jól ismerve Őfelségének azt a magasztos uralkodói tulajdonságát, miszerint Őfelsége és tanácsosai mindenekelőtt őszinteséget és igazságosságot követelnek, nem félek attól, hogy szavaim kendőzetlensége megfelel-e Őfelsége legmagasabb elhatározásának.” [4]
      A császár válasza, a Legfelsőbb Elhatározás, június 24-i dátummal érkezett a Miniszterelnökségre. „Ezen előterjesztés tartalmát helyeslőleg tudomásul vettem, olyan hozzáadással mindazonáltal, hogy a kérdéses esetben netalán czélba vett részvét nyilvánításoknál, gyászünnepélyek tartásánál stb. a tett előterjesztés érdekében is, a királyi hatóságok hivatalosan, testületileg részt nem vehetnek, valamint egy emlék felállítása iránt netán meginduló mozgalomnál és adakozásoknál kormányom tagjai részt ne vegyenek s más magasabb állásban lévő hivatalnokok és országos méltóságot viselő egyének is ettől tartózkodjanak.
      Adva az előterjesztés szerint elfoglalandó álláspont miszerint törvénykezési úton semmi sem tehető, még az esetben is fenntartandó, ha az illető [kiemelés tőlem BJ.] holt tetemének hazahozataláról és az országban eltemetéséről lenne szó.” [5]
      Mivel az illető, azaz Kossuth Lajos felgyógyult, a felterjesztés irattárba került és ott is maradt, egészen 1894 márciusáig.
      A felterjesztés s a válasz kormánykörökben nem volt ismeretlen:
      „Kossuth már februárban betegeskedett, s halálára már az egyházpolitikai vita folyamán el voltak készülve mind. Sőt leszámolt azzal minden korábbi kormány is. 1879-ben, mikor az állampolgárságról szóló törvényt megalkották, alig hitte valaki, hogy a sokat próbált akkor még nagy hazafi tíz év múltán «nagy hontalanná» váljék. Mikor 1889-ben betegeskedni kezdett s halála fölött aggódtak: Tisza Kálmán Andrássy Gyulának a közvetítésével egy felterjesztést intézett a koronához, melyre az az elhatározás kelt, hogy Kossuthnak minden tisztesség megadható, csak a király s a fennálló törvényes állam, melyet ő negált, nem vehető igénybe.” 5a
      1893 decemberének második felében Kossuth súlyosan megbetegszik, influenzával ágynak dől. Sikerül hamarosan felépülnie, de már megérinti az elmúlás lehellete. Ekkor jegyzi fel egy iratának hátlapjára: „Nagyon beteg vagyok, betegebb mint a múlt év januárjában. Biztatnak orvosaim, de én úgy érzem, hogy rohamosan sietek a vég felé...” [6]
      Január 17-én a Piccolo egyik római távirata jelenti, hogy Kossuth erős tüdőhurutban betegedett meg. Egészsége egy hét múlva már újra helyreáll, bár láza megmarad. De dolgozik és fenn jár, iratait rendezi. [7] Március 4-én az újságok újra a nagybeteg Kossuthról írnak. Állapota gyorsan romlik. A Budapesti Hírlap március 11-i számának első oldalán hozzák Beöthy László tudósítását Kossuth egészségi állapotáról, aki újfent kilábalt az influenzából, de még gyenge. Már fiai is atyjuk betegágyánál vannak. Ettől kezdve a pesti újságok rendszeresen tájékoztatják olvasóikat a turini remete hogylétéről.
      Március 12.
„Tegnap este kisebb operácziót kellett a betegnek elszenvedni: az orvosok katheterrel két liter váladékot távolítottak el.” [8]
      Március 13-tól kezdve a vezércikkek Kossuthról szólnak, sőt dicsőítik, aggódnak érte.
      „... S most mégis országos szorongatás napjait éljük, a félelem a reménnyel, az aggodalom a bizással tusakszik mindannyiunkban; lelkendezve olvassuk a villámírt jelentéseket róla, álmatlan éjszakáiról, gyengülő érveréséről, nehéz lélegzetéről, ájulásáról, eszméletkor ellesett töredező szavairól. És gondolatban ott vagyunk nála ... És elszorult a szívünk, égő szemmel szegződik elménk gondolatja hozzá, várni a magasságbeli végzést, mely sorsáról rendelkezni fog...” [9]
      Március 14-én újságírók utaznak Turinba, hogy személyesen is jelen legyenek a nemzet atyjának betegágyánál. Kossuth Ferenc táviratban tájékoztatta Helfyt, „hogy bár imminens veszély nincs, atyám betegsége nagyon komoly”. [10]
      Március 15. Délelőtt.
„A katasztrófa még meg nem történt, de a nagy beteg állapota a legrosszabbra fordult.” [11]
      A beteg a leggondosabb orvosi kezelés alatt áll, dr. Bozzolo, a turini egyetem nagyhírű professzora, és dr. Basso, aki személyes orvosa volt, ügyelnek fel rá.
      Március 15. 18 óra 45 perc.
„A beteg állapota egyre súlyosabb. A veszély küszöbön áll. A beteg eszméletlenül fekszik, és félrebeszél.” [12]
      Ugyanaznap, 22 órakor.
„A jobb tüdőn lobos tünetek mutatkoznak.” [13]
      A vég egyre közelít, s ezzel mindenki tisztában van. Tudják, hogy a temetés komoly problémákat fog felvetni mind a kormányban, mind az udvarban. Az újságok hangja ekkor még bizakodó: „A nemzetet egyesíteni itt az alkalom s erre a királyi kegyelem van hivatva.” [14]
      Március 16.
Az országban elterjed Kossuth halálhíre, sok helyen a gyászlobogókat is kitűzik. Kossuth azonban még él. A képviselőházban Herman Ottó kér szót és elmondja, hogy „Kossuth Lajos életrajza, halálának híre és halálos vívódása már előre meg volt és meg van írva, hogy a (Pesti Napló) külön kiadása már készletben hever a vidéken, s hogy mivel a tegnapi napon számos helyen el volt terjedve Kossuth halálhíre, az elárusítók nem várták meg a kiadóhivatalok telegrammját, hanem saját szakállukra kezdték a kiáltványt osztogatni. De álljon a dolog bármiképp, ki merem mondani e házban, és azt hiszem, ebben egyet ért velem minden magyar ember, hogy Kossuth Lajos halálára előre szerkeszteni egy kiáltványt, össze nem egyeztethető a magyar ember tisztességérzetével, ilyen jellemek, ilyen hazafiak halálára üzletet alapítani meg nem fér a magyar észjárással.” [15]
      Március 16. 21 óra 45 perc.
„Kossuth állapota rosszabbra fordult, a láz erősebb. Az utolsó öntudatos szó amit kiejtett, az volt amit fiának, Lajos Tivadarnak mondott: - Fiam, rosszul vagyok!” [16]
      Március 17.
Rákosi Viktor, a Budapesti Hírlap saját tudósítója jelenti: „Ma reggeli 9 órakor Helfy 10-12 percig beszélt Kossuthtal, ki egészen magánál volt. «A kormányzó úrért az egész nemzet imádkozik», mondá Helfy. Kossuth ki pesszimista, fejét rázta és így szólt: «Hiába imádkozik, - rajtam nem segít semmi! Most végem van...»” [17]
      Március 18.
„Mind valószínűbbé válik, hogy Kossuth nem menthető meg ... legföljebb napokig élhet ... minden percben beállhat a krízis.” [18]
      A hírlapírók, „akikre hivatásuk ezúttal azt a súlyos kötelességet rótta, hogy rossz híreket küldjenek Kossuth Lajosról a magyar nemzetnek” egy külön szobát kaptak a lakásban, ahol Kossuth nővérével, Ruttkaynéval élt. Amikor érezték az újságírók, hogy zavarják a családot az idegen arcok, levonultak a házmester szobájába, ahol „a becsületes öreg olasz egyre siratta a generale-t, a felesége pedig könnyek közt árulta Kossuth arcképeit. Ebben a szobában írtuk, innen expediáltuk óráról-órára a sürgönyöket.” [19] De nemcsak magyar, hanem olasz és egyéb nemzetbeli tudósítók is jelen vannak.
      Március 18. 23 óra 30 perc.
„Kossuthon végkimerülés jelei mutatkoznak.” [20]
      Március 19-én az orvosi jelentések az újságok első oldalára kerülnek.
      Ugyanaznap, 12 óra 50 perc.
„A beteg zihál és hörög.” [21]
      Március 20.
corrbureau bpest 20/3 délután 2 óra 45. = kossuth agonisant
applique respiration artificielle oxigene =
[22]
      Március 20. Este 10 óra 55 perc.
„Meghalt!” Ezzel a kiáltással rohant be a kormányzó titkára, Aulich Nándor a hírlapírók szobájába. [23]
      Március 21. 0 óra 20 perc
corrbureau budapesth
Torino III/21 0/20 órakor
= general koszuth morut =
[24]
      A kormány már 1894. március közepén, Kossuth állapotának rosszabbodása hírére, nem tudván pontosan, hogy mi a követendő magatartás halálának esetén, felvette a kapcsolatot Pápay István császári kabinetfőnökkel. Ferenc József és felesége ez idő alatt Mentonban, Cap Martinban nyaralt. A kormány úgy határozott, hogy gróf Tisza Lajost és báró Fejérváryt „követként” elküldi a királyhoz. [25] Thallóczy Lajos erről így ír naplójában:
      „A minisztertanács tehát márcz. 11 körül (a napját nem tudom) Cap. S. Martinba küldé Fejérváryt, a kedvenczet, s Tisza Lajost, «a személy körüli» minisztert, hogy a kabinet legalább tudja magát mihez tartani, ha Kossuth hirtelenibe meg talál halni. Képzelheti, milyen kedvesen lepte meg a királyt procul negotiis távol az ügyektől pihenni vágyva fókaszemű vízigrófjának a megjelenése. Természetesen csak azt végezték, hogy maradnak az 1889. felterjesztés mellett. Otthon aztán regék támadtak: a király megy Turinba, a királyné sírva kéri, szóval a délibábos természet csak kiütött a zsákból.” [26]
      A királyt valóban váratlanul érte a távirat, melyben Wekerle Pápayn keresztül értesítette „fókaszemű vízigróf”-jának érkezéséről. A király Paar gróf császári hadsegéddel kérdeztette meg Pápayt majd Wekerlét, hogy mit akar Fejérváry báró. [27]
      Nemcsak a kormányt, hanem a közvéleményt is élénken foglalkoztatta a két követ utazása. A Budapesti Hírlap március 16-i számában így ír: „Kormánypárti képviselői körökben határozottan tudni vélik, hogy Fejérváry báró miniszter tegnap arról referált a királynak, hogy a kormány mely képviselőházi rezoluciókat tart a maga részéről elfogadhatónak arra az esetre, ha Kossuth lehunyja szemeit.” [28]
      A király az aggasztó hírek hatására visszatért Bécsbe s magához kérette Khuen-Héderváry Károly horvát bánt, „aki a 90-es években legbizalmasabb embere volt a magyar ügyekben. A bán, úgy látszik, mindenkor higgadt tanácsaival megóvta az uralkodót a végletektől.” [29]
      Ezalatt „Wekerle Budapesten alkudozott s azt a benyomást nyerte, hogy a szélsőbal megnyugszik mindenben, nem kívánja a törvénybe iktatást, ha országos költségen temetik el Kossuthot. Gyönge helyzeténél fogva, azzal ment fel a királyhoz, hogy ezt kieszközölje”. [30]
      Wekerle megpróbált tárgyalni a királlyal, bár ismeretes volt előtte az 1889. évi felterjesztés s az arra adott királyi válasz is. Erről Tarkovich József miniszterelnökségi államtitkár megjegyzéséből értesülhetünk, amit az 1889. évi felterjesztéshez fűzött:
      „Tárgy: Kossuth Lajos netán bekövetkező halála esetén követendő magatartásról:
      1. sz. Felterjesztés Őfelségéhez
(szám nélkül)
(A magyar tisztázat bemutattatott Őfelségének, a fogalmazványt pedig, melyet Tisza miniszterelnök úr maga szerkesztett, átvette a miniszterelnök úr.

      A lf. elhatározással ellátott eredeti felterjesztést Kossuth Lajos halálát megelőzőleg [kiemelés tőlem BJ.] átvette Wekerle volt miniszterelnök úr. Midőn Wekerle hivatalából felmentetett, emlékezetében hoztam a felterjesztést, azt az irattár számára visszakértem. Később is kérdést tettem neki ez iránt, de azt a választ nyertem, hogy nem találja meg.)” [31]
      Tehát Wekerle, mint már említettem, s Tarkovich megjegyzéséből is kiderül, tudta, hogy mi a király véleménye a Kossuth-kérdésről. Március 18-án mégis elutazott Bécsbe, hogy beszéljen a császárral. Később úgy adta elő a dolgot, „hogy a király azon esetre, ha másképp nem lehet: nem bánta az országos költségen való temetést, de hacsak lehet elkerülni óhajtotta”. [32]
      A Pesti Hírlap másként értesült az eseményekről: „Wekerle vasárnap Bécsben kedvezőtlen fogadtatást talált. Valamint Kálnoky a külpolitikai helyzet nehézségeire figyelmeztette, azonképp a királynál sem sikerült a magyar minisztérium felfogásának teljes érvényt szereznie a Kossuthnak adandó végtisztesség módjára nézve. A miniszterelnöknek tudtára adatott, hogy sem a király, sem kormánya, sem a törvényhozás hivatalosan nem vehet részt a nemzeti gyász szertartásaiban a következő okokból:
      1. Tekintettel kell lenni külföldi szövetségeseinkre, s különösen Németországra.
      2. Továbbá tekintettel kell lenni Ausztriára, melynek 25 millió lakosa abban a véleményben van, hogy neki, és a dinasztiának legnagyobb ellensége.
      3. Tekintettel kell lenni a hadsereg érzelmeire.” [33]
      Csak egy valamire nem kellett tekintettel lenni, Magyarországra, a magyar emberekre, akik egyrészt félték Kossuth halálát, másrészt pedig remek alkalomnak tekintették arra, hogy megmutassák Ausztriának és „Birváry”-nak, hogy szívvel-lélekkel nemzeti érzelműek maradtak a 67 óta eltelt loyalitási időszak alatt is.
      A miniszterelnök Budapestre való visszatértekor megígérte a pártoknak az országos költségen való temetést, bár tisztában volt vele, hogy nem tudja ígéretét teljesíteni, de megpróbált „lavírozni” a király és a nemzet között. Új ötlettől vezérelve felvetette az uralkodónak, hogy Kossuthot a képviselőház költségén temessék el. Szándéka ismételten kudarcot vallott, Ferenc József ragaszkodott merev, elutasító álláspontjához. Wekerle nem tehetett mást, engedelmeskedett a Legfelsőbb Parancsnak.
      Budapest, 1894. március 20, délután 3 óra.
„Kérem Őfelségének legmagasabb tudomására hozni, hogy a legmagasabb parancsnak megfelelően mindent elkövetek azon álláspont érvényesítésére, hogy a temetési költségeket ne a képviselőház fedezze, hanem azok társadalmi térre utaltassanak. Kötelességemnek tartom azonban az Őfelségének tartozó nyíltsággal ma is azon legalázatosabb véleményemnek kifejezést adni, hogy ha szigorúan véve nem is látszik egészen törvényesnek az, hogy a képviselőház viselje a temetés költségeit, politikai bonyodalmak elkerülése végett célszerű volna ehhez végső esetben hozzájárulni. Mindazonáltal, hogy nem kezeskedhetem a politikai következmények, sőt még a képviselőház szavazásának eredménye felől sem, feltétlenül Őfelsége parancsa szerint fogok eljárni, de már előre is meg kell jegyeznem, hogy amennyiben a kérdés társadalmi térre lesz utalva, elkerülhetetlen lesz, hogy a társadalmi úton történő adakozásban Őfelségének a végső esetre megadott engedélye alapján is a kormány tagjai és magam is részt vegyek.” [34]
      Az utolsó sorok margójára Ferenc József kérdőjelet tett és a következő táviratot küldette Wekerlének március 21-én délután egynegyed ötkor: [35]
      „Válaszul a tegnapi táviratra sietek Nagyméltóságoddal legmagasabb megbízásból közölni, hogy miután Nagyméltóságod maga nem egészen törvényesnek jelzi azt, hogy a temetési költségeket esetleg a képviselőház viselje, Őfelségének az a nézete, hogy semmi se történjék, ami nem felel meg szigorúan az alkotmányosságnak és törvényességnek. Őfelsége továbbá azt véli, hogy nyilvánvaló ellentmondások elkerülése végett oly ügyekben, melyre vonatkozólag törvény hozatala ki van zárva, minden egyéb ebből folyó és ezzel összefüggő aktusokban a kormány tagjai nem vehetnek részt. Pápay” [36]
      A táviratváltás közben meghalt Kossuth, így a temetés s az ezzel kapcsolatos problémák aktuálissá váltak. Thallóczy Lajossal való beszélgetése során Wekerle „panaszkodott, hogy Birváry (Habsburg) ahogy magunk között neveztük a királyt, egyszer megengedte a megjelenést a temetésen, koszorút s adakozást meg eltiltott, majd most megfordított rendeletet ad ki.” [37]
      Ferenc József halálában sem bocsátott meg egykori és örök ellenfelének, így a képviselőháznak sem maradt más hátra, mint követni Wekerlét. A március 23-i ülésen Kossuth Lajos halálhírének bejelentése után szavazattöbbséggel Bánffy Dezső elnök indítványát fogadták el, „hogy a képviselőház Kossuth elhunyta felett érzett fájdalmának és részvétének jegyzőkönyvileg ad kifejezést, s megbízza elnökét, hogy erről a gyászoló családot értesítse; magát a temetésen a ház elnöke által alapítandó küldöttség által képviselteti; küldöttség útján a ház nevében koszorút helyez ravatalára; és nyilvános ülést a végtisztesség befejeztéig nem tart.”
      Justh Gyula, (Kossuthot állami költségen temessék el), Herman Ottó (Kossuth a nemzet halottja, saját költségen temessék el, síremléket állítsanak fel, és törvényt hozzanak a nagy halott elévülhetetlen érdemeiről) és Apponyi Albert (a temetés költségeit a Ház fedezze, és Kossuth szobrának felállítása céljából a ház kezdjen gyűjtést) indítványait elvetették. [38]
      A képviselőház távirata végül így szólt:
„Szomorú megbízatásomból kifolyólag fogadja Nagyságod és a gyászba borult család tagjai a nemzet képviselőinek mélyen átérzett részvétét, kivánván azt, hogy a Mindenható adjon erőt a súlyos csapás elviselésére, enyhítse mérhetetlen fájdalmukat az a tudat, hogy a nagy veszteség feletti bánatban és gyászban az egész magyar nemzet osztozik.
Budapesten, 1894. évi márczius hó 23-án
B. Bánffy Dezső s.k.
a képviselőház elnöke”
[39]
      Wekerle számára így egyetlen megoldás maradt, hogy Kossuth tisztességes temetésben részesüljön, s az uralkodó se haragudjon meg.
      „Ügyes coupval aztán Kossuth halála után - a fővárosra bízta a temetést, s így a holttest hazahozatalának útjában nem állott semmi.” [40]
      Budapest székesfőváros 1892-ben választotta a turini remetét díszpolgárrá.
      Már 1894. március 20-án az agónia hírére a székesfőváros törvényhatósági bizottsága akcióba lépett. Polónyi Géza, majd Kléh István, aki a IV. kerületi társaskör elnöke volt, indítványozta - feltehetőleg Wekerle sugalmazására -, hogy a főváros költségén szállítsák haza, illetve temessék el Kossuthot. [41]
      Kammermayer Károly polgármestert egy 1894. március 21-én hajnali fél háromkor érkezett táviratban értesítették Kossuth fiai atyjuk haláláról. [42] Ugyanaznap délelőtt a székesfőváros törvényhatósági bizottsága tanácsülést tartott, amelyen Gerlóczy polgármester fájdalmas hangon jelentette be a halálhírt, majd egy 7 pontból álló indítványt terjesztett elő és kérte a közgyűlést, hogy mondja ki:
      1. Kifejezik fájdalmukat és jegyzőkönyvileg megörökítik.
      2. Márkus József alpolgármester vezetésével 25 tagú küldöttség induljon Turinba.
      3. A ravatalra koszorút s részvétnyilatkozatot helyezzenek el.
      4. Jegyzőkönyvileg nyilvánítsák hálájukat és mély köszönetüket Turin városának.
      5. A Hatvani utcza ezentúl Kossuth nevét viselje.
      6. A gyászszertartások végeztéig felfüggesztik a közgyűléseket, az oktatás és az iskola szünetel, s a székesfőváros hatósága hivatali teendőket nem végez.
      7. Budapest székesfőváros Kossuth Lajost a saját költségén temeti el, az ezzel kapcsolatos teendők ellátására s egy majdani síremlék felállítására 62 tagú bizottságot hoz létre. [43]
      Gerlóczy Károly a közgyűlés bezárta után azonnal táviratot küldött Kossuth fiainak, melyben tudatta, hogy Budapest törvényhatósága Kossuth Lajost mint díszpolgárát és a magyar nemzet halottját, saját költségén a haza földjén, Budapesten kívánja eltemettetni. Ehhez kéri a család beleegyezését. [44]
      Kossuth Ferenc és Kossuth Lajos Tivadar mély köszönettel vették tudomásul a „nemes elhatározást”, de mivel édesanyjuk és nővérük hamvait is szerették volna hazahozatni, táviratilag megkérdezték a közgyűlést, hogy ez megvalósítható-e. [45]
      Gerlóczy táviratban válaszolt:
„Ma este vett táviratára tisztelettel értesítem, hogy a székesfőváros határozata értelmében semmi sem áll útjában annak, hogy a megboldogult nejének és leányának hamvai a dicsőült tetemével együtt szállíttassanak haza. A család ebbeli kívánságát a legnagyobb készséggel teljesítjük.” [46] Így Kossuth tetemével együtt felesége és leánya hamvai is magyar földbe kerültek.
      A 25 tagú küldöttség elutazott Turinba, ahol március 26-án tisztelegtek a gyászoló családnál.
      Úgy tűnt ekkor, hogy minden szerencsésen elrendeződött. A király azonban még ekkor is közbeszólt.
      Bécs, 1894. március 22.
„Azt olvasom az újságban, hogy Kossuth holttestét Fiumén át hozzák. Remélem, ez a tapintatlanság, tekintettel arra, hogy a német császári pár Abbáziában van, megakadályozható. Arra is figyelmeztetem, minő benyomást keltene Horvátországban, ha a halottat ezen az országon vinnék keresztül.” [47]
      Wekerle persze sietett válaszolni, s Kálnoky gróf segítségét véve igénybe az olasz kormánynál járt el, hogy az a halott szállítására az engedélyt ne Fiumén át - tehát vízi útra -, hanem vasútvonalra adja ki. [48]
      Erről írta a Borsszem Jankó 1894. április 8-án: „Non est idem. A Kossuth Lajos útban lévő holt testéről és a temetésről nem egyforma érzékkel társalogtak Abbáziában és «Abbáziában».” [49]
      A király ezzel a távirattal ismét kicsinyességének adta tanújelét, hiszen a horvát újságok szinte kivétel nélkül elismeréssel és tisztelettel írtak a nagy halottról, Kossuthot a haza igazi atyjának nevezik. [50] S Thallóczy Lajos is, aki elismert szaktekintély volt a szerb-horvát problémakörben, így ír: „... az egész ország gyászol, még a horvátok is némák.” [51]
      Úgy tűnik, valóban az egész ország gyászolt. „Gyászolnak a fűszeresek, feketében volt a Rákóczi keserű víz, fekete bárányok veséjén gyászfátyolos fekete csokor, kéjhölgyek Kossuth képek mögül hívták a «szentért» búsuló ifjakat, az egyik élczlap keresztrefeszített Krisztusnak ábrázolta, a napilapok 10 napig fekete keretben, s mindez csak kicsi jele az általános hangulatnak. Mert nagy és mély volt, minden túlzás mellett bizonyos.” [52]
      Az uralkodó előrelátó, 1889-es rendelete gondoskodott arról, hogy ne legyen a gyász olyan nagy és mély. Az utasítást előbb a minisztertanácsban hirdették ki, majd szétküldték az illetékes minisztériumoknak. A király biztos akart lenni afelől, hogy „a kir. hatóságok az egész országban a fennemlített ünnepélyeknél (a Kossuth-féle temetkezési és gyászünnepélyeknél) való hivatalos megjelenést és részvételt illetőleg az 1889. június 24 kelt l.f. elhatározásban fogl. tilalomról kellően értesítve és utasítva legyenek”. [53]
      A parancsot teljesítették. Március 26-án Hieronymi Károly belügyminiszter a következő körlevelet küldte szét:
      „1374. sz. Magyar kir. belügyminisztériumi Elnökség
      Valamennyi főispánnak és a fiumei kormányzónak
      Valamennyi királyi hatósághoz, hivatalhoz és intézethez az illető minisztériumok részéről a következő rendelet bocsáttatott ki:
      A Kossuth Lajos elhunyta alkalmából rendezendő gyászszertartásokon vagy ünnepélyeken a királyi hatóságoknál, hivataloknál és intézeteknél alkalmazott hivatalnokok sem testületileg sem egyénenkint hivatalosan meg nem jelenhetnek. Amennyiben egyesek minden hivatalos jelleg elkerülésével mint magán egyének megjelenni óhajtanak ez szabadságukra hagyandó.
      Midőn ezt címekkel tudomásulvétel végett közlöm, egyszersmind felkérem, hogy a fentebbieket saját eljárására nézve is iránytartóknak tekinteni s így az említett gyászszertartásnál vagy ünnepélyeknél akár mint küldöttségvezető, akár pedig hivatalos minőségben való részvételtől tartózkodni szíveskedjék.”
[54]
      Kihirdették továbbá, hogy „a királyi hatóságok által elfoglalt hivatalos épületekre gyászlobogó vagy egyéb gyászjelvények se függeszthetők ki, továbbá, hogy az emlék felállítása iránti megindult mozgalomtól és adakozásoktól a kormány tagjai, úgyszintén magasabb állásban lévő hivatalnokok és országos méltóságot viselő egyének lehetőleg tartózkodjanak.” [55]
      A nyilvános részvét eltiltása a közintézményektől, közalkalmazottaktól, sőt a tanuló ifjúságtól azonban nem vált be. Már Kossuth halálhírének elterjedésekor megindultak a tüntetések, megmozdulások, melyek igazán erőteljessé a királyi akarat kihirdetésekor váltak. A kormányban kitört a pánik a tüntetések miatt. Volt, aki, mint Csáky Albin, Turinba akart utazni, volt, aki attól félt, hogy „a közvélemény felkapta demonstrácziók nem fognak e ismétlődni, másfelől, hogy a király nem értelmezi ezeket a dolgokat illoyalitásnak, s nem áll-e be ismét olyan feszültség udvar és Budapest között, mint tavaly. Budapesten a kegyelet dominált, csak a félénkek emlegették Bécset s a loyalitásukról ismeretes polgárok ezúttal csak «bánjuk is mi»-t feleltek, ha a loyalitással állt elő valaki.” [56]
      A császári udvart, Pápay Istvánon keresztül, Hieronymi Károly belügyminiszter nap mint nap rendszeresen tájékoztatta a budapesti helyzetről. De az újságok is tele voltak a megmozdulásokról szóló jelentésekkel és a rendőri brutalitás szörnyűségeiről szóló híradásokkal.
      Budapesti Hírlap, 1894. március 24.:
„A sajtóirodában 45 erősen sebesült van.” [57] A színházak tájékán is voltak megmozdulások. Mivel a gyászlobogó kitételének tilalma a királyi épületekre vonatkozott, így az Operaházról és a Nemzeti Színházról is levették a fekete lobogót. (Ez utóbbira később Wekerle mégis kitűzette, „mivel az tényleg nem állami épület, ezért tűzhető ki a múzeumon is külön gyászlobogó”.) [58] A zászlók levétele rendkívül felháborította a hazafias érzelmű embereket, akik szinte megostromolták az épületeket. Az egyetemi ifjúság március 22-én délelőtt 8 órakor a Lipót-utcai új városház dísztermében tartott gyűlésen „elhatározta, hogy párosával kiküldi a kör tagjait, kik a háztulajdonosokat felszólítják, hogy házaikon gyászlobogókat tűzzenek ki”. [59] Aki nem tűzte ki a felszólítás ellenére sem a gyászlobogót, annak a háznak ablakait beverték kővel, vagy az ifjúság berontott a házba, s újfent követelte a kitűzést.
      A Borsszem Jankó tréfásan fogta fel az eseményeket: „Miért nem tűzték ki a szent kisasszonyok a nemzeti gyász alkalmából a fekete lobogót?
      Mert megtudták, hogy az ifjúság a föl nem lobogózott épületekbe berontani készül!” [60]
      De a zászlók még más kalamajkát is okoztak. Herceg Esterházy Bécsből soproni palotája kapusának küldött «Trauerfahne nicht ausstecken» (gyászlobogót nem kitűzni) szövegű távirata a „női kezelő közeg” gondatlansága folytán Trauerfahne austecken (gyászlobogót kitűzni) szöveggel érkezett célba. A súlyos tévedést Huszthy Ödön hercegi magántitkár korrigálta a helyszínre érkeztekor. A herceg úr mind Wekerle miniszterelnöknek, mind Hieronymi belügyminiszternek azonos szövegű levelet írt, melyben kéri „illetékes helyen és adandó alkalommal az egész esetet kellő mértékben redukálni,” ti. némely soproni újság publikálta az esetet, a herceg Kossuth-barát érzelmeit dicsőítve...
      Felsőbb utasításra a katolikus templomokon sem lengett a fekete zászló, bár a Novum Protocollurem Conventum Pestiensis feljegyzett két rebellist: a belvárosi ferences templomot és a kassai dómot.
      Az esztergomi Egyházi Közlöny rövid cikkben méltatta Kossuth halálát. „Kossuth emlékében nem a protestánst, de a magyart tiszteljük, szeretjük ennélfogva, meg is adjuk neki azt a tiszteletet, melyet polgár polgárnak, hazafi hazafiságnak, vezérfiának, mesterének, alkotmánya mondhatnám megteremtőjének adhat. Zászlókitűzés, mint a hazafiság megnyilvánulása, csak annyiban egyházi funkció, amennyiben, mint írva van: a hazaszeretet is erény, s így minden pap homlokemelve, büszkén emlegetheti Kossuthot, a magyart...” [61]
      A fővárosi Függetlenségi és 48-as Párt pedig röpiratokban szólította fel a főváros lakosságát, hogy „Tekintettel Kossuth Lajos halálára, ne tessék ma színházba menni”. [62] Ennek dacára sokan megkísérelték, hogy részt vegyenek a színházi előadásokon. A bekövetkezett eseményekről szól ez a Bécsbe küldött belügyminisztériumi jelentés:
      Budapest, március 23.
„Nagyméltóságú Pápay István úrnak, Őfelsége cabinet irodája főnökének Bécsben.
      Tegnap este a Nemzeti Színház és az Operaház előtt tüntetések és kihágások voltak, melyek lefolyása rendőri jelentés szerint a következő volt:
      Nemzeti Színházban csak csekély számú közönség jelent meg, fiatalság a színházba szándékozókat eleinte rábeszéléssel visszatartani igyekezett, később előcsarnokba nyomult és látogatókat a színházba menetelben tettleg megakadályozta, a kívülről hallatszó lármára csekély számú közönség a színházat elhagyta és az előadás folytatása abba maradt; ezután tömeg eloszlott, illetőleg nagy része az Operaház elé vonult, Operaház nézőterére tömeg betódult fekete zászlót vivén magával, zászlóvivő Bleicher Ferencz, az Egyházi Közlöny egy tisztviselője, elfogatott, tömeg rendőrség által nézőtérről kiszorítatott, azonban időközben rendőri jelentés szerint 10-12000 emberre felszaporodott, s az ajtókon, melyeken közönség kimenekedett, a színházba újra betódult, színház azután elmaradván, a sötétben a villámhárítón egy a tömeg közül erkélyre felmászott, ott fekete lobogót tényleg kitűzte, melyet rendőrség később ismét eltávolított, tömeg azután Nagymező utczában levő Orpheum ablakait és a VI. kerületi kapitányság ablakait bezúzta, rendőrséget építési czélokra felhalmozott téglákkal dobálta, 11 rendőr kisebb-nagyobb sérülést szenvedett, rendőség tömeget kardlapozva szétkergette; egyes csoportok egyes nyitva levő kávéházak ablakait betörték, 10 órakor este a rend helyre állott. Hieronymi.” [63]
      A tüntetések miatt a „fővárosi államrendőrség, majd ennek tehetetlensége miatt a fővárosi törvény 31. szakaszának automatikus életbeléptével az egész katonai helyőrség is mozgásba hozatott, emellett vidékről is nagyobb számú katonai erő összpontosíttatott”. [64]
      Állítólag, amint azt Endrey Gyula képviselő a Házban elmondta, „a Károly-laktanya és a gellérthegyi czitadella ágyukkal és tüzérséggel elláttatott”. [65] (Ennek tényét Hieronymi Károly tagadta.) [66]
      A rendcsinálás a képviselőház épületére is kiterjedt. „A lovasrendőrök minden ok nélkül rátámadtak a ház ajtajában álló hírlapírókra, rátámadtak a többi ott álló közönségre, azt ütni, verni kezdették, a földre ránczigálták és minden törvényes ok nélkül letartóztatták.” [67] A rendőrök közül sokan nem viseltek számokat, hogy ne tudják őket később azonosítani. [68]
      A zavargásoknak több sebesültje is volt. 68a Az egyetlen halálos áldozat, egy Keresztes Ferenc nevű munkás március 23-án békésen haladt a Fiume-kávéház mellett, amikor egy rohamra vezényelt gyalogszázad katonája halálosan megsebesítette a fején. A sérülésbe április 9-én belehalt. [69] A tüntetők leverésére március 24-én a Kerepesi útra „4 eskadron huszár és négy százlóalj gyalogság rendeltetett ki, egy zászlóalj pedig készenlétben tartatott.” [70]
      A zavargások híre Turinba is eljutott, ahonnan Gerlóczy Károly polgármester táviratot kapott Kossuth fiaitól. Ezt kinyomattatta és városszerte kifüggesztette.
      „Torino, március 24. de. 11 óra 50 percz
Komoly utczai zavargások hírére felkérem szíveskedjék megfelelő módon tudomására hoznia a közönségnek, miszerint kérve kérjük atyánk szent nevére, hogy minden további zavargástól tartózkodjék, mert különben azon kínos helyzetbe jutnánk, hogy a hazaszállításra adott beleegyezésünket vissza kellene vonnunk.”
[71]
      A távirat alá Gerlóczy a következő szöveget nyomatta:
„Midőn a megdicsőült fiainak ezen igen komoly intő szózatát a mélyen tisztelt közönségnek tudomására hozom, a magam részéről is hazafias bizalommal kérem fel a székesfőváros minden lakosát, és mindenkit ki itt tartózkodik, hogy a fennebbieket a szívünkben élő nagy kegyelet megőrzése érdekében figyelembe venni szíveskedjék.
Budapest, 1894. évi márczius hó 24-én

      A távirat nagy hatással volt a főváros közönségére. Az események zártával Thallóczy Lajos így kommentálta a történteket:
      ”... a csőcselék felülkerekedett, a rendőrség gyönge volt, a t.cz. belügyminiszter és miniszterelnök kapkodtak, s oly pitoyabilis volt az egész ministerium, hogy a publikum s a szélsők, meg a Kossuth fiúk távirata, melynek kifüggesztését a bécsi katonák és vénasszonyok ugyancsak megorrolták tán fenn is - csináltak nyugodalmat, félvén, hogy Kossuth testét nem hozzák majd haza." [72]
      A zavargások megszüntek s így Hieronymi már megnyugodva tájékoztathatta Őfelségét, hogy március 26-án 10 óra 40-kor „A csend és rend a tegnapi nap folyamán sem háboríttatott. A színházi előadások zavartalanul folytak le”. [73]
      Március 20-a után megindult Turinba a zarándoklás Magyarországról. Egymás után érkeztek a vendégek, egyénileg vagy csoportosan. Magyar szótól volt hangos a város. Eljött Türr István, Csudaffy tábornok, Figyelmessy ezredes, az 1848-49 olasz veteránok, öreg garibaldisták.
      Következő nap megkezdték a holttest bebalzsamozását, s harmadnapra koporsóba tették. Lezárás előtt, hazai csángó asszonyok által hímzett szemfedővel borították be a halottat.
      „=vasarnap deleloet kossuth koposojat bezartak
ambrozovics lajos kossuth szivere helyeszte rakod zat rakoczy szem fedelenek azta darabkajat
meyet rakoczyham vak
felfedezese utam thaly kalman ajandekozott
nagy szamuezoettnek 1889ben=”
[74]
      A Kossuth családnak legelőször Umberto olasz király fejezte ki részvétét. Crispi miniszterelnököt kérte meg, hogy Turin polgármesterén, Signor Volin keresztül tolmácsolja a szavait:
      „Őfelsége a király meghagyta nekem, hogy bízzam meg Önt azzal, hogy személyes részvétnyilatkozatát vigye meg a Kossuth testvérek dicső atyjuk halála alkalmából.” [75]
      Budapest küldöttsége Turinba érkezése után tisztelgett a városházán, ahol Voli polgármester fogadta őket a városi szenátorok élén.
      Márkus József és Helfy Ignác mondottak beszédet, majd az olasz polgármester következett, aki így zárta a beszédét: „Ameddig az égből eső száll Magyarhon virányaira, addig mindig repüljön a magyar nép hálaadó imája a megdicsőülthöz, ki koronája vala nemzetének, dicsősége, ékessége hazájának. Kossuth Lajos sírja össze fogja kapcsolni az olasz és a magyar nemzetet és azért éljen örökké Kossuth Lajos emléke.” [76]
      Az olasz nemzet március 28-án vett búcsút nagy vendégétől. Kossuth koporsóját a Corso Vittorio Emanuelen levő valdensi templomban ravatalozták fel. A halotti szertartást egy francia pap, Peyrot végezte. A búcsúztató beszédek után a magyar képviselőház és Budapest főváros díszruhás szolgái emelték vállukra a koporsót. Majd a temetési menet a vasútállomásra indult. A küldöttségek sorban köszöntötték az elvonuló gyászmenetet. Itt voltak Brescia képviselői, Garibaldi vörös ingesei, az olasz szabadkőművesek és az olasz szabadságharc veteránjai. Torino és a környező vidékek településeiről kb. háromszázezer ember tolongott az utcákon. [77]
      A pályaudvaron Voli polgármester átadta Kossuth holttetemét Márkus Józsefnek és elbúcsúzott a magyar küldöttségtől:
      „Mindaddig, míg a Pó és a Duna habjai öntözik Turin és Budapest partjait, e két város, e két nemzet szíve együtt dobog és a testvéri barátság örök kötelékével lesz összefűzve.”
      Ezután a magyar képviselőház küldöttsége nevében Rohonczi Gedeon üdvözölte Olaszországot és a drága halottat. A ceremóniát Bartók Lajos költeményével folytatták, melynek utolsó versszaka így szól:
      „Im, elbocsátunk most, Kossuth hajója,
Koporsó! Menj s vígy örök életet!

Hazádba szállj, szabadság bujdosója,
S mint te, oly törhetetlen lesz nemzeted!
Csupán a szűk sír, mit néked adhat;
De szent oltára lesz az majd a magyarnak,
Hol térdre hullva, fogadással áldoz,
Hogy hű lesz hozzád, s a szabad hazához!”

      Bartha Miklós és Sturmann György beszédei után az ünnepség lezáródott. A koporsót betették egy szürke teherkocsiba, s egy cédulát ragasztottak rá, melyen ez állt: feretro (koporsó). [78]
      A temetést rendező bizottság a külügyminisztériumhoz folyamodott a Kossuth koporsójának hazaszállításához szükséges engedélyért, amit meg is kapott:
„Császári és királyi osztrák-magyar halottszállítási engedély.
      Miután alulírt főkonzulság Génuába vámmentes és akadálytalan szállítását a Turinban 1894. márczius 20-án elhalt Kossuth Lajos úr kettős koporsóba és faládába jól elzárt bebalzsamozott tetemének, mely Turinból vasuton Cormonson, Nabresinan, Pregerhofon át Budapestre temetés okából szállítandó - amennyiben ez az Osztrák-Magyar Monarchia mindkét állam területét illeti - a szükséges egészségrendőri szabályok tekintetbe vételét kikötve megengedte: Ezennel főhivatalnak a tetem útjába eső helységek összes polgári és katonai hatóságai, hogy a jelen alulírt mai naptól számítandó egy hónapra kiállított engedély felmutatása után útnak bocsássák és e szállítást minden lehető módon előmozdítsák.” [79]
      Kossuth koporsójával együtt leánya és felesége hamvai is útra keltek. Turin után a vonat Veronában, Mestrében, Trevisóban, és Udinében is megállt. Mindenhol nagy tömegek fogadták és ünnepelték.
      Az olasz határon Kossuth Ferenc búcsúzott Olaszországtól, ahol édesapja oly sok évet töltött.
      „Nekem, aki a természet törvénye szerint vérének vére vagyok és bírom egy részét nagy szívének, jogom van Istenhozzádot mondani az ő hűlt teteme nevében a szép hazának, Itáliának!” [80]
      Ezután a vonat már osztrák területen járt. Itt nem volt olyan lelkes a hangulat. Az osztrák hatóságok minden állomásra csendőröket vezényeltek ki, és eltiltottak minden rokonszenv-megnyilatkozást.
      Görzben nagy nehézségek árán sikerült két ott élő magyarnak koszorúikat átnyújtani a Kossuth családnak. A tengerparti területeken, Nabresinában (Trieszt) a tömeg néma főhajtással köszöntötte az elhaladó vonatot.
      „A vonat átrobogott a magyar határon. A föld megdobban, a fák meghajolnak, a hármas koporsóra zokogva borulnak zarándok magyarok.
      Kelj fel Kossuth Lajos sötét koporsódból, negyvennégy év után nézd meg szép hazádat!
      Téged köszöntenek a virágzó falvak, a népes városok, szabad országunkban. Téged köszönt a szép Budapest...” [81]
      A vonatra az osztrák földön leszedett díszítéseket a magyar határon újra felrakták.
      Március 30-án, egy péntek reggelen értek Csáktornyára. Az állomáson már nagy tömeg várakozott. Amikor a mozdonyt megpillantották, „megcsendült a Szózat első hangja. A «Hazádnak rendületlenül» igéi mellett siklott be lassan a várva várt vonat s megállt az emelvény előtt”. [82]
      Küldöttségek köszöntötték a Kossuth család tagjait Zala vármegyéből, Budapestről, Zágrábból. Itt voltak az izraelita hitközség és nőegyesület, valamint a kereskedelmi és iparostestület képviselői is.
      Az állomást elborították a koszorúk. A küldöttek beszédei után a vonat továbbindult. Amerre elhaladt, ezrek és ezrek térdepeltek le és imádkoztak.
      Következett Nagykanizsa, Balatonszentgyörgy, Balatonboglár, Siófok, Lepsény. Mindenhol beszédek hangzottak el, s az összegyűlt tömeg megostromolta a vonatot, hogy a koszorúkból egy-egy darabkát emlékbe kiszakítson. Kelenföldtől kezdve már egy másik szerelvény haladt Kossuth vonata előtt, képviselőkkel, küldöttségekkel és egyetemi hallgatókkal zsúfoltan.
      „A Nyugati pályaudvaron állították fel a ravatalt, ahol néhány percig megállapodhasson Kossuth Lajos, amikor visszaérkezik fővárosába...” [83]
      Az emberek már déltől kezdve özönlöttek a pályaudvar felé. A nyilvános ravatalt a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állították fel, az ide vezető utcákon csak úgy feketéllett az embertömeg.
      A Nyugati pályaudvaron várakozott Gerlóczy Károly, akinek a főváros nevében át kellett venni a szent hamvakat. Megjelent Pest vármegye küldöttsége Földváry Mihály alispánnal az élen, gróf Apponyi Albert a Nemzeti Párttal; valamennyien fekete díszruhában. A küldöttségek zsúfolásig megtöltötték a peront. Itt voltak: Podmaniczky Frigyes, Esterházy Miklós, Zichy Jenő, Batthyányi Tivadar, Beöthy Ákos, Herman Ottó, ifj. Ábrányi Kornél, Damjanich Jánosné, több közéleti kiválóság, valamint különböző honvéd- és nőegyletek, ipartestületek és egyházak képviselői.
      Három órakor érkezett a küldöttségek vonata. Három óra tizennyolc perckor pedig jelezték a halottas vonat érkezését. A vonat megállott az érkezési oldalon.
      „Kossuth Lajos hazaérkezett! Negyvenöt évi távollét után! Holtan.”
[84]
      A Kossuth testvérek kiszálltak a vonatból, majd Márkus József bemutatta nekik a közönség élén várakozó Gerlóczy Károlyt. Előbb vele szorítottak kezet, majd Apponyi gróffal.
      Gerlóczy Károly a székesfőváros nevében átvette Kossuth és felesége, valamint leánya hamvait.
      „E percben hazánk szíve, a székesfőváros megrendül és gyászos szívünk azt gondolja, hogy a koporsóban nyugvó nagy szív is megmozdul. Átveszem e drága hamvakat azon ünnepélyes kijelentéssel, hogy azokat híven meg fogjuk őrizni.” [85]
      A Kossuth család nevében Kossuth Ferenc mondott néhány köszönő szót.
      Az üdvözletek elhangzása után, négy órakor megindult a menet a Váczi körúton a Nemzeti Múzeumba.
      A menet élén lovasrendőrök és öreg honvédek haladtak. Őket követték a koszorús kocsik, majd a koporsó. A gyászkocsi két oldalán fővárosi és pestvármegyei huszárok lépdeltek, kivont karddal. Őket díszruhás egyetemi hallgatók vették körül. A kocsiról lecsüngő gyászszalagokat fővárosi törvényhatósági tagok és a képviselőház tagjai fogták. A gyászkocsi mögött ment a két Kossuth testvér, nyomukban a képviselők, a fővárosi bizottsági tagok és küldöttségek. A házak teli vannak fekete zászlókkal, az utcák feketeruhás emberekkel. A menet eleje már a Nemzeti Múzeum elé ért, amikor a Nyugati pályaudvar tere még mindig tele volt emberrel.
      Öt óra múlt, mikor Kossuthot koporsójában fölvitték a Nemzeti Múzeum előcsarnokába.
      A múzeum épületének oszlopcsarnokát egészen bevonták feketével. Belül sem volt egy tenyérnyi fehér folt sem a falakon. A ravatal a csarnok közepén állt; köröskörül fekete, vászonnal betakart padsorok emelkedtek a hölgyközönség számára. A lépcső karpárkányán hatalmas lángoló vedrek égtek, benn a ravatal körül kilencvenkét gyertya lángja lobogott. A koporsót pálmák és örökzöld növények vették körül.
      Miután a koporsót elhelyezték a ravatalon, Horváth Sándor budapesti evangélikus lelkész imát mondott, mely nagy hatást tett. A ravatalon elhelyezték a koszorúkat. Kossuth koporsójára csak a család koszorúja került Ezután az oszlopcsarnokot megnyitották a közönség előtt.
      „Egész péntek éjjel, egész szombaton késő estig nem fogyott el a nép, amely néha órákig várt a Múzeum előtt, csakhogy feljuthasson és egy pillantással nem Istenhozzádot, de Istenhozottat inthessen a nemzet dicső halottjának.” 85a
      Április 1-én, vasárnap adták át Kossuth Lajos földi maradványait az anyaföldnek.
      Reggel kilenc órakor az idős honvédek és az egyetemi ifjak, akik a díszőrséget alkották, elfoglalták helyüket a ravatalnál.
      „Lenn az utcán azonban már sokkal előbb megindult az óriási néptömeg hömpölygő áradata s betöltötte sűrű sorokban annak az útvonalnak két oldalát, amelyen a temetési menetnek végig kellett haladnia. Ez a mintegy 5-6 kilométer hosszúságra terjedő útvonal, amely magában foglalta a Múzeum körutat, s a Kerepesi, most Rákóczi út nagyobb felét, nemcsak lenn volt tömve emberrel, hanem tömve volt minden erkély, minden ablak, a bolthelyiségekből készült tribünök, az épülő házak állványain alakított ülőhelyek; sőt a padlásablakok, a tilalom ellenére a veszedelmes párkányok, tetőjárók is. Az erkélyekért és ablakokért nagy árakat fizettek. Az utolsó órában hordókon, asztalokon, kecskelábakon, létrákon is rögtönöztek nézőhelyeket, afféle mozgó tribünöket, és szerencsére, nem történt semmi baj...” [86]
      A küldöttségek a Múzeum és a Nemzeti Színház között, a törvényhatóságok küldöttei a Kálvin téren gyülekeztek. A Múzeum-kertbe csak jeggyel, a csarnokba pedig, a ravatalhoz csak külön meghívóval lehetett bejutni.
      A főrendek és a képviselőház tagjai a Múzeum díszcsarnokában várakoztak. A család megérkezése után, 10 órakor megkezdődött a gyászszertartás.
      A Budai Dalárda Kölcsey Himnuszát énekelte, majd Sárkány püspök intézett beszédet az egybegyűltekhez. „... Örök Isten! add meg, hogy az ő szelleme virrasszon a haza felett mindaddig, míg megzendül a feltámadás harsonája! És most menj, tőlünk elköltözött drága lélek, tekints le reánk áldó szemeiddel; kérd az Úristent, hogy tegye Magyarországot naggyá, hatalmassá és boldoggá...” [87]
      Ezután a nemzet szónoka, Jókai Mór lépett elő:
      „Révpartot ért a gálya, - világkörutat járt kormányosával. ... Egy szózat elég a harczot megszüntetni: «Ne tépjétek egymás zászlóit! ne vágjatok egymáson sebeket! az Kossuth lelkének fáj...» s a küzdelem elmúlik...
      Ez a te bűvös szemfödeled eltakar minden belviszályt. ...Vezess bennünket most, te halottaidban is óriás, e nemzeti nagyság felé.” [88]
      Az utolsó szónok Gerlóczy Károly alpolgármester volt, ki keresetlen szavakkal búcsúztatta el a főváros nevében a nagy halottat:
      „Nagy halottunk, nézz le reánk, nézd e népet, melynek érzelmei fölött mindig uralkodtál, mely azonban soha sem volt így egészen a tied, mint most!
      ... Csak áldást mondok hamvaidra, kérve a magyarok istenét, hogy tegye oly boldoggá e hazát, mint amilyennek te óhajtád.”
[89]
      A Budai Dalárda a Szózatot énekelte befejezésül. Fél óráig tartott, míg a Nemzeti Múzeum lépcsőiről összeszedték a koszorúkat; tizennyolc kocsit raktak meg velük.
      A menetet a temetkezési társulat lámpás, lovas emberei nyitották meg. A temetés egész rendezését különben az Első Magyar Szállítási Vállalat igazgatósága vállalta, „s az ott kifejtett pompa, gyönyörű rend, minden kis részletre kiterjedő gondosság az óriási tömeg közepette, valóban ámulatba ejtette az embereket”. [90]
      A lámpavivőket követték a küldöttségek, az egész ország népe. „A nemzet impozáns részvételével megmutatta, hogy Kossuth emléke neki örökkön élő eszmény.” Utánuk az öreg honvédek következtek.
      Most jött a sírkereszt, mögötte Kossuth Ferenc és Lajos Tivadar koszorúja.
      A koszorús kocsik után a nyolc fekete lótól vont gyászkocsi következett a koporsóval, majd a két Kossuth-fiú. A képviselőház tagjai, a fővárosi bizottsági tagok, valamint szülő- és keresztelőfalujának (Monok és Tállya) képviseletei a család után sorakoztak.
      Az Erzsébet körútnál több ezerre menő fekete ruhás női küldöttség és függetlenségi polgárnők hosszú lánca csatlakozott hozzájuk.
      Háromnegyed egyre ért a menet vége a Keleti-pályaudvarhoz.
      A Kossuth-sír körül a térséget a fővárosi tűzoltóság már fél tizenkettőkor kordonnal körülzárta.
      A sír „a véletlen játéka következtében épp Deák Ferencz és gróf Batthyány Lajos mauzóleuma között fekszik”. [91]
      A sír közelében az előkelő közönség foglalt helyet.
      Kossuth Lajos megérkezett végső pihenőhelyéhez. Sárkány Sámuel püspök elmondta az utolsó búcsúztató imát. Ezután a 48-as honvédek nevében Péchy Tamás beszélt. A Függetlenségi és 48-as Párt nevében Justh Gyula búcsúztatta el a halottat.
      „Az ő nagy szelleme nem hagy el bennünket soha s lelkesíteni fog bennünket küzdelmeinkben, bátorítani fog bennünket, mikor a zsarnoki önkénnyel kell szembe szállni és mikor a hazáért, a szabadságért életünket, vérünket kell áldoznunk.
      Meghalt! Elköltözött! Megváltónk! Atyánk! Mindenünk!”
[92]
      A Nemzeti Párt szónoka, Horánszky Nándor, majd az egyetemi ifjúság nevében Bottlik József következett. Utánuk Herman Ottó, a Függetlenségi Párt szónoka beszélt. (Ő volt az egyetlen, aki nem magyar díszruhában jelent meg.)
      „Dicső vezér! Nagy volt az életed, nagy volt a halálod és nagyok azoknak tanulságai.
      És sírodból, mely egybeforrasztja a nemzetet hálában és fájdalomban, mégsem kelhet ki a kiengesztelődés pálmája.
      Nemzeted pedig hitt a végső kiengesztelődésben, várta, hogy ravatalodon megjelen a czipruság - hiába hitt, hiába várta...
      Nincs viszonzás, nincs és nincsen!...”
[93]
      A beszédek végeztével a Budai Dalárda gyászdalt zengett, a koporsót lebocsátották a sírba, két kis zacskóban monoki és tállyai földet téve rá.
      A sírba helyezés alatt ott lengett a régi honvédek zászlója, melyet Kossuth Ferenc könnyezve tartott.
      „Pár perc és Kossuth már benn volt a földben eltemetve mindörökre.”
      A család távozása után, a közönség megrohanta a sírt, hogy a koszorúk leveleit s virágait emléknek megszerezze.
      „És boldogan távozott mindaz, aki egy ilyen ereklyéhez juthatott.” [94]
      A temetés véget ért.
      A temetésen több százezren vettek részt, vidékről a statisztikák szerint csak vonaton 36.169 utas érkezett, ők ott voltak.
      Viszont nem volt ott Wekerle Sándor miniszterelnök, Bánffy Dezső, a képviselőház elnöke, Ráth Károly főpolgármester.
      Thallóczy Lajos naplója szerint, mikor Wekerle fenn járt Bécsben március 27-én, költségvetési tárgyalások ügyében, „meg akarta próbálni, hátha ők is részt vehetnének a temetésen, mire a király bizonyos bonhomiával jegyezte meg: Ah, wohin denken Sie mein lieber Wekerle, da kann keine Rede davon sein, ich verstehe sie, aber was wird das Ausland dazu sagen.[95] (Ah, hova gondol kedves Wekerle, erről szó sem lehet, én megértem magát, de mit szól majd a külföld hozzá!) Egyébként oly szíves volt (ti. a király), hogy Wekerle este önelégülten mondá: hát majd csak megbirkózunk a parlamenttel. Vázolta beszédét, illetőleg válaszát, melyet az interpellácziókra adni fog, ha kérdik: miért nem jelent meg. Magva - kis magva - az volt: «magasabb politikai tekintetek miatt»". [96]
      A kormány s a király hívei az események alatt végig megpróbálták mentegetni a király s a kormány magatartását. Jól példázza ezt Thallóczy Lajos állásfoglalása:
      „Nem hiszem, hogy józan magyar ember lehetett volna, ki mint minister a királynak közvetlen részvétét óhajtotta volna. Sőt, ha a király kész lett volna erre, le kellett volna róla beszélni. [Kiemelés tőlem, BJ.] Mert e részvét ethikailag hazug lehetett volna csupán, komédia a királyra nézve, hogy a mi vajszívű nemzetünkben hasson, s méltatlan Kossuthhoz, kinek nem kellett udvari részvét.” [97]
      Bánffy Dezsőnek mint az erdélyi református egyházkerület főgondnokának Kolozsváron akadtak sürgős teendői, ti. az egyházkerület közgyűlésen kellett elnökölnie.
      Ráth Károly főpolgármester pedig az események hírére megbetegedett, és csak a temetés lezajlása után tért vissza hivatali teendőihez.
      Az április 8-i képviselőházi ülésen báró Bánffy Dezső jelentést tett Kossuth Lajos temetéséről. Előbb a Kossuth családhoz intézett részvétlevelet és a Kossuth-fiúk erre adott válaszát ismertette, majd megpróbálta távollétének okát megmagyarázni a képviselők nagy derültsége közepette.
      Hoitsy Pál képviselő felszólalásában kifogásolta a Bánffy-féle távirat hangvételét - „rideg léleknek rideg megnyilatkozása ez” -, valamint, hogy Bánffy nem vett részt a temetésen: „Az elnök úr megszökött. Az elnök úr nem tudott még arra a magaslatra emelkedni, hogy belássa azt, hogy mik az ő kötelességei itt, és hogy e kötelességek minden kötelességnek előtte járnak. A képviselőház elnökének első sorban kötelessége, hogy a nemzet kegyét keresse és senki másét.” [98] Hoitsy végül határozati javaslatot nyújtott be, hogy ne vegyék tudomásul az elnök jelentését, s eljárását helytelenítsék.
      Másnap, április 10-én, kedden újra a temetést és a kormány viselkedését tárgyalták.
      Helfy Ignác így kezdte a felszólalását: „Kossuth Lajos temetésén jelen volt az egész magyar nemzet. Csak egy maradt távol: csak egy hiányzott és ez a magyar kormány, a magyar állam volt.”
      Helfy az alkotmány megsértésével vádolta a kormányt, majd így folytatta:
      „A kormánynak e minősíthetetlen magatartása csak kétféleképpen magyarázható meg. Vagy úgy, hogy önként, szabad akaratból, szabad elhatározásból követte ez eljárást és akkor, ha ez így van, meg nem érdemli, hogy csak egy perczig is tovább maradjon azokon a székeken; vagy pedig magyarázható úgy, hogy nem önként, nem szabad akaratból, sőt talán saját érzelmeinek ellenére, felsőbb nyomásnak volt kénytelen engedni; és ha ez a magyarázat áll: akkor be van bizonyítva szomorúan az, hogy a kormány nem bír a korona tanácsában azzal a súllyal, mely nélkül a magyar nemzetet kormányozni nem lehet... A magyar nép bizalmára többé jogczíme nincs.” [99]
      Április 14-én Ugron Gábor képviselő bizalmatlansági indítványt nyújt be, amit 218 szavazattal 114 ellenében leszavaztak.
      Az április 18-i ülésen a rendőrség március 21 - 24-i magatartásáról beszélt Endrey Gyula. Elmondta a már említett rendőri törvénytelenségeket és válaszadásra szólította fel Hieronymi Károlyt. Hieronymi mindent cáfolt és tagadott, még Keresztes Ferenc halálát is a sértett hibájának tudta be. A ház végül tudomásul vette a belügyminiszter válaszát s az ülést berekesztették.
      Április közepére vége lett a Kossuth-láznak. A közvélemény megnyugodott. Az országgyűlés már más problémákkal foglalkozott, újra előtérbe került a polgári házasságról szóló vita.
      Kossuth Lajost végleg eltemették.

      1. 1879. évi törvényczikk a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről. Budapest, 1892. 31. §.
      2. Eckhardt Ferenc: Ferenc József és a Kossuth-kultusz. Magyar Szemle, 1927. 370.
      3. Kossuth-emlékalbum (A továbbiakban Album). Szerk.: Kovács Dénes, Budapest, 1909. 19.
      4. Országos Levéltár (OL), Felterjesztés Kossuth Lajos netán bekövetkezhető halála esetén követendő magatartásról. K 26. ME. 1596/1889. Tszám: 650.
      5. OL, Lf. elhatározás, K 26. ME., 2405/1889. Tszám:650. Csomó-szám IV.
      5a. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Thallóczy Lajos naplója (továbbiakban: Thallóczy-napló), Quart. Hung. 2459. I. 466.
      6. Vas Zoltán: Kossuth Lajos élete I-II. Budapest, 1965. 811.
      7. Album, 19.
      8. Budapesti Hírlap (BH), 1894. március 12.
      9. BH, március 13.
      10. BH, március 14.
      11. BH, március 15.
      12. Ibid.
      13. Ibid.
      14. BH, március 16.
      15. Országgyűlési Napló (OGYN), 1894, XVII. 257.
      16. Album, 22.
      17. BH, március 16.
      18. BH, március 18.
      19. Album, 34.
      20. BH, március 19.
      21. BH, március 21.
      22. „Kossuthot mesterségesen lélegeztetik.” Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Kossuth Lajos haldoklásáról szóló sürgönyök. An. 10878.
      23. Album, 35.
      24. „Kossuth tábornok meghalt.” OSSZK. Kossuth-táviratok. An. 10878.
      25. Thallóczy-napló.
      26. Thallóczy-napló, 468.
      27. OL, I. 34. Pápay István hagyatéka (továbbiakban: Pápay-hagyaték), I. 1894. 9.
      28. BH, március 16.
      29. Eckhardt, i.m. 376.
      30. Thallóczy-napló, 469.
      31. Felterjesztés Kossuth ... Ibid.
      32. Thallóczy-napló, 469.
      33. BH, március 21.
      34. Eckhardt, i.m. 376.
      35. Ibid.
      36. Ibid.
      37. Thallóczy-napló, 469.
      38. OGYN, 317-321.
      39. Ibid.
      40. Thallóczy-napló, 469.
      41. Album, 88.
      42. Fővárosi Közlöny (FK), március 23.
      43. Ibid.
      44. Ibid.
      45. Ibid.
      46. Ibid.
      47. OL, Pápay-hagyaték, 15.
      48. Ibid.
      49. Borsszem Jankó, április 8.
      50. Pesti Napló, április 1.
      51. Thallóczy-napló, 470.
      52. Thallóczy-napló, 471.
      53. OL, Pápay-hagyaték, 18.
      54. OL, K 148, Elnöki iratok. XIV, 164.
      55. OL, ME. K 26, 675.
      56. Thallóczy-napló, 472. Magyarország, március 28.
      57. BH, március 24.
      58. Magyarország, március 24.
      59. OGYN, XVII. 1894. 321-325.
      60. Borsszem Jankó, április 2.
      61. Egyházi Közlöny, március 27.
      62. BH, március 23.
      63. OL, Pápay-hagyaték, 30.
      64. OGYN, XVIII, 1894. 89-95.
      65. Ibid.
      66. Ibid.
      67. Ibid.
      68. Ibid.
      68a. Lásd az 56. lábjegyzet
      69. Ibid.
      70. OL, Pápay-hagyaték, 29.
      71. OSSZK, Turini távirat, An. 11175.
      72. Thallóczy-napló, 471.
      73. OL, Pápay-hagyaték, 31.
      74. OSSZK, Kossuth táviratok, An. 10878.
      75. FK, április 3.
      76. Album, 66.
      77. Ibid.
      78. Ibid.
      79. BH, március 27.
      80. Album, 92.
      81. FK, március 30.
      82. Album, 94
      83. Album, 94.
      84. Album, 103.
      85. Album, 104-105.
      85a. Album, 106.
      86. Album, 114.
      87. Album, 116.
      88. Album, 118-122.
      89. Album, 122-125.
      90. Album, 125.
      91. BH, március 31.
      92. Album, 128.
      93. Album, 131-132
      94. Album, 133.
      95. Thallóczy-napló, 470.
      96. Thallóczy-napló, 472.
      97. OGYN, XVII, 1894. 321-325.
      98. OGYN, XVII, 1894. 335-338.
      99. OGYN, XVIII, 1894. 31-39.


EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Poór J.: József nádor < > Szabó D.: Az áldozatkészség szobra