Milyen volt az Andrássy út?
részletek

___________
KRÚDY GYULA

Az Andrássy utat Podmaniczky Frigyes báró építette, akiről egyetlen utca sincs elnevezve Budapesten, mert a mostani Podmaniczky utcát nagybátyjáról, a telekadományozó Podmaniczky Lászlóról nevezték el.
      Ez a bizonyos Podmaniczky Frigyes, a hajdanában „kockás bárónak” is emlegetett úriember, a Közmunkatanács alelnöke: szívbeli komolysággal és esküszerű fogadalommal gondolta Budapest felépítését, megszépítését, világvárossá emelését.
      Voltak olyan férfiak, akik fogadalmaikat egy életen át nem felejtették. Ilyen volt Podmaniczky Frigyes, aki a jövő időktől való meghatottsággal, regényhősi lelkesedéssel, a XIX. századbeli emberi elragadtatással nézegette a mai Andrássy út kopasz telkeit, a külvárosi tanyák udvarait, az Operaház helyén petyhüdő mocsarat a hozzátartozó betyárcsárdával együtt.
      Sok lelki dilemmát is okozó megbeszélésen, tanácskozáson, sőt támadáson kellett átesni a főváros történetében legnevezetesebb bárónak, amíg a vad növényzettel, rákosi homokkal, pusztai bojtorjánnal, elhagyottsággal, rosszhiszeműséggel és vadvizességgel is garnírozott Andrássy úti telkeket el tudta sózni olyan kezekbe, amelyek az építkezést is vállalták.
      Legtöbb baja volt a mai Operaház helyén álló piros szemű csárdával, amely találkozóhelye volt a Nagy Ignác rémregényeiben sokszor emlegetett városi és pusztai csavargóknak, gyanús vándorlegényeknek, betyáros természetű egyéniségeknek, mert bár a nyolcvanas éveket írták a naptárak, még mindig nyiladoztak egyes reménységek, hogy a régi szép betyáréletet fel lehetne újítani, Ráday kiverte az Alföldről, de tán a főváros környékén újra fel lehetne támasztani. (Nem is volt egészen betyárság nélkül Budapest ebben az időben, ha az Andrássy út építésének korabeli történeteit olvasgatjuk.)
      Végre a gyanús csárdától is sikerült megszabadítani az épülő utat. Podmaniczky Frigyes maga járván éjszakánként (fokossal és pisztollyal) a nem kívánatos vendégség kipusztítása céljából, amiről regényt is írt, a vadvizet a mérnökök kiszárították azon a helyen, ahol most a szfinxek nyújtózkodnak és hintók gördülnek a kapuihoz; a nagy mélységű, alapvető munkája a színháznak elkezdődhetett, és ugyancsak ebben az időben indulnak el Harkányiék, Brüllék, a Foncière építkezései is.
      Még messzire nyúlik a pesti Sugárút számára kijelölt terület, a városerdő bozótjai: bokrok, fák, ligetek, ember nem lakta magányok már azon a helyen kezdődnek, ahol mostanában a Körönd palotái nézegetik egymást. Igaz, hogy odakint, a városligeti tó környékén már katonai zenekar pufogja vasárnap délutánonként a legédesebb bécsi valcereket, de ide a közlekedést a Király utcai omnibusz vagy pedig a Fasorban vágtázó pesti bérkocsi szokta lebonyolítani, az Andrássy út villasorának még híre-hamva sincs a nyolcvanas években.
      No de azért jár-kel Podmaniczky Frigyes a kőművesek malterosruhájában, karonfogva vezetgetvén nevezetes pesti dámákat, grófnőket és bankárnékat az operai építkezések bemutatásánál, majd külföldi pénzkölcsönökkel tárgyalván a mind magasabbra nyúló állványok alatt, hogy minél hamarább megvalósuljon legszeretetreméltóbb álma, a pesti Sugárút, amelyet később aztán idősebb Andrássy Gyuláról, a kiegyezés miniszteréről neveztek el.
      (1932.)

      Az Andrássy út vőlegénye
      - Ha kerületenként néznénk a dolgokat, azt mondhatnánk, hogy a Belvárost voltaképpen a Terézvárosnak is nevezett hatodik kerület kezdte először fojtogatni. Olyan volt ez, mint a némely vad néptörzseknél szokásos apagyilkosság, amikor a fiatalok az öregeket elteszik az útból - mondta báró Podmaniczky, akit Budapest alapítójának is lehetne mondani, de Frigyesnek hívták, se Rémusznak, se Romulusznak.
      A báró urat néhányszor volt szerencsém sétáiban elkísérni, az Erzsébet térről, ahol született a Belvárosig, ahol boldog ifjúságát élte; az Andrássy útra, amelyet ő épített, és Podmaniczky Frigyes e télen és nyáron egyformán kedvenc sétáiban mindig bebizonyította, hogy hű szerelmese maradt ennek a városnak még abban a korban is, amikor Budapest már régen feledte egykori jegyesét, vőlegényét, akivel az 1856. esztendő egyik nyári vasárnapján jegyezte el magát a városligeti tó partján. Akkor esküdött meg a külföldi utazásaiból hazatért ifjú Podmaniczky Frigyes, hogy életét Budapest felvirágoztatására szenteli, tanú volt az esküvésnél egy pesti komfortáblis (mert a báró kétfogatú bérkocsira nem ült), a tó szigetén csinnadrattázó katonabanda és Podmaniczky Frigyes aranyból való szíve.

Podmaniczki Frigyes báró, 1905 körül Legújabbkori Történeti Múzeum „A millenáris kiállítás után nem ment többé az Andrássy útra, nem látta többé Operaházát, lemondott minden ünnepeltetésről, többnyire egymagában, a legnagyobb visszavonultságban éldegélt a Belvárosban, ahonnan se télen, se nyáron nem tette ki a lábát.”

      - Különösen a szép hölgyek lettek hűtlenek a Belvároshoz, amikor kiépült az Andrássy út, és a maguk mutogatásához megtalálták a kellő miliőt, a fenséges utat, amely bár csak egy kegyelmes úrról, a monarchia külügyéről lett elnevezve: nyomban lepipálta a Koronaherceg utcát. A nők néha nem tesznek különbséget a rangok között, különösen olyankor nem, ha szívükkel gondolkoznak - mondá az ismert báró sétájában, mert az aforizmákat már nem írta az emlékkönyvekbe, hanem mondogatta, ami a bölcsesség jele.
      - Andrássy Gyula szép férfi volt, de szerencse kellett hozzá, hogy a nők úgy megszeressék, mint ahogy Andrássyért divat volt rajongani. Ha nem lett volna ragyás és emiatt ritkás szakállú, bajszú: megérteném barátom szerencséjét a nők körül. De így azt kell hinnem, hogy a róla elnevezett utat azért hozták nyomban divatba a pesti nők, mert ezen a széles utcán teljes szépségében megmutatkozhatott minden kalap, minden bő szoknya, nem maradt rejtve egyetlen napernyő és cipősarok sem a tágas sétaúton, ami bizony a Belváros kanyargós, zsúfolt sikátoraiban, különösen a hemzsegő déli séta idején előfordulhatott. Az Andrássy út háromöles aszfaltján teljes egészében bemutatkozhatott minden delnő, akinek kifogástalan toalettje volt Pesten.
      Az Andrássy úton senkinek se taposták le a sleppjét, nem állították meg vágtató paripáját (mert hiszen külön utat építettem a lovasoknak, miután arra gondoltam, hogy mily körülményes volt fiatalkoromban a Belvárosban lóháton nyargalászni), de még a száguldó kocsi lovait se kellett megfékezni azoknak a vidéki úriembereknek, akik az ország különböző tájékairól Pestre jöttek, hogy itt lóhajtó művészetüket bemutassák. Kihajthatta kedvére B. B. betűkkel bélyegzett lovait a boncidai Bánffy, pedig ezek a lovak arra voltak nevelve, hogy harapjanak. Az Andrássy út volt a nobilis úri szabadság útja, mindenki megtalálhatta a kedvét, szórakozását, vidámságát mindenkor, ugyanezért a papoknak nem emeltem itt templomot, hanem csak a művészetnek. Áthoztam a Nemzeti Színházból az Operát és a La Traviatá-nak itt volt az első nagy sikere, hogy más operákról ne is beszéljünk. Az Andrássy úti szabadság egyszerre nagyvilágiassá tette az egész Terézvárost, amelyet az út keresztülmetszett. Hiszen mulattak Pesten azelőtt is, még a Király utca páratlan számú oldalán is, amely pedig az Erzsébetvároshoz tartozik, de igazában ott kezdődött a világhírű Pest, amikor az ember a Király utca egyik oldaláról átjött a másik oldalra. A páros számú oldalon már a hatodik kerület határa volt, ahol mintha a levegő is más lett volna. Jobb volt az aszfalt, többször meszelték a házakat. A Király utca közepén ment végig a Budáról jött omnibusz, de a Teréz-templomig nem szállottak fel az omnibuszra mások, mint azok a régi polgárok, akik még féltek a villamostól. A Teréz-templomnál, ahol az omnibusz a hatodik kerület földjére ért: a konduktor megpederte a bajszát a kocsi belsejében levő tükörben, kürtjébe fújt a kocsis, mert a Teréz-templomtól kezdve ingyen vihetett maga mellett egy pasasért, természetesen egy szabadnapos szakácsnét, a Városligetbe. A budai öregasszonyságokat kitessékelték az omnibuszból, mert úgyse volt érvényes tovább a jegyük, és friss, fiatal emberekkel telt meg a bárka, kisasszonyok másztak fel a kanyargós létrán a társaskocsi imperiáljára, és így robogtak végig az Andrássy úton, ahonnan a Nagymező utcánál az omnibusz nyomban befordult. Egy-egy tavaszi délután annyi szép lány ült az omnibuszban, hogy akár tovább se kellett menni annak, aki feleséget keresett Pesten.
      Miután Podmaniczky Frigyes sétáiban mindig szemügyre vette az Andrássy úti házakat is, amelyeket az Operaházzal együtt ő „épített”, a paloták mellett elhaladva felsorolta azoknak tulajdonosait, akiket ismert, mert hisz a telkeket ő adta el.
      - Persze, a háziurak is észrevették a terézvárosi levegőt; nem árulták ugyan palackokban, mint a múlt században a margitszigeti levegőt, hanem nyomban felemelték a házbéreket, amint az Andrássy út divatba jött. A fácskák nőni kezdtek az Andrássy úton, bár nem volt törvényünk erre nézve, mint a londoniaknak, hogy felakasztják, aki egy hároméves fát kivág: lombosodott az Andrássy út. És péntek este éppen olyan szép nők sétáltak a fák alatt, mint akár szombat este, mert a zsidó lakossággal szerencsésen vegyült a keresztény lakosság, habár a nőkben akkoriban, az „én időmben”, még nem tett különbséget a vallási állapot. A legszebb ruhájukat, a legbájosabb mosolyukat, a legigézőbb lépteiket vették elő, ha Andrássy úti sétára indultak. Franciaországban nem csináltak elég selymet és illatszert, hogy az a pesti nőknek elegendő lett volna, meg kellett néha elégedni a hazaival is. A háziurak közben úgy srófolták a házbért, hogy félni kellett, miszerint a szépen indult Andrássy úti karrier derékban eltörik.
      A báró magában nyilván kárhoztatta a háziurakat, hogy nem elégedtek meg azzal, hogy a főváros „legszebb” hölgyei sétálgattak el házaik előtt, mert a báró maga sohasem volt háziúr, még Öreg báró korában sem, amikor azt megérdemelte volna.
      - Sohase tudtam megérteni Harkányit, se Táflert, se a svájci Molnárt, aki az Andrássy úti házaiért nagyobb bérösszeget kért, mint egyéb házaiért, pedig a telket itt jóformán ajándékba kapta, mint én az Operaház telkét. Örültünk, hogy valakinek kedve van építeni, a nádas, vadvizes, alföldi vadászok és haramiák tanyájához hasonló Hermina-mezőn, ahol az az épület áll, ahonnan Aidát énekli az olasz nő a pestiek fülébe. Srófolták a lakások árát, mintha gyémántból lettek volna az ablakok, amelyek az Andrássy útra nyíltak. Ilkey barátom, akinek a Hatvani utcán és az Újvilág utcán volt sarokháza, ahová az Operaházat építeni akarták, jogosan tett szemrehányást nekem, hogy az Andrássy út építésével apagyilkosságot követtünk el a Belváros ellen. Minden polgár, aki nem remélhetett se magyar nemességet, se báróságot, arra törekedett, hogy megszerezze azt a rangot, amit a maga erejéből megszerezhet - az Andrássy úti háziúrságot. Az Andrássy úti háziúr már különbnek érezte magát, mint akár a Váci utcában az, akinek már a nagyapja is háziúr volt a fővárosban.
      - A Szervita téri, a Koronaherceg utcai háziurak, közöttük grófok és bárók, tekintélyes patríciusok napról napra görbébb szemmel néztek rám, amint az Andrássy út a világ panorámája lett. Lépten-nyomon éreztették velem, hogy mily nagyot vétettem a Korona utca ellen, ahol aljegyző koromban laktam, a Párizsi utca ellen, ahol mindennap elsétáltam, a Kristóf tér ellen, a Váci utca ellen, ahol legboldogabb ifjúságomat töltöttem, amikor a grófnőket gyalog sétálni megtanítottam a régi Pesten, és barátnőm, Szapáry Eliz kedvéért minden Pesten tartózkodó grófnő naponta legalább egyszer elsétált a Váci utcában.
      - Már csak az hiányzott, hogy a duzzogó belvárosiak egy szép napon vízzel telt edénnyel várnak a Tüköry palota emeletein, amerre mindennap elsétáltam, delnők parancsára öntenek le szobalányaik, háziasszonyok kívánságára megseprűznek a házmesternék, a fehér blúzos kalaposnék a Korona utcában a nyelvüket öltik rám, amikor beláttam, hogy amennyi hasznot tettem az imádott fővárosnak az Andrássy út felépítésével, ugyanannyi kárt okoztam régi otthonomnak, a Belvárosnak az új városrész divatba hozatalával.
      Mozgalmat indítottam tehát a Belváros mellett a magam körében, mert sohase volt ártalmas a mozgalom, ha üdvös célú ügyet szolgált. A cél most a Belváros újraélesztése volt. Fogalmaztam egy felhívást a magamhoz tartozó úriemberekhez, amely felhívásnak az aláírói megfogadják, hogy bevásárlásaikat, tartózkodásukat, szórakozásukat, sőt amennyire lehetséges, napi sétáikat a Belvárosban végzik. A „Belváros Barátaihoz” szólott felhívásom, amelyet a szabadelvű pártban legelőször is régi barátommal, Tisza Kálmánnal írattam alá. Míg a Nemzeti Kaszinó részére készült felhívásomra Károlyi István gróf jegyezte rá először nevét, akinek amúgy is volt oka haragudni az Andrássy útra, miután az Andrássy út építése miatt vívta halálos párbaját Zichy-Ferrarisszal, amit természetesen sajnált, mint minden gentleman sajnálja azt, akit golyója halálosan talált. Felhívásomat aláírták Keglevichék, Wenckheimék, Szapáryék, Üchtritz báró (aki józsefvárosi háztulajdonos létére mindig a Magyar utcában lakott), Battyhyány Elemér, Csekonics Leona, a Pest megyei urak Gulner Gyula vezetésével, akik az Arany Sas helyére épült Országos Kaszinóból amúgy se szerettek másfelé járni; csaknem száz aláírást hozott létre a magam csekély tettereje a Belváros érdekében, de a Vadászkürtben is alakult egy társaság az aranyifjúság vezéreiből, Vidacsékból, akiket „terroristáknak” is neveztek, amely társaság vállalkozott arra, hogy majd móresre tanítja azokat, akik az Andrássy úti mulatóhelyekre hordják a pénzüket, holott komótosan lehet mulatni a Belvárosban is.
      - A belvárosiak meg voltak elégedve felhívásommal. Hazafias lelkesedésből telt meg naponta a Váci utcai korzó, a Korona herceg utcán megint öröm volt boltosnak lenni, az igazi, vérbeli úri társaságot sikerült visszavenni az Andrássy úttól, miután az úriemberek és főként az előkelő dámák nem jártak a déli órákban másfelé, mint a megszokott, kacskaringós, szűk, de otthonos belvárosi utcákba sétálni, ahol pontosan tudhatták, hogy kivel találkoznak a legközelebbi saroknál, honnan repülnek feléjük a bókok, mit mondanak a gavallérok, mert vannak bizonyos szavak, üdvözlések, amelyek csak a Belvárosban esnek jól, és idegenül hangoznának mindenütt a világon. Ugyan ki mondhatná el például az Andrássy úton, mikor hogylétéről tudakozódunk, a könnyű, divatos választ:
      - Mint a többi grófok!

      ... Podmaniczky Frigyes báró, miután az Andrássy utat felépítette, ékkövének homlokára tűzte az Operaházat, derekára övezte a Nagykörutat, (mert ebben is része volt az „Öreg bárónak”), a felhívás kibocsátása után emberül megállott a Belváros mellett, aminthogy végtelen hűséges lélek volt. A millenáris kiállítás után nem ment többé az Andrássy útra, nem látta többé Operaházát, lemondott minden ünnepeltetésről, többnyire egymagában, a legnagyobb visszavonultságban éldegélt a Belvárosban, ahonnan se télen, se nyáron nem tette ki a lábát. Mindennap végigment a Váci utcán, mert ezzel kötelességét vélte teljesíteni, bár a közéletben visszavonult.
      - A cilinderkalap és a magas csizmasarok után kitalálták a kis és középtermetű emberek érvényesülésére a nagy kerekű biciklit. Én kitaláltam a kis és jelentéktelen Pest érvényesítésére az Andrássy utat, a királyi Várkertet, a Dunaparti korzót. Szép rámába raktam Pest hölgyeit, amikor a kedvükért Lotz Károllyal kipingáltattam az Operaházat, bordópirossal húzattam be a páholyokat, a legnagyobb csillárt gyújtattam meg a tiszteletükre. Álljon elő, aki ennél többet tett a pesti hölgyekért, akiké most is minden hódolatom és érzelmem. Megbocsáthatják, hogy nem nősültem meg. Talán éppen azért, mert nem tudtam közöttük választani - monda az „Öreg báró”, amikor sétánkat befejeztük.
      (1930 körül)

      Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban (részlet)
      - És ha az Andrássy úton egyszer megszólalna az aszfalt, és elmondaná mindazt, amit elhaladni látott! Elmondaná a nőket, akik erre lengették testeiket mint diadalmi jelvényeket, és oly gyönyörűek és megközelíthetetlenek voltak, hogy a férfiak a föld alá kívánkoztak miattuk, azt hivén, hogy valami úton-módon, a föld alatt vissza tudnak jönni a temetőből, és az Andrássy út aszfaltja alá feküdhetnek, mint azok a buja középkori vének, akik templomok küszöbe alá temettették magukat, hogy még halottaikban is fiatal nők lábszárai lépjenek felettük...
      - Ha megszólalna egyszer a gyalogjáró, hogy hova és merre mentek felőle a léptek, amelyek boldogan és boldogtalanul siettek el! A nagy Opera környékéről hová szaladtak a kivágott cipők, midőn az előadásnak vége volt, az előkelő restaurációból merre igyekeztek el a lábak, a bérpaloták kapuin kiforduló léptek merre hangoztak el! Nem csoda, hogy sok férfi szeretné a vizsla szaglását, hogy végig az Andrássy úton, végig a városon utána tudna menni lábnyomoknak, amelyek neki kedvesek és mindenhatók. Nem csoda, hogy az Andrássy út padjain annyi rokkant öregember ül, hiszen e tájon suhantak el ifjú éveik, és bennük a lányok, asszonyok fodrai. Nem csoda, hogy ha egy férfi a robogó kocsik alá kerül az Andrássy úton, hisz mindennap láthat erre olyan nőket, akiket az életében az egyetlennek, a mindenért kárpótolónak vél, hogy nyomban utána kell fordulni, utánafutni, visszafojtott lihegéssel igyekezni. ...
      (1921)

      Aranytükrös kávéházban
      A kenyérsütők, akik mindig nagyon szerettek a közéleti dolgokkal foglalkozni, a Terézvárosban sem fogták be a szájukat: az öreg Glasner, akinek kalácsos, jószagú boltja a legnagyobb volt a terézvárosi pékboltok között, elégedetlenül sétált el az Andrássy úti Radocza kaszinóból jövet az Abbázia kávéház ablakai alatt.
      - Már megint ez a Vázsonyi tartja szóval a polgárokat - dörmögte magában az öreg pék, aki jó kereskedő módjára persze a szabadelvű eszmékkel szeretett barátkozni.
      Kiülő bikaszemeit ugyancsak haragosan szegezte az Abbázia felé Bessenyei, az Andrássy úti hentesmester, akinek abban a házban volt a boltja, amelyben a Radocza kaszinó tanyázott.
      - Egyebet se tudnak ezek a fiatal ügyvédek, mint a prágai sonka árára panaszkodni. Ebből áll az egész politikájuk. Hát ne egyenek prágai sonkát - vélekedett üzletzárás után a csemegés, akit különben is könnyen ki lehetett hozni a sodrából, ha vevői alkudozni kezdtek.
      De kíváncsiságból bepillantott a kávéház ablakán az öreg Brauch, a Nagymező utcai hentes, pedig ő éppen azzal szerzett magának publikumot, hogy minden olcsóbban adott, mint más húsvágó. Ám ő is a fejét csóválgatta, amikor a kávéházban ama Cyrano-orrú fiatal ügyvédet látta, aki ifjonti hevességében az asztalt verdeste.
      - Megint föl fog menni a disznó ára! - gondolta magában Brauch úr.
      Hát valóban különös világ mutatkozott ebben a kávéházban: de csak a kávéháznak abban a részében, amely ablakaival a Teréz körút felé nyílott. Igen, csak a Nagykörútra nyíltak az ablakok, amely körútnak a lakói még mindig szokatlan érzések között fordultak be az Andrássy útra, aminthogy ebben a korban még bőven volt olyan polgár és polgárné Pesten, aki röstelkedett volna a maga egyszerűségében a Váci utcán vagy a Koronaherceg utcán végigmenni. Ilyenformán az Andrássy utat is csak nehezen szokták meg a régebbi pestiek - szemfényvesztés, ami itt van, maradjunk csak a körúton. Még az se tette a patriarkálisabbá az Andrássy utat, hogy az Abbázia sarokablakából R. Eötvös Károly fekete selyemsapkáját vagy göndör báránybőr süvegét lehetett szemügyre venni. Itt ült trafikra festett csibukozó török példájára a „vajda”. Olykor savanyú bort ivott csevicés, zöld üvegből, különösen olyankor, ha vidéki vendége kedvéért tovább maradt el a Próféta utcából. - De a kávéház Teréz körúti részében nyoma sincs eme táblabírói flegmának, céhmesteres gőgölésnek, vidékies kaszinók anekdotázásnak. Ott úgy tombol, ágaskodik, türelmetlenkedik az élet, mintha tegnap kezdődött volna; mintha tegnap érkezett volna a regényből való fiatalember a Keleti pályaudvaron, és a flaszterre toppantva, azt mondja magában: „Ezt a várost meghódítom!” Fiatal ügyvédek itt próbálgatják ki, hogy elég szúrós-e az új szemüvegük tekintete, valamint itt tálalják fel azokat a bölcsességeket, történelmeket, tudományokat, amelyeket könyvekből, folyóiratokból magukba szedtek. Itt kiáltozzák a frakkjában szálldosó pincér után a francia és az angol újságok címeit - természetesen ügyelve arra, hogy mondanivalójukba némi elmésséget is keverjenek: így gyakran szólítják a pincért pincellérnek, pincnöknek, pincőrnek, amint ez már a század eleji tréfás emberek szokása volt. - A kávéház egyik részében a báránysüveges veszprémi fiskus még mindig a Balaton körül utazgat, mikor a kávéház Nagykörút felőli oldalán már Sven Hedin ázsiai bolyongásai se keltenek különösebb feltűnőséget. Itt durrannak el, e modern firtliben, azok a viccek, amelyeket a viccbarátok a főváros minden részéből összehordanak - csak a tegnapi élcekre nem kíváncsi már senki. A legtöbb kávéházi vendég e tájékon olyanformán üldögél, mintha ő tudná egyesegyedül, hogy mit gondol magában Ferenc József, ki fog győzni a közelgő képviselőválasztásokon, és ki lesz Márkus József után a polgármester. Sőt, hogy az akkoriban ébredező feminizmusról is beszéljünk valamit, egy-egy kaján, fiatal hírlapíró megérkezik mindenféle nőies pletykákkal a cikóriaszagú levegőbe. R. Eötvös Károly szűzdohány füstje már alig töri át a kávéház levegőjét, a modern eszmék harcosainak portorikói és trabukói szagosítják be az atmoszférát.
      Ebben a mindennap nyugtalankodó, minden estve a Nagykörút lámpásaival újraéledő, szorgalmas méhekként érkező (igaz, hogy néha bogáncsról hozták a keserű mézet), az újságok közleményeitől is könnyen felhevülő társaságban üldögél az a fiatalember, akit a rendezett anyagi viszonyok között éldegélő öreg polgárok aggodalmas fejcsóválással nézegetnek a kávéház ablakán át, de antul inkább bizakodnak benne azok a kiskereskedők, akik a mellékutcákban a boltajtó két csengetése között csak nagyjában futhatják át az újságjukat; a fa- és szénpincék előtt a fakötegeken üldögélő boltosok, akik meg vannak győződve keserűségükben, hogy már sohasem lesz becsületes tél a világon; a suszterek, akik minden kezükbe kerülő cipőt megtalpalni is akarnak; az utcai gyümölcsárusok, akik már csak azért is szeretik az utcai felvonulásokat, mert több szilvát adnak el; és mindazok a kislakók, akik végtől végig a Terézvároson lehetőleg még kapuzárás előtt osonnak haza, mert félnek a házmestertől, aki majd átadja a háziúr goromba üzenetét... Ezek a névtelen kisemberek, akikre jóformán senkinek se volt soha szüksége a városban, legfeljebb minden tizedik újévkor a népszámlálási biztosnak: ezek kezdenek emlegetni magukban reménykedve egy nevet - Vázsonyiét. Őt emlegeti Strasszer, a részletes, aki azzal állít be vevőjéhez, hogy úgyis magyarok vagyunk, szavazzunk hát Vázsonyira; Horváth, a sajtügynök, aki nyáridőben nem megy végig a Király utcán, mert amúgy is olyan sajtszaga van az utcának, mintha minden kereskedő évekre el volna látva sajttal; Bauer bácsi, az óbudai végrehajtó, aki azzal vigasztalja nehéz munkájában kuncsaftjait, hogy ha a demokratikus eszmék győznek, akkor a végrehajtási törvényen is enyhíteni fognak... az esernyőjavítók, akiket sohasem látni máskor a városban, csak olyankor, mikor az eső esik, és már amúgy is megázott mindenki... azok a kis szabók, akik reggeltől estig reménytelenül foltozzák a nadrágokat, mert amúgy is újra kiszakadnak azok... a kávémérések tulajdonosai, akik ráérő idejüknél fogva mindennap kiolvassák a maguk újságját... a kéményseprők, akikkel még maga Táncsics Mihály, az első magyar demokrata sem fogott kezet.
      Hát ezek a kisemberek kezdik a Szent Terézia utcáiban leghamarább megtanulni a Vázsonyi nevét és a névtulajdonost hében-korban megnézegetik a kávéházi ablakon át. Igen, ott van, ott ül, polgártársai ellenőrizhetik. Már mondtuk, hogy olyan mozgékony, nagy orra van, mint Cyranónak Pethes úr ábrázolásában, de ezenkívül külsejében semmi sem emlékeztet valamely kalandfi, gaszkonyi legényre. Szakálla sincs, mint Martinovics apát óta megszoktuk az összeesküvőket - ha jól emlékszem, fiatalkorában oldalszakállt, úgynevezett pakonbartot viselt, mint azok a fiatal jogászgyerekek, akik majd aljegyzők vagy szolgabírák lesznek. Modorában is inkább rátarti volt a későbbi demokrata pápa, nem fogott kezet a komfortáblissal, amikor fuvarját kifizette, mint más népszerűségre pályázók teszik ebben a korban. Leginkább fölényes, groteszk, ciankálisan elmés volt a maga társaságában, szeretett egy vagy két szóban megjelölni eseményeket és embereket, mert bölcs ember módjára tudta, hogy a legszebb szónoklatokat elfelejtik, ha azok hosszúra nyúlnak. Nem vetette meg az utcagyerek csúfolódást, de máskor meg olyan messzi horizontokra pillantott, mint egy keleti bölcsész.
      A figurájában, mint Bródy Sándor mondaná, ama kövéredő emberekhez hasonlított, akik már csak azért is örökké nyugtalanok, mert az elhízástól félnek. Holott még javában nyúlánkodott, csak éppen az orra miatt látszott sokkal komolyabbnak, meglettebb embernek, mint a vele egyivásúak.
      Ült a kávéházban, és gyilkos szatírát mondott mindazokról, akik nem voltak hívei, vagy ellenfelei voltak. Ez az ember vagy nagyon sok ellenséget, vagy nagyon sok barátot fog szerezni magának. Csak a Radocza kaszinóban legyintettek nagy magabíztukban:
      - Ebben a kerületben nem sokat számítanak a szatócsok. A háziuraké itt a szó.
      (1926)

      A nőszabó az Operabálon (részlet)
      Az Operabál nevének kimondásakor emlékek rezegtetik meg ama meszesedő szíveket, amelyek egykor nem is képzelték másként életüket, mint azt az Andrássy úton meghosszabbítják, felfrissítik, kipirosítják a mindenkori Operabálok alkalmával. Felejthetetlen meghívója, álmatlan előkészülete, életdátumos jelentősége volt az Andrássy úti Operabáloknak. Még Keglevich István gróf, az intendáns és Alszeghy Kálmán, a főrendező gondoskodik nevezetes látogatókról, akik az udvari páholyban helyet foglaljanak. Táncolóknak talán csak éjfél után akadt helyük; a nézőtér a színpad magasságáig emelkedett és a megközelíthetetlen operai csillagok, világhírű énekesnők és tenoristák maguk is csak nézők voltak. Főhercegekről járt a pletyka vízcsobogása, amely főhercegek az Operabálra Pestre jöttek. Ezertornyú Moszkvának érzi magát az ifjú Pest, amikor a kilencszázas években egyszer jegesmedvebőrök alatt, szánkózva lehet menni az Operabálra. Vigyázni kellett, hogy a páholyok csipkefüggönye fel ne gyulladjon a festetlen arcok hevétől. A folyosókon Puskin verseit suttogták, mint valami báli szöveget; a márványnál jegesebb ez estén a büfé dámája, mert vigyázni kell, hogy táncra ne perdüljön ő is a sámpányeres palackjaival; az előcsarnokban, a ruhatárban sértődés a gavallérok között, majd, a bál után, fegyverek összemérése a laktanyákban. Az Operabál Pesten: egy elmúlt nemzedéknek legkézzelfoghatóbb örömeiről, gondtalan életmódjáról beszélt. Igen természetes, hogy senki se gondolt a számlára, mint napjainkban, midőn a pesti nőszabók szövetkeztek abból a célból, hogy a régi világ előkelő bálját felelevenítik.
      (1929)

      Ady Endre éjszakái (részletek)
      (...) A Három Hollóban volt egy darabig Ady Endre dolgozószobája, különösen attól az időtől fogva, mióta a púpos Löffelmann nem döngette minden ok nélkül söröshordóit, hogy a söriváshoz animálja vendégeit. Egy nyájaskodó új fogadós sürgölődött ebben a modern Pilvaxban vagy Csigában, bizonyos Trenk nevű, akit a mindenáron vicceseknek feltűnni akaró fiatalabb évjáratú hírlapírók: báró úrnak is szólítottak. (Sikerült is színésznőt nevelni a fogadott leányából a nyomdafesték szagától megmérgezett kocsmárosnak.)
      Ady abban a deszkafallal elkülönözött, dohányszínű függönyökkel beakasztott fülkében szeretett dolgozni, ahol egyébként néha bokáig érő borloccsadékban folytak az úgynevezett hitviták, későbben a duhajkodások.
      Révész Béla az „extraszoba” közelében eső asztalnál üldögélt, amíg Ady Endre dolgozott és az északról-délről, a város különböző részeiből az éj leple alatt érkező híveket és hitetleneket, bolondokat és szenteket, exkorhelyeket és cúgoscipős álkorhelyeket azzal a hírrel fogadta, hogy Ady vasárnapi verseit írja. Ugyanezért senki se lépett be a megszokott fülkébe.
      (Hiszen dolgoztak akkoriban mások is kávéházban vagy hasonló helyen, de a Három Holló hering-savanyú, füstkeserű nőmámortól terhelt légkörét senkinek se jutott eszébe felhasználni, mint Adynak: a versíráshoz.)
      (...)
      Három Hollóhoz címzett csárdából kukorékolás hallatszott, Zuboly, a tudós költő kukorékolt...
      Hajnalodott Budapest felett, 1913-ban, kora tavaszon.
      ...Miért kukorékolt doktor Bányay Elemér, akit közönségesen Zuboly írói nevén szoktak szólongatni, amíg a muszka golyó leterítette őt a Kárpátokban?
      Zuboly azért kukorékolt, mert dühös volt a maga angyali szelídségében - nem győzte már az asztalverdesést az elefánthangú Reinitz Bélával a mindennapi igazság keresésében.
      Milyen volt Ady Endre kocsmája, a Három Holló?
      Ma már a nyoma is eltűnt az Andrássy útról, mert ez a sorsa minden intézménynek, ha még egyszerű serház is, ahová a Szentek és Bolondok beteszik a lábukat.
      A Három Hollóhoz pedig bőven jártak az akkori pesti szentek, amikor az éjszakának amaz órái elkövetkeztek, mikor a szerkesztőségi szolgák végre seprőt vehettek a kezükbe.
      Kiseperték a serházzal szemben lévő Pesti Napló szerkesztőségéből Kéri Pál urat, akinek homlokán akkoriban még semmiféle jegy nem mutatta, hogy egykor kötél általi halálra ítélik a magyar bírák - inkább poétás hajlandóságokat sejtetett ez a fiatalember, aki már tán gyermekkorában is kopasz volt...
      Kegyelemben elbocsáttatott a Három Hollóhoz a New York-kávéházból a vörös Grajna, más néven Greiner Jenő, akit azért neveznek Grajnának, mert Reiner, az operettíró akkoriban magyarosítja a nevét: Rajnára - aki bár születésénél fogva egy Dalszínház utcai gazdag háziúrnak volt a fia, foglalkozásra nézve pedig az akkoriban sem rosszul jövedelmező közgazdász pályán működött: csak ünnepnapokon mondotta magát egy ezüst ötkoronás tallér tulajdonosának... Költői betegség lappangott ebben a vöröses férfiúban, akármilyen ravaszkodással dörzsölgette össze kezeit az asztal alatt. Nem csodálnám, ha egyszer titkos versekre találnának, amelyeket ez a férfinak is kiváló emberpéldány, a mindennapi nevén vörös Grajna itt-ott emlékkönyvébe elhelyezett...
      Szabadságot kapott ugyanekkor kísértetjárásaira Révész Béla is, aki idáig egy régi kolostor faláról hallgatózott a körülötte történő eseményekre. Olyan szórakozottan lépett be a Három Holló füstjébe, mintha nagyon messzi földről, valamely melódiától visszahangzó szigetről jött volna az ábránd nélküli Pestre... És ezeknek a melódiáknak a visszhangját itt keresgélte volna tovább az Andrássy úti kis serházban, ahol néha a Különös Idegen riadozó vadászkürtje, máskor magányos fuvolázgatása felhangzott.
      ...Ám újra meg újra nyílik a Három Holló ajtaja, mint ez már régi szokásuk a korcsmai ajtóknak, amelyeket konok bánattal vagy illanó örömmel olajoznak.
      Belépkednek más barátok és tisztelők, akik az éjszaka e késői órájában sem térhetnek addig nyugovóra, amíg néhány költeménynek vagy valami hasonló haszontalanságnak az élettörténetét meg nem beszélték.
      A púpos Löffelmann csárdás, az Andrássy út Quasimodója nem minden jóakarat nélkül figyeli a Holló hátulsó szobácskájába gyülekező társaságot, habár ez a sermérő név szerint s személyesen csak azokat az urakat és hölgyeket ismerte, akik a közeli Orfeum vagy a Folies Caprice lámpásai alatt találták meg élethivatásukat és masztix-, valamint rizsporszagot hoznak magukkal az ajtón át. Spicctáncosnők tervezgetik itt egy sarokban legközelebbi moszkvai utazásukat, míg a másik asztalnál olyan művésznők nevelgetik a barna söritallal keblük terjedelmességét, akik elmúlt életükben talán már Irkuckig is eljutottak, ilyenformán már nem akarnak messzibbre utazni a Szerecsen utcánál. Más sarokban feltünedezik Patti, a pesti éjszaka bűvészmestere, akiről az a legenda járja, hogy már több mint százesztendős, ugyanazt a parókát is kénytelen gesztenyebarnára festeni. Amott öreg artisták sírják bele a habos kriglibe azokat a régi időket, amikor még biztosan tudták a trapézugrást és a késnyelést.
      Asztmatikusan szuszogva nyomul be az ajtón a régi Andrássy út éjjeliőre, akinek minden elfogyasztott spriccerről és palackpezsgőről tudomással kellett bírni, hogy a megfelelő forgalmi adót egy kis baráti kölcsön alakjában kivethesse... Diogénesz Blau volt ez a kövér ember, és bár tőzsdeügynöknek született: nagyon szeretett korhelykedő fiatal költőkkel éjszakázni és nékik elmondogatni a maga groteszk életfilozófiáját: öreg virágárus asszonyokról, akiktől már senki sem vásárolt virágot a Télikertben, valamint azokról a szerencsefiakról, akik még mindig fiákeren robogtak végig a régi Pest legszebb útvonalán, holott neki, Diogénesznek Európa legolcsóbb járóművére, a konflisra sem tellett. - És e helyen az éjszaka ínyence mindig a csapolt sör frissessége iránt érdeklődött, természetesen jó, bécsies német nyelven kérdvén Löffelmannt, vagy a megbízható csapost, és jó szentesi dialektusban beszólott a kis szobába a maguk rejtelmes ceremóniáit végző Szentekhez és Bolondokhoz:
      - Fiúk, ma nem jó a sör. Inkább bort igyatok.

      Mik voltak azok a rejtélyes ceremóniák, amelyeket éjnek éjszakáján a Három Hollóban űztek, a kis szobában, azok a férfiak, akik a város legtávolabbi részéről is összegyülekeztek, hogy mindennapi szertartásukat elvégezzék?
      Mint említettem: Zuboly szerkesztő úr már éjfél után kukorékolni szokott dühében, mert a Bömbölőt nem győzhette meg a kézenfekvő Igazságról, amelyet Zuboly úr szerint nyomban meg kellene értenie a legnagyobb marhának is a városban. De Reinitz túlkiált minden hangot a kis szobában:
      - Maga a legnagyobb marha!
      És öklével úgy verdesi az asztal lapját, mintha verekedésre készülődne, pedig titokban csak azon töri a fejét, hol találhatna egy zongorát, amelyen legújabb dalszerzeményét Zubolynak, a legszentebbnek bemutathatná.
      ...Váratlan vendég nyit be az ajtón, Hatvany úr, aki azt a Különös Idegent keresi, aki Nagyváradról és Párizsból ebbe a városba tévedt, és itt az egzaltációra amúgy is hajlamos fiatalságnak olyan tippeket adott költeményeiben, amilyen tippeket a legvénebb papagájnak sem jutna eszébe kihúzni a planétásdobozból. De a Különös Idegen még nincs jelen a csárdában:
      - Bizonyosan megint zsúr van Vésziéknél - mondja egy tévedező, de szordínójában is féltékeny hang az asztal mellett. Révész úr volt a felszólamló, mert nyilván ütött valahol fertályt a falióra, amikor az egyébként hallgatag kakukk is kikukkant házikójából.
      Hatvany úr, aki karcsú redingotjában bátran beillenék egy angol regénybe is, amelyet Pendennis Arthur ifjúkoráról írtak, nem sokáig állhatja a Három Holló zaftosvirstli- és hagymáshering-kigőzölgéseit. Azonkívül is furcsállja, hogy Vörös Elek, a kifestett arcú orfeumi cigányprímás olyan otthonossággal telepedik le a Szentek és Bolondok asztalához, mintha együtt járt volna muzsikálni Párizsba azzal a fiatalemberrel, akinek az érkezését itt várják. Nem sok bizalmat ébreszt benne Blau Diogénesz sem, aki a jeles pesti kereskedőfirma fiának megjelenésére sokkal többet ólálkodik az extraszobát elválasztó függöny mellett, mint ezt más szegény költőkért tenni szokta. Hatvany úr mind reménytelenebbül várakozik, még az sem bírhatja őt maradásra, hogy odakünn a söntésben éppen döngetni kezdi hordóját a púpos Löffelmann.
      ...Már a közeli éjjeli kávéházakból jönnek a hírlapírók, akik gyűrött mandzsettájukon hordják az éjszaka érdekes híreit. Posta jön a Helvéciából, hogy M. doktor, a nevezetes lexikonszerkesztő éppen ebben a percben szöktette el a kávéház egyik nevelt leányát, aki az éjszakázó hírlapíró-körökben Kisfuvaros Rózsi névre hallgatott. A szökés egy Ó utcai ablakon történt, mint akár a regényekben.
      De a romantikus lexikonszerkesztő különös kalandja sem tartja vissza a vörös Grajnát attól, hogy a maga gyomorrákos undorával elmondja nézeteit a véletlenül távollévő asztaltársasági tagokról, holott a vörös Grajnának éppen az volt a fő erényessége, hogy szemtől szembe is nagyszerűen és kiadósan meg tudta mondani kellemetlen véleményét barátainak.
      Már a rekedt hangú Bakti Gyula is betámolyog az éjjeli hírlapírók különös kiszólásaitól megrészegülten: a Friss Újság példányaival. A tolakodó rikkancs csak akkor vonul vissza, amikor őt erre szerkesztője, Révész út inti.

      De végre jő - Ő.
      Hinnéd, hogy egy vidéki színész robban be az ajtón, akinek aznap némi sikere volt a kövér polgármesternénél... Máskor az ifjú Eugén Anyégin bundáját keresnéd rajta, amint szenvelegve jár mulatozásai után.
      - Lédával voltam, te Bolond! - harsogja legjobb barátja és lakótársa, Révész Béla fülébe, pedig Bélánk már régen leszokott arról, hogy szerelmének szemrehányásokat tegyen.
      Csinos, vidékies úrfi.
      A kezét néznéd: olyan tiszta, mint egy fiatal szerzetesé, amelyet az imént mártott meg a szenteltvíztartóban.
      A haját vizsgálnád: ama sánta lord jutna eszedbe, aki költői ihletében átúszta a tengerszorost.
      A szemében egy ijedt, beteg gyermek félelme, akit elalvás előtt dajkája a kapufélfának támaszkodó öreg Halál kalandjaival mulattat - míg a másik pillanatban akár olyannak is láthatod szemét, mint egy mohó kalandorét, aki Nagyváradról Párizsig minden gyönyört felhabzsolni, minden női testből való drágaságot magához ragadni óhajtana.
      Ó, ezek a felejthetetlen szemek!
      Néztek mélázva, borral és szennyel meglocsolt kocsmaszobák felett, mintha szétnyíltak volna előtte egy pillanatra a falak, hogy lássa a messze elterülő, melankolikus Magyarországot!
      Néztek kihívóan és dacosan, mintha félelem nélkül merednének szemközt azzal a halálos Sorssal, amely csak azért nem éri utol a Három Hollóban, mert az Andrássy úton nem talált bérkocsit, mind elvitték őket a sors menyasszonyai, a Cifra Nők, akik ilyenkor, hajnaltájban szoktak hazafelé menni.
      De mégis legtöbbször hízelkedően, bocsánatkérőleg néztek ezek a szemek, mintha végtelen szelídséggel előre pardont kérnének az alkalmatlankodásért, amelyet tulajdonosuk majd itt Magyarországon okozni fog.
      ...Ravaszdian, mintha hamis játékhoz invitálna: figyelte a kukorékoló Zuboly és a tomboló Reinitz vitatkozását. Nagy néha volt egy simogató sugara Révész Béla részére is, de ugyanakkor a maga nyerítő hangján a fülébe kiáltotta:
      - Süket ember - bolond ember.
      ...Ezalatt a vörös Grajna valami rettenetes héroszi feladatra készülődött. Pénz hiányában adós akart maradni pohár söre és virstlije árával az ismeretlen főpincérnek. - Ügyét sikeresen végrehajtotta, mert a kalendáriumokra piros betűkkel volt felnyomtatva még 1913 száma.

      De mi, gazdagok, mi, széllelbélelt, faágon való himbálózásra ítélt milliomosok tovább maradhattunk úgy a Hollónál, mint a Holló után következő csárdákban, ahová Ő mindig olyan szerényen és bizonyos izgatottsággal lépett be, mint az úriházba a betlehemes fiú, akinek majd a verset el kell mondani.
      ...Mielőtt azonban bejárnánk a hatodik kerület egérlesően hunyorgató, hajnali kocsmahelyeit, beszéljük el az operai szfinxszel való csatát.
      Ő hajnali bolyongásaiban már korábbról szemügyre vette ezeket a kőkeblű hölgyeket ott az Operaház lépcsőinél, a mozdulatlan szívűeket, akik lelketlenség dolgában felülmúlnak minden cifra Elszántságot, amely éjszaka az Andrássy úton koncsorog. Ő tudta, hogy ezek a kőnők fütyülnek az ő költeményeire, holott másvilágias látományaiban kisütötte, hogy az egyik szfinx, amelyik a Dalszínház utca felé foglalja el örök állomását: éppen Léda asszonyhoz hasonlít.
      (Azt hiszem, hogy minden szerelmes tapasztalhatta azt a különös érzést, amely akkor buggyan fel lelkében, amikor véletlenül valaki olyannal találkozik, aki némileg hasonlatos az ő szerelméhez. Elég néha egy szó vagy egy mozdulat az alteregó részéről, hogy a szerelmes káprázatokba essen - hátha valamely titkos kapcsolat fűzi őt az ismeretlen alteregóhoz. Így például azok a szerencsétlen éjjeli nők, akik az operai szfinxek előtt árulják hulladozó virágleveleiket: sohasem tudhatják, hogy miért hajol éppen az ő szegény virágszirmukért egy őgyelgő fiatalember, akit azelőtt sohasem láttak?... Kinek az elképzelt alteregója ő, az utca lánya, hercegnőé-e, aki most az udvari bálon pörgeti bokáját vagy pedig egy kolostori szűzé, aki e percben talán hideg kövön térdelve imádkozik szerelme életéért?)
      Ő a Dalszínház utcai oroszlántestű kőnőben fedezte fel Léda asszonyt, és felment hozzá a hét lépcsőfokon, mint a buddhista a hétrétű úton, hogy tiszteletét bemutassa a márványszívűnek. Az ilyen tisztelgések alatt barátja mindig távolabb állott, mert ez az úriember akkortájt nemcsak a kőszüzeket vetette meg, hanem a meleg húsból, forró szívből való hölgyeket is. Ugyanezért a Jóbarát a hajnal derengésében unottan kiáltott:
      - Gyere már, Agyibagyi, mert még becsukják a Borozót.
      - Várj! - felelt a magasból a tüdőbajosok és a szerelmesek örök rekedtségével ő. - Még csak egy szót mondok neki.
      Nyilván sugdolózott a szfinxszel, lakására hívogatta őt abban az idő tájban, amikor Révész Béla, a lakótárs majd a fülére fekszik.
      De a szfinx nem ment el.
      És Ő ezért nagyon megharagudott egy hajnalon.
      Az igaz, hogy ennek a haragosságnak az előidézésében része volt Rákosi Jenő úrnak, aki éppen aznap vonultatta fel harmincmilliónyi magyar közvéleményét a szegény Duk-duk Bandi ellen, és része volt annak az ártatlannak látszó könnyű asztali bornak, amelyet ő olyan nagyon kedvelt, de a Púpos becsületes volt, nem vizezett.
      A szfinx makacsabb volt ezen a hajnalon, mint egyébkor. Nem adott választ a költő esdeklő szavaira.
      - Hát, ha nem jössz, viszlek - kiáltotta Ő a magasban, és szilágysági szilajsággal a nőoroszlán hátára vetette magát.
      A kőszívű megnyergelése azonban most sem sikerült. A távolabb álló Jóbarát csak annyit látott a lefolyó eseményekből, hogy egy szegény, kalap nélküli férfitest zuhan le a szfinx hátáról, és a gyönyörű férfifő, amelynél szebb és finomabb nem volt Nagy-Magyarországon: nagyot koppan az ölnyi mélységben az egyik lépcsőfokon.
      - No, ennek kampec - gondolta magában a Jóbarát, mert az ilyen válságos pillanatokban az embernek mindig a legegyszerűbb szavak szoktak eszébe jutni.
      A költő egy másodpercig vagy kettőig holt mozdulatlansággal feküdt Szerelme lábainál.
      - Ó, a nyomorult! - hallatszott egy fájdalmas nyögés a hajnali sötétségbe borult lépcsőkről. Ilyen hangon nem a költeményekben, hanem az életben szoktak beszélni...
      Az odasiető Jóbarátnak megint csak egy paraszti mondás jött a nyelvére.
      - Kancarúgás nem szégyen!
      Ennek a disznótoros mondásnak volt-e hatása vagy pedig valamely csodálatos, láthatatlan karok - talán éppen az édesanyjáé onnan a messzi Érmindszentről - vigyáztak az ölnyi magasságból lezuhanó költőre: Ő nevetve talpra ugrott, megkereste elhullott fövegét, és vitézkedő kedvvel, mint legjobb napjaiban szokta: nyomult előre a közeli Borozó piros köddel fénylő ajtajának.
      (...)
      (1925-1926)

      Nagy Kópé (részlet)
      ...Reggeli sétájában Rezeda úr az Andrássy útig ért, és azokon a helyeken, azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a régi Pestet és vele a múlt idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment el. Az Andrássy út elején azonban jól kinyitotta szemét.
      A májusi ragyogásban fürdőző út Bécset juttatta eszébe, ahol darab ideig boldog volt és a Ringen karonfogva sétálgatott az ismeretlenek között.
      A faburkolaton robogó kocsik között, az operai szfinxek előtt, a csinos ruházatú gondtalan arcú járókelők mellett valóban olyan hangulatot érzett Rezeda úr, mintha egy ismeretlen, jókedvű, boldog városba tévedt volna: húsz esztendős, pénz van a zsebében, szerelem a szívében, és tegnap hallott egy dalt, amely öt percenként visszatér az emlékezetébe.
      A Bajza utcáig ment, és senki sem zavarta meg jóízű hangulatában. A leveleikkel legyező fák új levegőáramlatokat hoztak az esőben megfürösztött városba, a Körönd palotái ragyogva állottak, mint a soha el nem múló gazdagság. A kitárt kapukon nem járt be a gond szürke vándorlegénye, mosolygó nők jöttek le a házak lépcsőin, hogy kesztyűiket gombolgatva tavaszi sétára induljanak. A falombokon úgy ragyogtak az esőszemek, mint a madárszemek. Mintha senkinek se volna otthon betege, szegénysége, szívtépő gondja: oly boldogan mendegéltek a sétálók az Andrássy úton. Minden szerelmes megtalálta párját, egyetlen menyasszonyt sem hagytak cserben, mindenkinek ki van fizetve a házbére.
      Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szemben jövők vállán. Az arcokat kivasalta a tettető szabólegény, a gyomrok elfelejtették a korgást, a zsebekben erszények vannak, amelyek kifogyhatatlanok. Tétovázó járásával senki sem írja fel az aszfaltra legbúsabb gondolatait, a cipősarkok hetykén kopognak, a fogatokban milliomosok nyájasan ülnek, és bizonyosan szerelmes dolgokat beszélgetnek egymás között a járókelők, hisz mindig mosolyognak.
      Rezeda úr más alkalommal tán fontolóra vette volna, hogy a város leghazugabb negyedébe tévedt, ahol az illemtanároktól tanulták meg a lakosok a kellemes magaviseletet, míg bensejükben éppen úgy szenvednek, szomorkodnak, jajonganak, mint a legnyomorultabbak. Észrevette volna, hogy a nők ruházkodásának gyakran gyanús az eredetük, a férfiak éjjel a börtönre gondolnak... a szegény pesti gazdagság mutogatja itt szélhámos selymeit. De ezen a napon Rezeda úrnak jókedve volt... A kétférjes asszonyságok mellett, akik e májusi délelőttön mindkét férjüket, valamint ölebeiket is sétálni vitték, tiszteletteljes arckifejezéssel haladt el, holott tegnap még gúnyos megvetéssel nézte ezeket a mindenki által ismert pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a szeretőjükre, mint a férjükre. Ámde ma megbocsájtás van a szívében. Bizonyosan besorozta őket azon szegény, sajnálatra méltó régi delnők közé, akik a temetőben így védekeznek a sírhalmukra telepedett vádaskodó emlékezet előtt: „Bocsássatok meg hogy vétkeztem, nem tehetek róla, az uram meg nem értése, ridegsége, durvasága, hidegsége kergetett, hogy egy megértő, meleg szívet keressek... Bocsássatok meg, hogy nem áldoztam fel fiatal életemet az önzésnek és szomorúságnak!” Amint a házasságtörő asszonyok évszázadok óta védekeznek. Nem haragszik a legismertebb szélhámosokra sem, akik szemérmetlen mosollyal ültek a nyitott fiákerekben. Víg és elmés gavallérok ők, a híres Zrínyi kávéház hőseinek maradékai. A mohó, erőszakos tekintetű és szemtelen magaviseletű fiatal nők, akik szerencséjüket az utcán keresik, nem mérgesítették, mint tegnapelőtt. A jó Isten árvalánykái ők, akik a negyvenes években költőket szerettek és ápoltak. Tavaszi nap volt, Rezeda úr elandalgott, boldognak szerette volna magát érezni... A világháború előtt voltak ilyen tavaszi napok Pesten, megifjodtak az emberek, midőn a városerdő vadgesztenyefái kivirágzottak; álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök napján, amely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart. Öregek ifjúnak gondolták magukat, asszonyok megszépültek, ablakok fénylettek, tornyok ragyogtak...
      (1921)

Összeállításunkhoz (a szemelvények sorrendjében) az alábbi köteteket használtuk:

Porzó:

Pestről Budapestre, Bp. 1908.

Krúdy Gyula:

Budapest vőlegénye, Bp. 1973.

Mákvirágok kertje, Bp. 1961.

Régi pesti históriák, Bp. 1967.

Pesten lakott egy fuvolás, Bp. 1971.

Ady Endre éjszakái, Bp. 1989.

Nagy kópé, Bp. 1957.