részletek
______________
ÁGAI ADOLF (Porzó)
Épülő utcának nemcsak arculata változik, de a neve is. Állványok és torlaszok szürke gubójából, mint a bimbóbul kipattanó virág, kihámlottak a színes szárnyai a pillangónak. Itt-ott egy fakó foltocska mutatta meg az elváltozás nyomait.
A szürke burokkal levált róla eddigi elnevezése is. A «Sugár» csak mértani megjelölés volt s nem példázta a fényt. Igazában csak a májusi bérmálások ünnepén ragyogott fel, midőn hálával és büszkeséggel tűzte föl sarkaira az «Andrássy» nevet.
Ez a metamorfózis nem okozott akkora hatást, amekkorát vártam tőle. Természetes. Nincs ország a világon, melynek polgárai rövid időn oly tömegesen váltak volna meg régi neveiktől, mint a magyarhoniak. Alig van nap, melyen a hivatalos lap ne hirdetné, hogy a belügyminiszter engedélyével, s a törvényes díj lefizetése mellett, Holubek Mátyás Hollós Mátyásra, Rakovecz Rákóczira, Breselmayer Bercsényire, Theuermann Drágffyra és - akit legelől kellett vala említenem - Kohn Kondorossyra ne magyarosította volna a nevét. (A névvel remélhetőleg magát is.) Az emberi névhagyáshoz tehát hozzá lévén szokva, a régi utcának új neve sem zavarta a lelkeket.
Külföldön kivált az örökké forrongó Franciaország fővárosában, a váltakozó kormányformákkal vele jár az utcák és terek névcseréje, s nincsen is szükség az ismeretes legörögebb emberekre, hogy például a Rue du quatre Septembre előző neveire visszaemlékezzék. Pesten csak a Szabadság tér, a Szabadsajtó utca a Március 15-nek tere - utóbbi meglehetősen nehézkes hangzású - vette föl ismét a régi jó Városház tér, Hatvani utca és Rózsa tér neveket, mint a kijárt, kényelmes cipőt, hogy ne sokára végképp letűnjenek a főváros mappájáról.
Engem kellemesen érintett ez a változás. Egy érdemes férfiú kitüntetését jelenti az, akinek bodor haja alatt fogamzott meg a Sugárútnak, a mi viszonyainkhoz képest merész gondolata. Hogyan! Keresztültörni a békés Terézváros egy részén, mint az ellenség! A meglevőt lebontani, utcák rendjét megzavarni, embereket az ő négy falaikból kiűzni! Tatár, török tett ilyet, de legalább a romok helyébe nem épített újat. A Terézvárosban palotasort akarnak emelni! Ezen a bolond gondolaton rettentő nagyokat nevettek a «Ligetbeni szarvas» és a «Zöld vadász» árnyas udvarán a sör mellett, ahol az ilyen dolgokat jobban értik, mint az építészeti bureaukban vagy a miniszteri hotelben. Most, hogy meglett, azok döngetik legerősebben a mellöket, akik nem csak hogy nem tehetnek róla, de még fúttak is ellene, tehát kevesebbek még annál az orgonataposónál is, aki az orgonahangverseny után a közönség előtt a művész oldala mellett jelent meg s erősen hajtogatta a derekát. Valamint hogy joga is volt hozzá: mert ha ő nem szolgáltatja a sípokba a szuszt, az orgonista hasztalan döfködi kézzel-lábbal a billentyűket. Mert az emberséges taposó belé fútt és nem ellene.
Ne rontsam meg az örömüket. Őszinte az ő lelkesedésük most a siker fölött; különösen az volt akkor, hogy ország-világ e széles palotasoron hajtatatott át szívünk másik büszkeségéhez: a kiállításhoz. S legnagyobb elégtételük, hogy Bécsnek mutathaták be; annak a Bécsnek, melynek régentén bámuló irigyei voltak, ez idő szerint pedig önérzetes versengő társai.
Eddig is már pezsgő volt ez az út, bátor azokat, akik a vajúdás korában költözködtek ide, különös embereknek nézték. Persze, persze - az olcsó lakás végett hurcolkodtak arra a folytonos porfelhőkbe burkolt messze vidékre, ahol még csak egy kávés sem mert megtelepedni. Mert minálunk a polgárosodás első étappe-ja a kávéház. A német gyarmat - írja egy utazó - ha Amerikának valamely vadonjában megvetette a lábát, első sorban iskolát épít; az angol templomot; a francia meg színházat. Ha volna valahol a világon magyar gyarmat, ezt arról ismernék meg, hogy mindenek előtt kávéházat csinálna magának. Elképzelheti tehát a magyar olvasó, milyen isten háta mögött való ország lehetett ezelőtt a Sugárút, ahol nem volt se hírlap, se biliárd, se kártya, se kapucíner. S most, én szerelmes jó istenem! ... bátran ráolvashatjuk a régi adomát: «Hol lakik erre a bábaasszony?» kérdi a szorongó férj. S nyeri ezt a választ: «Szaladjon le a hosszú soron. Ott lakik abban az épületben, amelyben nincs kávéház».
Még torlaszok állták az útját s nagy ívben koppant a tót kezében a csákány: a fővárosiak már erre tolongtak kifelé a Ligetbe. Az a bizonyos olcsó lakás is mihamar legendává lett. A házaknál gyorsabban emelkedett a lakbér. Az akkori Sugárúti részvénytársaság ocsmány kaszárnyákkal igyekezett «lendíteni az építkezési kedven s jó ízlésével irányt adni». Mert ilyesmit olvastam akkor az újságokban. Ez a rút hazugság meg is teremté a maga férges gyümölcseit. Nem vagyok barátja a dinamitnak, de áldanám robbanó erejét, ha ez útnak néhány épületét a levegőbe röpíthetném vele.
 |
| Ágai Adolf 1876 Kozmata Ferenc felvétele Legújabbkori Történeti Múzeum „Harmademeleti szobám ablakaiból, tehát magas szempontból néztem a lobogók díszében, selyem szőnyegek virágában, füzérek tavaszában, embertömegek sugárzó örömében pompázó utat.” |
A menazsériák, panorámák, háromlábú kisasszonyok, bábuszínházak s szerecsenbódék cölöpkorából gyorsan lépett a kőkorszakba, melyet egyes pontokon máris követ a bronzkorszak. Az új lóversenypálya erre terelte a kocsiban, nyeregben s gyalog járó népvándorlást, melyhez újabban az önlovagló vasparipások is csatlakoztak. Szép időben régóta özönlik rajta a közönség a Ligetbe ki s onnan be. De az új keresztséggel igazi fölavatását akkor nyerte, midőn a király vonult ki rajta, fölszentelni a nemzet erejének, szorgalmának és tudásának messzeragyogó csarnokát: az országos kiállítást.
Rég lezajlott ez a tündöklő ünnep, de én még e pillanatban is bűvölete alatt állok, s nem fogom elfelejteni soha. Voltam jelen a koronázáson is. De ott a staffage fénye csak annál szegényebbnek tüntette föl a mesés jelenetek fóliáját: magát a várost. Mivé lett azóta! Félénk remények boldog teljesedése: nagy város, magyar nagyváros, a magyar király székesfővárosa.
Harmademeleti szobám ablakaiból, tehát magas szempontból néztem a lobogók díszében, selyem szőnyegek virágában, füzérek tavaszában, embertömegek sugárzó örömében pompázó utat. Egy-egy fehér kőház az oszlopai körül fonódó virágfüzérekkel s lengő kelmeékességével olyan volt, mint egy menyasszony. Az új nevelés alatt nem csak több emberségre, de jobb tapintatra is vergődött rendőrségünk enyhe kézzel is meg bírta zabolázni a hullámzó sokaságot. Kevésbé a lovait, melyeket, azt hiszem, tűzzel abrakolt s lelkesedéssel itatott meg reggel az András bácsi hű komerádja, Málé Mátyás, a lovas röndér. Farkukat zászló gyanánt lobogtatták a paripák s a felzúgó riadalra éljent nyerítettek (...)
S hogy meg-megszakadt a díszes kocsisor: a résen nagynógatva vontatta át csúcsosra megrakodott szekerét a furmányos, lévén ugyanakkor hurcolkodás ideje. Máskülönben se bájos látvány, de ilyen sátoros ünnepen szinte szégyenletes. A háztartás rejtelmei, féltett intimitásai a lakásnak éles világításban, melyet meg nem enyhít se rend, se tisztaság; amidőn még az új selyemfüggöny is hervatag ócskaságul lógatja drága rojtjait egy dézsa s egy kosár közt. Csak egy dolgot képzelek, ami még inkább kijózanítja a kikelet édes áramaitól ittas, vagy az ünneptől magasabbra lendült lelket: egy váltó, mely május elsején jár le.
A kiállítás még az előző napok durva időjárásában is forrásban tartotta az Andrássy utat. S most éreztük igazán, mennyire kár, hogy vagy egy öllel nem szélesebb; s mennyire sajnálatos, hogy nem a Marokkói utcának tengelyében hasították. Különben kiváló gondozásban részesül. Szinte kényeztetik. Alig röppen föl egy kis porfelleg: sziporkázó fehér vízsugár csapja le; s alig gyűl meg egy kevéske sara: már lapátolják össze és - oh, csodák csodája! - még szárítatlan állapotban kerül bele a födeles szekérbe. Az utcatisztítók levetették a rongyos gúnyát, egyenruhát váltottak, s öröm nézni: ez a veteránegylet magasra emelt söprőivel éjnek idején mily katonásan sorakozik az ő szernagya előtt. Mert éjjel esik meg a nagy háború. Hajnalra apró dombok mutatják a megnyert csatát - «diadalmak halmai». Seprőgépeket is láttam titkos éjfélen végigvonulni a fakockákon, mint parádén az ágyúütegeket. (...)
Az Andrássy úton még néhány üres telek. Az egyiknek vasrácsa mögött egy tehénke települt meg, táplálkozva és táplálva. Legelője a házhely dús füve, tejét pedig víg gyermekcsoportnak adja. Boldog szürcsölése kihallszik egész a «Bellevue»-ig, hol idősebb csecsemők az árpa levének híg kenyerét szopogatják. Egy híres művésznő nyaralója újul sorakozott a régiek mellé. Fiatalos koncepció: kis kabáton nagy gomb. Vagy hiszen most ez a divat járja. Északkeleti sarkán Donáthnak egy kedves női szobra. Nyilván a művésznő alakja ezelőtt... De mit bizonyítanak az évek?
A képfaragó, kinek nevét említém, egy legújabb nagy palotát is ékesített fel allegorikus csoportokkal, melyek megérdemelték volna, hogy közelebbről láthassuk s hogy finomabb anyagot szánt volna rájok a megrendelő. A kapu fölött s a második emelte magasán még faragatlan állapotban dől ki az útra két erős kocka. Az egyik, úgy látszik, a nemesi címer számára van fönntartva. A másikban nőmet örökíttetném meg, ha nekem is olyan szép feleségem volna. Ez a magyar születésű görög istenasszony mint benn a házban, úgy a házon kívül is legbájosabb dísze volna a palotának.
Nem csak a gyújtó spiritusz, de a lohasztó keserűvíz is ad födelet. Hunyadi János vértes szellemét példázva, a nevén szerzett palotának ablakai fölött ércalakok hirdetik az «eau Janos» hódító voltát. A Liget felé távolabb eső lisztpalota oszlopai azonban üresen meredeznek föl. Abból a harmincezer híres emberből pedig, akiket de Gubernatis úr számára fedeztek föl Magyarországon, csak telnék vagy hat szál amaz oszlopok tetejébe? Vagy ha ezekből nem, hát néhányat szabad Svájc kártyahőseiből - márhogy azokból a vitéz férfiakból, akiknek arcait oly szívesen vizsgáljuk, hogy azt ne mondjam: gusztáljuk a honi cartographia remekein.
S hogy végignézek e büszke soron: vérmes vágyaim emlékszobrokkal is népesítik az Andrássy utat. Az Oktogon tér s a Rondpoint nem soká fognak üresen állani. Kit tegyünk oda? Harmincezer jeles magyar...
De háladatlan vagyok. Mennyivel szebbek lesznek a tervezendő új szökőkút körül a városatyák, mint vízbuggyantó tritonok, helyettük Neptun Károly a kétágú vasbajusszal s háromágú vasvillával, öntvén szájából ékesszólásának zöldellő vizeit.
Azóta a legelésző tehénkét rég kitúrta onnan egy palotányi nyaraló, elomlott a maradi stílben épült «Bellevue» s kezd vasbácsikkal megnépesedni a nagy utcaszer és Neptun Károly is átlépte már az emberi kor végső határát.
Pusztulunk és épülünk.
 |
|
Sváb virágáruslány az Andrássy úton 1905 Budapesti Történeti Múzeum „Megesnék, hogy ne gyújtsak rá jóízűen a szivaromra, mert a hozzávaló gyújtóba sok fiatal leánynak az egészsége veszett oda...” |
A Sugárút ősszel
Elköltöztek a madarak. Hol vannak az én szeretett fecskéim? Messze innen rakták meg a fészköket valami emberséges emberevőnek a sátrán, aki mártás nélkül eszi a foglyot, mármint a hadifoglyot, s főképp a püspök-steaket. Ami nem azt jelenti, hogy püspökfalat, hanem jelenti azt a buzgó térítőt, akit a szentatya felruházott a főpásztori tiszttel az antropofágok közt, a sakálok közé juhászt küldve, kinek civilizált fehér húsa a bennszülött vad uraságok előtt kedvesebb. Mert ott még a legszelídebb polgár is emberhússal él. Istenem, milyen lehet arrafelé az adószedő!
Elköltöztek a madarak arisztokratái, a folyómenti és nádasdi uraságok, a Ludasi és Ruczai nemzetségek, téli nyaralásra. S velök ment az új nemes is, a herr von Pelikán (ezelőtt Pelikohn) - s mentek önvonta külön magas körökben a hosszú lábon élő békássi Czakók, halassi Darvak s elutaztak az eősi Kócsagok is. Elszállt a művészi bohème: az éneklő madárság s itthon csupán a verebek szürke népe maradt, mely vígan szökdécsel a széles útnak citromsárga foltjai körül. Irigységgel nézi őket a tudós atyafiság, a lutris pintyőke, a jövendőmondó csíz, akik a kalitkájok mellett búsan gubbasztanak, álmosan pislogatva a járókelők felé, akad-é köztük, aki a sorsát meg akarja tudni tőlük.
Hű madárkák! Elrepülhetnének, mert szegetlen a szárnyuk. De a hála vagy a biztos köles vagy a kényelemnek megszokott édes rabsága nem kedvez a szárny kibontásának. Hát ott maradnak az öreg anyóka mellett, aki megtanította őket boldogságot jósolni ifjúnak és leányzónak... Hogy felfújja magát a tarka legényke, az a vén kenderice! Nyilván nem fér meg benne a sok tudomány. Majd fölveti. Azért csinál neki helyet. Vagy fázik? Ha ismerném a nyelvét, megkérném. De nem tudok madárul, mint boldog Salamon király, aki véghezvitte, hogy a sok millió zsidó fölött uralkodott s ennél még nagyobbat cselekedett: ezer asszonyt bírt kormányozni... A talián nénike, a pythiai sarokjósda impressariája néz maga elé, néz jobbra, néz balra, meg is fordul. Hanem az idő már csípősre vált s a siető emberek nem érnek rá törődni a jövővel. Elég bajt okoz nekik a jelen.
Ezt a pompás utcaszert nem csupán az évszakok változása, de a maga rohamos fejlődése is újabb-újabb színben tünteti fel. Még tegnap a Liget magasabb sudarai intettek felém a borongásból; ma az élő fát holt fenyűszálak fogják el szemem elől s közeiket szorgalmatos emberek vörös kockák rendszerével töltik be; holnap már, apró deszkasátrakba bújva, fiatal képfaragók népesítik meg az ablak tympanonját s a fülkéket vigyorgó faunok s mosolygó angyalok arcával. Így szereti kibékíteni a pogányságot a kereszténységgel az izraelita háziúr.
Leomlott az utolsó bazárboltocska is. Az emberséges Ali Juszuf Pinkász ben Flekelesz árulta benne a datolyát, az igazi sivatagbeli datolyát, melynek fövenye csak úgy csikorgott az iskolás gyerekek apró fogai között; s mérte a kókuszdió havas belét, cikkenkint két uzsonnakrajcárért. Ám azért van ott kárpótlás: a Rézi néni garabójából hívogatólag int ki a kockás málé, a háromszögű tökszelet, s van is kelete, bár nem énekli hozzája, mint a debreceni kofa, hogy:
| Sárga, édes, Lapos, széles, Kaustója kend, be jó édes! |
S hogy a mértani szögletes alakokban kísértő kedves kommedenciák mellől ne hiányozzon az ovális és kerek forma: melegen párolog szét a kosár eltakart öbléből a keménytojás és a parázsra sült burgonya. Némelyik kis diák tudós geometrává lakik belőle.
Merész ívben szökken föl a vezeték vízi sugara. Meglehet, az utolsó ebben az évben. A fukar napfény egy eltévedt csilláma szivárványos permetegre váltja aláhulló gyöngyeit, amit nézni bánatos öröm. A víz alig párolgott el a kátrányos faburkolaton, alig emelkedik egy kis őszi fuvallat s alig repül fel ismét a por: már megjelent nyírágseprűjével egy szál takarító, egy beteg öreg, aki a szekérútról a gyalogútra lódítja a szemetet s közzel-közzel «csibékbe» gyűjti. Szembe közeledve, egy másik aggastyán az aszfáltról söpörgeti le a hulladékot a kocsiút közepére. Egymásnak a legloyalisabb úton így szereznek folytonos munkát. Mikor aztán hat órával később megjelen a nagy szekér, hogy fuvarozná el a dombocskákat ki a határba, valahová a szorgalmas répa- és hagymatermelő bolgárok földjeire: már előtte járt a szárnyas legény, a szél, aki viszi az illatot éppúgy, mint a szemetet. Öregek ne búsuljatok, hogy elhordta magával a ti sanyarú söpréseteket! Holnap megfordul s hűségesen visszahozza megint a port és hulladékot. Felső rendeletből naponkint kavarják föl ezek a törődött öregek, s a lakosság tüszkölve emlegeti azt a fővárosi bizottságot, mely közegészséginek nevezkedik - «az isten tudja mért!» Akárhányszor láttam, hogy az öntözők, noha megeredt az eső, locsolgatnak; s hogy a takarítók, jóllehet tisztogatva járt előttük a szél, hűségesen söprögetnek. Egy idegen előtt szégyenkezve oda magyaráztam ezt a különös szokást, hogy az egy vallási szertartás, mely még a pogányságból maradt ránk, s az időjárás szellemeinek bemutatott áldozat, illetve szigorú vezeklés. (...)
A két sarki kávéház erősen kicsípte magát s főleg este messze ragyognak ki a térre a széles-magas tükörtáblák s egyéb díszek; ezek közt első helyen a trónuson ülő kaszéros kisasszonyok, akik csábítóan hintik szét mosolygásuk bíztató bonbonjait.
 |
|
A Székesfővárosi Közlekedési Rt. Omnibuszkalauzai 1896 Legújabbkori Történeti Múzeum „A társaskocsi elejébe vág fél lován a komfortáblis, ez elé a fiáker, ezt a monoklis gavallérka gigje előzi meg...” |
S a két kávéház ablakában ott ülnek naphosszat s széltiben az éjszakának az ifjak és ülnek az öregek s: félszemükkel ki az utcára, a másik szemükkel meg a bóbitás galamb felé kacsintanak, aki azon a hódító széken ül. A keskeny utcára eső ablakok alatt tudniillik az Operaház «patkányai» szökdécselnek el, mely patkányok tudvalevőképp szemenszedett, karcsú, takaros madárkák, akik énekelnek és lebegnek s különös vonzó erővel vannak a férfi urakra, korkülönbség nélkül. Már hogy a férfivilág korának különbsége nélkül: mert ők, a bájos patkányok, mind fiatalok s nem is a hamelni ágból valók, akiket megfogtak, hanem a párizsi családhoz tartoznak, akik maguk ejtenek rabságba.
De ez a les, ez a szökdécselés, ez mind csak próba. Ott szemben, abban a tornyos palotában folynak csak a teljes előadások: teremben s külön kabinétben, jelmezben és jelmeztelenül, kigyúlása mellett az arcoknak s elhomályosodása mellett a tükröknek, melyeket pajzán hölgyek gyémántgyűrűi érdekesebb inskripciókkal lepnek el, mint amilyenek a hajdankori gúlák és szobrok lapjait boríták.
(...) Lisztet és Erkelt porhanyó homokkőbül faragták ki. Bizonyára semmivel jobban nem példázhatták volna e mesterek halhatatlanságát, mint azzal, hogy ilyen anyagban tüntetik fel őket. Régen föl lesz sikálva e kőporrá válandott két szobor, s a nagy zenészek még élni fognak. Hosszabb maradásra van hivatva a két szfinx: nem értéke, de anyaga miatt. Hogy Szilágy Dezsőhöz hasonlítanának, nem bírtam rajtok fölfedezni. Nem is ellenzéki viszketegből történik tehát, hogy iskolás diákok nyargalásznak rajta s nevük szennyét ott hagyják a bordáin s pingálnak és firkálnak e hatalmas karmokra mindenféle együgyűségeket.
Az eleven trombita mégiscsak harsogóbb az írottnál. Recsegő zeneszóval temetnek egy régi pajtást a hadastyánok s feléjök rohan a nép. A vonat élén a szertartásmester (gyalogkorában egyleti szolga) egy szintén rokkant táltoson igyekszik fönntartani a gyászvitézi tekintélyt - s a súlyegyent. Mögötte lépked a harckivívott zászlóalj, melynek, ha jól tudom, az én hajdanvaló suszterem a táborszernagya. Meghalt a feldmarsalljuk: a «Zöld Szerecsenről» nevezett vegyeskereskedés gazdája. Az ünnepiesen ellépő hadoszlopot a pompes funèbres gyászos hintósora követi. Az elsőben a bánatos özvegy, vörösre sírt szemekkel - az utolsóban nevetkérező ifjak s leányok. Ilyenek a siratók.
A nagyvárosi élet csodálatosan váltakozó rendje úgy akarja, hogy a következő pillanatban lakodalmas nép hajtat a közel templom felé. Az első hintóban a fiatalságában tündöklő menyasszony s mellette a boldog vőlegény, az utolsóban csüggeteg anyókák és élemedett öreg urak. Ilyenek a vigadók.
Kezd cseperegni. Az utcahosszat megsétáltatott aszfáltoskazán kürtőjéből kiszakadó zsíros füst alácsapódik. Egy perc alatt ezer ernyő feszül ki. A födetlen omnibusz görhes lovait kétségbeesett vágtatásra ösztökéli a kegyetlen ostor. Az állomásról mind eltűnt a bérkocsi s a párnás coupéban megriadt sétálókat röpít haza. A kigyúlt lángsorok élénken ficánkolnak a ragyogóra vált utca fekete tükrében. András úr a kócsagos kalapja fölé vonja a vízálló csuklyát. Az épületek állványairól vörhenyes csöppekben potyog alá a sárrá kevert téglapor. Az emberek sietnek. És szaladok magam is.
A Sugárút nyáron
(...) ugyancsak zsibong a Sugárút. Egy mélységes, ezerféle neszből összeszűrődött s megsűrűsödött búgás az az orgonapont, melyen a zajgó nagyvárosi élet minden hangnyilatkozata fölépítkezik, az a sötét háttér, melybe az élénkebb hangszínek belemetsződnek. Rikkanat és zümmögés, kacaj és jajszó, dobbanat és nyikorgás, harsogás és szisszenet, dal és fütty; minden, ami kong és bong, csendül és zendül, a folytonosan búgó alapvető hang körül cikázik.
Felhúzom a redőnyt. A szemközt levő háznak sárga faláról erősen verődik vissza a fény. Szinte jobb azoknak odaát: ők árnyékba néznek. A melegről az utca déli oldalán akár a földtekének déli részén lakó ember, jobban tud segíteni. Megösmerni kedves kandallómelegében a fagyos éjszakot: rideg télen utazzál oda - mondja Kecskeméthy Aurél; nyáron pedig legjobb hűselő a száraz Portugal. Mert a norvég érti csak igazán, miképp védekezzünk a dermesztő hideg - s a tikkasztó égöv hevében pörkölődő luzitán, hogyan harcoljunk az ernyesztő meleg ellen. Kairóban én is ellestem a mesterséges szellőgyártást: csak félig tárom ki az ablakot s mindjárt szárnya kél a lomha levegőnek s vígan surran be a keskeny résen.
Hadd köszöntsek rá a lehunyó napra egy pohár citromos vízzel.
- Víz, kérem alássan? Víz nincs! - jelenti a cseléd.
- Csak meg tudja tán fordítani a vezető csapját? - kérdem ingerülten.
- Megtudni megtudom, - szabadkozik az Anna. (A télen, hogy bekerült a vármegyéből, még Panka volt.) De hasztalan csavargatom, csókolom kezét. Mert a mi vizünk napjában háromszor is megreked. Mikor lent az utcát öntözik, akkor nekünk nem jut. (...)
Minden ragyogása mellett egy csöpp sumákság van ebben a mi nagyvárosias voltunkban (...) Mikor vendég jön a Sáros vármegyei úri házhoz, az udvaros hamarosan magára rántja a zsinóros kék libériát s a csülkös kezére ráhúzza a fehér pamutkesztyűt, hogy a látogató nagy véleménnyel legyen a nemesi kúriáról. Az idegen is, ha ezen a büszke soron kikocsikázik a zöldbe, kedvesen veszi a locsolást. Vizet a szemébe! - hogy meg ne lássa ezt a mi nagy porunkat.
Az öntözők erős, ügyes és jókedvű emberek. Hintón s szekeren át, járókelők feje fölött, lovak hasa alatt úgy elpuskáznak, hogy legföljebb egy kis permeteg ha éri a sétálónak fényesre mázolt, féltett cipőjét. Csak az igásait állítja meg a fuvaros egy pillanatra a felnyilalló sugárban, hogy jusson nekik ingyen fürdő, a téglaporos szekér száraz kerekének egy kis dagasztó, magának meg hűsítő gyöngyhullás a gyöngyöző ábrázatában, melyhez az épületkövek szürkevörös porát oda tapasztotta a verejték.
Esik itt néha vízicsata is. A nyomasztó melegben volt, hogy egy homokos talyiga tetejéről a suhanc kocsis kifigurázta a locsoló triászt: miért nem új esztendőkor föcskendez, hiszen akkor van a vízöntők hónapja. Erre válaszul «kípen spriccőték» a legényt. Amire ez fölkapott egy marék rögös homokot, hogy visszavágjon vele. Amire meg az volt a felelet, hogy egészen ráeresztették a sugarat. A fiú leugrik a kordéjáról, mellébe vágja a fejét s vakon rohan nekik - és rohantában egyszerre csak megáll, kinyitja a mellét s káromkodásra nyitott ajkán kiröppen a boldog sóhaj: «De csak jó!»
A fennmaradt tócsákba, mielőtt magába színá a nap, az utcának vénhedt takarítói belemártogatják a nyírágsöprűt s aztán meg-meghajlítják, mint vitéz a pengéjét, mielőtt suhint vele. A díszes színfalak mögött levő mostoha utcákból vijjogó gyereksereg száguld ki s gyönyörrel pacskol az apró öntésekben, amit irigyen néz a gondosan felöltöztetett úrficska és kisasszonyka, kit a szigorú madmazell a kezén vonszol ki a Városligetbe.
A még fönnjáró nap heve csüggeszti a kocsisokat, kik hosszú sorba terelve egymás mögé hintaikat a keskeny árnyékszalagba, nagyokat fúva szundítanak a bakon. S szundít a kocsimosó legény is, föltámasztva a könyökeit a térdén s tenyereibe temetve égő arcát. És mélyre lelógatva nagy fejét, alszik a ló is.
Már szemben árnyékot vetnek a házak s nyílik ablak és balkonajtó. Az ember mélyen belelát a szomszéd lakások intimitásaiba. Megolvashatnám a bútorkelme csíkjait s a szőnyeg virágait. Óráink differálnak. Amott még kilenc perc hiányzik a héthez. A kövérke asszony fehér pongyolában ül, a tövig felgyűrt ujjból ölbe csüggesztve fehér kövér karját. Két kis gyermek a mellékszobából feléje rohan. A mama eltolja őket magától. Látom , mit mond: hagyjanak néki békét, nagyon melege van. A fiúcska s a leányka eltűnnek s mindegyik széles legyezővel fölfegyverkezve, kétoldalt oly szaporán hajtják a szellőt az édes mama kerek arcába, hogy a homlokába nyírt apró fürtök csak úgy röpködnek bele. Hátra hajlik az öblös, alacsony székben s lehunyja a szemét. A cseléd hoz fagylaltot, hűtött szamócát, tejfölt s cukorhavas barna süteményt. A két gyermek abbahagyja a legyezést s körültáncolja a megterített asztalt...
Egy emelettel följebb nagy bureau, melynek takarosan frizérozott ifjai egymás háta mögött állva, csókot röpítenek felém. Azaz, hogy alám. Nyilvánvaló, hogy itt alattam is megnyílt az ablaksor s a három barna kisasszony a neveletlen udvarláson mélyen fölháborodik, annál is inkább, mert egyik sem tudja, a három lovag közül ki melyikbe szerelmes? A művelt Nyugaton az ilyen vakmerő hódolat fenyítéssel jár. Németországban bezárnák e fiatalokat, Angliában bírságra - s Amerikában, a muszka kegyetlenségig fokozott emberség törvényei szerint, életfogytig tartó, hűséggel súlyosbított házasságra ítélnék.
Az én szőke szomszédkáim is kidugják fürtös fejöket. Eddig négykézre játszottak a zongorán. Látni is elég az ilyen zengő veszedelmet. Most meg egy aranyos kis kutyával játszanak négykézre. Egymástól elkapdossák, a keblükön nyugasztják, szorongatják a vékony tagocskáit, csókolgatják a nyirkos, hideg, fekete orrát: szóval, imádják, mint valami gyermeket. ... Tán valami elfojtott szeretet is nyilatkozik bennök - az anyaságnak kielégítetlen ösztöne. Amoda azon az erkélyen meg szép fiatal nénik emelgetnek egy piros szalagokkal felbóbitázott ölbeli fiúcskát. Egymástól elkapdossák, a keblükön nyugasztják, szorongatják a tömzsi tagocskáit, csókolgatják a piros kis száját: szóval, imádják, mint valami kis kutyát.
Kél az esti szellő s puha szárnyain hoz - virágillatot? ... Van eszében! Odeurs de Budapest. Hoz óbudai és újpesti gyárakból émelyítő moslékszagot s Kőbánya felől a «bouquet de porc» címen hírhedett orrfacsarintó bűzt, mely különösen alkalmatos az oda közel épült kórház betegeinek üdítésére. A sertéskereskedés virágzása jelenthet gyarapodást, de jó szagot nem.
Kezdődik a sétálók és a kocsizók diffúziója. A Városligetből be-, s a Városligetbe kihömpölyög a nép. Szüretje az omnibusznak, drága dolga a kehes lovainak. Fölcsattognak hozzám a kegyetlen ostorcsapások, melyek alatt kolbászok dagadnak ki a szerencsétlen pára bőrén.
 |
|
Virágkozóra induló társaság egy Andrássy úti ház előtt 1911 Hegedűs István felvétele Soproni Városi Múzeum „Kél az esti szellő s puha szárnyain hoz - virágillatot? ... Van eszében! Odeurs de Budapest. Hoz óbudai és újpesti gyárakból émelyítő moslékszagot...” |
A társaskocsi elejébe vág fél lován a komfortáblis, ez elé a fiáker, ezt a monoklis gavallérka gigje előzi meg, aki mohón issza az élet gyönyörét; vagy a földi örömekből dúsan kvaterkázó parlagi gavallér «szandlóferje». Méltóságos ügetéssel mozog a soron át a téres Deaumont, melynek damasztpárnáiban ringatózik a szürcsölve élvező vagyon. Elvétve, ha egy lovas ugrat végig kurtafarkú paripáján a fiatal fasor alatt vagy a velocipédes: a «gyalovag», ez a vasabronccsal játszó felnőtt gyerek karikázik el a párkány hosszában, kígyózó vonalainak nyomában egy versengő inassal, aki a meg-megrezzenő csöngettyűjelt s a szaloncsikós ójtott lábait gúnyolja. (Mert ha van szalon-gulyás, mért ne lehetne szalon-csikós?) A vasparipás azonban, aki immár alakká tömörült a mi nagyvárosi forgalmunkban, már csak kevés példányban él. Újabban már az autó pöfög végig az utcákon. A nagy mozgásban az egyetlen veszteg a mi derék Andrásunk, a rendőr, aki méltóságos nyugalommal, hullámosztó oszlop gyanánt áll az út közepén. (...)
Szakadó este. Merő setét. Érdekelne az a nyereségi hányad, mely a gáztársulat üzleti könyveibe a kései gyújtás címén van bevezetve. Mert ezek a gázemberek nagyon gyarapodnak. Mint a kísértet suhan el kékesen lángoló pálcájával a lámpásos ember s nyomában egymásután gyúl ki az a gyönyörű lángfüzér, mely csillámlik, mint a gyémántos Rivière. Villognak felém a hintók apró lángjai s zöld félszemével álmosan pislog bele az omnibusz a mélyen alattam tündöklő mozgó csillagtáborba, melybe villanó csíkot von a vasparipás fénybogárkája. Amolyan kisebb szabású «Barrière de l'étoile» ez. Az a másik, a nagyobbik, ott a Szajnaparton, tán inkább az után az ezer meg ezer tűzpont után nevezkedik így, mely az elizéi mezőkön mint ragyogó csillagfolyam ömlik estenkint a Tuileriák felé.
A boltok a tágasra nyitott ajtón-ablakon hívogatón szórják fényüket a mellettük elhömpölygő sokaságra. Minden sarok egy kávéház, minden kávéházból zene árad...
A tót napszámosasszony kezében az utolsó taliga most nyikordul meg törmelékes terhe alatt. Sivalkodó nótájánál csak a közvasúti kalauz füttye kegyetlenebb, amely rostává lyuggatta ki a dobhártyánkat. Ide hallszik az is a Váci körútról, váltakozva a kocsinak rikoltozó tülkével, melyen az istentelen már a «Rákóczit» is ki tudja fújni. Szinte megenyhülök a «fajrándos» mesterlegény harmonikájától, melyet zenei görcsökbe ejtve, művészi önérzettel ráncigál, mialatt ragyog a szeme, s ragyog fülecimpájában a sróf s mindenik ujján a nagy pecsétgyűrű. Rázendíti esti dalát a bolti őr is, percenkint kettőt sivítva, annak jeléül, hogy ébren van.
Elkésett dadák s rohanó szülék húzzák maguk mögött a fáradt aprókat. Kicsi lábaik aprózásával alig győzik a szívtelen nagyok hosszabb s gyorsított lépéseit. Némelyik baba tipegtében alszik is, amiért ezt a haszontalan kölyköt, vonatkozólag «ce méchant enfant», kell már most ölbe kapni.
A terézvárosi toronynak az óralapja is kivilágosodott s tisztán felismerni rajta a számokat, amint - rájuk süt a hold.
Sugárúti hajnal
(...) Végigtekintek a hosszú, széles úton. Nem mozog ott semmi, csak azok a nagy korteszászlók lobognak a közepén: a Busbaché, meg a Festeticsé. Péter és Pál. Olyan békésen férnek meg egymás mellett a szentek naptárában s olyan haragosan néznek egymásra a választási kalendáriumban. (...)
Most egy veréb röppen alá a kátrányos fakockákra. Egyet ugrik jobbra, egyet balra. Oldalt hajtja kis fejét, hogy meglássa a szemet. Meg is látja, föl is szedi s épp a Teréz-templom gombjára ül: hogy cirpenő hálát adjon az istennek - mondja a regényes hajlamú kegyes lélek; hogy szétnézelődjön, hol akadna ebben a bolond nagyvárosban egy kissé bővebb reggeli - mondja a realista, aki a pacsirtát is leszedte hymnusának zengő fokairól, melyeken az ég felé emelkedik, ha magát, Tóth Kálmán szerint, jól kisírta. Van eszibe! Magasba száll, hogy éles szemlét tartson az ő birtokának bogárvilága fölött.
Még mindig csöndes az utca. Csak egy kicsi szekér fordul be a sarkon, amolyan napszámos talyiga, mely elé egy sovány vak ló van fogva. A kisfiú kocsis akácvirággal bokrétázta föl az ő gebéjét, mely óvatosan nyújtva a fejét magasra, világtalan szemével keresi az irányt. Mennek hordani szét egy régi, vagy hordani össze egy új ház tégláit. Az nekik mindegy: a kis fiúnak is, a vak lónak is.
Alig látszik már itt-ott üres telek a széles úton. Egyik-másik ponton még magasra meredeznek az állványok és szálfák. Meghántott fenyűszálak, amelyeket erős karok ültettek el a főváros kövei közé. S íme, az a nagy árboc kihajtott: nyárfának a lombja virít a csúcsán s piros szalagok rózsái nyílnak ki rajta. Örömfa lett belőle, amiért hogy sikerült az elültetése. (...)
A jeges ember előtt megáll a zöldkocsikás utcai Kugler (az udvari a Gizella téren van) s szerzi be a mai napra való fagylalót. Mert ma bő keresete lesz. A legszegényebb gyermek is hozzája igyekszik. Mesés olcsóság van ő nála. Két krajcár árú fagylalt már jókora porció, s hegyébe a tálacskát s a kanálkát is meg lehet enni, mivelhogy az is cukorból való.
A Teréz-templom keresztjéből sugárkéve lövell ki. Ráesett a kelő nap első csilláma. Óralapjainak üvegje mögött kioltották a gázt, ami különben nem igen változtat a dolgán. Éjjel is csak olyan olvashatatlanok a számai, mint nappal.
A nyíló kapuban megjelen a tót házi legény, hosszúnyelű nyírfaseprűvel a kezében. A tót ember váltig híve marad a háznak. Ott volt a réginek a temetésén, az újnak a születésén. S most egyik sötét zugában lakik, melyet az építész urak - lucus a non lucendo - licht-hofnak neveznek. Ondrejko nagy féliveket rajzol szerszámjával az aszfaltra s barátságosan int át a szomszédkapu tömzsi Marájához és beszélnek egymással tótul és gyöngéden.
Helyére dörren a fiákeres is. Kerek, vörös arca nyájas. Egy csöppet se goromba. Persze, hogy nincs még kivel. De nem nézi le féllovú versenytársát, aki maga itatja a keselyt. Mosolyog a pékinas is, mosolyog a kávéslegény, midőn a kávéház bejáratában találkoznak, vidáman tekintenek a napszámba siető munkások s kacagnak a gyufagyárba karikázó halovány leányok is. Egy-egynek föl van kötve az álla, melyben a foszfor-nekrózis rettentő szúja őröl. De olyan édes a hajnal, hogy még a sápadt gyermek is víg tud lenni, legalább a gyár kapujáig.
Messze harsogó víg beszéddel kirakodik a szék előtt a zöldséges kofa, s a harmadik házba a hordóforrázó pincemesternek odakiáltja az éjjeli álmát meg a velejáró lutriszámokat.
Mindnyájan jókedvűek. Még a milimári, a veszendőségre ítélt milimári is szóba áll a «milkshop», azaz a «laiterie», a tejcsarnokbeli frajlával, ki virágos beggyel s fehér köténykében ugrik a küszöbre, mint a madár. Mert a hajnal a nap aranykora, mondja a költő. Ilyenkor csupa jó és becsületes ember van a világon.
Megindul körútjára gyékénygarabójával a mészáros legény is, bőrtáskájával az újságkihordó asszony. Jobbra repül és balra. Mert nagy az ő járása széltében, hosszában és magasságában. Minden dimenziókba hordja szét a lapokat; tán még a spiritiszták negyedikébe is vinné, ha oda lépcső vezetne. Pedig bizony sínyli a meglevőket is. Nem bánom, az az angol úr ott az angol parliamentben akármilyen ijesztőnek festi a könyörülés nemzetgazdasági kárait: én mélyen sajnálom ezeket az asszonyokat és gyermekeiket, kik e szívdobogtató, lélegzetfojtó s térdmerevítő keresetben részesei. Bizony a szobalány, ha a reggeli süteményt hozza, meglelhetné ott a boltban a friss keletű újságlapokat is. De hát, mondja a statisztikus, az embernek valahogy csak el kell pusztulni. Megesnék, hogy ne gyújtsak rá jóízűen a szivaromra, mert a hozzávaló gyújtóba sok fiatal leánynak az egészsége veszett oda; ne sózzam meg a levesemet, mert a bányászt, aki a föld méhéből kifejtette, agyonvágta a Jókai zuhadarja; s ne olvassak újságot, mert a betűihez való ólomnak emanációi megmérgezik a szedőt, és a negyedik emelet elfullasztja azt a száraz asszonyt, aki tűnődve nézi, hogy annak a most épülő új palotának ötödik emeletet raknak. Oda lesz még csak keserves lapot hordani. (...)
Szemben velem, a kapu elé hintó robog. Ládák, dobozok, csomagok halmait emeli a szakácsné, meg a pesztra. Utazik a «nagysága» a Lajoskával s a Micikével Hevesbe, a nagymamáékhoz. No, lesz ma ünnep az erkélyen! Oda ül ki a Kati a vendégeivel, míg bent a szalonban a Juci órákon át egyujjal fogja a zongorán kiverni, hogy: «kutya, kutya tarka» vagy mind a két kezét bele mártva, veszett hangzavarban kiséri a Blaháné dalait, melyeket a Juci is igen érzelmesen tud énekelni.
A nap diadalmasan hág a házak tetejébe.
(1890)