Budapesti Negyed 1. (1993/1)Rainer M. J.: Szovjet nagykövetség < > Ágai A.: Sugárúttól

Nagy Imre a jugoszláv követségen

____________
VARGA LÁSZLÓ

Dalibor Soldatic, Jugoszlávia budapesti nagykövete 1956. november 1-jén késő este Nagy Imrével folytatott tárgyalásait követően a Parlament épületében szóba elegyedett Losonczy Gézával és Szántó Zoltánnal, két vezető kommunistával. Társalogtak a magyar fővárosban uralkodó „bizonytalan közbiztonsági helyzetről” is, míg végül a két magyar politikus felvetette, lenne-e esetleg arra mód, hogy „néhány asszonyt és kisgyermeket a jugoszláv nagykövetség épületében ideiglenesen biztonságba” helyezzenek. Soldatic megígérte, a kérést továbbítja Belgrádnak. [1]
      Két nappal korábban, október 31-én a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöksége, a prezídium kötelezte Hruscsovot és Malenkovot - a két legfontosabb szovjet vezetőt -, hogy a tervezett magyarországi katonai intervencióról haladéktalanul tájékoztassák Tito jugoszláv elnököt. [2] Erre végül november 2-ról 3-ára virradó éjszaka, Tito rezidenciáján, Brioniban került sor.
      A jugoszlávok e megbeszélésen akkor mentek el a legtovább, amikor a szovjet katonai intervenció helyeslése után beleegyezésüket adták a Nagy Imre kormány kikapcsolásába. Pontosabban - mintegy Kádár kinevezése fejében - egyenesen magukra vállalták ezt a kényes feladatot. [3]
      A hivatalos jugoszláv verzió szerint november 3-án a jugoszláv kormány felhatalmazta budapesti nagykövetét a menedékjog felajánlására, s még aznap délután Soldatic nagykövet továbbította Szántónak a jugoszláv választ. [4] Valójában Szántó Zoltán már csak éjfél után találkozott Soldatic nagykövettel, aki közölte, hogy a helyzet rendkívül súlyos, s a szovjet csapatok Budapest elleni újabb támadása bármely percben bekövetkezhet. Szántó a beszélgetést követően anélkül, hogy bárkit is értesített volna a jugoszláv ajánlatról, hazatért és lefeküdt aludni.
      Időközben azonban a rádióban elhangzott Nagy Imre híres, utolsó nyilatkozata, egészen pontosan reggel 5 óra 20 perckor. Így a jugoszlávok nem válthatták valóra a Hruscsovéknak tett ajánlatot, nem tudták megakadályozni, hogy a törvényes magyar kormány feje ne emelje fel szavát a szovjet katonai intervenció ellen. [5]
      Ekkor azonban már javában beindult a begyűjtési akció, amelynek révén 13 vezető politikust, továbbá 14 feleséget és 16 gyereket szedtek össze a követség épületében, vagyis a Dózsa György út és a Sztálin út (amely akkor éppen, rövid, átmeneti időre a Magyar Ifjúság útja nevet viselte) sarkán lévő épületbe, rajtuk kívül az egyik diplomata lakásán további három fő nyert menedéket.
      A követségen Tito üzenete várta Nagy Imrét, amelyben a jugoszláv elnök lemondását és a Kádár kormány elismerését kérte a magyar miniszterelnöktől. A magyar politikusok a javaslatot rövid tanácskozás után elvetették, s kifejezték azt a szándékukat, hogy minél előbb Jugoszláviába kívánnak távozni. [6] Soldatic tájékoztatta Nagyékat, hogy Jugoszláviába való kijuttatásuk gyakorlatilag az oroszoktól függ, ezt nekik kell garantálniuk [7], akik viszont a rádiószózat elhangzása után már csak egyetlen megoldást fogadtak volna el, Nagyék átadását a Szolnokon tartózkodó Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak. [8]
      Nem sokkal Nagy Imréék megjelenése után szovjet páncélosok és tankok vették körbe a jugoszláv nagykövetség épületét, ellenőrzésük nélkül senki be nem mehetett, s nem is hagyhatta el az épületet. [9] Nagy Imre viszont „eleget téve Tito elnök kérésének” november 5-én nyilatkozatot fogalmazott meg, ebben a magyar miniszterelnök a jugoszláv elnök várakozásával ellentétben, hitet tett a forradalom mellett. [10] Ez a nyilatkozat tehát a jugoszláv miniszterelnök Rankovic szerint „nem felelt meg az országban kialakult helyzetnek”. [11]
      Az aggasztó hírek ellenére Tito, Rankovic és Kardelj november 5-én levelet intézett az SZKP Központi Bizottságához, s ebben megismételték kiváló ötletüket, mely szerint Nagy Imrétől lemondó nyilatkozatot csikarnak ki, ami erősítené a Kádár-kormány belpolitikai és nemzetközi helyzetét. Ugyanakkor javasolták az oroszoknak, Nagy Imre hagyja el az országot és távozzon Jugoszláviába. [12]
      November 7-én szovjet részről megszületett a jugoszláv vezetők november 5-i táviratára adott negatív válasz. Hruscsov ebben mindenekelőtt „csalódottságának” adott hangot, hiszen nem Nagyék kimentésében, hanem kikapcsolásában állapodtak meg Brionin. Hruscsov a Központi Bizottság Elnöksége nevében még azt sem rejtette véka alá, hogy levelét nyílt zsarolásként kell értelmezni. Ha a jugoszlávok kiadják Nagyékat a Kádár-kormánynak, akkor marad a Brioniban megpecsételt barátság, ha viszont további erőfeszítéseket tesznek Jugoszláviába való kijuttatásuk érdekében, akkor ezzel ország-világ előtt felelősséget vállalnak a magyarországi ellenforradalomért. [13]
      A jugoszláv álláspont valódi lényegét a maga lakonikus tömörségével azonban Leslie Fry budapesti angol követ november 6-án Londonba küldött jelentésében fogalmazta meg, e szerint az egyetlen lényeges különbség a szovjet és a jugoszláv álláspont között, hogy nincsenek jugoszláv csapatok Magyarországon. [14] Később maga a jugoszláv honvédelmi miniszter támasztotta alá ezt a véleményt, amikor közölte orosz tárgyalópartnerével, hogy november 4-ére már a jugoszláv csapatok is felvonultak a magyar határra. [15]
      Tito elnök november 8-án újabb üzenetet intézett Hruscsovhoz, válaszul annak november 7-i levelére, s ebben éppen a jugoszláv politika szorult helyzetére próbálta meg felhívni a figyelmet. Egyetértettek abban, hogy a menedékjog nem sült el túl jól, de mégsem szeghetik meg adott szavukat, és nem adhatják át Nagy Imrééket.
      Sajátos helyzet állt elő, hiszen az oroszok a november 4-én hajnalban elhangzott rádióbeszéd után feleslegesnek, értéktelennek tartottak bármiféle nyilatkozatot Nagy Imrétől. Szempontjuk kizárólag az volt, hogy Nagy fellépésével mérsékelje - vagy legalább ne növelje - a katonai ellenállást. Ezzel szemben november 8-án, tehát egy nappal azután, hogy visszamerészkedett a fővárosba, Kádár azzal a javaslattal állt elő, hogy mégiscsak kellene a Nagy-féle támogató nyilatkozat. Amíg az oroszokat katonai megfontolások vezették az intervenció kezdete előtt, addig Kádárt, azok közeli eredményes befejezése előtt, már kimondottan politikaiak, mivel egyértelműen szembesült azzal a számára szomorú ténnyel, hogy a tömegek a törvényes kormány, s annak miniszterelnöke mögött állnak.
      A politikusként egész pályája során rendkívül színtelen, szürke Kádár mindig hihetetlen érzékkel, ösztönösen érzett rá a politikai erőviszonyokra, s mesterien alkalmazkodott is ezekhez. Ez a magyarázata annak, hogy néhány nap - mindössze egy hét - leforgása alatt, a változó viszonyokhoz alkalmazkodva, már-már szélsőségesen eltérő, egymást kizáró politikai álláspontokat képviselt töretlen lendülettel. November 8-án még egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy felmérje kormányalakításának összes nemzetközi következményeit, de éppen a Nagy-ügy kapcsán érzett rá a még csak formálódó szovjet-jugoszláv ellentétekre. A jugoszlávok támogatása rendkívüli módon megnyugtatta november 4-i színrelépésekor. Négy nappal később viszont már arról győzködte Andropovot, hogy a jugoszlávok minden bizonnyal Nagy megmentésével saját szennyesüket próbálják leplezni. [16] Vagyis Kádár viharos gyorsasággal alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, még pontosabban: a mindenkori szovjet állásponthoz.
      Aznap, nem sokkal később Soldatic kereste fel Kádárt, aki mereven elzárkózott Nagyék esetleges távozása elől. Ő még mindig azokat a nyilatkozatokat követelte. Soldatic természetesen biztosította Kádárt, hogy ők, mármint a jugoszlávok a „forradalmi munkás-paraszt kormányt” támogatják, de ő is a nemzetközi jogra próbált - nem sok eredménnyel - hivatkozni. [17]
      Kádár tehát kiérdemelte Gromiko helyeslését és dicséretét, aki szerint Nagyék kiadása Jugoszlávia számára sértené Magyarország szuverenitását, s beavatkozást jelentene az ország belügyeibe. Szó se róla, öt nappal a világtörténelemben is párját ritkító katonai intervenció után a vezető szovjet politikus meglehetősen sajátosan értelmezte a szuverenitást, illetve azt, hogy mivel is lehet megsérteni egy ország, jelen esetben Magyarország függetlenségét. [18]
      A felmerült véleménykülönbségek ellenére a Kádár-Soldatic tárgyalás rendkívül szívélyes volt, s az eredmény már másnap megmutatkozott. Rankovic Soldatic-nak küldött utasításában újból felvetette Nagy Imre lemondásának a kérdését, hivatkozva arra, hogy időközben a Kádár-kormány letette az esküt. A jugoszlávok tehát nem egyszerűen egyfajta közvetítő szerepre vállalkoztak a két kormány között, hanem Kádárék érdekében kimondottan nyomást gyakoroltak Nagyékra. Tudtukra is adták, hogy a követelt nyilatkozat hiányában elképzelhetetlen kijuttatásuk Jugoszláviába. [19]
      Mivel Rankovic már másnap reggelre választ kért, a jugoszláv követségen még éjszaka, vagyis azonnal összeült a Nagy Imre-féle MSZMP intéző bizottsága. Első reakciójuk - a kérésnek megfelelően - egy Nagy és Losonczy nevében megfogalmazott antedatált lemondó nyilatkozat volt. Csak később vetette fel Szántó és Lukács, hogy mindez felesleges, az alkotmány értelmében nincs szükség ilyen nyilatkozatra, a Parlament bárkit felmenthet a kormány tagjai közül, beleértve a miniszterelnököt is. Természetesen ezt Belgrádban is pontosan tudták. [20] Rankovic szinte postafordultával válaszolt Nagy Imréék elzárkózására, utasította Soldatic-ot, hogy jelentkezzen be Kádárnál és Nagyékkal kapcsolatban már ne ragaszkodjon a Jugoszláviába történő távozáshoz.
      November 11-én két valóban fontos beszéd hangzott el, az egyiket - egyelőre még titokban - Tito elnök tartotta Pulában, az isztriai pártaktíván, a másikat pedig Kádár János a budapesti rádióban. Az elmondottak alapján talán nem meglepő, hogy a magyar eseményeket a két politikus szinte ugyanannak a dramaturgiának a jegyében értékelte.
      Tito gondolatmenete - belső logikájának megfelelően - törvényszerűen torkollott az immár egy hete jugoszláv menedékjogot élvező Nagy Imre megbélyegzésébe. Most már Tito is hajlandó a legitimitás kérdést sajátosan értelmezni, mondván „Nagy megszökött és új kormány alakult”. [21] A Kádár kormány - joggal - egyértelműen saját támogatásaként értelmezte a beszédet.
      Tito beszéde a budapesti jugoszláv követségen tartózkodók körében váltotta ki a legnagyobb megdöbbenést. A beszéd meghallgatása után (16-án délelőtt a Kossuth Rádióban hallgatták) Nagy, Haraszti, Losonczy, Donáth, Lukács és Szántó felháborodott levelet írt Titónak. Ebben tiltakoztak a Nagy-féle szökésről szóló kitétel ellen, s leszögezték, hogy éppen jugoszláv hívásra mentek a követségre. [22]
      A „menekülés” koncepciót természetesen nem Tito találta ki. Beszédével szinte egyidőben, arról természetesen még mit sem tudva, aznap este Kádár János az MSZMP ideigenes központi bizottságának ülésén a következő bizalmas bejelentést tette: „Van egy nagyon konkrét dolog és kérem, hogy ezt a legszigorúbban tartsák meg maguk között, mert az egész kérdés igen bonyolult. A nagy ellenállás megtörténte után nem volt itt senki és pánikszerűen menekültek ki, egy egész nagy csoport: Nagy Imre, Lukács, Donáth, Haraszti, Vas, Jánosi, Táncos, Rajk Júlia, Vásárhelyi, a jugoszláv követségen kért és kapott menedéket.”
      Ezt a bejelentést különösen az a tény teszi érdekessé, hogy szorosan kapcsolódott ahhoz a beszámolóhoz, amelyet Kádár a Soldatic-csal november 8-án folytatott tárgyalásáról tartott. [23]
      Az MSZMP ideigenes központi bizottságának ülésével párhuzamosan tanácskozott a jugoszláv követség épületében az MSZMP intéző bizottsága. Elsőként az aznap elhangzott Kádár rádióbeszédet vitatták meg, s ezen belül különösen a Kádár-kormány törvényességének a kérdését. A vita eredményeképpen leszögezték, „a Nagy-kormány a törvényes, nem szabad lemondania, mert ez igazolná a Kádár-féle árulást. Meg kell külön bélyegezni Kádár magatartását, fel kell vetni személyes felelősségét.”
      A jugoszláv követségen lévő magyar politikusok alapvetően tisztában lehettek helyzetük komolyságával, de a fenti elképzelésük, amely szerint valaha is felvethetik Kádár „személyes felelősségét”, arra utal, hogy még mindig tápláltak illúziókat. Ahogy utólag visszatekintve az a határozatuk is csak a jövőnek szólhatott, amely szerint „a többpártrendszer helyes volt az adott körülmények között. Ebben a kérdésben a békeszerződés alapjaira kell helyezkednünk, amely fasiszta pártok alapítását nem engedi.”
      Ezzel szemben viszont egyáltalán nem a jövőnek, hanem a konkrét jelennek szólt az intéző bizottság másik döntése, határozata: „A Kádár-kormánnyal nem tárgyalunk; szovjet elvtársakkal tárgyalunk, de csak az MSZMP alapító okmányának alapján; a kibontakozás alapja csak az általunk eddig képviselt alap lehet, nem pedig személyes kombinációk.” [24]
      Az ideiglenes központi bizottság ülését követően Kádár végre fogadta Soldatic nagykövetet, aki így átadhatta neki Rankovic előző napi - mint láttuk rendkívül előzékeny - üzenetét. Kádár valamennyi javaslatot elutasította, mondván, éppen most folynak tárgyalások a jugoszláv és a szovjet párt között arról, hogy Nagyékat Romániába szállítanák. Kádár - saját szavai szerint - támogatta ezt az elképzelést. Nem így a jugoszláv diplomata, aki szerint egy ilyen megoldás „negatív hatást gyakorolna Jugoszlávia presztízsére”, s Romániát egyébként sem tartják Nagyék számára megfelelő helynek. [25]
      Kádár valóban jól informált volt, a szovjet vezetők aznap korán reggel felvetették a jugoszlávoknak, hogy „Nagy Imrét és Losonczyt repülőgéppel Romániába kell kijuttatni, mert állítólag Nagy Imre ilyen értelemben telefonált Dejnek e hó 4. előtt. A csoport többi tagja azonnal szabadon bocsátható, ha lojalitásukról és a Kádár-kormány elismeréséről nyilatkozatot tesznek. Állítólag az oroszok ezt Kádárral megbeszélték.”
      Tudott erről az ötletről Soldatic is, hiszen Rankovic nemcsak erről tájékoztatta, hanem pontos utasításokkal is ellátta, hogy miként reagáljon erre: „Ha beszélgetésetek során Kádár erről a variációról szólna, a magad nevében jelentsd ki, hogy nem vagy meggyőződve arról, hogy Nagy Imre és társai ezt elfogadják, elsősorban önmaguk és családjuk miatt. Ezenkívül mondd meg, nem érted a félelmet és miért ez a bizalmatlanság Jugoszlávia iránt.” Soldatic-nak el kellett oszlatnia Kádár aggodalmait, Nagyéknak a követségen nincs lehetőségük a magyar belpolitika befolyásolására, a jugoszlávok gondoskodtak teljes elszigetelésükről. [26]
      November 11-én Moszkvában Hruscsov részletesen kifejtette a romániai verziót Micunovic nagykövetnek, bízva abban, hogy „pozitívan fogunk reagálni, és úgy véli, ez a kompromisszumos megoldás az egyedüli lehetséges kiút, mert kielégítő mind a mi, mind az ő, mind pedig a magyarok (azaz Kádár) számára, a románok pedig felajánlották segítségüket és a részvételüket”. Micunovic szerint Losonczy Gézát az oroszok azért kívánták Nagyhoz hasonlóan elbírálni, mert abban a (nagyrészt tév)hitben voltak, hogy ő volt a „jugoszláv összekötő, azt hitték, hogy kapcsolatban áll velünk”. [27]
      Moszkvában Micunovic, Budapesten Soldatic tért ki a konkrét válasz elől, sőt az utóbbi elutasítóbb volt annál, mint amire Belgrádból felhatalmazták. Sőt Rankovic táviratának befejezéséből ő már sejthette, a jugoszláv vezetők már csak annak útját keresik, hogy miként lehetne „szalonképesen” eleget tenni Moszkva óhajának. Ezt jelezte egyértelműen a romániai verziót ismertető távirat zárómondata is: „A fentiekről ne tájékoztasd Nagy Imrét és társait, csak kérdezd meg tőle, mi volt közte és Dej között.” [28]
      Egyre inkább kirajzolódott a Nagy-ügy megoldása, amikor Kádár november 13-án egy szélesebb pártaktíván vetette fel Nagy Imréék megítélésének kérdését: „Feladatunk, hogy elhatároljuk magunkat a Nagy Imre - Losonczy-féle csoporttól. Ez rendkívül fontos... Tehát elvileg el kell magunkat tőlük határolni, de ez nem jelentheti azt, hogy pokolra a szóbanforgó emberekkel. Cselekedeteiktől kell elhatárolni magunkat.”
      Az aktíva felszólalói közül mindössze ketten voltak, akik többé-kevésbé vitába szálltak Kádárral. Elsőként Jóboru Magda kérte számon, hogy miért nem került sor tárgyalásokra Nagyékkal. Megítélése szerint Kádárék elszigeteltek, s ebből csak Nagyék, sőt a korábbi koalíciós partnerek bevonásával törhetnek ki. „Ha ebben az irányban semmit nem akarnak tenni, hogyan képzelik el kijutni ebből az izoláltságból?” - tette fel Jóboru az alapkérdést. Kádár már-már szokásos taktikájának megfelelően ismét Nagyékra hárította a felelősséget: „Ha egyesek, vagy egészükben változtatnak magatartásukon, nem vagyunk őrültek, hogy eltaszítsunk olyan embereket, akik hozzánk tartoznak és egyetértenek céljainkkal.” Szántónak, Donáthnak, Vasnak vagy Lukácsnak - ha értesültek volna egyáltalán Kádár ígéretéről - nem volt alkalmuk, hogy később számon kérjék e szavakat.
      Volt valaki, aki még Jóborunál is élesebben vetette fel a hatalom kérdését, beleértve az elmúlt hetek értékelését: „Néhány kérdéssel nyíltabban kell szembenézni - hangzott e felszólalás. Az október 23-i felkelést elsősorban a Rákosi klikk hibás politikája váltotta ki... Ezt a klikket az október 23-i fegyveres harc tudta levakarni a nyakunkról... Szembe kell nézni azzal, hogy az illető elvtársak, akik fémjelezték a szovjet támadást, sokáig nem lehetnek konszolidált viszonyok között vezetők. Ezzel a kormánnyal, beleértve Kádár elvtársat is, konszolidálni nem lehet... Nem elszigetelés van, hanem közutálat a kormánnyal szemben... Az ellenzék a jelenlegi kormánnyal szemben áll, amely kizárólag a szovjetekre támaszkodik. Ebből elegünk volt.” Kádáréknak viszont, úgy tűnt, inkább a felszólalóból volt elegük, a történetírás számára is e felszólalása alapján pusztán neve (Kerpán elvtárs) maradt fenn.
      Válaszában Kádár meglepően őszintének bizonyult: „Ami a népszerűséget illeti: én elhiszem, hogy most egyik leggyűlöltebb név a Kádár név. Most nem erről van szó, hanem arról, hogyan lehet népszerűséget csinálni. Nagy Imre népszerűségére nekünk szükségünk van, és szükségünk volna, ha lehetne -, de miből áll ez a népszerűség, milyen népszerűségről van szó, ha nem arról, hogy odaállt a rádió elé és azt mondta, hogy támadnak a szovjet csapatok és mi védekezünk, ez a népszerűség a kommunistáknak nem kell. (Taps) És ha Nagy Imre megváltoztatja álláspontját - lehet, hogy máris megváltoztatta - és bejönne a pártba, akkor az ő népszerűsége is csak annyit érne, mint a mienk.” [29]
      Nem e szavak fenyegető hangsúlya, hanem a helyzet további bonyolódása tette egyre kilátástalanabbá Nagy Imréék további sorsát. Az említett aktívával egyidőben hazarendelték Soldatic-ot, s Belgrádban megpróbáltak az egyre vészjóslóbb jelenségekre választ, megoldást találni. Közben érkezett Budapestre a jugoszláv külügyminisztérium egyik magas rangú beosztottja, akinek tényleges küldetését mindmáig homály fedi.
      E látogatásról később Szántó Zoltán a következőket vallotta kihallgatóinak: „Tudomásom van arról is, hogy a belgrádi külügyminisztérium Budapestre küldött Zec nevű tisztviselője a jugoszláv vezetők különböző tanácsait tolmácsolta.” Szántó szerint Zec arra biztatta Nagyékat, hogy ne hagyják el az országot (mintha ez rajtuk múlott volna), ne kapcsolódjanak be a Kádár kormányba, de híveiket biztassák a kolla-borációra, hogy ezzel előkészítsék „Nagy Imre újabb hatalomra jutását”. [30]

A szovet csapatok kivonulása Budapestről. Harckocsik az Oktogonnál
1956. október 31.
Legújabbkori Történeti Múzeum

„Az autóbusz, melynek a csoportot haza kellett volna szállítania, este fél hétkor vette fel utasait a jugoszláv nagykövetség épülete előtt, majd szovjet katonák kerítették azt hatalmukba...”

      Losonczy Géza korabeli feljegyzései szerint azonban nem egészen ezek hangzottak el a november 14-i tárgyaláson. A jugoszláv politikus inkább a politikai realitásokra próbálta meg az MSZMP intéző bizottságának figyelmét felhívni: „A szovjet csapatok Magyarországra pontosan meghatározott célokkal jöttek. Amíg ezeket el nem érik, addig nehezen lehet beszélni ezeknek a csapatoknak a távozásáról... Ehhez biztosították a szocialista tábor és a kommunista pártok legnagyobb részének támogatását... Az oroszok célja olyan kormány, amely a Szovjetunió alapvető érdekeit biztosítani tudja Magyarországon.”
      Nem tanácsolták, hanem tényként konstatálták Nagyék szembenállását Kádárral: „Mi, jugoszlávok, megértjük, hogy nem akarnak együttműködni a kormánnyal. De az oroszok itt vannak, a Kádár-kormány itt van. Mi ellene voltunk a szovjet csapatok intervenciójának.” Ezzel együtt Zec nem titkolta, hogy számukra még mindig ez a kellemesebb, elfogadhatóbb megoldás: „Mi szívesebben látunk itt szovjet csapatokat - mint egy jobboldali kormányt.” Nagy Imre rákérdezett, vajon jól érti-e a jugoszláv diplomata szavait? „Amennyiben választani kell az orosz csapatok és a horthysták között - hangzott a válasz -, akkor inkább az oroszok. Tekintet nélkül arra, hogy hogyan fogják fel az oroszok, ez a szocializmus fejlődésének egy igen sötét oldala és ezt nálunk senki sem helyesli.”
      A jugoszláv politikus nem tanácsolta, hanem diplomatikus módon közölte, nem lát lehetőséget arra, hogy Nagyék Jugoszláviába távozzanak, mondván „az emigráció sem jelent végleges megoldást”. Szerintük tehát Nagyéknak Magyarországon kellene maradniuk, de ehhez szükség van arra, hogy a Kádár-kormány garantálja személyes biztonságukat.
      Az intéző bizottság kilenc pontban foglalta össze az ilyen jellegű „tárgyalások megindulásának feltételeit”. Követelték a szovjet csapatok fokozatos visszavonását (az október 23 után érkezett egységeket azonnal, a többit pedig megfelelő tárgyalásokat követően), az ország semlegességének elismerését, a forradalmi szervek (mint pl. a munkástanácsok) megfelelő képviseletét, a demokratikus pártok szövetségén alapuló kormány és „nemzeti, demokratikus és szocialista egységfront” létrehozását, az ország gazdasági stabilizálását (akár azon az áron is, hogy amíg ez nem valósul meg, addig felfüggesztenék a pártok szervezkedését), külföldi kölcsönök felvételét, a jogrend és a törvényesség haladéktalan helyreállítását, a letartóztatottak szabadon bocsátását.
      Utolsó, kilencedik pontként a határozat leszögezte: „Bizalmatlanok vagyunk az MSZMP jelenlegi vezetőségével szemben és külön bizalmatlanok vagyunk Kádár János személyével szemben. Ez a pártvezetés letért az új párt programnyilatkozatának elvi alapjairól. Csak szavakban és néhány részletintézkedésben hirdeti a sztálinizmus elleni harcot, a valóságban mind belpolitikában, mind külpolitikában a Rákosi-Gerő-féle politikát folytatja. Kádár János kétszínű módon, anélkül, hogy nézeteiért elvi harcot folytatott volna, hagyta ott a párt bizalmából reáruházott párt- és kormányfunkciót. Lépéséről nem értesítette sem a pártvezetőséget, sem a kormányelnököt.” [31]
      A később „platformként” emlegetett határozat tehát „mindössze” a Kádár-kormánnyal folytatandó tárgyalások előfeltételeit foglalta össze. (Kádár az előző napi aktíván még azt állította, hogy ő tárgyalna Nagyékkal - bár állította ugyanabban a beszédében ennek ellenkezőjét is -, de azok nem állnak szóba vele.) Szántó már idézett tanúvallomásában kijelentette, hogy „én magam már ekkor nem vettem aktívan részt a megbeszélésekben, mert elhatároztam, hogy az első lehetséges alkalommal távozom a követségről”. [32]
      Valójában Szántó ekkor még nagyon is aktív volt, sőt a jugoszláv diplomatákkal folytatott tárgyalás után megtartott intéző bizottsági ülés is elsőként éppen az ő javaslatát vitatta meg: „1. Szántó elvtárs bejelentése alapján az Intéző Bizottság elhatározza, hogy ragaszkodik a lengyel nagykövettel való tárgyaláshoz, s egyben fel kell vetni Soldatic elvtárs előtt a helyzetünkkel kapcsolatos kérdéseket: ők hívtak bennünket...” (Ez utóbbi megfogalmazására azért volt szükség, mert a követség alkalmazottai egyre inkább érzékeltették a magyarokkal, jelenlétük terhes számukra a követségen.) [33]
      Tito pulai beszéde, ismertté válásának első pillanatától, magabiztosabbá tette Kádárt, ezt a pártvezetés aznapi ülésén nyíltan ki is mondta. „Tito elvtárs beszéde nagy segítséget nyújt nekünk. Mi megmondtuk már a múltkor, hogy nem volt szerencsés a kívülről való beavatkozás Nagy Imre kérdésében a magyar ügyekbe. Tito elvtárs velünk egyetértett.”
      Kádár jelezte egyben, hogy felújultak a tárgyalások a jugoszláv nagykövettel, pontosabban éppen aznapra várja Soldatic-ot, akit arra akar kérni, hogy „foglaljanak állást a követségen tartózkodó Nagy Imre csoporttal kapcsolatban”. A magyar pártvezér beigazolva látta korábbi félelmeit, Nagy lemondásának hiánya nemzetközileg elszigeteli kormányát: „Az a veszély, amelyet először vázoltam, hogy Magyarországon két kormány lesz, ténnyé vált. Ezt több jel mutatja.”
      Kádárt leginkább az zavarta, hogy Kéthly Anna az ENSZ-ben a törvényes magyar kormány képviselőjeként lépett fel, valamint az a tény, hogy „munkásküldöttségek tömegesen kérik Nagy Imrét a kormányba, vagy Nagy Imrét és Malétert a kormányba”. A magyar pártvezér a kormányának nyújtott jugoszláv támogatás ellenére határozottan kijelentette, hogy „nincs olyan kormány, amely hajlandó lenne saját fővárosában egy másik kormányt eltűrni”.
      Beszámolt Nagy Tamás letartóztatásáról, amire a jugoszláv követség előtt került sor, illetve arról, hogy közbenjárásukra az oroszok szabadon engedték, de ebből azt a következtetést vonta le, hogy a „Nagy Imre csoport a jugoszláv követségről szervezi ellenünk a mozgalmat”. Kádár tehát - legalábbis a legszűkebb pártvezetés előtt - nyíltan kijelentette, hogy fel sem merülhet Nagy Imréék távozása. „Meg kell hogy őket kapjuk, mert két kérdést feltétlenül tisztáznunk kell:
      1./ Hajlandók-e lemondani mint kormány és ezzel helyreállítani az egyedüli kormány teljes tekintélyét,
      2./ Ki dolgozik közülük velünk együtt.
      Ezeket a kérdéseket csak mi tárgyalhatjuk meg velük, semmiféle közvetítésre lehetőség nincs.”
      Ilyen előfeltételekkel Kádár ugyan nem zárta ki az emigráció lehetőségét „bármelyik népi demokráciába”, valójában azonban már ekkor előrevetítette a későbbi felelősségre vonás elkerülhetetlenségét: „Világos, hogy ennek a mozgalomnak a feje nem Déry és nem Gimes, hanem a jugoszláv követségen van... Lehet, hogy Nagy Imre nem szándékosan támogatja az ellenforradalmat, de látva és tudva a helyzetet, támogatja és segíti ezeket a törekvéseket. A már bemocskolt, szétrongyolódott ”zászló" becsületéért... Ha a jugoszláv követség nem fog intézkedni, mi fogunk intézkedni: oda fogok állni az ország elé és megmondom, mi a helyzet."
      Kádár inkább sejtető, semmint kijelentő, tényeket tartalmazó beszédét követően Kállai Gyula beszámolt arról, hogy Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós találkozót kezdeményezett vele, Kádárral és Münnichhel, ha biztosítják, hogy semmi bántódásuk nem lesz. Kállai szerint a tárgyalás második menetében Nagy Imre is bekapcsolódhatna. Mindezek ellenére ő elutasította ezt a kezdeményezést, ami márcsak azért is sajátos, mert öt nappal korábban a központi bizottság éppen ellentétes döntést hozott, másrészt - mint láttuk - Nagyék meglehetősen szigorú feltételekhez kötötték a tárgyalások lehetőségét. Apró Antal is foglalkozott Nagy Imre személyével, mondván, „ha kijön a követségről, meg kell határozni, hol éljen, nehogy újabb szervezkedést kezdjen”.
      Végül a kádári intéző bizottság határozatot hozott, amely egyrészt felhatalmazta Kádárt, hogy „Sebes István külügyminiszterhelyettes jelenlétében folytasson ilyen értelmű tárgyalást Soldatic jugoszláv nagykövet elvtárssal”, másrészt, hogy Nagy Imréékkel viszont csak a kormányt elismerő nyilatkozat fejében „lehet pártvonalon tárgyalni”. [34]
      A pulai beszéd közzétételéig úgy tűnt, a vita a Kádár-kormány törvényessége, Nagy Imre lemondása, illetve a miniszterelnök valamiféle reaktivizálása körül folyt. Egyes források szerint a földművelődésügyi tárcát ajánlották volna fel Nagy Imrének, arra az esetre, ha elismeri a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. Tito beszéde viszont egyértelművé tette, a menedékjogot élvezők sokkal inkább foglyok, s ezzel jövőjük is kilátástalanná vált. Felmerült hazatérésük gondolata is, de - a Belgrádból előző nap visszatért - Soldatic nagykövet mindent megtett, hogy visszatartsa őket ettől. „Tito elvtársat - érvelt a jugoszláv diplomata - rosszul fordították magyar nyelvre, és nyilván nem azt mondta, hogy Nagy Imre megszökött, hanem azt mondta, hogy eltávozott a Parlamentből.” [35]
      A jugoszláv elnök beszédét természetesen egyáltalán nem „fordították félre”, így a Nagy Imréék által követelt korrekcióra sem került sor, már csak azért sem, mert - mint említettem - Nagy Imréék sorsa nem a beszéd nyilvánosságra hozatalának, hanem elhangzásának napján dőlt el.
      Mindezek ellenére november 16-án (tehát éppen a pulai beszéd közlésének napján) Bukarestben Gheorghiu Dej tájékoztatta Vujanovic jugoszláv nagykövetet, hogy „amíg a magyarországi viszonyok nem rendeződnek”, Románia, szabadságuk biztosítása mellett, befogadná Nagy Imrééket, s erről írásos biztosítékot is adnának. A román pártvezér szerint - a már sokat emlegetett nyilatkozatok fejében - Magyarországon is maradhatnának.
      Másnap Hruscsov Micunovic-nak többek között szóba hozta Nagy Imrét is, érdeklődött, van-e válasz a romániai ajánlatra. A nagykövet javasolta, engedjék a budapesti követségen tartózkodókat egyszerűen haza. Úgy tűnt számára, hogy Hruscsov egyetért ezzel a javaslattal. [36]
      Mindenesetre Soldatic nagykövet azzal állított be november 16-án Kádár Jánoshoz, hogy „kész megoldással jött vissza Belgrádból”. Ennek jegyében hívta fel Nagy Imre figyelmét Tito beszédére - látszólag megfeledkezve arról, hogy néhány perccel korábban a követség épületében még fordítási hibáról beszélt. A nagykövet szerint kemény vita árán „Nagy Imre és társai három kérdésben elfogadták, hogy nézeteik helytelenek voltak. Ez a semlegesség, a szovjet csapatok azonnali kivonása, és a többpárt kérdés.”
      Bár - mint láttuk - ennek éppen az ellenkezője volt igaz, Nagy Imréék kilenc pontos határozatukban éppen e három „helytelen nézetet” tartották fenn töretlenül, Soldatic úgy vélte, hogy ilyen önkritika után „a menedékjog és az emigráció kérdését le lehet venni a napirendről. Ők csak egy belső formális levelet kérnek a magyar kormánytól, amelyben tudomásukra hozzák, hogy a követséget otthagyhatják és szabadon hazamehetnek.” Soldatic ettől az „apróságtól” eltekintve már csak technikai kérdések megoldását vélte szükségesnek, nevezetesen, hogy milyen utasítást kell az őrségnek adni, vagy hogy a hazaszállítás kocsival történjen.
      Kádár, szokása szerint, kitért az azonnali válasz elől, de végül korábbi álláspontjára rácáfolva egyértelműen kijelentette, bármelyik magyar politikus, aki éppen a jugoszláv követségen tartózkodik, szabadon elhagyhatná az országot, vagy szabadon élhetne Magyarországon, s aki „támogatni kívánja aktívan a kormány célkitűzéseit”, annak erre is lehetőséget kívánnak adni. Ezt Kádár - elvi álláspontként - akár írásba is adná, bár egy ilyen „levélről szóló kívánságot most hallja először”. [37]
      A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke vállalta, hogy írásban is megerősíti a Nagy Imrééknek adott biztosítékot. Kádár megjegyezte ugyan a jugoszláv nagykövetnek, hogy mindez egyelőre csak személyes álláspontja, de amint azt korábban láthattuk, Hruscsov még aznap éjjel - legalább hallgatólagosan - szintén elfogadta ezt a megoldást. [38]
      Feltehetően a pulai beszéd részletesebb moszkvai elemzése idézte elő, hogy másnap reggelre felborult az egyezség, az viszont egyértelmű tény, hogy a megállapodást követően Kádár tárgyalt a még mindig Magyarországon tartózkodó szovjet trojkával, Malenkovval, Szuszlovval és Arisztovval, akik egyszerűen megvétózták a jugoszláv követtel kötött alkut. [39]
      A jugoszlávok mindebből csak azt konstatálták, hogy „a magyar kormány váratlanul új feltételeket támasztott, amelyek lényege az volt, hogy Nagy és Losonczy mondjon le a kormányban viselt tisztségéről, jelentse ki, hogy csatlakozik a magyar kormány harcához az ellenforradalom ellen, gyakoroljanak önkritikát... és kötelezzék magukat, nem tesznek semmit a magyar kormány ellen. A magyar kormány feltételei között szerepelt még, hogy Nagy, Losonczy és a többiek kérjenek menedékjogot az egyik szocialista országban mindaddig, amíg Magyarországon nem rendeződnek a viszonyok.” [40]
      E második tárgyaláson Kádár azzal érvelt, hogy nyilatkozatuk birtokában Nagyék nyugodtan folytathatnák ellenséges tevékenységüket, hiszen menlevéllel rendelkeznek. „Van ennek a csoportnak - fejtette ki Kádár - egy része, akikre vonatkozólag jobb volna, ha egy ideig nem tartózkodnának Magyarországon. Nem lehetnek kijegesedési pont, ne tudjon az ellenség játszani ezzel a ténnyel... A megoldást a következőképpen gondolja: Nagy és Losonczy írjanak egy tíz soros levelet, amelyben kijelentik, hogy nem tekintik magukat minisztereknek és hogy a múltban néhány főkérdésben kialakított álláspontjuk és fellépésük nem volt helyes, hogy egyetértenek azzal a harccal, amelyet a Kádár-kormány az ellenforradalommal szemben vív, e kormány törekvésével szemben nem tesznek semmit, illetve egyetértenek célkitűzéseivel. Ha a csoport más tagjai is tesznek ilyen nyilatkozatot, az is hasznos, de Nagynál és Losonczynál ennek különös jelentősége van, nehogy Kéthly mint a Nagy-kormány minisztere szerepelhessen külföldön.”
      Kádár kívánatosnak tartotta, hogy a csoport egyes tagjai egy időre külföldre távozzanak, „hogy ki hova megy, az magától az illetőtől függ. Mi azt gondoljuk, hogy szocialista országba fognak menni. Amelyik akar, akár Jugoszláviába is mehet. Bár az első időben az volt a véleményünk, hogy nem volna jó, ha Belgrádba mennének. Mi szavatoljuk, ha bármelyik országba is mennek, senki ellenük semmiféle eljárást ne indíthasson.”
      Soldatic tehát meglepve tapasztalta, hogy az előző esti megállapodást Kádár egyoldalúan felrúgta, s visszavitte az ügyet ugyanoda, ahonnan eredetileg elindultak, s ahonnan már lassan hetek óta nem nyílt semmiféle kibontakozás lehetősége. Közölte, hogy „most nem látja, hogy hogyan lehet megoldani a kérdést és a jugoszláv kormány kénytelen lesz az egész ügyet közleményben nyilvánosságra hozni”. Felhívta azonban Kádár figyelmét arra is, hogy „olyan helyzet is létrejöhet, hogy a menedékjogot élvezők egyszerűen saját felelősségre elhagyják a nagykövetséget, nem véve figyelembe a körülményeket. Joguk van lemondani a menedékjogról és ha ilyen nyilatkozatot ad valamelyikük, a nagykövetségnek nincs joga visszatartani őket. Ilyen helyzettel is számolni kell.”
      Kádár - a jegyzőkönyv tanúsága szerint - kimondottan zavarba jött a jugoszláv követ helyenként indulatosan kifejtett érveitől, de mégsem ismerhette be, hogy előző este új utasításokat kapott a moszkvai megbízottaktól. Habogva magyarázkodott, hogy ő nem tudott arról, Nagyék megváltoztatták álláspontjukat, belátták hibáikat, bár ha így tettek - tételezte fel Kádár -, akkor ez bizonyára Tito elvtárs pulai beszédének hatására történt.
      Soldatic - vesztesként is nyeregben érezve magát - szemérmetlenül állította ennek ellenkezőjét, Nagyék még nem ismerték a beszéd szövegét, amikor már elismerték korábbi hibáikat. A nagykövet arról mélyen hallgatott, hogy miután Nagy Imréék sem a beszéd előtt, sem azt követően nem változtatták meg álláspontjukat, kimondottan tiltakoztak Tito ellenük irányuló, őket bíráló, s helyenként a tényeket semmibe vevő kijelentései ellen. Kádár végül ígéretet tett, hogy az új információk birtokában „a kérdést meg fogja beszélni a többi elvtársakkal. Úgy gondolja, hogy a belső levél úgy szól, hogy a magyar kormány nem akar élni Nagyékkal szemben megtorlással, és tudomásul vesszük, hogy ők olyan álláspontot foglalnak el, hogy a menedékjogot tovább nem kívánják igénybe venni.”
      Soldatic tehát végül megismételte az eredeti jugoszláv javaslatot, mely szerint Kádárék levélben „értesítik a jugoszláv kormányt, hogy Nagy és csoportja, akik menedékjogot élveztek a jugoszláv nagykövetségen, szabadon elhagyhatják a nagykövetséget és semmiféle megtorlást nem kívánnak velük szemben alkalmazni.” [41]
      Malenkovék Kádár tájékoztatója alapján haladéktalanul jelentették Moszkvába az előző napi megegyezés annulálását. „Kádár, ahogy tegnap megállapodtunk vele, kifejtette a követnek a magyar kormány álláspontját, miszerint Nagy Imrét és csoportját át kell adni a magyar kormánynak...” A szovjet politikusok tökéletesen átlátták a helyzetet, a jugoszláv álláspont lényegét: „A jugoszlávok kénytelenek megvonni Nagytól és csoportjától a menedékjogot, és abban érdekeltek, hogy a lehető leghamarabb megszabaduljanak e csoporttól. Le kell mondaniuk arról a követelésükről is, hogy a magyar kormány garanciákat vállaljon Nagyért és csoportjáért, vagyis gyakorlatilag fel kell adniuk korábbi álláspontjukat. Ezt azonban olyan módon kívánják megtenni, hogy megőrizzék presztízsüket, és ezzel kapcsolatban a várható jugoszláv kormánynyilatkozat minden bizonnyal tendenciózus lesz.”
      A politikai diagnózis alapján már nem volt nehéz a konkrét teendőkre javaslatokat kidolgozni, nevezetesen „felkészülni és biztosítani Nagy és csoportjának letartóztatását, amikor elhagyják a jugoszláv követséget”; s ezt követően „Nagy Imrétől és csoportjától nyilatkozatot követelni az általuk elkövetett hibákról és arról, hogy nem fognak ellenséges tevékenységet folytatni a Kádár-kormánnyal szemben”; végezetül az akció lezárásaként „Nagy Imrét és csoportját Romániába szállítani”. Malenkovék ezeket a feladatokat rögtön egyeztették Kádárral, aki maradéktalanul egyetértett, s megállapodtak, hogy kormánya megfelelő nyilatkozatot készít elő. [42]
      Másnap a jugoszlávok beváltották az egyik fenyegetésüket, nevezetesen beleegyeztek abba, hogy a kevésbé „kompromittált” politikusok elhagyják a követséget, illetve a helyettes katonai attasé lakását; az előbbi csoportba Lukács György, Szántó Zoltán és Vas Zoltán tartozott, az utóbbiba pedig Erdős Péter és Nádor Ferenc. Kérték a kormányt, hogy az őrség biztosítsa szabad elvonulásukat.
      Amikor - a bejelentett távozási akciót megelőzően - Soldatic újból felkereste Kádárt, a magyar politikus élesen tiltakozott e kísérlet ellen, mondván „nem tudják vállalni a felelősséget, és ennek esetleges következménye a nagykövetségre hárul”. Kádárt valójában az zavarta, hogy Soldatic-ék a követség kocsijával kívánták a távozókat hazaszállítani. Kádár minden kertelés nélkül megmondta, hogy mit akar: „Az a kérésünk, hogy adják át nekünk Nagyékat, hogy rendezhessük velük az ügyet, ahogy kívánatos, szükséges és helyes.”
      Soldatic azonban változatlanul ragaszkodott a magyar garanciához, amit Kádár az előző napi érvhez hasonlóan azzal kérdőjelezett meg, hogy nem adhat menlevelet Nagy Imréék későbbi cselekedeteire, de ezt Soldatic már magyar belügynek minősítette. Kádár szerint viszont Soldatic „láthatja, hogy akik már elhagyták a követséget [Erdősről és Nádorról van szó, akik az attasé lakásáról távoztak] és akikkel szemben semmiféle kötelezettséget sem vállalt a magyar kormány, azokkal szemben is úgy járnak el, ahogyan vázolta, azaz nem alkalmaznak velük szemben megtorlást.” [43]
      A jugoszlávok gyorsan meggyőződhettek Kádárék szavahihetőségéről - a szovjet szervek valamennyi távozót azonnal őrizetbe vették. Különösen izgalmasnak ígérkezett Nádor ezredes kihallgatása, erről maga Szerov hadseregtábornok tett jelentést Moszkvába: „Tegnap, lehetőségeinket felhasználva, kihoztuk Vukmirovic jugoszláv attasé magánlakásából Náder [Nádor] Ferenc ezredest, a Magyar Légierők Parancsnokát és a magyar hadsereg Náderrel együtt lévő őrnagyát.44
      Náder egyeztette tevékenységét Vukmirovic jugoszláv katonai attaséval, akitől utasításokat kapott. Az utolsó napokban, amíg Náder Vukmirovic lakásán tartózkodott, Soldatic jugoszláviai nagykövet részvételével többször megvitatták egy Nagy Imre vezette magyar kormány felállításának lehetőségeit, arra számítva, hogy Kádár kormánya nem lesz hosszú életű. Eközben naponta konzultáltak Belgráddal, és utasításokat kaptak onnan. Náder ezredesnek miniszteri posztot kellett volna kapnia a kormányban." [45]
      Ma már képtelenség megállapítani, ki találta ki „Náder ezredes” miniszterségének, a belgrádi utasításoknak képtelen történetét, maga Nádor „etette” vele kihallgatóit, vagy Szerov akart gyors jugoszláv-ügyet szállítani Moszkvába. Ez utóbbi mellett szól a követségről távozottak kihallgatásáról küldött jelentése: „Ma - azaz november 19-én - megfelelő indokkal beszélgetést folytattunk az őrizetbe vett Vas Zoltánnal és Szántó Zoltánnal, akik kijelentették, tegnap, november l8-án Nagy Imre kijelentette nekik, hogy Belgrádból közlemény érkezett, hogy Nagynak és csoportjának Jugoszlávia politikai menedékjogot ad. Ezzel kapcsolatban Soldatic jugoszláv követ azt ajánlotta, hogy ne hagyják el a várost.” [46]
      Kádár egyiküket se kedvelte, ellenállásukat - bármennyire határozatlan volt is az - életük végéig nem bocsátotta meg. Szántónak később azt vetette a szemére, hogy ő javasolta a párt, vagyis az MDP feloszlatását (nem sokkal korábban hasonlóan vádolták Kádárt a KMP feloszlatásával), sőt egyenesen magának igényelte az új párt első számú vezetői funkcióját, amit - Kádár szerint - még Andropovval is közölt, de éppen ez teszi kétségessé a történet hitelességét. Vast viszont Kádár „tipikus karrieristának” nevezte, ő csak a politikai bizottságba akart befurakodni. [47]
      A jugoszláv kormány, személy szerint Edvard Kardelj, november 18-án levélben kérte a Forradalmi Munkás-Paraszt kormánytól a menekültek kérdésének rendezését. Ezt Dobrivoje Vidic külügyminiszter-helyettes november 19-én személyesen adta át Kádár Jánosnak. A levél a már gyakran kifejtett jugoszláv érvelésen túl most már egyértelműen leszögezte: „mélységes sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az Ön új feltételei újabb nehézségeket gördítettek az említett kérdés megoldása elé... az Önök által megszabott feltételek nem tartozhatnak a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság Kormányára. Kormányunknak nem áll módjában további hatást gyakorolni Nagy Imrére és társaira, mert úgy véli, hogy azok a kérdések, amelyeket a Soldatic-csal november 17-én folytatott beszélgetés során Ön felvetett, az Önök kölcsönös viszonyait érintik és az Önök országának kizárólagos belügyei közé tartoznak.”
      Kardelj tehát ragaszkodott a már annyiszor kért, követelt írásos garanciához, s közölte, Nagyék távozása Romániába kizárólag az ő szabad elhatározásukból történhet. A jugoszláv kormány levelében tehát egyértelműen leszögezte, hogy sem a „Nagy-csoport” tevékenységéhez, sem a magyarországi eseményekhez nincs köze. Tehát csak abban érdekelt, hogy „közös baráti módon oldják meg a menedékjog kérdését”. Joggal hivatkozott a levél arra, hogy a jugoszláv politika kezdettől fogva támogatta a Forradalmi Munkás-Paraszt kormányt, „úgy vélve, hogy... Nagy Imre és társainak menedékjoga megoldásának problémája kormányunk részére csakis az adott szó tiszteletben tartása illetve a nemzetközi jogból származó kötelezettségünk... A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kormányának nincs semmi kifogása az ellen, hogy Nagy Imre és a többiek Romániába menjenek, ez azonban kizárólag az ő beleegyezésüktől függ.”
      A levél elhatárolta a jugoszláv kormányt a november 17-i újabb követelésektől, mondván, az kizárólag magyar belügy. „Ebben a helyzetben számunkra nem marad más hátra, mint megismételni javaslatunkat, hogy az Önök kormánya a mi kormányunknak írásban adjon biztosítékot Nagy Imre és a többiek személyi biztonságáról... és ami azt jelenti, hogy szabadon elhagyhatják a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság követségét és hazatérhetnek otthonukba.” [48]
      A levelet Vidic adta át november 19-én Kádárnak, aki annak lefordíttatása után a három nappal korábbi megállapodás egyoldalú felrúgását félreértésnek nevezte, hiszen „azzal váltak el Soldatic-csal, hogy a végleges választ csak az elvtársaival történő megbeszélés után adja meg”. Amennyiben Malenkovékra gondolt, akkor Kádár kijelentését akár igaznak is vehetjük. Valóban elvtársai voltak azok, akik nem járultak hozzá a megállapodáshoz.
      Vidic ezt aligha sejthette, mert különben nem hivatkozott volna arra, hogy „a legfőbb szovjet vezető elvtársak jól ismerik azokat az indítékokat, amiért Nagynak menedékjogot biztosítottunk. November 2-ről 3-ra virradó éjjel ugyanazon állásponton voltak, mint mi, azaz a Kádár-kormány megerősítése érdekében jó lenne, ha Nagy Imre valamilyen formában eltávolíttatható lenne. Feltételezi, hogy Kádár elvtárs és a többiek tudnak erről.”
      Kádár válaszából ez nem derült ki egyértelműen, mindenesetre rákérdezett „mit jelent az »eltávolíttatni« kifejezés”? Vidic nevén nevezte: feladatuk az volt, hogy Nagy Imre kikapcsolásával szabaddá tegyék az utat a kádári ellenkormány számára, „hogy Magyarországon ne jöjjön létre két kormány... A mi vezető elvtársaink javasolták, hogy a Nagy Imre-kormányt kapcsolják ki és vegyék le a napirendről, természetesen az új kormány megalakulásának érdekében. Ebben mi és a szovjet elvtársak teljesen egyetértettünk.”(A tárgyalásról készült magyar jegyzőkönyv még egyértelműbb megfogalmazást tartalmazott: „a Nagy-kormány tűnjön el” kitétellel.)
      Vidic még arról is felvilágosította Kádárt, hogy kinevezését is nekik köszönheti, így aligha vonható kétségbe, hogy a két kormány közül melyiket támogatják. Kádár erről valóban már november 3-án értesült Moszkvában, a Nagy Imréék számára elhelyezett csapda titkába azonban feltehetően nem avatták be, így valódi lehetett meglepetése, hogy Nagyék a jugoszláv követségen találtak menedékre: „előttük ismeretlen volt, számukra meglepetést okozott, hogy a Nagy Imre-csoport a jugoszláv nagykövetségre ment és ott is maradt”.
      Vidic arról is tájékoztatta Kádárt, hogy ők kezdettől ellenezték a többpártrendszert, „Jugoszláviában rögtön érezhető volt, hogy ez a szocializmus végét jelentheti Magyarországon és szabadjára engedi a burzsoá és reakciós erőket”. Mindezek ellenére azonban - érvelt Vidic - nem az ő ügyük, hogy miként viszonyul Nagy Imre a Kádár-kormányhoz, milyen nyilatkozatot ad, vagy nem ad.
      A jugoszláv politikusnak igazán nem nagyon lehettek kétségei tárgyalásai valódi tétje felől, így akár gesztusnak is felfogható, hogy megpróbált azért Nagyék mellett is kiállni: „A vezető jugoszláv elvtársak benyomásai és véleménye szerint minden jel arra utal, hogy Nagy, Losonczy és társaik törekvéseik szerint becsületes kommunisták”, s idővel hasznára lehetnek a kádári rendnek, ezért türelmet kért a számukra. Ezt azonban szintén belügynek minősítette.
      Kádár engesztelhetetlennek bizonyult, szerinte Nagy Imre megszavazta a szovjet csapatok behívását (ami persze nem volt igaz), azt a behívást tehát, amire Tito elvtárs szerint nem volt szükség, viszont tűzparancsot adott ki akkor, amikor a jugoszláv elnök is jogosnak ismerte el a szovjet beavatkozást. Így a tárgyalások 1 óra és 45 perc után gyakorlatilag eredménytelenül végződtek. [49]
      A tárgyalást követően a követség épületében a jugoszláv miniszterhelyettes tájékoztatta ugyan a magyar politikusokat, de nem a kudarcot emelte ki, hanem pusztán azt a tényt, hogy Kádár nem hozta szóba a nyilatkozat kérdését. Vidic még arról sem volt hajlandó Nagyékat informálni, hogy Kádáron kívül kik vettek részt a megbeszélésen.
      A Belgrádba küldött jelentés szerint Nagy Imre megpróbálta a jugoszláv politikussal megértetni, hogy miért ragaszkodnak Kádárék a felmentés helyett lemondásukhoz. „Azért, hogy árulással vádolhassák meg őket, ha egy adott pillanatban erre szükség lesz, illetve őket tegyék felelőssé a Pesten történtekért.” Ez persze nem volt teljesen irreális feltételezés, de Kádár annyiban valóban nem taktikázott, s még nem gondolt ennyire előre, hogy őt jobban zavarta Kéthly Anna fellépése, aki Nyugaton - a követelt lemondás hiányában - joggal vonta kétségbe a Kádár-kormány törvényességét.
      A szűkkörű megbeszélésen (magyar részről Nagy Imrén kívül már csak Losonczy, Donáth és Haraszti vett részt) szóba került, hogy miként értelmezik Jugoszláviában a demokráciát, s ha eddig nem tudták volna, akkor most Vidic felvilágosította őket, hogy lényegében ugyanúgy, ahogy a többi kommunista országban.
      Vidic jelentése szerint „Nagy Imre hosszasan magyarázta, hogy Kádár nem a saját maga ura..., s hogy ha a szovjet monopólium továbbra is megmarad, ők nem tudnak ilyen ügyért még egyszer küzdeni”. Nagy szerint bár „Rákosi 12 éve kompromittálta a kommunistákat, de maradt még Magyarországon a szocialista fejlődésnek szép számú híve, de szabad elhatározás alapján. Magára és csoportjára gondol, amikor azt állítja, hogy bár kommunisták, az emberek mégis hisznek bennük és készek őket követni.”
      Nagy ezzel indokolta, hogy miért nem hajlandóak semmiféle nyilatkozatra, miért akarnak Magyarországon maradni, „bármennyire is világos, hogy az oroszok és Kádár el akarják őket távolítani”. Nagy szavainak az kölcsönöz - főleg történelmi távlatból - különös súlyt, hogy gyakorlatilag ezek voltak az utolsó szabadon, politikusként elmondott szavai. A nyilatkozatot, amely akár az életét is megmenthette volna, nemcsak azért tagadta meg, mert árulásnak vélte, hanem mert pontosan tudta, hogy egy ilyen nyilatkozattal végérvényesen kompromittálja Magyarországon a szocializmus ügyét. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy belső késztetésből, de a beszélgetés végén Vidic őszinte volt: „Nem tudom - mondta a megfogyatkozott magyar politikusoknak -, de nem kizárt, hogy Kádár meggondolja magát.” [50]
      Kádár megítélésében azonban Malenkov, Szuszlov és Arisztov sokkal közelebb jártak a valósághoz, mint Vidic. „Ezekben a napokban - hangzott november 22-én kelt jelentésük - gyakran találkoztunk Kádár elvtárssal, ami lehetővé tette, hogy jobban megismerjük. Jó benyomást tett ránk. Mint tetteiből és viselkedéséből látható, az utóbbi időben kezdi jobban megérteni, hogy keményebb vonalat kell folytatnia a reakció elleni harcban... Szilárd a Nagy Imrével és csoportjával kapcsolatos intézkedések tekintetében, és e szempontból folytatott tárgyalások során.” [51]
      Kádár János november 20-i más irányú elfoglaltsága miatt (éppen egy NDK-küldöttséget fogadott) csak másnap folytatta a jugoszláv külügyminiszter-helyettessel megkezdett tárgyalásokat. Ezen szembetűnő volt, hogy Kádár - hiába magyarázták neki már annyian és annyiszor - még mindig nem fogta fel, miként is kerültek Nagyék a jugoszláv követségre. „Nem az ellenforradalmi terroristák elől menekültek - győzködte Vidic-et -, bár ilyen indokkal kérték a menedéket november 2-án, hanem inkább arról volt szó, hogy a forradalmi Munkás-Paraszt Kormány illetékessége alól igyekeztek kivonni magukat... Részükről politikai célzatosság volt abban, hogy menedékjogot kérnek és éppen a jugoszláv követségen. Nagy és Losonczy miniszterek voltak, amikor a menedéket megkapták. Abban az órában őket egyszer magánembereknek nem lehetett tekinteni, és a menedékjogot nem lehetett volna úgy felfogni, hogy ők magánszemélyek.”
      Kádár - bár három nappal korábban tiltakozott ellene - most ő maga javasolta, hogy a jugoszlávoknak úgy kellene Nagyékkal eljárniuk, ahogy azt tették Lukács, Szántó és Vas esetében. [52] Tekintettel arra, hogy az említettek kivétel nélkül le voltak tartóztatva, nem lehet kérdés, hogy Kádár készségessége - hiszen már hajlandó volt írásos garanciát adni - nem több, mint fügefalevél. Később Kádár így jellemezte a helyzetet: „Van egy kétoldalú megállapodás közöttünk, amelyet kikényszerítettek belőlünk.” [53]
      Holott egyáltalán nem erről volt szó, nem megállapodás volt, hanem írásban vállalt garancia: „Ha a jugoszláv elvtársak erre külön nagy súlyt helyeznek megtehetjük, hogy abban a levélben, amit kérnek tőlünk... rögzíthetjük azt az álláspontunkat, hogy a Nagy-csoporttal szemben, múltbeli hibáikért nem akarunk megtorlással élni... Az a szándékunk, hogy a volt dolgokért megtorlást nem alkalmazunk velük szemben... Ez a szándékunk akkor is fennáll, ha semmi írásos közlést nem teszünk.”
      Vidic - bár aligha hitte Kádár szavait - kijelentette, hogy az ígért garancia esetén „teljes morális alappal megmondhatná Nagynak és Losonczyéknak, hogy nem látnak tovább indokot, hogy tovább ott maradjanak a nagykövetségen, őket semmi veszély nem fenyegeti, szabadon elhagyhatják a követséget és hazamehetnek. Ez nekik teljesen elég... Ilyen alapon még ma rögtön el tudnák intézni az ügyet... A többi Magyarország belügye. Nagy Imre személyes ügye, hogy mit fog csinálni és amit csinál, azért felelős a saját országa törvényei szerint. Ezt a jugoszláv kormány teljesen megérti.”
      E kölcsönösen megértett álláspont után már-már kimondottan cinikusnak tűnt, hogy Vidic - mintegy saját lelkiismeretét megnyugtatandó -szóvá tette a követségen lévők sanyarú körülményeit, megemlítve, hogy az őrség - holott a nagykövet szóvá tette - még orvost sem enged be az épületbe. Kádár elhűlve hallgatta az ilyen felháborító eljárásról szóló panaszt, rá is kérdezett, hogy Soldatic hol is tette ezt szóvá. Nyilván megfeledkezett róla, hogy alig néhány nappal korábban éppen nála. Ez semmit sem változtatott azon, hogy Vidic Belgrádba küldött jelentésében „baráti légkörűnek” nevezte a négy órás megbeszélést. [54]
      Végül is elérték céljukat, Kádár János Edvard Kardeljhez írt, még november 21-én kelt válaszlevelében egyértelműen elfogadta a jugoszlávok kérését: „Az ügy befejezése érdekében a magyar kormány... ezen írásban megerősíti azt a több ízben adott szóbeli nyilatkozatot, amely szerint Nagy Imrével és csoportjának tagjaival szemben nem óhajt büntetést alkalmazni múltbeli tevékenységük miatt. Tudomásul vesszük, hogy íly módon a csoportnak adott menedéknyújtás megszűnik, ők maguk hagyják el a jugoszláv nagykövetséget és szabadon hazatérnek otthonukba.” [55]
      Belgrád is jóváhagyta Kádár levelét, pontosabban elfogadta azt a garanciát, amit a jugoszláv kormánynak adott. Vidic határozottan közölte Nagyékkal: „Meg vagyunk győződve arról, hogy Önök teljes biztonsággal bekapcsolódhatnak a normális életbe. Amint láthatják, az azelőtt követelt összes feltételek - nyilatkozat, lemondás stb. - mind teljesen elestek... Ezen az alapon lehetséges még a mai nap folyamán hazatérni. A hazatérés technikai oldalát Soldatic elvtárs intézi.”
      Írásba foglaltatták velük, hogy „önként, saját elhatározásunkból hagyjuk el az épületet és mondunk le a menedékjogról”. Donáth Ferenc a jelek szerint azonban még emlékezett arra, hogy három héttel korábban a jugoszlávok azt állították, szovjet garanciától függ, kijuthatnak-e Belgrádba. Meg is kérdezte tehát Vidic-től: „A jelen megállapodásról tájékoztatták-e a szovjet kormányt, és ha igen, mi az álláspontja a szovjet kormánynak e megállapodással kapcsolatosan, tekintettel arra, hogy a tényleges hatalmat nálunk szovjet hatóságok gyakorolják?”
      Válaszában Vidic bevallotta, hogy ilyen egyeztetésre nem került sor, de szilárdan hiszi, hogy „az oroszok teljesen egyetértenek a megállapodással, különben nem jöhetett volna létre... A megállapodás megszövegezésénél jelen volt Münnich is.” [56]
      Vidic-nek igaza volt, Münnich jelenléte kulcsfontosságúnak bizonyult. Éppen a tájékoztatóval egyidőben jelentették Malenkovék Moszkvának a sikert: „November 22-én este Nagynak és csoportjának el kell hagynia a jugoszláv követséget. Szerov és Münnich elvtárs ezzel kapcsolatban megtette a szükséges intézkedéseket.” [57]
      Végül tehát „Nagy elvtárs köszönetet mondott a jugoszláv kormánynak, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének, Tito elvtársnak és külön Vidic és Soldatic elvtársaknak az érdekünkben kifejtett fáradozásaikért, amelyek most sikerre vezettek. Külön köszönetet mondott a nagykövetség valamennyi beosztottjának és alkalmazottjának.” [58]
      Az autóbusz, amelynek a csoportot haza kellett volna szállítania, este fél hétkor vette fel utasait a jugoszláv nagykövetség épülete előtt, majd szovjet katonák kerítették azt hatalmukba, s miután eltávolították a velük utazni szándékozó jugoszláv újságírókat és diplomatákat, a mátyásföldi szovjet bázisra vitték a magyar politikusokat. Ott találkoztak a korábban „hazatért” három házaspárral. Később megjelent Münnich Ferenc, de az általa felkínált megegyezést Nagy Imre visszautasította.
      Szinte már nincs is szükség a szovjetek intencióira, Kádár az előző nap Budapestre érkező román pártvezérrel mindent elrendezett. Nem nehéz kihallani a jogos büszkeséget Malenkovék november 23-i jelentéséből: „Kádár elvtárs és a román elvtársak, Dej, Stoica és Bodnăras szilárdak, és úgy vélik, hogy Nagy Imrét és csoportjának tagjait azonnal útnak kell indítani. A magyar és román elvtársak megállapodása alapján Nagy Imre és csoportja ma elindulnak Romániába.” [59] Így még aznap, azaz november 23-án, valamennyiüket Romániába szállították.

      1. Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyűjtemény (ÚMKL) XX-5-h Nagy Imre és társai... Vizsgálati iratok V-150.000/14, 10-51.866/57. 1956. november 8-án Tito Hruscsovhoz írt levelében némileg eltérő változatot ismertet: „Szántó Zoltán november 2-án beszélt budapesti képviselőnkkel. Ezen a beszélgetésen Szántó kifejezte óhaját, hogy ő és néhány más kommunista, amennyiben lehetséges, elhagyja a kormány, illetve a KB épületét és a mi nagykövetségünkön húzódna meg, ha a lincselő reakciós bandák veszélyeztetnék életüket.” (A jugoszláv kormány által Horn Gyula külügyminiszternek megküldött iratok [Jugoszláv iratok] megtalálhatók az MTA Történettudományi Intézetében, illetve a KüM irattárában.) Gyakorlatilag szó szerint ugyanezt a hivatalos verziót tartalmazza Edvard Kardeljnek Kádár Jánoshoz intézett november 18-i levele. (Uo.)
      2. Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. (Vál., szerk. és jegyz.: Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin. Móra Ferenc Könyvkiadó Bp. 1993. 131.)
      3. Micunovic, Veljko: Tito követe voltam. Moszkva 1956-1958. Interart Bp. 1990. 128-136.
      4. A jugoszláv kormány által később kiadott fehérkönyv szerint Soldatic a következő utasítást kapta november 3-án Belgrádból: „A menedékjogról Szántó Zoltánnal folytatott beszélgetéssel kapcsolatban értesítse, hogy fogadjuk őket.” Tito november 8-i levele szerint: „képviselőnk november 3-án azt a választ adta Szántónak, hogy készek vagyunk védelmet nyújtani nekik, ha erre azonnal sor kerül”. Kardelj levele szerint, „a választ november 4-ére, vasárnapra vártuk”.
      5. A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 - november 9. (Szerk.: Kenedi János) Századvég Kiadó - Nyilvánosság Klub Bp. 1989. 487.
      6. ÚMKL V-150.000/15-16. 10-51866/57; Vas Zoltánné és Vásárhelyi Miklós visszaemlékezése. In Ember Judit: Menedékjog - 1956. A Nagy Imre csoport elrablása. Budapest. 1989. 64. és 139.
      7. Uo.
      8. A „Jelcin dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. (Szerk.: Gál Éva, Hegedüs B. András, Litván György, Rainer M. János) Bp. 1993. 107.
      9. Micunovic 139.
      10. ÚMKL V-150.000/ 14. 10-51. 866/ 57/ 19-21.o. (Losonczy Géza perének melléklete.)
      11. Jugoszláv iratok
      12. A távirat szövege - ellentétben a legtöbb dokumentummal - mindmáig ismeretlen. Tartalmára a rendelkezésre álló többi iratból, leginkább Hruscsov november 7-i keltezésű válaszából lehet megbízhatóan következtetni.
      13. Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP iratok gyűjteménye (MOL) 288/9/1957/21., ill. Jugoszláv iratok.
      14. Vida István: Az angol követ jelenti Belgrádból. A Nagy Imre csoport sorsáról és a magyar jugoszláv viszonyról. In Világosság 1992. 10. sz. 774.
      15. Hiányzó lapok 249.
      16. Hiányzó lapok 143-144.
      17. MOL 288/4/1.
      18. Hiányzó lapok 229-231.
      19. Jugoszláv iratok, ill. ÚMKL V-150.000/14.
      20. Uo. Rankovic táviratának fogalmazványára már Belgrádban tollal ráírták: „Az Elnökség [az Elnöki Tanács] fel is mentheti a Nagy-kormányt.” Vö Jugoszláv iratok.
      21. Tito, Joszip Broz: A szovializmus időszerű kérdései és a nemzetközi helyzet. Novi Sad 1956.
      22. ÚMKL V-150.000/15-16.
      23. MOL 288/4/1.
      24. ÚMKL V-150.000/14.
      25. Hiányzó lapok 232.
      26. Jugoszláv iratok
      27. Micunovic 149.
      28. Jugoszláv iratok. November 3-án Nagy Imre Dej közvetítését kérte a szovjet csapatok beáramlásának megszüntetése érdekében.
      29. A november 13-i pártaktíva szövegét közli Kiss József - Ripp Zoltán: „A hatalmat nem adhattuk”. In Társadalmi Szemle 1993. 7. sz.
      30. Szántó 1957. május 27-i tanúkihallgatási jegyzőkönyve. ÚMKL V-150.000/13
      31. ÚMKL V-150.000/14.
      32. ÚMKL V-150.000/13.
      33. ÚMKL V-150.000/14.
      34. MOL 288/5/2.
      35. Bozóky Éva visszaemlékezése. In Ember 41.
      36. Micunovic 158.
      37. ÚMKL KüM 007810/1956.
      38. Magyar Szó 1956. december 2.
      39. Hiányzó lapok 235.
      40. Magyar Szó 1956. december 2.
      41. ÚMKL KüM 007810/1956.
      42. Hiányzó lapok 236.
      43. ÚMKL KüM 007810/1956.
      44. Nincs tudomásunk az említett őrnagyról.
      45. Hiányzó lapok 164-165.
      46. Uo.
      47. Ripp Zoltán: Döntés a Nagy Imre-csoport ügyében . A K.B. ülése 1957. december 21-én. In Múltunk 1990. 4. sz. 164-165.
      48. Magyar Szó 1956. december 2.
      49. Jugoszláv iratok.
      50. ÚMKL V-150.000/14., illetve Jugoszláv iratok
      51. Hiányzó lapok 170.
      52. Jugoszláv iratok
      53. Ripp 169-170.
      54. Jugoszláv iratok.
      55. Reform 1988. december 8.
      56. ÚMKL V-150.000/14.
      57. Hiányzó lapok 165.
      58. UMKL V-150.000/14.
      59. Hiányzó lapok 238.


Budapesti Negyed 1. (1993/1)Rainer M. J.: Szovjet nagykövetség < > Ágai A.: Sugárúttól