Budapesti Negyed 1. (1993/1)Gábor E.: Erdődy palota < > Varga L.: Jugoszláv követség

A szovjet nagykövetség és az 1956-os forradalom

______________
RAINER M. JÁNOS

      1956 őszén a forradalom budapesti helyszínei közül kétségkívül a legfontosabbak egyike a Szovjetunió nagykövetségének Bajza utca 35. sz. épülete. Körülötte nem folytak harcok, nem tudunk arról, hogy fontos diplomáciai tárgyalások színhelye lett volna, nem itt hozták azokban a napokban a legfontosabb döntéseket. Mégis, mint a magyar forradalom sorsát végső soron eldöntő világhatalom, a Szovjetunió helyi képviselete, az épület beírta magát a magyar történelembe.
      A II. világháború végén az Andrássy út e szakaszán és a környékén (a Bajza utca-Lendvay utca-Munkácsy Mihály utca-Andrássy út határolta tömbben, amelyben a mai követségi épület és a konzuli osztály - Andrássy út 104. - van, továbbá a sugárút másik oldalán a Benczúr, Délibáb utcában) számos kisebb-nagyobb villa ürült meg, deportálásból vissza nem tért zsidó családok tulajdona, német vagyon, stb. Felettébb alkalmasak diplomáciai képviseletek számára - egy részüket a környéken a szovjet hatóságok kapták. Hogy 1956-ban maga a nagykövetség a mai épületben volt-e, pontosan nem tudható. A diplomáciai kapcsolatok hivatalos felvétele, 1945. szeptembere után még jó darabig nem a nagykövetség és Puskin nagykövet, hanem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és annak szovjet elnöke (Vorosilov marsall, majd Szviridov altábornagy) voltak a Birodalom legfőbb magyarországi képviselői.
      1945 után hosszú évekig a magyar kommunista vezetés és Moszkva közötti kapcsolatok is más csatornákon bonyolódtak. A Moszkvából hazatérő Rákosi Mátyás például közvetlen rádiókapcsolatban állott a Kremllel, a készülék a Pártközpontban működött. [1] Írásos jelentéseit - havonta - az MKP főtitkára 1945-ben az 1943-ban feloszlatott Komintern utódjának, a moszkvai úgynevezett 205. számú tudományos intézetnek, személyesen annak vezetőjének, Georgi Dimitrovnak küldte. [2] Dimitrov Bulgáriába való hazatérése után a jelentések az MKP moszkvai „képviselőjének” (Háy László, Szántó Rezső, Sziklai Sándor, Weisz Nándor) küldött levelek mellékleteként érkeztek Moszkvába, ők továbbították azokat a szovjet párt külpolitikai bizottságának. [3] A szóbanforgó bizottság, illetve osztály kelet-európai ügyeivel „Baranov elvtárs” foglalkozott, 1947-től pedig Mihail Szuszlov, az SZKP KB titkára koordinálta a térség ügyeit.
      1947. őszén Szklarska Poreba lengyel kisvárosban megalakult a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, a Kominform. A szervezettel újabb csatorna jött létre az információk és dokumentumok cseréjére, sőt megjelentek az ilyenkor elkerülhetetlen párhuzamosságok is. A már említett Baranov például 1949. augusztusában ezúttal a Kominform titkársága részéről kérte a magyar vezetés és párt tevékenységéről szóló összes információk rendszeres elküldését (PB-, KV-, titkársági határozatok, jelentések, beszédek, brosúrák, információk - beleértve a nem Kominform-tag pártokról, különösen Jugoszláviáról szóló tájékoztatást is). Rákosi 1949. szeptember 6-i válaszában közölte, hogy amit Baranov kért, azt mind rendszeresen elküldik a „VKP(b) CK” részére. [4] A Kominform titkárságának üléseire utazó magyar küldöttek rendszeresen összefoglalókat készítettek a magyar belpolitika eseményeiről, aktuális kérdésekről.
      Eközben feltehetőleg a követség is rendszeresen küldte jelentéseit Magyarországról. A szovjet levéltárakban folytatott rendszeres kutatások nyomán egyszer majd világos lesz, hogy a különböző csatornák jelzéseinek miféle szerepe volt a Magyarországgal kapcsolatos szovjet döntéshozatalban. A Bajza utca mindenesetre egy soktényezős információs és diplomáciai központ „feje” volt. A követség közvetlen munkatársain kívül ide tartoztak a szovjet-magyar vegyesvállalatok vezetői, a negyvenes évek végétől a különböző minisztériumok, nagyvállalatok vezetése mellett működő szovjet tanácsadói hálózat tagjai, a szovjet megszálló hadsereg, az Állambiztonsági Népbiztosság, majd Minisztérium saját hálózata (ennek Magyarország ügyeiben illetékes parancsnoksága a háború után nem is Budapesten, hanem a Bécs melletti Badenben székelt, élén a Rajk-perből Szász Béla könyve jóvoltából ismert Fjodor Bjelkin tábornokkal...), s bizonyára az egyes magyar szervekbe beépített szovjet rezidensek is. [5]
      Valószínű, hogy egy ideig csak a Bajza utca rendelkezett az 1956-ban oly nagy szerepet játszó „VCS”-vel, a Kremllel összekötő közvetlen telefonvonallal. [6] 1949-től azután a magyar párt Akadémia utcai központjában is felszerelhették. Mindenesetre erre utal Friss István 1949. március 12-i feljegyzése Rákosinak, amely szerint Szófiában és Varsóban már a pártvezetők rendelkeznek ilyennel, Budapesten is van Puskinnál (a nagykövetnél) és Tyiskovnál (követtanácsos). E vonalakról azonban Sztálin dönt, tehát az erre vonatkozó kérést Rákosinak kell felvetnie... [7] 1956-ban az MDP központjában bizonyosan működött VCS, másrészt a budapesti „K” és „M” telefonok hálózatában természetszerűleg helyet kaptak a Bajza utca és kapcsolt részei. [8]
      1953 előtt a budapesti nagykövetség - talán megkockáztatható - nem játszott elsőrendű szerepet a szovjet-magyar kapcsolatok fenntartásában. A szálak Rákosi kezében összpontosultak, Sztálinnal egyedül ő állhatott személyes kapcsolatban. A Gazda halála után az utódlási harcokba bonyolódott „kollektív vezetés” valószínűleg már sokkal inkább felhasználta és igényelte saját helyi megbízottainak véleményét, mint korábban. Többek között erre mutat az akkori nagykövet, Kiszeljov jelenléte a híres 1953. júniusi moszkvai szovjet-magyar csúcstalálkozón; a magyarországi válságjelenségekről kialakított, és Rákosi „fejére olvasott” nem éppen derűs képet bizonnyal ő alakította ki. [9] A követség szorgalmasan gyűjtötte a híreket a magyar irodalomról, mezőgazdaságról stb. [10]
      Az 1953-as fordulatot követően mind fontosabb vált Moszkva számára a magyar pártvezetés összetétele, a személyi kérdések. Helyesebben: valószínűleg mindig is ez volt a legfontosabb, de 1953 előtt Rákosi - többé-kevésbé - élvezte a Kreml teljes bizalmát. 1953-ban azonban súlyos bírálatban részesítették, s vezetői szerepét meg kellett osztania Nagy Imrével. Az MDP első titkára mindent megtett, hogy hatalmát csorbítatlanul helyreállítsa, s ebben kulcsszerepet tulajdonított - nem alaptalanul - a szovjet vezetők véleményének. Már 1954. tavaszán az MDP III. kongresszusát előkészítendő szeretett volna - mint a régi szép időkben - egyedül utazni Moszkvába a szovjet vezetéssel való konzultációra. Ezt a kívánságát akkor nem teljesítették. [11] 1954. késő őszén moszkvai „gyógykezelése” során már sikerrel győzte meg a szovjet vezetőket Nagy Imre reformirányvonalának veszélyességéről. [12]A következő, 1955. januári „konzultáción” az új budapesti nagykövet, Jurij Andropov is jelen volt, de az előzetes tájékoztatás feladatát Rákosi maga végezte el. [13]
      1956 tavaszának végén Budapesten és Moszkvában egyaránt érzékelhető volt, hogy Magyarországon válság bontakozik ki, melynek kimenetele kiszámíthatatlan. Mivel az 1992/93 fordulóján nyilvánosságra került 1956-57-ben keletkezett moszkvai levéltári dokumentumok nagyobb része Budapestről származó információ (vagy ilyet is tartalmaz), az iratok - egy sajátos szemszögből - kirajzolják a nagykövetség és az ott megfordulók tevékenységét is. A Bajza utcai palota tartós lakói és - gyakori - vendégei 1956 nyarától a válság „kezelésével” foglalkoztak, arról gyűjtöttek híreket, fogalmaztak meg ajánlásokat és javaslatokat a központ számára. [14]
      „Normális viszonyok” között Jurij Andropov nagykövet hatáskörébe tartozott a magyar felső pártvezetéssel való kapcsolattartás. Esetenként összefoglalókat készített [15], javaslatokat is tett, ezek beszámolóival együtt néha közvetlenül a Pártelnökség elé kerültek. Érdekes, hogy 1956. április 29. és október 14. között Andropov 10 ismert jelentése és feljegyzése közül csak 4 jutott oda, ebből egy alkalommal ő maga címezte a pártvezetésnek összefoglalóját, kettő pedig októberre esett. Szeptember végén ugyanis Andrej Gromiko külügyminiszterhelyettes összefoglalót készített az Elnökségnek Andropov néhány, a válság mélyülését taglaló táviratáról. [16] Egyébként Andropov a Külügyminisztérium és a párt KB „Osztálya” (így hívták 1956-ban az SZKP KB külföldi kommunista pártokkal kapcsolatot tartó osztályát [17]) számára küldte beszámolóit.
      A követség beosztottai továbbra is a vezetés preferált részterületeiről informálódtak, bejáratott személyes kapcsolatokat tartottak (elsősorban az egykori moszkvai magyar emigráció azon tagjaival, akik nem a csúcsvezetésben foglaltak helyet), jelentéseik pedig általában közepes szintekig jutottak csak el.
      A budapesti nagykövetség e nehéz napjaiban tanúsított helytállás a későbbiekben kedvező ajánlólevélnek bizonyult néhány munkatárs számára. Andropov nagykövet, aki 1954-ben állítólag egy politbürón belüli összecsapás nyomán bukott „le” Budapestre, 1957-ben már a moszkvai pártközpont osztályvezetőjeként foglalkozott Magyarországgal (is), hogy azután a KGB nagyhatalmú elnökeként eltöltött munkás évek után 1982-ben egészen a pártfőtitkári székig jusson. 1956-os harmadtitkára, Valerij Krjucskov 1959-ben követte főnökét ugyanazon Kreml-beli osztályra, majd évekkel később a KGB-be. Az intézmény elnöki posztjáig ő is eljutott, de - legalábbis a Szovjetunió történetében - utolsóként. Mint az 1991. augusztusi államcsínykísérlet egyik vezéralakja, mindent megtett azért, hogy egykori elöljárója pályáját a végsőkig kövesse, ebben azonban - egyelőre - kudarcot vallott.
      1956 válsághelyzetében természetesen nem bizonyult elégségesnek a mégoly tevékeny és elvhű követségi apparátus. Válsághelyzetek esetén a birodalmi tájékozódás rendkívüli szintre emelkedett, a szovjet Pártelnökség ilyenkor saját kebeléből rendkívüli meghatalmazottakat, képviselőket küldött hosszabb-rövidebb időre a helyszínre, a nyilvánosság lehetőség szerinti mellőzésével. A küldöttek - a Titkárság vagy az Elnökség tagjai - bizonyára a Bajza utcai palota vendégszeretetét élvezték. Ők a helyi legfelsőbb vezetőkkel léptek kapcsolatba, információkat szereztek és helyszíni intézkedési joguk is lehetett, természetesen a központtal való állandó egyeztetés alapján. 1956 nyarától 1956 végéig négy ilyen rendkívüli küldöttség járt és tevékenykedett Magyarországon:
1. Mihail Szuszlov 1956. június 7-14.
2. Anasztaz Mikojan 1956. július 13-21.
3. Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov, valamint Iván Szerov (KGB elnök) és Malinyin vezérezredes (a Szovjet Hadsereg vezérkari főnökhelyettese, aki talán már korábban is a helyszínre érkezett) 1956. október 24-31.
4. Mihail Szuszlov, Borisz Arisztov, Georgij Malenkov, valamint Szerov KGB-elnök (október 24-től valószínűleg folyamatosan a helyszínen) és Konyev marsall (a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek parancsnoka, november 1-től a helyszínen) 1956. november 10-30. körül.
      A missziók közül kétségkívül legérdekesebb a harmadik, a forradalom alatt a Bajza utcában tartózkodó küldöttség története. Ebben a tanulmányban ezért erre az időszakra összpontosítjuk figyelmünket.
      1956 júliusában az előző rendkívüli megbízott, Anasztaz Mikojan a Magyarországon kialakult válság megoldásának kulcsát Rákosi Mátyás leváltásában és a megfelelő utód (Gerő Ernő) kijelölésében találta meg. Megérkezése napján, 1956. július 13-án, a PB-ben tett egy a későbbiek fényében nem jelentéktelen kijelentést: „...a magyarországi helyzet miatt Központi Bizottságunkban és az egész szocialista táboron belül nyugtalanság tapasztalható, amely abból indul ki, hogy nem engedhető meg, hogy Magyarországon bármiféle váratlan, kellemetlen esemény történjék. ...ha bármiféle segítségre - tanácsra vagy más egyébre - van szükség, akkor Központi Bizottságunk kész segítő kezet nyújtani a magyar elvtársaknak, hogy rendbe hozzák a helyzetet”. [18] (Kiem. tőlem - RMJ.)
      A kellemetlen események a Moszkvában vártnál bizonnyal hamarabb következtek be, ha nem is váratlanul. A KGB már közvetlenül a plénum után azt jelezte, hogy az ellenzék folytatja tevékenységét. Andropov nagykövet 1956. augusztus 30-án terjedelmes helyzetelemzést küldött a magyar helyzetről, felhívva a figyelmet a sajtó bíráló cikkeire. Október 12-i jelentésében Andropov Gerő tájékoztatása alapján lényegében összefoglalta a pártellenzéken immár túllépő tömegmozgalom szovjetellenes követeléseit, és hangsúlyozta, hogy nem csupán a pártvezetés válik mind bizonytalanabbá, de az ellenséges közhangulat elérte az államvédelem és a hadsereg egyes köreit is. „Ha barátaink továbbra is folytatják az ellenállás elkerülésének politikáját, egyértelműen lehetségesnek tartjuk, hogy Nagy Imre a párt és az ország vezetője lesz” - figyelmeztetett Andropov, s a Bajza utca fejének jelzése másnap az Elnökség asztalára került. [19]
      A rendelkezésre álló töredékes dokumentumok alapján is állítható, hogy a szovjet pártvezetés komoly jelzéseket kapott a magyarországi feszültség fokozódásáról. A követség mindent megtett, rendszeres vendégei (magyar informátorai) nem győzték figyelmeztetni a veszélyekre. Moszkva figyelmét azonban éppen más térségek kötötték le (Lengyelország, Közel-Kelet). Mivel pedig láthatóan nemigen gondolkodtak társadalmi mozgalmakban, legfeljebb többé-kevésbé szűk politikai csoportok dualizmusában (pártvezetés - ellenség/ellenzék), és Budapesten legfelsőbb szinten jóváhagyott PB tevékenykedett, az „ellenállást” tőlük várták. Nagyon jellemző ezzel kapcsolatosan Hruscsov szóhasználata, amelyet a Csehszlovák Kommunista Párt vezetőjének titkára örökített meg 1956 október 24-én, amikor Moszkvában a szovjet pártvezér tájékozatta kissé megcsappant számban megjelenő szövetségeseit a lengyel és magyar helyzetről. Ezekben az órákban a budapesti szovjet követség munkatársai is tanúi voltak a több százezres tömegtüntetéseknek, Sztálin szobrát a Bajza utca tőszomszédságában döntötték le, kitört a fegyveres felkelés. A magyar párt- és belügyi szervek szorgalmasan gyártották jelentéseiket, amíg tudták [20], s ezeket a Bajza utcában is megkaphatták. Bizonyára maguk is tájékozódtak, amennyire tudtak, s mindezt szorgalmasan megtáviratozták Moszkvába. 24-én megérkezett a különleges megbízottak első beszámolója is. De a pártfőtitkár más oldalról közelítette meg a kérdést: „Hruscsov elvtárs közölte, nem érti, mit művel Gerő elvtárs, Hegedüs elvtárs és a többiek.” [21] (Kiem. tőlem - RMJ)
      23-án Hruscsov is beszélt Gerővel, a következő napi moszkvai tanácskozásra szóló meghívást tolmácsolva. Gerő „közölte vele, hogy Budapesten súlyos a helyzet, s ezért inkább nem menne Moszkvába” [22] Aznap délután csengett az M-telefon a Bajza utcában is. Gerő Ernő, a magyar párt főtitkára - Hruscsov másnapi elbeszélése szerint - „felkérte a budapesti szovjet követség katonai attaséját, a szovjet csapatok avatkozzanak be az egyre nagyobb, eddig soha nem tapasztalt méreteket öltő tüntetés felszámolására.” Ezt azonban a szovjet pártelnökség egyelőre elutasította, noha a csapatok feltehetően már készültségben álltak. Amikor azonban Andropov maga is hasonló kéréssel fordult a Kremlhez, a VCS ismét működésbe lépett. Ezúttal Moszkva volt a hívó fél. [23] A kölcsönös hívások a késő esti órákig tartottak. 10 óra tájban Nagy Imre is megérkezett a Kossuth térről. „Gerő Ernő közvetlen vonalon az SZKP vezetőivel, az SZKP Elnökségével beszélt és tájékoztatta őket a helyzetről.” - idézte fel a pillanatot Nagy Imre 1957 nyarán kihallgatásán, a Fő utcában. „A beszélgetésből ítélve az volt a véleményem, hogy ez már nem az első tájékoztatás. A tájékoztató után egy olyan megállapodás született, hogy a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok segítséget nyújtanak a rend helyreállításához, sőt a Gerő Ernő és a szovjet vezetés között folyt telefonbeszélgetésből az volt a meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben is korábban tárgyaltak és segítséget ígértek. Miután a telefonbeszélgetés befejeződött, [Gerő] közölte, hogy a szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy Budapest felé vonuljanak. A jelenlevők Gerő Ernőnek ezt a közlését szó nélkül tudomásul vették.” [24]
      Hruscsov október 24-i tájékoztatása a Bajza utca október 24-i jelentésén és a nyomban Magyarországra menesztett rendkívüli bizottság, Mikojan és Szuszlov első beszámolóján alapult. [25] A bizottság fő feladata a korábbiakhoz hasonlóan a tájékozódás, majd a válsághelyzetből adódó személyi változások „levezénylése” lehetett. Az egyéb vonatkozások (a megmozdulás elfojtása és a felelősökkel való elbánás) a kiegészítő (nem elnökségi szintű) tagok: Szerov KGB-főnök és Malinyin vezérkari főnökhelyettes feladatkörébe tartozott. Hogy a nyári rendkívüli missziók esetétől gyökeresen eltérő szituáció alakult ki, azt már csak abból is érzékelhették az emisszáriusok, hogy a személyi változásokkal egyszerűen nem várták meg őket, pedig Moszkvából ezt kérték. A pillanatnyi legfontosabb poszton, a pártfőtitkárén azonban egyelőre nem történt változás.
      Az első rendkívüli szintű szovjet helyszíni jelentés szembeötlően optimistán ítélte meg a helyzetet: az október 23-i tüntetés és az éjszaka kitört fegyveres felkelés méreteit a magyarok „túlbecsülték”. Mindez Moszkvából, ahol a figyelem még mindig a lengyel pártválság megoldására összpontosult, még kedvezőbbnek tűnt. Mikojanék jelentéséből még kiviláglik, hogy Gerő és Nagy Imre között a szovjetek tájékoztatása során két kérdésben is feszültségről árulkodó szóváltás támadt: Nagy Imre szóvá tette a politikai válaszlépések késedelmes, illetve hibás voltát („ha a tömeghez már korábban szóltak volna és a nagygyűlés előtt vagy alatt bejelentették volna a vezetésben végrehajtott változásokat, az események nem fajultak volna idáig” [26]) és érzékeltette, hogy Gerő leváltását nem a politikai vezetés berkeiből, hanem „alulról” követelik. Mikojanék nem kommentálták e közléseket, talán nem is értették pontosan, Hruscsov viszont már csak a magyar vezetésben uralkodó „teljes nézetazonosságról” tájékoztatott. [27]
      A személyi változások utólagos egyeztetése miatt feltételezhető, hogy a részben megújult magyar vezetés és a szovjetek között eleve bizonyos feszültség lépett fel. Moszkvában Hruscsov a vezetésbe bevont pártellenzékieket (főleg Losonczyt és Köbölt) nem különösebben kedvező szavakkal jellemezte. Nagy Imrét október 24-én Mikojanék - a múltat nem is érintve - valósággal kérdőre vonták. A misszió második napján, október 25-én, a feszültség tovább fokozódott. Gerő leváltása ugyan birodalmi normák szerint, szovjet asszisztenciával ment végbe, de Nagy Imre október 25-i délutáni rádióbeszédének egy passzusát, amely a szovjet csapatok kivonásának kérdését említette, kifejezetten a PB és a szovjetek együttes határozata ellenére mondotta el. Az inkriminált mondat így hangzott: „A magyar kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, a magyar-szovjet barátság, a proletár internacionalizmus alapján”, persze csak a rend helyreállítása után. [28] Az adott kontextusban és a harcok folytatódása, a sortüzek, stb. miatt Nagy közlése semmiféle hatást nem gyakorolt ekkor az események menetére. Jellemző módon a szovjetek Nagy utalását „megdöbbentőnek” tartották. [29] Másnap, október 26-án a kormány átalakítását Nagy ismét csak Mikojanék megkerülésével terjesztette elő a PB-ben, utólagos indoklásában pedig óvatosan felvetette az addigi politikai irányvonal megváltoztatásának szükségességét. Noha a Központi Vezetőség 26-i ülésén Donáth Ferenc és Losonczy Géza hasonló indítványát nagy többséggel elutasította (az oroszok erről tudomást szerezve letartóztatásukat javasolták [30]), Nagy az ülés után - így Mikojanék - „elismételte nekünk a korábban mondottakat ... a cselekvés két lehetséges útjáról. egy határoztunk, mondta Nagy Imre, hogy a lázadás fegyveres elfojtása mellett a megbékélést, az értelmiség és a néptömegek megnyerését szolgáló politikát fogunk folytatni, elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk ennek a népi mozgalomnak, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat, és megőrizzük a népi demokratikus rendszert. A másik út az,... hogy a néptömegek továbbra is ellenük lesznek, és ők kénytelenek lennének a csak a szovjet csapatokra és a néptől elszigetelt párt egy részére támaszkodni, ez az út tragikus volna...” [31] Nagy Imre ugyancsak a szovjet vezetők álláspontja ellenére nem zárkózott el az ÁVH megszüntetésének követelésétől, ellenezte a kijárási tilalmat, stb.
      Október 26-a a szovjet dokumentumok tükrében, a nem formális tárgyalások alapján határozottan fordulatjellegűnek tűnik. Egyrészt ekkor alakult ki Nagy Imre politikai megoldást kereső irányvonala, amely a korábban hittnél erőteljesebbnek tűnik, és legalábbis megkérdőjelezi azt a korábbi véleményt, hogy Nagy kizárólag pártszerűségből, a helyzetet félreismerve, zavarodottan „zárta be magát a Pártközpontba”. Ebben a helyzetképben azért bizonyára sok igazság van [32], de felvázolható a miniszterelnök magatartásának egy másik vonulata is. Nagy eszerint látva egyfelől Gerőék katasztrófapolitikáját, s számot vetve azzal a ténnyel, hogy a szovjetek nem tervezik visszavételét a vezetésbe, továbbá, hogy bármilyen végkifejlet esetén ő lesz a felelős [33], felhasználta az alkalmat a helyzet kedvező befolyásolására. Amiben tévedett, az inkább saját személyes súlya, népszerűségének ereje, amely sem október 23-án a Parlament előtt, sem későbbi kibontakozást ígérő rádióbeszédeiben nem bizonyult elégségesnek a megnyugváshoz. Folytatta azonban a küzdelmet a pártvezetésben. Itt először szintén kudarcot vallott: képtelennek bizonyult a legfőbb akadály, Gerő eltávolítására október 24-re virradó-ra. [34] 25-e, az akadály elhárulta után látva, hogy immár ez sem elég a kibontakozáshoz, hozzálátott az új kormány megszervezéséhez - ebben ismét engedményeket kellett tennie, hisz sem Szilágyi József, sem Kopácsi Sándor, sem Kardos László jelölése nem „ment át”. 26-ára érett meg benne a meggyőződés, hogy új politikai irányvonalra van szükség, ehhez támogatást a delegációk közvetítette tömegnyomásból és a pártellenzék képviselőinek fellépéséből nyert. A váltást, bár fenntartásokkal, de támogatta Kádár is. [35]
      Másfelől ez az a nap, amikor az eddig jelentéseik alapján inkább tájékozódó szovjet küldöttség első ízben fogalmaz meg következtetéseket, mégpedig mind Budapest, mind Moszkva felé. Az Elnökség felé Mikojan és Szuszlov a Nagy Imre-féle irányvonal elfogadását javasolták, ideértve a katonai intézkedések helyett inkább „a munkástömegek megnyerését” célzó engedményeket, a kormány átalakítását „bizonyos számú kispolgári demokrata” (értsd: más pártbéli) miniszter bevonásával. A magyar vezetésről viszont azt közölték, hogy annak csak „többsége” szilárd, és „nem kapituláns”, „figyelembe kell azonban venni Nagy Imre ingadozásait, aki opportunista természetének következtében nem tudja, hol álljon meg az engedményekben.” [36]
      Bár ennek nyoma egyelőre nincsen, elképzelhető, hogy ez a helyzetértékelés elindíthatta Moszkvában egy második katonai akció előkészítését. Mikojanék erre a helyszínről is utaltak, ti. a „kapituláns helyi kormányok” (értsd: a radikális helyi önszerveződések, nagyvárosi forradalmi bizottságok) „ellen a leghatározottabb, nemcsak politikai, hanem katonai lépéseket fogjuk tenni”. [37] Végérvényes, egyértelmű politikai döntés azonban erről még aligha született.

Andropov nagykövet és felesége fogadja Czapik
Gyula egri érseket a Szovjetunió
budapesti nagykövetségén az 1917-es orosz forradalom 38. évfordulóján
1955. november 7.

„Valószínű, hogy egy ideig csak a Bajza utca rendelkezett az 1956-ban oly nagy szerepet játszó ”VCS"-vel, a Kremllel összekötő közvetlen telefonvonallal."

      A szovjetek tehát október 26-án elfogadták a Nagy-féle kibontakozási forgatókönyvet, feltehetően kivárási szándékkal. Egyértelműen jelezték azonban ugyanekkor a megegyezések határait is: „A magunk részéről figyelmeztettük őket, hogy semmiféle további engedményt nem lehet tenni, ellenkező esetben az a hatalom bukásához fog vezetni. ... a szovjet csapatok kivonása elkerülhetetlenül az amerikai csapatok bevonulásához vezet. Mint korábban, most is azt tartjuk lehetségesnek, hogy a szovjet csapatok a rend helyreállítása után rövid időn belül visszavonulnak bázisaikra” [38].
      A később történtek egyértelművé teszik, hogy a 26-i esti beszélgetésből mindenki más és más következtetést vont le. Nagy Imre a szovjet álláspont rugalmasnak tűnő elemeire koncentrált a továbbiakban. A Gerő-Hegedüs-féle sztálinisták a szigorú megfogalmazásokból kiindulva további katonai lépéseket szorgalmaztak, egészen 28-a hajnalig, amikor megkísérelték a Corvin köz elleni totális támadás beindítását. A szovjetek viszont ettől kezdve elsősorban a vezetés egységére és a jelzett határok betartására figyeltek.
      Moszkva rövid távú érdeke nyilvánvalóan a roppantul kiéleződött, válságos magyar helyzet csillapítása volt. Ez nyert kifejezést a 23-i katonai lépések korlátozott voltában, olyan politikai engedmények tételében, amelyek október 23-a nélkül a legsúlyosabb jobboldali elhajlásnak számítottak volna. A „tábor” egybentartása, a jugoszláv kibékülési folyamat, az arab térség új kihívásai mind ezt indokolták. A túlságosan durva fellépésnek gátat szabott a kiszámíthatatlan, esetleg világháborús következményektől való bizonyos fokú félelem is: az amerikai csapatok bevonulásának gyakori emlegetése talán erre is utal.
      Utal azonban a hosszú távú érdekekre is. 1945 után feltétlenül axióma érvényű Moszkva számára a határos országokban politikailag és katonailag a Szovjetunió iránt lojális és kiszámítható vezetés létezése. A hidegháború kiéleződésével a katonai mellett a politikai igazodás is követelménnyé vált, legfeljebb annak határai változtak hol szűkebbé, hol valamivel tágabbá. Hosszú távú érdekeik biztosítását a szovjetek legmagasabb szinten három intézményben látták. Először, egységes és cselekvőképes kommunista pártvezetésben vagy más politikai központban. Másodszor ütőképes és szilárd állambiztonsági erőkben. Harmadszor, lojális és fegyelmezett katonai vezetésben. A három közül akár egyetlen megrendülése kiválthatott politikai beavatkozást, tünetegyüttes esetén ez radikális, katonai formát öltött.
      Évtizedeken keresztül tartotta magát a feltételezés, hogy Nagy Imre és Mikojan valamiféle egyezséget kötött a kibontakozás „minimumáról”, s azóta tart a vita, hogy vajon abban mi foglaltatott: csak a többpártrendszer, vagy esetleg a szovjetek kivonása, a Varsói Szerződés felmondása is. Az új szovjet források arra mutatnak, hogy a legfeljebb informális megállapodás az október 26-i keretek között történt. Abban még sem a többpártrendszer nem szerepelt (csak más pártbeliek bevonása a kormányba), még kevésbé a csapatkivonás.
      Október 28-án a PB-ben Mikojan csupán három ponton tett engedményt 26-ához képest. Először: hozzájárult a tűzszünethez és a szovjet csapatok Budapestről való kivonásához a felkelő gócok, elsősorban a Corvin-köz felszámolása nélkül. Másodszor a kibontakozási tervet az ülésen előterjesztő Kádár János azt javasolta, hogy az új kormánynyilatkozatba vegyék bele Nagy Imre október 25-i mondatát a szovjet csapatok Magyarországról való későbbi kivonásáról. Azt Kádár elfogadta, hogy ennek megvalósítása „a Szovjetunió kizárólagos döntésétől függ” [39]. 25-én és 26-án ez a mondat éles szovjet ellenkezést váltott ki. Most Mikojan a PB-ben nem emelt kifogást ellene. A hosszabb távú érdekeknek közvetlenül nem mondott ellent (csak tárgyalási kezdeményezésről esett szó, nem kivonásról), az érdekek biztosítására hivatott struktúrákat (elsősorban szovjet szempontból a legfontosabbat, a párt vezetését) pedig pillanatnyilag megszilárdíthatta. Ehhez kapcsolódott a harmadik engedmény: a sztálinisták vezetésből (és az országból) való eltávolítása. A következő napokban a követség közreműködésével egy sor vezető (Gerő, Hegedűs, Piros, Bata) távozott családjával együtt a tököli repülőtér érintésével Moszkvába.
      A 28-i PB ülésen viszonylag későn hozzászóló Nagy Imre ebből a megengedő hozzáállásból szemmel látható erőt merített. Magabiztos lett, még a szovjetekkel szemben is: „Mikojan elvtárs felém fordult, és azt mondta, szilárdabban kell állni. Én ott nem fogok szilárdan állni, ahol a párt érdekei továbbmenést követelnek. Sem ott nem álltam szilárdan, amit a KV és amit a PB képviselt. Amikor helyes volt, ugyanazt képviseltem, amit akkor és ma is. ... A nagy, hatalmas népi erőknek, amelyek mozgásban vannak, az élére kell állni. Ez azonban csak úgy lehet, ha úgy értékeljük az eseményeket, mint mi.” [40] Most már minden azon múlt, hogy a külön-külön utakon járó, másként gondolkozó szereplők meddig mennek el saját útjukon, s meddig veszik figyelembe a másik érveit.
      A Bajza utcából október 29-én és 30-án Moszkvába küldött jelentések szerint a szovjet megbízottak széteső pártvezetéssel találkoztak, amely az eseményeket kevéssé tartotta ellenőrzése alatt. A másik döntési centrum, a kormány mintha nem érdekelte volna őket. Azt a számukra releváns vezetésből csak Nagy Imre határozta meg, és benne nem bíztak feltétlenül. A „kispolgári elemek bevonása” (= többpárti koalíció) fokozta ezt a benyomást. Mai szemmel talán furcsának tűnik, hogy olyan inkább epizodikus eseménynek, mint a Szabad Nép székház elfoglalása, Mikoja-nék mekkora jelentőséget tulajdonítottak. Valójában, mint október 30-i jelentésükben megfogalmazták, a tömegkommunikáció és a hírközlés feletti ellenőrzés elvesztését érzékelték. Hasonlóan a kerületi pártbizottságok elfoglalása esetében nem annyira a konkrét esemény, mint a helyi pártapparátus szétesése keltett aggodalmat. [41] Ezt az aggodalmat csak fokozták a belügyi hálózatokon október 28-tól érkező hírek a radikális vidéki önszerveződések létrejöttéről. [42] Október 29-én kelt jelentésében Szerov drámai hangon ecsetelte a Belügyminisztérium, különösen az államvédelem összeomlását. [43] A jelentés erősen eltúlzott adatokat közölt az államvédelmisek elleni atrocitásokról.
      Ezekben a napokban nincs nyoma a szovjet rendkívüli megbízottak és Nagy Imre, valamint kormányának tagjai közötti megbeszéléseknek, kivéve Tildy és Mikojan október 31-e délelőtti megbeszélését. [44] Ez „baráti légkörben” zajlott ugyan le, de már a moszkvai döntés napján. Azon a napon, október 31-én az „Igazság” tudósítója az Akadémia utcai pártközpontban „szemtől szemben” állt Mikojannal és Szuszlovval. [45] Érdekes, hogy az átadott szovjet iratokban ennek nincs nyoma, és Nagy Imre sem említette meg ezt a találkozót kihallgatásai során. Az utolsó figyelembe vehető jelzések a budapesti szovjet megbízottaktól október 29-én és 30-án a szovjet szempontból vitális intézményrendszerek összeomlását jelezték. Bár ez a jelentésekből közvetlenül kivehetetlen, jól tudjuk, hogy éppen ezekben a napokban a szuezi háború kitörése és az amerikai be nem avatkozás nyomatékos jelzése [46] külső szempontból is zöld jelzést adott egy újabb katonai beavatkozás előkészítésére. A helyi rendkívüli megbízottak semmiféle ezt kizáró közlést nem adtak utolsó jelentéseikben. Sőt ellenkezőleg: a Szabad Nép székház, a Corvin-köz elleni katonai akciók elrendelésének terve Mikojanék október 29-30-i jelentéseiben úgy szerepelt, mintha tűzszünet nem is létezne. 30-án kifejezetten utalnak egy hamarosan meghozandó politikai és katonai döntésre, amelynek kapcsán „Konyev elvtársnak haladéktalanul Magyarországra kell jönnie”. [47] Katonai iratok híján is elég világos a pillanatnyi álláspont: Mikojan Budapesten és Zsukov Moszkvában (utóbbi Bohlen amerikai nagykövettel beszélgetve) úgy vélte, a jelenleg Magyarországon tartózkodó szovjet erők „elégségesek”. Persze csak akkor, teszi hozzá a főmegbízott Budapestről, ha a magyar csapatok, amelyek „mindeddig várakozó álláspontot foglaltak el, nem tanúsítanak ellenséges magatartást”. [48] Ennek lehetőségét Mikojan jelentése tartalmazta, s a Honvédelmi Minisztérium Forradalmi Bizottságának létrejötte, utolsó budapesti napjaikban a Köztársaság téren szereplő páncélosok magatartása részben megerősíthette.
      Október 31-én, kétnapos ülésezés nyomán mindenesetre a moszkvai pártelnökség megbízta Zsukovot, dolgozza ki a (katonai) intézkedések tervét, a titkárság pedig megbízást kapott a szükséges dokumentumok elkészítésére. [49] A pillanatnyi helyzetmegítélést nagyon pontosan megvilágítja a moszkvai pártvezetésnek az ülésről küldött távirata a magyar helyzet miatt aggódó Togliatti olasz kommunista pártvezetőnek: „Egyetértünk Önnel a magyarországi helyzet értékelésében és abban a helyzetmegítélésben, hogy a magyar kormány reakciós irányba tolódik el. Információink szerint Nagy kettős játékot játszik és egyre inkább a reakciós erők befolyása alá kerül. Egyelőre nem lépünk fel nyíltan Nagy ellen, de nem nyugszunk bele a reakciós fordulatba.”
      A határozatok szűkszavúsága ellenére világosan kirajzolódik az alapvető politikai döntés kivitelezésének hármas útja:
      1. A katonai intézkedések Zsukov, majd november 1-től a Magyarországra utazó Konyev marsall feladatkörébe tartoztak. Zsukov november 4-e utáni jelentéseiből kiderül, hogy a korábbi állásponttal ellentétes döntés született: mivel a teljes magyar hadsereget (potenciális) ellenségként vették számításba, csapaterősítéseket kellett küldeni. [50]
      2. A nemzetközi előkészítés, a szövetségesek tájékoztatása feladatát maga Hruscsov, továbbá Malenkov és Molotov vállalták magukra, ennek részletei, a kínaiakkal folytatott moszkvai, a lengyelekkel való breszti, és a Titóval való brioni tárgyalások ismeretesek. A határozat maga is a kínaiakkal való konzultáció eredményeként született, amit Kína súlya a kommunista világban indokolt, továbbá a kínai különvélemény a desztálinizáció kérdésében éppúgy, mint a csak tíz nappal korábbi esetleges lengyelországi katonai fellépéssel kapcsolatban. Kína most - legalábbis Hruscsov emlékirata és a brioni megbeszélésekről készített feljegyzés szerint - egyetértett. [51]
      3. A magyarországi új politikai központ létrehozása körül bábáskodtak a legtöbben. Október 31-én a titkárság négy tagja kezdte meg a dokumentumok előkészítését. Ezek közül a legfontosabbnak szánt - az új kormány felhívása - oroszul, Moszkvában készült. [52] Az elnökség november 1-i ülésén ebből a teamből csak Brezsnyev maradt, szó esik azonban Szerovról is, [53] aki bizonyára továbbra is Budapesten, vagy a közeli Tökölön tartózkodott. Az ő feladata volt (Andropovval együtt) az új központ személyi állományának biztosítása, valamint a kulcsemberek Moszkvába juttatása.
      Miközben ugyanis Budapesten többé már nem volt szükség rendkívüli meghatalmazottakra (Mikojanék 31-én hazamentek), az utódlási kérdés megoldása, mint rendesen, nem nélkülözhette az elnökség személyes asszisztenciáját. A szovjet vezetők egyszerű, személyekhez nagymértékben kötődő gondolkodása alapján a következő megoldások jöhettek szóba:
      a. Mint közreműködő, a politikai terv része:
      - Nagy Imre, abban az esetben, ha legalábbis a (feltételezett) október 26-i platform szellemében segítségül hívja a szovjeteket és lemond.
      - Rákosi, Gerő és társaik, akiknek valamilyen részvételét ha nem is az egyszemélyi vezető posztján, de számításba vették. Maga Rákosi erről december közepén Hruscsovnak a következőket írta: „... a szovjet fegyveres erők fellépését egyidejű erős politikai offenzíva támogatta volna, amelyben rajtam kívül részt vettek volna a Szovjetunióban tartózkodó magyar kommunisták és természetesen a magyarországi kommunisták.” [54] Hogy kinek mi lett volna a szerepe, arról nem írt, de ha az ő egyszemélyi vezetése csak célzás formájában felmerül, azt aligha hagyta volna említés nélkül. Rákosi mindenesetre megpróbálta megszervezni saját politikai táborát: Boldoczki nagyköveten keresztül megpróbálta összehívni az (egyébként feloszlatott) MDP KV Moszkvába menekült tagjait. [55]
      b. Az egyszemélyi vezető posztján:
      - Kádár János, a párt vezetője, aki elfogadta a szovjetek tárgyalási felhívását november 1-én, anélkül, hogy erről a miniszterelnököt értesítette volna. Kádárról Mikojannak kedvező véleménye volt még júliusból, és a forradalom alatt is több alkalommal találkoztak. Mikojan figyelmét nem kerülte el Kádár eltérő álláspontja a fontos október 26-i napon. [56]
      - Münnich Ferenc, akinek - Kádár pártfőtitkársága mellett - talán csak a kormányfői szerepet szánták, amely az adott pillanatban és nemzetközi jogi szempontból jelentősebb volt.
      Ezekben a napokban a Bajza utcában ismét Andropovra hárult a fontos feladatok megoldása. A Nagy Imrével való kapcsolattartást „nagyköveti szintre” szállították le, így ő hallgathatta meg 1956. november 1-jén a Parlamentben a miniszterelnök közlését a semlegesség és a Varsói Szerződésből való kilépés deklarálásáról. A „kapott direktívák szellemében” válaszoltam - jegyzi meg szűkszavúan Andropov jelentésében. [57] Utasításai bizonyosan a Togliattinak küldött távirat tézisszerű megfogalmazásait tartalmazták - gyakorlatiasabb nyelven. Valószínűleg sokkal inkább foglalkoztatta másik feladata, a potenciális vezető garnitúra „kimentése” Budapestről. Nagy Imre már Romániában a következőképpen örökítette meg a Bajza utca e sikeres akcióját és akkori véleményét erről: „Kádár János ...[november 1-én] este 11 órakor az MSZMP intéző bizottságának tagjaival együtt... fogadta és tájékoztatta a kínai nagykövetet. Ezen a tájékoztatáson Kádár aktívan részt vett és mindenben alátámasztotta, egyes fontos kérdésekben kihangsúlyozta azt, amit a kínai nagykövettel a magyarországi helyzetről... közöltem. Kádár a kínai nagykövet tájékoztatása közben hagyta el a miniszterelnöki szobát. A későbbiekről az alábbiakat sikerült hitelesen, tanúk közlései alapján megtudnunk (a felvett jegyzőkönyvek az MT titkárságának páncélszekrényében maradtak). - Kádár autón Münnichhez ment. Andropov szovjet nagykövet hamarosan Kádár odaérkezte után felhívta Münnichet, akivel oroszul beszélt. Münnich közölte vele, hogy Kádár nála van. Rövid beszélgetés után Münnich közölte Andropovval, hogy 10 perc múlva ott lesznek nála. Münnich és Kádár a szovjet nagykövetség épülete elé hajtatott, ott kiszálltak és a kapun csengettek, de mintegy 8-10 perces várakozás után egy másik autó is megállt az épület előtt és 2 orosz szállt ki belőle, akik Kádárhoz és Münnichhez léptek és kérték őket, hogy szálljanak át az ő kocsijukba. Hosszabb beszélgetés után Kádár és Münnich azzal a kijelentéssel szálltak át a szovjet autóba, hogy vissza is hozzák őket. Miután ezt nekik megígérték, saját autójukat ... elküldték. ... A fenti tények alapján az volt a véleményünk, hogy Kádárt és Münnichet, de Kádárt elsősorban az oroszok tőrbecsalták és elhurcolták.” [58] Másnap mindenesetre a kormányfő ismét átkérette Andropovot a Bajza utcából, és - ahogy a nagykövet megörökítette jelentésében - egyebek mellett „ingerült hangon arra kért, adjak magyarázatot Kádár és Münnich eltűnésére. ... Nagy megjegyezte, hogy «a nagykövetség nem jó dolgokkal foglalkozik, s ez «rossz benyomást kelthet...” [59] Ezt a „gyanakvást” Andropov - nyilván ismét csak direktívái szellemében - határozottan visszautasította.
      A végleges megoldás kidolgozására természetesen Moszkvában került sor november 2-án (erről a napról datálódik az utolsó pártelnökségi határozat [60]), az „áment” Hruscsov mondotta ki, Moszkvába való visszatérése után. November 3-án az Elnökség a Titóval folytatott tárgyalások eredményének ismeretében találkozott Kádárral. [61] Ez is arra mutat, hogy a Kádár-Münnich közötti választást befolyásolhatta Tito véleménye, ahogyan az Mièunović moszkvai jugoszláv követ híres naplószerű emlékiratából régóta ismeretes.
      Kádár személye részben meghatározta a politikai megoldás végső közreműködői körét is. A feladatot a töredékes adatokból is kitűnően tudniillik nem feltételek nélkül vállalta. Először is hallani sem akart Rákosiról: az exfőtitkár már idézett levele szerint az ő bevonása a „politikai offenzívába”, vagyis a „terv másik rendkívül fontos része Kádár elvtárs ellenállása miatt nem valósult meg”. (Ezt látva „... egy másik elvtársat kellett volna előtérbe helyezni...” - jegyezte meg szemrehányóan Rákosi.) [62] Kádár még a Rákosi-féle vezetés első-második körének olyan képviselőivel sem volt hajlandó egy vezetésben ülni, mint Kovács István, Egri Gyula, vagy Vég Béla. [63] Ebben a kérdésben a szovjetek elfogadták álláspontját.
      Másfelől Kádár számára fontosabb és elképzelhetőbb volt Nagy Imre valamilyen formában történő „közreműködtetése” a politikai megoldásban. Az MSZMP KB 1956. decemberi ülésén viszonylag részletesen elmondotta, hogy a moszkvai tárgyalások során egyetértett azzal a - szerinte - jugoszláv javaslattal, hogy Nagy Imre nyisson „utat” az ő kormánya megalakulása előtt. Azaz: mondjon le, és/vagy hívja ő segítségül a szovjeteket. Nem annyira a Nagy Imre-féle politika iránti vonzalom vezérelte, mint inkább a józan számítás: enélkül az új központ előre kiszámítható módon teljes politikai vákuumhelyzetben kezdte volna meg tevékenységét. Erre a problémára jellemző módon Kádár nem sokkal halála előtt, utolsó interjújában is visszatért. [64]
      A szovjet vezetés ehhez az utóbbi kérdéshez sokkal több fenntartással viszonyult. Nyilván úgy vélték, hogy Rákosi „tömegei” a kompromittált vezér nélkül is felsorakoznak előbb-utóbb Kádár mögé, ellenben ha Nagy Imre, esetleges lojális lépése nyomán akár csak a vezetés peremén, de politikus marad, a vezetés és az apparátus megoszlik, előbb-utóbb formát ölthet valamilyen ellenzék. Nagy Imre „közreműködése” nem volt ellenükre, de ennek lebonyolítására a jugoszlávokat kérték meg Brioni szigetén, mondván, hogy nekik nincs kapcsolatuk vele. [65] Ez nem felelt meg a valóságnak. Ellenkezőleg, Nagy Imre november 1-én, 2-án sürgette Andropovot, hogy továbbítsa kérését Moszkvába: találkozzanak vele magas szinten a szovjet-magyar kapcsolatok megtárgyalása céljából. Jellemző módon a Bajza utca november 1-i és 2-i jelentései ezt a kérést nem tartalmazzák, Andropov erre, nyilván ismét direktívái szellemében, nem reagált. Nagy Imre ezt látva még román közvetítéssel is megpróbálkozott. [66] November 4-én hajnalban ágyúdörgésre ébredve első teendői közé tartozott a Bajza utcát felhívni. A „direktívák” továbbra is érvényben voltak, ahogyan az Nagy Imre későbbi tömör leírásból érzékelhető: „... amikor közölték velem az értesüléseket a szovjet csapatok fellépéséről, [hajnali fél négy- négy órakor - R.M.J.] felhívtam telefonon Andropov szovjet nagykövetet. Közöltem vele az ország minden részéből érkező telefonértesítéseket és arra kértem, hogy lépjen érintkezésbe a szovjet parancsnoksággal, tájékoztasson az eseményekről. Andropov megígérte, hogy azonnal összeköttetést keres... Később visszahívott, és tudomásomra hozta, hogy sajnálatára Tököllel, ahol a parancsnokság tartózkodott, semmiféle kapcsolatot nem tudott teremteni. Megpróbálta megkeresni Uszta Gyulát, aki az összekötő szerepét töltötte be, de a kapott értesülés szerint Uszta motorkerékpáron kiment Tökölre, és nem tudják hol van. Mindennek ellenére megígérte, hogy továbbra is megpróbál összeköttetést teremteni és értesíteni fog. Mivel Andropovtól többé értesítés nem jött, telefonon személyesen ismét felhívtam. Ez alkalommal azonban az ügyeletes telefonista azt közölte velem, hogy a nagykövet aludni tért.” [67]
      Már a Togliatti-távirat elég pontosan meghatározta Nagy további helyét a szovjetek terveiben. Rá várt az eseményekért felelős, feláldozandó bűnbak szerepe. November 3-án este Hruscsov Kádár előtt Rákosit kész volt becsületes kommunistának nevezni, Nagy Imrét viszont, mondotta, „nem tekinthetjük kommunistának, az olyan, mint ő, Dullesnek kell”. [68] Miután Nagy 4-én nem volt hajlandó a „közreműködésre”, a szovjetek a jugoszlávoknak is azonnal értésére adták, hogy a továbbiakban ilyesmire semmi szükség, leghelyesebb átadni őt a szovjet hadseregnek. Zsukov és Andropov november 4-i jelentései kétségtelenné teszik, hogy a Parlamentbe Nagy letartóztatásának szándékával érkeztek a csapatok. [69] A szovjet vezetés legszívesebben ugyanott látta volna Nagy Imrét, ahová még ezen a napon Erdei Ferenc, a tököli magyar delegáció vezetője, és annak tagjai, köztük másfél évvel későbbi sorstársa, Maléter Pál megérkezett: a Bajza utcai nagykövetség alagsorában berendezett börtönzárkában.

      1. Ld. Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Bp. Interart Studió, 1990. 86.p.
      2. Dokumentumok Rákositól - Rákosiról. Közli: Vass Henrik. Múltunk, 1991. 2-3.sz. 244-288.
      3. Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) 274.f.10/39. és 10/42.ő.e.
      4. Magyar Országos Levéltár (MOL), MDP-MSZMP iratok Gyűjteménye, 276.f. 65/97. ő.e.
      5. Az Államvédelmi Osztály helyettes vezetője, Rákosi többszöri személyes sürgetésére, Kovács János, az NKGB tisztje lett 1945-ben. (Erről ld. Rákosi 1945. március 17-i beszámolóját Dimitrovnak, in: Múltunk, 1991. 2-3.sz. 253.p.) 1948-ban bekövetkezett halála után utóda Szücs Ernő lett, 1942 óta a szovjet Államvédelmi szervek „külső munkatársa”. (Ld. Szücs 1950. március 4-i levelét Abakumov szovjet Állambiztonsági miniszternek, in: Iratok a magyar igazságszolgáltatás történetéből. Főszerk. Solt Pál Bp. Közgazdasági és Jogi Kiadó 1993. I.köt. 308.p.)
      6. A VCS fordítása bizonytalan. Lehet „volna csrezvücsajnaja” (= különleges vonal), de utalhat a használt különleges ferkvenciára is („vüszsaja csasztota” = magasabb frekvencia). 1945-től a SZEB elnökének is volt, a korabeli magyar zsargon „csajkának” is nevezte. Ld. pl. „...ezért egy fej hullani fog.” Párizsi beszélgetés Kárász Artúrral. Irodalmi Újság, 1989.2.sz.
      7. MOL, MDP-MSZMP ir.gy. 276.f. 65/114.ő.e.
      8. Az 1955-ös kiadású K-telefonkönyv szerint háromjegyű különleges vonala („M”) hivatalában és lakásán egyaránt volt az MDP PB tagjainak, továbbá Andropov nagykövetnek, Tyiho- nov tábornoknak, a Honvédelmi Minisztérium főtanácsadójának, és Iscsenkónak, a BM főtanácsadójának. További három orosz személy munkahelyén szintén volt „M” vonal, beosztásuk egyelőre ismeretlen. A teljes hálózatba körülbelül 200 személy, s az országos intézmények, rendőrség stb. tartozott.
      9. Erről lásd Hajdu Tibor előadását in: Az 1956-os magyar forradalom helye a szovjet kommunista rendszer összeomlásában. Az 1991. június 13-15-én Budapesten az Országos Széchenyi Könyvtárban megtartott nemzetközi konferencia jegyzőkönyve. Kézirat gyanánt. Bp. 1956-os Intézet, 1993. 40-41.p. Az 1953. júniusi találkozó jegyzőkönyvét lásd Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13-16.) Közli: T. Varga György. Múltunk 1992. 2-3. sz. 234-269.p.
      10. Hajdu Tibor: Magyar irodalom Moszkvából nézve - 1952. Mozgó Világ, 1993. 3.sz. 21-26.p.
      11. „Konzultációk.” Dokumentumok a magyar és szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról, 1954-1955-ben. Közli: Rainer M. János - Urbán Károly. Múltunk, 1992.4.sz. 124-148.p.
      12. MOL MDP-MSZMP ir.gy. 276.f. 53/207.ő.e.
      13. Persze hírekkel a „Bajza utca” és kapcsolt részei is jól el voltak látva. 1954. december 17-én például, amikor az MDP Politikai Bizottságában még heves vitákat folytatott Rákosi és Nagy Imre, a budapesti Pártfőiskolán vendégeskedő Kurszánov szovjet filozófiaprofesszor szükségesnek vélte Biró Zoltánnak, a Pártfőiskola igazgatójának tájékoztatását arról, milyen „hibák, ellentmondások és pontatlan megfogalmazások” találhatók Nagy Imre akkor megjelent könyvében. Aligha tette volna, ha nincs biztos értesülése arról, hogy Moszkvában „ejteni” készülnek a miniszterelnököt. A feljegyzést Biró másnap átküldte fivérének, Rákosi Mátyásnak. Lásd MOL MDP-MSZMP ir.gy. 276.f. 65/41.ő.e.
      14. Az 1956-tal kapcsolatos szovjet dokumentumokat a következő két kötet közölte: 1. A „Jelcin-dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. Szerk. Gál Éva, Hegedűs B. András, Litván György, Rainer M. János. Bp. Századvég Kiadó - 1956-os Intézet, 1993. 242 p. (A továbbiakban: Jelcin-dosszié). 2. Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. vál. és szerk. Szereda, Vjacseszlav és Sztikalin, Alekszandr. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1993. 326 p. /Zenit Könyvek/ (A továbbiakban: Hiányzó lapok)
      15. Az átadott iratok között egy ilyen jelentés található, lásd Jelcin-dosszié I/4.sz. dokumentum, 31-42.p.
      16. Jelcin-dosszié, I/5.sz. dokumentum, 42-44.p.
      17. Hiányzó lapok, 28-29.p. 7.lj.
      18. Hiányzó lapok, 40.p.
      19. Lásd Hiányzó lapok, 83-90.p. Andropov 1956. október 12-i távirata a Gerővel folytatott beszélgetésről. Idézet helye 89-90.p.
      20. A Párt- és Tömegszervezetek Osztálya a PB és a Titkárság számára még 1956. október 23-án délután és kora este is küldött jelentést a tüntetés méreteiről, jelszavairól, mozgásirányáról, amelyet stencilen sokszorosítottak. MOL MDP-MSZMP ir.gy. 276.f. 62/38.ő.e.
      21. Az 1956. október 24-i moszkvai értekezlet. Közli: Hajdu Tibor. In: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Évkönyv I. 1992. Bp. 1956-os Intézet, 1992. 153.p.
      22. Uo.
      23. Uo.
      24. MOL Jelenkori Gyűjtemény XX-5-h. Nagy Imre és társai pere Vizsgálati ir. 1.köt. 75.old. Nagy Imre 1957. június 14.délelőtti kihallgatása.
      25. Mikojan és Szuszlov beszámolóját lásd: Jelcin-dosszié, II/1.sz. dokumentum, 47-50. Andropov jelentése nem szerepel az átadott és megjelent iratok között, de tartalmára utal Mikojanék jelentése (uo. 49.p.: „Nem közöljük itt a párt és a kormány vezetésében végrehajtott személyi változtatásokra vonatkozó információt, mivel ezt a nagykövetség már megküldte Moszkvába.” Vö. Hruscsov tájékoztatójával, Az 1956. október 24-i moszkvai értekezlet, i.m. 153-154.p.).
      26. Jelcin-dosszié, II/1.sz. dokumentum, 49.p.
      27. Az 1956. október 24-i moszkvai értekezlet, i.m. 155.p.
      28. A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23. - november 9. Bp. Nyilvánosság Klub - Századvég Kiadó, 1989. 72.p.
      29. Jelcin-dosszié, II/2. sz. dokumentum, 51.p.
      30. Hiányzó lapok, 109-110.p.
      31. Hiányzó lapok, 111.p.
      32. Megerősítik Mikojanék egyes jelentései és különösen Donáth Ferenc újonnan előkerült snagovi visszaemlékezései, lásd Donáth Ferenc: A forradalom első napjai. In: A Márciusi Fronttól Monorig. Szerk. Szabó Judit és Valuch Tibor. Bp. MTA Közgazdaságtudományi Intézet - Századvég Kiadó, 1992. 99-119.p.
      33. Ezt Moszkvában feltétlenül így gondolták, és Andropov október 23. előtti jelentéseiben uralkodó ez a beállítás.
      34. MOL Jelenkori Gyűjtemény, XX-5-h. Nagy Imre és társai pere, Vizsgálati iratok, 1. kötet. 78-81.p. Nagy Imre kihallgatási jegyzőkönyve 1957. június 14.
      35. Hiányzó lapok, 109-110.p.
      36. Hiányzó lapok, 112-113.p.
      37. Uo. 113.p.
      38. Uo. 112.p.
      39. História, 1989. 4-5.sz. 37.p.
      40. História, 1989. 4-5.sz. 39.p.
      41. Jelcin-dosszié, II/7.sz. dokumentum, 60-61.p. Mikojan és Szuszlov 1956. október 29-i jelentése. Hiányzó lapok, 125-126.p. Uők 1956. október 30-i jelentése.
      42. Jelcin-dosszié, II/4. sz. dokumentum, 54-55.p. Szerov október 28-i jelentése.
      43. Jelcin-dosszié II/8.sz. dokumentum. 62-64.p.
      44. MOL Jelenkori Gyűjtemény, XX-5-h. Nagy Imre és társai pere, Vizsgálati ir. 19.köt. Tildy Zoltán 1957. május 28-i kihallgatása.
      45. Igazság, 1956.november 1. Szemtől szembe Mikojannal és Szuszlovval.
      46. Lásd Foreign Relations of the United States 1955-1957. Vol. XXV. Eastern Europe. 134.sz. dokumentum, 328.p.
      47. Hiányzó lapok, 126.p.
      48. Mikojan jelentése: Hiányzó lapok, 126.p. Bohlen jelentése Washingtonba in: Foreign Relations, 138.sz. dokumentum, 335-338.p.
      49. Jelcin-dosszié, II/12.sz. dokumentum, 70-74.p.
      50. Zsukov és Szokolovszkij 1956. október 24-i jelentése szerint az első akcióban 31 550 fő (öt hadosztály) vett részt, valamint riadókészültségbe helyezték a légierő négy hadosztályát (Hiányzó lapok, 99-100.p.). A szovjet HM 1991-es veszteséglistája szerint a magyarországi harcokban 58 821 fő vett részt a Szovjet Hadsereg részéről (Hiányzó lapok, 142.p.), ami bizonyos képet ad az erősítések mértékéről, különösen ha figyelembe vesszük a feltehetően 28-a után az akcióból és részben az országból is kivont állományt. Zsukov és Szerov jelentéseit a magyar hadsereg lefegyverzéséről lásd Jelcin-dosszié 93-103.p., és Hiányzó lapok 145-164.p., kihagyásokkal.
      51. Lásd Tischler János: Lengyel követjelentések és a Budapesti Lengyel Nagykövetségnek Varsóból küldött táviratok az 1956-os magyar forradalom időszaka alatt. Társadalmi Szemle, 1992. 10.sz. 73.p. Khruschev: Remembers. London, Andre Deutsch, 1971. (a Magyarországról szóló 15. fejezetet magyarul lásd. Máshonnan Beszélő, 6.sz. 1986.). lásd még Micunovic, Veljko: Tito követe voltam. Moszkva, 1956-1958. Bp. Interart, 1990. 128-137.p.
      52. Jelcin-dosszié, II/20.sz. dokumentum, 87-93.p., különösen a hozzá fűzött szerkesztői jegyzetet, uo. 92-93.p.
      53. Jelcin-dosszié, II/14. sz. dokumentum, 75-76.p.
      54. Hiányzó lapok, 197.p.
      55. Jelcin-dosszié, III/6. és III/10.sz. dokumentumok, 129. és 140.p.
      56. Hiányzó lapok, 109-113.p.
      57. Jelcin-dosszié, II/13.sz. dokumentum, 73-75.p.
      58. Nagy Imre snagovi feljegyzései, 11-12.old.
      59. Jelcin-dosszié, II/16.sz. dokumentum, 81-82.p.
      60. Jelcin-dosszié, II/18. 84.p.
      61. MOL Jelenkori Gyűjtemény, Külügyminisztérium, Horváth Imre ir. Feljegyzés az 1956. november 3-i szovjet-magyar tárgyalásokról. (Az iratot Varga László bocsátotta rendelkezésemre, amiért itt mondok köszönetet. Lásd még az ő ismertetését a dokumentumról, Magyar Hírlap, 1992. október 22.) A feljegyzés felsorolja a szovjet pártelnökség jelenlévő nyolc tagját. Hogy Hruscsov ekkor már - 3-án este - Moszkvában volt, vö. a moszkvai brit követség távirata a külügyminisztériumnak, 1956. november 4., ahol megemlíti Hruscsov kétnapi távollét utáni - felbukkanását november 3-án délután. In: Titkos jelentések 1956. október 23.-november 4. Vál. Geréb László. Bp. Hírlapkiadó, 1989. 145.p
      62. Hiányzó lapok, 197.p.
      63. Lásd Feljegyzés az 1956. november 3-i szovjet-magyar tárgyalásokról, valamint Feitl István: A moszkvai magyar emigráció és az MSZMP. Múltunk, 1991. 4.sz., továbbá Kovács István levele Hruscsovnak, 1957. január 10. In: Jelcin-dosszié, III/14.sz. dokumentum, 158.p.
      64. Lásd Kádár János - Végakarat. Vál. Kangó András Szerk. Veres Mária. Bp. Hírlapkiadó Váll,. 1989. 163. és 133-134. p.
      65. Micunovic, Veljko: i.m., id.hely.
      66. MOL Jelenkori gyűjtemény, XX-5-h. Nagy Imre és társai pere. Vizsgálati ir. 1. kötet. Nagy Imre kihallgatása 1957. július 1. 172. sköv.p.
      67. ÚMKL XX-5-h. Nagy Imre és társai... Vizsgálati ir. 1.köt. Nagy Imre 1957. július 9. esti kihallgatása. 258-259.old.
      68. MOL Jelenkori gyűjtemény, Külügyminisztérium, Horváth Imre feljegyzése.
      69. Lásd a november 4-i szovjet-jugoszláv üzenetváltást, Jelcin-dosszié, III/1.sz. dokumentum, 107-109.p. Zsukov és Andropov jelentései uo. II/21. és 22.sz. dokumentumok, 93-95.p.


Budapesti Negyed 1. (1993/1)Gábor E.: Erdődy palota < > Varga L.: Jugoszláv követség