_____________
DIÓSZEGI ISTVÁN
A család
Az eredetet a legenda homálya borítja. A hagyomány szerint a legrégebbi ős Szent István udvarában lovagi tornán tűnt fel, a későbbi leszármazottak pedig Hunyadi János és Mátyás király török hadjárataiban vitézkedtek. De azt már a hiteles genealógia tanúsítja, hogy Andrássy Márton 1569-ben adományt szerzett János Zsigmondtól Csikszentkirályra, fia, Péter pedig Rudolf király kezéből 1580-ban elnyerte Krasznahorka birtokát és kapitányságát. Mindkét adományból szépen csengő nemesi előnév is lett, amely ettől kezdve ott díszelgett az Andrássy családnév előtt. A következő évszázad a főnemesi rangot is meghozta: az Andrássyak bárók lettek, majd egy újabb évszázad múlva grófok. Mária Terézia királynő Andrássy Károly császári és királyi kamarást és tábornokot 1779-ben grófi rangra emelte. Az előnévhez és a ranghoz azonban egyelőre nem járult főúri vagyon. Az Andrássyak tehetősek voltak, de nem dúsgazdagok. Igazi gazdagságra csak a tizenkilencedik század folyamán tettek szert. Úgy, ahogy más nemesi család is: házasság útján. Andrássy Károly, a grófi címet szerzett tábornok unokája nőül vette Szapáry Etelkát, Magyarország leggazdagabb örökösnőinek egyikét. A nehezen visszaperelt Csikszentkirály, valamint a mindig is birtokolt Krasznahorka és Betlér mellett az Andrássy örökösök immár az erdélyi Dubrint, a Zemplén-megyei Tőketerebest, és a gazdagon termő Tiszadobot is magukénak tudhatták.
A családi krónika feljegyezte, hogy az Andrássyak vitéz katonák voltak. Az uralkodó szolgálatában a török és a porosz ellen verekedtek, de akadtak közöttük olyanok is, akik Rákóczi oldalára állottak. Katonai uniformisukat nemegyszer díszítette tábornoki tölgyfalevél. Nyugalmasabb időszakokban a megyei politikában tűntek ki, és jó néhány Andrássy viselte a Gömör-megyei főispáni tisztséget. Rangban és befolyásban azonban nem vetekedhettek más főúri családokkal, és országos politikai méltóságra egyikőjük sem emelkedett. A tizenkilencedik század a család számára a vagyonnal együtt az országos politikai szerepet is meghozta. Az esedékes társadalmi és nemzeti megújulás folyamatában bőven jutott hely a felvilágosult, haladó szellemű arisztokráciának. Andrássy Károly fiai, Manó, Aladár és Gyula, a reformkori országgyűléseken a korszerű eszmék lelkes szószólói lettek.
Az életpálya
Andrássy Gyula ragyogó tehetségével is kitűnt, és Széchenyi István azt mondotta róla, hogy minden lehet belőle, még Magyarország nádora is. A jóslat majdhogynem bevált, és a jóvágású fiatalember fényes pályát futott be. Nem menteset persze a kor szélsőségeitől. Széchenyi követőjéből Kossuth híve lett, a szabadságharcban honvédőrnagy, majd a független Magyarország konstantinápolyi követe. A huszonhatéves diplomatának azonban csakhamar a száműzöttek sorsa jutott. Idehaza az osztrák haditörvényszék halálra ítélte, és távollétében jelképesen felakasztották. Testvérei ugyancsak külföldön találtak menedéket a császári abszolutizmus bosszúja elől.
Ilyen kezdet után el is mehetett volna a kedve a politikától. Nem is volt hiány a csábításban. A grófi birtok jövedelméből jutott volna a nagyúri semmittevésre, és a párizsi szalonok „szép akasztott embere” kielégülést találhatott volna a társasági sikerekben. Mégis a politika maradt igazi szerelme. A nemzeti katasztrófát, Magyarország önkényuralmi beolvasztását fájlalta, de 1848-1849 tapasztalatait Ausztria szemszögéből is mérlegelte. A magyar ügyet magasabb európai nézőpontból szemlélte, és újra rádöbbent a régi reformkori igazságra: a terjeszkedő nagy nemzetek közé beékelt Magyarországnak szüksége van a Monarchiára. De azt is meggyőződéssel vallotta, hogy a Habsburg monarchia csak Magyarország megbékítésével, a birodalom létével összeegyeztethető magyar törekvések kielégítésével nyerheti vissza nagyhatalmi állását. Tudta, hogy egyelőre nem számíthat bécsi belátásra, de volt türelme a várakozásra. A krimi háború, melynek során Ausztria bámulatba ejtette a világot Oroszország iránti hálátlanságával, úgy érezte, őt igazolja, és 1857-ben hazatért Magyarországra. Még tíz év erőfeszítés, az osztrák seregek solferinói és königgrätzi veresége kellett ahhoz, hogy Bécs feladja a játszmát. 1867-ben mint Magyarország miniszterelnöke helyezte a koronát Ferenc József fejére.
A kiegyezés, amelynek eredményeként az eddigi centralizált Habsburg monarchia alkotmányos dualista állammá alakult és Magyarország teljes belpolitikai önállóságot nyert, nem elsősorban az ő sikere volt. Az 1867-es mű létrehozásában ő is, másokkal együtt, csak segédkezett Deák Ferencnek. Mint miniszterelnök azonban a politikai élet főszereplője lett. Két generáció vágyait valósította meg, nemzedékére jellemző hivatástudattal és elfogultsággal. A távolság, amely hányatott sorsú hazánkat nyugat szerencsésebb nemzeteitől elválasztotta, hosszú idő óta először csökkenni kezdett.
Neki is, miként a reformkor nagyjainak, az alkotmányosság és a parlamentarizmus volt az eszményképe, és természetesnek tartotta, hogy a törvényhozói és végrehajtói hatalom működését választások útján legitimálja. Kormánya újra életbe léptette a negyvennyolcban elfogadott választójogi törvényt, amely szavazati jogot adott a férfinépesség egynegyedének. A szavazásra jogosultak aránya nem volt magas ugyan, de az egynegyedes arány nem maradt lényegesen alatta a korabeli legjobb európai átlagnak. Noha mindent elkövetett, hogy a választókerületekben a kormánypárt jelöltjei szerezzenek többséget, az ellenvéleményt a parlamentarizmus magától értetődő velejárójának tartotta, és respektálta az ellenzék gyülekezési és egyesülési szabadságát. A sajtószabadságot komolyan vette, és jóllehet gyakran volt céltáblája dühödt támadásoknak, eszébe sem jutott, hogy a más véleményen levőkkel szemben a hatalom eszközeit használja. Miniszterelnöksége alatt vetették meg a modern polgári államrendszer alapjait.
Korszerű jog- és igazságszolgáltatási rendszer jött létre, amely lényegében megfelelt a korabeli európai színvonalnak. Az állampolgárok törvény előtti egyenlősége és a bírák függetlensége ekkor vált a magyar joggyakorlat szerves részévé. Kormánya a centralizmus és az önkormányzat elveinek egyidejű érvényesítésével korszerűsítette a közigazgatást. A megyék helyi ügyekben való önkormányzata, úgyszintén a közigazgatás közegeinek választása is fennmaradt, és a törvény azt is megengedte, hogy a megyegyűlések továbbra is foglalkozzanak országos ügyekkel. Az országgyűlés törvényeinek és a kormány rendeleteinek végrehajtásáról viszont nem lehetett többé vita, és hogy valóban ne is legyen, arról a kormány által kinevezett főispán kezeskedett. Ekkor született meg a népiskolai törvény, amely az elemi iskola elvégzését kötelezővé tette valamennyi iskolás korú gyermek számára. És ekkor fogadta el a parlament az európai viszonylatban egyedülálló nemzetiségi törvényt, amely nyelvi és kulturális tekintetben teljes egyenjogúságot biztosított a haza másajkú lakóinak. Miközben a nagy európai országokban rendeletileg tiltották a nemzetiségi nyelvhasználatot, Magyarország egy időre békés sziget lett a rögeszmés nyelvi uniformizálás tengerében.
 |
| Andrássy Gyula gróf, 1860 körül Simonyi fényirodájából. Legújabbkori Történeti Múzeum
„A hagyomány szerint a legrégibb ős Szent István udvarában lovagi tornán tűnt fel, a későbbi leszármazottak pedig Hunyadi János és Mátyás király török hadjárataiban vitézkedtek.” |
A nemzeti elfogultság persze, miként kortársaitól, tőle sem volt idegen. Deák Ferenccel együtt vallotta, hogy Magyarországon egyetlen politikai nemzet létezik: a magyar. Ennek megfelelően mereven elzárkózott attól, hogy a nemzetiségek kollektív jogokhoz jussanak, és féltékenyen vigyázott a történelmi Magyarország fölötti kizárólagos magyar fennhatóságra. Ez a nemzeti elfogultság vezette akkor is, amikor az osztrák országrészben jelentkező nemzeti törekvések, nevezetesen a cseh trialista követelések elgáncsolásában közreműködött.
Nem mintha szűk látókörű, csak magyar glóbuszban gondolkodó politikus lett volna. Nála jobban senki sem használta ki a magyar miniszterelnök azon jogát, hogy a közös külpolitika irányításában véleményt nyilvánítson. A párizsi, moszkvai és bonni külügyi levéltárak forrásai tanúsítják, hogy a Bécsben működő nagyköveteknek csaknem olyan tárgyalópartnere volt, mint a közös külügyminiszter. A kritikus helyzetekben nemcsak bírált és tanácsokat adott, hanem messzire tekintő külpolitikai terveket is készített. 1870 nyarán, a francia-porosz háború alkalmával arra számított, hogy a Monarchia a győztes francia hadsereg oldalán majd a cári Oroszország ellen vonulhat. Ugyanennek az évnek az őszén, amikor Oroszország egyoldalúan felbontotta az 1856-os párizsi szerződést, azt gondolta, hogy újra létrejöhet a cári nagyhatalom elleni krími koalíció. Feltételezései nem igazolódtak, mégis, amikor a Monarchiának német sértődöttséggel és orosz haraggal kellett számolnia, Deák Ferenc kifejezésével élve ő lett megint a providenciális férfiú. A Habsburg monarchia történetében első ízben magyar politikus foglalt helyet Kaunitz és Metternich íróasztalánál. Az egykori halálraítélt ekkora elégtételre aligha számíthatott.
A Ballhausplatz hivatalnoki légköre, bürokratikus stílusa idegen maradt számára. Legszívesebben tiszadobi birtokán tartózkodott, innen küldte szűkszavú távirati instrukcióit. Nyolcesztendős külügyminiszterségéből alig maradt fenn néhány saját kezű fogalmazványa. De nemcsak az atmoszféra és a stílus volt idegen neki, az osztrák külpolitikai tradíciókkal sem tudott mit kezdeni. A program, amellyel indult, az európai liberalizmus eszmeköréből és a magyar nacionalizmus gondolatvilágából származott. A Monarchia az ő számára védgát volt a cári expanzió útjában, amelynek csak azért és csak addig lehetett létjogosultsága, amíg ezt a funkcióját betöltötte. Arra készült, hogy létrehozza az Oroszország elleni európai összefogást, a liberális Anglia és a bismarcki Németország részvételével. A Balkán félszigeten, a hagyományos osztrák érdekterületen nem hódítani akart, hanem az esedékes nemzeti átalakulást kívánta előmozdítani. A félsziget gyámság alá vett kis nemzeteinek is helyet szánt az oroszellenes koalícióban. Nagy külpolitikai terve egyúttal belpolitikai csodaszer volt: azt remélte, hogy a külpolitikai célok közösségével megteremtheti a soknemzetiségű államalakulat mindig is hiányzó politikai egységét.
A liberális külpolitikai program azonban időszerűtlennek bizonyult a hetvenes évek Európájában. A cári Oroszország ellen senki sem szövetkezett vele. A huszáros rohamnak nem volt helye a nagypolitikában. Heves vérmérsékletét legfeljebb vad lovasvágtákban vezethette le, amelyben még ötvenéves korában is karját törte. A külpolitikában csupán a legkisebb rosszat választhatta. Németországgal és Oroszországgal együtt aláírta a status quo-t garantáló három császár szövetségét, Oroszországgal megállapodott a balkáni érdekszférák elhatárolásában, és szabad kezet engedett a cári nagyhatalomnak a Törökország elleni háborúban.
Makacssága sem volt kisebb azonban, mint hevessége. Változatlanul hitte, hogy a nemzetközi körülmények egyszer még őt igazolják. 1878 februárjában érkezett el a nagy alkalom. Az orosz hadak Konstantinápoly előtt állottak és farkasszemet néztek a brit hadiflottával. Üstökön akarta ragadni a szerencsét: határozott háborús javaslattal lépett a közös minisztertanács elé. Ilyen helyzet, mint a mostani, egy évszázadban egyszer áll elő - mondotta -, a Monarchia Európa segítségével rendezheti a szlávokkal való nézeteltéréseit. [1] Újabb, minden eddiginél nagyobb csalódás érte. A magyar miniszterelnök, Tisza Kálmán kivételével, a tanácskozás részvevői valamennyien ellene szólottak. Lehangoltan mondta a bécsi német nagykövetnek: arra számított, hogy a kritikus helyzetben fel tudja ébreszteni a Monarchia nemzeteinek lelkesedését. Szomorúan kell azonban megállapítania, hogy e nemzetek, a magyarok és a lengyelek kivételével, az áldozatkészség helyett inkább a belenyugvást választják. [2]
Az orosz sikerek ellensúlya a fegyveres elégtétel híján csak a balkáni területszerzés lehetett. A balkáni nemzeti átalakulás egykori védnöke, az osztrák katonai körök álláspontját magáévá téve, most Bosznia-Hercegovina megszerzését szorgalmazta. A felingerelt Oroszország ellen nélkülözhetetlen volt valamiféle szövetségi kapcsolat. A partner elsősorban az a Németország lehetett, amelyre a cári Oroszország, úgy tűnt, visszavonhatatlanul megneheztelt. Az erőfeszítéseket ez alkalommal szerencse kísérte. Az 1878-as berlini kongresszusról az okkupációra felhatalmazó európai mandátummal térhetett haza; a német kancellárt egy évvel később pedig a szövetség megtárgyalása céljából Bécsben fogadhatta. 1879 októberében úgy távozhatott a Ballhausplatzról, mint a Habsburg monarchia utóbbi fél évszázadának legeredményesebb államférfia. A hagyományos Habsburg hálátlanság azonban őt is elérte. Tanácsaira és főleg kritikai észrevételeire nem tartottak többé igényt. Terjedelmes emlékiratát, amelyben a tradicionális pályára visszaálló közös külpolitikát bírálta, az uralkodó válasz nélkül irattárba tétette. [3]
 |
|
Andrássy Gyula gróf, 1880-as évek Legújabbkori Történeti Múzeum
„...Széchenyi István azt mondotta róla, hogy minden lehet belőle, még Magyarország nádora is.” |
Noha elgondolásait nem minden tekintetben sikerült megvalósítania, megőrizte integritását, és nem süllyedt az udvaroncok színvonalára. Kastélyának ajtaja nyitva állt a kor szabadon gondolkodó írói és művészei előtt. Amikor egy fogadáson az egyik diplomata nehezményezte, hogy külügyminiszter létére a társaság más tagjainak rovására túl sokat beszélget Munkácsy Mihállyal, gúnyosan kérdezte vissza, vajon tudja-e az illető, hogy Rembrandt korában ki volt a külügyminiszter.
Az utókorral nem volt igazán szerencséje. Halála, 1890 után még jó ideig méltánylást kapott: Pest legszebb sugárútjának névadója lett, alakját a parlament mellett felállított lovasszobor örökítette meg. A Horthy korszak már igazából nem tudott mit kezdeni vele. A liberalizmus, amelyet személye reprezentált, ebben az időszakban minden volt, csak nem a nemzeti pantheonba szóló ajánlólevél. A második világháborút követő közel fél évszázad során elsősorban a szlávellenes és németbarát politikust látták benne, ezért határozottan elutasították. Olyan hevességgel, hogy még a nevével összefüggő emlékeket is eltörölték. Az Andrássy útról eltávolították a névtáblákat, az ércszobor pedig olvasztókemencébe került. Sírját nem koszorúzták, nevét még az emlékezetből is majdnem kitörölték. Amikor e sorok írója, az életpálya egészét mérlegelve, születésének százötvenedik évfordulóján jelképesen egy virágszálat helyezett tőketerebesi szarkofágjára, [4] a hivatalosság azt is rögtön levétette. Államférfiúi teljesítménye csak az utóbbi időben kezdi megkapni a megérdemelt méltánylást.
A teljesítmény
Mit is lehet és kell tulajdonképpen méltányolni? Jogos, de zavarba ejtő kérdés. Andrássy Gyula születésének századik évfordulóján, 1923-ban, Szekfű Gyula cikket jelentett meg a Napkeletben, Tormay Cecil lapjában. Így kezdte mondanivalóját: „Próbáljuk meg egyszer: legyünk őszinték és valljuk meg, érint-e közelről, vagy hidegen hagy-e bennünket most teljesedő százados ünnepe a kiegyezés első miniszterelnökének. Bevallhatjuk, mert több okból is érthető, hogy legtöbb közülünk, nem tudván összeegyeztetni hétköznapi gondolatvilágával a fogalmakat, melyeket Andrássyhoz fűzünk, közönyösen és értetlenül megy el mellette. Alkotásai: a kiegyezés és dualizmus, Bosznia elfoglalása, a német szövetség mind darabokra zúzódtak az idő forgatagában és a legutóbbi fejlődés kanyarulatában az alkotó személye is annyira elmaradt mögöttünk, hogy arculatján alig tudunk többé hozzánk hasonló vonásokat felfedezni.” [5]
Mit mondhat a történész hetven esztendővel későbben, ha Szekfű és kortársai öt évvel a Monarchia felbomlása után közönyösek és értetlenek voltak az Andrássyhoz fűződő fogalmakkal szemben? Hiszen a kiegyezés és Bosznia okkupációja ma már csaknem olyan távol van tőlünk, mint a szatmári béke és a hétéves háború. De talán éppen a nagyobb időbeni távolság biztosít jobb rálátást. A személyiség megítélése és a teljesítmény méltánylása szem pontjából egy-másfél évszázad távlatából ugyanis nem elsősorban az már a kérdés, hogy a személyiség a maga korának problémáit hogyan oldotta meg, hanem hogy a válaszokban van-e a későbbi korok számára is aktuális üzenet. Az ilyen közelítésben, amikor a mit helyett a hogyan áll előtérben, talán mégis fel lehet majd fedezni Andrássy arculatján „hozzánk hasonló vonásokat”. A nyolcesztendős külügyminiszterség bőven nyújt matériát az ilyen vizsgálódáshoz.
1876 október elején Münch báró osztrák-magyar diplomata Andrássy megbízásából Varzinba, Bismarck birtokára utazott. Megbízatása az volt, hogy az éleződő keleti válság közepette, az orosz-török háború előestéjén Németország várható álláspontjáról puhatolóddzék, arról, hogy Németország adandó esetben támogatja-e a Monarchiát Oroszországgal és Olaszországgal szemben. A küldetés tulajdonképpen kudarccal végződött; Bismarck mindenféle konkrét kötelezettségvállalás elől elzárkózott. Indoklása régóta ismeretes a történetírásban, hiszen Münch báró jelentését még egy, a harmincas években készült disszertáció szerzője nyilvánosságra hozta. [6] A bonni külügyi levéltárból most az a feljegyzés is előkerült, amelyet Bismarck diktált tollba a Münch báróval folytatott tárgyalás után. A feljegyzés Münch báró jelentéséhez képest nem sok újat ad, forrásértéke inkább annyi, hogy igazolja: az osztrák-magyar diplomata a valóságnak megfelelően adta vissza a német kancellár kijelentéseit. Van azonban a feljegyzésben néhány mondat, amely ítélet Andrássy külpolitikájáról, és mint ilyen, a konkrét esettől függetlenül is érdemes a figyelemre. Bismarck azt mondta: Andrássy hibás hajlamának tartja, hogy túl sokat foglalkozik a jövővel kapcsolatos számvetésekkel, és ezzel elszalasztja a jelen egyes eseményeinek célszerű kihasználását. Hozzátette, hogy véleménye szerint az osztrák-magyar külügyminiszter mind Oroszország, mind Olaszország, mind pedig Törökország tekintetében valamiféle ideális és végleges jövővel számol, holott ebben az évszázadban egyik viszonylatban sem következik be a végleges elrendeződés. [7]
A mindenkori konkrét helyzet követelményei szerint gondolkodó és cselekvő államférfi kritikája volt ez egy doktrinernek vélt politikussal szemben, egy olyan államférfié, aki a maga gyakorlatában csak a kötetlen, minden előítélettől mentes döntés létjogosultságát ismerte el. Hogy a kancellár hosszú politikai pályafutása során mindig kötetlen pályán mozgott volna, annak elemzése és eldöntése nem tartozik ide. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy az ellenkezőre is bőven akad példa. Bismarck megjegyzése mégis instruktív lehet a történész számára: annak a kérdésnek a megfogalmazására készteti, hogy Andrássy mennyiben volt, maradt rabja bizonyos előzetes elképzeléseknek, illetve hogy mennyiben volt meg benne a képesség arra, hogy az új helyzet követelményeihez igazodjék. A hiteles és meggyőző válaszhoz valamennyi döntését nagyítólencse alá kellene helyezni, de az is elég talán, ha Franciaországhoz fűződő viszonyát közelebbről szemügyre vesszük.
Múltszázadi elődeink frankomániásak voltak, mondhatni mitikus rajongással csüngtek Franciaországon. A francia kultúra éppúgy megigézte őket, mint a Párizsból szertesugárzó szabadságeszmény, és az angol mellett a francia parlamentarizmust tekintették követendő mintának. Igaz, ezt a csodálatot III. Napóleon bonapartizmusban fogant berendezkedése némiképp megzavarta, de Franciaország valahogy mégiscsak a szabadság hazája maradt számukra. Andrássy osztozott ebben a csodálatban és rokonszenvben, és erre a személyes oka is megvolt. Mint emigránsnak, Franciaország adott neki menedéket, és a császár nemegyszer személyes jóindulatával is kitüntette. Ez a respektus készteti majd arra, hogy mint magyar miniszterelnök és a fővárosi közmunkatanács elnöke, a Champs Elysées mintájára kezdeményezze Pesten a később az ő nevét viselő Ligeti sugárút kiépítését. Francia vonzalma persze a külpolitikai tartalmat sem nélkülözte. Franciaország volt az a hatalom, amely némi biztosítékot nyújthatott a Monarchiának a veszedelmes orosz és porosz szomszédság ellen, és garantálhatta, hogy legalább ne romoljanak tovább az 1866 óta egyre kedvezőtlenebbül alakuló külső körülmények. Franciaország riválisa, a felemelkedő Poroszország, miként kortársainál, Andrássynál sem találhatott rokonszenvre. Nem, mert ellenszenves volt neki Bismarck erőszakos antiliberalizmusa, mert nem tudhatta biztosan, hogy Poroszország nem pályázik-e Német-Ausztria bekebelezésére, és mert Poroszország mögött ott állt a legveszedelmesebbnek ítélt ellenfél, a cári Oroszország.
A szimpátia és az ellenszenv nem maradhatott rejtve; hamar eljött az idő, amikor színt kellett vallani. Mégpedig a politikai célszerűség szempontjából, mert az a háború, amely 1870 nyarán Franciaország és Poroszország között kirobbant, a Monarchiát közvetlenül érintette. Hogy a Monarchia milyen külpolitikát folytatott, és Andrássy milyen magatartást tanúsított, arról a magyar történetírásban mindmáig él egy avítt sztereotípia. Eszerint az 1870. július 18-án tartott közös minisztertanácson Andrássy akadályozta meg, hogy a Monarchia Franciaország oldalán háborúba lépjen Poroszország ellen. Jelen sorok írója közel harminc évvel ezelőtt egy egész könyvet publikált arról, hogy másról szólt a történet, [8] de a hiedelem változatlanul tartja magát. De jelen összefüggésben nem a probléma egészét, csupán annak egy mozzanatát akarjuk érinteni.
Castellane pesti francia konzul 1870 július végén, augusztus elején elégedett hangú jelentéseket írt arról, hogy a magyar közvélemény rokonszenve a franciák oldalán áll, és arról is tudósította a külügyminisztert, hogy a magyar miniszterelnök is jóindulatot tanúsít Franciaország iránt. [9] Waecker-Gotter pesti német főkonzul ugyanerről számolt be, és aggodalmasan reklamálta, hogy tegyenek végre valamit Berlinben a magyar álláspont megváltoztatása érdekében. [10] Wertheimer Ede, Andrássy háromkötetes életrajzának [11] szerzője berlini kutatásai során, 1908-ban nyomára bukkant ennek a jelentésnek, de nem kaphatta kézhez, mert a csatolt feljegyzés szerint kicsit megzavarhatta volna azt a képet, amelyet Wertheimer szándékozott rajzolni Andrássyról. [12] Nem valami korrekt eljárás volt ez, de kétségkívül logikus. Ha egyszer németbarát Andrássyt akartak reprodukálni, jobb volt eltitkolni azokat az aktákat, amelyek az ellenkezőről árulkodtak. Számunkra a jelen összefüggésben mindenesetre a lényeg abban áll - és ezt az autentikus iratok, a bécsi külügyi levéltár aktái is bizonyítják -, hogy Andrássy külpolitikai gondolkodásában 1870 nyarán Franciaország állt előtérben, és külpolitikai terveit, távlati elképzeléseit Franciaország remélt és várt győzelmével hozta összefüggésbe.
 |
|
Andrássy Gyula gróf, 1880-as évek Klösz György felvétele. Legújabbkori Történeti Múzeum.
„Lépései balkáni ügyekben is kétértelműek: a törököket a Szerbiával szembeni szigorra és a Montenegróval szembeni engedékenységre ösztönözte, ugyanakkor nagy sztanbuli megrökönyödésre mindkét ország fejedelmét a szuverén uralkodónak kijáró protokoll szerint fogadta.” |
A francia fegyverek sikeréhez fűzött remények nem teljesültek: III. Napóleon 1870. szeptember 2-án seregei élén kapitulált Sedánban. A háború azonban, mivel Bismarck Elzász-Lotharingiára vetette szemét, tovább folytatódott. A magyar közvélemény Franciaország iránt tanúsított rokonszenve az új helyzetben semmit sem változott. „A ma reggeli újságok valamennyien kritizálják a császárt, de változatlanul szimpatizálnak a továbbharcoló Franciaországgal, és nyugtalankodnak a porosz győzelmek miatt.” [13] - jelentette a pesti francia konzul a kapituláció másnapján, majd szeptember végén újra így írt: „A magyar közvélemény nap mint nap jobban rokonszenvezik Franciaországgal, és elég erős ahhoz, hogy ebben az értelemben gyakoroljon nyomást a magyar kormányra.” [14] És mit tett ebben a helyzetben a kormány, mit a kormányfő, aki maga is rokonszenvezett a franciákkal, és maga is mélységesen fájlalta Franciaország katasztrófáját? Schweinitz, az Északnémet Szövetség bécsi követe 1870. szeptember 12-én a következőket jelentette Bismarcknak: „A magyar miniszterelnök a mai napon a vele folytatott tárgyalás során kijelentette: Németországnak az Önök elgondolása szerinti újjáalakulása ellen, a német császárság létrehozása ellen, a francia tartományok bekebelezése ellen, egyáltalán az egész ellen semmi kifogásunk nincs; a császár ugyanígy gondolja.” [15] Hogy miért nincs, a jelentésből az is kiderül. Franciaország veresége után Andrássy az egyesülő Németországban látta az egyedüli erőt, amely a cári Oroszország veszedelmes keleti térnyerését feltartóztathatja. Az általunk tárgyalt összefüggésben azonban a motiváció tulajdonképpen nem is érdekes, mint ahogy az sem, hogy a német magatartással kapcsolatos prognózis tévesnek bizonyult. Maga a döntés, mint olyan, érdekes: az, hogy Andrássy, saját korábbi érzelmei és meggyőződése ellenére, az őt körülvevő magyar közeg ellenkező irányú késztetése ellenére, szakított addigi irányvonalával, és az önmaga által felállított prioritásokat szem előtt tartva, ahhoz a hatalomhoz közeledett, amellyel szemben eddig fenntartásokkal viseltetett. Így csak olyan politikusok tudnak eljárni, akikben a helyzetfelismerés képessége kellő rugalmassággal párosul.
Voltak azonban olyan körülmények is, amelyek éppenséggel konstans, állandó jellegükkel tűntek ki, és ezekkel szemben nem sokat ért az egyébként értékes diplomata tulajdonságnak számító hajlékonyság. Ilyen volt mindenekelőtt a Monarchia sajátos etnikai struktúrája. Ennek különleges mivoltát: a birodalmat lakó nemzetek és nemzetiségek sokaságát, a vezető nemzetek számbeli túlsúlyának hiányát nem akarjuk itt részletezni. Csupán azt a külpolitikai szempontból hátrányos körülményt akarjuk kiemelni, hogy a Monarchia határai majdnem mindenütt kompakt etnikai egységeket vágtak ketté, ami elvileg magába foglalta azt a lehetőséget, hogy a határ innenső oldalán elhelyezkedők a határ túlsó oldala felé gravitáljanak. Hasonlóképp állandónak, és nem kevésbé hátrányosnak minősült a Monarchia geopolitikai helyzete. A soknemzetiségű államalakulat négy nagyhatalommal volt szomszédos. Ezek közül csak a bomlás küszöbére érkezett Törökország volt veszélytelen, a többiek: Németország, Oroszország és Olaszország komoly fenyegetést jelentettek a Monarchia biztonságára, sőt egzisztenciájára nézve. Olaszország etnikai alapon mint potenciális területkövetelő is számításba jött, miként a kisebb szomszédok közül Románia és Szerbia.
Az etnikai megosztottságból, a tiszta nemzeti határok hiányából adódó problémára igazából nem lehetett megnyugtató választ adni. Andrássynak sem sikerült. Még elméletileg talán úgy-ahogy, de a gyakorlatban semmiképp. Amikor 1874-ben Trieszt és Dél-Tirol miatt felerősödtek az olasz irredenta törekvések, azt üzente Rómába, hogy veszedelmes dolog a tiszta nemzeti határok megteremtésére irányuló törekvés. Az ilyen elv elfogadása mindenki háborúját eredményezné mindenki ellen - írta -, a Monarchiát pedig arra kényszerítené, hogy vagy önként belenyugodjék a saját felbomlásába, vagy pedig hogy vég nélküli háborúkba kezdjen a határait környező, és a határok által megosztott etnikai egységek bekebelezése érdekében. [16] De amikor úgy látta, hogy a Balkánon a nagy délszláv állam létrejötte fenyeget, ezt a teóriát félretéve bizony bemasírozott 1878-ban Boszniába.
A Monarchia nemzetei körében mutatkozó centrifugális áramlat persze csak lehetséges veszély volt, ami külső támogatás esetén perfektuálódhatott. A szomszédos nagyhatalmak és kisebb országok részéről volt hajlam a támogatásra, és ezzel kapcsolatban Andrássynak sem lehettek illúziói. Mint közös külügyminiszter, első katonai-politikai tanácskozásán kijelentette: Oroszország tradicionális politikát folytat, a német és az olasz példát követve valamennyi szláv nép egyesítésére törekszik, és tervei megvalósítása érdekében át akarja törni az osztrák-magyar sorompót. [17] Olaszországgal szemben, éppen az újra és újra mutatkozó irredenta miatt hasonló bizalmatlansággal viseltetett. És bár ezt a szomszédot önmagában nem tartotta veszélyesnek, tudta, hogy Olaszország korábban Franciaországgal, majd Poroszországgal szövetkezett, és élt a gyanúval, hogy Oroszországhoz is utat talál. Szerbiára úgy tekintett, mint a délszlávok lehetséges Piemontjára, amely Dusán birodalmát akarja helyreállítani, és Romániával is mint potenciális ellenséggel számolt. A veszélytelen Törökországot nem számítva Andrássy csupán Németország oldaláról érezte biztosítottnak magát. Úgy vélte, hogy a belső konszolidáció gondjaival küszködő, a francia revans lidércnyomása alatt élő újonnan alakult birodalom nem kívánhatja a Monarchiát is ellenségéül. [18]
A veszélyhelyzet konstatálása ellenére, az első hónapok kezdeményezéseit leszámítva, olyan lépések következtek, amelyek egy konzisztens külpolitikai elgondolásnak még az elemeit is nélkülözni látszanak. Aláírta 1873-ban a három császár szövetségét, Pétervárra kísérte 1874-ben Ferenc Józsefet és vele együtt koszorút helyezett I. Miklós sírjára, kinevezte a Magyarországon csak muszkavezetőként aposztrofált Zichy Ferencet a konstantinápolyi követ posztjára. Elégedetten nyugtázta a kedvező orosz visszajelzéseket, azt, hogy Langenau, a pétervári osztrák-magyar követ szünet nélkül továbbította a szaporodó elismeréseket, [19] és hogy Novikov, a bécsi orosz követ egyenesen az ő személyétől tette függővé a három császárpolitika eredményes folytatását. [20] Németországgal kapcsolatos viselkedése csak szaporítja a kérdőjeleket. Amikor a francia revans lehetősége miatt nervózus német kancellár 1875-ben háborús válságot provokált, nem neki nyújtott diplomáciai támogatást, hanem a rivális orosz külügyminiszternek, Gorcsakovnak asszisztált. Lépései balkáni ügyekben is mind kétértelműek: a törököket a Szerbiával szembeni szigorra és a Montenegróval szembeni engedékenységre ösztönözte, ugyanakkor nagy sztambuli megrökönyödésre mindkét ország fejedelmét a szuverén uralkodóknak kijáró protokoll szerint fogadta. Az itáliai irredenta miatt szünet nélkül bosszankodott, mégis újra és újra biztosítékot adott, hogy véglegesnek tekinti Lombardia és Velence olasz birtokát.
Az összefüggéseket nélkülözni látszó lépések és megnyilvánulások valójában a Monarchia külpolitikai problémáira adott adekvát válaszok láncolatát reprezentálták. A mérsékelt adottságokkal rendelkező, természetes ellenségek sokaságával körülvett soknemzetiségű államalakulat számára valójában csak valamiféle szilárd szövetségi rendszer létrehozása adhatott volna garanciát. Az ezzel kapcsolatos próbálkozások azonban már a külügyminiszterség első hónapjaiban sorra kudarcot vallottak: Anglia nem állt rá a kötésre, Németország pedig, amelynek oroszellenes fordulatához 1870 őszén oly sok reményt fűztek, inkább erősítette, mint lazította a Pétervárhoz fűződő szálakat.
Ha a garanciát nyújtó védelmi szövetség létrehozása nem lehetséges, a minimális cél csak annak megakadályozása lehet, hogy a potenciális ellenfelek egymásra találjanak. Ebben az összefüggésben a három császár szövetsége arra szolgált, hogy meggátolják: Németország és Oroszország túlságosan közel kerüljön egymáshoz, a cárizmusnak történő, elvtelennek tűnő udvarlás pedig arra, hogy az orosz külpolitika aktivitását tompítsa. Olaszországnak azért kellett gesztusokat tennie, hogy fékezze annak Oroszország irányába mutatott hajlandóságát, és a Románia felé irányuló, magyar politikus részéről különös preferenciának ugyanez volt az értelme. Az ambivalens balkáni politikának hasonló célja volt: a törökszerb ellentét elmélyítése és a szerb-montenegrói egymásra találás megakadályozása.
Andrássy sokszor példálózott azzal, hogy a Monarchia 1859-ben és 1866-ban azért veszítette el a háborút, mert egyszerre két ellenféllel kellett harcolnia. A tanulságokat megszívlelve arra törekedett, hogy a képletet megváltoztassa, és az ellenfelet kényszerítse kétfrontos háború megvívására. Ez nem sikerült neki, de azt legalább elérte, hogy a Monarchia elleni hatalmi összefogás nyolcesztendős külügyminisztersége idején nem jött többé létre. A hatalmi viszonyok változásánál kellő rugalmasságot tanúsító politikus ennyiben az állandónak mutatkozó körülményekhez is megfelelőképpen igazodott.
A Monarchia számára a kedvezőtlen etnikai struktúrából és a hátrányos geopolitikai helyzetből adódóan az elszigetelődés volt a lehetséges legnagyobb veszedelem, és az első időszakban Andrássy minden energiája arra ment el, hogy a fenyegető lehetőséget elhárítsa. A belső és külső adottságok külügyminisztersége második felében sem változtak, a sok sikertelen próbálkozás után mégis megérte, hogy a Monarchia lett a legkeresettebb partner a nemzetközi politikában. A legjelentősebb hatalmaktól: Oroszországtól, Angliától és Németországtól kapott szövetségi ajánlatot. Andrássynak, aki korábban többször átélte az elutasítás keserűségét, módja nyílott arra, hogy maga válasszon, és az ajánlatokra igennel vagy nemmel feleljen. Válaszai az adott helyzetre nézve bírtak érvénnyel, de a konkrét döntések a szerződéskötések mindenkori követelményei szempontjából is figyelemre érdemesek.
Először Oroszországtól kapott ajánlatot. Pétervárott hatalmi-politikai megfontolástól és szlavofil küldetéstudattól vezettetve 1876 őszén elhatározták, hogy karddal vágják ketté a keleti válság gordiuszi csomóját. A Törökország elleni fegyveres fellépéshez a Monarchiát is maguk mellé akarták állítani. Andrássy visszautasította az ajánlatot: az oroszellenes magyar és lengyel közvélemény miatt nem léphetett olyan megállapodásra, amelynek a külpolitikai célszerűsége is vitatható volt. Az újabb orosz kérésre, a jóindulatú osztrák-magyar semlegesség kívánalmára azonban igent mondott, és 1877 januárjában aláírta a budapesti szerződést. A jóindulatú semlegesség fejében Oroszország hozzájárult ahhoz, hogy a Monarchia megszerezze Boszniát és Hercegovinát. A döntésnek persze nem csupán a formálisan mindkét fél számára előnyös csereüzlet volt a motivációja. Károlyi Alajos, akkor a Monarchia berlini követe, később azt írta, hogy Andrássy azért állt rá az alkura, hogy ezáltal elkerülje az Oroszországgal való fegyveres összeütközést. [21] Mindamellett nehéz szabadulni a gyanútól, hogy a kilátásba helyezett területi nyereség nagyobb súlyt nyomott a bécsi mérlegen, mint a konfliktus elkerülésének szándéka, és a várható orosz győzelem minden következménye.
A következő megkeresés Anglia részéről érkezett. A szigetország, amely 1872-ben fölényesen visszautasította Andrássy ajánlatát, most 1877 tavaszán, a háború megindulása után sürgős szükségét érezte annak, hogy biztosítsa közel-keleti pozícióit. Az ajánlatban végeredményben együttes fegyveres fellépésről volt szó: Anglia, mint erős flotta birtokosa a tengeri hadműveleteket vállalta volna magára, a Monarchiára, mint jelentékeny hatalmasságra a szárazföldi hadviselés jutott volna. Andrássy nem idegenkedett a háborútól, hiszen eredetileg ezért akart szövetkezni Angliával, és később, 1878 februárjában késznek is mutatkozott az együttes fellépésre. Az orosz-török háború megindulása után azonban nem bízott az angol szándék komolyságában. Disraelinek, a szerződést újra és újra sürgető brit miniszterelnöknek azt válaszolta, hogy ő ugyan nem tételezi fel, hogy Anglia csupán eszköznek akarja felhasználni a Monarchiát, de neki gondolnia kell arra, hogy megőrizze döntéseinek szabadságát és ne bízza másra egy olyan akció időpontjának a megválasztását, amelynek súlya majd elsősorban a Monarchiára nehezedik. [22] Így aztán végül szerződéskötésre nem is került sor, és a két hatalom csupán párhuzamos nyilatkozatot tett keleti érdekeltségéről.
Az ajánlattevők sorát 1879-ben Németország zárta. Bismarck ugyan a becsületes alkusz pózában tetszelgett a berlini kongresszuson, mégis kivívta Oroszország haragját, ezért jónak látta szorosabbra fűzni kapcsolatait a Monarchiával. Andrássy nyeregben érezhette magát, hiszen ő már 1872-ben osztrák-magyar-német szövetséget akart. Ki is használta előnyös pozícióját. Amikor a német kancellár azzal hozakodott elő, hogy a tervezett oroszellenes szövetséget franciaellenes tartalommal is megtöltsék, a legmerevebben elzárkózott. Nemcsak és nem is elsősorban egykori franciabarát vonzalmai miatt. A Monarchiának nem voltak érdekellentétei Franciaországgal, és egy ilyen irányú osztrák-magyar elkötelezettség fejében Németország nem tudott viszontszolgáltatást nyújtani. Az 1879 októberében aláírt, később kettős szövetség elnevezést kapott megállapodás így végül nem is tartalmazott mást, mint a kölcsönös segélynyújtás kötelmét nem provokált orosz támadás esetére.
A szerződések, illetve a szerződésekkel kapcsolatos tárgyalások Andrássyt mint vérbeli diplomatát mutatják be. A budapesti szerződést leszámítva, ahol Bosznia miatt ő is arányt tévesztett, mindig a külpolitikai célszerűség elvéhez igazodott, és szigorúan tartotta magát a valamit-valamiért elvéhez. Kékvérű arisztokrata létére ebben a tekintetben mondhatni mintát nyújtott a magyar külpolitika későbbi, nem kékvérű irányítóinak. Hogy a mintához nem mindig igazodtak, az már nem az ő felelőssége.
1. Protokoll des zu Wien am 24. Februar 1878 abgehaltenen Ministerrates für gemeinsamen Angelegenheiten. Haus - Hof und Staatsarchiv (a továbbiakban HHStA) Wien. Ministerium des Aeußern. Politisches Archiv. I. Allgemeines. Karton (a továbbiakban K) 453
2. Stolberg an Bülow. Wien, den 22. Februar 1878. Politisches Archiv des Auswărtigen Amts (a továbbiakban PA) Bonn. I. A.B.q (Türkei) 125 adh. 8. Vol. 2.
3. Andrássy an Kaiser Franz Joseph. Budapest, den 24. November 1885. HHStA Kabinettsarchiv. Geheim Akten. K. 19.
4. Diószegi István: Honvédőrnagy Metternich íróasztalánál. Élet és Irodalom 1973. március 3.
5. Szekfű Gyula: Andrássy. Napkelet 1923. I. kötet. 418. old.
6. Leidner, Fritz: Die Außenpolitik Österreich-Ungarns von Deutsch-Französischen Kriege bis zum Deutsch-Österreichischen Bündnis 1870-1879. Halle 1936. 67-72. old.
7. Diktat des Reichskanzlers Fürsten von Bismarck. Varzin, den 6. Oktober 1876. PA Bonn. I. A.B.q (Türkei) 114 adh. II.
8. Diószegi István: Ausztria-Magyarország és a francia-porosz háború 1870-1871. Budapest, 1965.
9. Castellane à Gramont. Vienne, le 1er aoűt 1870. Archiv Diplomatique de Paris. Correspondance politique des consuls. Autriche 29.
10. Waecker-Gotter an Bismarck. Pest, den 26. Juli 1870. PA Bonn. Frankreich 70. Bd. 15.
11. Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I-III. kötet. Budapest 1910-1913.
12. Feljegyzés Wertheimer kéréséről 1908. december 19. Uo
13. Castellane à Jules Favres. Pest, le 4 septembre 1870, Archiv Diplomatique de Paris. Correspondance politique des consuls. Autriche 29.
14. Castellane à Jules Favres. Pest, le 29 septembre1870. Uo.
15. Schweinitz an Bismarck. Wien, den 12. September 1870. PA Bonn. I. A-1l (Österreich) Bd. 14.
16. Andrássy à Wimpffen. Vienne, le 24 mai 1874. HHStA Wien. Min des Aeußern. Polit. Archiv. XI. Italien. K. 84.
17. Lutz, Heinrich: Politik und militärische Planung in Österreich-Ungarn zu Beginn der Ära Andrássy. Protokoll der Wiener Geheimkonferenzen vom 17. bis 19. Februar 1872. In: Geschichte und Gesellschaft. Festschrift für Karl R. Stadler. Hrsg. von Gerhard Botz, Hans Hauptmann und Helmut Konrad. Wien 1974. 31-32. old.
18. Idézett mű 31. old.
19. Mein Wirken als Gesandter in St. Petersburg. Von F. Freiherr von Langenau. HHStA Wien. Min. des Aeußern. Polit. Archiv. XL. Interna. K. 332.
20. Projet de lettre particulière à Mr. Novicow. St. Pétersbourg. le 14 avril 1873. Archiv Vnesnej Politiki Rosszii. Moszkva. Fond Kanceljarii. gy. 121.
21. Denkschrift des Freiherrn von Aehrenthal im Mai-Juni 1895 über die Beziehungen Österreich-Ungarns zu Rußland 1872-1894. HHStA Wien. Min. des Aeußern. Polit. Archiv. I. Allg. K. 474.
22. Andrássy à Beust. Vienne, le 22 Juin 1877. HHStA Wien. Min. des Aeußern. Polit. Archiv. VIII. England. K. 170.