Budapest történelmi vitalitása
___________
HANÁK PÉTER
| Kihagy a város kőszíve, de meg nem áll soha, S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha, Az Időben épül újra fel, mert van hozzá joga (Vas István) |
Vannak örök városok. Róma. Olykor elfoglalták, kifosztották, de folyamatossága nem szűnt meg, öröklétét a történelem szentesíti. Vannak feltámadó városok. Budapest. Településként jegyzett létének harmadfél évezrede alatt többször évszázadokra eltűnt, helyét csak romok jelezték. Olykor évtizedek, évek teltek el, amíg a romhalmazon újra megindult az élet. De a város népvándorlások, tatárok, törökök, hódítások, szabadságharcok, rablások és robbanások után újra feltámadt. Lakták, elhagyták, pusztították illír pannonok, szkíták, kelta eraviszkuszok, szarmaták, kvádok, hunok, gepidák, longobardok, szlávok, avarok. Volt négyszáz évig római provincia, itt, Óbudánál húzódott a birodalom északkeleti határa, a limes. Volt másfélszáz évig az első magyarországi török vilajet székhelye, az iszlám északi végvára. Megszállták Habsburg csapatok, románok, németek, oroszok. És a város újból feltámadt. Szebb lett? Jobb, emberibb? Mindenesetre elevenebb, nyüzsgőbb, kritikusabb.
Az elpusztíthatatlanság, a megújulás tényeit felmutatni, okait felkutatni kívánja ez a kis esszé.
A honfoglaló magyarok fejedelmi törzse Buda és Pest környékén szállt meg, részben a Csepel szigeten, részben Óbudán. Itt, az óbudai révnél foglalta el a fejedelmi székhelyet Kurszán kündü, majd Árpád fejedelem is. Később a székhely ugyan változott, de a XIV. századra eldőlt, hogy Buda-Pest lesz a végleges főváros. Óbudán, a Gellért hegy környékén és vele szemben a pesti parton alakultak ki a város települési központjai. Hadd említsem meg már ezen a ponton, a kezdeteknél, a budapesti városfejlődés három lényeges mozzanatát.
Először, érdemes hangsúlyozni, hogy Buda és Pest kezdettől fogva egy várost alkotott. A jobbparti részt akkortájt nem Budának nevezték, hanem ugyancsak Pestnek, olykor Kétpestenek, ami kemencét jelentett (feltehetően mészégető kemencét). A német túlsúly korában Buda német neve Ofen lett, de sokáig fennmaradt az azonos jelentésű Pest elnevezése is.
Másodszor, nagyon is jellemző, hogy a város lakossága kezdettől fogva több etnikumú volt: főleg németekből, szlávokból, magyarokból állt, ám hamarosan megjelentek benne mohamedán és zsidó kereskedők is.
Harmadszor, feltehetjük a kérdést, természeti adottságai vagy társadalmi-politikai kvalitásai alapozták-e meg Budapest centrális helyét és szerepét? Tény, hogy a város a Kárpát-medence nagy síkföldjeinek és hegyvidékeinek különösen alkalmas pontján, a vízi- és hegyiutak találkozásánál fekszik. Voltaképpen három földrajzi régió és három kultúra keresztezi egymást a Dunát kétfelől átkaroló városban. Lakossága az ókortól kezdve felismerte és kihasználta ezt az összekapcsoló természeti fekvést. Centrális kereskedelmi jelentősége megelőzte várossá nyilvánítását. Csak a tatárjárás után, a rettenetes pusztulásból való lábadozás idején rendelte el IV. Béla király mindkét város fallal való erődítését és a budai oldalon vár építését. Ekkor érvényesítette a régebbi városi privilégiumokat is.
A fejlődés ezután olyan sikeres volt, hogy Nagy Lajos a XIV. század közepén Budára tette át a királyi székhelyet, s egy évszázad múlva Mátyás király ezeken az alapokon építette ki európai rangú fővárosát. Az akkoriban mintegy 30 ezer lakosú magyar főváros a reneszánsz és a humanizmus kelet-közép-európai virágos kertje volt.
A kert nem sokáig virágzott. A török először 1526-ban, röviddel a mohácsi csata után, másodszor 1529-ben, véglegesen 1541-ben foglalta el Buda várát, és dúlta fel a balparti települést. Pest centrális kereskedelmi szerepe megszűnt, a nehezen védhető város a szakadatlan végvári harcok és a tűzvészek martaléka lett. Buda társadalma, gazdasági és politikai funkciója is gyökeresen megváltozott. Mint tartományi központ, védelmet élvezett, fejlődött - sőt, ha bűvös rózsakertjeit tekintjük, még virágzott is. Ámde zömmel német lakossága elmenekült, a gazdag polgárság helyét délszlávok, törökök, kisebb mértékben magyarok és zsidók foglalták el. A keleti kereskedelem élénk maradt, de a nyugati kapcsolatok elsorvadtak. Egészében véve a török hódoltság korát az organikus fejlődés megszakadásának, a város hanyatlásának tekinthetjük, amit betetőzött az 1686. évi ostrom, a felszabadítás és a lerombolás.
A lerombolt Buda füstölgő romjai között kóbor kutyák, az épen maradt házakban néhány száz ember, katonák és hadifoglyok tengették életüket. Buda, minthogy a bécsi udvar is úgy akarta, gyorsan feltápászkodott, de Pest rettenetes nyomorúságba zuhant. Az 1696. évi összeírás szerint a városban 240 polgár - alig ezer fő - maradt, ők is nagy ínségben és veszélyben. Előbb jött a pestis, aztán a labancok, kurucok, felszabadítók és sarcolók. A városi tanács 1712-es évi összeírása mindössze 141 polgárt mutatott ki. „Legnagyobb részük koldusszegénységben élt, közülük csak 48 űzött valamiféle ipart.” A csapásokat betetőzte az 1712. téli jeges árvíz, amely „romba döntötte a város házait; a hat napon át dühöngő víz tönkretette a város határában a vetéseket” - idézi a Budapest története III. kötete. A nyomorúság mélységes kútjából indult el Pest-Buda tüneményes fejlődése a következő másfélszáz évben.
E drámai fordulóponton jogosan tehetjük fel a kérdést: milyen tényezőknek köszönhette Budapest gyors és sikeres felemelkedését, amellyel nemcsak régi hírét és gazdagságát szerezte vissza, hanem fővárosi rangját is.
Az elvont logika azt sugallná, hogy a fejedelmi jóakaratot és az államérdeket állítsuk az első helyre, hiszen végtére Lipót császár hadai és birodalmi szövetségesei szabadították fel Budát s az országot, és abban a korban a fejedelmi abszolutizmus pártfogolta a korszerű urbanizációt, elsősorban a fővárosok reprezentatív kiépítését. A történelem logikája azonban másként működött. A török kiűzése után a kormányzat által készített újjárendezési tervet a bécsi raison d'Etat szelleme hatotta át. Buda gyors betelepítését stratégiai és politikai szempontok tanácsolták, de a Hofkriegsrat és a Hofkammer a Várba csupán németek és katolikusok megtelepedését engedélyezte, a magyarokat és szerbeket a Vízivárosba, a Tabánba, illetve Pestre irányította. Igaz, protestáns magyarok, ortodox rácok, de még néhány török is a katolikus hitre való áttéréssel kijátszották ezt a letelepülési diszkriminációt, a kormányzat befolyása azonban így is elég erős volt ahhoz, hogy a felszabadítás utáni évszázadban biztosítsa Buda és Pest túlnyomóan német jellegét. A betelepülők jobbára a Német Birodalomból és a felsőmagyarországi német (zipszer) városokból, a szerbek Lipót császár 1690. évi diplomájának kedvezményeivel élve a Balkánról, Belgrádból, illetve a magyarok Budapest környékéről és a Dunántúlról jöttek.
A bécsi udvar a felszabadítás után az országot voltaképpen visszahódított tartományként kezelte, újjárendezését pedig a csehországi rendi nemesség Fehérhegy utáni szétzúzásának mintájára szerette volna végrehajtani. Ez tömeges birtokelkobzást, a rendi alkotmány eltörlését, Magyarországnak a birodalomba való beolvasztását jelentette volna. A XVII. század végén kirobbant felkelések, legfőbbképpen a Rákóczi szabadságharc szinte pszichózissá fokozták a Habsburgok bizalmatlanságát. A bécsi városfalak előtti védelmi gyűrűt, a Lineienwallt (ma: Gürtel) már nem a török, hanem a „magyar veszély” ellen építették ki. Ezért semmisítettek meg fontos várakat, ezért akadályozták Buda és Pest egyesítését, de még erődítését is, ezért indították az ellenreformáció újabb rohamait a hazai protestánsok ellen.
Bécs városa is féltékenyen őrizte fővárosi pozícióját, és nem tűrte, hogy egy rebellis versenytárs második fővárossá emelkedjék. Talán Budapest volt az egyetlen országos központ Európában, amely nem az uralkodó dinasztia jóvoltából nyerte el, hanem éppen a fejedelmi abszolutizmus ellenében vívta ki világvárosi és fővárosi rangját. A Habsburgoknak egészen Ferenc Józsefig, a budai Citadella építéséig és az 1903. évi chlopy-i hadiparancsig továbbélő bizalmatlanságával állt szemben a maga erejéből felnőtt Budapest büszke öntudata és a bécsi udvarral, a közös hadsereg vezetésével mindvégig ellenszenvező, mindvégig ellenzéki szelleme. A politikai bizalmatlanságtól jócskán befolyásolt telepítéseknek volt azonban - a bécsi udvar és a városi tanács szándékai ellenére - fejlődésmozdító hatásuk is. Segítségükkel a városok a romokból és kórokból gyorsan felépültek, lakosságuk száma a XVIII. század folyamán ötszörösére nőtt, és a városfalak lebontásakor elérte a 60 ezret, ami Magyarországon akkor nagyvárosnak számított.
Az adatok nemcsak mennyiségi növekedést takarnak. A lakosság jelentős része, hozzávetőleg egyharmada ugyanis polgárjogú iparos, kereskedő, értelmiségi volt. A XVIII. század első felétől a század végéig Pesten az iparosok száma 670-ről 940-re, a kereskedőké 220-ról 280-ra nőtt (és ehhez járultak még a rohamosan fejlődő Terézváros és Lipótváros polgárai), Budán viszont ugyanebben az időmetszetben az iparosok száma 1180-ról 760-ra, a kereskedőké pedig 350-ről 150-re csökkent, amihez ugyancsak hozzá kell adnunk a többszáz főnyi vízivárosi és tabáni rácot és görögöt.
Görögöknek - néha törököknek (Turci) - az Ottomán Birodalomból betelepült balkáni kereskedőket nevezték, akik mint török alattvalók jelentős kedvezményeket élveztek, és a levantei közvetítő kereskedelmet bonyolították le. Telepeik, üzleteik Belgrádtól Bécsig, sőt Regensburgig terjedtek. Számuk Budán és Pesten nem volt jelentős, 1781-ben mindössze 253 görög családot (kb. ezer főt) írtak össze, és a napóleoni háborúk legkedvezőbb időszakában sem haladták meg a 2-3 ezer főt. Az 1820-as évektől számuk fokozatosan csökkent, a század derekán már csak 250 főnyi kis közösséget alkottak. Gazdasági súlyuk és szerepük azonban roppant jelentős volt: a külkereskedelem mellett a hazai forgalomban is vezető pozíciókat foglaltak el, a hagyományos városi üzlethálózat kifejlesztésén túl ők alapozták meg a felvásárló kereskedelmet. Kereskedelmi társaságokat alapítottak, és meghonosították a kibontakozó kapitalizmus hitelezési formáit, a váltót, a jelzálogkölcsönt, a részvényt. Helyüket csakhamar, már a XIX. század elején a zsidók foglalták el.
1686 után, említettük, csak néhány zsidó család maradt meg a felszabadított Budán. Gyarapodásukat hosszú ideig országos törvények és városi jogszabályok - alapjában: ősi ellenszenv és féltékenység - akadályozták. Egy fél évszázad alatt csupán 30 zsidó család települt meg a városban - nem sokáig. 1746-ban kiutasították őket, és csak II. József türelmi rendelete alapján kezdtek a XVIII. század végén visszaszivárogni. Nem volt jobb a helyzet Pesten sem, ahol egyáltalán nem telepedhettek meg zsidók a felszabadítás után. A fokozatos beköltözés itt is II. József alatt indult meg. Ez nem jelenti azt, hogy a zsidók teljesen kiszorultak volna a gazdasági élet központjából. A német többségű városokkal szemben a földbirtokos nemesség nyújtott nekik menedéket, ők meg kölcsönt, hasznot a földesúrnak.
A zsidóság legjelentősebb települése Óbudán, a Zichy család oltalma alatt fejlődött ki: itt az iparűzés és kereskedés szabadságát, bizonyos fokú autonómiát élveztek. Ily módon tevékenységük Budára, Pestre és környékére is kiterjedt. II. József alatt számuk Óbudán 1600-ra becsülhető. A hazai zsidóság csillagórája a XIX. század elején érkezett el: számszerűen és vagyonilag gyorsan gyarapodtak, vállalkozásaik felvirágoztak. Az 1851. évi népszámlálás Buda-Pesten és Óbudán 17 ezer zsidót mutatott ki, ebből csaknem a háromnegyed rész már Pesten élt, ahol a lakosság 15 - a Lipót és a Terézvárosban 27 - %-át tették ki. Ez világos jele annak, hogy a főváros gyorsan polgárosodott, és gazdasági súlypontja, a city, a Lipótvárosba, az üzleti negyed pedig a Terézvárosba tolódott el. És természetesen jelzi azt is, hogy a zsidó polgárság döntő szerepet játszott a vállalkozó réteg felemelkedésében.
Az összetételt illusztráló adatokból jól kitűnik, hogy a budapesti polgárság, kiváltképpen a vállalkozó réteg javarészt más nemzetiségű betelepült elemekből állt. A XVIII. század derekán a polgárság fele (51%-a) volt német, negyedét tették ki a szerbek, másik negyedét a magyarok. Egy évszázaddal később Pesten a német elem a polgárság 70, a magyar 15, a szerb és görög 10%-át, Budán pedig a német 77, a magyar 13, a szerb 7%-át adta. A nem autochton polgárság túlsúlya nem magyar sajátosság. Ez a nemzetiségi összetétel, különösen a német és a zsidó elem meghatározó súlya és szerepe annyira jellemző Kelet-Közép Európára, Lengyelországra, Romániára, Horvátországra, hogy már szabályszerűségnek is felfoghatjuk. E jelenség egyik oka a saját polgárság gyengesége, részben a gazdasági elmaradottság, részben a feudális struktúra szívóssága, a nemesség vonzereje miatt. A másik általános oka abban rejlik, hogy a hagyományos rendet többnyire a rajta kívülállók, az idegenek tudják áttörni, kiváltképpen olyan átmeneti korszakban, mint a korakapitalizmus, a modern vállalkozó születésének kora volt.
Az idegenek sajátos szerepét Werner Sombart azzal magyarázza, hogy a vándorlás, a más környezetbe való áttelepülés már csak a régi életforma és kapcsolatrendszer megtörésével is kapitalista szellemet gerjeszt. Maga a vándorlás is vállalkozás, bátorságot, találékonyságot igényel: az új környezetbe való beilleszkedés pedig a régi közösségtől és formáktól való kötetlenség előnyeit nyújtja az idegeneknek. A mi esetünkben ezek a sajátosságok leginkább a zsidóságra illettek, hiszen a hazai vagy a külhonból frissen bevándorolt németek, a meggazdagodott görögök viszonylag hamar az uralkodó feudális rendhez asszimilálódtak, betagozódtak a nemességbe. Az emelkedésnek ez az útja csak a zsidó polgárság töredéke előtt állt nyitva, az udvart kölcsönökkel támogató Hofjuden, vagy a kikeresztelkedettek előtt, de a nagy többség, a gazdag vállalkozók zöme számára sem volt járható.
Ámde ezzel még nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy miért vonzó a hajdan erős, de provinciális kisvárossá süllyedt és a korabeli infrastruktúra híján szűkölködő magyar főváros a nem magyar kereskedők, vállalkozók, mesteremberek számára? Miért volt vonzóbb a német polgárnak Pozsonynál, a szerbnek Újvidéknél, a zsidónak Bécsnél? A válasz keresésénél hadd térjek vissza a földrajzi elhelyezkedés és a természeti környezet kedvező hatásához. Vessünk egy pillantást a Kárpát-medence térképére. Budapest a közepe táján található, nem pontosan a geometriai, hanem a földrajzi közép táján, ott, ahol a Közép-hegység a síkfölddel találkozik. Látható továbbá, hogy a térség két alföldjét a Pilis és a Börzsöny-Cserhát hegység közötti keskeny völgyvonulat és a dunai víziút köti össze. Ez a keskeny út Budapestnél egyszerre szélesre tárulkozik a Dunántúl és a Nagyalföld felé. A város első lakói a Szentendrei és a Csepel sziget közti szakaszon oda települtek, ahol a Duna a legkeskenyebb, ahol a legkönnyebb az átkelés: Óbudánál és a Gellért hegy környékén. vonzotta őket a sok meleg vizű forrás - innen az első név: Ak-inko (meleg forrás), később Aquincum -, és vonzották Buda erdei, szőlői, Pest termékeny síkföldje, régtől kitaposott kereskedelmi útjai. A kétparti elhelyezkedés nemcsak gazdasági előnyöket nyújtott, hanem védelmet is, és jó keresetet révészeknek, hajósoknak, halászoknak. Nem csoda, hogy Budapest már a középkorban egyik székhely, majd a magyar királyság fővárosa lett.
Ez a földrajzi fekvés bizonyára nagy szerepet játszott abban, hogy a XVIII. század nemcsak a városi lét rekonstrukciójának, hanem a fővárosi rang restaurálásának kora legyen. Ezt kivívni egyáltalán nem volt olyan természetes, mint például Rómának Itália 1870. évi egyesítése után. Az ország politikai székhelye két évszázada Pozsony volt, Bécs elővárosa, amely mögött a Habsburgok bizalma állott. Gazdasági szempontból nemcsak a dunai kereskedelmi forgalom hazai központja, Győr, hanem a hódoltságtól szabad Debrecen is versengett Budapesttel. Debrecen emellett sokáig a nemzeti kultúra központjának rangjára is igényt tartott. Nem kellett hozzá egy évszázad sem, hogy kitűnjék: Budapest nemcsak földrajzi helyzeténél, hanem gazdasági erejénél, vállalkozó polgárságának ügyességénél fogva is alkalmasabb a vezető szerepre, mint versenytársai.
 |
| A Népköztársaság útja visszakapja az Andrássy út nevet 1990. október 8. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár „Vannak feltámadó városok. Budapest. Településként jegyzett létének harmadfél évezrede alatt többször évszázadokra eltűnt, helyét csak romok jelezték.” |
Mária Terézia és eleinte II. József is ellenállt a régi nemzeti főváros restaurálásának, de az államrezon és a racionalitás végül is felülkerekedett a hagyományos dinasztikus bizalmatlanságon. A legfelsőbb bíróság, a Királyi Kúria már 1723-ban Pestre került, és 1760-tól itt tartotta üléseit a tárnoki szék, a városi felsőbíróság. Még nagyobb jelentőségű volt az egyetlen egyetem áthelyezése. Ürményi József tanácsos kiállt amellett, hogy az egyetem „csakis az ország szívében, a legelső városban találhatja meg a felvirágzás feltételeit”. Mária Terézia a nagyszombati „érseki” egyetemet királyivá nyilvánította, és 1777-ben orvoskarral, matematikai tanszékkel és mérnöki intézettel kiegészítve, a budai várba helyezte át. Innen került 1783-ban Pestre. A döntő lépést II. József tette meg azzal, hogy a tartományi kormánynak megfelelő Helytartótanácsot, a Magyar Kamarát és más főhatóságot Budára, a közigazgatás akkor már elismert központjába helyezte. És végül, mint említettük, halála előtt hozzájárult a városfalak lebontásához is.
Mindehhez nem lett volna elegendő a polgárság erősödése, ügyessége, de még a pesti Medárd napi vásár országos híre, ember- és árutömege sem, annál is kevésbé, mert a céhpolgárság szűk látókörű vezetői olykor a bécsi hatóságoknál és a vidéki birtokosoknál is konzervatívabbak voltak. E tekintetben a döntő változást az arisztokrácia és a birtokos középnemesség mind sűrűbb betelepülése hozta meg. A legkorábban báró Orczy Lőrinc nyert polgárjogot, őt követték néhány évtized múlva báró Ráday Gedeon, gróf Keglevich Ádám, majd a Batthyányak, az Esterházyak, a Károlyiak, a Podmaniczkyak. A reformkorban divattá vált az arisztokrata paloták, a nemesi villák építése a Nemzeti Múzeum környékén, a Lipótvárosban, vagy a Svábhegyen. A XVIII. századvég Pestjén a keresőképes férfilakosság kereken 10%-a (829 fő), Budán 12%-a (1087 fő) tartozott a nemességhez és a honorácior osztályhoz.
Mi motiválta az arisztokrácia elitjének Budapest melletti döntését és rokonszenvét? Bizonyára az erőviszonyok, az előnyök józan mérlegelése és az egyéni érdek is. Elvégre a gazdag német és zsidó vállalkozók, pénzkölcsönzők, terménykereskedők, az első bank és a tőzsde Pesten voltak, ott zajlott gazdasági élet, és az 1820-as évektől a közélet. Nem csekélyebb súlyú motívum volt azonban a hagyomány sem. A magyar nemesség zöme számára a legalitást és a kontinuitást a török hódoltság előtti független államiság jelentette, ennek jelképe pedig Mátyás király Budája volt. A liberálispatrióta nemesség mind a hagyomány erejénél fogva, történelmi szimbólumként, mind pedig a realitások alapján állva, tudatosan választotta a dinamikusan fejlődő Budapestet a modern Magyarország fővárosául. Őket követte a szellemi elit, költők, írók, művészek, tudósok, az egyetem tanárai, akik ugyancsak jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Budapest lett a nemzeti kultúra Athénje.
A folyamat ellenállhatatlan erejét jelzi, hogy Ferenc császár öccse, József főherceg, az országot és a leendő fővárost szívből kedvelő nádor, maga is hathatósan támogatta a városfejlődést: szépítési tervet dolgoztatott ki, középületeket kezdeményezett, pártfogója volt az 1808-ban alakult pesti Szépítészeti Bizottságnak. József nádor támogatása hasznos és hatékony volt, leginkább szimbolikus értéke miatt. Budapest nagyvárossá, európai színvonalú fővárossá fejlődése mögött a sodró erejű mo dernizálás, emögött pedig a magyar liberális nemesség polgárosodása és a vállalkozó polgárság magyarosodása, s e két erő találkozása, érdekegyesítése húzódott meg. Ennek a liberális nemesipolgári szövetségnek maradandó alkotása, térbeli kerete és vitalitásának bizonyítéka volt: Budapest.
Az 1867. évi kiegyezést követő fél évszázad Budapest fénykora. Néhány évvel a kiegyezés után, bár közkívánatra, de elsősorban a kormány támogatásával egyesült Pest, Buda és Óbuda. Az 1873-ban 300 ezer lakosú főváros, az ország egyetlen nagyvárosa, Európában csak a 16. helyen állt. De hát még nagyon fiatal volt, túlnyomórészt a frissen bevándoroltaké és a fiatal nemzedéké. A dualizmus korában átlagosan 60%-ot tett ki a bevándoroltak aránya, köztük csaknem 10 %-ot a Monarchia másik feléből és a külföldről jötteké. A 15 és 40 év közötti korosztály aránya meghaladta a lakosság felét, az egész munkaképes népesség 70%-át. A növekedés üteme kiváltképp rohamos volt. A lakosság két évtized alatt háromszorosára, fél évszázad múltán, 1920-ban négyszeresére (1,2 millióra) nőtt. Ekkor már az európai nagyságrend 8. helyére kapaszkodott fel.
A társadalom egyik számos és meghatározó rétege, a polgárság - akárcsak a múltban - származás, pozíció, vagyon szerint erősen differenciálódott. A polgárság, főként a felső középosztály soraiban továbbra is a német és a zsidó elem dominált, a száz évvel korábbi helyzethez képest azzal a jelentős különbséggel, hogy mind a német, mind a zsidó származású polgárság nagyrészt elmagyarosodott. Mellettük - gyakran ütközve-súrlódva - jelentős számú nemesség élt a fővárosban: jobbadán elszegényedett, birtoktalan nemesi tisztviselők és a hozzájuk igazodó „úri” hivatalnokok és értelmiségiek. Az „úri” közép osztály inkább életmódelemekben polgárosodott, semmint mentalitásában és értékrendjében. A dzsentri képviselte a liberális politikai tradíciót, a nemzeti tudatot - utóbb az ebből elágazott konzervatív nacionalizmust. A német származású polgárság volt a szakértelem letéteményese, főként a szervezésben, az igazgatásban, a műszaki fejlesztésben, de egyúttal magával hozta a régi patrícius polgárság sok negatív vonását, antiszemitizmusát is. A zsidóság tehetsége elsősorban az üzleti életben tűnt ki, és a merész, de racionális vállalkozásban, a minden újításra fogékony szellemi vállalkozásban is, ámde a közéletben a nemesi értékrendhez asszimilálódott.
A középosztály e három eleme között gyakori volt a vegyes házasság, az üzleti, közéleti és társasági kapcsolat, azt is mondhatjuk; e három elemből táplálkozott Budapest hagyománya, szellemi ereje, innovatív képessége - szerves összeolvadás azonban nem következett be. Jelentős társadalmi erővé nőtt a munkásság is. Zöme németekből és magyarokból, kisebb része szlovákokból került ki. Számuk 1910-ben - az elővárosokat is számítva - meghaladta a 400 ezer főt, ami önmagában is nagy erő volt, de szervezettsége folytán még nagyobb energiákat sűrített magába.
Ha a XVIII. század a lábadozás, a rekonstrukció, akkor a XIX. század az alapítás és alkotás, a konstrukció kora volt. Hogyan és milyenné épült Budapest? A városkép mindig az építő képét tükrözi. A mi esetünkben a világjárt, világfi közép-európai arisztokrácia és a takarékosan nagyvonalú, művelten parvenü nagypolgárság valóságos és idealizált arcmását. A magyar elit ideálja a század első felében a klasszicizmusnak egy praktikus válfaja, a második felében a reneszánsznak egy nagyvárosiasított, más stíluselemekkel kevert, eklektikus változata. A reneszánsz felújításában éppúgy közrejátszott az itáliai és hazai hagyomány iránti vonzalom és a Párizs-imádat, mint a császári barokk iránti ellenszenv. Andrássy Gyula előtt a nagy párizsi avenue-k és a köröndök lebegtek, amikor a Sugárút elgondolását sugalmazta, a Körút tervezői viszont inkább a bécsi Ringstrass-t vették mintául.
Budapest városképéből a történelem a maga korában eléggé kihagyta a barokkot pompás palotáival, tereivel, kertjeivel. A magyar barokk jószerint vidéken virágzott, a budai polgárházakban inkább szerény utánzatként volt jelen. Ezt a városképi hiányt a racionális, költségkímélő XIX. század többé nem tudta pótolni. Pest képét nem a blokkszerű, mindenoldalúan kiképzett paloták, hanem a sorházak, a csupán a főfronton érvényesülő művészi formálás - az is módjával, szerény eszközökkel -, belül pedig a nyitott körfolyosók, a dísztelen udvari lakások nagy száma, a zajos udvarok sora jellemezte. A haszonra törő kalkuláció a térrel, a zölddel, a parkkal is spórolt. Pesten kevés volt a park, a sétára, andalgásra alkalmas tér. Az Oktogonon, a Deák téren, a Kálvin téren, a Rákóczi úton, de még a Nagykörúton sem lehetett gondtalanul sétálgatni. Budapest a futós, nyüzsgő városok közé tartozik. A munkáskerületek bérházai is ridegebbek, mint a nyugati országokban: inkább a berlinihez, mint a bécsihez, inkább a kaszárnyához, mint a Wohnhofhoz hasonlatosak.
Ebben a korszakban vált Budapest az ország valóságos kulturális központjává, Bécs és Prága mellett a közép-európai kulturális háromszög egyik csúcsává. Alkotói, témái és értékeszményei azonban hosszú ideig, csaknem a századfordulóig a vidéki Magyarország nemesi hagyományát folytatták, a századforduló után pedig a népi kultúrkincs is behatolt a képzőművészetbe és a zenébe. Feltűnő, hogy Budapest arculata, aurája, szociális problémái inkább az irodalomban, a kortárs novellisztikában, a költészetben és főként a színházban, a társadalmi drámában, a kabaréban, az operettben érvényesültek. Budapest irodalmi élete, sajtója, színháza, korai filmművészete a századelőn már elérte az európai - legalábbis a közép-európai színvonalat. Budapest a modernizációs eredményeket sajátos összhangba tudta hozni az európai modernizmus mintáival és normáival anélkül, hogy a magyar közélet felszínes optimizmus-felhőiben lebegett, vagy az európai avantgarde katasztrófahangulatába sülylyedt volna.
A korszakban nevezetes kulturális intézmények születtek: egyetemek, főiskolák, színházak, múzeumok, könyvtárak. A számos iskolán és kórházon túlmenően: kiépült az az intézményes hálózat, amelyet közoktatásügynek és közegészségügynek nevezünk. Ebből a szempontból külön említést érdemel Bárczy István főpolgármestersége az első világháború előtti évtizedben. Bárczy demokratikus várospolitikájának szerves része volt a szociális gondozás bevezetése és a korszerű kultúra támogatása. Az építkezésben, a művelődésben, a szabad gondolkodás terjesztésében ez alatt a rövid időszak alatt bontakozott ki teljes alkotó erejében Budapest vitalitása.
Ha XIX. század az alapítás és alkotás kora, akkor az utána következő - minden hatalmas technikai és civilizációs vívmánya ellenére, vagy részben éppen miattuk, általuk - a rombolás és pusztítás százada, az atombomba és a népirtás rémének kora lett. Budapest emberben, anyagban, értékben és önbizalomban már az első világháború alatt súlyos veszteségeket szenvedett. A kimerült, éhező fővárost próbálta felrázni, a hadiundorból kiemelni az 1918-as őszirózsás forradalom, amely - mint a fegyvertelen apostolok általában - eleve kudarcra volt ítélve. Aztán jött a vörös forradalom, amely szociális egyenlősítő és népbarát intézkedései mellett bevezette a bolsevik diktatúrát és terrort. A Tanácsköztársaság, bár vezetőiben megvolt az elszánás az agresszív szomszédok visszaszorítására, elbukott a győztes hatalmak és szövetségeseik túlereje ellenében. A bukás után Budapestet román csapatok szállták meg, keserves kivonulásuk után vonult be Horthy admirális, és vele a fehér terror.
A két háború közti negyed század nem kedvezett a szabad szellemű Budapestnek. A társadalmi elitjét, középosztályát alkotó elemek együttműködése megzavarodott, korábbi dinamizmusa megtört, gazdasági és szellemi alkotóereje megfogyatkozott. Nem mintha az egész fejlődés megszakadt és mindvégig stagnált volna. A lakosság a dualizmus korának utolsó békeévéhez mérve csaknem egyharmaddal gyarapodott, a harmincas évek közepétől anyagi szempontból is. Ha az alapítások korának lendülete hanyatlott is, azért az alapok elég szolidak voltak ahhoz, hogy az iparosítás újabb követelményeinek valamelyest megfeleljenek. Az első világháborút követő általános recesszió és a nagy gazdasági válság körülményei között ugyan csaknem egész Európában az elzárkózás, a gazdasági autarkia, a kemény protekcionizmus és a kötött devizagazdálkodás politikája kerekedett felül, de Budapesten azért, ha megkésve is, fejlődésnek indult a textilipar, előrehaladt az elektromos- és a vegyiipar, továbbépült a kommunális infrastruktúra. Azt sem mondhatjuk, hogy látványos szellemi regresszió következett volna be. A kultúrpolitikát a kultúrfölény bizonyítása is sarkallta. Új iskolák nyíltak meg, és jelentősen fejlődött a budapesti egyetemek ellátottsága, szakmai színvonala. Az irodalomban, a művészetekben is az újjáéledés - talán egy ezüstkor fényei csillantak meg.
Mégis, a Monarchia felbomlása és régiónk újjárendezése, a Horthy-korszak politikai rendszere sorozatos csapásokkal sújtotta Budapestet. Itt az általános európai helyzetet, és különösen a trianoni béke végzetes következményeit kell első helyen említenünk. A fővárost nemcsak korábbi gazdasági hátterének, kapcsolatainak felbomlása terhelte, hanem az elcsatolt területekről menekültek, jórészt tisztviselők, értelmiségiek eltartása is. Hasonlóképpen nyomasztó volt a háború előtti liberális gazdaságpolitika és a megalapozó társadalompolitikai konszenzus bukása. Az új rezsim szellemiségét a korábbi agrárius konzervativizmus, a rasszista nacionalizmus és az etatista dzsentri középosztály befolyásának megnövekedése határozta meg. Ez a politikai szellem - iparpártoló protekcionizmusa ellenére - modernizációellenes volt. A korábban ellenzéki irányzat most erősen agrárérdekeltségű gazdaságpolitikában, markáns polgárellenességben - főként antiszemitizmusban - nyilvánult meg. Az új uralkodó réteg mélységesen elítélte Budapestet, a „bűnös várost”, elsősorban liberalizmusa, világpolgári kozmopolitizmusa, a háború utáni forradalmakban való részessége miatt. Az új hatalom és a városvezetés autoritatív uralmi módszerei érzékenyen korlátozták a főváros hatáskörét, konzervatív társadalompolitikája pedig mélyen belenyúlt a szabad gazdasági és szellemi vállalkozás körébe.
Budapest talán a harmincas évek vége felé kezdte volna kiheverni az előző két évtized csapásait, amikor újból jött a háború, a második, amelynek az ország, a főváros, a lakosság minden rétege áldozatául esett.
A második világháborúban, a frontokon, a haláltáborokban, a német megszállás, a nyilas terroruralom és az ostrom alatt Budapest lakosságának, épületeinek, anyagi és szellemi értékeinek jelentős része elpusztult. Az 1944. évi 1 millió 380 ezer lakosból 1945 márciusára csak 832 ezer maradt meg. A hiányzó fél millió részben elmenekült, nagyobb részben meghalt, eltűnt, akárcsak Budapest hídjai. A háború utáni hónapokban a város vitalitása fellobbant. A romhalmazok hetek, hónapok alatt eltűntek, megindult a villamos, kinyitottak a boltok, feléledt a remény, hogy a város újra felépül és felvirágzik. De közbeszólt a szovjet megszállás, jött a kommunista diktatúra, olyan elnyomó rendszer, amely a szovjet világbirodalom abszurd tervrendszerének vakvágányára siklatta az országot.
| Elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult naprendszerünk, nem pusztítottak eddig, bár sok a múlt... (József Attila) |
A város nagy része elpusztult. Ami megmaradt, gondozatlan házak, elhanyagolt kórházak, funkciótlan kávéházak, tervgyártó gyárak, fáradt otthonok lepusztultak az ÁVH uralmának évtizedeiben. Az ötvenes évek elején, a szocialista kőkorszak mélyén úgy látszott, az elpusztíthatatlan is pusztulásnak, romlásnak indult. És aztán, csaknem csodálatos módon, ismét beköltözött a városba a lázadás szelleme. A racionális magyarázat két tényezőt emelhet ki: több, régióbeli fővárostól eltérően, nálunk nem pusztult ki a soketnikumú, sok vallású, vállalkozó szellemű elit, és felzúdult a halott szervezetekbe zsúfolt, öntudatlannak vélt munkásnép. Ők találkoztak és fogtak össze 1956 októberében a pesti utcán, az Eskü-téren Petőfi szobrá-nál, a Bem-szobornál, a Kossuth-téren a Parlament előtt.
Az 56 novemberi megszállás és a megtorlás rombolta ugyan a város házait, pusztította harcosait, de nem ölte meg szellemét. A reformmozgalom, amely emberarcúvá akarta varázsolni a szocializmust, továbbélt; a féllegális, illegális mozgalom, amely más, szabad rendszert akart, a föld alatt terjedt; a nemzeti érzés a sok testvéri barátság ellenére is elevenen élt. És született egy másminő, nem forradalmi, nem politikai, nem megváltó, csak megőrző mozgalom is, talán nem is mozgalom, csak mozgás, kis csoport hobbyja: a városvédelem. Megmentett házakat, kapukat, kilincseket, műemlékszámba sem vehető várostöredékeket, a Mókus utca, a Kiskorona utca egy részét, szigetet a panelváros betontengerében. A hobbyból valóságos mozgalom lett, megnyert lokálpatriótákat, várostervezőket, építészeket, művészeket, történészeket. Újgazdag villanegyedek, szállodák, sortatarozások, a slum-vidékek lebontása tanúsította az élet- és gondolkodásmód változását, Budapest újjáéledését.
Az Andrássy út, amelyet a történelem Sztálin útra, Magyar Ifjúság útjára, Népköztársaság útra keresztelt, és az Oktogon, amely volt egykoron Mussolini, volt November 7-e tér, visszakapta becsületes nevét, s a Körönd, felejtve a Hitlerét, Kodály nevét vette fel. Nekilendült épületeinek restaurálása is.
De ki és mi restaurálja lakóit, az embert?