stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Elmesélt irodalomtörténet

SZAJBÉLY MIHÁLY: JÓKAI MÓR

 

Pályakép-monográfiát írni egyszerre hálás és hálatlan szakmai feladat. Hálás, hi­szen az irodalomtörténész néhány évig önfeledten feloldódhat egyetlen életmű va­la­mennyi aspektusában, a szerzői életrajz mozzanataiban, a teremtett szövegvilágok történéseiben, a recepció értelmező vízióiban, hogy aztán egy meghatározott terjedelmű írásműben adjon számot szellemi kalandozásairól. S innentől kezdve az­tán minden szakmai öröm kényszerbe fordul: egyetlen, véges hatókörű narratí­vá­ban kell felrajzolnia az életrajz kulcsmozzanatait, az írói pálya szakaszait, az élet­mű tágabb irodalmi-társadalmi kontextusait, a vizsgált szövegkorpusz általános po­é­tikai mozzanatait; s mindezek mellett nem árt hosszabb-rövidebb szöveginterpretációkat adni, amely egy nagyobb kiterjedésű életmű esetében a szubjektív (és sokszor nehezen indokolható) szelekció kényes műveleteivel jár együtt. Szóval, egyetlen, kerek, lezáródó elbeszélés szövetébe kell beleszőnie sok kisebb, önma­gá­ban is kerekdedségre vágyó értelmező-leíró elbeszélést.

Ha ebből a perspektívából vesszük kézbe Szajbély Mihály – a Kalligram Kiadó Ma­gyarok Emlékezete sorozatában publikált – Jókai monográfiáját, egy szerencsés ta­lálkozásnak lehetünk szemtanúi. Igazán jól sikerült pályakép-monográfiák olva­sá­sakor mindig az volt az érzésem, hogy a kutakodó irodalomtörténész az analízis bonckésének használata mellett valamilyen rejtélyes módon sajátjává tudta tenni a vizs­gált szerző és szövegkorpusz gondolkodásmódjának, írásmódjának néhány alap­modelljét: finoman transzformálta ezeket az alakzatokat az értekezői prózanyelv sivárabb nyelvi világaiba. Szajbély Mihálytól mi sem áll távolabb, mint az erő­sen integratív koncepcióra épülő értelmezések megalkotása. Kapóra jött tehát az irodalomtörténészi „monográfiakényszer” és az anekdotázó attitűdjeiről, nyelvi-nar­ratív leleményeiről ismert Jókai-szövegkorpusz egymásra találása. A Jókai-mo­nográfia legnagyobb erényének ugyanis azt tartom, hogy Szajbély képes a kisebb rész­narratívák (életrajz, irodalmi környezet, poétika, szöveginterpretációk) mozaikkockáit önmagukban is érdekes, figyelemfelkeltő, informatív, néhol már-már ki­fejezetten olvasmányos történetekként megalkotni, úgy, hogy végeredményben mé­giscsak létrejön egy sokoldalú, ám szakmailag feszes és korrekt nagyelbeszélés.

Az életrajzi narratíva megalkotásának kényszerét elegánsan oldja meg a mo­nográfiaíró. A Jókai-életút nagyobb fordulatainak rövid cselekményesítésére vállal­ko­zik pusztán, ám a tényközlést dramatizáló műveletekkel dúsítja fel, így hozva kö­zelebb az értelmezések hálóján előrajzolódó személyiség képét. Olvashatunk a csa­ládi háttér viszonylatairól, a Laborfalvi Rózával kötött botrányos házasság részleteiről, de talán a legtöbbet a még botrányosabb második, Nagy Bellával kötött frigyről. A Jókai-életrajzírók vagy hallgattak, vagy szánakozó hangvétellel tárgyalták az időskorára magányossá, kissé szenilissé vált nemzeti ikon menekülési kísér­le­tét, míg Szajbély megpróbálja a maga reális élethelyzetbeli és lélektani regiszterén beállítani a jelenséget. A monográfia egy másik, izgalmas narratívájában a ko­rabeli társadalom és irodalom folyamatainak, intézményeinek alakulástörténetét ol­­vashatjuk, egy-egy meggyőző, a történések fő dinamizmusait tisztán kiemelő ér­telmezésmozaikokban. Jókai pályafutásának előrehaladásában, a megidézett regények fiktív világainak vonzáskörében ugyanis komoly átrendeződést figyelhetünk meg, mely éppúgy hatott a Jókai-szövegkorpuszra, mint ahogy Jókai maga is az át­alakulások motorja és reprezentánsa volt. A sajtótörténet Szajbély Mihály második tu­dományterületévé avanzsált az elmúlt években, így a folyóiratok korabeli térhódításáról, az irodalmi szereplők társadalmi státuszának, magának az irodalom pozí­ci­ójának átrendeződéséről meggyőző és alapos áttekintést kínál monográfiája.

Jókaival elmélyültebben foglalkozó irodalmárként azonban a monográfiában ki­rajzolódó Jókai-poétikákra koncentráltam elsősorban. Két markáns modell kör­vo­nalazódik Szajbély munkájában: az első a Jókai-szövegekben aktualizált, dina­mi­zált archaikus műfaji eljárásokra fókuszál; míg a másik a szövegek közvetlen kor­társi, mediális környezetére támaszkodik: a folytatásokban publikált regények fel­építettségét, kommunikációs stratégiáit, esztétikai teljesítményét veszi górcső alá.

Amit eddig is tudtunk, a Jókaival kortárs kritika fanyalgó megjegyzéseiből, vagy Szilasi László románc-koncepciójából: az archaikus elbeszélőformák (a monográ­fia­író hivatkozási pontjának számító jollesi terminológiával: az egyszerű formák), a me­se és a mítosz aktivizálása hozza létre a Jókai-szövegek legfőbb forma- és világ­kép­teremtő dinamizmusát – a cselekménybonyodalom intenzitását, a teremtett vi­lág tapasztalatiságának tágasságát, a jellemek átlagemberi képességeket meghaladó mivoltát, vagy a nyelvi alakítottság metaforikus utalásrendszerét, allegorizáló sű­rűségét (s igen gyakran ironizáló attitűdjeit). Ismert kategóriák, valamennyi magyar szakos egyetemi vizsgázó találna rá néhány közhelyszerű formulát. Ugyan­akkor egyetértek Szajbély Mihállyal: „Azt azonban, hogy novelláinak és regényeinek többsége valóban a szóbeliség André Jolles által leírt egyszerű formáira, azokon belül elsősorban a mesére és a mítoszra vezethetők vissza, s hogy ebből mi min­den következik, valójában nem gondolta végig senki.” (49.) Az egyik követ­kez­mény, s egyben Jókai írói sikerének kulcsa, hogy a „hétköznapi regisztert sikeresen kapcsolta össze egyrészt a rendkívülivel, másrészt a példaszerűvel.” (47.) Fur­csa módon tehát a Jókai-szövegek oly sokat korholt valószerűtlensége éppen a mesei-mítoszi elemek aktivizálásával ver gyökeret – az olvasói fantázia közbejöttével – a realitás talajában. Jókai két dolgot ért el: egyfelől felismerte, hogy az archaikus elbeszélésalakzatok a legközelebb jutnak az emberi életet meghatározó tör­vényszerűségek megragadásához, egyfajta fronetikus tudás mintázatait hordozzák. Más­felől pedig „az egyszerű formák befogadóik számára környezetük természetes részeként álltak rendelkezésre, anélkül, hogy bármiféle kívülállást, reflektált értel­me­zést kívántak volna” (52.), tehát ösztönös módon nyitnak párbeszédet a befogadókkal. Így tudta – Szajbély kifejezéseivel – a „népszerű” és az „értékes” irodalom egyre táguló szakadékának űrjét jó néhány évtizeden keresztül áthidalni Jókai. A jó és rossz dichotómiájában, a hétköznapi valóságot felülíró eseményekben a va­lós és a csodás iránti hajlam együttes kielégítése is végbemehetett. A regény a modern, közösségi alapjaiban elidegenedett világot értelmező mé­dium – sugallják a regényelméleti alapvetések. Ebben az értelemben Jókai nemcsak modernné olvasható, hanem nagyon is modern regényíró, hiszen szövegei egy­fajta ellenkánont alkottak: azáltal, hogy visszakapcsoltak az archaikus elbeszé­lő­formák felé, nemcsak egy letűnt kor álomvilágába ringatták befogadóikat, ha­nem megmutatták, hogy az egyre mobilabb társadalmi környezetben, az egyre in­kább felgyorsuló folyamatok közepette is megmaradnak az egyéni és a közösségi élet végső alapjai, viszonyítási pontjai. Éppen ezért az archaikus mintázatok appli­ká­ciói közül Szajbély kitüntetetten foglalkozik a mítoszi alapú regényszerkezet Jókai-féle variánsaival, mivel „a mítosz egyszerű formájának lényege, hogy benne mintegy érthetőként mutatkozik meg a világ.” (191.) Jókainál a mítoszaktualizáció az írásmód meghatározó aspektusa: éppen a frye-i displacement művelete lesz a fronetikus tudás közvetítésének, a realitás történéseihez való visszakapcsolásnak a legfőbb médiuma. Erre a szabadon alakítható regény műfaji kereteit tette alkalmassá, az egész életműre érvényes módon: „mitológiateremtő tevékenységével Jókai pró­za­íróként aratott átütő sikert egy olyan területen, amelynek művelésére a tradicionális elvárások szerint inkább a verses epika, az eposzköltészet lett volna hivatott.” (97.) Ugyanakkor nem tudok teljes mértékben azonosulni Szajbély Mihály döntésével, aki a mitizáló regényszerkezet jellegadó eljárásait a szerző szabadságharc után írt novellaciklusának, a Forradalmi- és csataképeknek az átfogó interpretációjával de­monstrálja. Szajbély szerint Jókai műve „nem a »lött dolgok« krónikaszerű megörökítése volt, hanem a hajdani történések egy-egy epizódjának mitológiai szintre eme­lése. […] Ő azonban most nem mesét ír, hanem héroszok tetteire összpontosítva mitológiát teremt. […] A történéseket ugyanis nem jók és rosszak összecsapásaként, hanem héroszok küzdelmeként ábrázolta. Novelláiban nem bátor és egyenes jellemű kurucok háborúznak sunyi és gyáva labancok ellen, hanem az új kor Achilleusai csapnak össze az új kor Hectoraival.” (97, 102, 107.) Ám lehetséges-e kvázi mítoszalkotás egy traumatizáló történelmi eseményt cselekményesítő munkában, amely elsősorban az egyéni és a közösségi gyászmunka kezdeményezésére tesz kísérletet? „Írjunk mitológiát” – olvassuk Az ércleány felütésében –, ám a trauma okozta bénultságban a mitikus gondolkodás és formák mögött húzódó koz­mosz néma, s közönyében, hiányában fenyegető entitás pusztán, melynek életre keltéséhez, lelki terekben történő újraélesztéséhez, a beszéd lefagyásának fel­töréséhez nyelvi formulákra van szükség. S itt lépnek be azok az archaikus nyelvi mintázatok (a biblikus alakzatok, a mese, a legenda formulái), melyek a puszta megszólalást, a retraumatizációt, a káosz nyelvi újrateremtését, ám valami­fé­leképpen a tisztánlátást (is) lehetővé teszik. A mítosz aktualizációja tehát itt nem a struktúrát átható, teljességképzeteket kinyilvánító eljárás, hanem a kizökkent valóságtudat, az egyéni és a közösségi lelki szerkezet egyensúlyát visszaállítani igyekvő archaikus tudásként értelmezhető. Ugyanakkor bírálatom részben revízióra szorul, hiszen interpretációjának egy másik csapásirányán Szajbély is kognitív for­maként értelmezi az archaikus műfaji formák átsajátítását: „Amikor az ember értelmezni igyekszik valamilyen jelenséget, de az analizáló ész nem segíti célhoz, ese­tenként a mítosz formájához nyúl magyarázatért. A mítosz és kognitív megismerés tehát nem egymást követő, hanem egymás mellett létező formái az emberi v­ilágmagyarázatnak.” (104.)

Az archaikus formákat aktualizáló poétika képének felrajzolása felfogható a szakirodalom meglévő mintázatainak a termékeny átsajátításaként is. Ugyanakkor egy önmagára valamit is adó irodalomtörténész nem tesz le önálló kreatív munka nél­kül szellemi terméket az asztalra. Ha a monográfia intenciói alapján elkezdjük a Jókai-poétika képét kockáról kockára összerakni, láthatjuk, hogy Szajbély itt is megtalálta az ideális egyensúlyt a hozott és az egyéni értelmezői víziók között. Úgy viszi következetesen végig a már (részben) ismert történetet, hogy belesző egy innovatív elemet, ahogy ő nevezi: „médiatörténeti perspektívát”. Igaz, a ’folyt. köv. poétika’ felvetése némi kételyt ébresztett bennem: hozzá tud-e tenni valamit ez a szempontrendszer a regények befogadásához, tanításához, képes-e újabb teret nyitni az egyre kevésbé olvasott Jókai-szövegeknek? Ugyanakkor a médiatör­té­neti távlat inkább a Jókai-féle írásmód tágabb kontextusát teremti meg, tehát a pályaképleírás széttartó egységeit is egybefogó gondolati szálként funkcionál. Ön­álló poétikának nem nevezhető, inkább a bevett szövegalkotó stratégiák tágabb kör­nyezetét teremti meg. A megnyitott nézőpontból sajátos árnyalatra tesznek szert a már ismert tételek, s talán ez az irodalomtörténészi munka legfőbb inspirálója: elevenné tenni az unalmassá váló sablonokat.

A Jókai-regények többségének elsődleges kontextusa, természetes közege a na­pi sajtó volt, s ez alapvetően meghatározza az írásmód jellegadó eljárásait is: „A hosszan elnyúló tárcaregény természetesen sajátos szerkezetet követel: alkalmazkodni kell annak a médiumnak a természetéhez, amely helyet ad számára.” (148.) A Jókai-regények anekdotikus szerkezete, az önállóan is megálló epizódok láncolata, a jellemek egyszerű volta, poláris elrendeződése, a rengeteg ismétlés és vissza­­utalás a cselekmény terjengős elbeszélésében mind-mind a környezethez való al­kalmazkodásból, az újságolvasó befogadók evidens elvárásaiból adódnak: „A fejezetek önálló életre kelnek, a történésekbe bármikor be lehet kapcsolódni, de ki-, majd visszaszállni is lehetséges” (154.), akárcsak napjaink televíziós szappanoperá­i­ban, sugallja Szajbély. A regényolvasás kronologikus előrehaladása mellett ez a mé­dium másfajta befogadási módozatokat is felkínál, ráadásul az újságolvasó befogadó könnyebben felejt, így a sokszor körülményesnek tűnő írásmód, a széteső kom­pozíció eljárásmódjai is érthetőnek tűnnek.

Ugyanakkor a sajtó által megteremtett környezet a Jókai-szövegek mitizáló szemléletének a hatástényezőit is felerősíti. Ennek oka, hogy a „tárcaregény esetében a cselekmény és az ábrázolásmód egységénél fontosabb, hogy a mű benne él me­diális környezetében, esetenként reflektál rá.” (191.) A sajtóorgánumok lapjain napról-napra, hétről-hétre leképeződő modern világ egyre bonyolultabbá válik: a saj­tóközlemények információözönével, a kitágult világ ezernyi eseményét egymást ki­záró módon magyarázó értelmezésekkel szemben a tárcák rovataiban életre kelő re­gényvilágok egy átlátható törvényszerűségekkel rendelkező, ezért otthonos világ kép­zetét keltik. Ebből fakad a Jókai-regények teremtett világainak alapvető paradoxona: „Ahhoz tehát, hogy a világ a maga egészében érthetőként mutatkozzék meg, le kellett mondani a reális ábrázolásról.” (194.)

Ám a Jókai-regények világa nem igazabb és nem hazugabb, mint a hírek, té­nyek mozaikjaiból összeálló, sajtó által konstruált valóság. Egyszerűen más regisztert mutat meg, mely nélkül a modern világ labirintusaiban való tájékozódás jóval ne­hezebb lenne. Ennek persze ára van, mondja Szajbély Mihály: „A Jókai-regé­nyek­ben, a szó jolles-i értelmében, érthetőként mutatkozott meg, áttekinthetővé vált a világ. Ennek azonban meg kellett fizetni az árát: le kellett mondani arról az ószö­vetségi szövegek óta használatos módszerről, hogy bizonyos részletek kidol­go­zottságával szemben mások szándékolt homályban maradjanak, azaz le kellett mon­dani a kimondatlan dolgok szuggesztív erejéről, a rejtett mozgatók és a több­értelműség ábrázolásáról, az emberi psziché mélyén rejlő ellentmondások, titkos moz­gatók feltárásáról.” (193.) A „pszichologizálás korlátozása”, mint poétikai állandó, a Jókai-poétika konstans részeként említődik már korábban is: Jókai olvasói „ter­mészetesként fogadnak egy olyan világot, amelyben nem a lélektan, hanem a cso­dák játsszák a főszerepet” (53.) – írja Szajbély. Ezért bár „Jókai kiválóan tájékozódik a lélekábrázolás területén, csupán az általa művelt regénytípus nem teszi szük­ségessé e képességének gyakori alkalmazását.” (272.)

Ám itt ragadható meg az átfogó poétikai koncepciók megalkotásának óhatatlan kor­látozó ereje: a lezáródó fogalmak, az érvényes mintázatok felrajzolása evidens dolgokat rekeszt kívül a látókörön. Talán jogosan vethető fel a kérdés: miért ép­pen a mítoszi szerkezetű, az archaikus műfaji formák szemléletét applikáló regény nél­külözné a lélektani távlatokat? A mítosz és a mese az emberi psziché ősi mintázatainak verbális reprezentációiként is olvashatók, ahogy tették (és talán teszik ma is) sokan a gyakorló pszichológusok közül. Jókai regényeinek egy része kompozí­ció­jában, a jellemek szimbolikus kiterjesztésében összetett pszichés folyamatokat bont ki, melyek éppen a mítoszi-mesei analógiák révén válnak érvényessé. Az arany ember főhősének – a pénz és a hatalom midaszi átkát magára vevő Tímár Mi­hály személyiségének – fokozatos erodálódása végeredményben egy magasabb tu­datállapotba jutás stációit mutatja meg: a széthullás lelki mozgatói mögött egy tel­jesebb, önmaga középpontjába tartó élet lehetőségeihez jut el, pszichés meg­küz­dést igénylő buktatók (boldogtalan házasság, szuicid kényszerhelyzet stb.) so­kaságán keresztül. A Szajbély által is Az arany ember párregényeként elemzett Enyim, tied, övé főhőse hasonló utat fut be, ám éppen a negatív individuáció irá­nyá­ban. A sort lehetne folytatni, s maga Szajbély is jól érzékeli az egyes élethelyzetek, figurák megteremtésének lélektani árnyalatait: egyfelől hangsúlyozza, hogy az ember se nem jó, se nem rossz Jókai-regényeiben (131, 304–305.): a szerző kö­zel sem torz tükrön keresztül szemlélte az ember és a világ történéseit, inkább iró­ni­ával palástolt pesszimizmus jellemző rá. Másfelől néhány állításával a monográfiaíró egy lélektani érdekeltségű olvasás lehetőségét is bejelenti, hogy aztán vissza is vonja azt: „Az átkozott ház esetében, a környezetrajz háttérbe szorulása annak meg­mutatását szolgálja, hogy az emberben rejlő jó és rossz milyen közel állnak egymáshoz. Másként fogalmazva, a redukció itt az emberi lélek belső mozgásainak igen finom és részletező ábrázolása számára nyit tág teret. […] Ha ezen a nyomon ha­lad tovább, Jókai bizonyosan a lélektani regény mesterévé vált volna.” (67–68.) Baradlay Kazimir alakjának megteremtésében pedig „az az író, akinek sablonos jel­lemábrázolást, a lélektani motiváció iránti érzéketlenséget szokás a szemére hány­ni, kiválóan pszichologizál. E ponton a lélektani elbeszélés kedvelőinek fejet kell hajtaniuk Jókai előtt.” Ám a kőszívű ember „valójában gyorsan múltba tű­nő epi­zódszereplője csupán e hatalmas regényfolyamnak. És ha a lélektani mélyfurás be­lefér egy tárcányi térbe, akkor Jókai esetenként máskor is szereplői lelkének mé­lyére tekint”. (253, 254–255.) Újra hangsúlyozom: a kérdezés iránya, a kon­cep­ció teherbíró képessége mindig határt szab, melyet gyakorta nem lehet átlépni. Ezért a pályakép-koncepció előfeltevései és eredményei fokozatosan eltüntetik a lé­­lektani aspektusok tárgyalásának a távlatát Szajbély monográfiájában is, a lélek­ta­­ni kérdezés folytonos lefagyását eredményezve.

Kritikusabb szakmai szemmel nézve a monográfia szöveginterpretációi nem min­dig tűnnek meggyőzőnek: inkább ismertető jellegű értelmezések ezek, melyek ja­varészt nélkülözik az erősebb elméleti kontextusok mozgósítását. Ám látni kell, hogy a monográfia műfaja éppen az összetettebb szövegelemzéseknek nem ad kel­lő teret. Szajbély tehát – tudatosan – lemond a komplex interpretációról, le­mond az elméleti háló kibontásáról, ám helyette markáns értelmezési fogódzókat kí­nál, a szó legjobb értelmében elmesélt – s a pályakép-narratívába beleszőtt – elem­zéseket ad.

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, lesz is még.” Ezzel a formulával zárul Szajbély Mihály – szakmai precizitást szubjektív hangvétellel oldó – irodalomtörténeti me­séje Jókairól. (Kalligram)

BÉNYEI PÉTER


+ betűméret | - betűméret