stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SCHEIBNER TAMÁS: Átjárások

„FIATAL” ÉRTEKEZŐ PRÓZA A KÉTEZRES ÉVEKBEN

 

Aligha szükséges az olvasót arra emlékeztetni, milyen nehézségeket jelent egy olyan, rövid tanulmány megírása, melynek célja, hogy összefogott képet adjon a magyar irodalomtudomány történetének egy (nagyon is közeli, sőt betöltetlen) évtizedéről. További problémákkal szembesít az a feladat, hogy a szöveg kifejezetten a „fiatal” értekező prózával foglalkozzon, egyebek1 mellett azzal a gyakorlati kérdéssel, hogy mely szerzők tárgyalandók ebben a keretben. A születési év, bár eligazít, nyilvánvaló okokból nem lehet az egyedüli és egyetemesen érvényesítendő kritérium – van olyan hetvenes évek elején született irodalmár, aki már a kilencvenes évek közepén egyetemi oktató volt és széles körben hivatkozott kötete jelent meg. Azzal is számolni kell, hogy általában egy irodalomtörténész pályakezdése későbbre tolódik, mint egy kritikusé. Ha úgy fogalmazunk, hogy a kétezres években fellépő, jelentős teljesítményt nyújtó irodalmárokról kell értekezni, nem léptünk előrébb, hiszen e „meghatározás” minden szava csak újabb kérdéseket vet fel – még a publikációk sem igazítanak el önmagukban, hiszen volt a közelmúltban olyan (egyébként már nem is olyan nagyon fiatal) irodalomtörténész, aki első és egyetlen közleményéért kapott rangos díjat. Legfeljebb családi hasonlóságok alapján lehetne a „fiatal” irodalomtudomány valamiféle átláthatóbb meghatározására kísérletet tenni, kétséges kimenetellel, vagy a szociológia eszköztárát alkalmazva felméréseket végezni a különféle értelmezői közösségekben, mely befektetés mértéke persze jóval meghaladná a téma jelentőségét.

Mindezen dilemmákat ideiglenesen félretéve ezúttal azt választottam esendő munkahipotézisül, hogy – kevés, nagyon indokolt esettől eltekintve – csak a kötettel rendelkező szerzőket említem név szerint, közülük is főként azokat, akik monografikus jellegű munkát tettek közzé, míg egyéb esetekben igyekszem csak az általános tendenciákat bemutatni, méghozzá úgy, hogy gyűjteményes kötetek hivatkozásával azok forgatására ösztönözzem az olvasót. A hatvanas–hetvenes évek fordulója táján született irodalmárokat és azokat, akik a kilencvenes években jelentős befolyással voltak a tudományos-kritikai életre, úgy vélem, már a középnemzedékhez kell sorolnunk, így az ő bemutatásukat nem tekintem feladatomnak. Nem tárgyalom továbbá itt és most az irodalomkritikát, mert úgy ítélem meg, hogy az utóbbi évek élénk vitái után azt önmagában is csak egy hasonló terjedelmű tanulmány keretében lehetne méltányosan és értelmesen tárgyalni.

Egy évtizeddel ezelőtt Bednanics Gábor azzal kezdte a kilencvenes évek értekező prózájáról szóló tanulmányát ugyanebben a folyóiratban, hogy az említett időszakban fellépett fiatal irodalmárokról azért is nehéz átfogó képet adni, mert „nem köthetők feltétlenül különféle irányzatokhoz, trendekhez”.2 S bár többnyire tudható, hogy ki kit tart első számú „mesterének”, a szó klasszikus értelmében vett „iskolákról” legfeljebb néhány esetben beszélhetünk, így a dekonstrukció honosításával próbálkozó szegedi deKon-csoport, a(z akkor még) Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály tanítványi köréből alakuló, elsősorban a recepcióesztétika és a dekonstrukció iránt érdeklődő budapesti Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (ÁITK), és esetleg a sokfelé tájékozódó, de Bednanics észrevétele szerint a fenomenológiának kiemelt szerepet juttató, Orbán Jolán és Kálmán C. György tanítványaihoz köthető pécsi Sensus-csoport esetében.3 Bednanics akkori helyzetelemzése megítélésem szerint a mai állapotokra már nem alkalmazható, az irodalomtudományos közeg az általa felvázolthoz képest számottevő strukturális különbségeket mutat, még akkor is, ha a Bednanics által említettek mellett megemlékezünk az MTA Irodalomtudományi Intézetében a nyolcvanas évek óta működő, a kilencvenes években és az ezredfordulón több fiatal irodalmárt vonzó Kultuszkutató Csoportról is.

Egyrészt ugyanis a kétezres évek végén nem beszélhetünk a korábbihoz fogható mértékben és az értekező próza több területén kiemelkedő irodalomtudományos műhelyekről: a deKon-csoport és az ÁITK tevékenysége, bár még mindig jelentős, már nem olyan széleskörű és meghatározó mint egykor volt, utóbbi tagjai például felhagytak a szépirodalmi kritikák írásával. A Sensus Csoport gyakorlatilag megszűnt, vagy legalábbis csoportként nincs látható teljesítménye,4 s noha az évtized során számos értelmezői közösség formálódott és formálódik ma is, egyik sem emelkedik ki olyannyira a többi közül, mint amennyire az elmondható volt az egymással rivalizáló deKon-csoportról és ÁITK-ról a kilencvenes években, és még az új évezred elején is. Ehelyett kisebb, rokon módszertani feltevéseken alapuló értelmezői közösségek kialakulása az egyre inkább jellemző, melyek nem feltétlenül kötődnek egy-egy intézményhez, és átjárhatóak. Vagyis ma még kevésbé beszélhetünk „iskolákról”, mint korábban, még ha a nemzedéki alapon szerveződő csoportokkal és a kiemelkedő kutatók környezetében létrejövő szellemi műhelyekkel természetesen továbbra is számolni kell.

Másrészt az utóbbi évtized során a magyar tudományosság szerkezete sokkal inkább idomulni látszik az euroatlanti tudományossághoz. Úgy tűnik, a kilencvenes évek irodalomelméleti-módszertani karneválja (az „elméleti Bumm”)5 után az egyes hagyományok és irányzatok elsajátítása rendszeresebben történik, és ma már sokkal kevesebb az olyasféle tanulmány, melyben a szerző, álláspontját alátámasztandó, válogatás nélkül hivatkozik egymással nehezen összemérhető és még kevésbé összeegyeztethető gondolkodású szerzők műveire. Az angolszász irányultságú kritikai kultúrakutatás, a kulturális és irodalmi antropológia, a társadalmi nemek kutatása, a színháztudomány, a digitális filológia, az angolszász vagy a német tudományból ösztönzést merítő médiatudomány és kultúratudomány meghonosodása és/vagy megszilárdulása,6 továbbá az esetek többségében a bolognai rendszerre való átállás következtében megvalósuló intézményesülése (tanszékek vagy szakirányok formájában) mind ennek az egységesülési folyamatnak a jele. S bár a tudományosság értékmérője aligha lehet egyedül a nyugati trendekhez való alkalmazkodás, az irodalomtörténet-írás modelljének társadalomtörténeti, kulturális antropológiai és eszmetörténeti ihletésű újragondolása is azt mutatja, hogy a magyar irodalomtudomány már nemcsak több évtizedes késéssel képes nyugati mintákat követni. Mi több, ahogy a fiatalok körében is szaporodó idegen nyelvű publikációk, sőt esetenként az ezekre történő szakmai hivatkozások, valamint a külföldi konferencia-részvételek jelzik, egyre inkább dialógushelyzetbe kerül, ha mégoly aszimmetrikus is ez a viszony.

Az átrendeződést az is segítette, hogy a kétezres években pályakezdő irodalmárok jelentős része iskoláit legalább részben külföldön végezte, ahol a magyar felsőoktatásnál sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a különféle értelmezői hagyományok szisztematikus elsajátítására – és ahol persze ennek infrastrukturális feltételei is adottak. A biztos nyelvtudás általános követelménnyé válásával arra is nagyobb esély nyílt, hogy ne csupán a magyarra jól-rosszul lefordított, a vitaszituációból kiragadott7 szövegeken keresztül ismerkedjék a fiatal az irodalomtudomány elméleti és módszertani kérdéseivel, mely jóformán ötletbörzévé fokozza le a szövegeket, hanem képes legyen értelmezni azok tétjét egy adott diszkurzív helyzetben, s eljusson ahhoz a felismeréshez, hogy a szövegek olvasásával nem feltétlenül azok deklarált tárgyáról fogunk többet megtudni. Noha ezek a folyamatok remélhetőleg az elkövetkezendő időben erősödni fognak, már most érzékelhető a pályakezdők közt az elmozdulás az aránytalanul egyoldalú műveltség felszámolódása irányában. Az interdiszciplinaritás ma sokat hangoztatott elve szintén csak akkor ér valamit, ha magabiztosan mozgunk több tudományterületen, tisztában vagyunk annak hagyományaival, gondolkodási mintázataival. Egészen más a magyar tudományosság helyzete ebből a szempontból, mint mondjuk a hollandé: némi demagógiától sem mentes leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, nálunk a diszciplínák „helyreállítása” is komoly feladat, s egyszerre kényszerülünk ezt megvalósítani a tudományágak párbeszédbe léptetésének követelményével.

Talán ez a felismerés is közrejátszott abban, hogy a kétezres évek közepétől látványosan megélénkült a tudomány- és kritikatörténet iránti érdeklődés. Sőt, miként azt a közelmúltban már többen megfigyelték, általában véve is tapasztalható egyfajta történeti-kontextualista fordulat a magyar irodalomtudományban. Valóban, az utóbbi évek legjelentősebbnek tetsző és egyben a legnagyobb visszhangot kiváltó művei történeti érdekeltségűek voltak, vagy legalábbis annak mondták magukat. Dávidházi Péter, Szajbély Mihály és S. Varga Pál könyveinek8 megjelenése apropóján az irodalomtörténet-írás módszertani kérdéseiről még külön tudományos tanácskozást is rendeztek,9 a számos fiatalt is szerzői közt tudó, Szegedy-Maszák Mihály szerkesztette A magyar irodalom történetei,10 vagyis a Neospenót (illetve hálózati változata, a Villanyspenót) megjelenése pedig olyan széleskörű vitát gerjesztett, mely jóformán az irodalomtörténész szakma minden fórumára kiterjedt.

Az irodalomtudomány és irodalomkritika (persze, nem feltétlenül a mai értelemben vett irodalomról van itt szó) alakulásfolyamatainak története az elmúlt évek kitüntetett vizsgálódási irányának mondható, s nemcsak a fent említett könyvek okán. A historia litteraria-kutatásban úttörő Tarnai Andor nyomdokain az öszszehasonlító tudománytörténet, Csetri Lajos műveinek iránymutatása mellett pedig a 18–19. századi kritikatörténet11 foglalkoztat egy sor fiatal kutatót, természetesen nem egységes (többek közt korszakfüggő) módszertani megfontolások által vezettetve.12 Az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudománytörténettel foglalkozó fiatal tagjai eddig elsősorban olyan lényeges részletkérdéseket taglaló tanulmányokkal és szövegkiadásokkal jelentkeztek, melyek a készülő akadémiai irodalomtörténet előmunkálatainak tekinthetők. A korszerű eszmetörténet módszertani dilemmáival való szembesülés különösen a kora újkor kutatóira jellemző, amint az a Helikon eszmetörténet-számát kezdeményező és társszerkesztő Szentpéteri Márton Alsted-monográfiájából látszik, mely a tudáslétrehozás és -továbbadás kora újkori technikáinak az egyetemes grammatika és retorika kérdéseivel összefüggő problémáival foglalkozik.13 Szentpéteri könyve csak egy azon kötetek sorában, melyek hatástörténeti szempontból kevésbé „élő”, a kortársak számára azonban kiemelkedően fontos szövegekkel és szerzőkkel foglalkoznak: az egykor Európa-hírű nyelvész-teoretikus Kalmár Györgyről kialakult – lényegében Kazinczy óta változatlan – képet rajzolja újra a 18. századi verselméleti gondolkodás történetét kutató Hegedüs Béla,14 Balogh Piroska pedig Schedius Lajos János tudományos szerepvállalásáról írta lenyűgöző filológiai háttérmunkáról tanúskodó művét.15 Olyan kutatásoknak is vannak már kézzelfogható eredményei, melyek nem kevésbé ismert szerzők újrafelfedezésével, hanem a kánon központi figuráinak mindeddig periférikusnak tekintett szövegcsoportjaival foglalkoznak. Erre példa Fórizs Gergely gazdagon kontextualizáló, jelentős részben recepció- és hatástörténeti szempontokat érvényesítő könyve, mely Berzsenyi elméleti írásait járja körül.16 A kolozsvári T. Szabó Levente viszont az irodalom(tudomány) társadalomtörténeti vizsgálatára nyújt kiemelkedően magas színvonalú példákat: az irodalmár szakma kialakulása, az irodalomtörténeti képzés hivatásosodása, és e modernizációs folyamatok következtében az irodalom státuszának 19. század végén érzékelhető megváltozása készteti arra, hogy megkérdőjelezze a Nyugat indulásának modern korszakküszöbként kezelését.17 A huszadik századra vonatkozóan – bár elméleti szinten és részkérdések erejéig Az irodalomtörténet esélye című kiadványban többen, például Szolláth Dávid és Hites Sándor is szembenéztek a problémával18 – tudtommal a fiatalabbak közül még nem jelentetett meg senki nagyobb lélegzetű tudománytörténeti munkát, s egyáltalán: az elmúlt száz év irodalomról való gondolkodásának akár részletekben történő feldolgozása az egyik legsürgetőbb feladata a magyar irodalomtudománynak.

A kritikatörténet bizonyos aspektusait természetesen a szépirodalmi művekre összpontosító irodalomtörténeti munkák is érintik. Különösen igaz ez az épp emlegetett Hites Sándor történelmi regényről szóló, a múltról való beszéd módozatainak sokféle elméletét és kérdezésmódját szembesítő könyvére, mely a műfaj- és poétikatörténettel való metatörténeti számvetésként is olvasható.19 Egy hasonlóan fikcionalitás és dokumentumszerűség kérdéseit felvető, többféle szándékkal olvasható szöveget választott tárgyául a régi magyaros Tóth Zsombor is: Bethlen Miklós önéletírásának, mint a főúri reprezentációs normák által meghatározott textuális önmegjelenítési gesztusnak az elemzésén keresztül mutatta be, hogy miként alakult ki a 17. században a puritanizmus erdélyi beszédmódja, nyelve.20 T. Szabó Levente szintén arra tett kísérletet Mikszáth-monográfiájában, hogy a szépirodalmi és értekező prózai műveket a századforduló társadalmi és kulturális modernizációjának kontextusába helyezve mutassa fel azok újszerű értelmezési lehetőségeit.21 A huszadik századi szépirodalmat illetően a narratív történetfilozófia és irodalomkritika kapcsolódási pontjait kereső Kisantal Tamás műve is ebbe a sorba illeszkedik: őt az érdekelte, hogy a narratív struktúrák és a történetalkotás módozatai alapján milyen történelemfelfogás olvasható ki egyes, a mai európai önmegértést meghatározó eseményekkel foglalkozó irodalmi szövegekből.22 Egyedülállónak mondható Szilágyi Zsófia kísérlete, aki könyvnyi terjedelemben tárgyalta azt a kérdést, hogy vajon a kortárs magyar irodalom miként viszonyul Móricz Zsigmondhoz, és vajon e kreatív újjáolvasások mennyiben segíthetnek az irodalomtörténeti Móricz-kép újrarajzolásában.23 Az erdélyi irodalom történetének egy-egy rövidebb időszakáról (a tízes–húszas évekről, valamint az 1940 és 1944 közötti periódusról) két fiatal kolozsvári irodalmár, Vallasek Júlia és Balázs Imre József monográfiái révén tudhatunk meg többet. Míg Vallasek szélesebb referenciarendszert mozgatva az intézmény- és recepciótörténetet, a műfaj-, illetve a poétika- és stílustörténetet ötvözi,24 Balázs Imre József elbeszélésének gerincét a poétikatörténet adja, összhangban azzal a célkitűzésével, hogy a modernizmus paródiájaként felfogott avantgárd irodalmat elszakítsa a rátelepedő szerzői és csoportos önértelmezésektől.25 A kiemelkedően eredeti történeti konstrukciókkal előálló Balázs számomra a legmeggyőzőbb példája az olyan értekezőnek, aki az elemzett művet elsősorban az egykorú szépirodalom kontextusába ágyazva (például a folyóiratbeli megjelenés szövegkörnyezetére való tekintettel) értelmezi – sok olyan szerzőről is szót ejtve, akikről előtte nemigen volt szó.

Teljesen természetes jelenség, ha egy új irodalomtörténész generáció nem a kanonikusnak tekintett szövegekkel foglalkozik, hanem megpróbál valami „újat” fölfedezni, ha nem mindig a klasszikusokról mond el új történeteket, hanem megpróbálja tágítani a történeti látókört. A kétezres években sem volt ez másként: e tekintetben a Szegedi Egyetemhez kötődő irodalomtörténészek (különösen a 18–19. századosok) kezdeményezőkészsége említhető, akik a klasszikus művek mellett előszeretettel választanak tárgyat a mégoly neves alkotók kevésbé nagyra tartott művei közül, vagy egyenesen a kánon peremén létező alkotók iránt érdeklődnek.26 Balázs Imre József Hervay Gizelláról írt könyvet,27 míg a budapesti Dayka Gábor Társaság az akkor még korántsem kötelező olvasmányként ismert Kertész Imréről rendezett tudományos tanácskozással, jobban mondva – mivel a tanácskozás maga minimális érdeklődés mellett zajlott – az időközben világhírűvé lett szerző műveiről szóló konferenciakötettel hívta fel magára a figyelmet.28 A Dayka Könyvek azóta megjelent irodalmi kötetei mindazonáltal már befutott szerzőket választottak tárgyul.29

A Bednanics által tíz évvel ezelőtt kiemelt irodalomtörténészek közül Szirák Péteren kívül Szilágyi Márton tudott egyfajta iskola-kezdeményt létrehozni az elmúlt tíz-tizenöt évben – mindketten meglévő intézményes keretekre támaszkodva, mely előbbi esetében az Alföld Stúdiót, utóbbi esetében pedig az ELTE felvilágosodás doktori programját jelenti. A Szilágyi-tanítványok legjobbjainál, miközben a gondos filológiai alap megmarad követelményként, a szűken vett irodalomtörténeti perspektíva kultúrtörténetivé tágul, s az irodalom társadalmi használatai különösen nagy figyelmet kapnak.30

A történeti fordulat mellett az elmúlt tíz évben az irodalomtudomány kultúratudománnyá bővülésében is kulcsszerepet játszottak a fiatalok. Látványos azoknak az irodalmi regisztereknek a felértékelődése, melyeket hagyományosan populáris irodalomként szokás emlegetni. A populáris regiszter iránti érdeklődés élénkülése a régebbi korok kutatásában is tapasztalható, méghozzá azokkal a tendenciákkal összekapcsolódva, melyek az irodalomtudományt a nemzetközi történettudományban népszerű irányzatok segítségével vélik felfrissíthetőnek. Ezek a kutatások olyan következtetésekkel és eredményekkel kecsegtetnek, melyek a történeti fordulatot tovább erősíthetik: Csörsz Rumen István például közköltészeti tanulmányában az efféle szövegtípusok meghatározásán és osztályozásán túl arra figyelmeztet, hogy a közköltészeti alkotások elsőrendű forrásai például a mentalitástörténet-írásnak és az imagológiának, valamint más, a (fél)periférikus szövegekre alapozó, alapvetően interdiszciplináris történetírásnak.31 A klasszika-filológus Csehy Zoltán az obszcén-erotikus latin nyelvű költészet vizsgálata révén ismerteti reneszánsz költők lehetséges szerepmodelljeit.32 Ezzel együtt természetesen a huszadik és huszenegyedik századi kultúra kutatói között még inkább előtérbe került az ún. népszerű irodalom.

Ugyan az igényes bűnügyi történetek közül nem egy már korábban is magára irányította a professzionális irodalomértők figyelmét, igazán Bényei Tamás könyve33 nyomán vált széles körben elemzések tárgyává, ekkor is elsősorban azért, mert az anti-detektívtörténetnek a krimi eljárásait kiforgató intellektuális játéka mintegy „megemelte” a műfajt, s legitimálta az azzal való foglalatoskodást. Ám míg Bényei csak külföldi szerzőkkel foglalkozott, a fiatal Benyovszky Krisztián már a kortárs magyar irodalomban is kereste a detektívregény megoldásait felhasználó-kiforgató kísérleteket.34 Tar Sándor és Lengyel Péter egyetemisták körében tapasztalható viszonylagos népszerűsége sokat köszönhet a detektívtörténetekről szóló elméletileg képzett olvasatok megszaporodásának. Az egyre többek által olvasott hard-boiled kriminek eddig még kevés fiatal értelmezője akadt, bár Benyovszky a műfajról szóló monográfiájában ennek a típusnak is szerepet juttat.35

A detektívregény mellett még egy másik klasszikusnak tekinthető és nagy rajongói körrel rendelkező irányzatról, a sci-firől is egyre több elemzés születik,36 így például a krimiről és egyáltalán a „határműfajokról” szívesen értekező Virginás Andrea által.37 A populárisnak nevezett kultúra reflektált elemzésének első számú fóruma a kétezres években a Prae volt: már 1999-es első számuk is H. Nagy Péter problémafelvetése nyomán a tudományos-fantasztikus alkotások elhelyezésére tett kísérletet az irodalmi palettán, és azóta ez a folyóirat legsűrűbben visszatérő témájává vált, de arra is történtek kísérletek, hogy irodalom- és kultúraelméleti megfontolások mentén vizsgálják a horror, a fantasy38 és a könnyűzene világát. Utóbbi esetében – bizonyára a véletlen folytán – a heavy metal vált a legnépszerűbb tárggyá, s vannak olyan szerzők, mint például Rácz I. Péter, akik eddigi életművük számottevő részét a metálzene és az ehhez kapcsolódó szubkultúra értelmezésének szentelték.39

Ha már szóba került a sci-fi, a horror és a fantasy, nyilván nem hagyható említés nélkül, hogy nem csupán és (ma már) nem elsősorban irodalmi alkotásokra gondolunk e szavak hallatán: ennek megfelelően nagy súly helyeződött a profeszszionális értelmezők részéről is a mozgóképes elbeszélések vizsgálatára, többek közt a Metropolis és az Apertúra filmeleméleti és -történeti folyóiratok oldalain. Nem ritka, hogy a posztstrukturalista irodalomelmélet felől közelítenek a filmes elbeszéléshez, mint a szegedi deKon fiatalabb tagjai, akik közül nem egy a kolozsvári Láthatatlan Kollégium kiadványának, az elméleti orientációjú L. k. k. t.-nek a köréből kerültek ki, mint például a vizuális művészetekkel, kép és szöveg viszonyával foglalkozó Milián Orsolya,40 vagy Füzi Izabella, aki a mozgókép sajátos jelentésképződési mechanizmusait vizsgálja tanulmányaiban, s Török Ervinnel, aki maga is számos jelelméleti téttel rendelkező dolgozatot adott közre, olyan online egyetemi tankönyvet készítettek, mely együtt tárgyalja az irodalmi és filmes elbeszélés eljárásait, a folytonos összehasonlítására és az intermediális kapcsolatok felfedezésére adva lehetőséget.41 Az ugyancsak Szegeden végzett, ma már a csíkszeredai Sapientia Egyetemen oktató Pieldner Judit (korábban Orosz Judit) elemzései elsősorban a genette-i narratológiára támaszkodnak, az irodalmi és filmes megjelenítés viszonyát az adaptációk elemzése által vizsgálja.42

A vizuális és írásos művészet kapcsolatáról szólva nem tekinthetünk el attól, hogy a kétezres években a képregények népszerűsége rohamosan növekedett, egyre több alkotója és fogyasztója akadt a műfajnak. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar képregény történetében az elmúlt tíz év áttörést hozott, az vitathatatlan, hogy egyre inkább jelen van a könyvpiacon és a médiában.43 Méghozzá nem csupán a megszokottabb irodalmi közlésformáktól elválasztva, hanem azok mellett is megjelent már – a 2007-ben alapított miskolci Műút folyóirat például közöl művészi igényű képregényeket is. Noha a képregényről társadalomelméleti iskolázottságú kultúrakutatók már Magyarországon is értekeztek, az irodalmárok közül tudtommal Maksa Gyula tette elsőként rendszeres kutatás (és disszertáció) tárgyává a francia médianarratológia és médiaidentitás-elméletek belátásait kamatoztatva, azt vizsgálva, hogy a képregény egyedi mediális jellegzetességei mennyiben befolyásolják az elbeszélésmódot.

Kép és szöveg viszonya nemcsak a mozgó-, illetve a rajzolt kép kapcsán merült fel. Egyrészt az elmúlt években némi lendületet kaptak a fotográfia és szöveg viszonyát elméleti igénnyel tematizáló kutatások, melyek nyilvánvalóan nagyrészt a fényképezés iránti itthon és külföldön egyaránt tapasztalható megnövekedett – számos irodalmi vonatkozású fotóalbum megjelentetésében és a magyar (vagy magyar származású alkotókhoz kötődő) fényképészeti hagyományok újrafelfedezésében is kifejezést öltő – érdeklődés következményei. Nádas Péter Valamennyi fény (1999) és még inkább Saját halál (2002) című könyveinek megjelenése természetesen kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar irodalmárok fotográfia és irodalom viszonyáról szélesebb körben is elkezdtek gondolkodni.44 Másrészt a (neo)avantgárd iránti általános érdeklődés kapcsán a vizuális költészet is a vizsgálódások látókörébe került: a szlovákiai Sambucus Irodalomtudományi Társaság tagja,45 Beke Zsolt többek közt a retorikai olvasás vizuális-textuális médiumok esetében való alkalmazhatóságának kérdését boncolgatja.

Mint a fentiekből látható, a lezáruló évtizedre általánosságban igaz, hogy jelentős figyelem összpontosult a médiumoknak a művészi alkotótechnikák, írásmódok és az irodalomértés átalakításában játszott szerepére: az ehhez kapcsolódó kérdésekkel sokan sokféleképpen foglalkoztak. Az Interart Studies meghonosításában minden bizonnyal kulcsszerepet játszott Szegedy-Maszák Mihály – leginkább azok a vizsgálódások köthetők a nevéhez és tanítványi köréhez, melyek nemcsak a vizuális, hanem a hangzó művészetet és zenét is hangsúlyosan bekapcsolták az öszszehasonlító kutatásokba.46  Kétségtelen azonban, hogy az egyik leghatározottabb fordulatot az (eleinte persze az imént említett kutatótól sem független, ám a kétezres évek nagy részében már csak Kulcsár Szabó Ernő, Eisemann György és Szirák Péter, illetve a középnemzedékhez tartozó Kulcsár-Szabó Zoltán, Bónus Tibor, Oláh Szabolcs, Simon Attila és mások iránymutatása mellett működő) ÁITK hajtotta végre, melynek (egyébként nagyrészt a kollektív projektalapú kutatás természetéből adódó) programszerűsége bizonyos mértékig elfedte a Kulcsár Szabó-iskola korábbi érdeklődési irányaival való, kis erőfeszítéssel is meglehetősen könnyen felismerhető folytonosságát. Hiszen a szöveg materialitására irányuló, dekonstruktív ihletettségű kérdésfeltevések, melyek épp a közvetítettség szerepét, a nyelvi automatizmusok működésmódját vizsgálták a jelentésképződés folyamatában, visszamenőleg elgondolhatók a technikai hordozók materialitása jelentette közvetítettség-tapasztalat egy másik aspektusaként. Bár a prózafordulat(ok) újragondolására is történtek kísérletek,47 az ÁITK tagjai közül többen a Friedrich Kittler, Stefan Rieger, Klaus Schenk vagy Jocher Hörisch fémjelezte német médiatudomány felől mindenekelőtt a két világháború közti magyar líra értelmezésére összpontosítanak. A fiatalabbak közül ez leginkább Lőrincz Csongorra áll, aki elsősorban József Attila és Szabó Lőrinc verseinek szövegközeli elemzésekből kiinduló értelmezései során igyekszik bemutatni a líra medializálódásának költészettörténeti paradigmaváltó szerepét.48 A hermeneutikai-dekonstrukciós kérdezésmódot és a kittleri médiatudomány felvetéseit kombinálja Mitchell képelméletével Kékesi Zoltán, aki az avantgárd elméleti vitáit és intermediális művészi teljesítményeit egyaránt elemzi.49 Bednanics Gábor és Bengi László helyi értelmezési nehézségekből kiinduló, s így a poétikai megoldásokra különösen nagy hangsúlyt helyező olvasatokkal, a recepciótörténettel is számot vető tanulmányokkal jelentkezett. Bár mindkét szerzőre jellemző a történeti folyamatok iránti érdeklődés, különösen a prózai alkotásokkal szívesebben foglalkozó Bengi esetében érzékelhető, hogy a recepció- és poétikatörténeten kívül egyre inkább érdeklik a múltról való beszéd más formái is. Bednanics viszont a nemzetközi modernizmus-kutatásban jó ideje kulcsszerepet betöltő térelméleti megfontolásokat igyekszik működtetni a hazai modernségről szólva, illetve a modern írásművészet mediális feltételeit vizsgálja.50 A Kovács Béla Lóránt és Maksa Gyula mellett a legismertebb Szirák-tanítvány, Fodor Péter eredeti módon a testhasználat vizsgálatára terjeszti ki a medialitás kérdésfeltevését, és a sport reprezentációit tekinti át a huszadik század második felének magyar irodalmában, bemutatva, hogy milyen szimbolizációra használták fel az egyes írók a sport megjelenítését. Ennek során kultúrtörténeti összefüggésekre is rámutat, és a kommunizmus időszaka alatt született egyes művek esetében politikatörténeti kontextusba is helyezi a prózapoétikai megoldásokat.51

Míg az ÁITK-ban végbevitt mediális fordulat a hermeneutika és a dekonstrukció bizonyos kérdésfeltevéseinek továbbgondolásaként is érthető, a mcluhani indíttatású, Szajbély Mihály és Hász-Fehér Katalin köré szerveződő szegedi medialitás-kutatás éppen hogy a strukturalizmus, a hermeneutika, s a dekonstrukció „néhány vonulatához” (feltehetően szövegközpontú irányzatához) képest ajánl egy másik kérdezésmódot.52 Az érdeklődés kiterjesztése a közvetítő közegekre, a hordozókra lehetőséget ad az irodalomtörténeti elbeszélések radikális újragondolására is, amennyiben a kéziratos és egyéb levéltári források digitalizálása révén hozzáférhetővé válnak a kommunikáció nem nyomtatásos formái, s széles körben kutathatóvá, felismerhetővé válhatnak azok a közvetítő közeg által is meghatározott normák, melyek fontos szerepet játszottak az irodalomról való beszéd társadalmi kialakításában. Ennek megfelelően Labádi Gergely azt mutatja be az episztola történetéről szóló könyvében, hogy milyen következménnyel járt a műfajra nézve az a mediális váltás, mely során a korábban írásban terjesztett leveleket elkezdték nyomtatni, s ennek milyen hatása volt az értelmiségi kapcsolatrendszerre.53

A kétezres években az egyik legvilágosabban kirajzolódó és kiváltképp a fiatalok szemléletmódjára maradandó hatást gyakorló vizsgálódási irány a társadalmi nemek kutatása volt. Bár akadnak olyan irodalmi tanulmányok, melyek hasznosítják a férfikutatás szempontjait, elsősorban a feminista irodalomtudomány különféle ágazatainak54 térnyeréséről beszélhetünk. Az anglisztika és az amerikanisztika művelőinek közvetítő szerepét ebben a vonatkozásban aligha lehet alábecsülni, de a latin nyelvszakokon és az összehasonlító irodalomtudományi tanszékeken hasonlóan népszerű ez a szemléletmód, sőt olyan területek fiatal kutatóira is hatást gyakorolt, mint a klasszika filológia és a régi magyar irodalom.55 A feminista irodalomtudomány legfontosabb hazai utánpótlás-bázisa jelenleg megítélésem szerint a Debreceni Egyetemen található. A Séllei Nóra műhelyéből kikerülő fiatalok egyebek mellett azt vizsgálják, milyen a női szubjektum saját testéhez fűződő viszonya, hogyan működik a nemzet „testét” nőivé formáló tropológia, a női melankólia és hisztéria filmes és irodalmi reprezentációi.56 A kultuszkutatással is foglalkozó57 pécsi Zsák Judit, a kolozsvári–szegedi Darabos Enikő58 és a budapesti Borgos Anna szintén egyaránt a pszichoanalitikus feminizmus művelője, de míg előbbi kettő inkább a posztstrukturalista irodalomelmélet belátásait hasznosítja elemzései során, Borgosról ez kevésbé mondható el: az ő szövegelemzési eljárásai inkább a társadalomtudóséval, vagy még inkább kifejezetten a pszichoanalitikuséval, mintsem az irodalmáréval rokonítható.59 A magyar kultúrával is foglalkozó fiatal feministák közül talán a legfelkészültebb, tágabb kritikatörténeti folyamatokra is érzékeny, ugyanakkor kimeríthetetlen forradalmi lendülettel rendelkező Horváth Györgyi az amerikai feminista irodalomtudomány értelmező-kontextualizáló közvetítése mellett huszadik századi és kortárs irodalmi megszólalásmódok elemzőjeként is ismert.60

A posztstrukturalista értelmezői nyelv, főként a dekonstrukció inspirálta retorikai olvasatok a kétezres években továbbra is jelen voltak – itt elsősorban a korábbinál sokkal kisebb intenzitással működő, az utóbbi években főleg fordításokat kiadó deKon fiataljaira61 és Fried István tanítványi körére gondolhatunk.62 Érdekes módon a magyar irodalom ebben az iskolában háttérbe szorult, elsősorban az angolszász populáris kultúra termékeire reflektálnak, más fiatal elmélészek pedig inkább a Kiss Attila Atilla vezetésével alakult Kulturális Ikonológia és Szemiográfia Kutatócsoport felé tájékozódnak.

Zárásként említést kell tenni még egy üdvözlendő törekvésről: az angol nyelvű irodalmak fiatal kutatóiban, ifjú germanistákban, hispanistákban és bohemistákban is megfogalmazódott az az igény, hogy a magyar irodalomtudomány és szakterületük közt „átjárást” nyissanak, párbeszédet létesítsenek a filológia különféle ágazatai közt.63 Erre mindkét fél részéről van szándék, amint azt a fordítástudomány reprezentatív hazai kötetei, vagy az olyan könyvek jelzik, mint Molnár Gábor Tamásnak a kortárs világirodalom elemző bemutatására vállalkozó kitűnő tankönyve, Kiss Noémi Celan vagy Polgár Anikó Catullus hazai fogadtatását vizsgáló monográfiái.64 Ha az efféle átjárások gyakrabban valósulnának meg, a nyelvi adottságok miatt bezárkózásra is hajlamos magyar irodalomtudomány élénkebben kapcsolódhatna be a nemzetközi tudományos vérkeringésbe, ami viszont a magyar irodalom és kultúra teremtő megőrzésének egyetlen valódi esélyét jelenti.

 

JEGYZETEK

 

1. A nemzedéki időkezelés dilemmáiról lásd: Szilágyi Márton: Összeköt vagy elválaszt? A generáció mint irodalomtörténeti magyarázóelv, Híd, 71.11 (2007. november): 53–64. A „fiatal” irodalom meghatározásának elvi kérdéseit is érinti: Németh Zoltán: A széttartás alakzatai. Bevezetés a „fiatal irodalom” olvasásába, Pozsony: Kalligram, 2004.

2. Bednanics Gábor: Kihez s ki szól? A kilencvenes évek értekező prózájáról, Alföld, 51.12 (2000. december): 75–84. Itt: 75.

3. Uo. 81–83. A visszatekintés helyzeti előnyét is kihasználva meg kell említenem: a fenomenológiai nézőpontnak az egész Sensus Csoportra kiterjesztő meglátást nem látom megalapozottnak. Ezt igazolta második – és csoportként egyben utolsó – kötetük is: Értelmezések az elmúlt századból. Bagi Zsolt, Benyovszky Tóth Anita, Gábor Lívia, Horváth Györgyi, Sári László, Szabó Tímea, Szilágyi-Nagy Ildikó, Szolláth Dávid, Vári György tanulmányai (szerk. n.), Pécs: Jelenkor (Sensus Füzetek), 2002. Több sensusos is felbukkant még a Bókay-tanítványok akkoriban kiadott tanulmánykötetében: Keresztez(őd)ések. Dekonstrukció, retorika és megértés a mai irodalomelméletben (szerk. Bókay Antal – M. Sándorfi Edina), Bp.: Janus–Gondolat, 2003.

4. Önálló kötettel eddig a később hivatkozott Horváth Györgyi, Rácz I. Péter és Sári B. László mellett a valóban fenomenológus, irodalommal ma már nem foglalkozó Bagi Zsolt és az elsősorban kritikusként és Kertész-szakértőként ismert Vári György jelentkezett: Bagi Zsolt: A körülírás. Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Pécs: Jelenkor (Sensus Füzetek), 2005; Bagi Zsolt: Az irodalmi nyelv fenomenológiája, Bp.: Balassi, 2006; Vári György: Kertész Imre: Buchenwald fölött az ég, Bp.: Kijárat (Kritikai Zsebkönyvtár 1.), 2003; Vári György: „Az angyal a részletekben…”, Pozsony: Kalligram, 2004.

5. Takáts József: A kultuszkutatás és az új elméletek, in: uő: Ismerős idegen terep. Irodalomtörténeti tanulmányok és bírálatok, Bp.: Kijárat, 2007, 117–136. Itt: 117–119.

6. Többféle vélemény létezik a kultuszkutatás és a kulturális antropológia viszonyáról: Tverdota György szerint a sajátosan magyar irodalmi kultuszkutatás feloldódni látszik a kulturális antropológiában, Takáts József szerint azonban az antropológiai ihletés kezdettől felismerhető volt a kezdeményező szerepet betöltő Dávidházi Péter esetében. Vö. Tverdota György: A kultuszkutatás divatja?, Korunk, 2002. november: 5–10; Takáts József: A Kulcsár Szabó-iskola és a kulturális fordulat, in: Ismerős idegen terep, i. m. 326–351. Itt: 342–343. A bölcsészettudományi informatikában az úttörő magyar kezdeményezésekről lásd: Vö. Horváth Iván: Gépeskönyv, Bp.: Balassi, 2006.

7. Takáts: A kultuszkutatás és az új elméletek, i. m. 117–118.

8. Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Bp.: Akadémiai–Universitas, 2004; Szajbély Mihály: A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után, Bp.: Universitas, 2005; S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Bp.: Balassi, 2005.

9. A kereskedelmi forgalomba nem nagyon került, de figyelemreméltó konferenciakötet: A nemzeti tudományok historikuma. Tudományos tanácskozás. Budapest, 2005. november 24–25. (szerk. Kulin Ferenc – Sallai Éva), Bp.: Kölcsey Intézet, 2008.

10. A magyar irodalom történetei I–III. (főszerk. Szegedy-Maszák Mihály), Bp.: Gondolat, 2007.

11. Nemrégiben mindkettejük tanulmányaiból született válogatáskötet: Tarnai Andor: Tanulmányok a magyarországi historia litteraria történetéről (szerk. Kecskeméti Gábor), Bp.: Universitas (Historia Litteraria), 2004; Csetri Lajos: Amathus. Válogatott tanulmányok I–II. (összeáll. Szajbély Mihály – Zentai Mária), Bp.: L’Harmattan (Ligatura), 2007.

12. Lásd pl.: Historia litteraria a XVIII. században (szerk. Csörsz Rumen István – Hegedűs Béla – Tüskés Gábor), Bp.: Universitas (Irodalomtudomány és Kritika), 2006.

13. Szentpéteri Márton: Egyetemes tudomány Erdélyben. Johann Heinrich Alsted és a herborni hagyomány, Bp.: Universitas (Irodalomtudomány és Kritika), 2008.

14. Hegedűs Béla: Prodomus. Kalmár György (1726–?) világáról, Bp.: Argumentum (Irodalomtörténeti Füzetek 164.), 2008.

15. Balogh Piroska: Ars scientiae. Közelítések Schedius Lajos János tudományos pályájának dokumentumaihoz, Debrecen: Kossuth Egyetemi (Csokonai Könyvtár 38.), 2007.

16. Fórizs Gergely: „Álpeseken Álpesek emelkednek”: A képzés eszménye Berzsenyi elméleti szövegeiben, Bp.: Universitas (Klasszikusok), 2009.

17. T. Szabó Levente: A tér képei: tér, irodalom, társadalom, Kolozsvár: Korunk–Komp-Press, 2008.

18. Szolláth Dávid: A kánonalkotás és az etikai önformálás változatai Lukács György harmincas-negyvenes évekbeli munkásságában, in: Az irodalomtörténet esélye. Irodalomelméleti tanulmányok (szerk. Veres András, társszerk. Bezeczky Gábor – Varga László), Bp.: Gondolat, 2004, 87–104; Hites Sándor: A kívül-lét kudarca – a belül-lét ábrándja. A nyugati emigráció és az irodalomtörténet, in: Az irodalomtörténet esélye, i. m. 105–115. A náluk valamivel már idősebb Sári B. László könyvének is vannak ilyen vonatkozásai: Sári B. László: A hattyú és a görény. Kritikai vázlatok irodalomra és politikára, Pozsony: Kalligram, 2006.

19. Hites Sándor: A múltnak kútja. Tanulmányok a történelmi elbeszélések köréből, Bp.: JAK–Ulpius-ház, 2004. A történeti kontextualizálás igénye, mint az Jósika-könyvéből látható, erősödött Hitesnél az utóbbi időben, és a korábbi évszázadok gondolkodói s teljesítményük iránti (kultikus megnyilvánulásoktól mindazonáltal mentes) tisztelet – számomra rokonszenves – erkölcsi felhangjával párosult. Vö. Hites Sándor: Még dadogtak, amikor ő megszólalt. Jósika Miklós és a történelmi regény, Bp.: Universitas, 2007, 22.

20. Tóth Zsombor: A koronatanú: Bethlen Miklós. Az Élete leírása magától és a XVII. századi puritanizmus, Debrecen: Kossuth Egyetemi (Csokonai Könyvtár 40.), 2007.

21. T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern. Történelmi és társadalmi reprezentációk Mikszáth Kálmán prózapoétikájában, Bp.: L’Harmattan (Ligatura), 2007.

22. Kisantal Tamás: Túlélő történetek. Ábrázolásmód és történetiség a holokauszt művészetében, Bp.: Kijárat (Kritikai Zsebkönyvtár 11.), 2009.

23. Szilágyi Zsófia: A továbbélő Móricz, Pozsony: Kalligram, 2009. További kötetei: Szilágyi Zsófia: „volt benne valami különös”. M. Ju. Lermontov Korunk hőse című regénye, Veszprém: Veszprémi Egyetemi (Res poetica 1.), 2002; Szilágyi Zsófia: Ferdinandy György, Pozsony: Kalligram (Tegnap és Ma), 2002; Szilágyi Zsófia: A féllábú ólomkatona. Irodalmi mű-hibák, Pozsony: Kalligram, 2005;

24. Vallasek Júlia: Elváltozott világ. Az erdélyi magyar irodalom 1940–44 között, Debrecen: Kossuth Egyetemi, 2004.

25. Balázs Imre József: Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban, Marosvásárhely: Mentor, 2006.

26. Vö. Klasszikus – magyar – irodalom – történet. Tanulmányok (szerk. Dajkó Pál – Labádi Gergely), Szeged: Tiszatáj, 2003; Modern – magyar – irodalom – történet. Tanulmányok (szerk. Kolozsi Orsolya – Urbanik Tímea), Szeged: Tisztáj, 2006.

27. Balázs Imre József: Hervay Gizella, Kolozsvár: Kriterion, 2003.

28. Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről (szerk. Scheibner Tamás – Szűcs Zoltán Gábor), Bp.: L’Harmattan (Dayka Könyvek 1.), 2002.

29. Tapasztalatcsere. Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról (szerk. Scheibner Tamás – Vaderna Gábor), Bp.: L’Harmattan (Dayka Könyvek 3.), 2005; Erővonalak. Közelítések Térey Jánoshoz (szerk. Lapis József – Sebestyén Attila), Bp.: L’Harmattan (Dayka Könyvek 6.), 2009.

30. Prima manus. Tanulmányok a felvilágosodás korának magyar irodalmából (szerk. Keszeg Anna – Vaderna Gábor), h. n. [Bp.]: Ráció, 2009. A könyv szerzői közül eddig Keszeg Anna jelentkezett önálló kötettel: Keszeg Anna: Párizs-rekonstrukciók. Esszék, tanulmányok, cikkek, Kolozsvár: Korunk-Komp-Press, 2006.

31. Csörsz Rumen István: Szöveg szöveg hátán. A magyar közköltészet variációs rendszere (1700– 1840), Bp.: Argumentum (Irodalomtörténeti Füzetek 165.), 2009.

32. Csehy Zoltán: A szöveg hermaphrodituszi teste. Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből, Pozsony: Kalligram, 2002.

33. Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern, Bp.: Akadémiai (Modern Filológiai Füzetek 57.), 2000.

34. Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai, Pozsony: Kalligram, 2003. Többek közt lásd még: Lepipálva. Tanulmányok a krimiről (összeáll. Benyovszky Krisztián – H. Nagy Péter), Dunaszerdahely: Lilium Aurum (Parazita Könyvek), 2009.

35. Benyovszky Krisztián: Bevezetés a krimi olvasásába, Dunaszerdahely: Lilium Aurum (Parazita Könyvek), 2007.

36. Lásd pl. a Kalligram 2003. szeptemberi Populáris regiszter című és a Debreceni Disputa 2007. februári sci-fi/fantasy tematikus számát.

37. Virginás Andrea: Az erdélyi prérin. Médiatájkép, Kolozsvár: Korunk–Komp-Press, 2008.

38. A populáris műfajokra adható művelődéstudományi válaszok igénye a kétezres években olyan erősnek bizonyult, hogy még a klasszikus ízlésvilágú és érdeklődésű Holmiban is visszatérően foglalkoztak fiatalok fantasy-regényekkel. Lásd Bokody Péter: Szerepjáték és fantasy, Holmi, 14.10 (2002. október): 1299–1307; Végh Dániel: A magyar fantasy-irodalomról, Holmi, 19.9 (2007. szeptember): 1153–1164.

39. Vö. Rácz I. Péter: Bizonyos értelemben. Kritikák, Dunaszerdahely: Nap, 2006.

40. Milián Orsolya: Képes beszéd, h. n. [Bp.]: JAK–Prae, 2009.

41. Füzi Izabella – Török Ervin: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe, Szeged, 2006. On-line: http://szabadbolcseszet.elte.hu/mediatar/vir/index.html (Hozzáférés: 2009. október 8.)

42. Vö. Pieldner Judit: Beszédterek, képterek. Tanulmányok, kritikák, Kolozsvár: Korunk–Komp-Press, 2007. Lásd még: Képátvitelek. Tanulmányok az intermedialitás tárgyköréből (szerk. Pethő Ágnes), Kolozsvár: Scientia (Sapientia Könyvek 2.), 2002.

43. A blogként indult Panel című képregényes szaklap szerkesztője, Dunai Tamás ennél némileg borúsabb képet fest a helyzetről, de távolabbról nézve látványos az előretörés, még ha Dunait ez érthetően nem is elégíti ki. Vö. Dunai Tamás: Agonizálva éledezni. A kortárs magyar képregény, Műút, 54.14 (2009): 54–57.

44. Lásd pl. az alábbi kötetben szereplő írásokat: Testre szabott élet. Írások Nádas Péter Saját halál és Párhuzamos történetek című műveiről (vál., szerk. Rácz I. Péter), h. n. [Bp.]: Kijárat, 2007.

45. Bemutatkozó kötetüket lásd: Kor/szak/határok (szerk. Benyovszky Krisztián – Keserű József), Pozsony: Kalligram, 2002.

46. Hang és szöveg. Költészettörténeti kérdések a lírai modernségben (szerk. Bednanics Gábor – Bengi László – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály), Bp.: Osiris, 2003; A kultúra átváltozásai: kép, zene, szöveg (szerk. Jeney Éva – Szegedy-Maszák Mihály), Bp.: Balassi, 2006.

47. Prózafordulat (szerk. Györffy Miklós – Kelemen Pál – Palkó Gábor), Bp.: Kijárat, 2007.

48. Lőrincz Csongor: A líra medialitása. Hang, szöveg és intertextualitás 20. századi lírai művekben, Bp.: Anonymus (Belépő), 2002; Lőrincz Csongor: A költészet konstellációi. Adalékok a modern költészet történetéhez és elméletéhez, Bp.: Ráció, 2008.

49. Kékesi Zoltán: Médiumok keveredése. Nagy Pál műveiről, Bp.: Ráció (Aktuális Avantgárd 4.), 2003. Lásd még: Kép – írás – művészet. Tanulmányok a 19–20. századi magyar képzőművészet és irodalom kapcsolatáról (szerk. Kékesi Zoltán – Peternák Miklós), h. n. [Bp.]: Ráció (Ráció-Tudomány 6.), 2006. Az ilyen irányú vizsgálódások fontos fóruma még a Magyar Műhely folyóirat.

50. Bengi László: Az elbeszélés kihívása, Bp.: FISZ (FISZ Könyvek 5.), 2000; Bednanics Gábor: Beszédformák között, Bp.: Fiatal Írók Szövetsége (FISZ Könyvek 22.), 2003. Lásd még: Induló modernség – kezdődő avantgárd (szerk. Bednanics Gábor – Eisemann György), h. n. [Bp.]: Ráció (Ráció-Tudomány 5.), 2006.

51. Fodor Péter: Térfélcsere. A sport irodalmi medialitása a magyar későmodern és posztmodern elbeszélő prózában, h. n. [Bp.]: Kijárat, 2009. Feltehető a kérdés, hogy vajon az a tény, miszerint Szirák és Fodor az ÁITK többi tagjánál irodalomértelmezői gyakorlatában többnyire fokozottabban érvényesíti a nem szigorúan vett irodalmi szempontokat, mennyiben játszott közre abban, hogy az éppen általuk vezetett Alföld Stúdió újabb generációja, az eggyel korábbihoz képest kevésbé elégszik meg „a szövegek nyelvi megalkotottságának részletező és elmélyült vizsgálatá”-val. (Simon Attila: Megköt, felold. A Vándor szövevény című antológiáról, Alföld, 52.8 (2004. augusztus): 99–104.) Vö. Vándor szövevény. Az Alföld Stúdió antológiája, (szerk. Szirák Péter), Debrecen: Csokonai (Alföld Könyvek 8.), 2001; Szótér. Az Alföld Stúdió antológiája (szerk. Fodor Péter – Szirák Péter), h. n. [Debrecen]: Alföld Alapítvány (Alföld Könyvek 21.), 2008.

52. Vö. A látható könyv. Tanulmányok az irodalmi medialitás köréből (szerk. Hász-Fehér Katalin), Szeged: Tiszatáj, 2006.

53. Labádi Gergely: A magyar episztola a felvilágosodás korában. Műfaj- és médiatörténeti értelmezés, Bp.: L’Harmattan (Ligatura), 2008.

54. A feminista irodalomtudomány különböző irányzatairól lásd Horváth Györgyi: A hiányzó B. Tanulmányok, kritikák, Bp.: Anonymus (Belépő), 2005, 114. skk.; Séllei Nóra: Mért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most, Debrecen: Kossuth Egyetemi, 2007, különösen 57–110; 140–161.

55. Lásd az alábbi kötet némely tanulmányát: Balassi Bálint és a reneszánsz kultúra. Fiatal kutatók Balassi-konferenciája. Budapest, 2004. november 8–9. (szerk. Kiss Farkas Gábor), Bp.: k. n. [ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék] (Traditio Renovata 1.), 2004.

56. Mivel az alábbi tanulmánygyűjtemény mintegy felét a Séllei-iskola jegyzi, akár annak bemutatkozó köteteként is lehet tekinteni: A nő mint szubjektum, a női szubjektum (szerk. Séllei Nóra), Debrecen: Kossuth Egyetemi (Orbis Litterarum 15.), 2007. Lásd még a Debreceni Disputa 2006. júniusi gender-számának fiatal szerzőit.

57. Zsák Judit: Találkozás egy szellemmel: kultusz, kiadástörténet, emlékezet, h. n. [Bp.]: Új Mandátum, 2009.

58. Darabos Enikő: Nem-játék. Nyelv, nemi szerepek, pszichoanalízis, Bp.: Jószöveg Műhely, 2008.

59. Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn, h. n. [Bp.]: Noran, 2007.

60. Horváth: A hiányzó B, i. m.; Horváth Györgyi: Nőidő. A történeti narratíva identitásképző szerepe a feminista irodalomtudományban, h. n. [Bp.]: Kijárat, 2007.

61. Legutóbbi „vendégművészek” szerkesztette kötetük: Retorika és narráció (szerk. Hajdu Péter – Ritoók Zsigmond), Bp.–Szeged: Gondolat–Pompeji, 2007.

62. Vö. Elmélet, irodalom, történet: a komparatív megértés lehetőségei (szerk. Sághy Miklós – Tóth Ákos), Szeged: Tiszatáj, 2004. Lásd még a Szövegek között című kiadványsorozatot.

63. Vö. Az értelmezés rejtett terei. Shakespeare-tanulmányok (szerk. Géher István – Kiss Attila Atilla), h. n. [Bp.]: Kijárat, 2003; Néző-pontok. Fiatal germanisták tanulmányai (szerk. Orosz Magdolna), Bp.: FISZ (FISZ Könyvek 31.), 2004; Átjárások. Fiatal anglisták és amerikanisták tanulmányai (szerk. Bényei Tamás), Bp.: FISZ (FISZ Könyvek 37.), 2005; Művészet-e a fordítás? Útkeresés a kultúrák között (Bohemisztika és poétika) (szerk. Beke Márton – Mészáros Andor – Vörös István), Piliscsaba–Esztergom: PPKE BTK – Szent Adalbert Közép-Európa Kutatócsoport (Pons Strigoniensis – Orloj Könyvek 1.), 2008; Határok a spanyol nyelvű irodalmakban (szerk. Menczel Gabriella – Végh Dániel), Bp.: Palimpszeszt Kulturális Alapítvány (Lazarillo – Fiatal Hispanisták Tanulmányai), 2007; Három évforduló – Három generáció? (szerk. Végh Dániel – Zelei Dávid), Bp.: Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 2008.

64. Vö. A „boldog Bábel”. Tanulmányok az irodalmi fordításról (szerk. Józan Ildikó – Szegedy-Maszák Mihály), Bp.: Gondolat, 2005; Molnár Gábor Tamás: Világirodalom a modernség után. A kortárs elbeszélő irodalom oktatásához és értelmezéséhez, Bp.: Hatágú Síp Alapítvány (A könyves szakképzés füzetei 5.), 2005; Kiss Noémi: Határhelyzetek. Paul Celan költészete és magyar recepciója, Bp.: Anonymus (Belépő), 2003; Polgár Anikó: Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben, Pozsony: Kalligram, 2003.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret