stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Itt enned, innod kell

ÉTEKIRODALOM, KONYHA-NYELV, SZÍVERŐSÍTŐ

Aki ételt, italt adott, annak neve –

„Hová tünt húsz kiló Csukás István, / egy éve még megvolt, fénykép van róla, / ennyin már érdemes eltöprengeni, hús / a húsomból: mennyországba, vagy pokolba? // Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb: / vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek? / És honnan hiányzik, ha hiányzik, / hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?” (Csukás István: Hová tünt húsz kiló) – „Visszatért húsz kiló Csukás István, / szuszogva töltjük ki a nadrágot. / Mivel is köszöntsem, a cukrot nem szeretjük, / férfinak meg nem szoktak adni virágot. // Sört emelek hát, most már úgyis mindegy, / faggatom fölénnyel, mivel ő a kisebb: / hol jártál testem szabad, csavargó része, / milyen ördögöt féltél és milyen istent?” (Csukás István: Visszatért húsz kiló). 

Hol jártál, testem…? Mi jár át, testem…? Ki?

Platón Lakomája óta tart a lakoma. Kétezer-négyszáz éve. 

Jelen gasztroirodalmi fragmentumok címe Arany János 1880 tájára datálható, Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, ó magyar!” kezdetű Szózat-parafrázisából (töredékéből) származik. Aranyról azonban nem esik szó az alábbiakban, így arról sem: az „Itt enned, innod kell” sor kényszerű-tényszerű vegetálása miként függhet össze az Ars poeticában jó fél évszázaddal később, 1937-ben felbukkanó nevezetes József Attila-i fordulat, az „Ehess, ihass…” univerzális jogszerűségével. S ezen az ellentétezésen kívül még mennyi mindenről nem lesz szó! Csak a 20. századi magyar irodalmat nézve: kerüljük a Krúdy Gyula prózapoétikájában legendásan megszépült, de immár alighanem lerágott (kiszippantott) velőscsont-hagyomány emlegetését (filmképi lefordításával, Huszárik Zoltán és Tóth János 1971-es Szindbádjával együtt), noha ez az epikai örökség – egy királyian koldus, bóklászó, romantizált értelmiségi hőstípushoz kötve – él és virul (vagy ég és pirul). A minap Bán Zoltán András Susánka és Selyempina című kisregénye szolgált ínycsiklandó receptúrákkal (világosan rámutatva, hogy életrecept nincs). Nem elmélkedünk a hazai evésliteratúra feketébb kínálatának olyan remekeiről, mint Móricz Zsigmond egyes művei, különösen 1909-es agyonzabálási novellája, a Tragédia, holott a Kis János-i sorsnak is létezik újragondolása a közelmúlt magyar éhségirodalmában (Balázs Józsefnél, Tar Sándornál, másoknál; s általában is egy efféle írásműben a koplalást, éhezést jóval nagyobb figyelem és alázat illetné meg). Kihagyjuk a még oly sikerült egyéni-alkalmi témakezeléseket, köztük Simonffy András A világnagy zsíroskenyér (1977) kötetének címadó, valamint Az igazi lecsó s Márk bort hoz és megissza című (egy nemzedékkel ezelőtti) nemzedéki elbeszéléseit. Nem reflektorozzuk színműveink tanulságos étkezésjeleneteit és színházi megvalósításukat. Holott mennyire nem mindegy – mondjuk –, hogy Csáth Géza A Janika (1911) című darabjában – a meg sem jelenő címszereplő kisfiú váratlan halála, temetése után közvetlenül – mit vacsorálnak kiadósan a torozó szereplők: az anya, az apa és a házibarát (a tényleges apa)! Rántott csirkét-e (ahogy Fodor Tamás szolnoki rendezésében, anno Domini 1986), vagy narancssárgás vörösen zsírló töltött káposztát (Bérczes László színpadán: Szatmárnémeti, 2007)? Csáth a mai menüt nem instruálta – csak a másnapit, amikor a hazug hármas élet visszatér a rendes hazug kerékvágásba. A holnapi ebédnél még bőségesebben vigasztalódhatnak a gyászoló gyomrok: lesz gombás paprikás, borjúszelet, a hús mellé piré és kompót. A végén diós metélt. S aki óhajtja, annak étvágycsinálóként hamis leves. A Janikát manapság szerelmi-gyávasági tragikomédiának játsszák. Örkény István tollán a Macskajáték (1969) tragikomédiának íródott, az idősödők groteszk szerelmi hősiességét(-gyávaságát) bemutatva. Éppenséggel a férfifogóul sütött, végül a vécében lehúzott rengeteg fánk köré is lehet(ne) előadást építeni.

     Bár közelebbről behatárolandó területünk a továbbiakban a költészet, Berda József szinte ösztönösen ide illő nevét, a táplálék hedonista élvezetének és az anyagcsere gyönyörének líráját is mellőzzük. A boldog, böfögő, fingó evés-ivásban történő háborítatlan világ-elsajátítás nem olyan egyszerű képlet, mint azt Berda (a személy és az 1966-ban lezárult munkásság) lassan halványuló emléke láttatná. A rabelais-i alapozású vásári, kültelki falás-, vedelés- (és szeretkezés-) tradícióba, tágabban a korlátozatlanul életigenlő, szabadságtudatos népi nevetéskultúrába sem könnyű zavartalanul bekapcsolni ezt az életművet. Kevéssé rétegezett tanító jellege a nagyobb szabású Berda-versekre is jellemző epigrammatikusságban jobbára csak odáig jut, mint az Ez is »recept« négy sora: „Az Értelem egyetemessége kell; szellemi / szomjuság éljen-haljon bennetek. / S az, ami a jó gyomrot nem rontja el; / csak olyasmit egyetek!”

     A művészetbe, az irodalomba emelt étel és ital: kimeríthetetlen tárgy- és motívumkör. Legfrissebb sorvezetőként rendelkezésünkre állhat (többek között) Szántó András gyönyörű, okos könyve, az Eleink örömei (Gasztronómiai emlékek a hajdani metszeteken, 2007). A mitológiai és vallási összefüggésektől kezdve az ételkészítésen, a lakomákon, az ünnepeken, a tájak jellegzetességein, a szokásokon, a vendéglátás fortélyain át ital, kávé, csokoládé, dohány (és az evésalkalmakhoz, evésszertartásokhoz csatlakozó játék) élvezetéig ezernyi tipikus vagy atipikus pillanatot idéznek a lapok és fejtegetések. Hasonló extenzitásra a mi kereteink között se ok, se mód. Mondandónkat kedélyes belső címekkel nem osztjuk fogásokra. Nem aperitiffel, előétellel kezdtük, s a végén nem jánosáldással búcsúzunk. Csupán a kortárs magyar lírából szemelgetünk. Olyan eszköztárakból, melyek egyes helyeiken tudatosan, többszörösen hozzáigazították magukat a kulinaritáshoz, a gasztronómia átvitt jelentéstartalmaihoz. E jelenség részben magyarázható a főzéstudományi, szakácsművészeti albumkönyvek, látványos televíziós műsorok, okító étkezési tanácsadások megnövekedett számából. A főzés, evés, ivás nyelve: az emberiség közös nyelve. Még akkor is, ha az említett kiadványok és adások különféle dialektusokat beszélnek, és az akcentusokból, felhangokból következtetni lehet a sztárkultusz, a gazdaság, a kereskedelem, a gyógyszeripar, a reklám – a fogyasztói társadalom, a seft – érdekeire. 

Petri György még a halála után is szakácsi hírnévre vágyott. 2000. július 16-án hunyt el, de – nyilván a hónap nevének akaratlan vagy akart félregépelésével – július 17-re datálta [A Magyar Konyha szerkesztőségének] szánt levelét. „Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Petri György Kossuth-díjas költő vagyok. Ezenkívül amatőr szakács és hűséges olvasójuk – írta. – Mármost az a helyzet, hogy jelenleg a szakácskönyvemen dolgozom, és mivel a kulináris érdeklődésű közönség lehet, hogy a nevemet sem hallotta, ezért nekem jól jönne egy kis szakácsi ismertség, amihez nagyban hozzájárulna, ha Önök bemutatnának engem. Végül is Tandori kollégámat már bemutatták – igaz, hogy ő verébszakács, ami elég meghökkentő –, én meg emberszakács, de igyekszem, és igen tág baráti köröm méltányol…” (Tandori persze emberszakács is, és annak is elég meghökkentő. Narancsrágcsálási, fogkrémeszegetési textushelyei, az étkezésminimum híradásai számosak. Amennyiben járulékosan a testsúly is helyet kér e bekezdésekben (s kér), nem maradhat ki az ő versei közül például a 60 alatt. A cím nem arra utal, hogy e négy sor [és néhány más rokon kis vers] még 1995-ben: három évvel a Tandori-hatvan alatt látott napvilágot a Vagy majdnem az lapjain. Nem: a költő azon merenghet, hová tűnt kb. negyven kiló Tandori Dezső. „60 kiló alatt magam körül, / de nem magam alatt; / öröklét jár a fősúlyon belül, / kívüle csak a pillanat, a hab” – szól a szomszédos aszkézis- és centrumtudat-vers [„Uraim, itt vagyok…!” – a cím idézet a Föld körül s így maga körül nyolcvan [80] nap alatt övet kerítő Verne-hős Phileas Foggtól]).

     Petriről élete vége felé köztudomású volt az ún. irodalmi berkekben, hogy szakácskönyvet készül kiadni. Nem tudunk olyan nyilatkozatáról, érdemi megnyilvánulásáról, amelyben a főzési irodalmat a költési irodalommal szembeállította volna. Tehát – noha az irodalomról (műveléséről és hatásáról) sokszor beszélt kritikai hangnemben – nem deklarálta, hogy a szakácskönyvírás a szépirodalmi könyvírás trónfosztása, a receptek papírra vetése a versek papírra vetésének parodisztikus negligálása lenne. Mivel az el nem készült szakácskönyv körvonalairól, jellegéről nincsenek ismereteink, legfeljebb óvatosan vélelmezhetjük, hogy a szakácsi próza feltételezhető hétköznapisága a költészet (a Petrinél bizonyos értelemben mindig igencsak hétköznapi költészet) általánosságban való funkcionális kritikáját, deretorizálását is elvégezte volna. Legalább ennyire elképzelhető a szakácskönyv (ironikus?) átköltőiesítése, s még inkább, hogy Petri nem feltétlenül kívánta versenyhelyzetbe hozni lírikusi és konyhaművészi énjét. Több költőtársánál viszont a főzéstudomány nem egyértelmű profanitása és a költészet mára már korántsem egyértelmű szakralitása bölcseleti és nyelvi ütközéseket indukált. Ebből a konfrontációból (is) táplálkozik – például – Határ Győző, Eörsi István, Páskándi Géza, Csukás István, Tolnai Ottó, Aczél Géza idevágó versvilága, alkalmanként Deák László, Nádasdy Ádám, Kukorelly Endre, Kovács András Ferenc és mások egy-két szövege.

     A legkésőbbi Petri-versek, verskezdemények számos főzési utalást tartalmaznak (bár ritkásan előfordult ez a pálya valamennyi szakaszában. Az italra, szeszre való utalás még gyakrabban). Én meg a tészta, [Vesd meg az erkölcsi fertőt] (természetesen marhafartőt rímmel), [Ivott a disznó eleget] – sorakoznak a címek. Akár ily morbidak is: Kedvenc ételem a rák („Én vagyok a magyar Homárosz. / Fogócskázunk: én őt vagy ő esz meg engem?”). Ezek a művek alkalmiságuk, ötletszerűségük ellenére nem idegenek a teljes életmű tónusától és témáitól. A színészbarátjának, Cserhalmi Györgynek címzett játékos, időmértékes elismerés sem: „Kedves Tyutyukám, pörkölted rám mély benyomást tett, / látom, egy valakit, engem, legalább nem utálsz. / Alceste pörköltet főz, lám, az életszeretet győz, / és ami mindezt megkoronázza: az uborka és a kovász” (Cserhalmi pörköltjére. – A pörkölt, ez a konyhában és szabadban is sokféleképp, ízletesen, látványosan elkészíthető, a magyar ízlelőbimbók számára igen kedves húsétel önmagában is szervezhetne egy nemzeti versantológiát: Deák László: Egy adag pörkölt; Aczél Géza: körömpörkölt stb.) 

Versközelítéseinek egyikében („Gondolta a fene” – Charles Baudelaire: A leves és a felhők) Petri így ír: „Baudelaire dühödt szarkazmussal teszi nevetségessé azt a velejéig burzsoá (vs. citoyen) elképzelést, hogy a költő szakralizált clown. Hogy a zabálást-vedelést-böfögést megnemesítő Tafelmusikantként kívül állna-állhatna a »valóságon« – vagyis a seft valóságán és a Kinder-Kirche-Küche ideologikus valóságán. // Minden hatalmi (gazdasági-politikai) elit számára az volna a kényelmes, ha a költő – általában a művész – beérné ezzel a szereppel. A költő – jelesül Baudelaire – azonban egyáltalán nem akar megfelelni ennek a ráosztott szerepnek. Baudelaire nagyon is jelen óhajt lenni a világban – mint annak rossz lelkiismerete”.

     A világban való ideologikus-provokatív jelenlét alkotói álláspontjának hírül adásához vagy a (természeti-társadalmi) világ, vagy a benne való jelenlét, vagy – és leginkább – a kettő együttes ábrázolására, művészi deklarálására van szükség. Amennyiben a dinamikus jelenlétre kerül a hangsúly, az egyén szellemi-lelki aktivitásának meg- és leképezése mellett döntően az önfenntartás és a fajfenntartás gyakorlata szolgáltathatja az artisztikusan átlényegítendő vagy agresszívan közvetlen testi argumentációt. A fajfenntartás témaköre, s ezzel érintkezően a szexualitás megjelenítése számos kötelemmel terhelt. Majdhogynem mindig eszmei, érzelmi, praktikus erővonalak mentén kell elhelyezkednie (szerelem, szeretet, család, áldozatvállalás stb.), időről időre módosuló társadalmi minták, nyelvi és egyéb tabuk kihívására kell reflektálnia. Művészi értelemben is erősen hagyomány- és (meg)szokás-orientált. Ezzel szemben az önfenntartás, illetve ezen belül az evés, ivás – ugyancsak meglevő és érvényesülő szokásrendje közepette – sokkal inkább a mindennapiságba olvad. Elemi szinten sokkal kevésbé problematikus és bonyolult, mint a fajfenntartás. Erkölcsileg is tizedannyi az útvesztője. Jóval könnyebben vált ki hasonlóságot és szolidaritást az emberi egyedek között, s kevéssé ismeri a nemi vetélkedést, a nemi princípiumok prejudikációit. Az evési (ivási) cselekmény általában kevésbé intim és individuális, mint a szerelmi (szexuális) cselekmény: a közös jelleg dominánsabb az egyéni jellegnél. Míg a szerelem, szeretet, szexus (vagy a hiányuk) lényegében mindig tárgya annak a műalkotásnak, amely ezeket az ábrázolás körébe vonja, addig a táplálkozás (főleg az étkezés, de részben az italfogyasztás is) sokszor csak természetes része, szükségszerű összetevője, elengedhetetlen kísérője a műnek.

     Ismeretes továbbá, hogy az önfenntartás táplálkozási szegmense, valamint a fajfenntartás szexuális eleme mint jelenségegyüttesek a művészetben részlegesen felcserélhetők egymással. Vagyis az étellel, itallal való egyesülés (s akár az étkek, italok biológiai feldolgozása) egyértelműen ráutalhat a másik egyeddel történő szerelmi, szexuális egyesülés aktusára, másfelől a szerelmi (testi) birtokbavétel az egyén átvitten értett táplálkozásának kifejeződése lehet. Maga Petri sokszor alkalmazta a lírai jelentésképzés (a nem „Tafelmusikant” megszólalás) érdekében a két szféra összejátszatását – a tradicionális értelmezési közegből, a szabályszerű beszédkultúrából száműzve, a depoetizáltság régiójába azonban visszamozdítva a magasztosságot. Az Örökhétfő (1981) versei közül a Változatok női mellre egyes szöveghelyei folklorizálódott (általában pontatlan) idézetekként is fel-felbukkannak a köznyelvben. A vers 1 tétele ekként indul: „Fonnyadt emlőjét úgy gyűrtem össze, / mint üres cigarettásdobozt / Szórakozottan morzsoltam, markolásztam – – – […]” A 2 öt sora viszont a lealacsonyításban is emelkedett: „És azután a hűtőszekrényből kivetted / a polietilén zacskóstejet, / áhítattal két tenyeredbe fogtad / a hullámlót, tömöret, hűvöset. / Holt, ifjú anya mellét – – –” Amennyiben – miként az kívánatos – a táplálkozás- (főzés-) motivikájú költeményeket elválasztjuk az ivás- (részegség-) motivikájú költeményektől, akkor is sok Petri-vers tartozik e serpenyőbe: A sertés énekeiből; A konyhafőnök ajánlata; Vegetáriánus tál Übü papa módra stb. (Alaposabb elemzésnek vizsgálnia kellene a kannibalizmus jelentésbeli közvetettségeit, az antropomorfizáció és az animalizálás szerepét. – A kannibalizmus egy különleges tematikai-jelentésbeli variációja az istenevés, melyet nem pusztán – a Jan Kott-féle, ógörög kiindulású intenciók nyomán – a [modern] drámában lehet tetten érni, hanem a költészetben is. Így a drámáit sokáig istendrámákként műfajozó Háy János 1988-as lírakötetében, az Istenekben.) 

A Petri által említett Kinder-Kirche-Küche hármasság első két tagját ezúttal nem vehetjük szemügyre, a harmadikat viszont kötelességünk. A német Küche (konyha; ételkészítési mód, főzés) szó az idegen nyelvi (latin, angol, német, francia, olasz, orosz) intarziákkal versben is mindig tudatosan, hatásosan élő Petrinél a Baudelaire kapcsán játékba hozott jelenség szabatosan terminologizálható voltát, ironikus „filozófiai” funkcióját sugallja. Ugyanakkor a konyha- mint előtag (terminus technicus) valamely dolognak a partikularitását, leszállított értékét, szerényebb színvonalát fejezheti ki (konyhafilozófia, konyhanyelv, konyhatündér stb.). A bőséges kivételektől és a falusi példáktól eltekintve a konyha a lakás kevésbé fontos, kevésbé frekventált, ritkán exkluzív helyisége. Innen a szóösszetételekben az enyhén pejoráló jelentésárnyalat. De a konyha egyben sajátos mikrovilág. Az újabb európai kultúra számára (legyen egy kis világirodalmi kitekintés is) Arnold Wesker 1964-es színműve (The Kitchen) adta meg az alaphangot egy éttermi konyha megállás nélküli, fárasztó, kizsigerelő robotjának munkadráma-kiaknázásával, a konyhaüzem társadalomtanának kaotikus revolúciójával. Igaz, Harold Pintertől Az étellift még korábbi (1957), de az egyfelvonásos eredeti angol címe más (The Dumb Waiter – ,A néma pincér’), pokoli közege is eltérő. (A legkevésbé sem valószínű, hogy Csukás István 1995-ös kötetcíme, az Étellift a pokolba erre akarta ráolvasni magát). A konyha nem csekély számú versben (és más írásműben) a lakás központjától, a főbb létterektől elhatárolt, szűkös munkaterület (nemegyszer az étkezés lehetséges élettere) – és szegényes menedék („a beállós konyha fojtogató présétől szenvedve / aznap reggel is minden szalonnás katona után / kellemes ritmusban az ablakból epikusan lenéztem / vagyis ezúttal sem csupán impressziókra vágytam” – kezdi Aczél Géza az [ablak]halál című versét). A konyha, konyhaablak: tudatosított (alsó) gépállás, periferikussága ellenére a nem érdektelen marginális látószög megnyitója. A locus ezzel rendre kapcsolódik a munkatevékenységhez, a főzéshez. Szimbolizálódásuk együtt mehet végbe. Aczél Géza immár időben féltávoli verse termékenyen összevethető Rakovszky Zsuzsa A konyhaablakban… című új versével, mely a korlátozott kilátást és a vegyes minőségű látnivalókat szintén a nem (vagy csak részben) impresszionisztikus körkép (a külső, fizikai látvány – és a benső, intellektualizáló tapasztalat) pásztázására, a visszametszett világegész elégikus-kritikai jelképezésére alkalmazza. A konyha a depatetizált modern elefántcsonttornyok egyike. Ételszagú cella, kilátással a perspektívátlanságra. (A konyhai világ specifikus jelentéseire, kulissza-jelentőségére világít rá – vö. világos konyha –, hogy a konyha- helyszín és -miliő nem kevés újabb magyar dráma értelmező közege, díszlete: Schwajda György: Segítség (1978), Spiró György: Kvartett (1996), Spiró György: Prah (2007) stb.) 

A főzés, ha a szakácsművészet szinonima révén fejeződik ki, megnevezésében is művészetként revelálódik. E felfelé stilizálás szemléleti és nyelvi lehetőségeit érvényesítik azok a versek, amelyek szisztematikusan élnek a szakács mint lírai alany felléptetésével és a sütés-főzés alkotó (művészi) tevékenységként való beállításával. Megismételve, hogy – jóval tágasabb, leltárszerűbb metszetet is megengedő, jóval tréfásabb feldolgozást is elviselő – anyagunkat inkább jelzésekben, trendekben foglaljuk össze, Eörsi István Leopold-ciklusára emlékeztetünk nyomatékosan. A sorozatszerű versformálást (például az E. I. önkéntes névhez rendelt verseket) kedvelő Eörsi az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén valóban megírt egy verses szakácskönyvet. Leopold szakácskönyve a címe. A címszereplő versalany (alakmás) nevének játékosságával (Lipót – Lipótváros; Lipótmező stb.) most nem bíbelődünk. Az 1983-84-es keltezésű tizenhét mű mindegyike háromszor négy soros, keresztrímes. A tizenkét soros, három szakaszos verset (noha inkább x a x a rímképlettel: a kötetlenebb félrímmel) többen is a (magyar) gondolati vers egyik fontos alakzatának tartják. Ebben a keretben íródott – például – Nemes Nagy Ágnes Madár, Pilinszky János Egy szenvedély margójára és Jelenések VIII. 7., Tandori Dezső Hommage című költeménye. Különösen Pilinszkynél lenne érdekes és érdemes a verscímek számbavételét folytatni. Az étek-, étkezésmotívum erősen foglalkoztatta a költőt. Az önmegtagadás, önuralom kontextusában is. A (szent)áldozással (istenevés) összefüggésben is. A Parafrázis korábbi, Eleven étketek vagyok címváltozata, a Francia fogoly nevezetes „enned, innod kell”-je: a mohó falás és visszaöklendés, további nagyszerű metaforák kérnének helyet. A Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977) prózájából ez (cella, világ, bennelét, elsajátítás): „Egy költő számomra olyan kazamata lakója, aki számára a puszta tapintás fontosabb annál, amit kitapintott (gondoljunk Hölderlinre és Don Juanra), s a világ egészével úgy kíván találkozni, hogy mindinkább beéri azzal, ami a tányér alján megmaradt”.

     Eörsiről 2005-ben nem egy nekrológ is fontosnak tartotta tudatni a fokhagymás disznóságok, a gatyaszaggató pálinkák iránti, életen át tartó vonzalmát. Sorozata in medias res kezdődik, s egyenletes teljesítményt követően magaspont nélkül ér véget. Kompozíciója kért, elviselt volna újabb darabokat. A főzés, táplálkozás stiláris közegét, nyelvi hajtóerejét (szókincs, szólások stb. – sava-borsa; mindennek megjön a böjtje stb.) viszont eredményesen kamatoztatja. A rétegnyelv cinkossága általában is kedvez a főzésbeszéd költői és olvasói közötti összhangnak (és áthallásoknak). Az autobiografikus, múltfelvillantó, számvető tendencia, a hiátusos önéletrajziság egyértelmű Eörsinél: „Lelkes kukta volt Leopold, / vonzotta a tudás, / még nagyobb tanítója volt, mint a Turós Lukács” – játszik a mesterszakács Turós Lukács és a filozófus-mester Lukács György nevével (Leopold és a mestere), a tulajdonnév elé bekonyhanyelvelve a fölösleg/hiba határozott névelőt. A frivol, kendőzött gondolatiság a Leopold istent főz szakaszaiban a legattakosabb (adys hinteménnyel): „Nem hiába járta be ma / a Titok-piacot, / szatyrába Transzné, a kofa / egy istent csúsztatott. // Lélek-olajat önt alá / a szentelt tepsibe, / angyalszárnyhímport szór reá, / sors-borssal hinti be. // Az isten jó illata száll / konyhán át s öt szobán. / Leopold felsóhajt: »De kár, / hogy ízlésem pogány«” (sava-borsa nem csupán a sors-bors, hanem az egyéni négyszeres szóösszetétel angyalszárnyhímpor is. Ahogy a pontosan kimért receptek szívesen felveszik az egyéni próbálkozások, ízesítések véletleneit, a szakács éneke – brechti songja? – is sokféle alapanyag keveréke, turmixa.) A szakács- és főzésversek (gondolati dalok) kicsiny, feltűnő zárványként helyezkednek el az Eörsi-költészetben. 

Még inkább szigetszerű, ha a költő csupán egy-egy esetben alkalmazza a gasztronómiai metaforikát a gondolati vagy létköltészet érdekében. Ebből is eredhetnek zenitversek. Ahogy Reményi József Tamás summázza Deák László 2003-as kötetének, a Fojtatásnak két költeményéről: „Mintha a kötet egésze azért állt volna össze, hogy elbeszélhető legyen, mi történt 1999. december 24. és 27. között – ahogy a vers címe, a magyar líra egyik legszebb siratójának címe tudósít róla. Nem, nem karácsonyt említ a költő, annál tárgyiasabb a beszámoló néhány nap foglalatosságairól, amelyek közé – történetesen – bekerültek nemcsak az ünnepi munkálatok, hanem a halál körüli tennivalók is. »Nem készülök el, nem készülök el« – halljuk a háziasszony örökös, mosolyogtató aggodalmát, minden jeles nap oly ismerős szófordulatát, amely egy pillanat alatt a halálra sohasem fölkészült ember kétségbeesésére vált. Ilyen egyszerű ez – hát hiszen éppen az a döbbenetes, hogy ilyen egyszerű. // S persze ez az állítás megfordítva is igaz: ahogyan A hetedik napon című darabban a készülő húsleves kellékei, a hozzájuk rendelt mozdulatok, s persze az ízek, illatok, a konyhai létezés egész orgiája oly magától értetődően képviseli a természet csodáját… Az utolsó négy sor tanítani valóan társítja azután e gyönyörű kettős képzethez a hozzá törvényszerűen kapcsolódó átbillenést a nemlétbe, mintegy visszavezetve a magányossá lett ember hétköznapi élményét a gyászmunkához: »Fél nyolc. A leves tükrébe már / zöldségek záporoznak alá / s gyöngyözve fődögél tovább, / az illatos és néma végkifejletig«. A debreceni pályatárs, Aczél Géza receptversei jutnak az ember eszébe – hogy a késő avantgárd hagyományok egy másik epikureusát említsem…” 

A kortárs magyar líra legkomplexebb, leghomogénebb főzésköltészetét létrehívó Aczél Géza meglehetősen rezignált epikureus, és a receptvers kifejezés csak abban a kibővített értelemben illik munkásságának egy – újabb – részére, ahogy azt kritikusa (bajtársi játékossággal) a sorok között (másutt meg Aczélról írott bírálatában) érti is. Az elégia műfajának sokváltozatú térhódítására időben felfigyeltek költészetünk szemlézői. A folyamat mintegy két évtizede tart. Értekezett róla – különféle összefüggésekben – Bodor Béla, Dérczy Péter, Margócsy István. Folytathatnánk a sort. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepe-vége csak jócskán késve kiadott Tandori-versterméséhez (A Legjobb Nap, 2006) Tóth Ákos A napóra fája (Az elégia mint az időben-lét olvashatósága a „középső” Tandorinál) című utószót fűzte. Az elégia-problémát is appercipiálta Kabdebó Lóránt, midőn a Rögeszmerend (2007) lapjain Turczi István művének tragikus derűje alapközelítéssel szólt a költő eddigi pályájáról stb. Aczél – a Kassák- és a Juhász Ferenc-vers hosszú, látszólag hétköznapi lejtésű sorainak ritmikájától, szórendjétől is megihletve, közreadásuk idején egyre fokozódó feltűnést keltő, máig is kitüntetett érdeklődéssel kezelt gasztroverseiben – (ablak)halál; (ablak)szakács; csipetke; túrós csusza; kocsonya; ételmaradék és így tovább – a lírai önéletrajz egy változatát alkotta meg. A forma többszörös feszültségét (többek közt) éppen a „kötelezően” rímtelen kassáki versáramlás és a (Juhász-hatásokkal is kapcsolatba hozható) mind cizelláltabb-szokatlanabb rímelés (sokszor: belső rímelés) dinamikája teremti. Tartalmi vonatkozásban ez az életrajz: halálrajz is. A vadas nekrológvers (a testvérbátyé – még a haldokló életében, esdeklő-bocsánatkérő gesztussal). Az üvegöblítés (a 2005-ös [szakma]alkony élén) az önhalottság képét körvonalazza, részben a báty bekövetkezett halála okán: „posztumusz kötetem jól kezdődik másodszor írom újra az üvegöblítést / melynek hangulata utánozhatatlanul lógott bele testvérem halálába / és valami furcsa délszaki kánikulába hol elmúlás és a megolvadt aszfalt / víziója négerek szomorú énekével és jeges italokkal zsigereimben összeért / de szép versemmel elszállt a vindóz rossz gombokat nyomkodtak a sörös kezek…” A vers is meghal (elszáll), akár a lélek. Reinkarnálódnia (újraíródnia) szükséges. A múlt hangulataiból, töredékeiből, az epikolírai beszámoló emléktelevényéből születik meg (születik újra, születik versbeli életre) a lírai ego is, aki – Adyval szólva – folytonosan tudja: „Élet s Halál együtt-mérendők”. A félnóta szarkasztikusan töpreng az emberélet útjának feléig megtett (egyébként valaki más: a világ állítólag legidősebb, s épp elhunyt embere által megtett) ötvenhét évről – és a következő ötvenhétről. Post coitum omne animal triste – tartja a bölcs mondás. Aczél elégiáit olvasva úgy tetszik: főzés közben ugyan jó esetben nem, de főzés után is minden emberkerti lény (esetleg: minden lélek) szomorú. A teremtő keserűség, megértő-átláttató rosszkedv felemelő, megnemesítő voltáról újabb esszéirodalmunkban Balassa Péter meditált a legszebben, legtartalmasabban, Nádas Péter művei kapcsán. Nádas pedig a Mélabú körében beszélt erről. Földényi F. László több hazai és külföldi kiadást megért könyve, a Melankólia is részben rokon tárgyú. Bár e szövegek egyike sem az evés kiábrándultjairól, az ivás csömörültjeiről íródott, némely tanulságaik akár Aczél Géza héjukat gazdagon kitöltő főzés/evés-verseire vetítve is érvényesek. 

Az ivás (az alkohol) metaforikája önálló kérdésköteg. Külön tanulmányt kellene kapnia. Az irodalmi műben megérzékített ivásjelenség, ivásprobléma (most csak az 1965/1970 utáni magyar irodalom történetében, műveiben gondolkodva) szervesebben kapcsolódik az élvezet-, a kábítószer-irodalomhoz (a mindenkori ópiumszívók emlékirataihoz), mint az evés- és főzésirodalomhoz. A táplálkozásban kifejeződhető önépítés és önpusztítás bipolaritásához képest az ivás, szeszfogyasztás e kettőssége sokkal riasztóbban mozdul el a második lehetőség, az önpusztítás irányába. Az evésliteratúra formai, motivikus tradíciói nem lebecsülhetőek, ám az ivásliteratúra kiterjedtebb. Pörköltdal ad hoc íródhat – bordal kotyog ezer hordóban is. Mégsem kerülhetnek asztalra az irodalmi ételek – irodalmi italok nélkül. S akár ivóvízdicsérőkbe, colakortyolókba is belefoghatnánk (Parti Nagy Lajos egyik jelentéstelített – ha nem is konyha-, de plazanyelvi – szava a cola. Elég a Löncsölő kislányt, a Szívlapátot, az Őszológiai gyakorlatokat olvasni egy pár szópohár coláért, cola lightért, pepsiért).

     Az újabb magyar alkohol(izmus)-irodalom jelenségeit Császár István, Hajnóczy Péter, Bólya Péter, Temesi Ferenc, (a másnaposság dicséretére és ellenében, szerzőtárssal – a 2007-es ünnepi könyvhétre – macskajaj-receptkönyvet is publikáló) Cserna-Szabó András és mások műveiben hosszabb ideje rendszeresen nyomon követi és elemzi a kritika. Főleg az epikában tehát. Erős szociológiai, orvostani ráhangolódással, morális figyelemmel, tipológiai, stilisztikai, motivikai közelítéssel. A mai Magyar Pimodán – a téma, az ábrázolás bizonyos kimerülése, ismétlődései folytán – kevésbé bőséges argumentációval rendelkezik, a primer és a szekunder irodalomban is. De – példának okáért – Kovács András Ferenc költői humorának fénytörésében ott csillog a Pótital, vagy a – megvesztegetően szellemes, literarizáló betétekkel: verscímekkel irizáló-sötétlő – Top 10 Kántor Lajosnak.

     Madarat tolláról – költőt italverseiről. Csukással kezdtük; vele zárjuk. Tudván, hogy sem az evés-, sem az ivásirodalom összképe nem feltétlenül tendál a nála megnyilvánuló kedélyesség felé. Ám a témakörben oly tipikus kettős hangzás, a „kettőn áll a vásár” a fogyás- és visszahízás-verssel kezdett-végzett Étellift-kötetbe szúrt Máj-dalban is dúdolja magát: „Kinyírom a májam, / a májam kinyír engem. / Egymást lessük félidőben: / az állás döntetlen. // Én nyelem a mérget, / ő meg feldolgozza, / nem érdekli hülyeségem, / sem, hogy mi okozza. // Vagyunk zsák s a foltja / már örökre ketten, / s együtt sóhajtjuk a végén: / tettem, amit tettem”.

     Ad notam: ettem, amit ettem; ittam, amit ittam. 

TARJÁN TAMÁS


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret