Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Borbély Szilárd

Hét elfogult fejezet a magyar líráról

 

 

(A Nobel-díj után)

Ha azzal kezdeném ezt az írást, hogy a magyar irodalom hirtelen, külső és esetleges történések hatására olyan helyzetbe került az első magyar irodalmi Nobel-díj elnyerése által, amely belső szerkezetének, értékítéleteinek újbóli felülvizsgálatát és átértékelését időszerű feladattá tette, bizonyára sokan megütköznének ezen a megállapításon. Visszagondolva arra a megdöbbenésre, zavartságra, értetlenségre, amely Kertész Imre kitüntetését körül vette, látva a kiváltott indulatokat, vitákat, a Nobel-díj történetében ez ideig egyedül álló reagálásokat, bizonyára nem is volna meglepő, ha előző kijelentésemet provokatívnak, rosszabb esetben hatásvadásznak tartanák. Pedig jobban meggondolva sem egyik, sem másik nem akar lenni. Pusztán arra kívánja felhívni a figyelmet, amit az irodalomtudomány nem mulasztott el tudatosítani az elmúlt időben, hogy az irodalom tudata nem azonosítható a nemzet tudatával, és a hatás nem a művek objektivitásából és tárgyszerűségéből származik, hanem az uralhatatlan jelentéseknek a jeleket is kimozdítani képes erejéből. A kultuszok és a kánonok természetét vizsgálva az is tudatosodott, hogy az irodalmi értékrendek nem tiszta esztétikai szempontok által meghatározottak, hanem mindenkor van bennük az intézményesült hatalomnak is szerepe, és hogy intézményesülve maguk is hatalomra tesznek szert. Annál is inkább, mert a modern magyar irodalmat intézményesülésének körülményi által meghatározott módon inkább a sors, mint a metafizika érdekli. A bölcselet és a lét kérdései is csak annyiban kerültek érdeklődése homlokterébe, amennyiben a sors kérdéseivé válnak. Vagyis leginkább minden mozzanata a magyar irodalomnak hagyományosan az intézményesülés felé vezet, mint valami kényszer vagy másként fogalmazva: sors. Az intézményesített kereteken kívül nem létezik magyar irodalom. Azok a szereplők, akik ezen kívül helyezkednek el, gyanúsak, és velük kapcsolatban eleve olyan feltételezések élnek vagy kapnak lábra, hogy nem a magyar irodalom részei. Legutóbb látványos módon Kertész Imre ügyében okozott ez némi - persze előre megjósolható - indulatokat.

 

 

(A régiség szerepe)

A magyar irodalom tehát olyan rendszer, amely inkább a sors, mintsem a lét emlékezeteként tartja számon önmagát, és ezt is leginkább csak akkor, ha intézményesült keretek között teheti. Ennek következtében amikor a humanista mediális rendszerről levált a magyar irodalom, és a régiség illetve a modernitás irodalma közötti szakadék elmélyült, szinte teljes mértékben törlődött a felvilágosodás előtti korszak irodalmi emlékezete. A modern irodalom pedig mindenek előtt tudat. Kevésbé a szövegek hagyománya, hanem az emlékezet és felejtés mindenkor jelenlévő kizárólagossága és a történetiséget feloldó egyetemesítése. Mert a magyar irodalomban - paradox módon - épp a történetiség által rétegzett időbeliség felfogásának megjelenésekor lesz az irodalom azzá az eszközzé, amely elmossa a történeti távolságot. Várna és Mohács, Rákóczi és Dózsa, illetve a többi történeti tragédia egyidejű jelenlétként, a sors örök szabályaként íródik bele a költészet emlékezetébe.

A régiség - nagyobbrészt egyházi vagy hitbuzgalmi tartalmakkal terhes - irodalmisága a felvilágosodás idején elveszett az élő hagyományból. A népdal, népballada, illetve Arany érdeklődése miatt a históriás ének, illetve a feltételezett hőseposz nyomait rejtő irodalmiság került csupán vissza. Szélesebb körre kiterjedő érdeklődés az elsüllyedt irodalmiság legkülönfélébb emlékei iránt majd csak - és nem véletlenül - Kosztolányival jelenik meg. Úgy hiszem, Kosztolányi az irodalmat a lét teljességére figyelő írásbeli formaként kezelte, amelyről leginkább csak az tudható, hogy nyelvként jelenik meg a szemünk előtt. Az egyes, ezen a nyelven nyomot hagyó ember elmosódik és feloldódik ebben a nagy óceánban. De az írásokban ottmaradt nyelv által mégis csak az ő valamikori esendő létével szembesülünk. A nemzet, a történelem, a sors, az individuum mind a fikcionalitásban foglal helyet, egyedül a költő hangja hagy nyomot az írásokon. A felvilágosodás, de még inkább az azt megelőző régiség - fontos megszorításként - szerzőhöz kapcsolható irodalmi szövegei ekkor kerültek a filológiai-irodalomtörténeti érdeklődésen túlmutató figyelem előterébe. Ezek a régi szövegek a nemzeti gondolat, a romantikus költészet- és költői szerepfelfogás előtt még a humanista iskolázottságú poétikák alakításának nyomait viselték. Ennek az irodalomnak a lassú visszaszivárgása a hagyománytudatba segített vagy avantgard, vagy klasszicizáló posztromantikus poétikák kialakításában. Ezek a poétikák a mondat, a költői mondattan újraszervezését végezték el. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek szó-kultuszú költői beszédei akár utóvédharcként is felfoghatók, hiszen a képhalmozás, a túlhajtott metaforizálás mind a költő önfelmutatását, a költői szerep felstilizálását, vagyis a mögötte meghúzódó ideológia megingását hivatott elfedni. Akárcsak az eredetiség elvárása, és az idézéssel szembeni gyanakvás.

A föltétlen eredetiséget ez az esztétika a képhalmozásban, az újabb és meghökkentőbb képszerkezetekben vélte megtalálni. Nagy László nyelvének hiperboliái és parabolái, vagy a paralogia elhatalmasodása Juhász Ferenc költészetében erről tudósított. A Margócsy István által említett nyelvkritikai attitűd, vagy a tétek látszólagos visszavétele - különösen - Tandori Dezső lírájában (verebek, macik és lovak) kezdetben sokkolóan hatott. A nyolcvanas évek közepén megjelenő fiatal költők látszólagos rontott nyelve, többek között az ekkoriban nyilvánossághoz jutó Erdély Miklós, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos lírájában úgyszintén kavart némi indulatot egyesekben. A nyolcvanas évek végére a líra ügyei immár visszavonhatatlanul és tovább nem leplezhető módon, hiszen a közbejött úgynevezett rendszerváltás minden addigi józan számítást összekuszált, és a költészet többé mintha már nem számított volna országos ügynek. Az irodalom szereplői között voltak, akik ezt megelégedéssel üdvözölték. Ám vélhetően jóval többen a romlás jelét vélték felfedezni benne.

Ahogy a póz, a költői szerep jelentést felügyelő erejébe vetett hit, a sors mint politikum, a föltételen eredetiség elvárása, a lírát a költői képpel azonosító poétikai gyakorlat háttérbe szorult, úgy növekedett meg az érdeklődés a szövegek sokféle világa iránt, és úgy tért vissza az irodalom emlékezete. És ezzel együtt színesedik a műfaji kínálat. Egyáltalán a műfaji és a formai emlékezet mint jelentést közvetítő energia megnyitja a múltra való ráhagyatkozás útját. A nem csak illusztratív vagy motivikus elemként alkalmazott hagyomány a nyelvek párbeszédét ténylegesen megtörténő eseménnyé teszi. Az emlékezet szabályozott formáira, közöttük az irodalomra különösen igaz lehet, hogy a jövő mindenkor a múlt felől közelít. A régiség kánont felülvizsgáló erejére nem véletlenül Weöres Sándor tett kísérletet a Három veréb hat szemmel kötet válogatásával, illetve más értelemben a Psziché című poétai románjával. A költői szerep iránti lanyhuló alkotói érdeklődés eredményeként a parttalan szöveg és a személytelen műfaj kerül inkább előtérbe. Kovács András Ferenc weöresi indíttatású, a hanyatló barokk és a manierizmus kora iránti érdeklődés jegyében nyúl a régiséghez, és elsődlegesen mint műfaji és formai archívumhoz. Az avantgard modernség jegyében personákat is felléptet a költészet porondjára, kiknek mesterségbeli tudása úgyszintén lenyűgöző. Érdeklődés mutatkozik az eposz, de legalább is a paródia (Szálinger Balázs: Zalai passió, 1999), valamint nagyívű vállalkozásként a klasszikus verses regény (Térey János: Paulus, 2001) iránt. Az autoritás nélküli szövegek emlékezetének megújítása és a szerzőkről leváló mű- illetve versformák a textust helyezik vissza a líra főszereplőjének helyébe. A poétikai rendszer nélkül, véletlenszerűen felbukkanó zárt, kötött és az időn átívelő műfaji kódok a személy közötti és személy fölötti folyamatosságot állítják helyre. Vagyis utak nyílnak meg vissza az időben is. Az ezen a területen is kezdeményezőnek számító Kosztolányi Halotti beszéde (Kulcsár Szabó Zoltán: Hagyomány és kontextusok, Bp., 1998.) értelmezésére új lehetőségek jelennek meg. Nem véletlen, hogy az archaizmusok bevonását a versolvasásba leginkább olyan értelmezők kezdeményezték, akiknek a recepcióesztétikai iskolázottság mellett a régiség irodalmára, illetve a műfaj mint hermeneutikai kód értelmezésére is van fülük (Szigeti Csaba: A hímfarkas bőre, 1993; Oláh Szabolcs: Elbeszélhető beszélgetés, Alföld 2001/2. 113-120.; Kulcsár Szabó Zoltán: A líraolvasás lehetőségei a '90-es években, in Az olvasás lehetőségei, 1997., 134-145.). A régiség sokszor szerzőket is nélkülöző archívuma sok-sok elfeledett műfajt tartalmaz, amelyeknek megértése az irodalmi beszéd jobb megértését segítheti. Érdemes velük kísérletezni.

 

 

(Hungarikum-e a magyar líra?)

A magyar irodalomban hagyományosan túlértékeltnek tudott líra intézményesen kiszabott pályán mozgott. Ennek a kivételezett helyzetnek a műfaj autonómiája fizette meg az árát. Igen hamar a líra intézményesen védett területté vált, ahová a magyartalan, vagyis nemzetietlen gondolatok és érzések nem tehették be a lábukat. A római, spártai republikanizmus allúziói lengték be (Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején, ItK, 1998/5-6., 668-686.)  azokat az irodalmi eszményeket, amelyek a múlt irodalmi emlékezetét uralták. Ady és a Nyugat helyezkedett szembe először látványosan és hatékonyan az intézményrendszerrel. Ady erős költészete egy hatékony, ismert hangzó hagyományt, az Arany-balladák formai emlékezetét alakította át lírájában. Az allegóriák, szimbólumok világába helyezte a homály, a kifejtetlenség, a megoldatlanság felidézését szolgáló tartalmakat, melyeknek igazi feloldhatósága visszaidézte a sors kollektív emlékezetét. Ady radikálisan individualizált líráját paradox módon mégis a közös sors, a kollektívum nevében beszélő hang fedte el és tette megközelíthetetlenné a 20. század költői fejleményei számára.

Ezáltal az egyik legerősebb költő, a leghatékonyabb lírai hangot kialakítani képes poétika lezárt és folytathatatlan volt. Csak a szerep felöltésére, ismétlésére lehetett vállalkozni. A nyugati eszméket és a lestilizált, heroikus vagy a rigorózus erkölcsi elvektől mentes individualitás felfogását valló Kosztolányi utasította el leghatározottabban a sors nemzeti elvű magyarázatát képviselő líra hagyományát. Az avantgard pedig inkább csak a szövegek felszínén hagyott nyomot, vagy amint azt a hetvenes-nyolcvanas évek köteteibe belelapozva látható, elsődlegesen a nyomdai szedéstükör tipográfust próbáló blikkfangjain.

A magyar irodalom azonban valami miatt úgy tudja, hogy a líra az ő erőssége. És hogy ezen a területen olyan gazdagok vagyunk, hogy az már világviszonylatban is figyelemre méltó. De legalábbis, líránk nem ismerete megszégyeníti Európát. A líra olyan speciálisan eredeti és magyar, amely védelmet igényel, akárcsak a tokaji bor vagy újabban a pálinka, mert hogy hungarikum. Ez a vélekedés az utóbbi néhány évtized irodalmi alakulástörténete fényében már szerényebb értékelést kap. Prózafordulatról beszél a kritika a nyolcvanas-kilencvenes évek történéseit szemlézve. A líra ugyan továbbra is erős, és meghatározó teljesítmények születnek, de valahogy mintha összezavarodott volna az irodalom értéktudata. A magyar irodalom külföldi megmérettetése pedig azt támasztja inkább alá, hogy a próza mutat fel olyan teljesítményeket, amelyek "világirodalmi" mércével is mérhetőek. Pontosabban fogalmazva a külföld is figyelmet és érdeklődést mutat iránta. A mértékek viszonylagossága persze adhat okot epés és rosszindulatú megjegyzésekre.

Az első irodalmi Nobel-díj azonban ezt a kényelmes önszemléletet is megbolygathatja. Talán mégsem a líra az a műfaj, amely leginkább képes a magyar irodalmat reprezentálni a külföld előtt? Persze, mindez az értékeket nem befolyásolja. Nem fogja az irodalmi kánont gyökerestől felforgatni. Továbbra is életben maradhat a nyelvek összemérhetetlensége jegyében a líra értékének hangsúlyozása. A magyar líra pedig mindenképp védelmet igényel Európában. De vajon nem él-e a magyar líra a múltban kialakított téves önkép bűvöletében, melyet ma már aligha képes alátámasztani a líra ténylegesen betöltött szerepe? A széles értelemben vett magyar átlag számára rég megállt az idő. Ha a költőről illetve a költészetről kialakított sémákat és ismereteket vizsgálná valaki, akkor ez Petőfi alakjával és néhány versével volna az lefedhető. És ha dönteni kellene, hogy a hungarikumaink közül melyeket választják többségükben a magyarok maguk is, aligha kétséges, hogy poézisünk a sor végén helyezkedne el.

 

(A lírakritika )

Visszatekintve a kilencvenes évek közepének irodalmi főszereplője sem a líra, sem a próza, de nem is a magyar irodalomban hagyományosan rendszeridegen és a színházi világ elkülönülő szférájába bezáródott dráma, hanem a kritika volt. A Bónus Tibornak 1996-ban a Jelenkorban megjelent írásával (A Nincs alvás! és a prózakritika, in U. ő.: Diskurzusok öszjátéka, Bp., 2001., 153-175.) kirobbant, és az Élet és irodalom lapjain folytatódott vita sem a líra, hanem a próza, egész pontosan Garaczi László írásainak recepciós anomáliáit feltárva keltett föl némi indulatot a magyar irodalomkritika szereplőiben. A próza azért is alkalmasabb terület volt a kritika számára annak szemléltetésére, hogyan s miképpen különülnek el egymástól értekezői nyelvek és értelmezői ideológiák. Az ekkor átmenetileg megnyitódott diskurzus a különféle felfogásokat valló iskolák képviselői között azon mód be is rekesztődött, és persze anélkül, hogy az értelmezők által vizionált vagy inkább csak szándékozott kánonszervező elvek és szándékok tekintetében világos határvonalak alakultak volna ki. Talán még arra sem került sor, hogy az egyes iskolák képviseletében megszólaló disputálók saját módszertanukat és céljaikat illetően nagyobb tudatosságra tettek volna szert.

A kortárs irodalmi történések megítélésében, a történő irodalom kritikai szemlézésében sem állt be ez után valamilyen érezhető változás. Az akadémiai világ és a mind jobban beszűkülő irodalmi élet távolodása talán felgyorsult. A kritikaírás még veszedelmesebb terepnek tűnt fel, és aki csak tehette, messzire elkerülte. Akik valamilyen oknál fogva erre kényszerültek, baráti érzelmek, szerkesztői felkérések, illetve más egyéb csapdák miatt, azok az óvatos fogalmazás és az értelmezői nyelvek kitaposott útjainak biztonságában mertek vállalkozni erre. Mindez persze nem tett jót az irodalom belső mozgásainak, sem a kritika mint közvetítő médium kedvcsináló, az érdeklődő olvasókat orientáló feladatának. A hírlapi kritika hiányáról is szót kell ejteni. A Népszabadság heti egyszer megjelenő kétflekkese természetesen nem lehet képes ennek a feladatnak eleget tenni. A döntő mértékben inkább közéleti-politikai hetilapként szerkesztődő Élet és irodalomnak pedig nem feladata valamilyen határozott, koncepciózus kritikai attitűdöt érvényesíteni. A ma még inkább demo periódusában lévő, litera nevű új internetes portál (www.litera.hu) nem eléggé gyors és talán nincs még kialakult bázisa sem.

A nyolcvanas évek végén nem csak a líra helyzete rendeződött át, hanem a lírakritika területén is alapvető változások történtek. Az évtized talán legnagyobb hatású, szuggessziv és inspiratív szellemű kritikusa, Balassa Péter elsősorban a prózakritika területén alakította ki értelmezői nyelvét, és nagy szerepe volt a prózafordulat recepciós megtörténtében. Úgy vélem, hogy az általa képviselt prózaeszmény mintegy a lírával való elégedetlenség jegyében jött létre. Kritikai nyelvében szerencsésen találkozott - egy a Pilinszky-költészetén iskolázott - lírafelfogás és a Mészöly-, Nádas-, Esterházy-prózában is erősen ható és jelenlévő, rejtett líra. Tekintélye és tevékenysége azonban a kilencvenes évek elejére - azt hiszem, még nem vizsgált okok miatt - tehertétellé vált a magyar kritikai élet számára. Talán az okok egy része is a Pilinszky-líra megváltozott recepciós közegében keresendő. Ugyanis Pilinszky költészete és publicisztikája, melyet napjainkban zavart és sokat mondó hallgatás vesz körül, későromantikus eszményeket képvisel, melyek - különösen publicisztikája szolgáltat erre példákat - nehezen együtt tarthatók a katolicizmus egzisztencialista felfogásával. A magyar irodalmi hagyomány egyébként is nehezen visel el a líra szervezőelveként mást, mint a nemzeti sors megjelenítését és annak allegóriáit. Nehezen barátkozik meg a nyelvkritikainak nevezett attitűddel is. Távol állnak tőle a teoretikus, a filozófiai morál vagy a metafizika kérdései is. Mészöly kezdeményező erejű - francia indíttatású - esszéisztikája (Mészöly Miklós: A tágasság iskolája, Bp., 1977) sem tudott lényeges változást elindítani.

A líraolvasás területén is, akárcsak a kortárs irodalom és annak előtörténeteként kezelt 20. századi irodalom olvasásában a kilencvenes évek elején Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy Maszák Mihály, illetve a köréjük szerveződött irodalomértelmező iskola fejtett ki meghatározó jelentőségű kritikai és kanonizációs aktivitást. Döntő mértékben ehhez az értelmezői körhöz kapcsolhatóan történt meg mindaz, ami a modernitás magyar irodalmának értelmezésében több évtizeden keresztül felhalmozódott és el nem végzett feladatként sürgetővé vált. Az itt kidolgozott lírakritika azonban az irodalomtudományi koncepciók tehertételét, a kritikai nyelv behatároltságát és a múlthoz való hozzáférés preferenciáinak feltételeit viseli magán. Az egyre inkább elnehezedő értelmezői nyelv az akadémiai és egyetemi világon túl alig tud hatást kifejteni vagy olvasókat toborozni. Kérdései és válaszai meghatározott körön belül mozognak, és viszonylag kevés meglepetést tartalmaznak, amint azt Menyhért Anna is megállapítja lírakritikai összefoglalójában (Menyhért Anna: Szétszálazás és összerakás, "Lírai demokrácia" a kilencvenes évek fiatal magyar költészetében, Alföld 2000/12., 53-66.).

A múlthoz való hozzáférés jegyében, az irodalomtörténeti kánonon is dolgozó kritikusként Dávidházi Péter, Margócsy István, Szilágyi Márton munkái kínáltak fel új szempontokat, illetve részben gyakorló kritikusként maguk érvényesítették ennek belátásait (v. ö. Margócsy István: Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld 2000/2.). Az iskolákhoz kapcsolódó lírakritikára a Szegedhez és főként Odorics Ferenc nevéhez kapcsolható dekon-csoport fejtett ki a kánon felülvizsgálatában is sikereket felmutató kísérlet. A csoport legszalonképesebb és cizellált nyelvű kritikusaként Szilasi László folyamatos és öntörvényű tevékenységet folytat. A lírakritika legfőbb alakítói azonban a kilencvenes évek elején szerveződő folyóiratok és a hozzájuk kapcsolódó műhelyek képviselik leginkább. Meghatározó jelentőségűvé a Radnóti Sándor nevéhez kapcsolható Holmi kritika-rovata, a 2000 című lap margináliáit főszerzőként jegyző Margócsy István kitartó szemlézése, az Alföld szerkesztői, Keresztury Tibor, Szirák Péter, Mészáros Sándor, illetve a laphoz kapcsolódó Stúdió fiatal kritikusai. Meghatározó jelentőségűek voltak Bán Zoltán András és Farkas Zsolt szerteágazó, sokszor provokatív, sokszor felkavaró megállapításai. A lírakritika folyamatos művelése és az érdeklődés nem csak szakmai szenvedélye miatt Angyalosi Gergely írásai egyszerre izgalmas esszék, ugyanakkor a költészetről való beszédet alakító módon vannak jelen. Valamint Tarján Tamás írásai, akinek átfogó ismeretei, a műfajnak olvasókat is toborozni képes kritikái, ismertetései hiánypótló szerepet töltenek be. A lírakritika azonban döntő mértékben penzum feladat. Leggyakrabban egy kevésbé fontos terület művelésére tett esetleges kísérletek formáját ötlik.

 

 

(A líraértés sémái)

Amikor a magyar irodalom lírai korszakának bukása már tovább leplezhetetlen módon napvilágra került, és a szereplők is kezdték belátni, hogy napjuk leáldozóban, akkor már rég késő volt. Az átrendeződés hamarabb ment végbe, mintsem a 89/90-es év nevezetes fordulója, melyet bizonyos értelemben Petri Bibó-versei lengtek be szentimentális rezignációval. A kommunizmus végének "megélénkült reménytelensége" még elfedte a líra nemzeti méretű bukását. Illyés temetésén elhangzott patetikus beszédek a magyar költészet nagy korszakát is elbúcsúztatták egyben. A későkádárkorban a nyilvánosságban megjelenő költészet már hazug szerepet töltött be, de még mindig igyekeztek fenntartani az örökölt sémákat. A leginkább Mészöly Miklós nevéhez kapcsolható radikális prózafordulat, melynek leghatékonyabb képviselői mégis inkább Esterházy Péter és Nádas Péter lettek, gyanakodva és mértéktartóan viszonyult ehhez a műnemhez. Nem ápolt kapcsolatokat a hivatalos magyar lírai hagyományával, és nem is nyitott utakat a líra örökölt sémáinak próza felőli újraértéséhez. Mindannyian inkább a magyar irodalmi rendszerben kevésbé intézményesített és kevésbé kompromittált dráma felé tájékozódtak. Drámanyelvük azonban körvonalazott egy lehetséges, a magyar fejlődésből hiányzó lírafelfogást. Mészöly egy, a retorikai olvasás felől lírává alakítható prózamontázsokat tartalmazó, versként tördelt kötetet közzé is tett (Esti térkép). A sajátos pályát befutó Kertész Imre prózája is eljutott erre pontra a Nietzsche felől olvasható, a zene és a tragédia méltóságát a nyelvi tanúságtétel formájába öntő Kaddis című regényében. Azt gondolom, hogy ez a rejtett líra nem múlt el nyomtalanul a magyar poézis átrendeződését hozó évtizedekben.

Sokat tett a líra korszakváltásáért még a hatvanas-hetvenes évek budapesti undergrung vagy neoavantgard irodalma. Mindennek még alig tötént meg kritikai feltárása, a hatástörténet kérdései pedig jobbára el sem hangzottak (Kukorelly Endre: 666 999, 2000, 2000/4.). Nem kevésbé volt fontos a prózafordulat íróinak alternatív lírafelfogása, a régi Mozgó Világ és annak kritikusai, akik közül többen a rendszerváltás utáni irodalmi élet meghatározó alakjai lettek, és a Magyar Naplóban folytatták kritikai munkájukat, mint például Dérczy Péter és Reményi József Tamás. A nyolcvanas évek második felében (újra) induló Újhold Évkönyv az újholdas költészet recepciós jelen időbe vonásával az akkori lírai közbeszéddel szemben kínáltak fel nem csak egy radikálisan más költészeteszményt, hanem a poétikai tudatosság, a formai elemek jelentésességének hagyományát hozták vissza. Az ekkor induló költők közül sokak számára meghatározóvá, poétikai tudatosságuk és igényességükben élővé vált, mint Tóth Krisztina vagy - az irányzat értelmezőjévé is vált - Schein Gábor költészetében.

A kilencvenes évek elejére már meglehetősen sokféle, egymással versengő poétika, költészetfelfogás van jelen a magyar lírában az addigi hivatalos irodalmi élet viszonylagos homogenitását levetkőzve. Mondjuk ez a Szép versek hetvenes-nyolcvanas évfolyamaihoz válik ez lemérhetővé; bár megengedhetetlenül pontatlan és hetyke így ez a kijelentés. A líraértelmezési sémák azonban még mindig arról beszélnek, hogy két nagy vonulat áll szemben egymással napjainkban is: a képviseleti hagyományt folytató és a többféleképpen nevezett másik (Mészáros Sándor: Mi mennyi? Versértés és az új magyar líra, Jelenkor 1995/1.; Margócsy István: "névszón ige" Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról, Jelenkor 1995/1.; Keresztury Tibor: Az öntudat rehabilitálása, A kilencvenes évek magyar költészetéről, Alföld 2000/2. de ezt az alaphelyzetet feltételezi Menyhért Anna már idézett, az Alföld 2000/12-es számában megjelent összefoglalója is.). Magam azt hiszem, hogy ezt a kettősséget a történő irodalom már nem, inkább a kritika önmozgása, hatástörténeti tehetetlensége tartja fenn. Kényelmes tipológiai alapot jelent, és talán a jól hivatkozható szakirodalma okozza, hogy makacsul tovább él. A líraértés sémáit persze a kritika nyelve és képviselt ideológiája alakítja ki, és a kritikusi értésmódok egy ideig még hagyományozni fogják ezt a feltételezett kettősséget.

 

(A líra foltozott hálója)

A doctus poeta Weöres Sándor körvonalazta a múlt században a leghatározottabban és a legnagyobb kisugárzó erővel azt a lírafelfogást, amely a líra toldott-foldott, szakadozott szövetét sem eltakarni, sem az ideológia poétikájává tenni nem kívánta. A kortárs kritika nem tudott nyelvi konvenciói alapján ezzel mit kezdeni, ezért az alakváltás poézisát, a levethető és újra felölthető szerepek sorozataként értelmezte. Nem a szöveg felől, hanem az alkotó felől igyekezett érteni. Megmentve ezáltal az alkotó romantikus kitüntetettségének státuszát. Nem az utánzás, versengés, idézés klasszikus poétikai eszközei felől, hanem az intézményesíthetőség személyes vonatkozásai irányából. Vagyis a szerzői elv felől igyekezett értelmezni a szöveg anyagszerű alakítottságában megmutatkozó jellegzetességet. Weöres udvariasan visszaírta ezt az értelmezést költészetébe, ettől a kritika igazolva látta magát.

Az idézés, az intertextualitás mint alapvető lírapoétikai eszköz a weöresi költészettel vállaltan rokonságot tartó Esterházy-prózában megjelenik. Ennek nyomán a korszakban az idézés divatjelenséggé válik. Ugyanazt mondani nem ugyanaz. Az idézésben ott rejlő iróniát Esterházy írásművészete - a diktatúra feltételi közt - a szöveg uralhatatlan, a cenzurális, hatalmi tekintet számára ellenőrizhetetlen, aknásított tereppé változtatta. Az intenzív Roland Barthes-olvasás (Roland Barthes: Válogatott íársok, Bp., 1976) ezt a gyakorlatot a szöveg ideológiája felől is értve fölerősíti. Ezzel együtt az idézés prózapoétikai eszközzé és hosszabb időre irodalmi divatjelenséggé vált. Az idézetek gyűjtésének, keresésének és azonosításának a filológia száraz tudományára emlékeztető archeológiai munkája a későkádárkor ingerszegény világában nagy energiákat köt le. (Legpontosabb és maradandó munka Wernitzer Júlia: Idézetvilág avagy Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője, Pécs, 1994. ) Egy dolog azonban nagyon hamar világossá vált: idézni leginkább értelem-egészeket, vagyis teljes mondatokat kell. Mondat és értelem, jel és jelentés nem csak végletesen egymásra utalt, nem csak szabályozott és harmonikus rendek elsajátítását igényli, nem csak a mondatokban tükröződő mennyei harmónia (Esterházy Péter: Harmonia caelestis, 2000) textuális elsajátítását, hanem etikai tartást is. A galuskásan, igénytelenül és mondatszintű, sőt néha elemi szintaxis nélkül beszélő későkádárkorban a mondat etikai tetté minősül. Látszólag paradox módon az Ottlik-kultuszért legtöbbet tevő Örley-kör az Ottlik vagy Mándy prózát ezért is értékelte föl.

A korszak lírai törekvésein, illetve pályakezdésein mindez nyomot hagy. A kilencvenes években nagyhatású prózaírókká váló Darvasi László, Garaczi László, illetve Szíjj Ferenc korai verskötetei az irónia mint idézet eszközét fordítják vissza a lírapoétikába. A történő irodalom hatással van az irodalomértelmezők fogalomkészletének és ideológiájának kialakulására. Az irodalomtörténeti hagyomány kánonátrendező újraolvasása ekkor, a nyolcvanas évek fordulóján, az irónia jegyében megy végbe többek között Horváth Iván, Margócsy István, Szegedy Maszák Mihály, Szilágyi Ákos, Szörényi László, Veres András tevékenységében. Az irónia jegyében az értelmezők is természetszerűen inkább a próza felé fordultak.

Az elmúlt évtizedek lírájának alakulására kidolgozott javaslatok közül Margócsy István 1994-es pécsi előadását (Margócsy István: "névszón ige", i. m.) magam ebben az összefüggésben értem. A szó-, illetve a mondat-központú poétikák leírása alatt könnyen rajzolódik ki vagy sejlik át a magyar líra hagyományának két nagy tendenciája. Nevezetesen egyrészt az, amely a nemzeti sors képviseletében, a küldetés jegyében felfogó költőszerep megalkotását tekinti fő feladatának, illetve a másik, amely valamely autonóm poétika nyelvi megalkotása által kérdez rá a személyes és személy fölötti létezés kérdéseire. De mivel az autonómia feltétele a szabadság, ezért ezek a poétikák folyton újabb és újabb nyelvi arculatot öltenek. A magyar lírakritika hagyományosan a szerző elvű olvasást támogatja, ezért a második változatot, amely leginkább talán Oravecz Imre, Orbán Ottó, Petri György, Tandori Dezső költészetében jelent meg, egyúttal egy meglehetősen más költői szerepfelfogást képviselt.

A nyolcvanas évek második felében a költői szerep familiarizálását és az új nemzedéki idolokhoz való hozzáillesztését leghatékonyabban Kemény István kezdeményezte, majd az Utas és holdvilág reszentimentjét szubkulturális vonatkoztatási rendszeren belülről értelmező Térey János. Egészen más indíttatású volt Vörös István vagy Háy János ugyanekkor induló költészete. Mindkettejüknél a metafizika poétikája nyelvi eseményként jelenik meg, és a költői invenció a nyelv megelőzöttjeként is funkcionál. Szuverén és nagyon hamar karakteres nyelvű, valamint erős személyes jelenlétű alakja lett a kilencvenes évek magyar lírájának Kukorelly Endre. Magányos jelenség volt annak ellenére, hogy közege a jelentések társas világa. Lírája talán leginkább a Mészöly-próza nyelve felől vált mondat-karakterűvé. Vélt túlértékelése és túlreprezentáltnak tartott jelenléte ellen a kilencvenes évek végén megszerveződő új nyilvánosság fórumai és szereplői támadást indítottak (Ágoston Zoltán: "Ifjabb csikóbb poéták..." Vázlat a fiatal irodalomról, Alföld 2001/2.). Ebből a rövid és elfogult vázlatból annyi mindenképp kirajzolódik talán, hogy az élő irodalom megítélésének és hatékonyságának része a költői szerep képviselete, vagyis az a mód, ahogy a nyilvánosság tereiben megalkotódik a közvetíteni kívánt és a "költőről" kialakítható kép. A költői szerep reprezentánsa természetesen nem a fizikai személy, hanem az irodalmi rendszert befolyásolni kívánó jelentések együttese.

A maszk megalkotása mellett a költői szöveg is az egyén elfedését szolgálja. Amikor a Weöres Sándor-i indíttatásokat is követő Kovács András Ferenc líráját a kritika értelmezi, könnyedén fordul a persona, az alakváltás, a maszkok megalkotásának döntő mértékben szerző-elvű kliséihez. Pedig meglehet, hogy a világok textuális megsokszorozásáról van inkább szó. Ebbe az értelmezési keretbe beleilleszthető a radikális archaizálás is. A lírai hang egységképzetének felbontása, a szubjektum megsokszorozása, a prozopopeia eszközének alkalmazása, a szerzői nevek olvasást vezérlő jelenléte mind a textualizálást, a műfaj és az intertextus kódjainak alkalmazását szolgálja.

A lírával ellentétben a próza a mondat-szintű idézést alkalmaz. A próza az idézet helyét felismerhetővé teszi, szemben a lírával, amely - bizonyos értelmezők szerint - mindig már eleve idézetként olvasandó. Az idézés sokszor rejtett, nem személyhez, hanem személytelen rendszerekhez köthető volta az indivudális vagy kollektív sors tanúsítása felől a nyelv esetleges, ám rendszerbe tagozódó volta felé vezet. Meglehet, hogy a líra új korszaka felé is.

 

 

(A líra mint kritika)

De természetesen nem hiszem, hogy Kertész Imre Nobel-díja az akadémiai irodalomtörténet újraírását halaszthatatlan munkává tenné, hisz van azzal így is épp elég feladat (Szegedy Maszák Mihály: Kísérlet az újraértelmezésre: az Akadémiai Irodalomtörténet, Alföld 2001/5. 39-50.). És természetesen azt sem gondolom, hogy a magyar irodalmi kánon most hirtelen lelepleződött volna, vagy tarthatatlan és igazságtalan volna, és méltatlanul emelne magasra irányzatokat és alkotókat, míg másokat ugyanilyen méltatlanul mélyen alul értékelne. Nem csak azért, mert nincs ilyen mérce a kritikusok kezében és ilyen hatalommal nem rendelkezik egyetlen intézmény sem. Hanem azért is, mert bár elismerten jelentős ereje van a kánont felügyelő kritikának és az irodalom más intézményrendszereinek, de a díjak, még oly jelentős díjról legyen is szó, nem szokták hosszú távon meghatározni az irodalomértést.

Mióta a műfajtörténeti átrendeződés a lírát leválasztotta az alkalmi, illetve a tanító műfajokról, és a műnemi hármasság jegyében a prózai és a drámai forma mellé helyezte, azóta nem csak azonosította a verses formával, hanem lassan az irodalmi beszéd kitüntetett területévé avatta. A líra az irodalmi rendszer kritikájává vált. A magyar líra alakulástörténetének eddig körvonalazott alakulása az elmúlt két-három évtizedben a költészetet a magyar irodalmi hagyomány kritikájává avatta. Egyrészt még mindig a megosztottság jegyében olvassa a kritika, noha talán már egészen másfajta megosztottság hatja át, semmint a képvisleti kontra nyelvfilozófiai attitűd.

 

A rendszerváltás utáni helyzet az irodalom társadalmi szerepét átértékelte, az oktatás rendjében pedig óhatatlanul parodizálódott - különösen - a líra. A nyolcvanas évek végétől kezdve nemzet irodalmi emlékezete ekkor vészesen sebességgel kezdett elhomályosodni. A költőkről sok jót a középiskolai órákon aligha lehetett mondani. A különféle koncepciók által összezavart közoktatás irodalomtanítása kezdett parodisztikus kontextusba kerülni. A legfiatalabb nemzedék alapvetően és már eleve nyelvi problémaként kezeli a költészetet, formai készsége az irónia, a paródia, az intertextualitás, a műfaji keretek ösztönös ismerete és könnyed elsajátítása által mutatkozik meg. A medialitás más, popkulturális formáinak erős jelenléte ezt bizonyára csak erősíti. A magyar irodalmi hagyomány ideológiái lelepleződött és tarthatatlan, parodisztikus, folytathatatlan elemekként jelenhetnek számukra. (Erre legjobb és legismertebb három példa, illetve részint a mondhatni szűk példatárból általánosítottam: Karafiáth Orsolya, Orbán János Dénes és Varró Dániel pályakezdő kötete.) Azt feltételezem, hogy az oktatásban megjelenő ideológiák kiüresedése és a fiatal nemzedékek kiábrádulása a már számukra át nem élhető, az előző generációk nagy "élményeit" jelentő tartalmakból nem csak napjainkban, de a régi századfordulón is szerepet játszhattak az új, akkor nyugatos irodalom, Ady, Babits, Kosztolányi nevével fémjelzett fordulatának létrejöttében. Az Irodalom Visszavág című, a legfiatalabb és legkarakteresebb arculatot öltő csoportosulás lapja arról tudósít, hogy a magyar líra kontextusa új, még beláthatatlan irányt vesz. Hevenyészett, kamaszos, sokszor meggondolatlan, módszertani megkötésektől mentes, ám láthatóan nagyon ambícionált kritikai tevékenységük - aTom és k szonja frontemberek jegyzik - mindennek ellenére már is alakítja a diskurzust. És az sem véletlen talán, hogy ez a felfogás leginkább a magyar nyelv peremei felől is visszaérkezik, onnan, ahol az intézményesülés, az eszemei, fogalmi töredezettség talán még erősebb és még szembetűnőbb a kommunizmus bukása utáni nemzedék váltani akarása. Az Előretolt Helyőrség irodalmi, közéleti és kritikai tevékenysége - ez utábbi támogatásával kapcsolaban Fried István nevét is meg kell említeni - tencenciáiban, rokonszen- és ellenszenveiben újra egyesíti a magyar irodalmat, amelyben a líra már az irodalmi rendszer kritikájaként tér vissza.

 

 

(A Nobel-díj után)

Esszém elején Kertész Imre Nobel-díját olyan mediális eseményként tételeztem, amely az irodalomnak a társadalom más, autonóm területeivel folytatott kommunikációját is meg kell, hogy változtassa. Meglehet, saját értékrendjét ez a régóta várt, ám mégis a terület szereplőit felkészületlenül ért, esetleges történés nem fogja feldúlni. Meglehet, hogy az utóbbi időben oly sokat emlegetett kánon ki fogja heverni ezt az újabb csapást is. De a líra, azt hiszem, nem.