Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szabó Magda

Utam Vörösmartyhoz


Alkalmi darabot írni nemcsak divatjamúlt, de kockázatos is: a vállalkozás veszélye nem a védőháló hiányában, hanem annak sokszoros meglétében fenyegeti azt, aki megkísérli. A dráma hőséről mindenki azt képzeli, személyes élmény fűzi hozzá, tulajdonképpen ismeri is, holott neve csak a nemzet kulturális szókincsébe tartozik, és ami róla majd színpadra kerül, ha részben-egészben tényszerűen igaz is, nem saját drámai formában közzétett nyilatkozata, hanem egy ismeretlen író látomása, aki hozzányúlt a nemes anyaghoz.
Mikor a Vörösmarty darab megírására biztatni kezdtek, első gondolatom az volt, nem vállalom, holott akkor már ötödik éve kutatásszerűen foglalkoztam a költővel és a színház se volt idegen munkaterület. Mégis, öröm helyett zavart, majdnem ingerültséget éreztem, nekem évek alatt a Szózat írója ügyemmé, szinte magánügyemmé vált, postmodern trouvaille-ai, a könnyedség, amellyel varkocsba fonta az elemeket, az indulatokat és a cudar élet adósságait halpénzzel úgy fizette ki, hogy arcába is dobta az elvetemült sorsnak a vádat, mit ártott népének és a világnak, elvarázsolt, elbűvölt. Olyan világos volt, amit öregségének, betegségének tanúi, saját kora, kezdeti utókora részint nem akart észrevenni, részint hárítani kívánt: friss félelmek, helyezkedések, új remények paraméterei közt már olyannyira nem vállalták, hogy belepirult a vele játszott szégyenletes játékba a „késő unoka”. Persze ok és magyarázat bőven volt: miért szerették volna élete utolsó szakaszában tudatosan is elszigetelni a nyilvánosság elől, a tovább folytatódó élettől. Zsenialitása idő előtt jelentkezett, amellett emlékei kínos, nem is veszélytelen terepeket világítottak be újra. Miért kertelek, a rémuralom idején már nem kellett a tápászkodó irodalmi életnek, úgy érezték, ideje lejárt, emellett a jószándékúak roszszul rokonították, Bóka Károly, vagy Erkel muzsikáját akarták hallani versei zenéjéből, pedig a „vén cigány” fiatalon is mást hallott, mint a körötte élők, körülbelül azt, amit vászonra tett Picasso, amikor a Guernicát alkotta, és hol volt még akkor, ha közeledőben is, tonalitásának utódja, Bartók, az egyetemes felelősséget zenébe bűvölő, aki egyszerre siratja el Erdélyt a bozótba húzódó bennszülöttek kilátástalan életével. Festőtársait is másutt kell keresni. A mester tizenkilencedik századi szellemlovasai mindenkinél hamarabb érzékelték az eljövendő két nagy világháborút, a népirtásokat vagy a holdra szállást, idegrendszere előre felfogta a jeleket, amelyekben a jövendő érzékelteti világunk gyűrődéseit, dübörgő soraiban nemcsak a honfoglalók lovainak patái csattognak, robban az atom is és a sikoltások és hörgések összekarmolják a méltóságában sebzett mindenséget. Azt hiszem, az éveken át folytatott kutatómunka iriggyé tett, nehezen mozdultam ki a Délsziget veremvilágából, amelyben szörnyek, látomások és iszonyúvá keveredett hangzavarban állatok és indulatok birkóznak egymással, jól éreztem magam társak nélkül is a mester bűvöletében, sokáig, egyszerűen nem kívántam megosztani az élményeimet. Aztán mégis úgy fordult, hogy aláírtam a szerződést, körülbelül azzal a céltalan elképzeléssel, hogy tengerbe lépek a dalmát parton és egyhuzamban elú-szom Tokióig; reménytelennek hittem, hogy megfelelő hangot találhatok. Vörösmartyt csak filmen lehetne láttatni, de nem arra kínáltak munkát. Az ajánlat kisebb ábrázolásra nyújtott lehetőséget: egy rendkívüli személy magánélete jelzéseivel jellemezni országa-világa-kora életét is, egy diadalmas történelmi időszakot, március parazsát és október világosi gyászát, az utána következő rémuralommal. Nemcsak képességeimet meghaladónak éreztem, de a színpadi játékidőt is kevésnek, a játékteret szűknek, mindannak az érzékeltetésére, ami a költő és Magyarország életében 1800 és 1855 között lezajlott. Aztán valahogy megbékéltem, most visszagondolva úgy látom, alighanem azzal a valóban együgyű indoklással: egész életemben meg akartam köszönni neki, amivel költészete gazdagított, most itt az alkalom, ha másra nem, egy főhajtásra, s annak igazolására, tudom mit teszek, mikor kimondom a nevét. Annyira talán meg tudom bűvölni az idő- és térhatárt jelentő színpadot, hogy mutathatok valamit napjai fényéből, terhéből; a színpadon egy teljes élet visszavetítése aligha fér el, de egy sziluetté igen. Belefogtam az építkezésbe azzal a gondolattal, ha belebukom a vállalkozásba, maradjon a kudarc az enyém, az én képességeimben kételkedjenek, nem az alkotóban, aki nemzeti kincstárunk koronaékszere.

A felkészülés soká tartott, boldog időszakasz volt: rendszereztem az ismert tényeket, új adatok is kerültek birtokomba, kiegészítettem a portré kopásait. Megkaptam még orvosai vizsgálatainak zárójelentését is, a boncolási jegyzőkönyvet, — dehogy volt elméje bomlott, bármilyen kényelmesnek tűnt a megállapítás a kortársak szemében! Megszűrtem az anyagot, amit felhasználhattam, s munka közben viszonylag hamar kiderült, két irányító rakétám van a terepen, lépten-nyomon szembekerülök két kérdéssel: az egyik, miért volt kötelező az udvarias némaság Perczel Adél-Etelka ügyében, mikor más, nagy költők múzsáit gát nélkül emlegettük országszerte. Mindent tudtunk a Petőfi-Júlia históriából, téma volt, ismertük Lolli barna szemöldökét, tudtunk Lilla visszavett esküjéről, tanultuk Szegedy Róza rossz lelkiállapotát, mikor Kisfaludy hűtlenségének híre eljutott a szőlőhegyek kúriáiba. Hogyhogy az Etelka románc idején egyszercsak megálljt parancsol a titkolhatatlan, s költői ábrázolással igazolható ráismeréseknek az atyai hatalom; ha nem történt soha semmi, miért ilyen arányú a tagadása annak, ami nem is volt, tehát céltalan cáfolni.

Nálunk mindig oka van minden csendnek, a Perczel házban nagyon nem akarhatta valaki, hogy a kapcsolat a nagylány és a nevelő között létrejöjjön, alighanem a családfő érezte a frigy lehetőségét képtelen társadalmi fordulatnak. Olyan hangos volt ez a titkolózó némaság egy beteljesületlen ábrándról, hogy az utód elgondolkozik, talán mégis volt mit titkolni, mert igenis viszonozták azt az állítólag viszonzatlan szerelmet, ettől a gyanútól még nem szelídül édessé a keserű valóság, csak a komponensek kapnak világosabb értelmet. Gyulai, aki révén a közhiedelem rögzült, nem volt jelen a húszas évek Perczel kastélyában, de mindenki elfogadta tanúnak, úgy gondoltam, én se voltam ott, de én élhetek a drámaírás adta lehetőséggel, belenyúlok hát a rögzített adatok közé, mert nem érdemes ekkora erővel misztifikálni a semmit, ha az csakugyan semmi. Ha csak ábránd volt minden, s csak egy villi táncolt át a berkeken egy ifjú szerelemtől szédült arca előtt, aki aztán eltűnt, miért folyton igazolni: a kisasszony enigmatikus mosolya nem takar semmit, vagy ha mégis, megértő, szelíd szomorúságot; nem tehet semmit a könnyek letörlésére, ő csak megértő, de nem társ a keserűségben. Az első szerelem ábrázolásakor az én darabomban a két fiatal valóban szereti egymást, elvetettem a hivatalos verziót.
A második, már házassággal végződő fellángolás megjelenítésénél megnyírtam kissé Wachottné emlékiratait. Adél körül túl tömör volt a hallgatás, Laura körül túl sok a szó, fecsegtek, kombináltak. A kis Wachottné, ha nem volna nős, Kossuthot is megnősítené adakozó jókedvében, mihelyt ő maga megkezdi a fiatal asszonyok édes életét: boronál, hadd legyen mindenki boldog, Lórika is, ha akar, ha nem, „Mihály bácsi” is, ő ugyan, szerencsére, akar. Áll a kis Wachottné, mint a Nemezis magyar képviselője és száll a pletyka és túl sok a beszéd, mindenki abból indult ki, ennyi korkülönbséggel nem is szerethette későbbi férjét „az az együgyű leány”, én viszont elhittem, hogy ha az a férfi Vörösmarty, beleszerethet egy ifjú teremtés, még indokolni is tudtam, hogy ha így volt, miért vonakodhatott. Ne feledjük, egy életmű sugározta vissza felé Perczel Adél szépséges arcát, egy teljes életmű, miközben összesen 17 vers jelzi a költő Laura iránti érzését, szándékát.
A szőke nem mert a családi döntés ellen lépni, nem akart kockáztatni. Ám a Csajághyék irodalommal áldott-fertőzött családi körében felnőtt Laura elég bátor szembenézni mindazzal, ami várhatja, és vállalja a házasságot. Szinte napjainkig tilos volt észrevennünk a vad erotikát a Szózat költője verseiben, pedig szívdobogtató gyűjtemény adódnék az olvasónak a kigyűjtésből. A Sziluettben már az élettől búcsúzó mester csak emlékeztet arra, milyen férfi volt megtörettetése előtt: holott kisugárzásától nem szabadulhatott senki. Szerették nők, férfiak, serdült lányok, pályakezdő fiatal férfiak, az induló Petőfi szinte beleszeret. Vörösmarty férfi volt, óriási holdudvarral, ismétlem, mint Gyulai, én sem voltam ott, ahol együtt láthattam volna őket, de legalább felismertem, egyik kisasszonynak lett volna lehetősége ellenállásra, de nem élt vele, a másik kisasszony igen, aki egyébként sose volt a Merengő. Laura nagyonis látott, elfogulatlanul, világosan, aki töprengett, hová visz ez a szerelem, az a saját életkorával és anyagi helyzetével szomorúan ismerős Vörösmarty, aki akkor már nem is teljesen egészséges. Az én egyetlen hiteles tanúm nem kortárs levele, naplója, hanem a költő életműve, opera omnia, amelyből követhető a szerelmek sorrendje, fázisereje, jellege. Számlálja utána az érdeklődő, hány verssor siratja, isteníti, tépi darabokra Adélt, és hány és milyen jellegű hívja magához Laurát, vagy birkózik ellenállásával. Megrendítő Laura, a későbbi feleség; a művészet örökre rögzítette hátrányos helyzetét, övé lett a költő porlandó mivolta, teste, otthona, gondja, kínja, szegénysége, kétségei; az ifjú, rögeszmés szenvedés, a fiatalság rózsaberkei között illanó tündérvilág marad a másiké.

A munka megindult, elkezdtem számbavenni, hány szereplő segítségével ábrázolható, amit szeretnék: hol elképzelhetőnek, hol kivihetetlennek tűnt a vállalkozás, aztán egyszercsak megszületett a szerkezeti vázlat: egy búsítóan primitív Vörösmarty ábrázolás igazított el, honnan ugorjam, milyen szögből. Valamelyik múltszázadi Vörösmarty kiadásban találtam egy színes, Szép Ilonka illusztrációt, rajta a lány, aki lepkét űz, mögötte a bozótban egy nagyon piros, nagyon egészséges deli vadász, aki lövésre emeli puskáját — nem íját feszíti. A lány és lepke ellebben, a vadász tüzet nyit, száll a golyó a lány után, én meg egyszeriben látni kezdtem az előfüggönyt, aminek feltűnése megindítja a darabot: A néző először azzal szembesüljön, nézze a félrevezető, ál-bájos biedermeiert, a puskalövés kis döreje után támadjon irtózatos hangzavar, ágyúzás, legyen világvége, hisz valamelyik nagy szabadságharcos csatát vívjuk, aztán minden lángba boruljon, aztán legyen minden sötét, immár sehol a vadász, a lány, a pillangó. Egy erősen megvilágított, józan polgári és igen rendetlen nappali szobát látunk 1855 novemberében a hajdani Kisfaludy rezidencián, az egykori Athenaeum szerkesztőségében, ahol a két asszony, a költő felesége és sógornője rendezkednek az előző nap érkezett bútorok között. Isten tudja, hanyadszor teremt otthont Vörösmartyné, nővére, Bajzáné segít neki, a házigazda nincs otthon, alighanem az Akadémiára nézett be olyan hosszú távollét után.
Ahogy eszembe jutott az előfüggöny, s megterveztem a megfelelően átalakított képet követő pillanatokat, létrejött a színpadi játék tere is: mondanivalóm egyik része reális helyen, a hajdani szerkesztőségből alakított Vörösmarty lakásában játszódik le, tehát lesz a darabnak egy direkt vonala, ezen figyelheti a néző Vörösmarty élete utolsó másfél óráját, amely nagyjából azonos a játékidő fele idejével. A reális történés színpadán elkerítünk egy részt a víziók, emlékfoszlányok megjelenítésének, az lesz az emlékszínpad, ott, megfelelő világítási hatásokkal lehetővé téve, megelevenednek azok a tudatfoszlányok, amelyeket a halál közeledése hol kisebb, hol nagyobb erővel a távozásra készülő tudatba sodort. Sorrendjüket időbeli, vagy sorsalakító hangsúlyuk szabja meg. Úgy döntöttem, megcsinálom a magam elképzelte számozást, amely a reális színpadon a párbeszédeket, a mozgást, cselekvést meg-megszakítja, de elhelyezését a rendező döntésére bízom, illessze ő a „medaillonokat” az egyenes vonalú, tényleges időszámítás szerint haladó cselekmény megfelelő helyére, így az irrealitás összefonódása a realitással talán megrajzolja azt a sziluettet, amelyet szeretnék megmutatni, méghozzá hazája történelmi hátterével és élete tanúival együtt. A valóságos akció színpadi részén mozogjanak Vörösmartyné, Bajzáné, s a rövidesen betegen érkezett, a benyílóban ágyba fektetett költő, mellettük a nem családtag segítők: orvos, barát. A víziók színpadán az és ott lebeg, amit és ahol a kihagyó, majd újra működő agy felszínre dob, emlékezetének figurái. Amire vállalkoztam, nem volt kevés, nemcsak egy élet, ha sziluett formájában is, de együtt korával, korszakával, újításaival, reform-eszméivel, eredményével. Ismét elkezdtem kételkedni a sikerben, de belefogtam.

Elkezdtem összekeresni a drámát átélő személyeket. Világi és egyházi szereplőkre egyaránt szükségem lesz. Sok fiatal katolikus pap segítette pályája elején, úgy döntöttem, azokból kettőt gyúrok, az egyik legyen Adél gyóntatópapja, a másik álljon a haldokló mellett. A világiak között ott kell lennie egy jellegzetes és közismert reformkori személyiségnek, ez legyen Bezerédy, az orvosának, aki nélkül nem lakik, nem utazik, nem árt, ha felbukkan egy olvasó pesti polgár — Rácz úr, az órás — és persze egyéb kedvenceim: Bajzáné, akit Lulunak becéznek. 
Rá a Vörösmarty sorsát módosító személyek között külön gondom volt, hisz legalább annyira felelős Laura és Mihály házasságáért, mint a Csatháry, Csapó, Wachott klán. Bajzáné kulcsfigura, erős, bátor asszony, keserű asszony, öndicséret nélküli, áldozatos, aki a valódi tények ismerete nélkül cselekszik. Míg figuráját alkottam, szerettem és sajnáltam Bajzánét.
A Vörösmarty szülőket sem árt bemutatni, hogy értsük, kiknek a hatására alakult a jellem, amely mindenért, ami a hazában történt, magát érezte felelősnek. Úgy döntöttem, a szülők mellett fellépő egyetlen családtagot, Jánost, Nádasdy gróf alkalmazottját akkor léptetem be, amikor megjelenése Adél és Mihály sorsát befolyásolhatja. Más okot is éreztem, hogy e fivér szerepeljen, ugyan mit kezdett volna a költő élete utolsó szakaszában János mindig biztosított segítsége nélkül megtépázott hírneve, megtört egészsége terhe alatt. Külön gyönyörűséget jelentett számomra annak az elemzése, milyen asszony volt Csáthy Anna. Idős Vörösmarty Mihály felesége nem volt akárki, úgy áll előttünk a nem múló időben, hogy kezében ott a Rózsáskert, szépséges katolikus barokk nyelvünk imagyűjteménye, ezt lapozgathatta, míg gyermekét várta, ebből imádkozott egész élete folyamán, s ennek a szókincsével gazdagította elsőszülött, költészetre olyan szokatlanul érzékeny legidősebb fiát. A Rózsáskert örök nyomot hagy a költő lelkében, stilisztikájában is, akárcsak anyja, a fekete tündér, akiről az esze persze tudja, hogy ha az, akkor rossz tündér, dacos, esztelen, engedetlen, realitásra, érvelésre süket. Mindennek az ellenkezőjét teszi, amit férje halálos ágyán elrendelt, értelmetlen intézkedései-vel tönkrejuttatja a családját, boldogtalanságát szerte kürtöli, nem tud belenyugodni, hogy elszegényedett, nincs módjában már a környék jótevője szerepét alakítani, nem ülhet korszakalkotó ünnepi vacsorák asztalfőjén, nem kápráztathatja el a környéket konyhája remekeivel. Baljós tündér Csáthy Anna, mégis megtette azt, amit a magyar irodalom érdeke megkívánt tőle, imáival, játékaival, dalos kedvével és népi mondókáival becsalta tündérországba gyermekét ahhoz a forráshoz, amelynek vizétől erőre kap a bágyadt líra, epika, születik dráma is. Csáthy Anna abszolut asszony, a jelző itt szégyenkezve negatív, mert a gyöngyvirágok közt hajladozó, sebkötöző fekete tündért soha semmiért sem érheti gáncs, akkor sem, ha minden nehezen szerzett pénzt elherdál, és fel sem vágja, csak leteszi fia verseskötetét. Vörösmarty anyjának egyedül adakozó jóságát örökítette meg, irgalmas író szeme fénytörése nem engedte tudatáig az asszony kártékony gesztusait, örök panaszát, számára az emberi csoda marad, aki feltárta előtte a képzelet kapuját, szállni oktatta, nem tudott gazdálkodni, de értette a mindenség szavát, és arcát harmatba és népdalokba fürösztötte. Egyébként sem Adél, sem Laura nem lehetett okkal féltékeny az imádott anyára, mert e három asszony mellett Vörösmarty igazi szerelme mégiscsak a haza volt, Hungária, akit jobban féltett, szeretett a többi háromnál, azok miatt kért a férfibátorság mellé tőlük öröklött, ősi alázatot, az anyák engedelmes méhét, amely honleányt és nem bálról álmodó játékszereket jelöl ki a haza jövendő védőinek feleségéül.
A börzsönyi kastélyban, ha már úgy éreztem, valódi és lángoló volt a szerelem, logikus a beteges Perczelné (nálam idegbeteg élőhalott lesz!) helyett egy kora harmincas, nevelőnő-barátné-házi támasz- beállítása, aki Mihályt pártfogolja, nem a kijelölt vőlegényt, akivel a világtól elzárt Adél megoszthatja kislány gondjait. Legyen az árvaságban, kiszolgáltatottságban Vörösmarty párja: egy alkalmazott. Eglantine, a nevelőnő révén hadd villanjon egyet a győri csatában kihozott nemesi kard pengéje, és a nyomor könnye is csak hulljon. Amikor a nagytörténelem folyik, a nem önszántukból statisztáló polgári áldozatok élete tragikus precizitással követi az eseményeket. Ha már a vőlegény alakjánál tartunk, hadd tegyem hozzá, a báró megjelenése is az én leleményem, vigyáztam rá, hogy Adél jövendő férje reformkori fiatal férfi legyen, ne kövér, ostoba, műveletlen földbirtokos, hanem valódi reformer, így feszesebb lesz a drámai szituáció. Arra is ügyeltem, az öreg Perczel ne torzuljon kegyetlen szörnyeteggé, ő is csak rab legyen, nagy vagyon, rang, nagy tervek rabja, aki egy költő mellett nem érezné biztonságban a leányát, a báró viszont megkaphatja, anyagi-társadalmi szintjük azonos. Hogy nincs szeme a látásra: kit nem fogad családjába, nem csak az ő fogyatékossága, ez kortünet.
Etelkát olyannak láttam, amilyennek a költő láthatta, egy táj, egy életkor, egy nagyfényű alkotótehetség testet-öltött álmának, akivel a nevelő egy helyen él, étkezik, sétál, akibe halálosan szerelmes, talán éppen amiatt, mert érzi, nem elérhető, de megadja neki a tehetetlenség és a szomjan maradt vágy alkotásra serkentő, sarkalló keserűségét. Adél művelt, okos, felel a hívásnak, addig a határig felel, amelyen Szendrey Júlia átlép, Adélt az utolsó pillanatban megállítják a Perczel világ törvényei. Okos, józan lány, Eglantine nyilván segítene neki megszökni, de Adélnak csak a külseje romantikus, életnézete már az apjáé. Nem lesz a költő felesége, s bár, mint tudjuk a fivéreitől, holtáig kísérti Vörösmarty emléke, hátralép előle, hisz tudni a meséből. Tündérország kisasszonyának a földön haját metszik, kertjét kifosztják, nincs valódi kerete, létformája, ezüst és gyöngy-alkotta almákon nem él meg, csak Üdvlakon halhatatlan. Az ő polgári Üdvlakja Szabadka környékén lesz, a báró oldalán, más kérdés, mivé lesz uradalma a rác betörés idején. De bármilyen volt, bármit tett, vagy megtagadott, Adél révén megszületett a mesebeli királylány, Tünde, a tündér, az álmok kisasszonya. A börzsönyi lány több is, kevesebb is Lauránál. Laura ugyanígy jellemezhető, több is, kevesebb is Adélnál. 
Vörösmarty szemszögéből elemezve világos, Üdvlak úrnője, Adél adott neki bámulatos álmokat, színeket, vihart, serkentő könnyeket, melyek ihletésére világirodalmi rangú költemények születtek, ám nem lett volna bírható létformája a kis család, csak támolyogna a debreceni epizód díszletei, kopott, száradó gyerekholmik között, tündérlány ritkán pólyál gyerekeket. A férfi szerelme mégis megőrzi örökre, elrejti népdalba is, elérzékenyedünk tőle, mikor elolvassuk, mert olyan szép, mint egy sóhaj, vártál volna énreám, szép szeretőm, rózsafám, de nem vártál, s itt vagyok, most mint szarvas, hervadok, utánad halok. Még Balassi sóhaja ez, és már a Petőfié, és mégis egyiké sem, a népdal virága átfúrja magát a televényen, száz színe van az együgyű mezőnek és a párducos daliák lovai nemcsak parazsat esznek, de a népdal forrásából itatják őket. Ha nem is az eposz felépítésében, de a Zalán szókincsében olykor fel-felbukkan az ősforrás. Vörösmarty nyelvünk legnagyobb művésze, félkarral tartja fejünk felett az égboltot, hajában csillagok, kezében letört ezüstágon a hold, villik suttognak mély vizekből, a halál lehelete érdes, Csongor megy, pedig valójában régen tudja, nincs is három út, csak egy, az is kudarcos és ha volna, csak Üdvlakban lenne található, csakhogy Üdvlak éppúgy nincs, mint a más röppályára került Adél. Mindegy, hogy Adél tulajdonképpen mit adott, mit vett el, a láthatatlan mauzóleum elmozdíthatatlan, örök kariatídája marad, akár a másik kariatída, a feleség. Laura igazsága sokat foglalkoztatott, kezdettől figyeltem mi mindent halmozott szüntelenül szegény hátára a dicsőnek és diadalmasnak ígért élet. Milyen lehetett akkor is mosolyognia, ahogy az epigramma kérte, ha nincs pénz, ha a gyerek beteg, ha a gyerek meghal, ha menekülni kell, ha éppen a megvetendők lírájára jut az irodalom hajdani fejedelme? Milyen lehetett „az irodalom hivatalos királynője” szerep helyett gyanúsnévá, politikailag megbízhatatlannévá merevedni egy olyan ember mellett, aki sose feledi el a lelkébe falazódott Adélt, s aki szellemlovas maga is, láthatatlan csatamezőn küzd éjjel-nappal szent rögeszmékért, reformokért, álmokért, igazságokért, azért a jövőért, amelynek termése egyszer majd mást gazdagítana, vagy átélni reménytelenül, hit nélkül, Isten közönyén megdöbbenve: úgy látszik elsiették a reménykedést. Az elbukott nagy terv romjai között hogyne botladozna a mellett tántorgó férfi, aki feltételezte, de most éli át, vesztettünk, s most Európa elismeréssel megtapsolja a produkciót, hisz ki tud olyan látványos bátorsággal elpusztulni, mint mi. A második világháborút, az orosz megszállást átéltek már nehezen érthetik meg, mit gázolt össze a reformnemzedék tudatában Világos: Laura alakja lótetemek, üres pénzeszacskó és fűtetlen lakás kulisszái közt fényesedik egyre.
Neki építettem fel a darabban a zárást, az ő igazságának, az asszonynak, aki akkor szeretette igazán, mikor már majdnem lehetetlen szeretni, akinek egy fiatal élet magasra csapó lángját addig kellett szabályozni, amíg elé alacsony lesz ahhoz, hogy a hamvadófélben levőt ne zavarja erős fénnyel. Laura mindazt elfogadja, amit Adél nem, hát zárja le ő a színdarabot, amelynek utolsó mondatsora sokáig gondom volt, míg egyszer végre rá nem jöttem, hogy emeljem ki a sokrétű géniusz ismertetőjelei közül azt a most egyedül fontosat, ami felemeli a dráma végét, és sajátságos módon, de utat jelez a folytatható jövőnek. Laura, aki a haldokló mellett ül, mozog végig, a távozni készülő szófoszlányai között hirtelen megkapja férje utolsó ajándékát, míg a haldokló a hazának üzen, feleségének is jelzi; tudta, látta, észrevette, mit adott neki a Csajághy lány és köszöni. Vörösmarty testével itt hal meg a testi Adél is, aki az életműben örökéletű, az már irodalom.
A zárójelenetben egyedül hagyom a színpadon Laurát, gyászát, személyes szerepe végre felfogott magyarázatát, szerelmét, suta, szép diadalát, és a nemzetnek továbbított bátorítást élje át csak maga. Ő is győzött, a költő is győzött. De az életmű is győzött: Adél.

Születésének második évszázadát ünnepeljük, a Szózat intonálására a Föld minden mozdulni tudó magyarja felemelkedik.