Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Balassa Péter

A leírhatatlan pillantás
Márton László: Árnyas főutca


Az áhítatos embergép (1999) című tanulmánykötetében Márton László a fentivel azonos címen írt elemzést Heinrich von Kleistről, amelyben ez olvasható: "A kleisti pillantás leírhatatlansága (...) összefüggésbe hozható a szerző sokat emlegetett ifjúkori ismeretelméleti megrendülésével. Ennek (...) két fontos mozzanata van: az egyik a látás elégtelenségének személetesen kifejezett felismerése, a másik a nyelvi megformálás esendőségének nagy nyelvi erővel és gazdag retorikai alakzatokkal történő kifejezése." (135. o.) illetve az írás vége felé: "Kíméletlenül számot vetni azzal, hogy az elveszett paradicsomba nincs visszatérés; vakító és kopár világossággal felismerni a létezés világtalanságát; ha van a leírhatatlan pillantásnak titka, hát ez lehet." (146. o.) Az Árnyas főutca vége előtt pedig, egy kritikus pillanatban és helyzetben (130. o.), amely összefoglalja az elbeszélt események jellegét és az elbeszélői véleményt, ezt olvassuk: "Aztán nem jut eszébe semmi, csak nézi azt az emberi lényt, aki valaha Rózsika volt; olyan pillantást vet rá, amelyben összesűrűsödnek a véletlen művei, és amelyet bízvást nevezhetünk leírhatatlan pillantásnak." Fentiekhez kapcsolódó utalásként említeném még Hayden White egyik metahistorikus esszéjét, függetlenül attól, hogy Márton olvasta-e vagy sem (bár feltehetően inkább igen), amelyben a 20. század extrém történelmének következményeiről elmélkedik a történeti narratíva, szorosabban a Soá előidézte elmondhatóság-probléma felől, a leírhatatlan pillantás mintegy diszkurzív körülírását nyújtva: A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája. In: A történelem terhe (Osiris, 1997. 251-278. o.)
Mielőtt a fenti idézetek ide- és összetartozását, illetve fontosságát próbálnám e próza szempontjából vázlatos elemzéssel igazolni, röviden érintem a történeteket. A történet ugyanis ebben a szövegben csak többes számú alakot ölthet, mivel történelemről - Márton szerint - talán már jó ideje csak helyenként lehet beszélni vagy egyáltalán nem lehet, inkább csak megesett történések vannak. Méghozzá abban az igemódban, amit a helyszín, egy észak-magyarországi kisváros iskolájának német tanára emleget, az egész könyvre jellemző, időnként morbidan tréfálkozó, pedagogikus, kérdve-kifejtő hangnemben: "Na also, wie sagt man im Zustandspassiv: kitört a háború? - Der Krieg ist ausgebrochen! Na tehát, hogy kell mondani állapotot kifejező szenvedő szerkezetben? (német)" Az említet fényképgyűjtemény kiválogatott darabjai és a válogatás processzusát folyamatosan kommentáló szövegek egymás mellé helyezett elbeszélések füzérét alkotják a Monarchiás időkből még sok maradékot őrző helység korabeli zsidóságának és magyarságának: a lakosok hétköznapi életéről és e hétköznapokat előbb észrevétlenül, majd gyorsuló ütemben felszámoló körülményekről, főként a harmincas és a negyvenes évek fordulóján, bőséges előre- és visszautalásokkal. Sajátos várostörténetet és zsugorított családtörténeteket olvasunk. Márton szövege ugyanis számos utalásával vitathatatlanná teszi, hogy a magyar oktatásban, vallási nevelésben, a populáris irodalmi köztudat allegóriában, példaadó képeiben (pl. a Petőfi-versek remekül végigvitt motívuma, vagy a műkedvelő Bánk bán-előadás kapcsán az idegengyűlölet sajátos hagyománya stb.) és a közbeszédben, a mindennapok retorikai alakzataiban már hosszú ideje készülődött és elkerülhetetlenné vált az autochton, magyar kiadású "végső megoldás", amivel szemben lényegében föl sem merült a saját ország- és nemzetvesztés gyanúja a résztvevőkben: sem a tettesekben, sem a csendes társakban, sem a leendő áldozatokban. (Megjegyzendő, hogy a könyvben szinte egyáltalán nem esik szó németekről, véleményem szerint feltáró, manapság is revelatívnak számító igazságossággal érzékeltetve, hogy távolról sem pusztán helyi végrehajtásról volt szó 1944-ben, amely elsősorban úgymond, "a megszállók nyomására" történt volna.) A könyv egyúttal idegenkedve, szánalommal keveredő gúnnyal, olykor pedig fölháborodással beszéli el a magyar zsidóság asszimilációs stratégiáinak a hétköznapi élet kisebb elemeiig lehatoló groteszk példáit, a magyarnak vélt, valójában mindenoldalúan önvesztő historizálás, képvilág és allegorizáló példatár átvételét és használatát, ezt a sajátos, magyar-zsidó öngyilkossági műveletet, illetve hiábavaló erőlködést, gondolkodásban és életformában egyaránt.
Minden fénykép a könyv egy-egy szereplőjét, illetve szereplőit jeleníti meg, nagyrészt kamaszokat fiatal lányokat és fiúkat, valamint szüleiket. Magyar, német, zsidó, szláv nevek viselői ők, akik akár egy korabeli vagy visszatekintő, igen pontos és éles megfigyelésekkel irodalmi értékűvé tett szociográfia szereplői is lehetnének (leginkább talán Nagy Lajos pompás Kiskunhalomja juthatna eszünkbe). Megelevenedés-sorozat, amelynek megelevenítettjei szinte kivétel nélkül erőszakos halállal halnak meg, egy gondosan, helyileg pedig sunyin, számító kicsinységgel és gusztustalan anyagiassággal kitervelt tömeggyilkosság keretében. Nagyrészt az 1944. nyári deportálások nyomán, kisebb mértékben az év második felében (nyilas rémuralom), illetve szórványosan, sajátos meghosszabbításokkal a háborút követő időszakban. Márton mindezek ellenére nem elsősorban a Soáról ír, az eseményeket inkább a náci megszállásig követi, a városka főutcájának központi topográfiájára alapozva. Elbeszélői döntésének és fiktív emlékezésének sajátos mazochizmusával a gyerekek sorsának alakulása áll a középpontban, amit csak felerősít a fénykép-elbeszélések időnként a régi életkép-műfajra hajazó jellege, illetve a szörnyűséget elodázó, késleltető és a maga helyén fölerősítő idill töredékes felidézése, amelyeket minduntalan elborít és megsemmisít a füst-motívum, morbid radikalitással jelezve az elkövetkezőket, és kizökkentve az olvasást a normalitás rövidke és természetes, köznapi igényeket rejtő zsánereiből a felgyorsuló abnormalitás szaporodó jeleire figyelmezés irányába. Ez a könyv sok szempontból jelentékeny ország- és történelemismeretről tanúskodik, ami írójának régi erénye, amennyiben nem politikai folyamatokról, hanem az egyes emberek köznapi morális, érzésbeli defektusairól, egy teljes civiltársadalmi züllés görbéjéről, mint egzisztenciális elbeszélői tapasztalatról számol be. Ezúttal a vidéki, szinte nyomtalanul eltűnt és így emléktelen magyar zsidóság kevéssé feltárt botrányának tanúsításával váltja át a fikciót mélyebb (közvetlenül sem szociológiailag, sem forráskutatás útján nem hitelesíthető), nem verbalizálandó értelemben igaz történetté: csakugyan, a pillantás leírhatatlanságát írja körül.
A könyv első oldalain szerzői jegyzetek állnak. Az egyik szerint az alább következő történet a képzelet szülötte, amelynek bármilyen hasonlósága valóságban létező személyekhez a véletlen műve, viszont a leírt események hasonlósága valóságban megtörténtekkel: történelmi tapasztalat. A másik jegyzet pedig azt állítja, hogy a történet egy fényképgyűjteményt idéz fel, amely "jelenleg nem férhető hozzá (...) így a szerző saját képzelete szülötteit az olvasó képzeletére bízza." Képzelet és valóság, illetve történelmi tapasztalat/emlékezet szerzői, elbeszélői és olvasói horizontjainak játékba hozása igen átfogó, az egész modern kultúrában központi jelentőségű költői, filozófiai problémakör, amelynek hátterében az a bizonyos ismeretelméleti megrendülés vagy válság áll, amely mindig is átjárta Márton munkásságát, s amelynek alakváltozatait, sőt az ezekre történő esszéírói reflexiókat (Az áhítatos embergép, illetve Az ábrázolás iránytalansága) érdemes lenne végigkísérni egyes művei, különösen az Átkelés az üvegen, A tudatalatti megálló, a Menedék, a Jacob Wunschwitz igaz története kapcsán. A szerzőnek egyik termékeny invenciója, e problematika szempontjából is, közismerten a hagyományválasztás különössége és szervesítésének módja, amennyiben az északi, elsősorban német és magyar barokk, a 16.-17. század szövegvilága, elbeszélőtechnikái, retorikai alakulásai és motivikus tradíciója az a belső referencia, amely természetesen magához vonzza a későközépkor allegorikus világát éppúgy, mint a korábbi német romantika: Novalis vagy Kleist elbeszélő-művészetének számos fontos elemét. (Ennyiben A nagyratörő című drámaciklusa bízvást nevezhető - sajnálatosan kellő kritikai, értelmező visszhangot nem kapott - összefoglalásnak az író eddigi munkásságában, véleményem szerint pedig a magyar drámatörténet - alighanem később elismertebbé minősülő - egyik magaslati pontjának.) Ahogyan a tradíció-választás, illetve annak átdolgozása eddig is egy bizonyos, historikus keletkezésnarratívát, mint elbeszélői, írói és poétikai véleményt jelzett a történelemről, a társadalmi-emberi együttélésről, illetve annak fatális és önmagát felszámoló végkifejletéről (lásd például a Márton féle történetek egymástól távol eső korokban is hasonló, krudélis hangoltságát, a tömeges justizmord ismétlődéseit, illetve a hitelesség/valószínűtlenség erőszak-dialektikáját), mostani könyvében is találunk számos művelődés- és mentalitástörténeti utalást, amelyek többértelmű jelentésteremtő erővel értelmezik az éppen elbeszélt eseményeket. Így például kivételes aurát hoz létre az az előreutaló közbevetés, amely - többek között - az emlékezet és a hitelesíthetetlenség, életlehetőség és valószínűség valóságfelszámoló viszonyát világítja meg: "valaki, nem érdekes a neve, 1958-ban örömtől sugárzó arccal mondja feleségének, hogy azt írja az újság, hogy halálra ítélték a Gáll Jóskát, vagyis a később műfordítóként ismertté vált Gáll Józsefet, akit a barátja utoljára tizennégy évvel azelőtt, bevagonírozáskor látott. Kérdi tőle az asszony: miért örül annak olyan na-gyon, hogy a Gáll Jóskát halálra ítélték? Válasz: mert ez azt jelenti, hogy él!" A különleges aurát annak a ténynek a kezelése teremti, hogy Gáll József valóságosan élt, mintegy történelmi személyként, akit valóban halálra ítéltek (de nem végeztek ki), akit ismerni lehetett személyesen, akinek extrém élettörténete benne él a magyar irodalmi-politikai közelmúlt legendáriumában, ahogyan azonban mindenezek a tények szöveggé válnak, a "sugárzó arccal" formula, illetve az idézet utolsó tagmondata által, nos így a legszélsőségesebb valószínűtlenségként, fantasztikumba hajló irodalmi szövegként jelenik meg. S ez utóbbi át is írja esetleges faktuális tudásunkat az úgynevezett valóságos tényről (amit egyébként sehol nem hamisít meg), visszahatóan hitelesíthetetlenné teszi azt az emlékezést, amit megerősíteni látszik. Így kerül egymás közelébe valószínűtlenség és autenticitás, ahogyan a 125. oldalon olvassuk: "Akkor éreznénk hitelesnek (...), ha minden ízében ellenkezne a valószínűséggel..." Ez az adott műben természetesen a történelem terhéről, esemény és történetszerűség közötti szakadásról, mint sajátos, felszámoló eljárásról is mond valami kilátástalant. Abba a dimenzióba helyezve a történetmondást, amely mindjárt a mű elején ironikusan azonosul a holocaust-tagadás "érveivel", s amit ismét Hayden White említett gondolatmeneteivel rokonítja: "Nem akarjuk meg nem történtté tenni az árnyak sorsát, már csak azért sem, mert azokkal értünk egyet, akik szerint az embermilliókat árnyakká változtató bűncselekmények nem történtek meg. Nem mintha nem mentek volna végbe, ellenkezőleg: minél inkább végbementek, minél inkább elkövették őket elkövetőik, annál kevésbé történtek meg, mivel banalitásaikkal együtt sem értelmezhetők az emberi történés keretei között." (9. o.) Ennek ironikus megfelelőjét és kontráját találjuk értekező prózája több pontján, az írói tudatosság és a gondolkodásmód szervességének újabb eseteként, például Az ábrázolás iránytalansága című kötetében, a Kleist-előadás vége felé: "Csak annyit tudunk, hogy mindig történik valami: pontosabban: hogy a történelmi korokra úgy szokás visszagondolni, mint olyan időszakokra, amikor bizonyára mindenféle dolgok történtek."
Az Árnyas főutca a történelmi emlékezetet fényképek rendezgetése, válogatása útján nyilvánítja vertifikálhatatlanná: valószínűtlenné, egyedül a elírhatatlan pillantásban megragadható módon, de éppen ennek hangsúlyozása révén. Olyan értelmezhetetlen, áttekinthetetlen láthatatlanságba forduló valóság tárul fel, amely azért nem jelenti többé önmagát, mert szélsőségesen a véletlen uralja, s így: Im Zustandspassiv, nem kibírható, illetve amiről mint valóságosságról vajmi kevés tudható, hiszen hihetetlenné vált, viszont halált osztó ténylegességében nagyon is működik. A fénykép műfaja nagyon is kiélezi ezt az ellentmondást: sokféle alakító trükk megoldható rajta, miközben hatásában a tényszerűség, az egyértelműség lezáró erejével hat. Nyilván ezért áll idézőjelben itt a "valóságban" formula (az Átkelés...-ben pedig kulcsszóként, több százszor kurziváltan), amely szó azonban, eltűnő, felszámolódó mivoltában mégis az írói érdeklődés legfőbb tárgya marad, s ez a döntés egyben kényszer, ami állandóan problematizálódik munkásságában (lásd: átkelés az üvegen-metafora). A probléma a valósággal kapcsolatos "ismeretelméleti megrendülés" ambivalenciájában kereshető. Abban, hogy egyrészt az események hihetővé aligha tehető, kaotikus alakulása forma- és artikulációellenes, másrészt viszont éppen ez a körülmény mozgósíthatja végsőkig a formálás, a fikcióteremtés lehetőségeit, egyre groteszkebben sajtolva tehetséget, leleményt és nem utolsó sorban írói-olvasói erőfeszítést. Mintha az arisztotelészi poétika nevezetes valószínűségi gondolatmenete, vagyis az utánzáselvben rejlő, erős referencialitás egyben gyöngülne is azáltal, hogy a görög mester nem a külső valóságnak való megfelelésről, hanem a belső, emberi cselekvések valószínűségéről, a "megtörténhetett volna" referenciális nyitottságáról értekezik. Külön elemzést érdemelhetne ebből a szempontból az Árnyas főutca vezető igemódja, a feltételes, vagyis a sűrűn ismétlődő "volna" használata, amelynek elbeszélés-technikai okait az író részletesen ki is fejti a fiktív poétikai bevezetésben, ami valójában maga is része az elbeszélésnek (régi prózaírói fogást felidéző erővel). Márton különleges invencióval keresett és talált összefüggéseket a saját elbeszélésmódja és a történelmi-irodalmi emlékezet tapasztalatai, írásos emlékei között. Ily módon válik az elbeszélés az emlékező felidézés fiktív és kétes játékává, amit a beleíródó kötött, következetes retorika, illetve cselekménybonyolítási szabályok, valamint a pontosan kimért, de szenvedélyes etikai kijelentések, mérlegelések esztétikailag mégis szükségszerűvé alakítanak. Ennek a körmönfont, íróilag termékeny és végiggondoltságában a becsületességről is sokat mondó összekapcsolásnak a példájaként a kulcsfontosságú bevezető oldalakról idézzük azt a részt, amelyben a nézőpont "narratívája" olvasható: "...ki kell jelölnünk azt a nézőpontot, amelyből szemlékjük az eseményeket, és meg kell találnunk a hozzá tartozó arcot. Nem az ő szemével akarunk nézni, mert akkor az arc és a hozzá tartozó szempár teljes mértékben a mi képzeletünk szülötte volna (...), hanem szembe fogunk nézni vele, és olvasni fogunk arcvonásaiban, és a szeméről is leolvassuk a benne tükröződő képet." Ez a rafinált, egyben lírai nézőpont-választás, amely nemcsak a rögzített elbeszélővel való azonosítást hárítja el, hanem azt is, hogy a kiválasztott szereplő-nézőpont (ráadásul két alakból - Róth Aranka és Gőz Gaby - montírozva) azonos volna az ő fiktív arcukkal-pillantásukkal, ebben a formában a dialogikus, állandóan kétértelművé tett, szemtől szembe, ide-oda mozgó, nem statikus, inkább a skízis dinamikája szerint működő point of view-t teremti meg. Ez egyszerre poétikai döntés, illetve valamiképpen emlékező és emlék maradandó és visszavonhatatlan személyköziségének az etoszáról, negatív teológiájáról beszél, a leírhatatlan pillantás jegyében és annak a vélelemnek/meggyőződésnek a szellemében, hogy: "aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre" (7. o.) Mintha ezáltal ellensúlyozódna valamelyest az a mindent összefoglaló, mégis szárazon, mértékletesen fogalmazott, a jelen horizontját is magában foglaló tragikus kommentár, amely az elbeszélés vége felé olvasható, s amely indokolja, de nem értheti meg, azaz nem változtathatja meg a pillantás leírhatatlanságát: "...minél inkább elkülönülnek a szenvedések, annál kevésbé összemérhetők: elsősorban ezért, nem a szenvedések tömegessége, mértéke vagy netán intenzitása miatt érezzük a korszakot, amelybe beleszülettünk, kirívóan embertelennek." (127. o.) Ebben a magányra és hasadtságra ítéltetett szellemi topográfiában értelmeződik (át meg át), feldúsítva a fotó-médiummal való játék révén az "árnyas" jelző, ami az "árnyak" ellenkező, halál közeli értelmével együtt válik egy baljós és fájdalmas, a látással kapcsolatos, szkeptikus jelentésárnyalatot is tartalmazó szóbokor részévé. Ennyiben az Árnyas főutca nem más, mint a hely és a hang folyamatos szinesztéziája: az enyhületet adó, fáktól szegélyezett és nyilván a halálmenetnek is színtérként szolgáló utca, az elpusztított hely megszólaltatása, az ott élt emberárnyak által egyúttal a fénykép és az árnyszerűség számos kísérteties konnotációját is hordozza.
Az Árnyas főutca, a maga karcsú terjedelmével egyben sűrítés és befelé zsugorított tablószerűség feszült egységét is megteremti. Azokra a részekre utalok (pl. 90.-93. o.), ahol évtizedek igen különböző történéseit, korszakait, állapotait foglalja össze egy-egy szereplő viszonylatai felől. Ilyenkor a kísértetiesség és a pillantás leírhatatlansága csak fokozódik, fontos és mellékes, egyéni és közös, történelmi és köznapi, nevetséges és szörnyű egyetlen véletlentablóvá fűzve mégis a törvényszerű és a végzetes rendjébe tagozódik. Ez az eljárásmód, amit az író másutt éppen Kleist művészetének erényeként méltat, egyúttal Mészöly Miklós késői elbeszéléseinek sajátos, kaotikus "summáival" is rokonítható. Igen fontos a fölcserélődés, a megfordítás (per-versio) tudatos eljárásként való alkalmazása, ahogyan erre az elbeszélő is reflektál: "Létezésük (ti. az árnyaké - BP) arról tanúskodik, hogy törvények és törvényszerűségek, törvényszerűségek és törvénytelenségek egyre közelebb kerülnek egymáshoz, végül felcserélik és felemésztik egymást abban az évszázadban, amelyben eddig éltünk, és rövidesen véget ér." (7. o.) Ebben a habitusban pedig vég és kezdet artikulációs pontjai is megszűnnek, vagyis az állásfoglalás alternatívái is kétségessé, kiúttalan dilemmává változnak. "Ha felidézzük a történeteket, úgy emlékezésbe menekülő életünkkel, ha pedig hagyjuk kárba veszni a történeteket, úgy feledésbe menekülő életünkkel járulunk a magunk módján hozzá, hogy ne történjék semmi." (49. o.) Ezek, a tárgy feldolgozását messzemenően érintő elbeszélői elmélkedések a leírhatatlan pillantást végsőleg igazolják, ha felfoghatóbbá nem is tehetik: az elbeszélés akármilyen erudícióval és figyelemmel kimunkált legyen is, mindenestől részese egy/sok bűnténysorozatnak, anélkül, hogy bármit is tett volna "a valóságban". Ha az elbeszélő - ritkás tények birtokában - képzelete erejével és mérlegeléseivel felidézni igyekszik a történeteket, akkor ez hirtelen annak a keresgélésnek és válogatásnak a véletlenszerű alakzatait kezdi magára ölteni, ahogyan ez valószínűleg egy/sok embercsoport életével, személyével, elpusztításuk közben történt. "...a személyiség visszamenőleges elbeszélői kimentése nem ártalmatlan művelet, és éppen ezért, mert nemcsak esztétikai szempontok szerint ítélhető meg, hiszen komoly erkölcsi tétje van, vannak benne erkölcsileg vitatható mozzanatok is... Olyannyira így van ez, hogy fel kell tennünk a kérdést: vajon maradt-e személyiség ama nevek mögött, amelyek úgy csendülnek meg egy-egy esemény felidézésekor, mint amikor aprópénzzel fizet a vevő?" (45. o.) A komoly szándék: legalább képzelgéssel életre kelteni árnyakat, a halvány elégtétel ellenkezőjébe fordul, s valamely idegen, személytelen, mindent elsöprő "szellem" (kísértet) hatására esetleges diszkriminációs és ex-kluzív játék gyanújába keveredik, éppen azáltal, hogy magában hordozza a kiválasztás és alakítgatás omnipotenciájának illúzióját. Így lesz rejtett, majd nyíltabb figurális, motivikus értelemben főszereplővé a sors, a sorsjegy, a sorsvetés. Ami egyúttal fölvezeti a könyv zárórészét, az elképzelt győzelmi és örömünnepet, Purimspielt, ezt a nagyszerű és kétséges, morbid, álarcos és lírai karnevált, amely a maga eredeti értelmét meg is tartva, ki is fordulva belőle, a bibliai Eszter könyvének történetét az elmondottakra vonatkoztatja vissza, és szó szerint dekonstruálja minden nagy, végső Vendégség, Lakoma, Színház lehetőségét és értelmét. A testvériséget, az együtt-élést. Purim ugyanis szó szerinti értelme szerint "a sors ünnepe", (pur - sorvetés), amely vidámsággal előadott szabadulás- és bosszútörténetének azt, a Szentírásban nem gyakori jellegzetességet viseli magán, hogy: egész szövegéből hiányzik az Úr neve, illetve az Istennevek semelyike sem fordul elő benne. Így válik egyszerre lírai és drámai erejűvé a 112. oldalon olvasható, negatív, apofatikus teológia: "szemlélhetjük-e azt, amit ki kell találnunk ahhoz, hogy sorsként tudjuk bemutatni", illetve: "most kellene úgy tennünk, mintha mi volnánk az Isten, aki nincs." S végül: "...fáradozásunk, ha elbeszélőként nem vihetünk végbe tetteket, lehet érdekes vagy tetszetős, mindenekelőtt azonban hiábavaló (...) a hiábavalóságon belül próbáljuk átjárhatóvá tenni az árnyas főutcát..." (113. o.) Úgy gondolom, hogy az elbeszélés szellemének önmagára irányított, lehető legszigorúbb erkölcsi analízisével lehetett létrehozni Márton László jelentékeny művének esztétikai kvalitását és formátumát. Véletlen, sorvetés és válogatás az elbeszélői eljárásban, számos ponton analogikusan, a 20. század legfőbb botrányának ismerteti fel, vétlenül is, s ez a leírhatatlan pillantás fókuszába, a világtalan elbeszélés mindent elnyelő mélyére vezet, ahol részvétel és részvét botrányosan megkülönböztethetetlenné enyész. (Jelenkor)