Édua
 

Filozófiai kísérlet részemről Szűcs Édua analízise. Karikatúráit látva, először csíp, azután csíp, látjuk, érezzük, nekünk csíp, belénk csíp, nyissuk ki a szemünket, nézzünk, ne csak lássunk, s íme már mosolygunk, már nem kíméletlen ez az ostorcsapás, értünk, miattunk haragszik, értünk, miattunk boncol, kíméletlenül feltárva bambaságunkat, balekségünket, maznaságainkat, hazudozásainkat, kis és nagy csalásainkat, álszentségünket, mohóságunkat, édesszájúságunkat. Folytathatnám, hiszen a minket megtartó gyönyörű magyar nyelv hallatlan gazdagsága még sok ezer változatban szinkronizálhatná Édua képeit, filozófiai tételeit, orvosi látleleteit.
Főiskolás koromban az Iparművészeti Múzeum könyvtárában a hét kötetes Malonyait, "A Magyar Népművészet"-et lapozva, tanulmányozva találtam egy szinte bartóki mélységű gyűjtést, egy alföldi juhász hét nyomtatott oldalon ömlő, áradó, pont és vessző nélkül egybefolyó káromkodás-özönét, ami a Jézus Máriával indult, és gazdag, cirkalmas részleteivel rángatta le a szenteket hetvenhét angyallal egyetemben, keményen cifrázva, sohasem ismételve önmagát. Mozartot juttatta az eszembe, ahogy a vezérmotívumot díszíti fel gyönyörű csipkeszerű, egymásnak feszülő frázisaival, színe-mintája sosem azonos, és az összhatás valami elképesztő! Teremtő művészet!
Bennünket, ezer tájról szalajtott s itt formába összeálló s kikristályosodó alföldieket a magyar nyelv köt össze: tót, román, kun, szlovák, cseh, sváb, szerb, szász, török jól összekeveredve, összerázva. De magyarul beszélünk, szeretünk, imádkozunk és káromkodunk. Arany János, Petőfi, Vörösmarty és Weöres, kutyatár, kutyatár, Kutyafülű Aladár: mi ezen nőttünk fel. E vers - s a Szózat - zeng bennünk születésünktől az utolsó percig.
Ez a kevert nép nyelvénél fogva magyar, születésénél fogva európai, történelme folytán túlélő, mindenkit túlélőként egzisztáló alföldi nép, átmenet, kompország. Hogyan és miként? Hiszen évezredek óta a Duna a limes, a határ. A rómaiak szerint a túloldalon, tehát itt, a Tisza partján már a Barbaricum terül el, az egyszeműek birodalma. S íme: Édua remek rajzai látleletei e Barbaricum leleplező dokumentumai és e látlelet ereje nagy, nagyot is szól, különösen azért, mert e limesen túli rajzoló átkiabál a másik partra. Ti is éppen ilyenek vagytok, éppen ilyen kőkorszaki szakik, a kőfejetekkel, a kő Mercijeitekkel, együtt isszuk a csapvízzel a klórt, együtt tesszük tönkre a Tiszát és a Dunát, egész Európát!
Mit egész Európát: a Földet, az atmoszférát és a sztratoszférát, gyermekeink, unokáink jövőjét. Kutyát kakáltatunk a játszótér homokjában és kivágjuk a fákat. Döglött halakat úsztatunk a Tiszában, azután nézzük egy kicsit, majd mi is műtrágyával, klóros vízzel locsolt, műanyag fólia alatt nevelt mű szegfűvel áldozunk a Tiszának. Beledobáljuk a mocskos lébe saját szennyesünket, álszentségünket is. Mi, a Barbaricum, az egykori legvidámabb barakk lakói, szembesülünk Édua mesteri tükrével. Mindenki megláthatja benne önmagát. Hol egy szarvval a homloka közepén, hol bohócsapkában, pojácaként, pedofil szatírként kitárt kabátszárnyakkal. Másfajta szárnyakkal magunkat angyalnak hívén-hitetvén.
De leolvadt tollazattal is, akár a nap-perzselte Ikarusz tehetetlenül pörögve szárnyszegetten, megvalósulatlan vágyainkkal... Bírákként és birkákként, áldozatként és balekként, kövéren, potrohosan, égimeszelőként és törpeként, minden értelemben törpeként, erkölcsi törpeként és kerti törpeként, a nagyzási gőg törpéjeként, a hatalomvágy törpéjeként.
A Dunán innen és a Tiszán innen is, e kedélyes Barbaricum lakói és sorstársai tesszük, amit teszünk, ahogy lehet s ezt mutatja itt fel, ezt köti az orrunkra Édua: így is lehet, hiszen megvagyunk, de lehet másként is, de mennyire, hogy lehet, csak nem szabad az évszázados nagy fákat kivágni... Nem szabad a ciánt a Tiszába engedni, a Dunára gátat tervezni, az ivóvízből moslékot, termőföldjeinkből belvíztengert csinálni, madarainkat, sasainkat döggel tetetni, valamint nem volna szabad hazudni.
Erről szól Édua, erről szól a dal.

Kass János