Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Professzor Úr könyveit olvasva szembetűnő, hogy az utóbbi évtizedben - részben az Eszmék, eszmények, nosztalgiák (1989) és méginkább a Találkozások (1992) című kötetei óta - írásai között megsokasodtak a személyes hangvételű-témájú tűnődések, a töprengő, elemző életrajzi emlékezések. Mi áll a korábbi személytelenebb megszólalás módosulásának hátterében? Az összegzés, az önértelmezés igénye, a felejtés elleni küzdelem?
Az utolsó évtizedben az írásaimban valóban felerősödött a szemé-lyes
hangvétel. A hangvétel változása mögött a magatartás változása. A gondolkodást
a töprengés váltotta fel. Az objektivi-tást a szubjektivitás, az elemzést
a vallomás. Legalábbis mindhárom ellen-tétben az egyik pólus mellett felerősödött
a másik. Nem "előre megfontolt szándékkal" történt, de így alakult. Persze,
hogy benne van az összegzés vágya, az önértelmezés kényszere, a felejtés
félelme. De az egész ennél bonyolultabb. Mert az összegzés vágya új kérdések
felbukkanását is jelenti. Az önértelmezés kényszere új válaszok kísérletét
is. A felejtés félelme új emlékek derengését is. Vagyis öngerjesztő folyamatról
van szó. Ahol a kérdések vála-szokat kívánnak. A válaszok kérdéseket szülnek.
A kérdések és válaszok emlékekbe torkollnak. És ebből nincs kiút, ebben
nincs nyugvópont. Abbahagyni talán lehet, befejezni biztosan nem. Legfel-jebb
az érvénytelenség kínos érzését lehet csökkenteni. Ami a kérdéseknél megoldatlanságot-,
a válaszoknál elégtelenséget-, az emlékeknél feloldatlanságot jelent. Nyilván
alkat kérdése is. Én nemi-gen tudok kikeveredni belőle.
Nemrégiben írta valamelyik könyvem kapcsán egy barátom: "Nem őrültél
meg a nagy változásokban. Mint mások oly sokan. Rendületle-nül teszed a
dolgod". Nos, sajnos, nem hiszem. Úgy vélem, valamelyest "megőrültem".
Meg nem rendületlenül és főként nem a dolgo-m teszem. Igaz, ismerős érzés.
Majd' egész életemben úgy éreztem: nem a dolgom teszem. De erről egy kicsit
később. Ami az utóbbi tíz évben történt, ebből nőtt ki. Ám van három kézzelfogható
oka-"ment-sége?" is. Egy életrajzi, egy történelmi, egy "műfaji" oka-"ment-sége?"
És a három ok-"mentség?" egybeesett. Egymást erősítette. Ezekről valamit.
De az idézőjeleket már abbahagyom.
Az életrajzi ok-mentség majdnem egyértelmű. Hatvan év táján a valamelyest
is értelmes ember összegezni-önértelmezni-emlékezni kezd. Legalábbis töprengeni
az összegzésen-önértelmezésen-emlékezé-sen. Aki egyáltalán nem teszi, akár
bambán elégedett is lehet. Aki túl sokat teszi, akár önmarcangolóan búskomor
is lehet. Nos, jobb pillanataimban úgy érzem, valamelyest értelmes vagyok.
Tíz éve a hatvanhoz közeledtem. Tehát elkezdtem összegezni-önértelmezni-emlékezni.
Remélem, valahol középen a bamba elégedettség és az önmar-cangoló búskomorság
között. Valamilyen szellemi szinten is élve, mindannyian találkozunk egy
fiatalemberrel. Ha nem is olyan szép drámai-irodalmian, mint Karinthy.
Nyilván hétköznapibban, kevésbé megformáltan. De ettől a dolog még cseppet
sem súlytalanabb. Mert számot kell adni. Hétköznapibban, kevésbé megformáltan
is.
A történelmi ok-mentség is majdnem egyértelmű. "Kizökkent az idő".
Kárhozat nincs, és nem én születtem helyre tolni azt. De valamennyire -
ki jobban, ki kevésbé - kizökkentünk, valamennyien. Nemcsak az ilyen-olyan
diktatúrából lett ilyen-olyan demokrá-cia. Hanem az ilyen-olyan régi orientációs
pontokból lettek ilyen-olyan új orientációs pontok. És megfordultak az
előjelek. A jóból rossz lett - és természetesen fordítva is. A szépből
rút, a fenségesből alan-tas, a hősiből hétköznapi, a tragikusból komikus
- és természe-tesen fordítva is. Ez akkor is felkavaró, ha a régi orientációs
pontok - tudhatóan - dezorientációs pontok voltak. A régi előjelek - tudhatóan
- kérdőjelek voltak. Mert a kizökkenés után már nem volt elég a régi orientációs
pontok és előjelek tagadása. De a helyretolás alapfeltétele lett az új
orientációs pontok és előjelek megfogalmazása. Ebbe pedig - ne tagadjuk
- bele lehet zava-rodni. Aki a régi rossz helyett csak még régibb rosszat
tud, kiesik az időből. Aki a régi rossz helyett csak új rosszat tud, eltéved
az időben. Mindkettő, a kiesés és eltévedés is agresszivitást szül. Befelé
forduló egyéni- és kifelé forduló társadalmi agresszivitást. Ez vagy ez
is okozza az emberi magatartásformák hihetetlen romlá-sát. A régi rögeszmék
múltat idéző-, az új rögeszmék jövőt elsöté-títő kísértetjárását. Ezért
vagy ezért is kezdtem el töprengeni. Hogy csendes órákon, csak magamnak,
egyéni megváltásra, magán feloldozásra megfogalmazgassam az új orientációs
pontokat és előjele-ket. Talán helyretolhatom - nem a történelem idejét,
csak az én időmet. Persze benne a külső elemeiben nagyon megváltozott,
belső elemeiben nem is olyan nagyon megváltozott törté-nele-mben.
A műfaji ok-mentség is majdnem egyértelmű. Mindenki úgy érzi, legalábbis
úgy érzem, úgy érzi, hogy keveset teljesített. Feladato-kat sejt még. Ötleteket,
tárgyakat, esetleg titkokat is. Elmondan-dókat-megírandókat. A sok elmondandó-megírandó,
kevés idő-lehetőség ellentéte szoronga-t. Lehet egy kétes, vonzó, de elégtelen
félmegol-dás. Az a bizonyos műfajvál-tás. Értekezés helyett esszére, elemzés
helyett vallomásra. Felerő-síteni a szubjektív oldalt, amire vala-mennyire
úgyis, majd-nem mindenki, hajlamos. E nem egészen kellemet-len kénys-zerből
lettek utolsó kötetem esszépublicisztikái. Nem elhagyva a filológiai felkészülést,
de elhagyva a filológiai felsze-relést. Vállalt szem-élyességgel. Olykor
egy kicsit felstilizált álszemélyességgel is. Ami felment a körülményesség
tárgyában, nem ment fel a pontosság tárgyában. Megtakarítja a részletes
kifejtést, megőrzi a lelkiismeretes töprengést. Inkább eljátszott-, mint
valódi kibúvó. Kétségtelen több a játék benne, mint a tudományos érte-kezésben.
De olykor játszani is szabad - és a játék kultúrát terem-tő, nagyon komoly
dolog. Nem vagyok ironikus. A másokkal szembeni iróniához nincs bennem
elég fölényes magabiztos-ság. A magammal szembeni iróniához van bennem
elég megfontolt /ál/-szerény-ség. Ezért írtam le, hogy a Liget kolumnistája
lettem. Félreértést szült. Egy könyvismertetés-ben is felbukkant. Nem műfaji
önmeghatározásnak szántam, hanem önironikus understatementnek. Egy kicsit
rajtam maradt. Nem nagy baj. Majd elviselem. Sőt, lehet, tovább is csiná-lom.
Hogyan emlékszik vissza életének első időszakára, a kolozsvá-ri évekre - ahogy egy korábbi interjúban fogalmazott - az "elve-szett Édenre"? Milyen emlékeket őriz családjáról?
Ez a tudatosan vállalt műfajváltás vagy műfaji lazítás veze-tett oda,
hogy írhattam emlé-kekről is. Szülő-földről-elszaka-dás-ról, gyerek-korról-ifjú-korról
- és sok minden egyébről. Nem gond nélkül tettem, inkább kétségek-kel tele.
Nemcsak értekezésbe nem való, de esszépublicisztikába sem. Meg aztán nem
is történt semmi olyan igazán különös. A gyerekkorban, a háborúban, a menekü-lésben,
a dikta-túrákban, az egyetemen, vidéken, a tanári és kutatói munkáb-an
sem. Sohasem hittem el, hogy az életem megírandó lenne. Ahogy mondani szokás:
életem kész regény. Nos, nem kész regény. Erről Esti Kornél jut eszembe,
meg egy újságíró-szabály és Füst Milán. Esti Kornél úgy, hogy Elinger kihúzta
a fuldokló Estit a Dunából. Esti hálás volt. De az életregényét írni kezdő
Elingert, mert Elinger élete nem volt kész regény, és a mű rossz volt,
bedobta a Dunába. Nos, elég jól úszom. De hatvannyolc évesen a Duna közepéről
nem biztos, hogy kiúszhatom. Az újságíró-szabály úgy, hogy a bölcs szerkesztő
kioktatta a lelkes újdondászt. Mi is a megírandó téma. A kisgyerek és a
farkas találkozik az erdőben. A farkas felfalja a kisgyereket - nem megírandó
téma. A kisgyerek fel-falja a farkast - megírandó téma. Nos, sok
mindent láttam életemben. Kisgyereket felfa-ló farkast valószínűleg igen.
Farkast felfaló kisgye-re-ket bizto-san nem. Füst Milán úgy, hogy egy kéziratban
olvasott önéletrajzról beszélt. A mű gyerekkorról, ifjúkorról, felnőttkorról
- játékról, tanulásról, munkáról szólt. Meg is van írva valahogy
- mondta a mennyeze-tet nézve a mester. De ezzel a szegény emberrel - tulajdon-képpen
és végeredményben - egész életében nem történt semmi. Nos, attól félek
- tulajdonképpen és végeredményben - egész életemben velem sem történt
semmi. Legalábbis semmi igazán megírandó. Asztal mellett, pohárral a kézben
elmesélni, jó lehet. Asztal fölött, tollal a kézben megírni, nem jó lehet.
Persze, mint minden életben, lehetnek benne mélyrétegek. De ezt kibányászni
és megformálni - szépírói tehetség kívántatik. Az pedig, ne kerteljünk,
nem adatott. Ami elmondható vagy elmondandó volt - családról, szülőföldről
- azt hiszem, el-mondtam már. Ezért csak igen röviden.
A családom szokványos vidéki, kisvárosi polgárcsalád volt. Valamelyest
körüllengte a hagyományos erdélyi urbanitás patriarchá-lis-félpatríciusi
légköre. Valaha meglehetős jómódban. Ami a gye-rekkoromra - nagyrészt -
szertefoszlott. Azt hiszem, úgy lehet mondani, értelmiségivé lett kispolgári
család volt. Egyetemista korom-ban - azok a bizonyos ötvenes évek! - olykor
nem kifejezett jóindu-lattal, előléptettek nagypolgárnak. Nem tagadom,
akkor félig tet-szett is, félig hittem is. Régóta tudom, nem voltunk nagypolgárok.
Csak akkor még nem tudtam - honnan tudtam volna? - csak akkor ők sem tudták
- honnan tudták volna? - milyen egy pesti nagypolgár.
A család eltűnt a század évtizedeiben. Felmenőim az erdélyi panteonnak
számító kolozsvári, házsongárdi temetőben vannak. Persze nincsenek a panteonban.
Csak ott vannak a temetőben. Anyai felmenőim a főkaputól mindjárt balra.
Apai felmenőim a főkaputól messzebb jobbra. Szüleim az óbudai temető kolumbáriumában.
Hallom, egyre több katolikus templomban nyitnak urnamegőrzőket. Talán ott
kevésbé lenne rideg. Meg közelebb is lenne az örökkévalóság-hoz? Talán
valahogy így helyezném el őket. Tágasabban, hogy legyen még hely két urnának.
Erősödik az ökumenikus szellem. Lehetne hely a református feleségemnek
is. Na de ebből igazán elég. A Németországban élő bátyámmal ketten maradtunk.
Ha itt van, sokat beszélge-tünk. Bizony, igaz: főként a családról és Kolozsvárról.
Gondolom, így szokták az archaikus öregek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy
ezeket már csak mi tudjuk. Az ő fia és az én lányom már nem. Voltak emberek
és dolgok a valóságban. Lettek emberek és dolgok az emlé-kekben. A való
"égi másában". Aztán eltűnnek onnan is. Egy ember és tárgy akkor hal meg
igazán, ha már senki se emlékezik rá. Ehhez közeledik a család és a mi
Kolozsvárunk. A Házsongárd - persze - marad. Eddig bírta a történelmet.
De az e századi történelem min-dennél keményebb.
A legnehezebb, hogy - menekültek sorsa - alig vannak otthoni, gyerekkori
tárgyak. Pedig szeretem a személyes tárgyakat. A bennük rejlő materiális
és spirituális kapaszkodót, materializált-spiritu-alizált emléket. Egyrészük
a menekülés-kor elmaradt. Másrészük a háborúban elpusztult. Harmadrészük
a szegénységben elúszott. Csak néhány élt túl. Egy ezüst cigaretta-tar-tó.
Nem dohányoztam soha. De apánk használta. Egy ezüst cukortartó. Nemigen
eszem cukrot. De anyánk használta. Meg három könyv. Ezeket átmenekítettem
a menekü-lésen, meg sok minden egyében is. Egy Ady-összes. A bátyámmal
vettük anyánknak '40 karácsonyára. Be is írtam a könyvbe. Akkor még olvas-ható
volt az írásom, és nem tudtam, hogy csak saját könyvbe szokás beírni. Egy
Kosztolányi-összes. Anyámtól kaptam tizenkette-dik születésnapomra. "Az
idő, e vén sas, szörnyen megrugdosta". Félig szétesett, de mégiscsak Kosztolányi.
És egy antológia: Ver-sekben tündöklő Erdély. Lepage Lajos adta ki, '41-ben,
Kolozsváron. A Júlia szép leány székely balladájával kezdődik, Reményik
Ó ne vedd vissza még című versével végződik. Szentimrei Jenő válogatta.
Magam vettem - két-három cuk-rászsütemény - ottani nevén "cukrász-tészta"-
árából. Rossz az állapota, de van még. Meg volt egy saját beszer-zé-sű,
szép fekete Babits-összesem is. (Összesen persze mindig az összes versek
értendő.) Egyetemistaként adtam, legjobb barátomnak, soha vissza nem adásra,
kölcsön. Talán magával vitte túlvilági kézi-könyvtárába. Élete utolsó estéjén,
az ágya mellett állva, Babits-kötetet láttam az éjjeliszekrényén. Nem az
én szép fekete Babitsom volt. A farkasréti kolumbáriumba pedig nem férhe-tett
be.
A végire hagytam. Nem is tudtam, leírom-e. Van egy karórám. Fino-mabb
svájci márka. Majd' hatvan éves. '40-es vagy '41-es kiadá-sú Omega. Régi
szerkezet - természetesen rugós. De csak az ilyet szeretem. Anyámtól örököltem.
De a dolog nem ilyen (ez se ilyen) egyszerű. Korán elhalt anyai nagybátyám
vette valaha. Aztán anyai nagyanyám viselte. Aztán anyám. Most én. Utánam
majd a lányom. Férfióra. Meg idejét múlta is. Lehet, nem viseli majd. De
mindenkép-pen az övé lesz. Lassan rögeszmémmé vált. Magánhasználatra óraszindrómának
nevezem. Két-három évente kitisztíttatom, megjavít-tatom. Minden reggel
az első (valóban a legelső) teendőm, hogy rádiójel-zésre ellenőrzöm. Az
utolsó tisztíttatás-javíttatás óta általában négy nap alatt késett egy
percet. Mondják a tudorok: napon-ta húsz másodperc eltérés teljesen normális.
Tehát normális. Négy nap alatt egy percet maradok el a történelemtől. Most
valami furcsa dolog történt. Ma reggel volt négy hete, hogy utoljára beállítottam.
És nem késik, nem siet egy másodpercet sem. Úgy lát-szik utol-értem a történelmet.
Érdekes. De nem töprengek rajta. Mostanában reggelen-ként, az ellenőrzéskor
boldog vagyok. Miért mindez? Az öregkori gyengeségen túl? Mert az óra a
képzeletemben a család-törté-net (a családom története) jelképévé vált.
A viselők törté-nete. Az utolsó három nemzedéké. A XIX. század utolsó negyedétől
a XX. század utolsó negyedéig. Csak éppen - szépírói tehetség híján - nem
tudom megír-ni. Ezért nem mondhatom el senkinek, nem is mondom el minden-ki-nek.
Pedig benne Kelet-Közép-Európa történelmének nyomo-rúsága. Sajnálkozni
lehetne rajta. Meg szégyenkezni is. De a törté-nelem nem nagyon szégyelli
magát.
Kolozsvár - életem első, meghatározó tizennégy éve - nekem mindmáig
lezáratlan és lezárhatatlan, megíratlan és megírhatatlan történet. Valóban
afféle "elvesztett Éden". Persze nem tényleges létében, hanem emlékeim
fénytörésében. Tizenhárom évesen menekül-tem, tizennégyévesen jöttem végleg
el. Ami előbb jó volt az életem-ben, ott éltem meg. Ami utóbb rossz volt
az életemben, itt éltem meg. Egyszerre otthonból otthontalanságba, biztonságból
bizonyta-lanságba, majdnem jómódból majdnem szegénységbe kerültem. Persze
hogy mindez mitizálódott. Felragyogott, ami előtte, elsöté-tült, ami utána
volt. A '44-es iszonyat - félig öntudatlanul - még ott ért. De utána minden,
a '48-49-es "fordulat", az '56-os megrendülés, az '58-as rémület - teljesen
öntudatosan - már itt. A menekülés - képzeletemben - ketté vágta az életem.
Jóra és rosszra, szépre és rútra, világosra és sötétre. Tudom, mindez mítosz
vagy félmítosz. De máig sem tudok bánni vele. Egy többé-kevésbé biztos.
Pesten lakom. Máshol már nem tudnék. De igazán otthon, egy városotthonban
csak Kolozsváron voltam. Az én bajom. Megint mondom, meg kellene írni.
De csak szépirodalomban lehet-ne. Ahhoz pedig...
Olykor járok "haza". Egyszer tanítottam is egy hétig a magyar tanszéken.
A hajdani Marianum épületében. Ahol egykor anyám érettségizett. Furcsa
volt. A városban ugyanis - enyhén szólva - sok minden megváltozott. Nem
úgy, ahogy magával hozza az önkéntelenül könyörtelen idő. Hanem úgy, ahogy
magával hozza az önkényesen ostoba gonoszság. A város - néhány év alatt
- négyszeresére nőtt. Nyolcvan százalékosan magyar városból nyolcvan százalékosan
nem magyar várossá lett. Száz százalékosan városlakók lakta városból hetvenöt
százalékosan nem városlakók lakta várossá lett. Reneszánsz-barokk-szecessziós
történelmi Belvárosa - az én városom - fuldoklik a stílustalan betontömbökből
rakott lakótelepek - nem az én városom - iszonyú gyűrűjében. És a Belvárost
is elöntötte a lakótelep. Magához vonzotta, mássá idomította, múltjában
megalázta, rányomta bélyegét. Egyszer még biztos elmegyek. Főként egyedül,
hogy utoljára mindent - jót és rosszat is - pontosan azonosíthas-sak. Főként
sötétben, amikor az emberek nincsenek ott, a tárgyak ott vannak. Biztosan
tudom, merre mennék. Szerb Antal írja valahol. Kevés hely van a vilá-gon,
ahol azt érzi az utas: "ott van". A központban, ahol a számára lénye-ges
dolgok vannak. Ilyen Velencében a Szent Márk tér. Párizsban a Concorde
tér. Nos, nekem ilyen volt Kolozsváron a Főtér meg a Farkas utca. Megnézném
- sötétben - "ott vannak"-e még? Ott lehet-e lenni bennük még? De ezek
már nagyon magánügyek.
Persze egy kicsit könnyen is beszélek. Mert itt, Pesten, a Kosztolányi
téren "megcsináltam" magamnak Kolozsvárt. A mélyponton kezdtem. Ceausescu
évadán. Amikor azt hittem, többé sohasem megyek. Ceausescu nincs, Kolozsvár
van. Két szobában. Anyám egykori szobá-jában, az én mostani szobámban.
Mióta van, kevésbé vagyok megsértve a történelemre. Kilenc képről van szó.
Nyolc az anyám szobájában, egy az enyémben. Erdős Tibor tollrajza a Farkas
utcai gótikus, református templomról. Gy. Szabó Béla metszete a Bethlen
Bástyáról. Két kép a régi Főtérről. Az egyik metszet - ilyen lehetett a
nagya-nyám gyerekkorában. A másik fotó - ilyen volt az én gyerekkoromban.
Bernáth Csaba rajza a szülőházamról. Bernáth Csaba festménye a Búza utcáról.
Szakál Sándor metszete: Kolozsvár 1759-ben. (No, nem eredeti. Csak egy
céhlevél az asztalosok céhétől. Az 1800-as évekből. A tetején az egykori
metszet másolata.) Meg Georg Houfnagel híres metszetének elég talmi kópiája.
Ez a város első, hiteles ábrázolá-sa. Ennyi az anyám szobájában. De...az
eredeti! Houfnagel az én szobámban lóg a könyvespolcon. Szép pél-dány,
jól látható. Egidius van der Rye képe után metszette 1617-ben Georg. Houfnaglius.
Kevés példány van belőle. Az íróasztalomtól jól látni. (Cs. Szabónak is
volt egy. Az ágya felett függött a Belgrád rakparton. Érdekes. De nem ezért
szeretem.) Azért meghagy-tam anyám szobájában a másola-tot. Nem akartam,,megbontani
a kompo-zíciót''. Ennyi az én Kolozsvá-rom. Olyan, mint régen volt. Nem
változott semmit. Ezért nem vagyok megsértve. Tőle naponta megnyugszom.
A Búza utcáról és a szülőházamról még valamit. A Búza utca város- és
kultúrtörténete nem érdektelen. Hunyady Sándor novellát írt róla, Makk
Károly filmet forgatott belőle. De most nem erről van szó. Bernáth Csaba
képén az utca keleti vége. Ahogy földszin-tes házak között fut a nyugati-délutáni
napfényben fürdő jezsuita-piarista templom felé. Amely mögött mindenki,
aki tud valamit a város-ról - egy kicsit jobbra, dél felé - ott sejti a
Farkas utcát. És benne az erdélyi művelődéstörténet felét. A szülőházam
- nagyapám építtette - az utca közepén. Az udvari lakásban hajdan Laczkó
Aranka lakott, a Kolozsvári Nemzeti Színház művésznője. Nála olykor, tehát
a nagyapám házában, megszállt Jászai Mari. És itt lakott a művésznő fia,
Laczkó Géza. A Nyugat első nemzedékéből. Igy lehetett apám ke-resztapja.
Nála fordult meg gyakran barátja, Kuncz Aladár. De elég. Tovább nincs.
Irodalmi hagyománynak, bizony, nem sok. Ennyit a Búza utcáról meg Kolozsvárról.
Az enyémről meg a nem enyém-ről is.
1945-ben végleg elhagyta Erdélyt, gimnáziumi tanulmányait Budapesten folytatta. Mit jelentett a "kijövetel"?
Mindebből következik: '45-öt, Kolozsvár végleges elhagyását nagyon megsínylettem. Pesten igazán gyökeret - most már majdnem biztos vagyok benne - sohasem vertem. Ennek - az elszakadás mellett - lehet más oka is. Például, hogy Pesten gyökeret verni csak egyes városrészeken keresztül lehet. Nekem erre háromszor is volt esé-lyem. A Belváros külső részén, a Ferencváros belső részén, a Krisz-tinaváros kellős közepén. De mindig elkerültem. Már éppen ismerni kezdtem a köveket, a zajokat, az embereket - aztán odébb. Igy az igazi gyökérverés elmaradt. Most már nincs is rá elementáris igé-nyem. Dédelgetem a nosztalgiáim. A hátralévő időre még kitartanak. Az otthontalanság persze oldódott - az iskolában, az egyetemen, a városban is. De valami maradt belőle. Nyugodtan lehet élni így is. Az elszakadásnak volt egy határozott következménye. Hogy '56-ban - a határszélen éltem - eszembe se jutott az elmenetel. Tudattalanul tudtam: még egy otthonváltást - nyelvváltással-kultúraváltással is súlyosbítva - nem viselek el. A nosztalgiákból szinte "komplexu-sok" lettek. Erdély- és Kolozsvár-komplexusok. Időnként megpróbálom kiírni őket. A dokumentumok ott vannak az utolsó köteteimben.
Ön 1949 és 1953 között végezte az ELTE magyar-történelem szakát. E korszakot jellemezve máshol a nem szűnő szellemi-erkölcsi veszélyeztetettségről és félelemről beszélt. Utóbb a Találkozások-ban azt írta, hogy nem volt soha nemzedék, amelyikre úgy zuhant "a kérdés nélküli válaszok előemésztett hipnoideológiája". Ha bőveb-ben szólna az ötvenes évek világáról, mit mondana: mikor és hogyan fogalmazódtak az első kérdések, volt-e hit, hogyan lett a kétségek-ből kiábrándulás, a félelemből megrendülés? Fiatalkori szellemi tájékozódásában kik voltak Önre hatással? Mikortól számítja magát irodalmárnak?
Az egyetemi évek külön történet. Gondoljunk bele: '49 és '53 között.
Ez - egy kicsit lágyabban fogalmazva: a "fordulat évét" és Sztálin halálát
jelenti. Már az időhatárokat illetően. Ez - egy kicsit keményebben fogalmazva:
Rajk felakasztását és Berija agyonlö-vését jelenti. Már az időhatárokat
illetően. A magyar történelem talán legkeményebb négy éve. A magyar felsőoktatás
talán legrosszabb négy éve. Mindez tizennyolc és huszonkét éves kor között.
Nem tudom, szükségeltetik-e ehhez magyarázat? Már megpróbálkoztam vele.
Talán most is egy kicsit. De kedvetlenül teszem. Tudom, unalmas már. Ezért
utoljára mondom. Ehhez emlékirat, önéletrajz, tehát szépirodalom kellene.
De nem megy. Ezért csak nagyon keveset. Ami egy pályaképben a legfontosabb.
Először magándolgokról. Mártír nem vagyok, nem is voltam. Nincs szenvedéstörténetem,
és nem is volt. Recsk, Márianosztra, letartóztatás, kitelepítés, veseleverés
nem volt. De félelem, mellőztetés, veszélyeztetettség, megalázás, elfelejtés
volt. A legfon-tosabb a félelem és a mellőztetés. A többi ebből következik.
Félni pedig kellett. A hatalom nem fölöttünk lebegett, hanem ott volt
körülöttünk, mellettünk, bennünk. Nemcsak a hatalom képvi-selőitől féltünk,
de egymástól is. Hiszen a gyűlölet-keltés mester-ségesen megrendezett szeánszain
szinte mindig minden megtörténhe-tett. Szó, mozdulat, tekintet is árulkodhatott.
És nem lehetett pontosan tudni, melyik lehet az. Mármint az árulkodó szó,
mozdulat, tekintet. Nem babra ment a játék. Embereket vittek közben el
- tanárokat és hallgatókat is. És embereket üldöztek közben el - taná-rokat
és hallgatókat is. Ez a félelem rakódott le a csontokban és az ízületekben,
az idegekben és a reflexekben. Sokáig tartott, amíg megismertük egymást.
Megtud-tuk, kitől kell félni, kitől nem. Akitől nem kellett félni, barát
lett. Akitől kellett félni, nem lett barát. Igaz, régen volt. Az idő megváltoztat
és megenyhít. Később még baráttá is válhatott. Azt hiszem, így van rendjén.
Mellőztetés pedig lehetett. Csak példaként - és az önsajnálat minden
kétes öröme nélkül. Próbálkoztam, hagyományos módon, elfo-gadható filoszképzéshez
jutni. Már a gimnáziumban tűrhető voltam németben és franciában. Fel akartam
szakként venni valamelyiket. Figyelmeztettek: a történelmen, a nagy szakon
lehet - a magyar mellett - esélyem. Jelentkeztem, nagy filoszképzés reményében,
az Eötvös Collegiumba, annak a rendjén, gólyának. Jelentkeztem az egyete-men,
jobb könyvtárhasználat reményében, a Magyar Intézetbe intézeti tagnak.
Jelentkeztem az egyszakos képzés meghirdetésekor, valamilyen "tudósképzés"
reményében, egyszakos magyar irodalmárnak. (Ne legyen félreértés. Ezek
nyilvánosan meghirdetett lehetőségek vol-tak.) Nem vettek sehova. Se nagy
filoszképzésre, se jobb könyvtár-haszná-latra, se egyszakos "tudósképzésre".
'56-ban megkaptuk a "dossziénkat". Az állt benne - bocsánat, hogy leírom
-, az évfo-lyam egyik legmű-veltebbje vagyok, kutatásra kiválóan alkalmas.
Javaslat: Mezőgazda-sági Technikum. Mosonmagyaróvár. Okokat nem kutattam,
nem kutatok. Sírba vitték a titkukat. Sírba viszem a titko-mat. Meg nem
is nagy titok. Mindenkinek a nemzedékemből, vagy majd' mindenkinek, megvan
az ilyenfajta és ilyen súlyú titka. És a pon-tosság kedvéért érde-mes leszögezni.
Akkor és úgy, ahogy kiképeztet-tem, legfeljebb nagyon viszonylagosan, az
átlaghoz képest lehettem egyik legművel-tebb, lehettem kutatásra kiválóan
alkalmas.
Másodszor közdolgokról. Arról, ami volt. Arról, ami nem volt. Meg arról
a bizonyos hipnoideológiáról vagy Huxley terminológiájá-val: hipnopedagógiáról.
Bevezetésként talán két nem mellékes kérdésről, de mégis inkább részletkérdésről.
A tényleges tanulásra, a tényleges szakmára kevés idő jutott. Egy teljes
nap a katonai oktatás volt. Megtoldva a nyári egyhónapos bevonulásokkal.
Nem akarom eltúlozni, de mégis-csak. A nálunk idő-sebbek ösztöndíjakkal
nyaranta külföldi tanulmányútra mentek. Mi behívóval nyaranta katonai táborokba
mentünk. A legkemé-nyebb "nép-hadse-regbe". Ahol Farkas Mihály - nem Gábor
Áron! - rézágyúja fel volt virágoz-va. Nem mártíromság, de meggondolandó:
Párizs helyett Kis-lőd, Heidelberg helyett Hajdúsámson, Cambridge helyett
Herend. Talán valami különbség. Egy teljes napot kitett az ideoló-giai
képzés. Ez időigényes és idegigényes is volt. Felért egy módszeres agymo-sással.
De erről egy kicsit később. Maradt körülbe-lül négy nap. Szakmai órákra,
olvasásra, könyvtárra, diákéletre. Ha volt ilyen egyáltalán.
Az egész szisztéma, a tanterv pedig véglete-sen és végzetesen rossz
volt. Nem akarom részletezni. Csak az alapokat. Le akarták adni az egész
magyar irodalomtörténetet és világirodalom-történetet, az egész magyar
történelmet és világtörténel-met. "Mindenről" szó volt, és semmiről se
volt szó. Optimális eset-ben jó középiskola lehetett volna. Reális esetben
rossz általános iskola lett. Mega-lo-mán volt és pitiáner, részletekbe
vesző és általánosságokban ragadó. Maradok a magyar irodalomtörténetnél.
Itt volt mindez a legfáj-dal-masabban érezhető. Ráadá-sul az egyik részét
egy jó filológus adta elő. Aki a fákról sokat tudott, az erdőről fogalma
sem volt. Ráadá-sul a másik részét egy jó esszéista adta elő. Aki az erdőről
sej-tett valamit, a fákról sok mindent félrema--gyarázott. A fákról való
tudás - önmagában - nagyon színtelen volt. És fájdalmasan hiányzott az
erdő. Az erdőről való sejtés - önmagá-ban - meglehetősen színes volt. De
bántott a fák félremagyarázása. Ám a gonoszságból elég. Nem vonom vissza,
amit mondtam, de abbaha-gyom.
Az egyetemi évek lényege persze - a fentieken túl - a hipnoi-deológia
vagy hipnopedagógia volt. Az első perctől, a beiratkozás-tól, az utolsó
percig, az államvizsgáig. A "marxizmusnak" nevezett ideológiai képzés kommersz,
dömpingáradata. Nem szakmai képzés fölött és mellett, hanem szakmai képzésben
és helyett. Nem a marxiz-mussal volt baj, hanem a nevében adagolt elméletparódiával.
Ami abból állt elő, hogy Engels Marxot az első lépcsőben didaktikusan szimplifikálta.
Lenin a második lépcsőben Marxot és Engelst didak-tiko-szimplifikáltan
agresszivizálta. Sztálin a harmadik lépcsőben Marxot, Engelst és Lenint
didaktiko-szimplifiko agresszíven karikí-rozta. Ezt, a sztálini karikatúrát
kaptuk hipnoideológiában és hipnopedagógiában. Végső soron Sztálin harminchárom
oldaláról volt szó. A dialektikus és a történelmi materializmusról című
teória-pamfletről. Isten bocsássa meg neki, aki megalkotta, nekik, akik
megtanították, nekünk, akik megtanultuk. Ettől kellett volna eltom-pulnia
az ép érzéknek, elzsibbadnia a tiszta értelemnek. De nem tette. Valahogy
a legtöbben talpon maradtunk. Szellemileg és erköl-csileg is.
Szeretnék e korszerű dühroham után valamit korszerűtlenül pontosítani.
Nem az eredeti marxi marxizmussal volt bajom, hanem a nem eredeti sztálini
karikatúra-marxizmussal. Az elsőt a XIX. század akkor sok igazságot kimondó
nagy kritikai gondolatáramlatának tartom. A másodikat a XX. század most
sok igazságtalanságot megala-pozó nagy gyűlölet-katekizmusának tartom.
Marxhoz, úgy vélem - igaza van Derridának! - sokszoros újraolvasással sokszorosan
vissza kellene térni. Nem a ma már nem érvényes kritikai tételekhez, hanem
a még ma is érvényes kritikai szellemhez. Nemcsak régmúlt folyama-tok elemzésében
- bár talán abban is -, inkább mai folyamatok értelmezésében. Meg hát -
természetesen - a régi terminológia sze-rint: a marxizmus monopóliumával
vagy hegemóniájával volt bajom. A marxizmussal mint államvallással. Ami
nemcsak minden más elméletet zárt ki, hanem a marxizmusnak minden más,
nem engelsi-lenini-sztá-lini-, azaz karikatúra-értelmezését is. Van itt
valami furcsaság. Tagadni nemcsak nem tisztességes, de nem is értelmes.
Akkor teljes pszichés-intellektuális rezisztenciát, sőt, immunitást éreztem.
Ma már tudom, messze nem így volt. Sok minden a hipnoideológia-hipnope-dagógia
révén beszivárgott a pórusokon. A bőrbe, az idegekbe, a reflexekbe. A psziché
és intellektus tudattalan és tudatos reakció-iba. Nehéz és hosszú folyamat
volt ezeknek a tudat fényébe való emelése. Megválaszolása, legalábbis elintézése.
Évtizedekig is eltarthatott. Erről szól az írásaim fele.
Ne értsük félre: a politikai egyetértés árnyékáról sem volt szó. Nagyon
pontatlan a kifejezés, mégis leírom: valahogy alkatilag voltam "baloldali".
Már gimnazistaként viszonylag sokat olvastam társadalmi egyenlőtlenségről,
hárommillió koldusról, harmadik útról - népiek-től és radikálisok-tól is.
A teljes földreform, a köztársa-sági államforma, a részleges államosítás
nem volt számomra gond. Éppen ezért utasíthattam a diktatúrát - érzelmileg
- tökéletesen el. Csak sokkal később olvastam Ignotus Pált: a jobboldal
halála a forradalmi jobb. A baloldal halála a szabadságellenes bal. Erről
volt szó, a szabadságellenes balról. Amit érzelmileg-féltudatosan nem fogadhattam
el. A terrorintézkedések horrorisztikus önigazolá-saiból, a terrorperek
infantilis rémmeséiből sohasem hittem egy percig sem, egy szót sem. Ilyen
hit nem volt, ilyen kiábrándulás nem volt. Mert nem volt miből kiábrándulni.
Mindez népi és radiká-lis olvasmányokkal megtámogatott alkati "baloldaliságomat"
cseppet sem érintette. Hit és kiábrándulás tehát nem volt. Félelem és megrendülés
annál inkább. Meg valami akkor korántsem tudatosult elméleti szkizofrénia.
Hasadás a teljes és tudatos politikai eluta-sítás és a részleges és tudattalan
"történetfilozófiai" befogadás között. Természetesen ez így utólagos
okoskodás. Egy korai lelki és értelmi állapot kései magyarázata-önmagyarázata.
Mindenesetre a hasadás két oldalából visszamaradt egy adag elméleti-politikai
baloldaliság, egy adag meghatározóan történeti szemlélet. A mondottak -
persze - egyetemista létem minőségeit értelmezik. És ennyi éppen elég.
Egy interjú ugyan szubjektív műfaj, de nem önanalitikus szeánsz.
De még mindig nem ez volt a legnagyobb baj. A hipnoideológia-hipnopedagógia
és ami belőle következett. Amit elmondtak és taní-tottak, az ellen könnyebben
lehetett védekezni. Pszichésen és intellektuáli-san is. Ha azt mondták,
a szellemtörténet a marxizmus ellen készült burzsoá önvédelmi ideológia
- elővehettem a szellem-történészeket. Ha azt mondták, Szerb Antal Magyar
irodalomtörténete szellemtörté-neti tévtanok megtévesztően vonzó koncentrátuma
- elővehettem Szerb Antalt. Ha azt mondták, Halász Gábor rafinált intel-lektuális
játékkal tudatosan félremagyarázta Kazinczy Ferencet - elővehettem Halász
Gábort. Ha azt mondták, Németh László esszéi fasisztoid elméleti torzítások
látványos szellemi mutatványai - elővehettem Németh Lászlót. És így - hosszasan
- tovább. De amit nem mondtak el és eltitkoltak, az ellen nehezebben lehetett
védekezni. Márpedig ezen a karikatúra-marxizmuson kívül semmit sem mondtak
el, mindent eltitkoltak. Hogy Marx után volt másfajta filozófia is. Nemcsak
ilyen-olyan utómarxizmus és ilyen-olyan marxizmus-cáfolat. Hogy az irodalomtudománynak
van elmélete és módszertana, nemcsak az osztályok és osztályharc ábrázolásának
karikatúra-marxista értelme-zése. Hogy vannak orosz formalisták, prágai
nyelvészek, lengyel integralisták, német fenomenológusok, amerikai új kritikusok.
És a példák még - bízvást - hosszasan sorolhatók. Nos, ez volt a nagyobb
gond. Mert amit szidtak, azt elő is vehettem. Mert amit eltitkol-tak, arról
nem is tudhattam. Vagy csak nagyon halkan, nagyon közve-tetten, nagyon
keveset. És az előbb emlegetett elővevés sem volt egyszerű. Mert a könyvtárakban
nem adták ki. Thomas Mannt és Martin Du Gard-t sem (bizony, nem!). Németh
Lászlót és Farkas Gyulát sem (bizony, nem!). Eltitkolásokból és eltiltásokból
állt össze a szellemi-tudományos blokád. Ami szorgalmazta a tájékozatlanságot,
nehezményezte a műveltséget. Ezt pedig nagyon fiatalon, meglehető-sen képzetlenül,
csak úgy áttörni, nem volt könnyű.
Mindebből következik: egyetemi tanáraim közül - az idők voltak ilyenek!
- valóban nagy hatást, alapozó élményt és tudást jelentő mestert nemigen
említhetek. De két nevet le kell írnom. Utolsó egyetemi évemben irodalmi
szemináriumvezetőm volt Vargha Kálmán. Később barátom is lett. Tőle, tudásából,
érzékenységéből, emberségéből sokat tanultam. Első próbálkozásaimat is
egyengette. Emlékét nem feledem. És hát ott volt szombaton délután, zárt
kör-ben, féltitkos szeánszként Füst Milán. Esztétikának álcázott magán-tanári
kollégiuma. Amit akkor a művészetről sejteni, tudni, érezni, befogadni
véltem, tőle tanultam. Nemcsak művészi telje-sítménynek számító előadásainak
gondolatmenetéből. Hanem szuvereni-tásának szuggesztivitásából, költőegyéniségének
sugárzásából is. Nagy irodalomtanáraim még a középiskolában voltak. A kolozsvári
Piaris-ta Gimnáziumban Heszke Béla és Székely József. A pesti Fáy Gimnázium-ban
Tihanyi Károly és Fényi András. Szerencsés voltam, hogy talál-kozhattam
velük. Általuk tudtam meg, hogy - ha önmagam akarok lenni - csak irodalommal
foglalkozhatom. Ez már nagyon korán, tizenhárom-tizennégy éves koromban
egyértelmű volt. Persze még messze nem voltam irodalmár. Csak azzá akartam
válni. Az egyetem után irodalomta-nárrá lettem. Irodalmárnak az első könyveim
után gondoltam magam.
Az első könyveim és egyáltalán számba vehető írásaim pedig későn születtek.
És itt válnak fontossá az óvári és szombathelyi évek. Meg a Népművelési
Intézetben és a Művelődésügyi Minisztérium-ban töltött évek is. Mikor végeztem
- '53-ban - némi bíztatásra, többedmagammal aspiránsnak jelentkeztem. Mivel
szakmailag nem feleltem meg, a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Technikumba
helyez-tek. A meg nem felelés, Mosonmagyaróvár, a mezőgazdaság a "káderpolitika"
primitív titka. Nemigen kutattam, mert sejteni véltem.Az abszurditás szintjén
értelmetlen csak a mezőgazdaság volt. Beszéltem róla már máskor is. Városi
voltam. Gazdálkodásról, állatok-ról, gabonáról fogalmam sem volt. Lehet,
erre akartak ránevelni. De magasabb pedagógiai koncepcióban nem hiszek.
Igy lett. Fellebbezni nem lehetett. "Összeköttetéseim" nem voltak. Kitartásom
sem. A Jóisten sem fogta a kezemet. Lélegzetvétel, ing, nadrág, télikabát
pedig kellett. Leszereltem a katonáskodásból. És mentem - nem túl vidáman
- Óvárra.
Hogyan élte meg az óvári és szombathelyi éveket? Mellőzésnek, "száműzetés-nek" érezte? A hatvanas évek közepétől ismét Budapesten él, előbb a Népművelési Intézetben, majd a Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott. Milyen feladatokkal, kihívásokkal szembesült? Hogyan emlék-szik erre az időszakra?
Akkor igaztalanságnak, mellőztetésnek, sőt, valóban "száműze-tés-nek"
is éreztem. De azért a dolog - régóta tudom - nem ilyen egy-szerű. "Száműzetés"
volt és "nevelődés" is.
A "száműzetés" oldalán volt a kutatói pályára való felkészü-lés lehetetlensége.
A tanári feladatok tömegéről, szállás- és munkakörülményekről volt szó.
Meg a könyvtár és a szakmai környezet hiányáról. Ez így volt a technikumi
tanárság hét éve alatt - Óváron és Szombathelyen is. Ehhez - persze - még
hozzájárult sértettségből és tájékozatlanságból fakadó kezdeti elesettségem.
Sokat javult a helyzetem a Szombathelyi Taní-tóképző Intézetben. Felső-fokú
inté-zet volt. Keve-sebb óra, több idő, "filoszabb" kö-rnyezet. Néhány
nem-csak nagy tudású, hanem bölcs, idősebb kolléga is. Lassan - elég sokára
- kezdtem feltá-pász-kodni. Itt dolgoz-tam az első nagyobb írásaimon. Tizenegy
év után, '64-ben jöttem vissza Pestre. A Népmű-velési Intézetbe, később
a Művelődésügyi Minisztéri-umba. Ez sem a szakma volt - kutatóhely vagy
tanszék. De közel voltak a könyvtá-rak. A hatvanas évek Budapestje. Aki
emlékszik és őszinte, tudja: egyre pezsgőbb szellemi élettel. És rövidesen
egy kutatónappal járó (levelező!) aspirantúrához is hozzájutottam. Már
készen volt a kandi-dátusi disszertációm, a nagy Szerb Antal-monográfiám,
amikor meg-hívtak az Esztétika Tan-székre. '72 őszén. Elmúltam negyven-egy
éves. Ez a kései pálya-kezdésből - saját gyengeségeimen túl - talán néhány
dolgot megma-gyaráz.
A "nevelődés" oldalán volt az élettapasztalatok szerzésének gazdag
és sokféle lehetősége. Szakközépiskolásokat és levelezőket, főiskolásokat
és levelezőket tanítottam. Irodalomra, történelemre, nyelvtanra (később
nyelvészetre), esztétikára és sok minden egyébre. Olykor még tanításmódszertanra
és néprajzra is. Megtanultam különböző szinteken és formákban tanítani.
És kapcsolatot teremte-ni. Gyerekekkel, fiatalokkal, felnőttekkel. Akkor,
azt hiszem, sikerült. Kitűnő tanítványaim voltak. Közülük ma is sokan megkeres-nek.
És voltak pompás kollégáim. Mezőgazdászok, gépészek - egyéb szaktanárok.
A Tanítóképzőben filoszok is. Barátságuk emlékét ma is őrzöm. Sokat tanultam
tőlük - meg a tanítványaimtól. Nem a szakmá-jukat, hanem az életüket. Sűrű
világ volt. Az ötvenes-hatvanas évek vidéki Magyarországa. Nélkülük sohasem
ismerhettem volna meg. Az Intézetben, a Minisztériumban
népművelők továbbképzésével és az amatőr művészeti mozgalmakkal foglalkoztam.
Nem volt érdektelen. Volt az egész népművelés-nek valami romantikus-avantgarde
hangulata. Jól felké-szült, tisz-tessé-ges emberek között voltam. És minde-közben
megismertem az országot. Nemcsak a városokat. A népművelés során a "falusi
Ma-gyar-országot" is. Fiatalon egyetemi tanszékre vagy kutatóintézetbe
kerülve mindettől egyértelműen elesem.
Mérleget nehéz készíteni. Nem is nagyon akarok. Tizenkilenc év nem
a pálya szélén, de a pályán kívül. Amatőr, magánku-tató. Még csak nem is
másodállásban. Kései első írások és könyvek. Felnőttko-ri tétovázásokkal
és időszerűtlen gyermekbetegségekkel. De tizenki-lenc év az "élet sűrűjében".
Tapasztalatok iskolákban, hivatalok-ban. Tanítási gyakorlat, adminisztrációs
jártasság. Sokrétűbb emberismeret, túlélési lehetőség. Ismeretgyűjtés a
szakmán kívül. Ami könyvtárakban nem terem. Ha korábban kerülök a szakmába,
egy-két könyvvel többet írok. Hogy később kerültem a szakmába, egy-két
dologgal többet tudok. Annak koraibb szakmai jártasság megszerzése lehetett
volna a hozama. Ennek esetleg kései, emberi bölcsesség esélye lehetne a
hozama. Azt hiszem, eldönthetetlen. Egy azonban biztos: mindezekben az
években úgy éreztem, nem a dolgomat teszem.
Van e "száműzetés-nevelődés"-kettősségnek még egy vetülete. "Magánkutató"
- szakmai körökön, iskolákon kívül. Visszája is volt meg színe is. Visszája
volt, hogy nem kaptam indításokat sehonnan. Témában, módszerben, szempontban,
ítéletben sem. Magam kerestem magamnak témát, kísérleteztem módszert, találtam
szempontot, formáltam ítéletet. Bármennyire furcsa: valamelyest magam képeztem
ki magamat. Persze visszajelzést se kaptam, valamiféle kont-rollt. Talán
ez hiány-zott a legjobban. Színe lehetett, hogy nem befolyá-solt senki
sem. Amit kerestem, kísérleteztem, találtam, formáltam, enyém volt. Nem
kötöttek kötelező befogadások vagy kirekesztések, elősze-retetek vagy előítéletek.
Lehet, nem is tudtam róluk. Nem érintett korább vagy később, hogy Adyt
nem kell szeretni, Móriczot illik háttérbe szorí-tani. A nyolcvanas értized
Babitsé, a kilencve-nes Koszto-lá-nyié. Megvolt és megvan a magamé. Aszerint
véleke-dem.
Első kötete az irodalmi köztudatból politikai-ideológiai okokból félreszorított Szerb Antal életművének első korszakára irányította a figyelmet (Szerb Antal pályakezdése, 1965). Később egy rendkívüli alaposságú, széles - bölcselet-művelődés- és iroda-lomtörténeti - kitekintésű nagymonográfiában mutatta be a jeles értekező és szépíró egész munkásságát (Szerb Antal, 1973.) Mi az, ami Szerb Antalhoz és korához, az "esszéista nemzedékhez" vonzotta? Mennyiben vált ő az Ön számára - a kulturális identitás értelmében - mintaadó, amolyan megkerülhetetlen személyiséggé? Hogyan látja ma: monográfiája Szerb Antal-képe milyen viszonyban állt a hatva-nas-hetvenes évek irodalomtörténet-írásával?
E "magánkutatás" terméke a Szerb Antalról írott kis bevezetés meg a
nagymonográfia is. Eközben alakult ki és csontoso-dott meg bennem nem is
néhány kutatói alapelv, inkább csak néhány irodalmár-maga-tartásforma.
Hogy is kezdjem?
Vas István fogalmaz Az ismeretlen Isten című esszéjében egy példamutató
gondolatmenetet. A költészet ugyan ismeretlen Isten. Változó, szeszélyes,
titokzatos. Köd veheti körül és homály. A költészet magyarázata ismeri
e természetet és alkalmazkodik hozzá. De nem az a dolga, hogy sűrítse a
ködöt és növelje a homályt. Hanem, hogy oszlassa a ködöt és csökkentse
a homályt. Ha írok, ilyesmire gondo-lok. Tudom, köd van és homály. De oszlatni
és csökkenteni szeret-ném. Ehhez, ehhez is példázat nekem Szerb Antal.
Egész rövid életé-ben oszlatta és csökkentette. De tudta és tisztelte,
hogy van. Ez vezetett hozzá. Pedig Vas "tételét" akkor még nem ismerhettem.
Néhány vonást tőle szerettem volna tanulni. Pontos eleganciát, illedelmes
apparátust, derűs toleranciát, érzelmi ihletettséget.
A pontos eleganciában nincs semmi ellentét. Mindent pontosan ismert.
Mindennek pontosan utánanézett. De volt egy stiláris eszmé-nye. Nagy súlyokat
kétféleképpen lehet felemelni - írta. Úgy, hogy látvá-nyosan látszódjon
a művelet nehézsége. Úgy, mint egy marquis-nő játékosan elejtett zsebkendőjét.
Az utóbbi volt az eszménye. A stílus játékos-szellemes világossága. Fordulatokban,
metaforákban gazdag előadásmód. Ami tudja: a fordulatnak és metaforának
fegyelme van. Ezért nyelvileg nem lazább, hanem feszesebb.
Az illedelmes apparátus nem szegényes, hanem gazdag filológi-ai felszereltség.
Csak éppen a háttérben marad. Mindent tu-dott: irodalomtörténetben, irodalomelméletben,
eszmetör-ténetben, bölcse-let-történetben. De könnyedén kezelte. A sorok
között, szinte menet-köz-ben. Mintha egy kicsit röstellné. Félt: nehogy
külön életet éljen. Nehogy rátelepedjen a művekre. Nem arra való, hogy
elhallgat-tassa-eltakarja a műveket. Hanem hogy megszólaltassa-felfedje
azokat. Már ameddig egy apparátus kompetenciá-ja terjed.
A derűs tolerancia irodalmár- és emberi lénye alapvonása. Nem hevesen
vitatkozott, inkább csendesen érvelt. Nem fanatikus volt, hanem ironikus.
Abban is a szelídebb fajtából. És önironikus, önmagát megkérdőjelezve.
Mintha úgy vélte volna: a szellem nem dühös, hanem nyájas; nem hangos,
de halk; nem kirekesztő, ám befoga-dó; nem kérlelhetetlen, inkább megbocsátó.
Talán, mert dühös han-gosság és kirekesztő kérlelhetetlenség korában élt.
Éppen ezért maradhatott meg a hangja. Az ellentét vonzerejében.
Az érzelmi ihletettség is irodalmár- és emberi lénye alapvo-nása. Az
irodalom nem kutatási tárgy volt számára, hanem emberi ügy. Nem teoretikus
megoldás vagy megoldatlanság, de pszichés üdv vagy kárhozat. Nem egyszerűen
analízis, ám bonyolultan ihletett analízis. És ezt engedte is érvényesülni.
A tudományos szemérem határáig. Érezhetően, de visszafogottan. Hogy megnyilvánuljon
a személyes érintettség, ám ne váljon formátlan vallomássá. Ezért lehe-tett
legigazibb formája az esszé. A Babits műfaji iskolájából.
Ezekért lett - soha meg nem közelített - eszmé-nyem Szerb Antal és
az "esszéista" nemzedék. Olyan korban is éltem, mint ők. Amikor mindig
védekezni kellett. És én is csak az iroda-lomban tehettem. Ahogy ők tették.
Szerettem volna pontos eleganciával. Hogy jól "átmenjen". Mert az irodalom
nemcsak a szakmáé. Illedelmes appa-rátussal. Hogy ne hivalkodjon. Mert
csak a mű igazán fontos. Derűs toleranciával. Hogy ne bántson. Mert nem
biztos, hogy igazam van. Érzelmi ihletettséggel. Hogy személyes legyen.
Mert élmény és átélés is szükségeltetik. Nem ars teoretica ez, csak melankoli-kus
meditáció. Korszerűtlen eszmények csendes végiggondolása.
Szerb-monográfiám a hatvanas évek terméke. Akkor-tájt készül-tek a
nagy, életrajzba ágyazott pálya-kép-monográfi-ák. Vörösmarty-ról, Móriczról,
Zrínyiről, Berzse-nyiről, Bródyról - sokakról mások-ról. Ilyen az én könyvem
is. Az életrajzba ágyazott pályakép-műfajt ma sem vetném el. Alkotói monográfiának
ma is érvényes keret. Az életrajz mellőzhetőségében nemigen hiszek. Az
irodalom-, művelődés-, eszme- és bölcselettörté-netet biztos megtartanám.
Talán erősí-teném is. Az esztétikai-iroda-lomelméleti gondolatmeneteket
és a műelemzé-seket frissí-teném. Az apparátust tenném szerényebbé, a stiláris
megoldáso-kat lazítanám. De átdolgozásra - konkrétan - nem gondol-ok.
Az Ön pályájának másik fontos "kihívása": Lukács György életműve. Több könyvében is (A jéghegy csúcsa és a láthatatlan szisztéma 1985, Az évszázad csapdái 1986) kimerítő kísérletet tett a XX. századi gondolkodástörténet e sok szempontból nagy hatású, markáns és vitatott jelenségének mérlegelésére. Mai szempontból hogyan ítéli meg Lukács "emlékét és hagyatékát"? Mennyiben érzi magát a lukácsi hagyomány - Almási Miklós kifejezését idézve - "kritikus őrzőjének?" Lukács-értelmezéseinek középponti "szakma-i" -kérdése a hegeli történetfilozófiát és műfaji rendszert követő lukácsi műfajelméletre irányult. Ennek alakulástörténetét és telje-sítőképességét vizsgálja fölül magisztrális könyve, a Filozófia és műfajelmélet (1988.) A már idézett Almási Miklós az "összegzés és leszámolás" könyvének tekinti, "amennyiben a hegeli és lukácsi örökség mély gondolati kibontását nyújtja, és ezen az alapon fogal-mazza meg kételyeit e quasi-diszciplína végső lehetőségeit illető-en...melynek eredménye a kételyek elmélyülése és a rendszerben gondolkodó esztétikai látásmód elutasítása." Mit mondana el a könyv keletkezéséről? Hogyan látja a "rendszerben gondolkodó esztétikai látásmód" lehetőségét?
Messziről kell kezdenem. Szerb Antal és az "esszéista" nem-ze-dék a
szel-lemtörté-netet is jelentette. Van itt egy furcsa egybee-sés. Adva
volt a német és magyar szellemtörténet; a korai évek karikatúra-marxizmusa
és a válságfilozófiák következtetésrendsze-re. Ebből tevődött össze
a sokat finomított, de lényegében mindmá-ig megőrzött, alapvetően történeti,
ha úgy tetszik, historicista szemlélet.
Erről, bevezetésként, két mozzanat. Az egyik. Néhány éve egy szaklap
egyik könyvemről recenziót közölt. Egy érezhetően nagyon ifjú hölgy írását.
Többek között ez állt benne: olvasás közben úgy érzi, mintha a nagyapja
meséit hallgatná. És olykor el-elszundít rajta. Levelet fogalmaztam a szerkesztő-ségnek
(szerencsére, nem küldtem el!). "X. Y. elolvas-ta Z. című könyvemet. Olykor
úgy érezte, a nagyapja meséit hallgat-ja. Jóízűen el-elszundított rajta.
Én elolvastam X. Y. Z. című könyvemről írott recenzióját. Olykor úgy éreztem,
a kisunokám csacskaságait hallga-tom. Jóízűen el-elmoso-lyodtam rajta."
A dolog-hoz hozzátartozik: egy normál kisunoka - feltehetően - szereti
a nagyapját. Egy normál nagyapa - biztosan - nagyon szereti a kisunokáját.
Normál nagyapa vagyok. Nagyon szeretem a kisunokámat. Tehát nyílt és titkolt
szeretetnyilvánításokon túl - természetesen - nem történt semmi. A másik.
Néhány hónapja egy kitűnő fiatal kolléga egy felolvasó esten - több ismérv
mellett - így mutatott be: az utolsó szellemtörténész. Elismerés érződött
benne. Szeretetnyilvánításon és elismerésen el kell gondolkodnom. Teszem
is. Ezért e megfontolások.
Feldolgozott szellemtörténeten, helyreállított marxizmuson, végiggondolt
válságfilozófiákon túl volt itt még valami. Hogy érezhetően-kínosan történelemben
éltem. Ami keményen meghatározta a sorsomat. Makro- és mikrokörnyezetben,
köz- és magánéletben, szak-mában és családban. Változó országok, határok,
rendszerek, elvek, értékek, célok között. És változó művészet- és irodalom-felfogások
között is. Mindezt a történelmi szemlélet, historicista szempont nélkül
nehéz lehetne objektívan értelmezni vagy szubjektívan feldol-gozni. Ehhez
kerestem - nagyon fiatalon - a válságfilozófiákban fogódzópontokat. Mint
a nálam idősebbek, akik erre a figyelmemet felhívták. Ortegában, Huizingában,
Keyserling-ben, Bendában, Röpké-ben, Spenglerben változó megközelítéssel
és színvonallal találkoztam. De mindegyikben azzal, ami engem gyötört.
Hogy mi lesz az ezredvégen Európával és az emberiséggel. Háborúk tűzvésze,
szörny-álla-mok rémuralma, világ-rendszerek bukása között és után. Tudom,
egyik sem szakbölcselet. Leírtam: Ortega szellemes filozófiai esszé. Speng-ler
féldilettáns félfilozófia. Mégis, ki merné tagadni a kultúra vál-ságtüneteinek
részlegesen pontos rajzát, az ezredvégre vonatkozó jóslatok beteljesülésének
lehetőségét.
Tehát történeti, historicista szemlélet. Csak a legprimití-vebb-didaktikusabb
összefoglalásban. Művek születnek a történelem-ben. Benne és általa meghatározottan.
Lett légyen e meghatározott-ság pozitivista módon race-ból, milieu-ből,
moment-ból összeálló történelmi szituáció - és ennek a magyarázata. Mint
Taine-nél és Scherernél. Marxista módon osztályviszonyok-ból, társadalmi
konflik-tusokból, progresszió-ból-reg-resszióból összeálló történelmi formá-ció
- és ennek az értelmezése. Mint Mehringnél és Lukácsnál. Szel-lemtörténész
módon szubjektív-, objektív és norma-tív szellemből összeálló törté-nelmi
korszellem - és ennek a megértése. Mint Dilt-heynél és Gundolfnál. Úgy
vélem, rokon szempontokról lehet szó. E meghatározott-ság a történelmi
szituáció, formáció, korszellem inspirációira adott művészi-költői reflexiót
jelenti. Inspiráció és reflexió történelmi-esztétikai tradícióba, társadalom-,
művelő-dés-, irodalom-, eszme-, nyelv-, stílus- műfajtörténetbe és sok
minden egyébbe való beágyazott-ság. A mű alkotójának a beá-gyazottsága.
Akinek szülőföldje, gyerekkora, neveltetése, művelt-sége, életta-pasztalata,
életpályája és ezekből összeálló költői sorsa van. A műben tehát történelmi-esztétikai
tradíció és költői sors egyszerre csapódik le. Elemzése, az inspi-ráció
és refle-xió felfejtése a történelmi-esztétikai tradíció és a költői sors
elemzé-sével indul. És ezek elemeinek a lehetséges rekonstruk-ció-jából
áll össze. A törté-nelmi tradíció elemzése histó-riai-eszté-ti-kai, a költői
sors elemzé-se históriai-pszichológi-ai elemzés. A kettő együtt pedig históriai-esztétikai-pszichológiai
elemzés.
A történelmi szituációra, formációra, korszellemre adott reflexiót
hordozó, történelmi-esztétikai tradícióból és költői sorsból fakadó mű
mindezekről és mindezekből valami emberileg lényegeset kifejez. Annak jelentéseit-értékeit
megerősíti vagy megkérdője-lezi. A megerősítéssel a tradíció folytatását-,
a megkérdőjelezéssel megváltoztatását segíti. A megerősítéssel-folytatással
vagy meg-kérdő-jelezéssel-megváltoztatással olvasóját megszólít-ja. Akinek
ugyan-úgy szülőföldje, gyerekkora, neveltetése, műveltsége, élettapasz-tala-ta,
életpályája és ezekből összeálló olvasói sorsa van. És a mű emberileg lényegeset
kifejező megszólítására ezek függvényében és össze-ge-ként reflektál. A
műnek a történelmi szituáció-ra, formáci-óra, kor-szellemre adott, azokat
megerősítő-folytató vagy megkér-dőjelező-megváltoztató reflexió-it mege-rősíti-folytatja
vagy megkérdőjelezi-megváltoztatja. Ezzel a mű hozzájá-rulhat ahhoz, hogy
az olvasó önmagával és a világgal, önmaga és a világ viszonyával szembesül-jön.
Azt jobban megértse. Azt esetleg módosítsa.
Tudom, múlt századi, múlt századfordulós vagy e század eleji szemléletmód
és fogalomrendszer. Ama "klasszikus realizmus"-ra és a "klasszikus realizmus"
és nem a "modernség" talán inkább az avantgarde közötti periódus irodalmára,
annak folyamataira jól alkalmazható. Ahol a történelmi szituációra, formációra,
korszel-lemre adott reflexió, a történelmi-esztétikai tradíció és a költői
sors összefonódása, az emberileg lényeges kifejezése, a jelentések-értékek
megerősítése vagy megkérdőjelezése, az olvasó megszólítása közvetlenebbül
és egyértelműbben történik. Ezért vállalkozhattam, hogy A regény válaszútjai
című kismonográfiámban elemezzem a XIX.század második felének angol, francia
és német regényirodalmát. Tehát a regénytör-téneti kort a "klasszikus realizmus"
és az avantgarde között. Egyébként nem tagadom, gyanakodom, hogy az olvasó
valami ilyesmi-ért, például a megszólí-tott-ságért olvas. És az egésznek,
mármint az irodalomnak a végső emberi értelme valami ilyesmi, például a
meg-szólítottság körül kereshető. Későbbi korok irodalmát, főként annak
folyamatait e szem-léletmód-dal és fogalom-rend-szerrel nemigen vagy csak
hézagosan lehet megközelí-teni. Nem is hiszem, hogy vál-lalkoz-nék rá.
E szemléletmódon és fogalomrendszeren, "paradigmán?" nőttem fel. Ennek
a nyelvét beszélem. És a határozottan történelmi ihle-tettségű, nagy társadalmi
horizontú, emberi sorsokat formáló, szociálisan erősen áthatott, pszichológiailag
mélyen elemző irodalmat - legyen bár korszerű vagy korszerűtlen - igencsak
kedvelem. Ez év januárjában - úgy alakultak a körülmények - nemigen dolgozhattam.
Csak úgy olvasgattam. Szépirodalmat, szenvedélyből. Az estéimet Flaubert-rel
és Stendhallal töltöttem. Majdhogynem boldog esték voltak.
Csakhogy rá kellett jönnöm: e szemléletmód és fogalomrend-szer, e paradigma
több pontos hiányos. Vagy több sebből vérzik. Csak néhány pontot vagy sebet.
Hiába esik a tradícióba ágyazottságnál nyelv-, stílus- és műfajtörténetről
is szó. A hangsúly mégis a társadalom-, művelődés- és eszmetörténeten van.
Vagyis lehet mondani históriai-esztétikai tradíciót és elemzést. Mégsem
az esztétikai, hanem a históriai kerül előtérbe. Mintha a históriai és
esztétikai nem szoros egységet képezne. Mint egyazon jelenség két összetevője
vagy vetülete. De valamilyen módon a második, az esztétikai az elsőnek,
a históriai-nak függvénye vagy kiegészítője lenne. Vagyis históriai jelentésre,
durván tartalomra és nem esztétikai minőségre, durván formára figyelő szemléletmódról
és fogalomrendszerről, paradigmáról van szó. Annál is inkább, mert az inspiráció,
a reflexió és a megszólított-ság megjelölései is valami ilyesmire engednek
következtetni.
Az alkotónak és a befogadónak, a költőnek és az olvasónak természetesen
ilyen-olyan elemekből összetevődő alkotói-költői és befogadói-olvasói sorsa
van. És a történelmi szituációra-, formáci-óra, korszellemre reflektáló
művet ennek megfelelően hozza létre vagy fogadja be. Ehhez pedig - mindkét
oldalon - pszichológiai elemzés kívántatik. De felmerül két kérdés. Először,
hogy milyen pszicholó-giáról van szó. Klasszikus tudat-, félklasszikus
szellem-tudományi- vagy modern mélylélektanról. Esetleg valamelyik sajátos
változatá-ról? Továbbá tudvalevő: az alkotás lélektana igencsak ingatag.
Másodszor, hogy nem jelent-e a historicista felfogás túlzott determi-nációt?
Nem szorul-e a tradícióba való beágyazottság hangsúlyozása mellett, az
alkotói és befogadói személyiség véglete-sen háttérbe?
Az egész problémakörhöz, e szemléletmódhoz és fogalomrend-szerhez,
e paradigmához történetfilozófia, legalábbis ilyenfajta megalapozás kívántatik.
Mert milyen az a történelem, aminek a tradíciójába a mű beágyazódik? Ami
művet inspirál, amire a mű és alkotója és befogadója reflektál? Amit e
reflexió megerősít vagy megkérdőjelez? Van-e valamely végső értelme vagy
mozgásiránya? Ha van, az kívülről, transzcendensen vagy belülről, immanensen
megha-táro-zott? És ha mindez van, hogyan értelmezhető. Pozitivista módon,
netán természettudományos analógiákkal? Marxista módon, netán revolu-cionista
kategóriákkal? Szellemtudományi módon, netán evolu-cio-nista hipotézisekkel?
Mindenesetre kell az egész elgondoláshoz valami bölcseleti megalapozás.
Mindezek - még több tényezőt is lehetne sorolni - elvittek az újragondoláshoz.
Főként a szemléletmód, fogalomrendszer, a paradig-ma marxista variánsát
illetően. Hiszen a pozitivizmust és szellem-történetet az elmúlt évtizedekben
tekinthettem tudománytörténet-nek, de a marxizmust - még államvallást!
- nehezen.
Az újragondolás legkézenfekvőbb közelítési pontja a bölcsele-ti megalapozás
volt. Az egész gondolatmenet mögött lévő vagy lenni kellő történetfilozófia.
Így jutottam el Hegelhez, a historicizmus legátfogóbb rendszerteremtőjéhez.
Aki a pozitivizmusnak ugyan nem adott konkrét indításokat, de a szellemtörténetnek
igen. És - lazán fogalmazva - többé-kevésbé "kitalálta" a marxizmust. Meg
természe-te-sen Lukácshoz. Hiszen filozófiája, esztétikája, irodalomelmélete,
irodalomtörténet-írása erőteljesen hegeli megalapozottságú. A rend-szert,
a hegeli-lukácsi gondolatrendszert kezdtem el vizsgálni. Hogy alkalmas-e
művészeti, főképpen irodalmi kérdések megfogalmazá-sára és megválaszolására?
Kiindulópontnak a műfajelméletet válasz-tottam. Úgy vélvén, hogy a műfaj
minőségeiben a mű esztétikai és irodalomelméleti kérdőjelei a legegyértelműbben
kirajzolódnak. Lukács pedig ezen túl is érdekelt. Mint a hazai gondolkodástörté-net
valóban megkerülhetetlen jelensége. Mindezt összegez-ve: elkezdtem azon
töprengeni, hogy a "dolgok nem úgy vannak". De miként lehet ezt végigelmélkedni
és megfogalmazni?
Ezért kíséreltem meg rekonstruálni Hegel gondolatrendszerét a teljes,
szerteágazó, "barokkos" pompájában. És Lukács gondolatrend-szerét a teljes,
változó, tragikus kanyaraiban. Hogy benne megke-ressem az esztétika helyét.
Azon belül az irodalom és az irodalmi műfajok helyét. Rá kellett jönnöm:
Hegelnél zárt-, Lukácsnál majd-nem zárt gondolatrendszerről van szó. Ami
keményen kijelöli, hol és hogyan merülhetnek fel esztétikai-irodalmi-műfajelméleti
kérdések. És milyen válaszok adhatók rájuk. E zárt vagy majdnem zárt jelleg
az első esetben egy kívülről-transzcendensen meghatározott, teleo-lo-gikus,
a szabadság és ésszerűség egyre magasabb formáit megvaló-sí-tó, egész pályáján
klasszikus idealista történetfilozófiai víziót jelent. A második esetben
egy belül-ről-immanensen meghatározott, kauzális, a társadalom és személyiség
egyre magasabb formációit megvalósító, egyes pályaszakaszain rebel-lis
marxista történetfilo-zó-fiai víziót jelent.
Nos, ezeken belül jár - végső fokon - az esztétika, az iroda-lom és
a műfajelmélet rosszul. Ellapul és deformálódik az egész rendszer logikájának,
teleológiájának-kauzalitásának nyomása alatt. Így alakít ki Hegel egy olyan
műfajelméletet, ami az epikában csak a homéroszi epikára, a lírában csak
a klasszika és romantika lírá-já-ra, a drámában csak a görög tragédiára
lehet valamelyest érvé-nyes. Így alakít ki Lukács egy olyan műfajelméletet,
ami a regény-teóriá-ban nem létező regénytípusokkal dolgozik, első és máso-dik
pályasza-kaszában történet-filozófiai-etikai elveket vagy politi-kai célo-kat
követ, csak harma-dik pályasza-kaszában igazodik esztéti-kai szempon-tokhoz.
És attól tartok, a műfajelmélet tanulságai más esztétikai-irodalmi jelenségek
tanulságaival is igazolhatók.
Vagyis a zárt rendszerszerűség dilemmáiba botlottam. Hogy esztétikai-irodalmi
kérdéseket nem egy zárt szisztéma deduktív logikájával, hanem egy nyitott
hipotézis induktív vagy induktív-deduktív logikájával érdemes megközelíteni.
Furcsa helyzet. A végső következtetésekig vittem a Szerb Antal-könyv és
a regénytörténeti kismo-nográfia mögött meghúzódó látens történeti szempontrendszert.
Elvégeztem két szisztémaelemzést. Ám ez szempontjaimat nem megerő-sítette,
hanem meggyengítette. Valamit - korábbi elemzésekben - felépí-te-ni vagy
félig felépíteni véltem. Ugyanezt - későbbi elem-zésekben - lebontani vagy
félig lebontani kényszerültem. E helyzet is vitt - még egy kontrollként
- a Freudról szóló írásokhoz. Ott is rekonst-ruáltam a gondolati szisztémát.
És megint rá kellett jön-nöm: a zárt rendszerszerűség torzít. A Michelangelo
Mózeséről, Shakes-peare Hamletjéről, Ibsen Rosmersholmjáról és a többi
műről szóló írások magukon viselik az analízis fogalmi apparátusának nyomását.
Lukács életműve - számomra - mindig "kihívást" jelentett. Gimnazista
koromban, '49, a "Lukács-vita" előtt lehengerlő szellemi féldiktátorságával.
Egyetemista koromban, '49, a "Lukács-vita" után megtépázott szellemi félszáműzöttségével.
A hetvenes években a minden mondatát kanonizáló Lukács-rajongással. A kilencvenes
években a minden tételét negligáló Lukács-megvetéssel. Nem kanonizáltam.
Nem negligálom. A Lukács-hagyományra vonatkozó "kritikus őrzésemben" a
kanonizáció korában a kritikára-, a negligáció korában az őrzésre esett
a hangsúly. Nem lehet úgy tenni, mintha mindig igaza lett volna. Nem lehet
úgy tenni, mintha nem is létezett volna. Mondtam már. Szakmai körökön-iskolákon
kívül éltem. A kötelező kanonizáció-negligáció nem érintett.
Megkerülhetetlen jelenség. Az egyetlen nagy formátumú bölcse-leti iskolaalapító
a magyar szellemi életben. Fiatalon egyéni variációjú, hegeliánus és egzisztencialista
ihletettségű, etikai-törté-netfilozófiai félszisztémát épített. Öregen
lázadó variációjú, hegeliánus és marxista ihletettségű, esztétikai-ontológiai
szisztéma-torzót épített. Egyiket sem fejezte be. Az elsőt azért nem, mert
nagyon hevesen "megtért". A másodikat azért nem, mert nagyon öregen meghalt.
A kettő között elsodorta fontos résztanulmányokat is teremtő életművét
a mozgalom adta ideológusi-politikusi szerep. De ideológusnak mindig valamelyest
rebellis, politikusnak mindig valamelyest dilettáns maradt. Életművének
e része a legvitatandóbb. Magyar és nem magyar vonatkozásban. És a legtragikusabb.
Emberi vonatkozásban. Ne tagadjuk, ekkor sokat tévedett, olykor ártott
is. De ezzel is józanul, áhítat és megvetés nélkül, szembe kell nézni.
Korábbi félszisztémája, későbbi sziszté-matorzója pedig rekonstruál-ható
és rekonstruálandó, értelmezhető és értelmezendő. Csak így lehet a hazai
teóriában, felnőtt módon, tovább menni. Én - legalábbis - csak így tudtam.
Milyen viszonyban van az esztétika és az irodalomelmélet? Mit gondol
az újabban meghonosodott irányzatokról?
Az újragondolás vetette fel számomra mindazt, amit az iroda-lomelmé-let
különböző változatai hozhattak. Hogy is kezdjek hozzá?
Tíz éve tán Mándy Ivánt kérdezgették a rádióban. Schöpflin Aladárról
- mint egykori Schöpflin-felfedezettet. Ugye, Schöpflin mindent megértett?
Kérdezte a lelkes műsorvezetőnő. Érezni lehe-tett, ahogy eláll Mándy lélegzete.
Mikor magához tért, válaszolt: Nem értett meg mindent. Ezt igen, azt nem.
És némi gondolkodás után hozzátette. Aki biztos mindent ért, talán semmit
sem ért. Nos. Ha Schöpflin így volt, lehetek én is így.
De mindjárt meg is ijedtem. Ezért pontosítok. Mondtam már: historicista
szemléletmódon, fogalomrendszeren, paradigmán nőttem fel. Ennek a nyelvét
beszélem. Az irodalomelmélet különböző válto-zataival úgy vagyok, mint
azon nyelvekkel, amelyeken olvasok, de nem beszélek. Értem, de ne használom.
Mert nem olvadt be pszi-chés automatizmusaim aktív rendszerébe.
A formalizmusból, strukturalizmusból, új kritikából, fenome-nológiából,
narratológiából sok mindent be tudok építeni. Hogy történetiségem egyoldalú
jelentésbeli-"tartalmi" beállítottságát minőségbeli-"formai" beállítottsággal
finomítsam. Históriai szemléletét históriai-esztétikai szemléletté alakítsam.
Csak példaként: az irodalmiság, dezautomatizáció, eljárás, bináris oppozíció,
poétikai funkció fogalmát. Hogy a szöveg mint nyelvi struktúra az őt alkotó
nyelvi elemekhez képest valami több és valami új is. Hogy a szövegnek rétegei
vannak. A nyelvi hangképződményektől az ábrázolt tárgyiasságokig. Hogy
az elbeszélésnek elemei vannak. A fabulától a szüzséig. Az elbeszélő külső
vagy belső pozíciójától az elbeszélő hangnemén és nézőpontján át az anyaghoz
és a hallgatóhoz való viszonyáig. És a példák még sorolhatók. Ismerem és
értem e szemponto-kat. De nem egyformán használhatom vagy beszélhetem is
őket. És csupán eredendő történeti szemléletembe tudom beépíteni. Azt kiter-jesztendő
és finomítandó.
A hermeneutika és recepcióesztétika bizonyos értelemben revelációt
jelentett. Nemcsak a hermeneutikai kör és a megértés, értelmezés, alkalmazás
elmélete. Hanem főként korai művek és kései olvasók időt áthidaló párbeszéde.
A horizontösszeolvadásban létrejövő ön- mű- és történelem-megértés. A művészi
jelentés, igazság visszaperlése. Meg az irodalom visszahelyezése egy önmagán
túlmutató történeti-, művelődés- és bölcselettörténeti összefüggésbe. Az
irodalomtörténet-írás új lehetősége. Az író és olvasó felől egyszer-re.
Amelyben az író létrehozta mű az olvasó teremtette elvárás-hori-zonttal
ütközik. Attól elvettetik vagy azt módosítja. De ha módo-sítja, módosíthatja
az olvasó ön- és világismeretét, emberi maga-tartását is. Mindezek pedig
egy a régi és új történetiség közötti szintézis lehetőségét ígérik. Az
előbb említett formális szempon-tokkal gazdagítottan és finomítottan.
Mindebből, azt hiszem, következik valami. Hogy néhány - talán - korszerű,
de lehet, csak divatos tételben nem hiszek. Csak példa-ként. Nem hiszem,
hogy a szerző halott. Tudom, egy szöveg - akár - intertextuálisan, nyelvi
konvenciók és tradíciók tömegéből áll össze. De a szerzőben és a szerzőtől
áll össze. Nem hiszem, hogy a szövegen kívül semmi sincs. Persze, hogy
a szöveg önmagában van. De önmagában nem vagy nem egészen érthető. Csak
szövegen kívüli, histó-riai, szociális, kulturális, pszichológiai és egyéb
szempontok bevonásával. Nem hiszem, hogy a szöveg értelme végtelen ábrákat
sorakoztató, a végtelenségig göngyölíthető, véget nem érő szőnyeg.
Tudom, elkülönbözés, szétszóródás, helyettesítés - és sok minden egyéb.
Korábban is tudtam, a műben meghatározatlan tárgyiasság, kitöl-tetlen hely,
üres hely és nyitott szerkezet. De úgy vélem, az olvasó ugyan a meghatározatlant
meghatározza, a kitöltetlent és üreset kitölti, a nyitottat zárja. De csak
a mű által megengedett-körülírt keretek és véges változatok között választva
teszi és teheti. Illetve teheti másként is, de akkor rosszul teszi. A mű
sokmindent, de nem mindent jelenthet. Ha mindent jelenthet, talán nem jelent
semmit.
Az eredményt ki kell mondanom. Nem hiszek a tisztán endogám, minden
külső elemet elutasító irodalomban és irodalomtörténetben. Inkább hiszek
az összetetten endogám-exogám, belső és külső eleme-ket egybeolvasztó irodalomban
és irodalomtörténetben. Nem hiszek az egyetlen, nagy, átfogó, kötelező,
mindent megmagyarázó, az irodal-mat is meghatározó történetfilozófiai "elbeszélés"
szükségességé-ben. Tarthatat-lansá-gát korábbi könyveimben bizonyítani
véltem. De hiszek, a sok, kicsi, korlátozott, választható, részleteket
magya--rázó, az irodal-mat is befolyásoló történetfilozófiai "elbeszé-lés"-
lehetőségében. Fontosságát megírandó könyveimben bizonyítani remé-lem.
Azt is mondhatnám: Brechtnek hiszek. Hogy az irodalom autonóm, de nem autark.
Függetlenségét ugyan kivívott, de nem önellátásra berendezkedett szellemi
szerkezet.
Mindezek - az újabb irodalomelméleti iskolák - arra is megta-nítottak,
hogy esztétika és irodalomelmélet viszonya nem olyan egy-szerű. Valaha
úgy gondoltam, az egyes művészetek teóriája összegző-dik a művészet teóriájában,
az esztétikában. Mert az egyes művésze-tek közös vonásai ezt lehetővé,
sőt, szükségessé teszik. Hogy az irodalomelmélet mint különös közelít az
esztétikához mint általános-hoz. Hogy induktív-deduktív kapcsolat van közöttük.
Az irodalomelméletből lehetnek - absztrakció útján - esztétikai következtetések.
Az esztétikából lehetnek - konkretizáció útján - irodalomelméleti feltevések.
Ma ebben már kételkedem. "A művészet és a művészetek" viszo-nyában
nem a művészetet, hanem a művészeteket gondolom hangsúlyos-nak. Nem látom
bizonyíthatónak, hogy az egyes művészetek elmélete fölött ott lebeg az
általános esztétika mint végső teoretikus instancia. Inkább három lehetőségre
gondolok. Az általános esztétika, művészetfilozófia: az egyes művészettudományok
elméleti összegzése-ként átalakul általános művészettudománnyá; a művészeti
"szöve-gek" értelmezéseként feloldódik az általános hermeneutikában; a
kultúra részösszetevőjének értelmezéseként feloldódik a kultúra tudományában.
Az Eszmék, eszmények, nosztalgiák (1989) című kötetében a megelőző tizenegynéhány évben írott nagy esszétanulmányait adta közre. Vallomását Európához, "szakszerűtlen jegyzeteit" a modern fizika világképéhez, tanulmányokat Babitsról, Kosztolányiról, az "esszé-ista nemzedékről". Az egyik kritikusa azt írta, hogy "a szerzőt nyugtalanítja a sokféle irányzat, teória rendezetlen halmaza. A rendte-remtés szándékával keresi a közös nevezőt az elméletek plura-lizmu-sában." (Grezsa Ferenc) Talán a "rendteremtés" szándékának feltéte-le-zése sem túlzás, a művelődés, műveltség integrálásának, az emberi kondíció vázolásának igénye viszont bizonyára nem az. Ma hogyan látja ezeknek az írásoknak az irányultságát? Változtak-e azóta nézetei a műveltség és művészet helyzetéről, funkciójáról?
A válasz viszonylag egyszerű. Ez esszék két nagyobb vállalko-zás, a
regénytörténeti könyv és a műfajelméleti monográfia között és mellett íródtak.
Egyik részük alkalmi felszólításra. De csak olyan felszólításra válaszoltam,
ami "szíven talált". Azaz valami számomra fontosat érintett. Másik részük
a részösszegzés igényével. Tudtam: Európa kultúrájának bennem élő víziója
megírhatatlan; Babits-élményemet monográfiában már nem tárgyiasíthatom;
az esszéis-tákról átfogó képet nem adhatok. Meg nem írhatok könyvet a század
tudományos és művészi világképének analógiáiról. És sok minden másról sem.
Megírtam tehát ezek töredékeit az esszé nem szabadabb, de személyesebb
műfajában.
Tudatos rendteremtésről biztosan nem volt szó. Talán még integrálási
igényről sem. Ezek csak erőszakos leegyszerűsítésekkel vagy elnagyolt összegzésekkel
lettek volna közelíthetők. A sokféle teória nem nyugtalanított, inkább
gyönyörködtetett. Ám megpróbáltam - a magam számára - világosabbá-emészthetőbbé
tenni őket. "Didakti-kusan" is gondolkodom. Ez tűnhetett rendteremtésnek.
És legfő-képpen valóban "az emberi kondí-ció" izgatott. Hogy lábon marad-e
az ember a század szellemi ka-landjaiban, "ordas eszméiben", világhá-borús
viharaiban. Rendszerváltozás még nem volt. De az előszele érződött. Ez
is nyomot hagyott az írásokon. És természetesen a kultú-ra szer-kezetének
folyamatos, de ekkor már rohamossá váló átalakulá-sa. Ami a természettudományos-technikai-információs
elemek előretö-rését, a szellemi kultúra elemeinek folyamatos visszaszorulását
jelentette. Benne a művészet, az irodalom fokozatos ellényegtelenülé-sével.
Ez is ott van az írásokban. Ma is aggaszt. De közhely is. És afféle korszerűtlen,
"humanista" panaszáradat. Ezért nem érdemes sokat beszélni róla.
A Vonzások és taszítások (1994) emléket állít a század olyan - szélesebb értelemben vett - példaadó személyiségeinek, mint Márton Áron, Márai, Illyés vagy Füst Milán. A szellemi ember újból és újból elvégzendő önvizsgálatára biztatnak közvetve azok az esszék, tanulmányok is, amelyek az írástudók autonómiájáról, a magyar baloldali hagyomány lehetőségeiről vagy a népi-urbánus vitáról szól-nak. Hogyan látja napjaink értelmiségének a szereple-hetőségeit és tévútjait, politikai-szellemi állapotát?
Itt már sokkal több volt a tudatosság. A rendszerváltozás után született
írások. Akkor, amikor "kizökkent az idő". Amikor kezdtem nem "tenni a dolgom".
De az is lehet, megváltozott valami. Ez lett - vagy átmenetileg ez lett
- a dolgom. Beszéltem már erről. Itt még rendteremtésről is inkább lehetett
szó. A régi rögesz-mék kísértetjárásában. Arról az egyre kínzóbb szellemi
önvizsgálat-ról. Amire a kérdés utal. Amire hajlamos is vagyok. Biztos
ez is gondolkodásom didakticitása: pontosan tudom indokolni a legtöbb témaválasztást.
Csak néhányat. A példaadó személyiségek egyértel-műen képviselnek számomra
valamit. Márton Áron a nagy katolikus-morális tradíciót. Illyés Gyula a
nemzeti-közéleti költészet kontinuitását. Márai Sándor a legnemesebb hazai
polgári hagyományt. Füst Milán az ihletett-intellektuális poézis egységét.
És mindegyik persze még más egyebet is. Folytassam? A baloldali hagyomány
lehetőségét meg akartam óvni a torzító feledéstől. A népi-urbánus vitában
mai szellemi nyomorúságaink egyik gyökerét kutattam. Hogy miként él tragi-komikus
utóéletet sokminden, amit méltán eltemetett-nek vélhettünk. A józan értelem
utóvédharca a részeg indulatok feltámadásában? Ugyan! Nem mitizálnám-heroizálnám
önmagam. Nem pateti-zálnék-drama-ti-zálnék másokat. Csak megpróbáltam -
ama önvizsgálat jegyében - végiggondolni dolgokat. Úgy ahogy nekem - sok
mindentől függően - megadatott.
Az értelmiség pedig elveszítette a korábban neki tulajdoní-tott nemzeti-politikai,
iránymutató-értékértelmező szerepet. Lehet, hogy kár. Okot adhat önsajnálatra
is. Szívesen is tenném, de nem érdemes. Ez értelemben is megváltozott a
világ. A politika és - Illyésre utalva - a "vízügy" szakma lesz. Nem költők-kutatók
dolga. Az értelmiség elmegy vagy visszamegy szakértelmiséginek. Úgy vélem,
jót is tesz neki. Így könnyebben visszatalálhat a tévútjairól. Ahol - olykor
- jövőnek nézi a múltat. Vagy - olykor - múltnak szeretné a jövőt. Persze
ez attól is függ, hogy alakulnak a közös dolgok. Ha jól, oda a régi nemzeti-politikai,
iránymutató-értékértelmező szerep. Lehet egy kicsit játszani az elveszített
méltóságot. Ha rosszul, marad a régi nemzeti-politikai, iránymutató-értékértelmező
szerep. Lehet egy kicsit játszani a megőrzött méltóságot. Menjenek jól
a közös dolgok. Legyen oda a régi szerep. Jó lesz egy kicsit ját-szani
az elveszített méltóságot. Elmennék vagy visszamennék szakértelmiséginek
én is. És játszanám egy kicsit az elveszített méltóságot.
Több könyvében is (Katarzis és kultúra 1980, A kétségektől a lehetőségekig 1983) kísérletet tett az esztétikai diskurzus és az esztétikai nevelés lehetőségeinek, dilemmáinak számbavételére. Ez utóbbival foglalkozott az Ön által szerkesztett Az esztétikai nevelésről című tanulmánygyűjtemény is. Az ezredvég jócskán megvál-to-zott távlatából hogyan ítéli meg az ízlés pedagógiai alakítható-sá-gát. Egyáltalán az esztétikai és etikai nevelés kondícióit? Hogy érzi magát mint tanár?
Ez, bizony, nem könnyű kérdés. Amíg szilárdabban hittem a korábban vázolt
esztétikai és irodalomelméleti szemléletmódban, fogalom-rendszerben, paradigmában,
ezt meghosszabbíthattam esztéti-kai neve-lési elképzelések felé is. (Ebbe
persze belejátszott a "zene mindenkié", az "olvasó népért" és több ehhez
hasonló egyálta-lán nem nemtelen illúzió egyáltalán nem nevetséges pátosza.
Ezek elfe-ledéséhez vagy megtagadásához semmi kedvem.) Mióta e hiteimet,
ha nem is vonom vissza, de revideálom és korrigálom, megkérdőjeleződ-nek
esztétikai nevelési elképzeléseim is. Annál is inkább, mert az idő nem
az eszté-tikum (és az etikum?) felértékelődésének, hanem leértékelődésé-nek
dolgozik. Így van ez a társadalom mindennapjai-ban, nézeteiben, értékrendjében
egyaránt. Nagyon szilárd elméleti alap kellene ahhoz, hogy akár illuzórikus
módon is szembe lehessen szállni a megváltozott idővel. Ehhez pedig - mármint
a szilárd elméleti alaphoz - újra végig kellene gondolni nagyon sok mindent.
Esztétikában, művészetelméletekben, neveléstanban. Ezt meg kell tenni.
Mert bármennyire korszerűtlenül hangzik is, átfogó esztéti-kai nevelési
koncepció kívántatik. A tudományos kuta-tásban, az egész közoktatásban
és a megerősítendő közművelődés-ben. Ezt meg kell tenni. De nem nekem.
Sokkal fiatalabbaknak és rugalmasabbaknak is.
A tanári pályám leszállóágon van. Nem is számolom össze, hány éve tanítok,
és hány intézményben tanítottam. Hosszú lenne. '72 óta az ELTE Esztétikai
Tanszékén vagyok. Jól érzem magam. Szeretettel viselik a furcsaságaimat.
Irodalomtörténeti, eszmetörténeti, közé-leti érdeklődéseimet. Kötetlenebb,
személyesebb, vallomásosabb műfajaimat. Hagyományos tanár vagyok. Főként
előadok, nemigen szemi-narizálok. Az előadásokon ritkábban felüdülök, gyakrabban
elfára-dok. Nemsokára majd abbahagyom. Amikor még sajnálják, hogy abbaha-gyom.
Hogy telnek mostanában napjai? Milyen tervek foglalkoztatják?
A napjaim sok munkával telnek. Tanítok az Egyetemen - eszté-tikát, irodalomelméletet.
A Színház és Filmművészeti Főiskolán - világirodalom-történetet. Végzem
teendőimet az Akadémián. És folyta-tom, szeretném még folytatni a kutató
munkát. Ha abbahagyom a tanítást, annál inkább. Ez együtt nagyon sok. Nem
jó. Rosszabb csak az lenne, ha nem lenne. Még két tervem van.
Írnék egy Madách-monográfiát. Az a téveszmém, hogy a Tragédia ezredvégi
olvasatában felfedeztem valami eddig nem, vagy talán kevéssé méltatottat.
A Tragédia történelemképével kapcsolatban. Ami a teremtő befejezett történelmével,
a kísértő lezárt történel-mével szemben az ember, a teremtő és a kísértő
közös, befejezetlen, nyitott, együtt csinálható történelmét ígéri. Amiben
választások, válaszutak, döntések vannak. És ezek minőségétől függ minden,
az üdv és a kárhozat is. Meg hátha tudok még mondani valami árnyala-taiban
újat a Tragédia világirodalmi családfájáról. Az "emberiség-poémák"- és
drámai költemények között elfoglalt helyéről.
És megírnám a szellemtörténeti irányzat hazai történetét is. Erre felkérést
is kaptam. Hogy szokták közhelyesen mondani? Mint az öreg huszárló, amikor
meghallja a trombitaszót. A szellemtudomány egész magyarországi történetéről
lenne szó. Az irodalomtörténet-írással a középpontban. De kitekintve a
többi művészet történetére és a történettudományra is. Az egész mozgalmat
behelyezve a hazai eszme-történet összefüggéseibe. Megrajzolva az eredeti
német bölcse-leti-tudománytörténeti hátteret. Köréje szerkesztve, ami a
világ iroda-lomtudományi tendenciáiban ekkortájt megjelenik. Sok anyagom
van hozzá. De így is óriási feladat.
Legutóbbi könyve, a Duna-völgyi reálfantasztikum (1998.) a Liget kolumnistájaként írott cikkeit gyűjti egybe. A tematikailag igen gazdag kötetről Kántor Lajos - az olvasmányhoz illően maga is töprengve - írta, hogy az (bár nem kizárólagosan) a visszakapcsolás (a kiengesztelés?) könyve. Hadd kérdezzek a könyvről egy másik idézettel: Az igazi derű valóban "csak a szakadék fölött terem meg" (Koseleck)?
Kicsit zavarban vagyok. Tagadással kell kezdenem. Nem voltam a Liget
kolumnistája. Csak rendszeresen írtam esszépublicisztikái-mat a folyóiratba.
Mondtam az elején. Magam neveztem magam - nem titkolt öniróniával - kolumnistának.
Rajtam maradt. Persze - ezt is mondtam az elején - nem nagy baj. Csak ez
más műfaj volt.
Valóban a visszakapcsolás könyve. Szülőföldhöz, gyerekkorhoz, emlékekhez,
nosztalgiákhoz. Háborúhoz, diktatúrákhoz, nehézségek-hez, megaláztatásokhoz.
Olyan dolgokhoz, amelyek elintézendők, de elintézhetetlenek. Talán elfelejtendők
is, de biztos elfelejthetet-le-nek. Írni lehet róluk, de ez csak látszatelintézés
és kvázielfe-lejtés. Engesztelődésre nincs szükség. Nem haragszom a világra,
a történelemre, az életemre. Legfeljebb borús, félneurotikus reggele-ken.
A világot és a történelmet nem érdekli, hogy mit gondolok róla. Az életemet
pedig csinálták velem, de én is csináltam. Magamra is haragudnom kellene.
A derűhöz, azt hiszem, tényleg kell a szakadék. Belenéztem néhányba.
A derű a szakadék tudata és emléke nélkül csak ostoba derű lehet. A derű
a szakadék tudatával és emlékével bölcs derű is lehet. Már beszéltem valami
hasonlóról. De nem vagyok derűs. Alka-tilag nemigen megy. Legfeljebb nyugodt.
Az sem mindig. Kinn, a világban, az emberek között, ha nem tehetem, amit
szeretnék, nyug-ta-lan vagyok. Benn, a szobámban, a könyveim között, ha
azt tehetem, amit szeretnék, nyugodt vagyok.
Sok kívánságom már nincs. Nézni ahogy nőnek az unokáim. Kevés öröm
a közelálló emberekben. Elmenni még egyszer néhány lényeges helyre. Például
Párizsba, Berlinbe, Firenzébe. Például Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Brassóba.
Nagyokat úszni késődélutánokon, Lellén, a Balatonban. És megírni még azokat
a könyveket. Olyan nagyapa meséi-ként, utolsó szellemtörténészként. Mindössze
ennyi. Persze ez, lehet, nagyon sok.