Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Műhely

"Szakmai" "Számvetés"

Poszler Györggyel beszélget Szirák Péter

Professzor Úr könyveit olvasva szembetűnő, hogy az utóbbi évtizedben - részben az Eszmék, eszmények, nosztalgiák (1989) és méginkább a Találkozások (1992) című kötetei óta - írásai között megsokasodtak a személyes hangvételű-témájú tűnődések, a töprengő, elemző életrajzi emlékezések. Mi áll a korábbi személytelenebb megszólalás módosulásának hátterében? Az összegzés, az önértelmezés igénye, a felejtés elleni küzdelem?

Az utolsó évtizedben az írásaimban valóban felerősödött a szemé-lyes hangvétel. A hangvétel változása mögött a magatartás változása. A gondolkodást a töprengés váltotta fel. Az objektivi-tást a szubjektivitás, az elemzést a vallomás. Legalábbis mindhárom ellen-tétben az egyik pólus mellett felerősödött a másik. Nem "előre megfontolt szándékkal" történt, de így alakult. Persze, hogy benne van az összegzés vágya, az önértelmezés kényszere, a felejtés félelme. De az egész ennél bonyolultabb. Mert az összegzés vágya új kérdések felbukkanását is jelenti. Az önértelmezés kényszere új válaszok kísérletét is. A felejtés félelme új emlékek derengését is. Vagyis öngerjesztő folyamatról van szó. Ahol a kérdések vála-szokat kívánnak. A válaszok kérdéseket szülnek. A kérdések és válaszok emlékekbe torkollnak. És ebből nincs kiút, ebben nincs nyugvópont. Abbahagyni talán lehet, befejezni biztosan nem. Legfel-jebb az érvénytelenség kínos érzését lehet csökkenteni. Ami a kérdéseknél megoldatlanságot-, a válaszoknál elégtelenséget-, az emlékeknél feloldatlanságot jelent. Nyilván alkat kérdése is. Én nemi-gen tudok kikeveredni belőle.
Nemrégiben írta valamelyik könyvem kapcsán egy barátom: "Nem őrültél meg a nagy változásokban. Mint mások oly sokan. Rendületle-nül teszed a dolgod". Nos, sajnos, nem hiszem. Úgy vélem, valamelyest "megőrültem". Meg nem rendületlenül és főként nem a dolgo-m teszem. Igaz, ismerős érzés. Majd' egész életemben úgy éreztem: nem a dolgom teszem. De erről egy kicsit később. Ami az utóbbi tíz évben történt, ebből nőtt ki. Ám van három kézzelfogható oka-"ment-sége?" is. Egy életrajzi, egy történelmi, egy "műfaji" oka-"ment-sége?" És a három ok-"mentség?" egybeesett. Egymást erősítette. Ezekről valamit. De az idézőjeleket már abbahagyom.
Az életrajzi ok-mentség majdnem egyértelmű. Hatvan év táján a valamelyest is értelmes ember összegezni-önértelmezni-emlékezni kezd. Legalábbis töprengeni az összegzésen-önértelmezésen-emlékezé-sen. Aki egyáltalán nem teszi, akár bambán elégedett is lehet. Aki túl sokat teszi, akár önmarcangolóan búskomor is lehet. Nos, jobb pillanataimban úgy érzem, valamelyest értelmes vagyok. Tíz éve a hatvanhoz közeledtem. Tehát elkezdtem összegezni-önértelmezni-emlékezni. Remélem, valahol középen a bamba elégedettség és az önmar-cangoló búskomorság között. Valamilyen szellemi szinten is élve, mindannyian találkozunk egy fiatalemberrel. Ha nem is olyan szép drámai-irodalmian, mint Karinthy. Nyilván hétköznapibban, kevésbé megformáltan. De ettől a dolog még cseppet sem súlytalanabb. Mert számot kell adni. Hétköznapibban, kevésbé megformáltan is.
A történelmi ok-mentség is majdnem egyértelmű. "Kizökkent az idő". Kárhozat nincs, és nem én születtem helyre tolni azt. De valamennyire - ki jobban, ki kevésbé - kizökkentünk, valamennyien. Nemcsak az ilyen-olyan diktatúrából lett ilyen-olyan demokrá-cia. Hanem az ilyen-olyan régi orientációs pontokból lettek ilyen-olyan új orientációs pontok. És megfordultak az előjelek. A jóból rossz lett - és természetesen fordítva is. A szépből rút, a fenségesből alan-tas, a hősiből hétköznapi, a tragikusból komikus - és természe-tesen fordítva is. Ez akkor is felkavaró, ha a régi orientációs pontok - tudhatóan - dezorientációs pontok voltak. A régi előjelek - tudhatóan - kérdőjelek voltak. Mert a kizökkenés után már nem volt elég a régi orientációs pontok és előjelek tagadása. De a helyretolás alapfeltétele lett az új orientációs pontok és előjelek megfogalmazása. Ebbe pedig - ne tagadjuk - bele lehet zava-rodni. Aki a régi rossz helyett csak még régibb rosszat tud, kiesik az időből. Aki a régi rossz helyett csak új rosszat tud, eltéved az időben. Mindkettő, a kiesés és eltévedés is agresszivitást szül. Befelé forduló egyéni- és kifelé forduló társadalmi agresszivitást. Ez vagy ez is okozza az emberi magatartásformák hihetetlen romlá-sát. A régi rögeszmék múltat idéző-, az új rögeszmék jövőt elsöté-títő kísértetjárását. Ezért vagy ezért is kezdtem el töprengeni. Hogy csendes órákon, csak magamnak, egyéni megváltásra, magán feloldozásra megfogalmazgassam az új orientációs pontokat és előjele-ket. Talán helyretolhatom - nem a történelem idejét, csak az én időmet. Persze benne a külső elemeiben nagyon megváltozott, belső elemeiben nem is olyan nagyon megváltozott törté-nele-mben.
A műfaji ok-mentség is majdnem egyértelmű. Mindenki úgy érzi, legalábbis úgy érzem, úgy érzi, hogy keveset teljesített. Feladato-kat sejt még. Ötleteket, tárgyakat, esetleg titkokat is. Elmondan-dókat-megírandókat. A sok elmondandó-megírandó, kevés idő-lehetőség ellentéte szoronga-t. Lehet egy kétes, vonzó, de elégtelen félmegol-dás. Az a bizonyos műfajvál-tás. Értekezés helyett esszére, elemzés helyett vallomásra. Felerő-síteni a szubjektív oldalt, amire vala-mennyire úgyis, majd-nem mindenki, hajlamos. E nem egészen kellemet-len kénys-zerből lettek utolsó kötetem esszépublicisztikái. Nem elhagyva a filológiai felkészülést, de elhagyva a filológiai felsze-relést. Vállalt szem-élyességgel. Olykor egy kicsit felstilizált álszemélyességgel is. Ami felment a körülményesség tárgyában, nem ment fel a pontosság tárgyában. Megtakarítja a részletes kifejtést, megőrzi a lelkiismeretes töprengést. Inkább eljátszott-, mint valódi kibúvó. Kétségtelen több a játék benne, mint a tudományos érte-kezésben. De olykor játszani is szabad - és a játék kultúrát terem-tő, nagyon komoly dolog. Nem vagyok ironikus. A másokkal szembeni iróniához nincs bennem elég fölényes magabiztos-ság. A magammal szembeni iróniához van bennem elég megfontolt /ál/-szerény-ség. Ezért írtam le, hogy a Liget kolumnistája lettem. Félreértést szült. Egy könyvismertetés-ben is felbukkant. Nem műfaji önmeghatározásnak szántam, hanem önironikus understatementnek. Egy kicsit rajtam maradt. Nem nagy baj. Majd elviselem. Sőt, lehet, tovább is csiná-lom.

Hogyan emlékszik vissza életének első időszakára, a kolozsvá-ri évekre - ahogy egy korábbi interjúban fogalmazott - az "elve-szett Édenre"? Milyen emlékeket őriz családjáról?

Ez a tudatosan vállalt műfajváltás vagy műfaji lazítás veze-tett oda, hogy írhattam emlé-kekről is. Szülő-földről-elszaka-dás-ról, gyerek-korról-ifjú-korról - és sok minden egyébről. Nem gond nélkül tettem, inkább kétségek-kel tele. Nemcsak értekezésbe nem való, de esszépublicisztikába sem. Meg aztán nem is történt semmi olyan igazán különös. A gyerekkorban, a háborúban, a menekü-lésben, a dikta-túrákban, az egyetemen, vidéken, a tanári és kutatói munkáb-an sem. Sohasem hittem el, hogy az életem megírandó lenne. Ahogy mondani szokás: életem kész regény. Nos, nem kész regény. Erről Esti Kornél jut eszembe, meg egy újságíró-szabály és Füst Milán. Esti Kornél úgy, hogy Elinger kihúzta a fuldokló Estit a Dunából. Esti hálás volt. De az életregényét írni kezdő Elingert, mert Elinger élete nem volt kész regény, és a mű rossz volt, bedobta a Dunába. Nos, elég jól úszom. De hatvannyolc évesen a Duna közepéről nem biztos, hogy kiúszhatom. Az újságíró-szabály úgy, hogy a bölcs szerkesztő kioktatta a lelkes újdondászt. Mi is a megírandó téma. A kisgyerek és a farkas találkozik az erdőben. A farkas felfalja a kisgyereket - nem megírandó téma. A kisgyerek fel-falja a farkast - megírandó téma. Nos, sok  mindent láttam életemben. Kisgyereket felfa-ló farkast valószínűleg igen. Farkast felfaló kisgye-re-ket bizto-san nem. Füst Milán úgy, hogy egy kéziratban olvasott önéletrajzról beszélt. A mű gyerekkorról, ifjúkorról, felnőttkorról - játékról, tanulásról,  munkáról szólt. Meg is van írva valahogy - mondta a mennyeze-tet nézve a mester. De ezzel a szegény emberrel - tulajdon-képpen és végeredményben - egész életében nem történt semmi. Nos, attól félek - tulajdonképpen és végeredményben - egész életemben velem sem történt semmi. Legalábbis semmi igazán megírandó. Asztal mellett, pohárral a kézben elmesélni, jó lehet. Asztal fölött, tollal a kézben megírni, nem jó lehet. Persze, mint minden életben, lehetnek benne mélyrétegek. De ezt kibányászni és megformálni - szépírói tehetség kívántatik. Az pedig, ne kerteljünk, nem adatott. Ami elmondható vagy elmondandó volt - családról, szülőföldről - azt hiszem, el-mondtam már. Ezért csak igen röviden.
A családom szokványos vidéki, kisvárosi polgárcsalád volt. Valamelyest körüllengte a hagyományos erdélyi urbanitás patriarchá-lis-félpatríciusi légköre. Valaha meglehetős jómódban. Ami a gye-rekkoromra - nagyrészt - szertefoszlott. Azt hiszem, úgy lehet mondani, értelmiségivé lett kispolgári család volt. Egyetemista korom-ban - azok a bizonyos ötvenes évek! - olykor nem kifejezett jóindu-lattal, előléptettek nagypolgárnak. Nem tagadom, akkor félig tet-szett is, félig hittem is. Régóta tudom, nem voltunk nagypolgárok. Csak akkor még nem tudtam - honnan tudtam volna? - csak akkor ők sem tudták - honnan tudták volna? - milyen egy pesti nagypolgár.
A család eltűnt a század évtizedeiben. Felmenőim az erdélyi panteonnak számító kolozsvári, házsongárdi temetőben vannak. Persze nincsenek a panteonban. Csak ott vannak a temetőben. Anyai felmenőim a főkaputól mindjárt balra. Apai felmenőim a főkaputól messzebb jobbra. Szüleim az óbudai temető kolumbáriumában. Hallom, egyre több katolikus templomban nyitnak urnamegőrzőket. Talán ott kevésbé lenne rideg. Meg közelebb is lenne az örökkévalóság-hoz? Talán valahogy így helyezném el őket. Tágasabban, hogy legyen még hely két urnának. Erősödik az ökumenikus szellem. Lehetne hely a református feleségemnek is. Na de ebből igazán elég. A Németországban élő bátyámmal ketten maradtunk. Ha itt van, sokat beszélge-tünk. Bizony, igaz: főként a családról és Kolozsvárról. Gondolom, így szokták az archaikus öregek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy ezeket már csak mi tudjuk. Az ő fia és az én lányom már nem. Voltak emberek és dolgok a valóságban. Lettek emberek és dolgok az emlé-kekben. A való "égi másában". Aztán eltűnnek onnan is. Egy ember és tárgy akkor hal meg igazán, ha már senki se emlékezik rá. Ehhez közeledik a család és a mi Kolozsvárunk. A Házsongárd - persze - marad. Eddig bírta a történelmet. De az e századi történelem min-dennél keményebb.
A legnehezebb, hogy - menekültek sorsa - alig vannak otthoni, gyerekkori tárgyak. Pedig szeretem a személyes tárgyakat. A bennük rejlő materiális és spirituális kapaszkodót, materializált-spiritu-alizált emléket. Egyrészük a menekülés-kor elmaradt. Másrészük a háborúban elpusztult. Harmadrészük a szegénységben elúszott. Csak néhány élt túl. Egy ezüst cigaretta-tar-tó. Nem dohányoztam soha. De apánk használta. Egy ezüst cukortartó. Nemigen eszem cukrot. De anyánk használta. Meg három könyv. Ezeket átmenekítettem a menekü-lésen, meg sok minden egyében is. Egy Ady-összes. A bátyámmal vettük anyánknak '40 karácsonyára. Be is írtam a könyvbe. Akkor még olvas-ható volt az írásom, és nem tudtam, hogy csak saját könyvbe szokás beírni. Egy Kosztolányi-összes. Anyámtól kaptam tizenkette-dik születésnapomra. "Az idő, e vén sas, szörnyen megrugdosta". Félig szétesett, de mégiscsak Kosztolányi. És egy antológia: Ver-sekben tündöklő Erdély. Lepage Lajos adta ki, '41-ben, Kolozsváron. A Júlia szép leány székely balladájával kezdődik, Reményik Ó ne vedd vissza még című versével végződik. Szentimrei Jenő válogatta. Magam vettem - két-három cuk-rászsütemény - ottani nevén "cukrász-tészta"- árából. Rossz az állapota, de van még. Meg volt egy saját beszer-zé-sű, szép fekete Babits-összesem is. (Összesen persze mindig az összes versek értendő.) Egyetemistaként adtam, legjobb barátomnak, soha vissza nem adásra, kölcsön. Talán magával vitte túlvilági kézi-könyvtárába. Élete utolsó estéjén, az ágya mellett állva, Babits-kötetet láttam az éjjeliszekrényén. Nem az én szép fekete Babitsom volt. A farkasréti kolumbáriumba pedig nem férhe-tett be.
A végire hagytam. Nem is tudtam, leírom-e. Van egy karórám. Fino-mabb svájci márka. Majd' hatvan éves. '40-es vagy '41-es kiadá-sú Omega. Régi szerkezet - természetesen rugós. De csak az ilyet szeretem. Anyámtól örököltem. De a dolog nem ilyen (ez se ilyen) egyszerű. Korán elhalt anyai nagybátyám vette valaha. Aztán anyai nagyanyám viselte. Aztán anyám. Most én. Utánam majd a lányom. Férfióra. Meg idejét múlta is. Lehet, nem viseli majd. De mindenkép-pen az övé lesz. Lassan rögeszmémmé vált. Magánhasználatra óraszindrómának nevezem. Két-három évente kitisztíttatom, megjavít-tatom. Minden reggel az első (valóban a legelső) teendőm, hogy rádiójel-zésre ellenőrzöm. Az utolsó tisztíttatás-javíttatás óta általában négy nap alatt késett egy percet. Mondják a tudorok: napon-ta húsz másodperc eltérés teljesen normális. Tehát normális. Négy nap alatt egy percet maradok el a történelemtől. Most valami furcsa dolog történt. Ma reggel volt négy hete, hogy utoljára beállítottam. És nem késik, nem siet egy másodpercet sem. Úgy lát-szik utol-értem a történelmet. Érdekes. De nem töprengek rajta. Mostanában reggelen-ként, az ellenőrzéskor boldog vagyok. Miért mindez? Az öregkori gyengeségen túl? Mert az óra a képzeletemben a család-törté-net (a családom története) jelképévé vált. A viselők törté-nete. Az utolsó három nemzedéké. A XIX. század utolsó negyedétől a XX. század utolsó negyedéig. Csak éppen - szépírói tehetség híján - nem tudom megír-ni. Ezért nem mondhatom el senkinek, nem is mondom el minden-ki-nek. Pedig benne Kelet-Közép-Európa történelmének nyomo-rúsága. Sajnálkozni lehetne rajta. Meg szégyenkezni is. De a törté-nelem nem nagyon szégyelli magát.
Kolozsvár - életem első, meghatározó tizennégy éve - nekem mindmáig lezáratlan és lezárhatatlan, megíratlan és megírhatatlan történet. Valóban afféle "elvesztett Éden". Persze nem tényleges létében, hanem emlékeim fénytörésében. Tizenhárom évesen menekül-tem, tizennégyévesen jöttem végleg el. Ami előbb jó volt az életem-ben, ott éltem meg. Ami utóbb rossz volt az életemben, itt éltem meg. Egyszerre otthonból otthontalanságba, biztonságból bizonyta-lanságba, majdnem jómódból majdnem szegénységbe kerültem. Persze hogy mindez mitizálódott. Felragyogott, ami előtte, elsöté-tült, ami utána volt. A '44-es iszonyat - félig öntudatlanul - még ott ért. De utána minden, a '48-49-es "fordulat", az '56-os megrendülés, az '58-as rémület - teljesen öntudatosan - már itt. A menekülés - képzeletemben - ketté vágta az életem. Jóra és rosszra, szépre és rútra, világosra és sötétre. Tudom, mindez mítosz vagy félmítosz. De máig sem tudok bánni vele. Egy többé-kevésbé biztos. Pesten lakom. Máshol már nem tudnék. De igazán otthon, egy városotthonban csak Kolozsváron voltam. Az én bajom. Megint mondom, meg kellene írni. De csak szépirodalomban lehet-ne. Ahhoz pedig...
Olykor járok "haza". Egyszer tanítottam is egy hétig a magyar tanszéken. A hajdani Marianum épületében. Ahol egykor anyám érettségizett. Furcsa volt. A városban ugyanis - enyhén szólva - sok minden megváltozott. Nem úgy, ahogy magával hozza az önkéntelenül könyörtelen idő. Hanem úgy, ahogy magával hozza az önkényesen ostoba gonoszság. A város - néhány év alatt - négyszeresére nőtt. Nyolcvan százalékosan magyar városból nyolcvan százalékosan nem magyar várossá lett. Száz százalékosan városlakók lakta városból hetvenöt százalékosan nem városlakók lakta várossá lett. Reneszánsz-barokk-szecessziós történelmi Belvárosa - az én városom - fuldoklik a stílustalan betontömbökből rakott lakótelepek - nem az én városom - iszonyú gyűrűjében. És a Belvárost is elöntötte a lakótelep. Magához vonzotta, mássá idomította, múltjában megalázta, rányomta bélyegét. Egyszer még biztos elmegyek. Főként egyedül, hogy utoljára mindent - jót és rosszat is - pontosan azonosíthas-sak. Főként sötétben, amikor az emberek nincsenek ott, a tárgyak ott vannak. Biztosan tudom, merre mennék. Szerb Antal írja valahol. Kevés hely van a vilá-gon, ahol azt érzi az utas: "ott van". A központban, ahol a számára lénye-ges dolgok vannak. Ilyen Velencében a Szent Márk tér. Párizsban a Concorde tér. Nos, nekem ilyen volt Kolozsváron a Főtér meg a Farkas utca. Megnézném - sötétben - "ott vannak"-e még? Ott lehet-e lenni bennük még? De ezek már nagyon magánügyek.
Persze egy kicsit könnyen is beszélek. Mert itt, Pesten, a Kosztolányi téren "megcsináltam" magamnak Kolozsvárt. A mélyponton kezdtem. Ceausescu évadán. Amikor azt hittem, többé sohasem megyek. Ceausescu nincs, Kolozsvár van. Két szobában. Anyám egykori szobá-jában, az én mostani szobámban. Mióta van, kevésbé vagyok megsértve a történelemre. Kilenc képről van szó. Nyolc az anyám szobájában, egy az enyémben. Erdős Tibor tollrajza a Farkas utcai gótikus, református templomról. Gy. Szabó Béla metszete a Bethlen Bástyáról. Két kép a régi Főtérről. Az egyik metszet - ilyen lehetett a nagya-nyám gyerekkorában. A másik fotó - ilyen volt az én gyerekkoromban. Bernáth Csaba rajza a szülőházamról. Bernáth Csaba festménye a Búza utcáról. Szakál Sándor metszete: Kolozsvár 1759-ben. (No, nem eredeti. Csak egy céhlevél az asztalosok céhétől. Az 1800-as évekből. A tetején az egykori metszet másolata.) Meg Georg Houfnagel híres metszetének elég talmi kópiája. Ez a város első, hiteles ábrázolá-sa. Ennyi az anyám szobájában. De...az eredeti! Houfnagel az én szobámban lóg a könyvespolcon. Szép pél-dány, jól látható. Egidius van der Rye képe után metszette 1617-ben Georg. Houfnaglius. Kevés példány van belőle. Az íróasztalomtól jól látni. (Cs. Szabónak is volt egy. Az ágya felett függött a Belgrád rakparton. Érdekes. De nem ezért szeretem.) Azért meghagy-tam anyám szobájában a másola-tot. Nem akartam,,megbontani a kompo-zíciót''. Ennyi az én Kolozsvá-rom. Olyan, mint régen volt. Nem változott semmit. Ezért nem vagyok megsértve. Tőle naponta megnyugszom.
A Búza utcáról és a szülőházamról még valamit. A Búza utca város- és kultúrtörténete nem érdektelen. Hunyady Sándor novellát írt róla, Makk Károly filmet forgatott belőle. De most nem erről van szó. Bernáth Csaba képén az utca keleti vége. Ahogy földszin-tes házak között fut a nyugati-délutáni napfényben fürdő jezsuita-piarista templom felé. Amely mögött mindenki, aki tud valamit a város-ról - egy kicsit jobbra, dél felé - ott sejti a Farkas utcát. És benne az erdélyi művelődéstörténet felét. A szülőházam - nagyapám építtette - az utca közepén. Az udvari lakásban hajdan Laczkó Aranka lakott, a Kolozsvári Nemzeti Színház művésznője. Nála olykor, tehát a nagyapám házában, megszállt Jászai Mari. És itt lakott a művésznő fia, Laczkó Géza. A Nyugat első nemzedékéből. Igy lehetett apám ke-resztapja. Nála fordult meg gyakran barátja, Kuncz Aladár. De elég. Tovább nincs. Irodalmi hagyománynak, bizony, nem sok. Ennyit a Búza utcáról meg Kolozsvárról. Az enyémről meg a nem enyém-ről is.

1945-ben végleg elhagyta Erdélyt, gimnáziumi tanulmányait Budapesten folytatta. Mit jelentett a "kijövetel"?

Mindebből következik: '45-öt, Kolozsvár végleges elhagyását nagyon megsínylettem. Pesten igazán gyökeret - most már majdnem biztos vagyok benne - sohasem vertem. Ennek - az elszakadás mellett - lehet más oka is. Például, hogy Pesten gyökeret verni csak egyes városrészeken keresztül lehet. Nekem erre háromszor is volt esé-lyem. A Belváros külső részén, a Ferencváros belső részén, a Krisz-tinaváros kellős közepén. De mindig elkerültem. Már éppen ismerni kezdtem a köveket, a zajokat, az embereket - aztán odébb. Igy az igazi gyökérverés elmaradt. Most már nincs is rá elementáris igé-nyem. Dédelgetem a nosztalgiáim. A hátralévő időre még kitartanak. Az otthontalanság persze oldódott - az iskolában, az egyetemen, a városban is. De valami maradt belőle. Nyugodtan lehet élni így is. Az elszakadásnak volt egy határozott következménye. Hogy '56-ban - a határszélen éltem - eszembe se jutott az elmenetel. Tudattalanul tudtam: még egy otthonváltást - nyelvváltással-kultúraváltással is súlyosbítva - nem viselek el. A nosztalgiákból szinte "komplexu-sok" lettek. Erdély- és Kolozsvár-komplexusok. Időnként megpróbálom kiírni őket. A dokumentumok ott vannak az utolsó köteteimben.

Ön 1949 és 1953 között végezte az ELTE magyar-történelem szakát. E korszakot jellemezve máshol a nem szűnő szellemi-erkölcsi veszélyeztetettségről és félelemről beszélt. Utóbb a Találkozások-ban azt írta, hogy nem volt soha nemzedék, amelyikre úgy zuhant "a kérdés nélküli válaszok előemésztett hipnoideológiája". Ha bőveb-ben szólna az ötvenes évek világáról, mit mondana: mikor és hogyan fogalmazódtak az első kérdések, volt-e hit, hogyan lett a kétségek-ből kiábrándulás, a félelemből megrendülés? Fiatalkori szellemi tájékozódásában kik voltak Önre hatással? Mikortól számítja magát irodalmárnak?

Az egyetemi évek külön történet. Gondoljunk bele: '49 és '53 között. Ez - egy kicsit lágyabban fogalmazva: a "fordulat évét" és Sztálin halálát jelenti. Már az időhatárokat illetően. Ez - egy kicsit keményebben fogalmazva: Rajk felakasztását és Berija agyonlö-vését jelenti. Már az időhatárokat illetően. A magyar történelem talán legkeményebb négy éve. A magyar felsőoktatás talán legrosszabb négy éve. Mindez tizennyolc és huszonkét éves kor között. Nem tudom, szükségeltetik-e ehhez magyarázat? Már megpróbálkoztam vele. Talán most is egy kicsit. De kedvetlenül teszem. Tudom, unalmas már. Ezért utoljára mondom. Ehhez emlékirat, önéletrajz, tehát szépirodalom kellene. De nem megy. Ezért csak nagyon keveset. Ami egy pályaképben a legfontosabb.
Először magándolgokról. Mártír nem vagyok, nem is voltam. Nincs szenvedéstörténetem, és nem is volt. Recsk, Márianosztra, letartóztatás, kitelepítés, veseleverés nem volt. De félelem, mellőztetés, veszélyeztetettség, megalázás, elfelejtés volt. A legfon-tosabb a félelem és a mellőztetés. A többi ebből következik.
Félni pedig kellett. A hatalom nem fölöttünk lebegett, hanem ott volt körülöttünk, mellettünk, bennünk. Nemcsak a hatalom képvi-selőitől féltünk, de egymástól is. Hiszen a gyűlölet-keltés mester-ségesen megrendezett szeánszain szinte mindig minden megtörténhe-tett. Szó, mozdulat, tekintet is árulkodhatott. És nem lehetett pontosan tudni, melyik lehet az. Mármint az árulkodó szó, mozdulat, tekintet. Nem babra ment a játék. Embereket vittek közben el - tanárokat és hallgatókat is. És embereket üldöztek közben el - taná-rokat és hallgatókat is. Ez a félelem rakódott le a csontokban és az ízületekben, az idegekben és a reflexekben. Sokáig tartott, amíg megismertük egymást. Megtud-tuk, kitől kell félni, kitől nem. Akitől nem kellett félni, barát lett. Akitől kellett félni, nem lett barát. Igaz, régen volt. Az idő megváltoztat és megenyhít. Később még baráttá is válhatott. Azt hiszem, így van rendjén.
Mellőztetés pedig lehetett. Csak példaként - és az önsajnálat minden kétes öröme nélkül. Próbálkoztam, hagyományos módon, elfo-gadható filoszképzéshez jutni. Már a gimnáziumban tűrhető voltam németben és franciában. Fel akartam szakként venni valamelyiket. Figyelmeztettek: a történelmen, a nagy szakon lehet - a magyar mellett - esélyem. Jelentkeztem, nagy filoszképzés reményében, az Eötvös Collegiumba, annak a rendjén, gólyának. Jelentkeztem az egyete-men, jobb könyvtárhasználat reményében, a Magyar Intézetbe intézeti tagnak. Jelentkeztem az egyszakos képzés meghirdetésekor, valamilyen "tudósképzés" reményében, egyszakos magyar irodalmárnak. (Ne legyen félreértés. Ezek nyilvánosan meghirdetett lehetőségek vol-tak.) Nem vettek sehova. Se nagy filoszképzésre, se jobb könyvtár-haszná-latra, se egyszakos "tudósképzésre". '56-ban megkaptuk a "dossziénkat". Az állt benne - bocsánat, hogy leírom -, az évfo-lyam egyik legmű-veltebbje vagyok, kutatásra kiválóan alkalmas. Javaslat: Mezőgazda-sági Technikum. Mosonmagyaróvár. Okokat nem kutattam, nem kutatok. Sírba vitték a titkukat. Sírba viszem a titko-mat. Meg nem is nagy titok. Mindenkinek a nemzedékemből, vagy majd' mindenkinek, megvan az ilyenfajta és ilyen súlyú titka. És a pon-tosság kedvéért érde-mes leszögezni. Akkor és úgy, ahogy kiképeztet-tem, legfeljebb nagyon viszonylagosan, az átlaghoz képest lehettem egyik legművel-tebb, lehettem kutatásra kiválóan alkalmas.
Másodszor közdolgokról. Arról, ami volt. Arról, ami nem volt. Meg arról a bizonyos hipnoideológiáról vagy Huxley terminológiájá-val: hipnopedagógiáról.
Bevezetésként talán két nem mellékes kérdésről, de mégis inkább részletkérdésről.
A tényleges tanulásra, a tényleges szakmára kevés idő jutott. Egy teljes nap a katonai oktatás volt. Megtoldva a nyári egyhónapos bevonulásokkal. Nem akarom eltúlozni, de mégis-csak. A nálunk idő-sebbek ösztöndíjakkal nyaranta külföldi tanulmányútra mentek. Mi behívóval nyaranta katonai táborokba mentünk. A legkemé-nyebb "nép-hadse-regbe". Ahol Farkas Mihály - nem Gábor Áron! - rézágyúja fel volt virágoz-va. Nem mártíromság, de meggondolandó: Párizs helyett Kis-lőd, Heidelberg helyett Hajdúsámson, Cambridge helyett Herend. Talán valami különbség. Egy teljes napot kitett az ideoló-giai képzés. Ez időigényes és idegigényes is volt. Felért egy módszeres agymo-sással. De erről egy kicsit később. Maradt körülbe-lül négy nap. Szakmai órákra, olvasásra, könyvtárra, diákéletre. Ha volt ilyen egyáltalán.
Az egész szisztéma, a tanterv pedig véglete-sen és végzetesen rossz volt. Nem akarom részletezni. Csak az alapokat. Le akarták adni az egész magyar irodalomtörténetet és világirodalom-történetet, az egész magyar történelmet és világtörténel-met. "Mindenről" szó volt, és semmiről se volt szó. Optimális eset-ben jó középiskola lehetett volna. Reális esetben rossz általános iskola lett. Mega-lo-mán volt és pitiáner, részletekbe vesző és általánosságokban ragadó. Maradok a magyar irodalomtörténetnél. Itt volt mindez a legfáj-dal-masabban érezhető. Ráadá-sul az egyik részét egy jó filológus adta elő. Aki a fákról sokat tudott, az erdőről fogalma sem volt. Ráadá-sul a másik részét egy jó esszéista adta elő. Aki az erdőről sej-tett valamit, a fákról sok mindent félrema--gyarázott. A fákról való tudás - önmagában - nagyon színtelen volt. És fájdalmasan hiányzott az erdő. Az erdőről való sejtés - önmagá-ban - meglehetősen színes volt. De bántott a fák félremagyarázása. Ám a gonoszságból elég. Nem vonom vissza, amit mondtam, de abbaha-gyom.
Az egyetemi évek lényege persze - a fentieken túl - a hipnoi-deológia vagy hipnopedagógia volt. Az első perctől, a beiratkozás-tól, az utolsó percig, az államvizsgáig. A "marxizmusnak" nevezett ideológiai képzés kommersz, dömpingáradata. Nem szakmai képzés fölött és mellett, hanem szakmai képzésben és helyett. Nem a marxiz-mussal volt baj, hanem a nevében adagolt elméletparódiával. Ami abból állt elő, hogy Engels Marxot az első lépcsőben didaktikusan szimplifikálta. Lenin a második lépcsőben Marxot és Engelst didak-tiko-szimplifikáltan agresszivizálta. Sztálin a harmadik lépcsőben Marxot, Engelst és Lenint didaktiko-szimplifiko agresszíven karikí-rozta. Ezt, a sztálini karikatúrát kaptuk hipnoideológiában és hipnopedagógiában. Végső soron Sztálin harminchárom oldaláról volt szó. A dialektikus és a történelmi materializmusról című teória-pamfletről. Isten bocsássa meg neki, aki megalkotta, nekik, akik megtanították, nekünk, akik megtanultuk. Ettől kellett volna eltom-pulnia az ép érzéknek, elzsibbadnia a tiszta értelemnek. De nem tette. Valahogy a legtöbben talpon maradtunk. Szellemileg és erköl-csileg is.
Szeretnék e korszerű dühroham után valamit korszerűtlenül pontosítani. Nem az eredeti marxi marxizmussal volt bajom, hanem a nem eredeti sztálini karikatúra-marxizmussal. Az elsőt a XIX. század akkor sok igazságot kimondó nagy kritikai gondolatáramlatának tartom. A másodikat a XX. század most sok igazságtalanságot megala-pozó nagy gyűlölet-katekizmusának tartom. Marxhoz, úgy vélem - igaza van Derridának! - sokszoros újraolvasással sokszorosan vissza kellene térni. Nem a ma már nem érvényes kritikai tételekhez, hanem a még ma is érvényes kritikai szellemhez. Nemcsak régmúlt folyama-tok elemzésében - bár talán abban is -, inkább mai folyamatok értelmezésében. Meg hát - természetesen - a régi terminológia sze-rint: a marxizmus monopóliumával vagy hegemóniájával volt bajom. A marxizmussal mint államvallással. Ami nemcsak minden más elméletet zárt ki, hanem a marxizmusnak minden más, nem engelsi-lenini-sztá-lini-, azaz karikatúra-értelmezését is. Van itt valami furcsaság. Tagadni nemcsak nem tisztességes, de nem is értelmes. Akkor teljes pszichés-intellektuális rezisztenciát, sőt, immunitást éreztem. Ma már tudom, messze nem így volt. Sok minden a hipnoideológia-hipnope-dagógia révén beszivárgott a pórusokon. A bőrbe, az idegekbe, a reflexekbe. A psziché és intellektus tudattalan és tudatos reakció-iba. Nehéz és hosszú folyamat volt ezeknek a tudat fényébe való emelése. Megválaszolása, legalábbis elintézése. Évtizedekig is eltarthatott. Erről szól az írásaim fele.
Ne értsük félre: a politikai egyetértés árnyékáról sem volt szó. Nagyon pontatlan a kifejezés, mégis leírom: valahogy alkatilag voltam "baloldali". Már gimnazistaként viszonylag sokat olvastam társadalmi egyenlőtlenségről, hárommillió koldusról, harmadik útról - népiek-től és radikálisok-tól is. A teljes földreform, a köztársa-sági államforma, a részleges államosítás nem volt számomra gond. Éppen ezért utasíthattam a diktatúrát - érzelmileg - tökéletesen el. Csak sokkal később olvastam Ignotus Pált: a jobboldal halála a forradalmi jobb. A baloldal halála a szabadságellenes bal. Erről volt szó, a szabadságellenes balról. Amit érzelmileg-féltudatosan nem fogadhattam el. A terrorintézkedések horrorisztikus önigazolá-saiból, a terrorperek infantilis rémmeséiből sohasem hittem egy percig sem, egy szót sem. Ilyen hit nem volt, ilyen kiábrándulás nem volt. Mert nem volt miből kiábrándulni. Mindez népi és radiká-lis olvasmányokkal megtámogatott alkati "baloldaliságomat" cseppet sem érintette. Hit és kiábrándulás tehát nem volt. Félelem és megrendülés annál inkább. Meg valami akkor korántsem tudatosult elméleti szkizofrénia. Hasadás a teljes és tudatos politikai eluta-sítás és a részleges és tudattalan "történetfilozófiai" befogadás között.  Természetesen ez így utólagos okoskodás. Egy korai lelki és értelmi  állapot kései magyarázata-önmagyarázata. Mindenesetre a hasadás két oldalából visszamaradt egy adag elméleti-politikai baloldaliság, egy adag meghatározóan történeti szemlélet. A mondottak - persze - egyetemista létem minőségeit értelmezik. És ennyi éppen elég. Egy interjú ugyan szubjektív műfaj, de nem önanalitikus szeánsz.
De még mindig nem ez volt a legnagyobb baj. A hipnoideológia-hipnopedagógia és ami belőle következett. Amit elmondtak és taní-tottak, az ellen könnyebben lehetett védekezni. Pszichésen és intellektuáli-san is. Ha azt mondták, a szellemtörténet a marxizmus ellen készült burzsoá önvédelmi ideológia - elővehettem a szellem-történészeket. Ha azt mondták, Szerb Antal Magyar irodalomtörténete szellemtörté-neti tévtanok megtévesztően vonzó koncentrátuma - elővehettem Szerb Antalt. Ha azt mondták, Halász Gábor rafinált intel-lektuális játékkal tudatosan félremagyarázta Kazinczy Ferencet - elővehettem Halász Gábort. Ha azt mondták, Németh László esszéi fasisztoid elméleti torzítások látványos szellemi mutatványai - elővehettem Németh Lászlót. És így - hosszasan - tovább. De amit nem mondtak el és eltitkoltak, az ellen nehezebben lehetett védekezni. Márpedig ezen a karikatúra-marxizmuson kívül semmit sem mondtak el, mindent eltitkoltak. Hogy Marx után volt másfajta filozófia is. Nemcsak ilyen-olyan utómarxizmus és ilyen-olyan marxizmus-cáfolat. Hogy az irodalomtudománynak van elmélete és módszertana, nemcsak az osztályok és osztályharc ábrázolásának karikatúra-marxista értelme-zése. Hogy vannak orosz formalisták, prágai nyelvészek, lengyel integralisták, német fenomenológusok, amerikai új kritikusok. És a példák még - bízvást - hosszasan sorolhatók. Nos, ez volt a nagyobb gond. Mert amit szidtak, azt elő is vehettem. Mert amit eltitkol-tak, arról nem is tudhattam. Vagy csak nagyon halkan, nagyon közve-tetten, nagyon keveset. És az előbb emlegetett elővevés sem volt egyszerű. Mert a könyvtárakban nem adták ki. Thomas Mannt és Martin Du Gard-t sem (bizony, nem!). Németh Lászlót és Farkas Gyulát sem (bizony, nem!). Eltitkolásokból és eltiltásokból állt össze a szellemi-tudományos blokád. Ami szorgalmazta a tájékozatlanságot, nehezményezte a műveltséget. Ezt pedig nagyon fiatalon, meglehető-sen képzetlenül, csak úgy áttörni, nem volt könnyű.
Mindebből következik: egyetemi tanáraim közül - az idők voltak ilyenek! - valóban nagy hatást, alapozó élményt és tudást jelentő mestert nemigen említhetek. De két nevet le kell írnom. Utolsó egyetemi évemben irodalmi szemináriumvezetőm volt Vargha Kálmán. Később barátom is lett. Tőle, tudásából, érzékenységéből, emberségéből sokat tanultam. Első próbálkozásaimat is egyengette. Emlékét nem feledem. És hát ott volt szombaton délután, zárt kör-ben, féltitkos szeánszként Füst Milán. Esztétikának álcázott magán-tanári kollégiuma. Amit akkor a művészetről sejteni, tudni, érezni, befogadni véltem, tőle tanultam. Nemcsak művészi telje-sítménynek számító előadásainak gondolatmenetéből. Hanem szuvereni-tásának szuggesztivitásából, költőegyéniségének sugárzásából is. Nagy irodalomtanáraim még a középiskolában voltak. A kolozsvári Piaris-ta Gimnáziumban Heszke Béla és Székely József. A pesti Fáy Gimnázium-ban Tihanyi Károly és Fényi András. Szerencsés voltam, hogy talál-kozhattam velük. Általuk tudtam meg, hogy - ha önmagam akarok lenni - csak irodalommal foglalkozhatom. Ez már nagyon korán, tizenhárom-tizennégy éves koromban egyértelmű volt. Persze még messze nem voltam irodalmár. Csak azzá akartam válni. Az egyetem után irodalomta-nárrá lettem. Irodalmárnak az első könyveim után gondoltam magam.
Az első könyveim és egyáltalán számba vehető írásaim pedig későn születtek. És itt válnak fontossá az óvári és szombathelyi évek. Meg a Népművelési Intézetben és a Művelődésügyi Minisztérium-ban töltött évek is. Mikor végeztem - '53-ban - némi bíztatásra, többedmagammal aspiránsnak jelentkeztem. Mivel szakmailag nem feleltem  meg, a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Technikumba helyez-tek. A meg nem felelés, Mosonmagyaróvár, a mezőgazdaság a "káderpolitika" primitív titka. Nemigen kutattam, mert sejteni véltem.Az abszurditás szintjén értelmetlen csak a mezőgazdaság volt. Beszéltem róla már máskor is. Városi voltam. Gazdálkodásról, állatok-ról, gabonáról fogalmam sem volt. Lehet, erre akartak ránevelni. De magasabb pedagógiai koncepcióban nem hiszek. Igy lett. Fellebbezni nem lehetett. "Összeköttetéseim" nem voltak. Kitartásom sem. A Jóisten sem fogta a kezemet. Lélegzetvétel, ing, nadrág, télikabát pedig kellett. Leszereltem a katonáskodásból. És mentem - nem túl vidáman - Óvárra.

Hogyan élte meg az óvári és szombathelyi éveket? Mellőzésnek, "száműzetés-nek" érezte? A hatvanas évek közepétől ismét Budapesten él, előbb a Népművelési Intézetben, majd a Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott. Milyen feladatokkal, kihívásokkal szembesült? Hogyan emlék-szik erre az időszakra?

Akkor igaztalanságnak, mellőztetésnek, sőt, valóban "száműze-tés-nek" is éreztem. De azért a dolog - régóta tudom - nem ilyen egy-szerű. "Száműzetés" volt és "nevelődés" is.
A "száműzetés" oldalán volt a kutatói pályára való felkészü-lés lehetetlensége. A tanári feladatok tömegéről, szállás- és munkakörülményekről volt szó. Meg a könyvtár és a szakmai környezet hiányáról. Ez így volt a technikumi tanárság hét éve alatt - Óváron és Szombathelyen is. Ehhez - persze - még hozzájárult sértettségből és tájékozatlanságból fakadó kezdeti elesettségem. Sokat javult a helyzetem a Szombathelyi Taní-tóképző Intézetben. Felső-fokú inté-zet volt. Keve-sebb óra, több idő, "filoszabb" kö-rnyezet. Néhány nem-csak nagy tudású, hanem bölcs, idősebb kolléga is. Lassan - elég sokára - kezdtem feltá-pász-kodni. Itt dolgoz-tam az első nagyobb írásaimon. Tizenegy év után, '64-ben jöttem vissza Pestre. A Népmű-velési Intézetbe, később a Művelődésügyi Minisztéri-umba. Ez sem a szakma volt - kutatóhely vagy tanszék. De közel voltak a könyvtá-rak. A hatvanas évek Budapestje. Aki emlékszik és őszinte, tudja: egyre pezsgőbb szellemi élettel. És rövidesen egy kutatónappal járó (levelező!) aspirantúrához is hozzájutottam. Már készen volt a kandi-dátusi disszertációm, a nagy Szerb Antal-monográfiám, amikor meg-hívtak az Esztétika Tan-székre. '72 őszén. Elmúltam negyven-egy éves. Ez a kései pálya-kezdésből - saját gyengeségeimen túl - talán néhány dolgot megma-gyaráz.
A "nevelődés" oldalán volt az élettapasztalatok szerzésének gazdag és sokféle lehetősége. Szakközépiskolásokat és levelezőket, főiskolásokat és levelezőket tanítottam. Irodalomra, történelemre, nyelvtanra (később nyelvészetre), esztétikára és sok minden egyébre. Olykor még tanításmódszertanra és néprajzra is. Megtanultam különböző szinteken és formákban tanítani. És kapcsolatot teremte-ni. Gyerekekkel, fiatalokkal, felnőttekkel. Akkor, azt hiszem, sikerült. Kitűnő tanítványaim voltak. Közülük ma is sokan megkeres-nek. És voltak pompás kollégáim. Mezőgazdászok, gépészek - egyéb szaktanárok. A Tanítóképzőben filoszok is. Barátságuk emlékét ma is őrzöm. Sokat tanultam tőlük - meg a tanítványaimtól. Nem a szakmá-jukat, hanem az életüket. Sűrű világ volt. Az ötvenes-hatvanas évek vidéki Magyarországa. Nélkülük sohasem ismerhettem volna meg.    Az Intézetben, a Minisztériumban népművelők továbbképzésével és az amatőr művészeti mozgalmakkal foglalkoztam. Nem volt érdektelen. Volt az egész népművelés-nek valami romantikus-avantgarde hangulata. Jól felké-szült, tisz-tessé-ges emberek között voltam. És minde-közben megismertem az országot. Nemcsak a városokat. A népművelés során a "falusi Ma-gyar-országot" is. Fiatalon egyetemi tanszékre vagy kutatóintézetbe kerülve mindettől egyértelműen elesem.
Mérleget nehéz készíteni. Nem is nagyon akarok. Tizenkilenc év nem a pálya szélén, de a pályán kívül. Amatőr, magánku-tató. Még csak nem is másodállásban. Kései első írások és könyvek. Felnőttko-ri tétovázásokkal és időszerűtlen gyermekbetegségekkel. De tizenki-lenc év az "élet sűrűjében". Tapasztalatok iskolákban, hivatalok-ban. Tanítási gyakorlat, adminisztrációs jártasság. Sokrétűbb emberismeret, túlélési lehetőség. Ismeretgyűjtés a szakmán kívül. Ami könyvtárakban nem terem. Ha korábban kerülök a szakmába, egy-két könyvvel többet írok. Hogy később kerültem a szakmába, egy-két dologgal többet tudok. Annak koraibb szakmai jártasság megszerzése lehetett volna a hozama. Ennek esetleg kései, emberi bölcsesség esélye lehetne a hozama. Azt hiszem, eldönthetetlen. Egy azonban biztos: mindezekben az években úgy éreztem, nem a dolgomat teszem.
Van e "száműzetés-nevelődés"-kettősségnek még egy vetülete. "Magánkutató" - szakmai körökön, iskolákon kívül. Visszája is volt meg színe is. Visszája volt, hogy nem kaptam indításokat sehonnan. Témában, módszerben, szempontban, ítéletben sem. Magam kerestem magamnak témát, kísérleteztem módszert, találtam szempontot, formáltam ítéletet. Bármennyire furcsa: valamelyest magam képeztem ki magamat. Persze visszajelzést se kaptam, valamiféle kont-rollt. Talán ez hiány-zott a legjobban. Színe lehetett, hogy nem befolyá-solt senki sem. Amit kerestem, kísérleteztem, találtam, formáltam, enyém volt. Nem kötöttek kötelező befogadások vagy kirekesztések, elősze-retetek vagy előítéletek. Lehet, nem is tudtam róluk. Nem érintett korább vagy később, hogy Adyt nem kell szeretni, Móriczot illik háttérbe szorí-tani. A nyolcvanas értized Babitsé, a kilencve-nes Koszto-lá-nyié. Megvolt és megvan a magamé. Aszerint véleke-dem.

Első kötete az irodalmi köztudatból politikai-ideológiai okokból félreszorított Szerb Antal életművének első korszakára irányította a figyelmet (Szerb Antal pályakezdése, 1965). Később egy rendkívüli alaposságú, széles - bölcselet-művelődés- és iroda-lomtörténeti - kitekintésű nagymonográfiában mutatta be a jeles értekező és szépíró egész munkásságát (Szerb Antal, 1973.) Mi az, ami Szerb Antalhoz és korához, az "esszéista nemzedékhez" vonzotta? Mennyiben vált ő az Ön számára - a kulturális identitás értelmében - mintaadó, amolyan megkerülhetetlen személyiséggé? Hogyan látja ma: monográfiája Szerb Antal-képe milyen viszonyban állt a hatva-nas-hetvenes évek irodalomtörténet-írásával?

E "magánkutatás" terméke a Szerb Antalról írott kis bevezetés meg a nagymonográfia is. Eközben alakult ki és csontoso-dott meg bennem nem is néhány kutatói alapelv, inkább csak néhány irodalmár-maga-tartásforma. Hogy is kezdjem?
Vas István fogalmaz Az ismeretlen Isten című esszéjében egy példamutató gondolatmenetet. A költészet ugyan ismeretlen Isten. Változó, szeszélyes, titokzatos. Köd veheti körül és homály. A költészet magyarázata ismeri e természetet és alkalmazkodik hozzá. De nem az a dolga, hogy sűrítse a ködöt és növelje a homályt. Hanem, hogy oszlassa a ködöt és csökkentse a homályt. Ha írok, ilyesmire gondo-lok. Tudom, köd van és homály. De oszlatni és csökkenteni szeret-ném. Ehhez, ehhez is példázat nekem Szerb Antal. Egész rövid életé-ben oszlatta és csökkentette. De tudta és tisztelte, hogy van. Ez vezetett hozzá. Pedig Vas "tételét" akkor még nem ismerhettem.  Néhány vonást tőle szerettem volna tanulni. Pontos eleganciát, illedelmes apparátust, derűs toleranciát, érzelmi ihletettséget.
A pontos eleganciában nincs semmi ellentét. Mindent pontosan ismert. Mindennek pontosan utánanézett. De volt egy stiláris eszmé-nye. Nagy súlyokat kétféleképpen lehet felemelni - írta. Úgy, hogy látvá-nyosan látszódjon a művelet nehézsége. Úgy, mint egy marquis-nő játékosan elejtett zsebkendőjét. Az utóbbi volt az eszménye. A stílus játékos-szellemes világossága. Fordulatokban, metaforákban gazdag előadásmód. Ami tudja: a fordulatnak és metaforának fegyelme van. Ezért nyelvileg nem lazább, hanem feszesebb.
Az illedelmes apparátus nem szegényes, hanem gazdag filológi-ai felszereltség. Csak éppen a háttérben marad. Mindent tu-dott: irodalomtörténetben, irodalomelméletben, eszmetör-ténetben, bölcse-let-történetben. De könnyedén kezelte. A sorok között, szinte menet-köz-ben. Mintha egy kicsit röstellné. Félt: nehogy külön életet éljen. Nehogy rátelepedjen a művekre. Nem arra való, hogy elhallgat-tassa-eltakarja a műveket. Hanem hogy megszólaltassa-felfedje azokat. Már ameddig egy apparátus kompetenciá-ja terjed.
A derűs tolerancia irodalmár- és emberi lénye alapvonása. Nem hevesen vitatkozott, inkább csendesen érvelt. Nem fanatikus volt, hanem ironikus. Abban is a szelídebb fajtából. És önironikus, önmagát megkérdőjelezve. Mintha úgy vélte volna: a szellem nem dühös, hanem nyájas; nem hangos, de halk; nem kirekesztő, ám befoga-dó; nem kérlelhetetlen, inkább megbocsátó. Talán, mert dühös han-gosság és kirekesztő kérlelhetetlenség korában élt. Éppen ezért maradhatott meg a hangja. Az ellentét vonzerejében.
Az érzelmi ihletettség is irodalmár- és emberi lénye alapvo-nása. Az irodalom nem kutatási tárgy volt számára, hanem emberi ügy. Nem teoretikus megoldás vagy megoldatlanság, de pszichés üdv vagy kárhozat. Nem egyszerűen analízis, ám bonyolultan ihletett analízis. És ezt engedte is érvényesülni. A tudományos szemérem határáig. Érezhetően, de visszafogottan. Hogy megnyilvánuljon a személyes érintettség, ám ne váljon formátlan vallomássá. Ezért lehe-tett legigazibb formája az esszé. A Babits műfaji iskolájából.
Ezekért lett - soha meg nem közelített - eszmé-nyem Szerb Antal és az "esszéista" nemzedék. Olyan korban is éltem, mint ők. Amikor mindig védekezni kellett. És én is csak az iroda-lomban tehettem. Ahogy ők tették. Szerettem volna pontos eleganciával. Hogy jól "átmenjen". Mert az irodalom nemcsak a szakmáé. Illedelmes appa-rátussal. Hogy ne hivalkodjon. Mert csak a mű igazán fontos. Derűs toleranciával. Hogy ne bántson. Mert nem biztos, hogy igazam van. Érzelmi ihletettséggel. Hogy személyes legyen. Mert élmény és átélés is szükségeltetik. Nem ars teoretica ez, csak melankoli-kus meditáció. Korszerűtlen eszmények csendes végiggondolása.
Szerb-monográfiám a hatvanas évek terméke. Akkor-tájt készül-tek a nagy, életrajzba ágyazott pálya-kép-monográfi-ák. Vörösmarty-ról, Móriczról, Zrínyiről, Berzse-nyiről, Bródyról - sokakról mások-ról. Ilyen az én könyvem is. Az életrajzba ágyazott pályakép-műfajt ma sem vetném el. Alkotói monográfiának ma is érvényes keret. Az életrajz mellőzhetőségében nemigen hiszek. Az irodalom-, művelődés-, eszme- és bölcselettörté-netet biztos megtartanám. Talán erősí-teném is. Az esztétikai-iroda-lomelméleti gondolatmeneteket és a műelemzé-seket frissí-teném. Az apparátust tenném szerényebbé, a stiláris megoldáso-kat lazítanám. De átdolgozásra - konkrétan - nem gondol-ok.

Az Ön pályájának másik fontos "kihívása": Lukács György életműve. Több könyvében is (A jéghegy csúcsa és a láthatatlan szisztéma 1985, Az évszázad csapdái 1986) kimerítő kísérletet tett a XX. századi gondolkodástörténet e sok szempontból nagy hatású, markáns és vitatott jelenségének mérlegelésére. Mai szempontból hogyan ítéli meg Lukács "emlékét és hagyatékát"? Mennyiben érzi magát a lukácsi hagyomány - Almási Miklós kifejezését idézve - "kritikus őrzőjének?" Lukács-értelmezéseinek középponti "szakma-i" -kérdése a hegeli történetfilozófiát és műfaji rendszert követő lukácsi műfajelméletre irányult. Ennek alakulástörténetét és telje-sítőképességét vizsgálja fölül magisztrális könyve, a Filozófia és műfajelmélet (1988.) A már idézett Almási Miklós az "összegzés és leszámolás" könyvének tekinti, "amennyiben a hegeli és lukácsi örökség mély gondolati kibontását nyújtja, és ezen az alapon fogal-mazza meg kételyeit e quasi-diszciplína végső lehetőségeit illető-en...melynek eredménye a kételyek elmélyülése és a rendszerben gondolkodó esztétikai látásmód elutasítása." Mit mondana el a könyv keletkezéséről? Hogyan látja a "rendszerben gondolkodó esztétikai látásmód" lehetőségét?

Messziről kell kezdenem. Szerb Antal és az "esszéista" nem-ze-dék a szel-lemtörté-netet is jelentette. Van itt egy furcsa egybee-sés. Adva volt a német és magyar szellemtörténet; a korai évek karikatúra-marxizmusa és a válságfilozófiák következtetésrendsze-re. Ebből tevődött össze  a sokat finomított, de lényegében mindmá-ig megőrzött, alapvetően történeti, ha úgy tetszik, historicista szemlélet.
Erről, bevezetésként, két mozzanat. Az egyik. Néhány éve egy szaklap egyik könyvemről recenziót közölt. Egy érezhetően nagyon ifjú hölgy írását. Többek között ez állt benne: olvasás közben úgy érzi, mintha a nagyapja meséit hallgatná. És olykor el-elszundít rajta. Levelet fogalmaztam a szerkesztő-ségnek (szerencsére, nem küldtem el!). "X. Y. elolvas-ta Z. című könyvemet. Olykor úgy érezte, a nagyapja meséit hallgat-ja. Jóízűen el-elszundított rajta. Én elolvastam X. Y. Z. című könyvemről írott recenzióját. Olykor úgy éreztem, a kisunokám csacskaságait hallga-tom. Jóízűen el-elmoso-lyodtam rajta." A dolog-hoz hozzátartozik: egy normál kisunoka - feltehetően - szereti a nagyapját. Egy normál nagyapa - biztosan - nagyon szereti a kisunokáját. Normál nagyapa vagyok. Nagyon szeretem a kisunokámat. Tehát nyílt és titkolt szeretetnyilvánításokon túl - természetesen - nem történt semmi. A másik. Néhány hónapja egy kitűnő fiatal kolléga egy felolvasó esten - több ismérv mellett - így mutatott be: az utolsó szellemtörténész. Elismerés érződött benne. Szeretetnyilvánításon és elismerésen el kell gondolkodnom. Teszem is. Ezért e megfontolások.
Feldolgozott szellemtörténeten, helyreállított marxizmuson, végiggondolt válságfilozófiákon túl volt itt még valami. Hogy érezhetően-kínosan történelemben éltem. Ami keményen meghatározta a sorsomat. Makro- és mikrokörnyezetben, köz- és magánéletben, szak-mában és családban. Változó országok, határok, rendszerek, elvek, értékek, célok között. És változó művészet- és irodalom-felfogások között is. Mindezt a történelmi szemlélet, historicista szempont nélkül nehéz lehetne objektívan értelmezni vagy szubjektívan feldol-gozni. Ehhez kerestem - nagyon fiatalon - a válságfilozófiákban fogódzópontokat. Mint a nálam idősebbek, akik erre a figyelmemet felhívták. Ortegában, Huizingában, Keyserling-ben, Bendában, Röpké-ben, Spenglerben változó megközelítéssel és színvonallal találkoztam. De mindegyikben azzal, ami engem gyötört. Hogy mi lesz az ezredvégen Európával és az emberiséggel. Háborúk tűzvésze, szörny-álla-mok rémuralma, világ-rendszerek bukása között és után. Tudom, egyik sem szakbölcselet. Leírtam: Ortega szellemes filozófiai esszé. Speng-ler féldilettáns félfilozófia. Mégis, ki merné tagadni a kultúra vál-ságtüneteinek részlegesen pontos rajzát, az ezredvégre vonatkozó jóslatok beteljesülésének lehetőségét.
Tehát történeti, historicista szemlélet. Csak a legprimití-vebb-didaktikusabb összefoglalásban. Művek születnek a történelem-ben. Benne és általa meghatározottan. Lett légyen e meghatározott-ság pozitivista módon race-ból, milieu-ből, moment-ból összeálló történelmi szituáció - és ennek a magyarázata. Mint Taine-nél és Scherernél. Marxista módon osztályviszonyok-ból, társadalmi konflik-tusokból, progresszió-ból-reg-resszióból összeálló történelmi formá-ció - és ennek az értelmezése. Mint Mehringnél és Lukácsnál. Szel-lemtörténész módon szubjektív-, objektív és norma-tív szellemből összeálló törté-nelmi korszellem - és ennek a megértése. Mint Dilt-heynél és Gundolfnál. Úgy vélem, rokon szempontokról lehet szó. E meghatározott-ság a történelmi szituáció, formáció, korszellem inspirációira adott művészi-költői reflexiót jelenti. Inspiráció és reflexió történelmi-esztétikai tradícióba, társadalom-, művelő-dés-, irodalom-, eszme-, nyelv-, stílus- műfajtörténetbe és sok minden egyébbe való beágyazott-ság. A mű alkotójának a beá-gyazottsága. Akinek szülőföldje, gyerekkora, neveltetése, művelt-sége, életta-pasztalata, életpályája és ezekből összeálló költői sorsa van. A műben tehát történelmi-esztétikai tradíció és költői sors egyszerre csapódik le. Elemzése, az inspi-ráció és refle-xió felfejtése a történelmi-esztétikai tradíció és a költői sors elemzé-sével indul. És ezek elemeinek a lehetséges rekonstruk-ció-jából áll össze. A törté-nelmi tradíció elemzése histó-riai-eszté-ti-kai, a költői sors elemzé-se históriai-pszichológi-ai elemzés. A kettő együtt pedig históriai-esztétikai-pszichológiai elemzés.
A történelmi szituációra, formációra, korszellemre adott reflexiót hordozó, történelmi-esztétikai tradícióból és költői sorsból fakadó mű mindezekről és mindezekből valami emberileg lényegeset kifejez. Annak jelentéseit-értékeit megerősíti vagy megkérdője-lezi. A megerősítéssel a tradíció folytatását-, a megkérdőjelezéssel megváltoztatását segíti. A megerősítéssel-folytatással vagy meg-kérdő-jelezéssel-megváltoztatással olvasóját megszólít-ja. Akinek ugyan-úgy szülőföldje, gyerekkora, neveltetése, műveltsége, élettapasz-tala-ta, életpályája és ezekből összeálló olvasói sorsa van. És a mű emberileg lényegeset kifejező megszólítására ezek függvényében és össze-ge-ként reflektál. A műnek a történelmi szituáció-ra, formáci-óra, kor-szellemre adott, azokat megerősítő-folytató vagy megkér-dőjelező-megváltoztató reflexió-it mege-rősíti-folytatja vagy megkérdőjelezi-megváltoztatja. Ezzel a mű hozzájá-rulhat ahhoz, hogy az olvasó önmagával és a világgal, önmaga és a világ viszonyával szembesül-jön. Azt jobban megértse. Azt esetleg módosítsa.
Tudom, múlt századi, múlt századfordulós vagy e század eleji szemléletmód és fogalomrendszer. Ama "klasszikus realizmus"-ra és a "klasszikus realizmus" és nem a "modernség" talán inkább az avantgarde közötti periódus irodalmára, annak folyamataira jól alkalmazható. Ahol a történelmi szituációra, formációra, korszel-lemre adott reflexió, a történelmi-esztétikai tradíció és a költői sors összefonódása, az emberileg lényeges kifejezése, a jelentések-értékek megerősítése vagy megkérdőjelezése, az olvasó megszólítása közvetlenebbül és egyértelműbben történik. Ezért vállalkozhattam, hogy A regény válaszútjai című kismonográfiámban elemezzem a XIX.század második felének angol, francia és német regényirodalmát. Tehát a regénytör-téneti kort a "klasszikus realizmus" és az avantgarde között. Egyébként nem tagadom, gyanakodom, hogy az olvasó valami ilyesmi-ért, például a megszólí-tott-ságért olvas. És az egésznek, mármint az irodalomnak a végső emberi értelme valami ilyesmi, például a meg-szólítottság körül kereshető. Későbbi korok irodalmát, főként annak folyamatait e szem-léletmód-dal és fogalom-rend-szerrel nemigen vagy csak hézagosan lehet megközelí-teni. Nem is hiszem, hogy vál-lalkoz-nék rá.
E szemléletmódon és fogalomrendszeren, "paradigmán?" nőttem fel. Ennek a nyelvét beszélem. És a határozottan történelmi ihle-tettségű, nagy társadalmi horizontú, emberi sorsokat formáló, szociálisan erősen áthatott, pszichológiailag mélyen elemző irodalmat - legyen bár korszerű vagy korszerűtlen - igencsak kedvelem. Ez év januárjában - úgy alakultak a körülmények - nemigen dolgozhattam. Csak úgy olvasgattam. Szépirodalmat, szenvedélyből. Az estéimet Flaubert-rel és Stendhallal töltöttem. Majdhogynem boldog esték voltak.
Csakhogy rá kellett jönnöm: e szemléletmód és fogalomrend-szer, e paradigma több pontos hiányos. Vagy több sebből vérzik. Csak néhány pontot vagy sebet.
Hiába esik a tradícióba ágyazottságnál nyelv-, stílus- és műfajtörténetről is szó. A hangsúly mégis a társadalom-, művelődés- és eszmetörténeten van. Vagyis lehet mondani históriai-esztétikai tradíciót és elemzést. Mégsem az esztétikai, hanem a históriai kerül előtérbe. Mintha a históriai és esztétikai nem szoros egységet képezne. Mint egyazon jelenség két összetevője vagy vetülete. De valamilyen módon a második, az esztétikai az elsőnek, a históriai-nak függvénye vagy kiegészítője lenne. Vagyis históriai jelentésre, durván tartalomra és nem esztétikai minőségre, durván formára figyelő szemléletmódról és fogalomrendszerről, paradigmáról van szó. Annál is inkább, mert az inspiráció, a reflexió és a megszólított-ság megjelölései is valami ilyesmire engednek következtetni.
Az alkotónak és a befogadónak, a költőnek és az olvasónak természetesen ilyen-olyan elemekből összetevődő alkotói-költői és befogadói-olvasói sorsa van. És a történelmi szituációra-, formáci-óra, korszellemre reflektáló művet ennek megfelelően hozza létre vagy fogadja be. Ehhez pedig - mindkét oldalon - pszichológiai elemzés kívántatik. De felmerül két kérdés. Először, hogy milyen pszicholó-giáról van szó. Klasszikus tudat-, félklasszikus szellem-tudományi- vagy modern mélylélektanról. Esetleg valamelyik sajátos változatá-ról? Továbbá tudvalevő: az alkotás lélektana igencsak ingatag. Másodszor, hogy nem jelent-e a historicista felfogás túlzott determi-nációt? Nem szorul-e a tradícióba való beágyazottság hangsúlyozása mellett, az alkotói és befogadói személyiség véglete-sen háttérbe?
Az egész problémakörhöz, e szemléletmódhoz és fogalomrend-szerhez, e paradigmához történetfilozófia, legalábbis ilyenfajta megalapozás kívántatik. Mert milyen az a történelem, aminek a tradíciójába a mű beágyazódik? Ami művet inspirál, amire a mű és alkotója és befogadója reflektál? Amit e reflexió megerősít vagy megkérdőjelez? Van-e valamely végső értelme vagy mozgásiránya? Ha van, az kívülről, transzcendensen vagy belülről, immanensen megha-táro-zott? És ha mindez van, hogyan értelmezhető. Pozitivista módon, netán természettudományos analógiákkal? Marxista módon, netán revolu-cionista kategóriákkal? Szellemtudományi módon, netán evolu-cio-nista hipotézisekkel? Mindenesetre kell az egész elgondoláshoz valami bölcseleti megalapozás.
Mindezek - még több tényezőt is lehetne sorolni - elvittek az újragondoláshoz. Főként a szemléletmód, fogalomrendszer, a paradig-ma marxista variánsát illetően. Hiszen a pozitivizmust és szellem-történetet az elmúlt évtizedekben tekinthettem tudománytörténet-nek, de a marxizmust - még államvallást! - nehezen.
Az újragondolás legkézenfekvőbb közelítési pontja a bölcsele-ti megalapozás volt. Az egész gondolatmenet mögött lévő vagy lenni kellő történetfilozófia. Így jutottam el Hegelhez, a historicizmus legátfogóbb rendszerteremtőjéhez. Aki a pozitivizmusnak ugyan nem adott konkrét indításokat, de a szellemtörténetnek igen. És - lazán fogalmazva - többé-kevésbé "kitalálta" a marxizmust. Meg természe-te-sen Lukácshoz. Hiszen filozófiája, esztétikája, irodalomelmélete, irodalomtörténet-írása erőteljesen hegeli megalapozottságú. A rend-szert, a hegeli-lukácsi gondolatrendszert kezdtem el vizsgálni. Hogy alkalmas-e művészeti, főképpen irodalmi kérdések megfogalmazá-sára és megválaszolására? Kiindulópontnak a műfajelméletet válasz-tottam. Úgy vélvén, hogy a műfaj minőségeiben a mű esztétikai és irodalomelméleti kérdőjelei a legegyértelműbben kirajzolódnak. Lukács pedig ezen túl is érdekelt. Mint a hazai gondolkodástörté-net valóban megkerülhetetlen jelensége. Mindezt összegez-ve: elkezdtem azon töprengeni, hogy a "dolgok nem úgy vannak". De miként lehet ezt végigelmélkedni és megfogalmazni?
Ezért kíséreltem meg rekonstruálni Hegel gondolatrendszerét a teljes, szerteágazó, "barokkos" pompájában. És Lukács gondolatrend-szerét a teljes, változó, tragikus kanyaraiban. Hogy benne megke-ressem az esztétika helyét. Azon belül az irodalom és az irodalmi műfajok helyét. Rá kellett jönnöm: Hegelnél zárt-, Lukácsnál majd-nem zárt gondolatrendszerről van szó. Ami keményen kijelöli, hol és hogyan merülhetnek fel esztétikai-irodalmi-műfajelméleti kérdések. És milyen válaszok adhatók rájuk. E zárt vagy majdnem zárt jelleg az első esetben egy kívülről-transzcendensen meghatározott, teleo-lo-gikus, a szabadság és ésszerűség egyre magasabb formáit megvaló-sí-tó, egész pályáján klasszikus idealista történetfilozófiai víziót jelent. A második esetben egy belül-ről-immanensen meghatározott, kauzális, a társadalom és személyiség egyre magasabb formációit megvalósító, egyes pályaszakaszain rebel-lis marxista történetfilo-zó-fiai víziót jelent.
Nos, ezeken belül jár - végső fokon - az esztétika, az iroda-lom és a műfajelmélet rosszul. Ellapul és deformálódik az egész rendszer logikájának, teleológiájának-kauzalitásának nyomása alatt. Így alakít ki Hegel egy olyan műfajelméletet, ami az epikában csak a homéroszi epikára, a lírában csak a klasszika és romantika lírá-já-ra, a drámában csak a görög tragédiára lehet valamelyest érvé-nyes. Így alakít ki Lukács egy olyan műfajelméletet, ami a regény-teóriá-ban nem létező regénytípusokkal dolgozik, első és máso-dik pályasza-kaszában történet-filozófiai-etikai elveket vagy politi-kai célo-kat követ, csak harma-dik pályasza-kaszában igazodik esztéti-kai szempon-tokhoz. És attól tartok, a műfajelmélet tanulságai más esztétikai-irodalmi jelenségek tanulságaival is igazolhatók.
Vagyis a zárt rendszerszerűség dilemmáiba botlottam. Hogy esztétikai-irodalmi kérdéseket nem egy zárt szisztéma deduktív logikájával, hanem egy nyitott hipotézis induktív vagy induktív-deduktív logikájával érdemes megközelíteni. Furcsa helyzet. A végső következtetésekig vittem a Szerb Antal-könyv és a regénytörténeti kismo-nográfia mögött meghúzódó látens történeti szempontrendszert. Elvégeztem két szisztémaelemzést. Ám ez szempontjaimat nem megerő-sítette, hanem meggyengítette. Valamit - korábbi elemzésekben - felépí-te-ni vagy félig felépíteni véltem. Ugyanezt - későbbi elem-zésekben - lebontani vagy félig lebontani kényszerültem. E helyzet is vitt - még egy kontrollként - a Freudról szóló írásokhoz. Ott is rekonst-ruáltam a gondolati szisztémát. És megint rá kellett jön-nöm: a zárt rendszerszerűség torzít. A Michelangelo Mózeséről, Shakes-peare Hamletjéről, Ibsen Rosmersholmjáról és a többi műről szóló írások magukon viselik az analízis fogalmi apparátusának nyomását.
Lukács életműve - számomra - mindig "kihívást" jelentett. Gimnazista koromban, '49, a "Lukács-vita" előtt lehengerlő szellemi féldiktátorságával. Egyetemista koromban, '49, a "Lukács-vita" után megtépázott szellemi félszáműzöttségével. A hetvenes években a minden mondatát kanonizáló Lukács-rajongással. A kilencvenes években a minden tételét negligáló Lukács-megvetéssel. Nem kanonizáltam. Nem negligálom. A Lukács-hagyományra vonatkozó "kritikus őrzésemben" a kanonizáció korában a kritikára-, a negligáció korában az őrzésre esett a hangsúly. Nem lehet úgy tenni, mintha mindig igaza lett volna. Nem lehet úgy tenni, mintha nem is létezett volna. Mondtam már. Szakmai körökön-iskolákon kívül éltem. A kötelező kanonizáció-negligáció nem érintett.
Megkerülhetetlen jelenség. Az egyetlen nagy formátumú bölcse-leti iskolaalapító a magyar szellemi életben. Fiatalon egyéni variációjú, hegeliánus és egzisztencialista ihletettségű, etikai-törté-netfilozófiai félszisztémát épített. Öregen lázadó variációjú, hegeliánus és marxista ihletettségű, esztétikai-ontológiai szisztéma-torzót épített. Egyiket sem fejezte be. Az elsőt azért nem, mert nagyon hevesen "megtért". A másodikat azért nem, mert nagyon öregen meghalt. A kettő között elsodorta fontos résztanulmányokat is teremtő életművét a mozgalom adta ideológusi-politikusi szerep. De ideológusnak mindig valamelyest rebellis, politikusnak mindig valamelyest dilettáns maradt. Életművének e része a legvitatandóbb. Magyar és nem magyar vonatkozásban. És a legtragikusabb. Emberi vonatkozásban. Ne tagadjuk, ekkor sokat tévedett, olykor ártott is. De ezzel is józanul, áhítat és megvetés nélkül, szembe kell nézni. Korábbi félszisztémája, későbbi sziszté-matorzója pedig rekonstruál-ható és rekonstruálandó, értelmezhető és értelmezendő. Csak így lehet a hazai teóriában, felnőtt módon, tovább menni. Én - legalábbis - csak így tudtam.
Milyen viszonyban van az esztétika és az irodalomelmélet? Mit gondol az újabban meghonosodott irányzatokról?
Az újragondolás vetette fel számomra mindazt, amit az iroda-lomelmé-let különböző változatai hozhattak. Hogy is kezdjek hozzá?
Tíz éve tán Mándy Ivánt kérdezgették a rádióban. Schöpflin Aladárról - mint egykori Schöpflin-felfedezettet. Ugye, Schöpflin mindent megértett? Kérdezte a lelkes műsorvezetőnő. Érezni lehe-tett, ahogy eláll Mándy lélegzete. Mikor magához tért, válaszolt: Nem értett meg mindent. Ezt igen, azt nem. És némi gondolkodás után hozzátette. Aki biztos mindent ért, talán semmit sem ért. Nos. Ha Schöpflin így volt, lehetek én is így.
De mindjárt meg is ijedtem. Ezért pontosítok. Mondtam már: historicista szemléletmódon, fogalomrendszeren, paradigmán nőttem fel. Ennek a nyelvét beszélem. Az irodalomelmélet különböző válto-zataival úgy vagyok, mint azon nyelvekkel, amelyeken olvasok, de nem beszélek. Értem, de ne használom. Mert nem olvadt be pszi-chés automatizmusaim aktív rendszerébe.
A formalizmusból, strukturalizmusból, új kritikából, fenome-nológiából, narratológiából sok mindent be tudok építeni. Hogy történetiségem egyoldalú jelentésbeli-"tartalmi" beállítottságát minőségbeli-"formai" beállítottsággal finomítsam. Históriai szemléletét históriai-esztétikai szemléletté alakítsam. Csak példaként: az irodalmiság, dezautomatizáció, eljárás, bináris oppozíció, poétikai funkció fogalmát. Hogy a szöveg mint nyelvi struktúra az őt alkotó nyelvi elemekhez képest valami több és valami új is. Hogy a szövegnek rétegei vannak. A nyelvi hangképződményektől az ábrázolt tárgyiasságokig. Hogy az elbeszélésnek elemei vannak. A fabulától a szüzséig. Az elbeszélő külső vagy belső pozíciójától az elbeszélő hangnemén és nézőpontján át az anyaghoz és a hallgatóhoz való viszonyáig. És a példák még sorolhatók. Ismerem és értem e szemponto-kat. De nem egyformán használhatom vagy beszélhetem is őket. És csupán eredendő történeti szemléletembe tudom beépíteni. Azt kiter-jesztendő és finomítandó.
A hermeneutika és recepcióesztétika bizonyos értelemben revelációt jelentett. Nemcsak a hermeneutikai kör és a megértés, értelmezés, alkalmazás elmélete. Hanem főként korai művek és kései olvasók időt áthidaló párbeszéde. A horizontösszeolvadásban létrejövő ön- mű- és történelem-megértés. A művészi jelentés, igazság visszaperlése. Meg az irodalom visszahelyezése egy önmagán túlmutató történeti-, művelődés- és bölcselettörténeti összefüggésbe. Az irodalomtörténet-írás új lehetősége. Az író és olvasó felől egyszer-re. Amelyben az író létrehozta mű az olvasó teremtette elvárás-hori-zonttal ütközik. Attól elvettetik vagy azt módosítja. De ha módo-sítja, módosíthatja az olvasó ön- és világismeretét, emberi maga-tartását is. Mindezek pedig egy a régi és új történetiség közötti szintézis lehetőségét ígérik. Az előbb említett formális szempon-tokkal gazdagítottan és finomítottan.
Mindebből, azt hiszem, következik valami. Hogy néhány - talán - korszerű, de lehet, csak divatos tételben nem hiszek. Csak példa-ként. Nem hiszem, hogy a szerző halott. Tudom, egy szöveg - akár - intertextuálisan, nyelvi konvenciók és tradíciók tömegéből áll össze. De a szerzőben és a szerzőtől áll össze. Nem hiszem, hogy a szövegen kívül semmi sincs. Persze, hogy a szöveg önmagában van. De önmagában nem vagy nem egészen érthető. Csak szövegen kívüli, histó-riai, szociális, kulturális, pszichológiai és egyéb szempontok bevonásával. Nem hiszem, hogy a szöveg értelme végtelen ábrákat sorakoztató, a végtelenségig göngyölíthető, véget nem érő szőnyeg.  Tudom, elkülönbözés, szétszóródás, helyettesítés - és sok minden egyéb. Korábban is tudtam, a műben meghatározatlan tárgyiasság, kitöl-tetlen hely, üres hely és nyitott szerkezet. De úgy vélem, az olvasó ugyan a meghatározatlant meghatározza, a kitöltetlent és üreset kitölti, a nyitottat zárja. De csak a mű által megengedett-körülírt keretek és véges változatok között választva teszi és teheti. Illetve teheti másként is, de akkor rosszul teszi. A mű sokmindent, de nem mindent jelenthet. Ha mindent jelenthet, talán nem jelent semmit.
Az eredményt ki kell mondanom. Nem hiszek a tisztán endogám, minden külső elemet elutasító irodalomban és irodalomtörténetben. Inkább hiszek az összetetten endogám-exogám, belső és külső eleme-ket egybeolvasztó irodalomban és irodalomtörténetben. Nem hiszek az egyetlen, nagy, átfogó, kötelező, mindent megmagyarázó, az irodal-mat is meghatározó történetfilozófiai "elbeszélés" szükségességé-ben. Tarthatat-lansá-gát korábbi könyveimben bizonyítani véltem. De hiszek, a sok, kicsi, korlátozott, választható, részleteket magya--rázó, az irodal-mat is befolyásoló történetfilozófiai "elbeszé-lés"- lehetőségében. Fontosságát megírandó könyveimben bizonyítani remé-lem. Azt is mondhatnám: Brechtnek hiszek. Hogy az irodalom autonóm, de nem autark. Függetlenségét ugyan kivívott, de nem önellátásra berendezkedett szellemi szerkezet.
Mindezek - az újabb irodalomelméleti iskolák - arra is megta-nítottak, hogy esztétika és irodalomelmélet viszonya nem olyan egy-szerű. Valaha úgy gondoltam, az egyes művészetek teóriája összegző-dik a művészet teóriájában, az esztétikában. Mert az egyes művésze-tek közös vonásai ezt lehetővé, sőt, szükségessé teszik. Hogy az irodalomelmélet mint különös közelít az esztétikához mint általános-hoz. Hogy induktív-deduktív kapcsolat van közöttük. Az irodalomelméletből lehetnek - absztrakció útján - esztétikai következtetések. Az esztétikából lehetnek - konkretizáció útján - irodalomelméleti feltevések.
Ma ebben már kételkedem. "A művészet és a művészetek" viszo-nyában nem a művészetet, hanem a művészeteket gondolom hangsúlyos-nak. Nem látom bizonyíthatónak, hogy az egyes művészetek elmélete fölött ott lebeg az általános esztétika mint végső teoretikus instancia. Inkább három lehetőségre gondolok. Az általános esztétika, művészetfilozófia: az egyes művészettudományok elméleti összegzése-ként átalakul általános művészettudománnyá; a művészeti "szöve-gek" értelmezéseként feloldódik az általános hermeneutikában; a kultúra részösszetevőjének értelmezéseként feloldódik a kultúra tudományában.

Az Eszmék, eszmények, nosztalgiák (1989) című kötetében a megelőző tizenegynéhány évben írott nagy esszétanulmányait adta közre.  Vallomását Európához, "szakszerűtlen jegyzeteit" a modern fizika világképéhez, tanulmányokat Babitsról, Kosztolányiról, az "esszé-ista nemzedékről". Az egyik kritikusa azt írta, hogy "a szerzőt nyugtalanítja a sokféle irányzat, teória rendezetlen halmaza. A rendte-remtés szándékával keresi a közös nevezőt az elméletek plura-lizmu-sában." (Grezsa Ferenc) Talán a "rendteremtés" szándékának feltéte-le-zése sem túlzás, a művelődés, műveltség integrálásának, az emberi kondíció vázolásának igénye viszont bizonyára nem az. Ma hogyan látja ezeknek az írásoknak az irányultságát? Változtak-e azóta nézetei a műveltség és művészet helyzetéről, funkciójáról?

A válasz viszonylag egyszerű. Ez esszék két nagyobb vállalko-zás, a regénytörténeti könyv és a műfajelméleti monográfia között és mellett íródtak. Egyik részük alkalmi felszólításra. De csak olyan felszólításra válaszoltam, ami "szíven talált". Azaz valami számomra fontosat érintett. Másik részük a részösszegzés igényével. Tudtam: Európa kultúrájának bennem élő víziója megírhatatlan; Babits-élményemet monográfiában már nem tárgyiasíthatom; az esszéis-tákról átfogó képet nem adhatok. Meg nem írhatok könyvet a század tudományos és művészi világképének analógiáiról. És sok minden másról sem. Megírtam tehát ezek töredékeit az esszé nem szabadabb, de személyesebb műfajában.
Tudatos rendteremtésről biztosan nem volt szó. Talán még integrálási igényről sem. Ezek csak erőszakos leegyszerűsítésekkel vagy elnagyolt összegzésekkel lettek volna közelíthetők. A sokféle teória nem nyugtalanított, inkább gyönyörködtetett. Ám megpróbáltam - a magam számára - világosabbá-emészthetőbbé tenni őket. "Didakti-kusan" is gondolkodom. Ez tűnhetett rendteremtésnek. És legfő-képpen valóban "az emberi kondí-ció" izgatott. Hogy lábon marad-e az ember a század szellemi ka-landjaiban, "ordas eszméiben", világhá-borús viharaiban. Rendszerváltozás még nem volt. De az előszele érződött. Ez is nyomot hagyott az írásokon. És természetesen a kultú-ra szer-kezetének folyamatos, de ekkor már rohamossá váló átalakulá-sa. Ami a természettudományos-technikai-információs elemek előretö-rését, a szellemi kultúra elemeinek folyamatos visszaszorulását jelentette. Benne a művészet, az irodalom fokozatos ellényegtelenülé-sével. Ez is ott van az írásokban. Ma is aggaszt. De közhely is. És afféle korszerűtlen, "humanista" panaszáradat. Ezért nem érdemes sokat beszélni róla.

A Vonzások és taszítások (1994) emléket állít a század olyan - szélesebb értelemben vett - példaadó személyiségeinek, mint Márton Áron, Márai, Illyés vagy Füst Milán. A szellemi ember újból és újból elvégzendő önvizsgálatára biztatnak közvetve azok az esszék, tanulmányok is, amelyek az írástudók autonómiájáról, a magyar baloldali hagyomány lehetőségeiről vagy a népi-urbánus vitáról szól-nak. Hogyan látja napjaink értelmiségének a szereple-hetőségeit és tévútjait, politikai-szellemi állapotát?

Itt már sokkal több volt a tudatosság. A rendszerváltozás után született írások. Akkor, amikor "kizökkent az idő". Amikor kezdtem nem "tenni a dolgom". De az is lehet, megváltozott valami. Ez lett - vagy átmenetileg ez lett - a dolgom. Beszéltem már erről. Itt még rendteremtésről is inkább lehetett szó. A régi rögesz-mék kísértetjárásában. Arról az egyre kínzóbb szellemi önvizsgálat-ról. Amire a kérdés utal. Amire hajlamos is vagyok. Biztos ez is gondolkodásom didakticitása: pontosan tudom indokolni a legtöbb témaválasztást. Csak néhányat. A példaadó személyiségek egyértel-műen képviselnek számomra valamit. Márton Áron a nagy katolikus-morális tradíciót. Illyés Gyula a nemzeti-közéleti költészet kontinuitását. Márai Sándor a legnemesebb hazai polgári hagyományt. Füst Milán az ihletett-intellektuális poézis egységét. És mindegyik persze még más egyebet is. Folytassam? A baloldali hagyomány lehetőségét meg akartam óvni a torzító feledéstől. A népi-urbánus vitában mai szellemi nyomorúságaink egyik gyökerét kutattam. Hogy miként él tragi-komikus utóéletet sokminden, amit méltán eltemetett-nek vélhettünk. A józan értelem utóvédharca a részeg indulatok feltámadásában? Ugyan! Nem mitizálnám-heroizálnám önmagam. Nem pateti-zálnék-drama-ti-zálnék másokat. Csak megpróbáltam - ama önvizsgálat jegyében - végiggondolni dolgokat. Úgy ahogy nekem - sok mindentől függően - megadatott.
Az értelmiség pedig elveszítette a korábban neki tulajdoní-tott nemzeti-politikai, iránymutató-értékértelmező szerepet. Lehet, hogy kár. Okot adhat önsajnálatra is. Szívesen is tenném, de nem érdemes. Ez értelemben is megváltozott a világ. A politika és - Illyésre utalva - a "vízügy" szakma lesz. Nem költők-kutatók dolga. Az értelmiség elmegy vagy visszamegy szakértelmiséginek. Úgy vélem, jót is tesz neki. Így könnyebben visszatalálhat a tévútjairól. Ahol - olykor - jövőnek nézi a múltat. Vagy - olykor - múltnak szeretné a jövőt. Persze ez attól is függ, hogy alakulnak a közös dolgok. Ha jól, oda a régi nemzeti-politikai, iránymutató-értékértelmező szerep. Lehet egy kicsit játszani az elveszített méltóságot. Ha rosszul, marad a régi nemzeti-politikai, iránymutató-értékértelmező szerep. Lehet egy kicsit játszani a megőrzött méltóságot. Menjenek jól a közös dolgok. Legyen oda a régi szerep. Jó lesz egy kicsit ját-szani az elveszített méltóságot. Elmennék vagy visszamennék szakértelmiséginek én is. És játszanám egy kicsit az elveszített méltóságot.

Több könyvében is (Katarzis és kultúra 1980, A kétségektől a lehetőségekig 1983) kísérletet tett az esztétikai diskurzus és az esztétikai nevelés lehetőségeinek, dilemmáinak számbavételére. Ez utóbbival foglalkozott az Ön által szerkesztett Az esztétikai nevelésről című tanulmánygyűjtemény is. Az ezredvég jócskán megvál-to-zott távlatából hogyan ítéli meg az ízlés pedagógiai alakítható-sá-gát. Egyáltalán az esztétikai és etikai nevelés kondícióit? Hogy érzi magát mint tanár?

Ez, bizony, nem könnyű kérdés. Amíg szilárdabban hittem a korábban vázolt esztétikai és irodalomelméleti szemléletmódban, fogalom-rendszerben, paradigmában, ezt meghosszabbíthattam esztéti-kai neve-lési elképzelések felé is. (Ebbe persze belejátszott a "zene mindenkié", az "olvasó népért" és több ehhez hasonló egyálta-lán nem nemtelen illúzió egyáltalán nem nevetséges pátosza. Ezek elfe-ledéséhez vagy megtagadásához semmi kedvem.) Mióta e hiteimet, ha nem is vonom vissza, de revideálom és korrigálom, megkérdőjeleződ-nek esztétikai nevelési elképzeléseim is. Annál is inkább, mert az idő nem az eszté-tikum (és az etikum?) felértékelődésének, hanem leértékelődésé-nek dolgozik. Így van ez a társadalom mindennapjai-ban, nézeteiben, értékrendjében egyaránt. Nagyon szilárd elméleti alap kellene ahhoz, hogy akár illuzórikus módon is szembe lehessen szállni a megváltozott idővel. Ehhez pedig - mármint a szilárd elméleti alaphoz - újra végig kellene gondolni nagyon sok mindent. Esztétikában, művészetelméletekben, neveléstanban. Ezt meg kell tenni. Mert bármennyire korszerűtlenül hangzik is, átfogó esztéti-kai nevelési koncepció kívántatik. A tudományos kuta-tásban, az egész közoktatásban és a megerősítendő közművelődés-ben. Ezt meg kell tenni. De nem nekem. Sokkal fiatalabbaknak és rugalmasabbaknak is.
A tanári pályám leszállóágon van. Nem is számolom össze, hány éve tanítok, és hány intézményben tanítottam. Hosszú lenne. '72 óta az ELTE Esztétikai Tanszékén vagyok. Jól érzem magam. Szeretettel viselik a furcsaságaimat. Irodalomtörténeti, eszmetörténeti, közé-leti érdeklődéseimet. Kötetlenebb, személyesebb, vallomásosabb műfajaimat. Hagyományos tanár vagyok. Főként előadok, nemigen szemi-narizálok. Az előadásokon ritkábban felüdülök, gyakrabban elfára-dok. Nemsokára majd abbahagyom. Amikor még sajnálják, hogy abbaha-gyom.

Hogy telnek mostanában napjai? Milyen tervek foglalkoztatják?

A napjaim sok munkával telnek. Tanítok az Egyetemen - eszté-tikát, irodalomelméletet. A Színház és Filmművészeti Főiskolán - világirodalom-történetet. Végzem teendőimet az Akadémián. És folyta-tom, szeretném még folytatni a kutató munkát. Ha abbahagyom a tanítást, annál inkább. Ez együtt nagyon sok. Nem jó. Rosszabb csak az lenne, ha nem lenne. Még két tervem van.
Írnék egy Madách-monográfiát. Az a téveszmém, hogy a Tragédia ezredvégi olvasatában felfedeztem valami eddig nem, vagy talán kevéssé méltatottat. A Tragédia történelemképével kapcsolatban. Ami a teremtő befejezett történelmével, a kísértő lezárt történel-mével szemben az ember, a teremtő és a kísértő közös, befejezetlen, nyitott, együtt csinálható történelmét ígéri. Amiben választások, válaszutak, döntések vannak. És ezek minőségétől függ minden, az üdv és a kárhozat is. Meg hátha tudok még mondani valami árnyala-taiban újat a Tragédia világirodalmi családfájáról. Az "emberiség-poémák"- és drámai költemények között elfoglalt helyéről.
És megírnám a szellemtörténeti irányzat hazai történetét is. Erre felkérést is kaptam. Hogy szokták közhelyesen mondani? Mint az öreg huszárló, amikor meghallja a trombitaszót. A szellemtudomány egész magyarországi történetéről lenne szó. Az irodalomtörténet-írással a középpontban. De kitekintve a többi művészet történetére és a történettudományra is. Az egész mozgalmat behelyezve a hazai eszme-történet összefüggéseibe. Megrajzolva az eredeti német bölcse-leti-tudománytörténeti hátteret. Köréje szerkesztve, ami a világ iroda-lomtudományi tendenciáiban ekkortájt megjelenik. Sok anyagom van hozzá. De így is óriási feladat.

Legutóbbi könyve, a Duna-völgyi reálfantasztikum (1998.) a Liget kolumnistájaként írott cikkeit gyűjti egybe. A tematikailag igen gazdag kötetről Kántor Lajos - az olvasmányhoz illően maga is töprengve - írta, hogy az (bár nem kizárólagosan) a visszakapcsolás (a kiengesztelés?) könyve. Hadd kérdezzek a könyvről egy másik idézettel: Az igazi derű valóban "csak a szakadék fölött terem meg" (Koseleck)?

Kicsit zavarban vagyok. Tagadással kell kezdenem. Nem voltam a Liget kolumnistája. Csak rendszeresen írtam esszépublicisztikái-mat a folyóiratba. Mondtam az elején. Magam neveztem magam - nem titkolt öniróniával - kolumnistának. Rajtam maradt. Persze - ezt is mondtam az elején - nem nagy baj. Csak ez más műfaj volt.
Valóban a visszakapcsolás könyve. Szülőföldhöz, gyerekkorhoz, emlékekhez, nosztalgiákhoz. Háborúhoz, diktatúrákhoz, nehézségek-hez, megaláztatásokhoz. Olyan dolgokhoz, amelyek elintézendők, de elintézhetetlenek. Talán elfelejtendők is, de biztos elfelejthetet-le-nek. Írni lehet róluk, de ez csak látszatelintézés és kvázielfe-lejtés. Engesztelődésre nincs szükség. Nem haragszom a világra, a történelemre, az életemre. Legfeljebb borús, félneurotikus reggele-ken. A világot és a történelmet nem érdekli, hogy mit gondolok róla. Az életemet pedig csinálták velem, de én is csináltam. Magamra is haragudnom kellene.
A derűhöz, azt hiszem, tényleg kell a szakadék. Belenéztem néhányba. A derű a szakadék tudata és emléke nélkül csak ostoba derű lehet. A derű a szakadék tudatával és emlékével bölcs derű is lehet. Már beszéltem valami hasonlóról. De nem vagyok derűs. Alka-tilag nemigen megy. Legfeljebb nyugodt. Az sem mindig. Kinn, a világban, az emberek között, ha nem tehetem, amit szeretnék, nyug-ta-lan vagyok. Benn, a szobámban, a könyveim között, ha azt tehetem, amit szeretnék, nyugodt vagyok.
Sok kívánságom már nincs. Nézni ahogy nőnek az unokáim. Kevés öröm a közelálló emberekben. Elmenni még egyszer néhány lényeges helyre. Például Párizsba, Berlinbe, Firenzébe. Például Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Brassóba. Nagyokat úszni késődélutánokon, Lellén, a Balatonban. És megírni még azokat a könyveket. Olyan nagyapa meséi-ként, utolsó szellemtörténészként. Mindössze ennyi. Persze ez, lehet, nagyon sok.