Fórum

A költő-géniuszok családfájának, tálentumuknak és betegségeiknek faggatása segíthet különleges mentális képességük: poétaságuk gyökereinek feltárásában. A költői tehetség ugyanis korán jelentkező és spontánnak tűnő adottság, így veleszületett genetikai eredete valószínűsíthető. Szívesen vállalkozom ezért a nagy költők családfájának és műveinek elemzésére, hogy ezáltal e specifikus tehetség-tálentum eredetet jobban megértsük. Most Nagy László genealógiai és patográfiai értékelésére vállalkozom. Sokat segített ebben Ágh István: Kidöntött fáink suttogása című műve és Nagy László: Krónika-töredékek című naplója.
A családfa
Az ősök kutatása gyakorta misztikus gondolatokat ébreszt, mint Ágh Istvánban is: "A múltról gondolkodva megzavarodnak a mutatók, fölfoghatatlan, akár a világegyetem, ha végtelenségét akarnánk elképzelni, éppen olyan sötét, pedig tudom, a kideríthetetlen mélységből én származom, befejezem magam, és utódaimban folytatódom egy másik sötétségben". A természettudomány nézőpontjából a családfa-kutatás elsődleges célja a származás tisztázása. Az ősök és a rokonság vizsgálata ugyanakkor alkalmas a testi és szellemi tulajdonságok, valamint bizonyos betegségek családi halmozódásának a feltárására is, amelyek pedig segíthetik az ismeretlen mélységből eredő és oda visszatérő családi sorsok megsejtését.
(Az ősök) Ágh István a 17. század végén születő Nagy Jánosig (I/1) volt képes a családfa apai,  Nagy-ágát visszavezetni . Hite szerint ő is a Felsőiszkáz 18-ban lévő jobbágy portán született, mint az ő apja: Nagy Béla (VII/8), pedig közöttük öt generáció és kétszáz év telt el. A Veszprém megyei Iszkáz település nevét Ágh István a szláv skaz (látomás, lidérc) és a finnugor iz (lélek) szóból származtatja, amely utalhat az itt élők pannóniai szláv, majd ómagyar-besenyő eredetére. Nagy János feleségének, Varga Ilonának (I/2) is ismert a neve. Az ő gyermekükkel indult a Ferencek sora. I. Ferenc (II/1): kisszőlősi Mike Annát (II/2) vette feleségül. Az ő gyermekük a költő szépapja: II. Ferenc (III/3), aki az 1814. évi föld összeírás szerint 16.5 holdat birtokolt és így féltelkes jobbágynak számított. II. Ferencnek  a vásárhelyi származású Szalai Katalin (III/7) szülte III. Ferencet (IV/3), az ükapát. Ő is féltelkes jobbágy, 1841-ben 12 hold szántója és 3,5 hold réte volt. III.Ferenc Horváth Margittal (IV/8) házasodott össze, ő Felsőiszkázról vagy Csöszről származott. Az akkori szapora csecsemőhalandóság szomorú bizonyítékaként IV. Ferenc (V/9), az ükszülők gyermekei között, harmadik Ferencként érte meg a felnőttkort. Korábban ugyanis két Ferenc (V/2 és V/8) is meghalt csecsemőkorban. IV. Ferenc, a dédapa, a legemlékezetesebb ős, akinek bognár foglalkozása később jelzőként társult a Nagyok családnevéhez. A bognárműhely is a Felsőiszkáz 18-ban volt. Nagy László így emlékezett rá: "Dédapám, a csodabogár megelőzött mindenképpen. Ő alkotta a vidéknek az első szórórostát, a cséplőgép ősét. Egyéb különös szerkezeteket is csinált. Értett a füvekhez, gyógyított embert, állatot. Rengeteg fájó fogat kifordított az ujjával. Tudom, nem vagyok olyan hasznos, mint ő, de tőle kaphattam a legtöbbet." 1848 őszén gyalogos népfölkelőként űzte az ellenséget Kismartonig. A jobbágyság eltörlésével vált önálló parasztgazdává 1853-ban. Ő és felesége: a vásárhelyi Sido Julianna (V/10) szakított a családi hagyománnyal, fiaik között Ferenc ugyanis nem található. Figyelembe véve a természetes termékenység akkortájt szokásos megnyilvánulását, a 11 szülést, nem kizárt, hogy volt Ferencük is, de korai elvesztése után nem kísértették a sorsot. A nagyapa: Nagy István (VI/1), akit Ágh István "emléktelen nagyapjuknak" nevezett, mivel senki sem emlegette. Pedig ő teremtette meg a 24-25 kataszteres birtokot és ő építette 1908-ban az új családi házat a faluvégén (ahol jelenleg a Nagy László múzeum van). (A mai Iszkáz 1947-ben Felső-, Közép- és Alsóiszkáz egyesüléséből jött létre.) A Nagy-családban oly fontos lovakat is ő költöztette be az istállóba. Nagy István 60 évesen agyvérzésben halt meg a mezőn, munka közben. Felesége: kisszőlősi Németh Mária (VI/8) - a "rossz nagymama", 86 évet élt meg, még pedig a költő szüleinek házában. E nagyszülőknek már csak öt gyermekéről tud a családi krónika és közöttük a legkisebb az édesapa: Nagy Béla (VII/8), aki átélte az I. és II. világháború borzalmait, az 1929-es gazdasági világválságot, majd kulákként az ötvenes éveket és 1959-ben a kolhozosítást. Néptanítója biztatására elvégezte a pápai gazdasági iskola téli tanfolyamát, amire csaknem olyan büszke volt, mint az I. világháborúban véghezvitt hőstettére: ő lőtte le Fiuméban az olasz léghajót. (A kitüntetést a hadnagyuk kapta...) Az alacsony termetű embert rátartinak és a lovak szerelmesének mondták. Testvérei közül István (VII/5) korán meghalt, a három lány: Hermina (VII/4), Mária (VII/6), Erzsébet (VII/7) megházasodott. Ács Gyulának (VII/3) és Nagy Herminának nem született gyermeke, így ők lettek Nagy László "Magtalanok Jézuskája" című prózájának a hősei. Szerették volna ugyanis a kisfiút örökbefogadni. A lakatos Fejes Sándornak (VII/2) és Nagy Máriának négy gyermeke született (VIII/3-6), akik a férj családjához, Nagylakra költöztek. Trianon után ez is Romániához került és akkor az óhazába menekültek. Később ifjabb Fejes Sándor (VIII/3) az USA-ban, Fejes Szilárd (VIII/4) Franciaországban telepedett le. Fejes Sándor 80 éves korában halt meg, Fejes Szilárd - Ágh István szerint - még él. Fejes Ottó (VIII/5) 80 felé közeledve, Fejes Valéria (VIII/6) 60 éves kora után halt meg. Nagy Erzsébetet (VIII/7) a peresztegi korcsmáros: Nagy József (VII/1) vette feleségül és két fiúk: Tibor (VIII/1) és Árpád (VIII/2) született. Nagy Tibor tanítóképzőt végzett.
Ágh István az anyai ágú nyárádi Vas rokonságot a 17. század végéig nem kutatta fel az anyakönyvekben, de sorsuk sokban hasonlított az apai iszkázi ághoz. A családi nevet adó dédapa: Vas István (V/11) 12 holdas gazda, aki főleg a fuvarozásból élt meg. Nem lehetett könnyű sorsa, hiszen 12 éves korában vesztette el édesapját. Felesége Nagy Julianna (V/12), ugyancsak árvalány, a dakai Batthyány grófék mosónője. Dolgos életük eredményeképpen sokat gyarapodtak és Vas István a közösség megbecsült tagjaként volt kisbíró, bíró, törvénybíró 30 éven át. 82 éves korában halt meg, miután megvadult ökrei bevitték a megáradt Bitvába, majd ezt követően tüdőgyulladást kapott. Az ő fiúk: Vas Géza (VI/9) a nagyapa, aki már megkérhette a 62 kataszter holdas kisszőlősi gazda: Stenger József (V/13) lányának, Annának (VI/14) a kezét.  Vas Géza és Stenger Anna 1901-ben házasodott össze. Az asszony 2000 forintot kapott hozományul, ebből 4,5 holdat vettek. Szépen induló családi életük azután kisiklott. Pénzüket a családfő hadikölcsönökbe fektette, ami odaveszett. De nemcsak a vagyon, ő maga is: a falu első hősi halottjaként esett el 1914-ben Lublinban. Így Vas Erzsébet (VII/11), a költő édesanyja, 9 éves korában apa nélkül maradt. Az öt gyermek felnevelése ezt követően a feleségre: Stenger Annára és a nagyszülőkre hárult. Később az elsőszülött István (VII/9) vált a gazdaság urává. Felesége: Hegedüs Lina (VII/10), egy gyermekük: Edit (VIII/14) született. A másodszülött volt Vas Erzsébet (VII/11), Nagy László édesanyja. Vas Géza (VIII/12) Fehér Irént (VIII/13) vette feleségül és két leányuk lett: Zsuzsa (VIII/17) és Vera (VIII/18). Vas Irén (VII/15) Vas Gézával (VII/14) házasodott össze a családi név azonossága azonban csak név- és nem vérrokonságot tükröz. Három gyermeket vállaltak: Ilonát (VIII/19), Károlyt (VIII/20) és Gézát (VIII/21). Végül a legkisebb Ilona (VII/16) Mészáros Gábor (VII/17) asszonya lett és két terhességből három gyermekük született. Valéria (VIII/22) után ugyanis László (VIII/23) és Mária (VIII/24) kétpetéjű ikerként jött a világra. Nagy László az anyai ágú unokatestvérek közül többel is együtt tanult és lakott Pápán, ahol a "jó nagymama" istápolta őket. Stenger Anna 1963-ban, 84 éves korában, rákban halt meg.
(A költő családja) Nagy László egyik korai, Család című versében legközelebbi rokonságának minden tagját bemutatja:

Az apa, Nagy László szerint "Teljes barna, szikár, sasorrú, mindig lapos hasú jó ivó férfi volt, csak nagy ritkán részeg. Jártában szikrázó sarku, és mindig hirtelen természetű." Első világháborús katonáskodása miatt elég későn, 34 évesen nősült meg. 1923. január 2-án vette el a nyárádi Vas Erzsébetet, aki egy somlói szüreten tetszett meg neki. A lakosok kívánságára, éppen a nagy gazdasági válság idején lett a falu bírája. Később elöljáró, a hitelszövetkezet és a Faluszövetség elnöke, hegybíró. Nagy László több versben állított emléket apjának, az egyik az Apám:

A költő műveiben és életrajzaiban oly szeretettel bemutatott édesanyjának nehéz sors jutott. A gyermekkori megpróbáltatások után került sor házasságára 18 éves korában, mivel: "Béla annyira tudott beszélni, hogy milyen jó dolgom lesz, nem köll annyit dolgozni, aztán sokkal többet kellett, mint otthon." A családi házban lakó apai nagymama ugyanis nemcsak sokat áskálódott az új asszony ellen, de állandóan parancsolgatott is neki és minden munkát ráhagyott. Sőt: "Szüntelen dészmált bennünket. Diót, almát, gabonát, zsákot, szakajtót, kanalat és ki tudja, mit még, hurcolt el másik szülötteihez. Sőt okmányokat is, hogy kétszer kelljen fizetnünk a másikoknak." - emlékezett később Nagy László. Ágh István szerint: "Apám két családja között örlődött, nem sokáig tartott a szerelem, nem érett szeretetté és bizalommá soha, mintha csak a hozományt vette volna el, a földet, a bútort, a stafirungot."
Négy gyermekük született. Az első- és a harmadszülött lány volt: Izabella (VIII/8) és Mária (VIII/11). Izabella óvónő lett és Fábián László (VIII/7) kereskedőhöz és vincellérhez ment feleségül. Két gyermekük: Judit (IX/1) és László (IX/2) született. Fábián Judit népművelőként dolgozik, családot nem alapított. Fábián László mérnök, feleségét rákos betegség miatt vesztette el. Mária (VIII/11) Kövér Ferenc (VIII/12) ügyvéddel házasodott össze, nekik is két gyermekük van. Az egyik Kövér Ágnes (IX/7), akinek két fia (X/2-3) született. A másik ifjabb Kövér Ferenc (IX/9) orvos, neki egy fia (X/4) és egy lánya (X/5) van. Nagy László második volt a szülési sorrendben. Édesanyját még e terhessége alatt sem kimélték, amire fájdalmasan emlékezett: "Jaj, mikor Laci született, aratáskor, még akkor is dolgoztam, sározni köllött a padlást, hogy aztán odahordják a gabonát. Ilyen fáradtan, gyöngén köllött szülni, dolog közben jött meg a fájás. A Laci meg olyan nagy volt, széles a válla, azt hittem meghalunk mind a ketten." Nagyon sok vért vesztett ugyanis a szülés alatt. Nagy László a családi házban, valószínűleg 1925. július 14-én, a Bastille bevételének napján született. (A bába hanyagsága miatt anyakönyvi bejegyzésre azonban csak július 17-én került). Jóval később született Nagy István (VIII/13), aki költőként az Ágh István nevet használja.
Nagy László nem titkolta "szívemhez anyám közelít":

Mély kapcsolatukról számos más vers is tanúskodik. (Pl. Rege a tűzről és a jácintról)
Táltos-költővé válását is neki köszöni (Ha döng a föld)
Nagy László és Ágh István között 13 év volt. A legkisebb fiú költői indulása azonban nem a báty ösztönzésére történt. Első verseit Ágh István 8-9 éves korában írta az otthon található Petőfi és Ady kötetek hatására. Akkor még csak Nagy László rajzolási-festési tehetségéről volt a családnak tudomása, verseibe őket sem avatta be. Különben nagy hatással volt öccsére, erre Ágh István így emlékezett: "Lacitól többet tanultam, mint az iskoláktól. Intellektuális környezetet varázsolt a parasztudvarból." Így azután a kisebb fiúból sem lett paraszt, bátyja példájának hatására "... tudtam, hogy menthetetlen vagyok". Első verseit megismerve, Nagy László biztatta és segítette, különösen budapesti egyetemi évei alatt. Munkahelyi válsága során Vers és szőlővessző öccsének című versével vigasztalta:

Ágh István (VIII/13) a kortárs magyar szépirodalom meghatározó személyiségévé vált, költészete mellett prózáját is nagyra értékelik. Első feleségétől: Láng Zsuzsanna (VIII/14) könyvtárostól született Zsófia (IX/11) lánya, aki magyar-néprajz szakot végzett, és Antall György András (IX/12) ügyvéd felesége lett. 1999-ben várható első gyermekük világra jötte. Ágh István második felesége: Széles Judit (VIII/15) textiles iparművész, gyermekük Eszter (IX/13), formatervező.
Nagy László feleségét: Szécsi Margitot (VIII/10) 1952-ben ismerte meg. Szécsi Margit édesapja Budapesten érettségizett, műbútorasztalosként, majd tisztviselőként dolgozott. Szervezett munkásként a szocdem párt aktív tagjává vált. Bátyja, Szélig Imre, az MSzDP országos titkáraként ellenezte a két munkáspárt egyesülését és ezért emigrálnia kellett. A családi név magyarosításában ez a körülmény is szerepet játszott. Szécsi Margit 1948-ban lett népi kollégista, és a budapesti tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója. 1949-től jelentek meg versei. 1951-ben megszakította tanulmányait és Dunapentelén(Dunaújvárosban jelentkezett fizikai munkára, ahol kőmívesként dolgozott. Már 1952 nyarán összeházasodtak, kapcsolatuknak Nagy László versben is emléket állított:

Szécsi Margit versei a modern magyar költészet nagy értékei. 1990-ben, 62 éves korában  fehérvérűségben halt meg.
1953-ban született meg egyetlen gyermekük, András (IX/2). (Szécsi Margitot a terhesség testileg nagyon megviselte, ezért - családtervezési terveik ellenére - a további gyermekek vállalásáról le kellett mondaniuk.) Nagy László a Kísérőének fiának című versében fogalmazta meg az egykés szülők keservét:

Nagy András az Iparművészeti Főiskolát végezte el, grafikus és könyv-művész. Szülei több kötetének ő tervezte címlapját és tipográfiáját. A Helikon Kiadó szerkesztőjeként sok "szép könyv" díjnyertese a 90-es évek elején. Az év tipográfusa kitüntetést is elnyerte. Első, hosszú diák szerelem után kötött házassága rövid ideig tartott. A történelem-angol szakos Török Ildikóval (IX/6) kötött házasságából született Réka (X/1) lánya, még pedig Nagy László halálának évében. Bölcsészkaron tanul, a filmszakmában szeretne majd dolgozni. Török Ildikó vesebetegsége jelentette akadályát a további terhességnek.
A családfa tanulságai
A családfa Nagy-ága Ágh István párját ritkító gyűjtőmunkájának köszönhetően alkalmasnak tűnik általános tanulságok levonására is.
(A korai halálozás, az élettartam és a párválasztás) A III-VIII. generációban 6, 7, 8, 9, 5 és 4 gyermek született. Egyrészt még a legnagyobb számok is elmaradnak a természetes termékenységtől, amely általában 11 gyermek születését eredményezte. E szerint ebben a dunántúli közösségben ismerték a születéskorlátozás különböző eszközeit. A fiú születések tudatos vállalása is erre utal. Az V. generációban, majd a VII. generációban addig születtek a gyerekek, amíg a családi nevet és főleg a birtokot továbbvívő fiú meg nem született. Valószínűleg az elég későn született Ágh István vállalásában is szerepet játszhatott bátyjának súlyos betegsége, amely őt a parasztgazdaság fenntartására alkalmatlanná tette. Másrészt elszomorító az irdatlanul magas csecsemő- és korai-halálozás. A III. - VII. generáció 29 születése közül 17-en nem élték meg a felnőttkort, amely csaknem 60%-os veszteséget jelent. Bizonyos vidékeken e szapora gyermekvesztés hátterében a beltenyészet vagyis az egymás közti házasodás állt, ami Iszkázra és vidékére nem volt jellemző. Sidó Julianna vásárhelyi, Stenger Anna apja bakonyaljai sváb, aki Kisszőlősre nősült be és ahonnan apai nagyapjuk is hozta feleségét: Németh Máriát. Ugyanakkor mind katolikusok. Az ijesztően magas halálozás oka inkább a fertőzőbetegségek tobzódása és a táplálkozás ínsége lehetett.
A gyermekkori halálozást túlélők közül többen ugyanakkor magas életkort éltek meg. Nagy István (VI/1) és III. Ferenc (IV/3) ugyan csak 60, illetve 66 évet élt, de a legendás dédapa: IV. Ferenc (V/9) 79 évet, az apa, Nagy Béla (VII/8) pedig 80 évet. Az apai nagyanya is 86 évesen halt meg. Az anyai dédapa 82 évesen, tulajdonképpen baleset miatt hunyt el. A Vas nagyapát nem említhetjük, hiszen ő a háború áldozata lett, felesége azonban szép kort: 84 évet élt meg. Nagy László édesanyjának pedig 90 év adatott.
Az élettartam nem kis részt genetikailag meghatározott. Így a szülők (esetleg a nagyszülők) életkorából kiszámítható a gyermekek életének várható hossza. Ilyenkor figyelembe kell venni a nők újabban tapasztalt hosszabb élettartamát és a generációnként várható néhány éves általános növekedést. Számításaim szerint Nagy Lászlónak közel 87 évig kellett volna élni, de az 53. születésnapját sem érte meg...  Apját még 9 évvel sem élte túl, édesanyja pedig 17 évvel később, 1995-ben távozott az életből.
A családfa alátámasztani látszik a párválasztás fő szabályszerűségét: "a hasonló hasonlót választ" jelenséget is. Hiszen az ősökre a paraszt a paraszttal és a katolikus a katolikussal házasodás mondható a jellemzőnek. Az e körből kitörő Nagy László magának költő feleséget választott és ezáltal megint csak érvényesült a hasonló hasonlót választ szabály. Ugyanakkor a II. világháború után a hagyományos mezőgazdaság felbomlása és az urbanizáció e tendencia ellen hatott, ami már a költő szüleinek testvéreiben és különösen az ő gyermekeikben is tapasztalható. Így például a Nagy-ági nagynénik iparosokkal és korcsmárosokkal házasodtak.
Apánktól és anyánktól génjeink 50-50%-át örököljük, de hogy ezek közül melyek és hogyan nyilvánulnak meg az a gének viszonyától és a külső hatásoktól függ. Nagy László arcát inkább édesanya génjei határozták meg. Korai őszülése azonban inkább apai örökség.
(A költői tehetség eredete) Humángenetikai szempontból a legérdekesebb Nagy László kivételes költői tálentumának gyökereit kutatni. Ezeréves felismerés, hogy bizonyos pályákra születni kell és ilyen a költészet is. Kivételesen nagy poétává bárkit semmiféle nevelés-oktatás nem tehet, ehhez veleszületett adottságok is szükségeltetnek. Nagy Lászlót senki sem irányította e pálya felé a családon belül, illetve alapiskoláztatása során. Mégis, e parasztivadékban korán és spontán tört elő e tehetség, amely mindenképpen a veleszületett genetikai adottságokra utal. Az első jelentkezésekor közzétett Bemutatkozás szerint: "Verseket már 1945-ben írtam", ami viszont tévedés, mivel az 1949-ben megjelent első kötetében, a Tünj el fájásban 1943-ból származó vers (Leszakadva) is található. Másutt viszont arról vallott, hogy: "Gyermekkoromban, anélkül hogy tudtam volna, mi a vers, csináltam magam is verseket". Ilyen mondókaszerű rigmust írt tizenéveskori kórházi tartózkodásakor: "Sárga virág a réten, választ várok a héten". (Fábián Lászlóné Nagy Izabella emlékezése).
A családfa-elemzés szerint Nagy László kivételes költői tehetségének sem elődje, sem utódja nem volt a családban. (Ágh Istvánról később essen szó.) Amin nem is csodálkozhatunk, hiszen az iskoláztatás hiánya és általában a paraszti életmód e tehetség megmutatására nem igen kínált lehetőséget. Ugyanakkor azonban olyan veleszületett adottságról van szó, amely a falusi közösségekben is ismertté válhat, mint erre számos példa említhető. A Nagy és Vas családban ilyenről azonban nem tudunk. A családi előzmények hiánya látszólag az öröklődés ellen szól, mivel erre akkor szoktak gondolni, ha valamely testi vagy szellemi tulajdonság halmozottan fordul elő a család több generációjában. A zenei tehetségre is ez  jellemző, éppen ezért fogalmaztam meg a zeneszerző-géniuszok családfa-értékelése alapján e specifikus mentális képesség piramis-modelljét. Tipikusnak mondható ugyanis, hogy nagyapa jóhallása vagy szép hangja miatt kántor vagy kórustag lesz, fiát már taníttatja zenésznek, ezért belőlük általában hivatásos muzsikus lesz, végül az unoka Johann Sebastian Bach, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Liszt Ferenc vagy Erkel Ferenc. Az ő gyermekeikben, s unokáikban, ha vannak, a zenei tehetség hanyatlik és lassan visszatér az átlaghoz. Ezzel szemben a költői tehetség a gejzír-modellt követi: a semmiből jön, az egekbe tör, majd a semmibe (pontosabban az átlagosba) tér vissza.
A gejzír-modellért felelős öröklődést az ún. lappangó (recesszív) génekre vezetem vissza. Az ember 23 pár kromoszómájában mintegy 100.000 génhely van. Minden ember hordoz 5-10 olyan hibás vagy "szokatlan" gént, amely az átlagosnak vagyis a "szokványos"-nak vélt megnyilvánulástól elütne. Igen ám, de minden kromoszóma-helyre két-két gén kerül és a lappangó szokatlan gén (a) hatását a másik, a szokványos gén (A) elnyomja. Éppen ezért is beszélünk lappangó öröklődésről. Ha azonban két olyan ember talál egymásra és nemz gyermeket, akik azonos helyen hordozzák e lappangó-géneket (tehát Aa-k), akkor 25%-os az esély ezek összetalálkozására (aa) a leendő gyermekekben. A fogamzáskor ugyanis a szülők a két gén közül csak az egyiket örökítik át magzatukba, de hogy melyiket, az teljesen a véletlentől függ. Az ilyen lappangó gének hatása tehát általában családi előzmények nélkül (ahogy a betegségek esetében szokás mondani: derült égből villámcsapásként) jelentkezik. A betegségek között a süketnémaság többsége ilyen lappangó génekre vezethető vissza, e hallási fogyatékosság ezért csaknem mindig egészséges szülők gyermekeiben fordul elő, közöttük azonban nem ritkán halmozottan.
A lappangó költői-gén hordozók gyermeknemzésekor sem csak egyszer várható a költői tehetség megjelenése, hanem minden egyes fogamzáskor 25%-os ennek az esélye. A testvérekben tehát halmozódhat e specifikus mentális tehetség is. Ágh István költészete ennek szemléletes bizonyítéka. Ágh István életpályájának alakulásában a költő báty példája-mintája, és az ezzel kapcsolatos szociokulturális hatások bizonyára szerepet játszhattak. Számottevő költői tehetség nélkül azonban ezek nem tették volna jeles költővé. A költő géniuszok testvéreinek többségéből éppen ezért nem is lett poéta.
A nagy poéták gyermekeiben azután újra eltűnik e lappangó géneknek a hatása. Az adott kromoszómahelyen két ilyen lappangó-gént hordozó személy (aa) ugyanis  általában olyan emberrel nemz gyermeket, aki ezen a kromoszómahelyen két szokványos gént (AA) hordoz. Így a gyermekek már megint csak egy ilyen lappangó gént hordoznak (Aa), ezért hatásuk nem nyilvánulhat meg, tehát e tekintetben hasonlóak a nagyszülőkhöz.
A gejzír-modell pontosan megfelel tehát az itt leírt genetikai szabályoknak. Nagy László családfájának értékelése tehát erős érvet szolgáltat a kivételes költői tehetség lappangó öröklődése mellett. 1987-ben indult a világ eddigi legnagyobb természettudományos vállalkozása: a HUGO-program, aminek keretében az emberek összes, tehát mind a 100.000 génjét megfejtik. Így a kivételes költői tehetségért felelős gének is bizonyára azonosításra kerülnek és akkor az itt körvonalazott elméletem igazolható vagy elvethető lesz.
E családfának van azonban még két fontos sajátossága. Nagy László kivételes költői géniusz volt, de felesége: Szécsi Margit is jelentős költői tálentumnak számít. Ha a kivételes költői tehetségért felelős szokatlan gének csak egy kromoszómahelyen fordulnának elő, akkor az ilyen egymásra találások (aa x aa) után a gyermekeknek ugyancsak kivételes költői géniuszoknak (aa) kellene lenniük. A valóság ezt nem igazolja, ami arra utal, hogy több kromoszómahely lehet felelős e specifikus mentális adottságért. Így van ez a süketnémaság esetében is, amely több kromoszómahely hibásgénjeire vezethető vissza. (E fontos felfedezés magyar orvos, Csörsz Károly nevéhez fűződik). Éppen ezért a süketnémák nem ritka összeházasodásakor sem feltétlenül kell gyermekeikben a süketnémaság ismételt előfordulásával számolni.
A képzőművészi géniuszok családi halmozódása elég gyakori, elég a magyar Markó vagy Ferenczi, illetve külföldön a van Eyck vagy Brueghel családra utalni. Ebben a szülőről gyermekbe dominánsan átöröklődő géneknek lehet szerepe. Nagy László képzőművészeti tehetsége közismert, úgy látszik ez az adottsága átkerült a fiába is.
A 2x4+1 faktoros tálentum-modell
A tehetségtudomány, az ún. kreatológia kutatási eredményei szerint négy képesség: az átlagost számottevően meghaladó általános értelmesség, valamely specifikus mentális képesség kivételessége, a kiemelkedő kreativitás és a sajátos motiváció, illetve ezek együttes hatása szükséges a kivételes társadalmi teljesítményhez. E négy faktor a veleszületett adottságok és a külső hatások eredője, éppen ezért is különítjük el a tehetség (vagyis a kivételes adottságok) és a tálentum (tehát a kivételes képességek) fogalmát.
(Az adottságok: "Önarckép") Nagy László általános értelmessége (ún. intelligenciája) kezdetben nem tündökölt. "Éltem e félvad életet, nehezen törtem be az iskolában. A fegyelmet tán azért tűrtem, mert nagy volt bennem a kiváncsiság. A "mester" keze alatt nem tüntem ki a többi közül, csak szép- és helyesírásban, meg rajzban." Később súlyos betegsége (csontvelőgyulladása) iskoláztatását is befolyásolta, több osztályt ezért csak magántanulóként tudott elvégezni. Továbbtanulását édesanyja döntése tette lehetővé, ebben rokkantsághoz vezető baja is bizonyára szerepet játszott. A költő erre az 1957. évi eseményre így emlékezett: "Anyám egy délután eldobta a kapát, mondván, kezébe veszi gyerekei sorsát. Ha már földünk s mindenünk a Banké, a jövőnk ne legyen azé. Elnyargalt 15 kilométert Nyáradra nagyanyánkhoz, rászedte, költözzön Pápára, hogy ott unokái, mint az öt ágon, polgáriba járhassanak." S a "jó nagymama", a "szép és jó, egyenes járású, korán hadiözvegy, takarékos és takaros asszony" eleget tett a kérésnek és az unokák gondviselője lett Pápán. Így indult el Nagy László, majd később Ágh István az elsőgenerációs értelmiségiek rögös útján. Nagy László emlékezete szerint: "Kezdetben szorgalmas voltam, jelesen végeztem a polgárit. Érdekelt a képzőművészet, költészet is, de festő akartam lenni. Már akkor Heine verseit környékeztem, próbáltam fordítani. 1941 őszén a református kollégium kereskedelmi iskolájába iratkoztam, nem a gimnáziumba, mert négy év latinját kellett volna nyáron megtanulnom." Később az osztályzatai jelentősen függtek érdeklődésétől.
Minket itt most elsősorban specifikus mentális adottságai érdekelnek. Nagy László már gyermekkorában kitűnt jó rajzkészségével, ami bizonyosan öröklött adottság. Édesanyja is szeretett és tudott bizonyos szinten rajzolni, amire fiai jól emlékeztek. Ezentúl az apai ágú rokonságban található Fejes Ottó (VIII/5), aki bizonyára nem véletlenül lett címfestő és aki Nagy Lászlót gyermekkorában a festővászon alapozására megtanította. A "bognár" Nagy-család leszármazottjában, Nagy Lászlóban a kézügyesség is továbbélt, aminek köszönhetően a fa és más anyagok megmunkálásában képessége az átlagost számottevően meghaladta. A költői tehetség is egyre inkább mocorgott benne, de ezt sokáig szemérmesen rejtegette. Éppen ezért, nem is ez volt az első választása. Némi késedelemmel a képzőművészi pályán indult el 1946 őszén, tehát 21 évesen. Az Iparművészeti Főiskola grafikus szakára vették fel, majd átment a képzőművészetire festőnek, ahol Kmetty lett a mestere. Hamarosan azonban váltott: "Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a kétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban." 1946 decemberében jelent meg első verse a Népi Ifjúságban, majd már a Valóság közölte hét versét (amit egy barátnője küldött el a szerkesztőségnek) és egy rajzát. 1948 őszén ezért iratkozott be bölcsésznek a budapesti egyetem magyar irodalom(szociológia(filozófia szakára, majd a II. félévben orosz szakon folytatta tanulmányait (amit tudomásom szerint sohasem végzett el). 1949-ben a könyvnapra ugyanis már megjelent első verskötete: a Tűnj el fájás és 1950-ben, 25 évesen, József Attila díjat kapott. A sikeres indulást a mesterség elsajátításának és a súlyos társadalmi ellentmondások megélésének válságos évei követték.
A kreativitás részint veleszületett adottság, de jelentősen függ a külső hatásoktól is. Fiatal költőtársaival "Esküszerűen elhatározták: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat." Néhányuknak sikerült is. Nagy Lászlónak segíthetett, hogy "Örököltem a játékosságot... magában a versben, a vers felépítésében is alkalmazni tudom a játékot." Kereste az izgató új és a klasszikus régi ötvözetét: "erőm szerint arra törekszem, ami még nem volt... Költészetemben hagyományos az, amit nem tudtam átlépni. De vannak formák és ízek, melyek a múlt költészetéből úgy íródtak belém, mintha a génjeim örökölték volna." A kreativitásának egyik feltétele az érzékenység, amelyet Nagy László a hétköznapi életben sokszor elviselhetetlennek érzett: "Ki vert meg ekkora érzékenységgel? Vonszolva magamat, anyámhoz kiáltozok: Szültél volna inkább egy márvány követ, egy márványkövet!"
Felismert tehetsége valóra váltásáért mindent megtett, tehát motivációja különlegesnek mondható. Ahogy meg is fogalmazta:

Nagy László tálentumának elemzésekor nem hagyható szó nélkül a kivételes lírai és képzőművészi adottságok egybeesése. A képi látásmódnak mind a költészetben, mind a rajzi-festői ábrázolásban fontos a szerepe. Így nem véletlen, hogy számos nagy géniusz, mint Michelangelo, Goethe, Cocteau volt képes mindkét művészeti ágban halhatatlant alkotni. A magyar műveszettörténet is ismer ilyen kétirányú alkotókat, elég Kassák Lajosra utalni, de Petőfi, Arany, Weörös rajzai vagy Kondor Béla versei is művészi szintűek.
(A külső körülmények: "Versben bujdosó") Az adottságok valóraváltását segítő négy külső feltétel ellentmondásos volt Nagy László életében, de végül is - ha, sok szenvedés árán is -  segítették költői adottságainak megnyilvánulását.

A családi hatások látszólag a művészpálya ellen szóltak, de az édesanya szokatlan elhatározása: "el a földtől" a tanulás révén, megnyitotta számára az utat. Az iskolai feltételek felnőtté válásáig nem voltak különösebben jók, de a magyar parasztságra a magasabb iskolai végzettség különben sem volt jellemző. Nagy László apja még rövid téli gazdasági továbbképzésére is büszke volt, s ez bizonyára befolyásolta is szemléletét. Édesanyja nagyon szeretett volna továbbtanulni, de erre apjuk korai elvesztése után, meg a hagyományos női sors miatt amúgy sem gondolhatott. Mégis, a kis Laciban már a falusi néptanító felfedezte rajzolási tehetségét és Pápán is rátalált azokra a pedagógusokra (Szathmáry Lajos, magyartanárra, A.Tóth Sándor, képzőművészre), akik segítették fejlődését és pályaválasztását. A kortársi hatások már inkább Budapesten érték és ezek egybe estek a II. világháború utáni évek különleges társadalmi kihívásával. Hiszen magára eszmélése társult a fordulat éve körüli nagy nekiveselkedéssel: a világ megváltoztatási - "megforgatási" igényével. Ugyanakkor sohasem tagadta a nagy elődök és kortársak hatását művészetére: "Igricek: rongyingűek, poéták: csodanyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek." (Víg esztendőkre szomjas). A társadalmi feltételek költői indulását és gyors virágba borulását mindenképpen segítették. Viszont később ugyancsak a politika alakulása tette életszemléletét és költészetét pesszimistává:

Dehát a költőknek gyakorta pokolra kell menniük különleges adottságaik megmutathatóságáért és erre neki is kiadós alkalmai adódtak. Hiszen "A költő... izzik a nyugtalanság mérgeitől." "A verseket nem játékból, hanem kínlódások nehézségeiben írtam. Felelősséggel." Így gyakorta káromkodásból épített katedrálist, máskor pedig versben bujdosott. (Versben bujdosó)
Ebből adódóan a "csodafiú-szarvas" Nagy Lászlóról írta Németh László: "Lángész, aki nem lehetett boldog."
("Igy írlak versbe") Az alkotás lázában ő is megfogalmazza a géniuszok irracionális hitét a versírásról: "Még azt se mondhatnám, hogy olyan nehéz. Keresni, kutatni kell a megfelelő szót. S az ember legtöbbször megtalálja, ha türelmes, állhatatos. De már nem hiszek abban, hogy én vagyok a versek írója, valaki, vagy valami költözik belém, ő az igazi alkotó. Én csak eszköz. Ez azonban mindegy. - " (Krónika-töredék).
Lorca művészetének elemzése kapcsán különbséget tesz a múzsa, az angyal (nevezhetnénk géniusznak is) és a duende között. "A muzsa diktál, olykor sug, az intellektust is fölébreszti, ám gyakorta ellensége a költészetnek, mert túl sokat utánoztat, szögletes trónra ülteti a költőt, és elfelejteti vele, hogy bármely pillanatban megehetik a hangyák, vagy egy arzénrák eshet a fejére". "Az angyal malasztot ad, a mű erőfeszítés nélkül megvalósul." A duende az valamiféle tüzes kobold. Míg az előbbi kettő kívülről jön, addig a duende a "vér legutolsó szobájában van, s az igazi harcot vele kell megvívni." A vér megnevezést akár a génnel is helyettesíthetnénk, mivel a duende a veleszületett szenvedély, a vakmerő képzettársítás és a belső feszültség eredője.
Az ihletettség során "Reménykedek, hiszek. Nem törődöm semmivel, a világ híreivel, postával. Egész nap nem megyek sehova... Akárki bejön a szobámba: zavar. Beszélnek hozzám: nem értem". "Sokan nem ismerik a feszültséget, ami a költőben él munka közben. Kizárom a világból magam." (Napló, 1977. június 8.). Versírás közben sírt és nevetett, sőt lefogyott (amit csuklója ellenőrzésével regisztrált) - valóban önmagát áldozta fel a műért. Mind az alkotási feszültség, mind a későbbi kimerülés korlátait érzi, adottságainak valóra váltása tehát az önégetés egyik formája: "Istenem, mennyit tudnék írni, ha... ha elernyednék. Elmotyorásznék édesdeden. Például, ha seggbe rúgnám a formát, amivel meggyűlik minden esetben a bajom." (Napló, 1975. augusztus 16.). "Csak hajnalban aludtam el. Hamarosan elkezdtem írni, folytatni, amit tegnap este kezdtem. ...Nyíltan és bátran írok, nem érdemes gyávának, rongynak lenni, főleg, ha igazságról van szó. Nem vagyok gyerkőce már." (Napló, 1976. december 5.). Négy nappal később: "Szédelgek, mint a liba, aki máklevelet zabált. Front van, óriási, meddig bírom. - ...Zabálom a nyugtatókat... Nem bírom sokáig! 2 óra éjf. u. (Napló, 1976. december 9.).
Mindezekből következik a Naplójában olvasható megállapítása: "Egyetlen értelmes kin: a szülés. A versírás nem egészen ilyen: kinlodunk, vérzünk, s kevés a remekmű, de a remek baba sok." A magzatban-újszülöttben látja a szerelem gyümölcsét, a legfontosabb emberi szeretet: az anya-gyermek kapcsolat megtestesülését, a makulátlanságot (az éppen világra jövők patyolat tisztaságát) és az emberi halhatatlanságot-végtelenséget. S így jut el a korszerű humángenetika alaptörvényének (P = G ? E) költői megfogalmazásához az Októberi napló című versében: "Földi a bölcső, égi a baba", ahol a bölcső az embert érő külső-társadalmi hatásokat (E), míg a baba, az újszülött veleszületett adottságait (G) érzékelteti.
A fogantatást is találó költői képpel érzékelteti: "Egy sejtecske megindul a csóktól ezüstsisakos ostoros Attilaként, élén a halálraítélt, barkaillatú tejút-hordának" (Jönnek a harangok értem). Hiszen valóban csak egy csillószőr-farkú ondósejt (amelynek fején ott van az "ezüstsisak"-nak megfelelő akroszóma) jussa a megtermékenyítés, a tejút-horda többi, sok milliós tömegének sorsa a pusztulás. A fogantatás a csóknak, a szerelemnek köszönhető (ezért is kell átmenteni "fogában tartva... a túlsó partra", ha léte végleg lemerül) és a várandósság a jövő záloga:

Magam fontosnak tartom a 2x4 faktoros tálentum-modell kiegészítését a +1 sorsfaktorral. Nagy László életútja is számos bizonyítékul szolgál e tekintetben. Ha 1936-ban jelentkező súlyos betegsége végzetessé vált volna, mint várták, akkor a modern magyar líra nélkülözné az ő géniuszát. Egyszer Bulgáriából hazatérve lekéste a repülőgépet, ami lezuhant. E szerencsés momentumok mellett azonban ellenkező előjellel említhető életmódja. Önpusztító szenvedélye: mértéktelen cigarettázása és betegségei, mintegy 34 éve vettek el tőle és a magyar kultúrától. Bekövetkezett, amitől tartott: a "halál megdarál". Ő is tele poggyásszal ment el, mint annyira becsült kortársai közül oly sokan, így Kondor Béla, Latinovits Zoltán, Huszárik Zoltán, Kormos István, Simon István. A tehetség a legnagyobb természeti kincsünk, sokkal jobban kellene vigyázni azokra, akiknek e természeti kincsből a legtöbb jutott.

A Krónika-töredék címen ismert naplójában az életnek ez az alapvető követelménye sokszor megfogalmazódik. Az más kérdés, hogy a művész küldetése, amely mindent alárendel az alkotásnak és különösen a magyar írástudók hagyományos önsors-rontása ennek az óhajnak a valóra váltását nem igen segítette. Korai halála ennek szomorú bizonyítéka.
Érdemes betegségeit és életmódját a főbb bajok szemszögéből sorba venni.
(A csontvelőgyulladás) Nagy László sem volt mentes a szokásos gyermekbetegségektől, amelyek az ő életében már nem voltak oly pusztítóak, mint korábban. Sajnos 11 éves korában azonban olyan baj támadta meg, amely későbbi sorsára és alkatára rányomta a bélyegét. Az Életem című írásában olvasható: "...1936 augusztusában... végzetesen nagy láz jött rám a réten" (mivel "A pásztorkodás kitöltötte egész nyaramat.") "Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem és félrebeszéltem. Bal lábom is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest fele egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volta. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam... Apám belopakodik: Nem fáj a bábó? (a láb). Elmondja, csontvelőgyulladás volt, hogy erős a szívem, azért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna a professzor szerint". "Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyírgalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek ujra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudom a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem a lábfejemre, rángattam, hogy helyre hozzam. A doktor azt mondta: Kár. Azóta járok járógéppel. Aztán jöttek a csavarások felnőtt koromban, bensőmben is. A vadkörtefa erős és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél."
Az első csavarás, amely életre szóló rokkantságát okozta, az orvosi ellátás hiányosságával is kapcsolatos lehet. A doktor nem ismerte fel a baj igazi okát, a bal alsóvégtag kezdődő csontvelőgyulladását és az időhúzás a kór elhatalmasodásához vezetett. A csontvelőgyulladást általában a gennykeltő baktériumok okozzák, de ritkábban a tifusz kórokozója is szóbajöhet. Emiatt érdemes a forrást megemlíteni: "A völgy tövében gyöngyözött fel, kávátlan kis kútnak látszott, moha- és nefelejcsgyürűben. Hasra fekve ittam belöle. Legutobb 1936 augusztuságban, mikor végzetes nagy láz jött rám a réten." A pusztai forrás vize esetleg közvetíthetette a tifusz-fertőzést, noha Ágh István más hasonló esetről nem tud. Mindez nem zárja ki ezt a lehetőséget, mivel a csontvelőgyulladás ugyan fertőző kórokozóra vezethető vissza, de csak egyedi megbetegedéseket idéz elő. A ragályosság e kórra nem jellemző. A csontvelőgyulladás főleg gyermekekben, náluk is a pubertás korában fordul elő és az alsóvégtag hosszúcsöves csontjait (a síp- és combcsontot) támadhatják meg a vér útján terjedő baktériumok. A kisfiúnál észlelt tünetek megfelelnek a várakozásnak. Ha a kórokozókat a szervezet nem tudja elpusztítani, akkor a látszólagos gyógyulást visszaesés követheti. Ilyenkor elhalt részek távozhatnak a beteg csontból, ahogy Ágh István is emlékezett: "Újra operálták a Fővárosi Gyermekkórházban. Holt szilánkok jöttek lábából, ahogy vésték e csontot. A harmadik műtét végén skarlátot kapott, elvitték a Stefánia úti járványkórházba. A lába megbénult, azután csak géppel tudott járni... Lába miatt szüleim nem számíthattak arra, hogy paraszt lesz." A novemberi visszaesés magyarázata a lappangó kórokozók újbóli elhatalmasodása lehetett, amely ellen akkortájt - az antibiotikumok hiányában - keveset tehettek. Az alsóvégtagok egyik mozgató idegének a sérülése lehetett műtéti eredetű (ahogy a költő gondolta), de lehetett a betegség szövődménye is (pl. sipoly miatt). E "csavarás" életre szóló következményekkel járt. Főleg testileg, mivel e betegség igen fájdalmas és a szenvedésen túli következményei is súlyosak, hiszen a járógép mozgását és mozgásterét korlátozta. Az orvosokkal szembeni viszolygásának és félelmének egyik okát bizonyára itt kell keresni. Később, a tizenéves kor önmagára-eszmélésekor és más kihívásaikor bajának lelki kihatásai is lehettek, megmagyarázva zárkózottságát és személyiségének többi jellegzetességét ("nekem a kérés/ nagy szégyen/ adjon úgyis, ha/ nem kérem." Adjon az Isten). Maga is felismerte testi valója és a magatartása közötti összefüggést:

A fiatalember önvédelmi reakciójaként foghatjuk fel felsőtestének erősítését, amely a mai testépítés korai megnyilvánulásának felel meg. Felsővégtagjainak izomzata ezt csakúgy igazolta, mint a 165 cm testmagasságú és 55-57 kg körüli testsúlyú férfi 106 cm-es mellbősége. Így felsőteste a birkózókéhoz hasonlított. Sérült alsóvégtagjának inaktivitása ugyanakkor szerepet játszhatott az 1967. novemberében bekövetkezett combnyaktörésében is.
(Neuraszténiás csömör vagy gyomorfertőzés?) Nagy László 1975. február 14-től 1978. január 29-ig vezetett Naplója orvosi szempontból egyedülálló lehetőséget kínál betegségeinek rekontsrukciójára és értékelésére is. Életét gyakorta megkeserítették gyomorbél-rendszerének betegségei, amelyek elsősorban hányásban és gyomorfájásban nyilvánultak meg. Az ismert tünetek alapján e bajának most háromféle magyarázata adható meg.
A neuraszténia-neurózis magyarra idegérzékenységként, ideggyengeségként fordítható. Főbb tünetei a túlérzékenység és ingerlékenység, a fáradékonyság, az alvászavar, valamint a szexualitás zavarai. Adjuk át a szót megint a költőnek: "Magam hasonlítottam a fához, felületes írói, fogás... Ő százszorta jobban birja a rosszat, szép arany-zöld vitéz. Láthatólag semmi kényesség benne. Tekintve érzékeimet, melyek annyiszor vertek meg csömörrel, hasonlítok a lóhoz inkább. Kényességemmel sokszor megbántottam szüleimet. Nemcsak az eleven, de a feketére sütött vér is iszonyatott keltett bennem. Kezdetben a sárga színt se tűrhettem, különösen a nyers tojásét. Túros rétest, ha tojástól sárgállt, nem ettem." Az ünnepi gácsért sem állhatta. "Akkor találtam ki az első verset: Réce, réce, kanréce/ nem köll nekem ebédre!... Megesküdtem, soha ilyen húst nem eszem. Megkiséreltem ugyan többször, még a mája is kifordult a számból... Tulajdonképpen nem is a húst, hanem a szart és a bomlást utáltam. A csúnya élmények után képzeletem megrontotta a legtisztább ételt is előttem." Így gyakorta fogalmazódott meg enne, hogy "Mannával kéne élnem". Ha megundorodott valamitől, azt újra nem ette meg. S mint a Naplóból kitűnik, számos alkalommal találta büdösnek, romlottnak az ételt, és ezért óvakodott tőlük. Mégis olyan gyakran volt ételmérgezése, hogy valószínűleg ezek nem is mérgezések, hanem inkább lelki megundorodások lehettek, amelyeket általában hányás követett. A hányás nála olyan mindennaposnak és természetesnek tűnik, mint másoknál a böffenés. "Rettenetes napom a mai, már hajnalban éreztem, jön a meleg. Álmomban rázkódtam, fölébredtem, recsegett mindenem, persze ilyenkor legelőbb gyomrom rosszalkodik. Egész nap alig ettem valamit, csak vajas kenyeret, sört iszogattam. Sokszor hánynom kellett. És ilyenkor soha nincs idegnyugtató! Délelőtt csaknem szétdurrantam." (Napló, 1975. július 2.). Az ismétlődő hányások hátterében esetleg nyelőcső "reflux" (az étel kóros visszafolyása a gyomorból) is állhatott. A 60-as években kivizsgáltatta magát, de csak gyomorsav-túltengést találtak nála. A gyakori hányások során a gyomorsav sokszor a torkát is fölmarta, sebessé tette. "Csak reggelfelé aludtam el. Teljesen éber voltam, tán azért is, mert iszonyúan égett a gyomrom, sőt a gégém is, szódabikarom pedig nem volt." (Napló, 1975. november 9.). A gyomorégés gyakorta súlyos görcsös fájdalomba torkollott: "Most pedig olyan hascsikarásom van, alig kapok levegőt. Egészen jól voltam pedig. Nehezen írok, csak nyöszörgöm." (Napló, 1975. november 19.). "Mint aki eszét vesztette, olyan vagyok a fájdalomtól... Félóránként szívtam el egy cigarettát." (Napló, 1976. január 3.). "Délután, úgy 5-7 között rettenetes hasgörcseim voltak, megint a hegyes kések, igazán jajgattam és kétségbeestem. De elmúltak a kínok. Sajnos, elfáradok ilyenkor, a versre nincs már erőm." (Napló, 1976. február 15.).
Emésztőrendszerének e túlérzékenysége tehát lehetett az ideggyengeségéből következő túlérzékenység: ún. gyomorneurózis részjelensége. A másik lehetséges magyarázat, amelyre Nagy László is gondolt a nikotinmérgezés. A mértéktelen dohányzás a gyomor-bélrendszerükben érzékenyekben okozhat a nála tapasztaltakhoz hasonlót.
A harmadik, legvalószínűbb oka bajának egy újabban felismert fertőző-kórokozó lehetett. Meglepő módon Nagy László is gondolt erre: "Az éjjel fölébredtem, nagyon szomjaztam, egy lengyel szamócakompót, amit a hütőben találtam, kedvemre volt. Felét kanállal bevedeltem. Reggelre megerjedt gyomromban a sok édesség. Bűzlöttem, akár a cefre. Többször előfordul, hogy a cukor, csokoládé, cukros étel megerjed bennem. Valami őrült mikroorganizmus lakik a gyomromban!" (Napló, 1976. március 2., kedd). Az újabb kutatások szerint a gyomorgyulladás legfőbb kórokozója a gyomor nyálkahártya mucint termelődő sejtjeiben szaporodó Helicobacter pylory nevű, spirális baktérium. Az általa okozott gyulladás képe megfelel a Nagy László által közölt panaszoknak, de az ő életében még nem volt mód e kórokozó azonosítására.
Nagy László nagyon érzékeny volt az időjárási frontokra is, különösen a melegekre. Ilyenkor, ahogy írta, jött az "ámolygás", az amúgyis állandó álmatlansága szörnyűvé erősödött. Vágyai között éppen ezért gyakori: "Szeretnék nagyot aludni". Az öngyógyítás számos eszközével élt a Nektár sörtől a gingzeng teán át a Béres-cseppekig. Mindezt azonban sajnos tetézte az altatók, nyugtatók, fájdalomcsillapítók mértéktelen használata, felemás eredménnyel. Mindezt maga is tudta, ezért a gyógyszerekről számos alkalommal próbált leszokni - sikertelenül.
(A szélsőséges kedélyállapot) A szélsőséges kedélyállapot vagyis az alkotást kísérő lázas, "feldobott" állapot, majd az ezt kísérő kiégettség, lehangoltság, "depresszió" olyan gyakori a nagy művészek között, hogy szinte a géniuszok "foglalkozási betegségének" tekinthető. Nagyon széles az átmenet azonban a még szokványosnak tekinthető kedélyállapot hullámzás és a már kezelést igénylő mániás-depresszió vagy depresszió között. Éppen ezért is szokásos újabban inkább szélsőséges kedélyállapotról beszélni a stigmatizáló pszichiátria betegség megnevezés helyett.
A Napló feljegyzései drámain érzékeltetik Nagy László szélsőséges kedélyállapotát. Itt először az 1976. december 21-e és 26-a közötti időszakot mutatom be. "Éjjel is versek jártak fejemben. Nem győzöm őket erővel. Sok új vers. Így mostanában, sőt régen se voltam így. 46-ban egy nap írtam 9-et, de ezek rosszak voltak. A Versben bujdosó leadása előtt 3-at írtam egy nap:..." (Napló, 1976. december 21.). "A Verseim versét pallérozom. Sűrítenem kell. Nagy pesszimista vers lesz ugyanis. Kétségbe vonja az eddigi fejlődést. Sőt, véteknek tartja. Valahol, lehet, mikor a fáról lejöttünk, kezdődött minden rossz. Állatnak kellett volna maradnunk, az állat jobb, mint az ember. - Ronda nagy képmutatás ez a karácsony is. - Szédelgek egész nap, mert már legalább tíz napja nem alszom, csoda, hogy élek. És csodák csodája, hogy verseket írok örökké - bárhova nézek, bármerre kisiklok is gondolatban: verset találok - csak meg kell írni." (Napló, 1976. december 22.). "Még az éjjel megírtam 2 verset,..." (Napló, 1976. december 23.). "Nem aludtam megint, csak reggel körül szenderegtem. Dolgozott a fejem egész éjjel. Legépelek 4 verset. ...Fáj a gyomrom. Hulla vagyok. Talán most már tudok aludni! fél 3." (Napló, "1976. december 24.). "Egész éjjel ültem az ágyon, káromkodtam az álmatlanság miatt - szent karácson éjszakáján! Minden, de minden átjárt rajtam! Közben verseket is javítgattam, szavakat csináltam. Mennyi új verslehetőség is! ... Egészen lebegős vagyok. Látok még gyufavirágot is nyílni lilán!" (Napló, 1976. december 25.). "Éjjel 2 körül kihánytam mindent, csak úgy kopogtak a nyugtató tabletták a porcelánkagylóban. ...Tehát, mindent kiokádtam, és ezután édesen aludtam egészen 10 óráig! Két hét óta az első jó alvásom. Már nem fogok elpusztulni, legalábbis mostanában." (Napló, 1976. december 26.).
Máskor is gyakorta szenvedte meg az alkotás mániás fázisait. Így 1976. augusztus 29-én írta: "Alig aludtam, a versek jártak az eszemben. Szüntelen korrigáltam őket forgolódva az ágyban. Jó dolgok jutottak eszembe, így nincs okom a méltatlankodásra... - Egész nap itthon, elkezdtem egy másik verset, a Dedikációt. Jól ment, kedvemre verseltem." De a következő nap, augusztus 30-án, már így panaszkodott: "Szörnyű éjszaka, reggel 7-ig nem aludtam. Pedig a valeriánából 6-ot bevettem. Mégis: pattogtam az ágyon. Közben verssorokat írtam fejben. Örökké korrigáltam a verset, ami este úgy látszott, hogy kész. De éppen ez az éjszaka kellett a szörnyűségeivel, nélküle nem lett volna ilyen jó (relatív dolog)..." Némelykor az ihletettségnek, mint már szinte kóros jelenségnek adja plasztikus leírását. "...Angyali napom volt: lebegtem. Már majdnem angyal vagyok: van szabad akaratom, testem alig." (Napló, 1976. március 26.). "Rekord: reggel 6-ig nem tudtam elaludni. Fejemben a vers, forgatom, igazítom, javítom. Más versek, vers-sejtelmek jönnek, nem hagynak békén. 2x4 sevenaletta, 1 darab elenium -, meg se kottyan. Hajladoztam az ágyban, hogy elfáradjak: nem sikerült. Nyakam az ágy karfáján megfájdult, s végre elszunnyadtam. Sok cigarettát elszívtam. - Fölkeltem 9-kor a takarítás miatt. Boldogan lebegtem, jót reggeliztem, legépeltem a verset. M.-nak tetszett. A szerkesztőségben leírattam szépen. Nagy versnek tartják." (M = Szécsi Margit, felesége)" (Napló, 1976. április 5.). "Feszültség még erősebb. Hiába szedek bármit. Közel vagyok az őrülethez. Pofám is rángatózik." (Napló, 1975. július 6.).
S a mániás alkotói fázis után jön a depresszió, amely nála sem ritka, így 1975. június 25-én írta: "Ma "depressziós" vagyok... Semmi erő bennem, a tollat alig bírom." 1976. január 12-én pedig a következő sorok olvashatók a Naplóban: "...az írástól félek. Eltelt a nap, tettem-vettem, rendezkedtem, farigcsáltam, köszörültem a faragó kést. De a papír fölé ereszkedni nem mertem." "Tiszta idő. - Jót reméltem ettől a naptól, s íme: alig élek. Lehet, a versbe belebetegszem? Nagyon tehetségtelennek tartom magam. Félek az írástól, menekülök az íróasztaltól. Ha versre gondolok, végigfut rajtam a hideg." (Napló, 1976. február 9.). "Szörnyen levert vagyok ma is. Étvágyam nincs... Még nézni sincs kedvem. Munkához egyáltalán... Álmatag és émelygős vagyok..." (Napló, 1977. január 16.). "Olyan árva és esendő vagyok, hogy ez már gyalázatos képtelenség... Nincs erőm semmihez. Kiesik a toll a kezemből...Ténfergek, asztalhoz ülök, lefekszem, alszom, így megy egész nap. Már majdnem azt gondolom, jó volna elaludni örökre. Semmi étvágyam." (Napló, 1977. február 6.).
Nem véletlenül kutakodott az Elhullt bolondok nyomán Balassitól Latinovitsig, hiszen a magyar művész sors neki is kijutott. Csak kivételesen adatott meg neki az a harmónia, amiről a Naplóban 1976. március 13-án beszámolhatott: "Nagyon jót aludtam. Érdekes, mostanában nem álmodok. Mára teljesen megváltoztam. Egész napom nyugodt és szép volt. Foglalkoztam a kastélyos verssel... - Megjött az étvágyam, jóízűen eszegettem a sült kolbászt, sok narancsot hámoztam magamnak, teákat főztem. Ebéd után aludtam... - Este új szavakat, sorokat írtam a vershez." Éppen ezért is írta 1975. november 10-én: "Ha egészséges vagyok, minden jó."
(Életmódja) Az életmódot meghatározó "szent-háromságnak" a táplálkozást, az élvezeti cikkeket és a mozgást-pihenést tartjuk. Táplálkozásában elég válogatós volt, de azért gyakorta követte a paraszti konyha sajátosságait: kedvence a szalonna, a tojás, a disznósajt, sült kolbász, zsíroskenyér, káposzta, stb. volt. Rendszeres, de általában mértéktartó borfogyasztó volt, legalábbis a Napló írásakor. A töményitalozásra csak ritkán, inkább társaságban került sor. A Naplóban csak elvétve találhatunk olyan feljegyzést, mint 1975 május 12-én ("eléggé ittas vagyok") vagy  1976. január 13-án, kedden, ("...Most ittas vagyok. Miért? Három hétig nem tudtam írni. Szétrázott a szigligeti klíma, mint kövesút a rossz szekeret. Gyenge voltam, borzasztóan búskomor.")
Sajnos a cigarettázásnak rabja volt. Már tizenéves korában rászokott, ráadásul a legerősebb Philip Morrist szívta. Napi fogyasztása függött a munkától, lelkiállapotától, de mindenképpen szenvedélyes dohányosnak számított. Sajnos ezt sohasem tudta feladni, mivel alkotókészségét befolyásolta volna, ugyanakkor a cigarettázás fontos oka lehetett mind gyomor-bél panaszainak, mind a koszorúerek korai beszűkülésének. Maga is érezte e szenvedélyek veszélyességét:

A rendszeres és mértéktelen kávéfogyasztás is jellemző volt rá. Agyának e mesterséges csiholása részben magyarázatát adhatja idült álmatlanságának és az altatószerek rendszeres használatának. Együttesen pedig ezek olyan ördögi kört jelentettek, amely egészségromlásának örvényéhez vezetett.
Életmódjának értékei közé sorolható testedzése, a tornát (fekvőtámaszt) és jógát rendszeresen gyakorolta. Emellett nagy szerencséjére, istenadta tehetségének és a családi indíttatásnak köszönhetően, a kézimunka szeretete és művelése egész életében elkísérte. A fúrás-faragás, az esztergálás, a barkácsolás rendszeres kikapcsolódást biztosított számára, így neki megadatott a kimerítő szellemi munka harmonikus ellentétpárja: a fizikai munka, vagyis az agyi regenerációt segítő "bütykölés". Emellett rendszeresen aludt délután is, ezzel próbálta kóros álmatlanságát kompenzálni.
(Halála) A Naplóban egészségi állapota - az alkotás gondjai-sikerei, a tények: találkozások, utazások, szórakozások, stb. és az álmok mellett - központi téma. Szív és érrendszeri betegségéről azonban csak elvétve történik említés (1975. március 25-én vérnyomása 180/90 hgmm), noha a gyakori késszúrásszerű és felfelé kisugárzó gyomorpanaszainak a hátterében koszorúér-görcse (ún. angina pectorisa) is állhatott. Például 1975. július 14-én a születésnapján: "Éjfél után, 2-3 közt... fájdalmaim voltak... Ólomfa nőtt bennem, hasamban a gyökere, mellemben (középen) s nyakamban a törzse, fejemben a koronája. Olyan nehéz fájdalomfa, moccanni alig bírtam. Még a tenyerem közepe is fájt." Maga is tisztában volt a lehetséges kórokokkal. "Kár, hogy a dohányzást nem tudom mérsékelni, sok bennem a méreg, és ez öli az energiát... Bal oldalamban szúrás, tán a gyomorról sugárzik, mert mintha a szívem is fájna." (Napló, 1976. június 9.). Természetesen mindez kedvezőtlenül hatott alkotókedvére és személyiségére. "Kard a szívemben. Eddig sugárzik hasamból a fájdalom. Reggel már éreztem, délre alig tudtam szólni. Sok minden beszedtem ellene... Lehet, hogy én is inni fogok újra. Bezárkózom újra. No de, erről majd máskor! Össze kell szednem magam." (Napló, 1976. szeptember 21.). A túlfűtött alkotási láz természetesen nyomot hagyott érrendszerén is: "8-kor keltem, pedig csak fél 6 körül aludhattam el. Az éjszakát hánykolódva, teljesen ébren töltöttem. Elszabadult a pulzusom, teljes erővel és igen gyorsan vert, képzeletem is annyira működött, kiabálni szerettem volna." (Napló, 1975. június 27.).
Orvosi szempontból ritka lehetőség a szívinfarktus előzményeit olyan pontosan nyomon követni, mint ahogy a Napló 1978. évi leírása kínálja. S ez nincs Nagy László ellenére, hiszen azt írta: "ezek a följegyzések csak emlékeztetők (, ha nem nekem, akkor másnak". Érdemes arra is utalni, hogy 1978 végzetes januárja előtt, 1977 decemberében három hetet a szigligeti alkotóházban pihenéssel töltött: "Ebben a három hétben csak játszottam, nagyon rámfért". De térjünk rá életének szomorú fináléjára: "Reggel már éreztem, rossz napom lesz. Furcsa idegesség remegtetett... beleállt a kard a bal oldalamba, hasamtól a szívemig szúrt..." (Napló,  január 5.). "...Igen nyomott nap a mai..." (Napló, január 12.). "...Szörnyű álom... Melegfront, igen megvisel..." (Napló, január 13.). "...Érzi hasam a frontot: bal oldalamban kés." (Napló, január 16.). "...Megpuffadt a hasam, biztos megint front van." (Napló, január 21.). "Majdnem elpatkoltam az éjjel, fuldoklásra ébredtem, hajamról is csöpögött a víz. Forgolódtam, ülni szerettem volna, karjaim fájtak, gyomromtól a fejem tetejéig tompa fájás. Verejtékezve kinyitottam az ablakot, sokáig szellőztettem. Aludtam 10-ig. Semmi erőm egész nap... M.-tal kisütöttük, hogy ez influenza, már a múlt hét derekán éreztem, a szüntelen álmosság is erre vall." (Napló, január 22.). "Rosszul gondoltam az este, hogy a javulás, pontosabban a gyógyulás útjára tértem... Teljesen erőtlenül." (Napló, január 23.). "Alig javulok. Fél 11-ig aludtam... Kávézás után újra ágyban, kettőkor pirítok két szelet kenyeret, kínosan nyelem. A bolgár csergével betakarózva is borzongok. Ez nyilván az időfronttól van. Ha nagyot lélegzek, csaknem szétreped a mellkasom. Ennek okát nem tudom. - ...Lázam 37,9, ilyen magas még nem volt. Nem tudom, mit jelent. Azt-e, hogy a szervezet összeszedte magát és támad? Bár így volna." (Napló, január 24.). "Átok ez a betegség, az ágyban is másképpen fekszem... ...estefelé fázni kezdtem. Fél 7-kor lázmérés: 38,4 - ez több, mint a tegnapi. Lesújtó. Azonban: majd csak megbirkózom a betegséggel. Mellemnek teljes szélessége fáj, de a lélegzés már nem oly nehéz." (Napló, január 25.). "...Nehéz nap. Milyen részeim fájnak? Hajam, szemem, fogam, nyakam, hónaljam, mellkasom, ágyékom, általában bőröm, s néha egy-egy lélegzet-elállító villám bennem. Fél 7-kor 37,8 a lázam... Fázom." (Napló, január 26.). "...Egész múlt éjjel izzadtam, ettől sokat javultam. Étvágyam igen közepes. Láz: 37,3..." (Napló, január 27.). " Hát ma mi történt? Talán meggyógyultam... De ne kísértsem az Istent, a sorsot." (Napló, január 28.). "Esett az eső reggelre. Én fél 11-ig húztam az alvást izzadozva. Gyenge vagyok még." (Napló, január 29.).
S 1978. január 30-án meghalt. Előző nap részt vett a Kassák Klubban Szécsi Margit versmondó estjén. Éjjel 1 órakor még telefonon beszélt valakivel. Viszont Szécsi Margit elmondása szerint "Reggel nyolc óra tájban hallottam, hogy erősen hörög. Bementem, mondta, rosszul van. Nehezen lélegzett. - Hívom a mentőket. - Nem bírom ki addig - mondta László. Próbáltam segíteni, mert egyre nehezebben kapott levegőt. Segítettem felülni, vicsorítva erőlködött, a szája habzott, visszahanyatlott. A mentők elég hamar megjöttek. De abban a pillanatban, ahogy beléptek, az egyik szeme mintha már megmerevedett volna. Engem kiküldtek. Nem tudom, mit csináltak. Öt perc múlva behívtak, s mondták: nem tudnak segíteni."
A leletek és a kórboncolás értelmezése egyértelmű: "időzített aknaszíve" (Illyés Gyula) felrobbant. A szívkoszorúerek beszűkülése miatt gyakorta lehetett a szívizomzatában vérellátási hiány, amely gyomor- és mellkastáji fájdalommal járt. A szívkoszorúerek szűkülete egy ídő után olyan szintet érhetett el, hogy a vér az érfalon belül megalvadt (ezt nevezzük trombózisnak) és a vérellátási zavar a szívizomzat elhalását okozta. Valószínűleg 1978. január 22-ére virradó éjszaka volt az első szívinfarktusa (a szövetpusztulás okozta lázat(hőemelkedést hitték influenzának), amit január 29-én követett a második, a végzetes.
A kórtörténet sok szomorú tanulsággal szolgál. Koszorúér-szűkületének romlását orvosi kezeléssel (meg persze életmódváltással) bizonyosan lassíthatták, sőt megállíthatták volna. Miért nem segítettek az orvosok? Maga írta Naplójában: "Orvost kéne hívni, jót, de ilyen nekünk nincs." Valóban?
Sejtette sorsát, hiszen az általa kiadás alárendezett, de már halála után megjelent Jönnek a harangok értem címadó írásában jövendölte: "Megmossa anyám hajamat - utoljára mossa - nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagu útra... Elejtem a verset. Majd jöjjenek el értem a  harangok."
Mégis, magam inkább Lorcáról írt sorait érzem idevalónak: "Mikor  kisérték a csendőrök, a szeme könnyes volt, azt mondják. Félt volna a haláltól? Nem hiszem. A riadalom nem a férfié lehetett, hanem a költőé. A megíratlan dalok, a füstté vált ábrándok, tervek mardosták azokat a fekete szemeket. Nincs bocsánat a halálnak."
Köszönetnyilvánítás. Hálás vagyok Ágh Istvánnak a kézirat elolvasását követően adott fontos információkért és tanácsokért, valamint Nagy Andrásnak a családjuk életéről nyújtott tájékoztatásért. Köszönöm Dr. Losonci Andrásnak a patográfia értelmezéséhez nyújtott segítségét.