Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tverdota György
Kassák avantgárdja, a harmincas évekből visszatekintve
Kassák pályája a század elejétől a század utolsó harmadáig terjed, s az általa nyújtott teljesítmény jellegében is összetett. Értékelésében mégis alighanem annak az 1915-től 1927-ig tartó bő egy évtizednek lett kulcsjelentősége, amikor a magyar avantgárd vezéralakja és vitathatatlanul legjelentősebb alkotó egyénisége volt. Ezt az állítást még azzal nyomatékosítanám, hogy a kritika őt a magyar irodalmi avantgárd reprezentatív alakjaként tartja számon, azaz a hazai izmusokról az ő tevékenységének méltatása révén mond ítéletet. Tehát a harmincas-negyvenes évek költészetfelfogásának olyan hivatásos elemzője számára, mint amilyen én magam az Irodalomtudományi Intézet kritikatörténeti vállalkozásában való részvételem miatt vagyok, egyáltalán nem mellékes a hozzászólásom címében rejlő kérdés: hogyan látták a korszak írástudói Kassák avantgárdját?
A helyes nézőpont kialakítása érdekében nélkülözhetetlen rekonstruálni, milyen volt a MA szerkesztőjének pozíciója a felívelés szakaszában és a csúcsponton. E pozíció meghatározása során kettős megközelítéssel élünk. Először is arra vetünk pillantást, milyennek mutatkozik Kassák alakja Gáspár Endre igen figyelemre méltó írásában, a költőről írott első monográfiában, a Kassák Lajos az ember és munkája című könyvében (Bécs, 1924). A szerző szemében Kassák a század legnagyobb magyar költője. A kortársak közül egyedül a nyilvánvalóan a másik legnagyobbnak tekintett Ady Endre teljesítményével szembesíti líráját, de "az utolsó nemzeti költő" ebből az összehasonlításból egyértelműen hátrányosan kerül ki. Hasonló konfrontációt néven nevezett külföldi alkotókkal (kivéve az előfutárként számon tartott Whitmant) Gáspár nem hajt végre, csak könyve hősének az avantgárd iskoláihoz való viszonyát taglalja, de nem kétséges, hogy a kassáki teljesítményt világirodalmi rangúnak látja. Mindennél többet mond az a körülmény, hogy a költő általa értelmezett gyakorlatára egy egész esztétikai elmélet építményét emeli, azaz az egyedi műből egyetemes következtetések levonását tartja lehetségesnek.
Ha másodszor nem a hívek, hanem a vitapartnerek ekkori Kassák-képét igyekszünk rekonstruálni, nemigen találunk tanulságosabbat Komlós Aladárnak, Kassák "leghűségesebb ellenfelének" 1933-as visszatekintésénél: "A háború-utáni években Kassák kérdésessé tette egész művészet-szemléletünket. Úgy látszott, hogy ha igaza van, akkor a múlt irodalmának nagy része értéktelen, s valami merőben új művészetnek kell megszületni. Úgy látszott, hogy az emberiség új politikai, gazdasági és erkölcsi rendje előtt állunk, s ezért a művészet laboratóriumaiban is új patenteket kell sürgősen kidolgozni... Lehetségesnek látszott, hogy rövidesen, talán már másnap sohanemlátott, új művészi formák fognak felbukkanni. 1920-22 közt majd minden hónapban fel is tűnt egy-egy új forma: számvers, képvers, mercizmus, taktilizmus, képarchitektura, maori versek, stb. Kassák ennek a korhangulatnak köszönte a glóriát, amely éveken át körülvette. Az volt a híre, hogy ő a főpapja és bizalmasa az új istennek, a Jövő és Forradalom ismeretlen istene neki súgja meg legtitkosabb szándékait." A Komlós Aladártól vett idézet mindazon szerzők megnyilatkozásai helyett álljon itt, akik rezignáltan, kétségbeesetten, bosszúsan, fokozódó ellenérzésekkel de egy ideig többé-kevésbé tehetetlenül és tanácstalanul, elbizonytalanodva szemlélték a kassáki új költészeteszmény sikerét a fiatalabb generációk képviselőinek körében.
Ha nem látjuk Kassáknak ezt az abszolút helyzetét egy adott történelmi pillanatban, akkor a későbbi, méltányló eltökéltségű kritika hibájába esve elkenjük azt az éles és érdes tényt, hogy a költőnek meg kellett élnie korfordító ambícióinak szinte teljes bukását. Nem is egy kudarccal, hanem kudarcok sorozatával kellett szembenéznie, s szinte poraiból megélednie a harmincas években. Ez a folyamat alkotói karakterének többrendbeli átalakulása árán ment végbe. Meg kellett úsznia, hogy az izmusok összeomlása maga alá temetheti őt.
A legnagyobb erősségű rengéssel, amely a hazai avantgárd összeomlásához vezetett, csak utalásszerűen foglalkozom itt, fölidézve azt, amit egy korábbi tanulmányomban írtam. Eszerint az izmusokkal szemben a húszas évek második felében lefolyt csatát nálunk az irodalmi kulturális ellenfelek alkalmi koalíciója nyerte meg. A szociáldemokrata írástudók a Népszava-vitában Kassák érthetetlenségét, s a munkásközönségtől való idegenségét hangsúlyozták. A 100% kommunista szerzői a röpirat életének bő három éve alatt az avantgárd álforradalmiságát hangoztatták. Az újnépies irány felől az izmusok programja nemzetietlennek, kozmopolitának, a magyar hagyományoktól idegennek minősült. A Nyugat köre az újbarbárság képviselőit, a civilizáció ellenségeit, a kulturális amerikanizmus előfutárait kezdte látni a formabontó törekvések híveiben. Ez a minden irányból jövő vehemens támadás, általános idegenkedés elszigetelte a Dokumentum című folyóirat köré tömörült Kassák-iskolát. Ez azonban önmagában még csak csatavesztés lett volna. A továbbiakban azt nézzük meg, hogyan és miért lett ebből a balvégzetű hadjáratból az egész háború elvesztése, s az azt követő béke milyen időket hozott Kassákra, a magyar avantgárd Mariusára?
A csatateret a vert sereg kétségkívül méltósággal, rendezett sorokban hagyta el, s hosszú időre védekezésre rendezkedett be szekérvárában, amelyet Munka névre kereszteltek el. A mozgalom, amely egy időben irodalmunk egészét kívánta a maga arcára faragni, ezáltal szűk és zárt szektává szorult vissza. Noha maga Kassák deklarálta a harmincas években a szélesebb közvélemény előtt, hogy "az izmusok megbuktak és nem tudtak tovább fejlődni", a szektán belül a Mester tekintélye töretlen maradt. Az itt uralkodó játékszabályok értelmében az avantgárd paradigmaváltása egyszer s mindenkorra átrajzolta a magyar irodalom képét és értékrendjét. Az olyan darabok, mint az Éposz Wagner maszkjában kötetből származó Bányászok a hajnalban, ebben a körben változatlan érdeklődésre tarthatott számot.
Az irodalmi köztudat és közhangulat azonban alapvetően megváltozott Kassák teljesítménye körül. Ha az ellene folytatott polémia vehemenciáját, kiterjedését, élességét és következetességét nézzük, akkor az a látszat keletkezik, mintha nemcsak legádázabb, de legeredményesebb ellenfelei is a munkásmozgalmi szélsőbaloldal nevében támadó írástudók lettek volna. A 100%-tól annak megszűnte után átvette a stafétát a Társadalmi Szemle, illetve a Korunk és a szomszéd országok más baloldali sajtótermékei. Kassákban az osztályárulót, a szociálfasisztát, a munkások ellenségét, a polgárság elvtelen kiszolgálóját igyekeztek láttatni. József Attila legszektásabb hónapjaiban a 35 versről írott pamflet egyik fő szólama ezzel a kommunista kritikával harmonizált. Érdekes, hogy Illyés és Kassák Vas István által megörökített, 1932 őszére vagy 1933 elejére tehető indulatos összeszólalkozása, az ún. "lépcsőházi közjáték", ugyanennek a politikai eredetű ellentétnek a megnyilvánulásai közé sorolható.
Holott a Kassák fogadtatásában bekövetkező fordulat, s így József Attilának és Illyésnek az egykori mestertől való eltávolodása és szembefordulása is érdemben a poétika és az esztétika területére korlátozódik: mindketten a költői konvencióknak Kassák által kezdeményezett gyökeres reformját tették semmissé a maguk pályáján, s kétségbe vonták az avantgárd totális hagyománytagadásának létjogosultságát. Vas István pontosan leírja azt a romboló hatást, amelyet őrá, az ifjú Munka-körösre és az ő Kassák-követő ízlésére a Nehéz föld kötet és Illyés ezután következő költői gyakorlata tett. Illyés bűnét, hogy "rossz" példát mutatott a népi hagyomány költői kiaknázására, továbbiakkal tetézte: fölvette a kapcsolatot azokkal az illegális körökkel, amelyek Kassákot dühödten támadták, majd jó viszonyt alakított ki az Osvát nélküli Nyugattal és azzal a Babits Mihállyal, aki a Halálfiairól írott Kassák-kritika publikálása ellen tiltakozandó ki akart lépni a Nyugat szerkesztőségéből.
József Attila említett kritikájában a direkt politikai támadáson túl a Kassák-versek belső koherenciájának gyengeségét veszi célba, azt tehát, hogy írásaiban "nincsenek meg az írás jelei. Mondatokat mond, amelyek a mondattani kapcsolatokat nélkülözik. Képeket képzel, amelyek közül hiányzik a szemléleti folytonosság. Gondolatokat gondol, amelyek jelentést nem hordoznak." Bírálatában kiáll amellett a követelmény mellett, hogy a műalkotásnak értelmesnek kell lennie. Fenyő Lászlónak ugyanerről a Kassák kötetről a Nyugatban megjelent kritikája sokban egybevág a József Attiláéval. Ő is szóvá teszi, hogy a versekben "se pont, se vessző, kérdőjel, felkiáltójel - sima massza az egész". Az írásmódnak ezt a sajátosságát két szempontból bírálja: egyfelől a befogadó számára fölöslegesen okozott megértési nehézségek miatt: "az olvasó elakad és esetleg kétszer-háromszor is újraolvassa", másfelől öncélúsága okán: "Játéknak talán szórakoztató" - kiált föl "e kétes vívmány" láttán. Kassák verseit "emlékképek laza sorozatának" láttatja. József Attilához hasonlóan fönnakad "a domboldalon ketyegő acélcilinder" képtelen képén, vitatva e szövegegység szerepletetésének költői indokoltságát: "ki meri állítani, hogy Kassák versében az acélcilinder végzetszerűen szükséges, amellyel maga a vers áll vagy bukik?"
Fenyő László és József Attila kritikája köré a harmincas-negyvenes évek modern kritikusaitól származó, az avantgárd Kassáknak címzett bíráló megjegyzéseknek sűrű hálóját szőhetjük. Fejtő Ferenc a Földem, virágom kötetről írott bírálatában idézi a szerző önnönmagát kompromittáló szavait: "Költő létemre megöltem magamban a verset". "A verset - folytatja Fejtő - egyetértőleg rímeivel, kötött ritmusával, formájának törvényeivel meg akarta ölni, ki akarta küszöbölni", holott mindez a kritikus szerint, ha nem is lényege, de mindenképpen a lényeghez tartozó jegye, az ősi és mindig megújulható, kötöttség, amely felszabadít: a forma. A következtetés útját megkönnyítendő, helyezzük nyomban ide azt a normát, amely nevében Fejtő, József Attilára hivatkozva, negatívan ítélte meg Kassák ún. "esztétikai gépromboló" igyekezetét: "Sokszor beszélgettünk arról, hogy a költészetet is sok kisikamlástól, kárbaveszett fáradságtól, ízlésficamtól és stílusbeli műveletlenségtől szabadítaná meg a zeneakadémiák mintájára alapított költő-akadémia, a rendszeresített utánzásban rejlő erőpróba." Nem szorul bizonyításra, hogy az esztétikai géprombolás és a költő-akadémia eszméje mennyire összeférhetetlenek egymással.
Ignotus a Földem, virágom kötet kapcsán arra a kérésre keres választ: miért nem ragadja őt magával Kassák expresszionista szabad verse, s összehasonlítván a kassáki lírát a hagyományos verssel, megfogalmazza az előbbivel szembeni szkepszisét: "a régi fajta, a kötött versben a vers, a muzsika, a lejtés: segítette az értelmet. Azonkívül: a vers mondata nagyjában a szokott mondat volt, tehát rájárt az esze mindenkinek, -- a szavai használatos szavak voltak, miknek jelentése megegyezésből állapodott ki. Ezek a segítségek, szokottságok, megegyezések tették együtt a hidat, melyen át a költő mondanivalója eljutott az olvasó megértéséhez. Az expresszionista vers a hidakat felrobbantja, amihez bizonyára joga van. De ő a magáét miből építi?" A kérdés, természetesen, költői.
Halász Gábor ugyancsak a válogatott versekről írott bírálatában tekint vissza a költő avantgárd korszakára. Már a költő futurista, expresszionista hangvételű darabjaival szemben is vannak komoly fenntartásai, de a legelítélőbb szavakat a dadaista korszak terméséről ejti: "A forradalom és bukása, az emigráció önkívülete csak felfokozza ezt a rossz hangot. Az új minta, a legújabb, amit feltétlenül át kell venni, a dadaizmus, az értelem csődje. Józan eszét ő is beletöri a zagyvaságokba, a belső szerkesztést, amelyre oly büszke volt, végképp feladja, lompos prózasorokban hódol a divatnak, végre képversekkel takargatja kifejezés-képtelenségét."
A legkegyetlenebb és legpenetránsabb kritikát azonban Komlós Aladár említett tanulmánya gyakorolja a költőn, amelyben "a hírhedt" Kassák alkonyáról  beszél. "Az avantgarde mindent elölről akart kezdeni - írja Komlós - Csak az a baj, - fűzi hozzá - hogy az avantgarde sokkal többet vetett el, mint bármely más kor és sokkal kevesebbet hozott. Rombolni oly hevesen és alaposan rombolt, mint egy zseni, építeni azonban már csak úgy épített, mint holmi szerény tehetség." Hibáit abból származtatja, hogy három dolgot becsült túl: a mát, a forradalmiságot és az újszerűséget. Kassák avantgárd-korszaka csúcsteljesítményeinek korai expresszionista ódáit tekinti, a Máglyák énekelneket már csak "gyöngyszemsivatag"-nak nevezi, s a Gáspár Endre által világirodalmian újszerűnek és kiemelkedő jelentőségűnek vélt "atematikus verseket", voltaképpen a számozott költeményeket a pálya mélypontjára helyezi: bennük, szerinte Kassák "csaknem minden egység híján követi, vagy inkább keresi össze a legszeszélyesebb és legösszefüggéstelenebb képeket. Ekkoriban röpítette világgá legtöbb tévedését." A világot Komlós szerint "csak az győzheti le, aki tudomásul veszi". Kassák ezzel szemben "úgy tett, mint egy katona, aki olyképen akarja legyőzni az ellenséget, hogy elalszik s furcsát álmodik róla."
A harmincas évek Kassákkal szemben felhozott vádjai közül a szűk keretek között is szólnunk kell még egyről: doktrinérségéről. Általánosnak mondható, hogy a kritikusok rosszallóan tartják számon a költő manifesztumait, érintkezését a különböző izmusokkal, amelyek - Bálint György szavával - "ma már végérvényesen a múlt birodalmába tartoznak, de emlékük fennmarad, mint irodalomtörténeti kuriózum, mint fejlődéstörténeti tünet." Kocogh Ákos, az expresszionizmus későbbi monográfusa a művészeti expresszióval, mint a művészet általános jegyével szembehelyezi az irányzattá, korlátozott akarattá torzult expresszionizmust, s eme irány reprezentatív képviselőjeként a magyar költészetben Kassákot bélyegzi meg. Ezen a ponton még az a Gyergyai Albert is a bírálókhoz csatlakozik, akinek a Földem virágom kötethez írott előszava döntő mértékben hozzájárult a Kassák-líra recepciójának pozitív színezetűre válásához: "elméletet elméletre, manifesztumot manifesztumra halmozott, egyszerre két táborral küzdve s már-már egyedül mindenki ellen... ez a szilaj rúgkapálózás, körmönfont teóriákon át, inkább groteszknek, talán felháborítónak, legfeljebb nyugtalanítónak hathatott".
E néhány kritikai vélemény ismertetése után elérkeztem felszólalásom első konklúziójához. Látnunk kell, hogy a harmincas éveknek az irodalmi korszerűség mérlegén is sokat nyomó hangadó kritikusai, akik bírálói tollukra méltatták a lírikus Kassákot, komoly fenntartásokat hangoztattak avantgárd korszakában folytatott költői és értekezői tevékenységével szemben. Ezek a bírálatok zömmel egy olyan poétika (pontosabban: olyan poétikák) nevében hangzottak el, amely(ek) az avantgárd megjelenéséig érvényben lévő prozódiai, műfaji, poétikai normák és megszentelt hagyományok tiszteletben tartását követelték az irodalom terrénumára belépő alkotótól, s amelyek a szabadverset, szimultaneizmust és minden, az avantgárd által bevezetett poétikai újítást csak az eddigi eszköztár gyarapításaként, mellérendelten tűrtek meg. Ha költészetről szólva a formának a legkisebb jelentőséget is tulajdonítjuk, akkor az általam vizsgált Kassák-kritika kapcsán a húszas-harmincas évek fordulóján nem paradigmaváltásról, hanem paradigma-visszaváltásról, a modernségnek hagyományos formaképző elvekkel történő összeegyeztetési törekvéséről kell beszélnünk.
Ha gondolatmenetemet ezen a ponton lezárnám, megrágalmaznám Kassákot is és a harmincas-negyvenes évek róla szóló kritikáját is. Kassáknak sokkal nagyobb megbecsülést sikerült kivívnia a korszak kritikájának és közönségének körében, mint ahogyan ez az eddig elmondottakból látszik, az időszak írástudói pedig sokkal érzékenyebbek voltak az író újszerű formai megoldásai iránt, mint amiről tendenciózusan kiválasztott idézeteim tanúskodnak. Nem elsősorban arra gondolok, hogy az Egy ember élete teljes sikert aratott, mivel az életrajzi regény körüli lelkendezés nagyon sok méltató számára épp arra szolgált, - erre talán Schöpflin Aladár irodalomtörténete a legjobb példa hogy megkerüljék a nehezebb feladatot, a költői életmű mérlegre tételét.
A harmincas évek költői produkcióját illető pozitív értékítéleteknek azonban általában éppenséggel az avantgárd korszak fentebb részletezett elmarasztalása volt a feltétele. Vagy úgy, ahogyan ezt Halász Gábor (és jó néhány kritikus társa) tette, amikor "megeredt beszédnek", letisztulásnak, megszelídülésnek, elcsendesedésnek minősítette az érett Kassák irányában a húszas években végbement fordulatot. Vagy úgy, ahogy Radnóti, aki a bibliai verselési módot, Berzsenyi költői hangvételét, az antik metrumoknak a szabad versen történő átsejlését vélte észrevenni a költő újabb szövegeiben. A megbecsülés általánosan használt formulája az volt, hogy a harmincas évek Kassákja a tízes-huszas évek Sturm und Drangja után úgymond "klasszicizálódott". Klasszicizálódáson nem azt értették, amit például Radnóti Miklós kapcsán lehetett érteni, tehát az ecloga műfaj felelevenítését, a nibelungizált alexandrin használatát, hanem csupán azt, hogy a Földem virágom versbeszéde higgadtabb, a Fújjad csak furulyádat hangvétele elégikusabb vagy idillbe hajlóbb, mint a korábbi korszakok hirdető ódáinak harsánysága, a dadaista versek kifürkészhetetlen értelme, a konstruktivista darabok körzővel vonalzóval kimért mérnöki szárazsága. Az új szövegek elemei közötti erősebb szemléleti folytonosság megnyugtatóan hatott a kritikusi idegekre, s még az olykor-olykor közbeékelődő irracionális asszociációk iránt is elnézőkké váltak.
Előfordult, hogy másfelől Kassák egykori harcostársai nosztalgiával gondoltak vissza a húszas évek közös bécsi vállalkozásaira, mint például Németh Andor, aki egyik előadásában nagy megbecsüléssel szólt A ló meghal, a madarak kirepülnek című darabról. A közmegegyezésnek engedve ugyanakkor kötelességüknek tartották, hogy egykori lelkesedésüket mai, higgadtabb énjük mértéktartóbb belátásaival egyensúlyozzák ki: "Ma már tudom, - teszi meg a kötelező engedményt Németh Andor a harmincas évek modern klasszicista ízlésének - hogy a közlési szándéknak ez a teljes kiküszöbölése, a retorikának és pátosznak következetes hiánya nem adhat teljes verset, teljes esztétikai kielégülést." Második konklúziónk gyanánt tehát elmondhatjuk, hogy Kassákot a kor kritikája - nem minden fájdalmas műtét nélkül - elválasztotta önnön avantgárd korszakától, mint olyan valakit, aki lehiggadt, megtisztult, meghaladta korábbi, korlátozottabb önmagát, s az operáción átesett költőt megbecsüléssel övezték. A Gáspár Endre-féle elismerést mindazonáltal a harmincas-negyvenes évek közvéleménye mértéktelenül túlzónak tartotta volna, és soha többé nem látta Kassákot olyan jelentékenynek, mint amilyennek a húszas években sokak szemében tűnhetett. A Mesterembereket, az Anyaságot, a Boldog köszöntést, a Tisztaság könyve némely darabját a középpontba állító ekkori szerényebb, mértéktartóbb megbecsülő értékelés viszont mindmáig időtállónak bizonyult.
Az elmondottakhoz még egy megjegyzés kívánkozik. Kassák átértelmezéssel végrehajtott rehabilitációja alkalmasnak bizonyult arra, hogy avantgárd korszaka utólag kedvezőbb megítélést kapjon. Nem Murányi Kovács Endrének a Munkában megjelent méltatásaira gondolunk, s még csak nem is ifj. Vajda János vagy Vajda Endre szintén elfogultnak minősíthető kiállására az avantgárd Kassák mellett, hanem arra, hogy már ekkor felbukkant a később olyan nagy karriert befutott formula, amely szerint a harmincas-negyvenes évek Kassákjában és általában a korszak más költőinek gyakorlatában is, megszüntetve megőrződtek, elfelejtve megmaradtak az avantgárd korszak nagy vívmányai. A szépítő költészet helyébe az izmusoknak köszönhetően került az építő költészet elve. Másrészt arra gondolunk, hogy 1945 után Sőtér István, Lengyel Balázs, vagy a költő hatvanadik születésnapjára megjelent emlékkönyv egyik-másik szereplője (elsősorban az újra megszólaló Gáspár Endre) részéről friss érdeklődés ébredt az avantgárd iránt, amelynek igazi folytatása majd csak a hatvanas-hetvenes években mutatható ki.
Az utóbb elmondottak árnyalják, de - úgy vélem - nem érvénytelenítik azt a konklúziót, amelyhez felszólalásomat vezetni szeretném: a harmincas évek kritikája a modern klasszicizmus poétikája szellemében egészében elutasítóan viszonyult Kassák avantgárdjához, s a költőt annyiban fogadta el, amennyiben úgy ítélte meg, hogy meghaladta azt a költői gyakorlatot, amelyet a tízes-húszas években folytatott.