Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
A filológus harca a sárkánnyal
(Szörényi László: Delfinárium. Filológiai groteszkek)
A címbeli metafora indoklásra szorul: írhattam volna butaságot is. Lényegében
erről van szó. Szörényi a kötet minden írásában a butaságot győzi le, ha
úgy tetszik, vágja le egy-egy fejét, tudva, hogy a levágott fej helyén
újabb fejek nőhetnek. A butaság azonban túlságosan általános fogalom, írott
dokumentumai végigkísérik az embert a történelem különböző korszakain;
Szörényi a magyar politikai és kulturális hagyomány utóbbi öt évtizedének
politikailag (is) motivált butaságáról beszél. Olyan esetekről és jelenségekről,
amelyekben (a magyar mentalitástörténet szempontjából jellegzetes módon)
összeötvöződnek az esztétikai aspektusok az erkölcsiekkel: butaság társul
aljassággal, otrombaság gyávasággal, s a rossz vagy semmilyen gondolatok
(amelyeket Szörényi tollhegyre tűz) még rosszabb vagy még semmilyenebb
mondatokban szólalnak meg, ezeket aztán lehet kéjjel idézni és megsemmisítő
gúnnyal kommentálni.
Szörényi László komoly tudós és felkészült filológus, ugyanakkor szatirikus
vénája is van, és nincs híján annak a pedagógiai ambíciónak sem, amelyet
József Attila fogalmazott meg, hogy tudniillik egész népemet és nem középiskolás
fokon, vagyis (és ez így már jellegzetes magyar tünemény) az éppen aktuális
"fura urak" ellenében.
A Delfinárium írásai legalább két évtized szellemi ellenállásához járultak
hozzá. Biztos, hogy a Delfinárium nem Szörényi főműve, s hogy a magyar
tudománytörténet nem elsősorban ezért fogja őt számontartani; de az is
biztos, hogy a kötet írásainak a maguk idején nagy volt a hatásuk (a kötet
első felét kitevő "delfinező" tanulmány mögött egyébként jelentős kutatómunka
áll), s hogy most sem elsősorban dokumentumértékük van.
Mielőtt azonban rátérnék a kötet voltaképpeni megbeszélésére, szeretném
egy személyes jellegű példával érzékeltetni, mennyire benne voltak (és
persze vannak most is) a levegőben azoka tapasztalatok, amelyek Szörényit
írásra késztették. A kötetben sokszor esik szó a cenzúráról, arról, hogy
nemcsak szövegrészek, hanem egyes szavak is nemkívánatosnak minősülhettek;
ezeket a szavakat eltüntették, és másokat állítottak a helyükbe. Ezt a
nyelvi játszmát az anyanyelvvel együtt tanulta meg az én nemzedékem. Első
képeskönyvem Móra Ferenc verses ábécéje volt; a sorok rímeltek egymásra,
kezdőbetűik adták ki az ábécét, s a könyvben minden sorhoz külön kép volt.
Az I betű így hangzott: "Itt van már a zivatar" (mellette gomolygó felhők),
s erre a J betű a következőképpen rímelt: "Jó az anya, jót akar" (anya
a konyhában, körülötte gyermekei). Volt ebben a mondatban valami fenyegető:
lehet, hogy az anya jót akar, de ami történik, az rossz. Utóbb tudtam csak
meg, hogy anya helyett Isten olvasandó, legalábbis Móra ezt írta le, csakhogy
ez a szó később nyomdafestéket nem tűrővé vált.
Utóbb, amikor szenvedélyemmé vált az olvasás, egyre gyakrabban ütköztem
bele a lerövidített, megcsonkított, megváltoztatott szövegű, válogatott,
szerkesztett stb. kiadások láthatatlan nyelvi és gondolati korlátaiba.
Mai napig emlékszem az egyre erősödő gyanakvásra, a becsapottság újra meg
újra feltörő érzésére. Szörényi arról számol be a Bevezetés a delfinológiába
c. írásában, miképp válhat mindez részévé az olvasás aktusának és az esztétikai
tapasztalatnak.
A Bevezetés...-t 1983 őszén olvastam akkori munkahelyemen, egy könyvkiadóban,
ahol kézről-kézre járt. (A Mozgó Világban jelent volna meg, de azt épp
akkor tiltották be.) Sokat tapasztalt, idősebb kolléganőm velem szemben
ült, és nagyokat nevetve olvasta a kéziratot, tett egy megjegyzést a szerző
naivitására, majd nekilátott a rá jellemző hatalmas munkabírással, hogy
egy XIX. századi emlékiratot a felére rövidítsen.
Tizenhat év távlatából újraolvasva a Bevezetés...-t, egyre világosabban
látszik, hogy a cenzúra és az önkényuralom nem annyira szorosan és közvetlenül
függ össze, mint a tanulmány keletkezésekor esetleg hinni lehetett. A szolgalelkűség
és a cinizmus, amely, párosulva renyheséggel és tudatlansággal, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas
évek "szöveggondozásait" motiválta, nem rezsimfüggő; akkor sem, ha a Kádár-rendszer
kultúrpolitikája (nem függetlenül a propagandától és a mindennapos irányítási
gyakorlattól) szokatlan mértékben épített rá. Másfelől az utóbbi tíz évben
az is bebizonyosodott, hogy a politikai szabadság és a velejáró sajtószabadság
nem feltétlenül jelent szellemi szabadságot. Így a kötet első felét kitevő
Bevezetés... nemcsak egy letűnt korszak furcsasággyűjteményeként, hanem
intő példaként is olvasandó. Az, hogy a magyar klasszikusok megcsonkított
vagy meghamisított kiadásai még évtizedekig forgalomban lesznek, tekinthető
mellékes körülménynek is: ma már vannak új, teljes kiadások. (A világirodalom
és a kortárs magyar irodalom cenzúrázásával Szörényi tanulmánya nem foglalkozik,
ezek bevonásával nyilván parttalanná vált volna.) Ám az a mentalitás, amely
"megmondja", vagyis előírja, mi való a gyermekeknek, mik a színháznézők
igényei egy városban vagy Budapesten egy városrészben, mi az a téma és
hangvétel, ami csak egy "szűk értelmiségi olvasóréteg elvárásainak" felel
meg: ez ma is élő tünemény, sőt, központi irányítás híján öntevékenyebb,
mint a Kádár-rendszer idején volt.
A delfinológiai példatárat olvasva, szemünk előtt egyfajta hierarchia
körvonalazódik, amely az irodalom hagyományos értékrendjét felfüggeszti
ugyan, bizonyos mértékig mégis a kánonra, illetve a kanonizációra emlékeztet.
A példatár világának két pólusa van: az egyik a delfincsináló, a másik
az antidelfinista. (Azok kedvéért, akik majd csak ezután olvassák a kötetet:
a delfin ezúttal nem a tengeri emlőst, hanem a francia trónörököst, a Dauphint,
latinul Delphinust jelenti; annak idején az ő használatára - ad usum Delphini
- kihagyták a klasszikusok kiadásából a szeméremsértőnek minősülő részleteket.
A szocialista kultúrpolitika - mondja Szörényi - minden olvasót francia
trónörökössé tett.) Antidelfinista nézőpontból egyfajta abszolútumként
jelenik meg a csonkítatlan, hiteles szöveg, illetve ilyen szövegekből álló,
teljes életmű, elvileg függetlenül az értékrendben betöltött helytől, és
a szöveghagyományozás nem kimondottan cenzúrai buktatóitól. (Emiatt pl.
Arany János nem szerepel a tanulmányban, mivel az ő életművét a szocialista
kultúrpolitika elfelejtette cenzúrázni, holott a hagyatékában maradt erotikus
versek delfinológiai megfontolásból ítéltettek elkallódásra. Nem szerepel
a a példatárban Füst Milán sem, holott legnagyobb szabású munkáját, Naplóját
1976-ban egyharmadára rövidítve jelentették meg; csak épp a rövidítésnek
inkább privát, mint politikai vagy ideológiai oka volt.)
Antidelfinista nézőpontból kétfajta lezárt, vagyis nem kortárs életmű
van: a cenzúrázatlan és a cenzúra által megcsonkított vagy meghamisított.
Ez utóbbi csoportban a hierarchiát a beavatkozás mértéke és makacssága
(azon belül cinizmusának foka) alakítja ki. Ady Endre például csak mellékszereplő
lehet, mivel neki mindössze egy, Petőfi-stílben írt korai versét hagyták
ki a kritikai kiadásból, s a későbbi kiadásokba azt is visszatették.
(Ennél durvább csonkításnak tartom, hogy a népszerű kiadásokban törölték
a versek ajánlásait.) Hasonló a helyzet Petőfivel: az, hogy egyik úti levelének
egyik kiadásából hiányzik egy fél mondat, még nem jelenti azt, hogy életműve
ne volna viszonylag könnyen csonkítatlanul megismerhető. Mellékszereplő
marad József Attila is, noha kimaradt hatstrófás verse egészen a rendszerváltásig
nem volt hozzáférhető; ez a fiatalkori vers ugyanis, Szörényi szavaival,
"gyermetegen irredenta és gyermetegen Petőfi-epigon". Ám éppen itt derül
ki, hogy az antidelfinista álláspont nagyon is szem előtt tartja az irodalom
értékrendjét (s hogy nem az az értéktisztelet, ha egy verset jelentéktelennek
minősítünk, és nagyvonalúan lemondunk róla). József Attila kamaszkori (talán
egy kicsit elsietett) költői indulása mindmáig nincs összeillesztve első
nagy költői korszakával. Ez a művelet (s egyáltalán: az életmű megismerése
és megértése) nem lehet teljes a Nem! nem! soha" c. zsenge nélkül, amely,
mint Szörényi mondja, már csak azért is tanulságos, mert kiderül belőle,
"hogy a 17 éves diák még mindig a többévszázados poétikai oktatás módszerei
szerint készített verset, vagyis chriát írt. (...) (A rövidítésnek nem
cenzurális oka van. [M. L.]) Ha a vers ismeretében csak ennyi tanulsághoz
jutunk a kezdő költő beállítottságáról és poétikai hangoltságáról, már
akkor is igen hasznos a szöveg közlése" (77. oldal).
József Attila kicenzúrázott verse nagyrészt véletlenül maradt fenn,
ahogyan Vörösmarty szlovákcsúfoló, szintén kihagyásra ítélt epigrammáját
is Sallay Imre emlékezése őrizte meg (aki viszont nem azonos a munkásmozgalom
vértanújával). Merőben más filológiai problémákat vetnek fel Babits és
Kosztolányi életművének kifehérített foltjai.
Ellentétben Petőfivel, Adyval, Vörösmartyval és József Attilával, az
ő esetükben az életmű (hagyományos szempontok szerint is) központi részei
sérültek a beavatkozások folytán. Babits Elza pilóta című regénye majdnem
ötven évig nem jelenhetett meg újra (1982-ben is csak némi kihagyással),
érett korszakában írt fontos versei váltak hozzáférhetetlenné vagy a csonkítások
miatt értelmetlenné, s tanulmányait is megtépázták a szögletes zárójelek.
(Persze, még súlyosabb az eset, ha nem jelölik a kihagyásokat.) Kosztolányi
lírai életműve 1971 óta nagyjából hozzáférhető volt (a szöveggondozó Vargha
Balázs volt, a szerkesztő Réz Pál), prózájából viszont a legújabb időkig
ki volt cenzúrázva két igen gondosan megírt, fontos novella; cikkei, tanulmányai,
tárcái szintén meg voltak tisztítva a nemkívánatos kitételektől. (Külön
kérdéskör, hogy a kultúrpolitika a szomszéd népek érzékenységét óhajtotta-e
kímélni, rasszistának minősített-e szövegeket, netán a színtiszta kommunistaellenességet
irtotta-e, vagy a keresztény művelődés nyelvi megnyilvánulásait ítélte
eltüntetésre.)
Lehetne még a példákat tovább is elemezni, hiszen a prózaírók, Krúdy
és Móricz cenzúrázása szintén nem tanulság nélkül való; ám a Bevezetés...
legfőbb értéke ma már nem a filológiai tényfeltárás, hanem az a szellemi
ellenállás, amely motiválta, és amely ma is kiérződik belőle. A cenzúra
ugyanis nem elsősorban filológiai önkény volt, hanem a múlt visszamenőleg
átalakítására tett kísérletek egyike (ugyanezért kellett némely statisztikában
Novalist NDK-s költőnek, Apáczait románnak feltüntetni - már aki hajlandó
volt rá), vagyis a leigázás és az engedelmesség egyik fontos tényezője.
Nevezhetnénk akár ontológiai tényezőnek is: jelenléte és működése garantálta
a szocialista-népidemokratikus valóságot, egyszersmind a szövegek valóságát
is: csak az a mű reálisan létező (mármint a delfinképzés szempontjai szerint),
amelyet cenzúrázni lehet. A szövegcsonkítás annak bizonyítéka, hogy a megcsonkított
helyen volt valami. Ezáltal a cenzúra filológiai önkénye is a valóság (mármint
a szöveg által konstituált valóság) átrendezésére tesz hatékony kísérletet.
A mű egységét nemcsak és nem elsősorban a hiátusok révén bontja meg, hanem
főleg azáltal, hogy az eltüntetett vagy eltorzított szövegrész - nem műimmanens
okokból - kirívóan fontossá válik; ez viszont már átvezet a cenzúra érzéki-pornográf
aspektusához, amelyről a nyolcvanas években oly sokan írtak, legmaradandóbb
érvénnyel talán Szilágyi Ákos. Antidelfinista nézőpontból a cenzúrázott
(végeredményben: meggyalázott) szöveg üres keretté válik, amelyben a sárkányölő
filológus csúfondáros arca bukkan fel. A szöveg helyreállítása viszont,
ez a karneváli-groteszk aktus, egyszersmind újraszentelést is jelent.
A kötet hátralevő, nagyobbik felében Szörényi félszáz cikke olvasható;
legnagyobb részben publicisztikai írások, de a néhány kritikában vagy esszében
is poénok vannak, egyfajta rávilágító szándékkal elhelyezve. Szörényi nem
purifikátor módjára csapdossa le a hidra- és káposztafejeket, ezt inkább
mulattató és helyretevő célzattal teszi: hogy tudniillik a lehullott gömbölyű
tárgy káposztafej, így tehát nem ér a neve. Ugyanakkor lehet rajta kacagni
vagy epésen mosolyogni, akár bárgyú lábjegyzethez, pökhendi sajtó-megnyilatkozáshoz,
KISZ-es röpcédulához, trágár szót idéző rövidítéshez, politikai giccsregényhez,
akár egyéb tahóságokhoz és tudatlanságokhoz fűződik fölényes, de nem fölényeskedő
kommentár. "Tartózkodjunk tehát az ítélettől" - hangzik a könyv egyik jellegzetes
mondata -, "inkább csak szemelgessünk a szörnyű képzavarokban." Természetesen
azért mondja ezt, mert a kiemelés és a csoportosítás, a velejáró kommentárokkal
együtt, mindenféle minősítésnél szigorúbb ítélet. Nevezhetjük ezt a szigort
eleganciának is. Az elegáns (vagyis a szó régi értelmében választékos,
válogatós) ember nem úgy válogat, mint a cenzor, hanem rostál: megrostálja
(ha nem restelli a fáradságot) a közélet bugrisságait a bécsi pinaszőrdivattól
a rendszerváltás hozta nyelvi-gondolati ildomtalanságokig. (A rostálás
ezúttal is filológiai módszerekkel zajlik.)
Szörényi publicisztikai ténykedése mindenesetre aktualitásokhoz kötődik,
olyan jelenségekhez, amelyek nagyrészt már feledésbe merültek. Vannak persze
kivételek, például A magyar irodalom története 1945-1975 keletkezési körülményeiről
szóló írás, vagy a Forradalom és apagyilkosság c. tanulmány, amely az 1956
utáni politikai giccsregények ödipális vonatkozásairól szól, beillenének
egy nem groteszknek szánt tanulmánykötetbe is. Ezzel együtt felvetődik
a kérdés: nem válik-e a kipécézett tárgyak gyors avulása miatt Szörényi
publicisztikáinak nagy része muzeálissá? Mielőtt erre válaszolnék, szeretném
felhívni a figyelmet egy furcsaságra, a kötetben szereplő félszáz (pontosan
ötvennégy) kis írás időbeli megoszlására. A kötet első írása 1973-ra, az
utolsó 1996-ra van datálva, tehát egy évre átlagosan két írás jutna, ami
nem éppen vulkanikus cikkírói teljesítmény. Ám ha a dátumokat nézzük, kiderül,
hogy Szörényinek három cikkírói korszaka volt. 1973-74-ből tizennégy írása
került a kötetbe, egy részük megjelenhetett a maga idején, a többi beleütközött
a közölhetőség korlátaiba. 1982-83-ban ismét tíz írás keletkezett, plusz
a delfin-tanulmány, ezek a maguk idején nem jelenhettek meg (ami nem a
sajtóviszonyok szigorodását, hanem a szerző radikalizálódását jelzi, annak
ellenére, hogy Szörényi ekkor sem aktívan politizáló alkat). Végül a rendszerváltáskor
és utána, 1989 és 91 között huszonhárom írás jött létre, ezek megjelenésének
már nem volt akadálya.
A kötet írásaiból (éppen efemer, egyszersmind spontán voltuk miatt)
sokminden megtudható a Kádár-rendszer érett korszakának és végnapjainak
mentalitásáról; arról, ami azóta hajlamos elfelejtődni és ezzel együtt
továbbélni. Megtudható sokminden a szerzőről is. Látszik, amint a nagy
tudású, fiatal irodalomtörténész nyitva tartja a szemét. Aki tudja, hogy
Szörényi ekkoriban, huszonöt éves korában írt egy igen érdekes tanulmányt
Faludi Ferenc cenzori működéséről, s néhány évvel később egy tanulmányt
Rákóczi neveltetéséről, amelyben kimutatja Thaly Kálmán egy addig ismeretlen
hamisítását, az bizonyos belső távlatokat vesz észre a hetvenes évek eleji
apró glosszákban is. Látszik ereje teljében levő, tekintélyes tudósként,
aki nem hajlandó leválasztani az akríbiáról a civil bátorságot. S látszik
végül az is, amint e két fontos tulajdonság jóvoltából Szörényi - nem úgy,
mint számos nemzedéktársa - a hirtelen jött szabad nyilvánosságban érvényes
politikai állásfoglalásokra képes, egyszersmind ellenáll a napi politika
kísértéseknek. S egyáltalán: felsejlik Szörényi tanári és tudósi személyiségének
az a jelentős része, amely nem fér bele a nagy tanulmányokba, már csak
Szörényi szóbeliséghez való vonzódása miatt sem. Nem próbálom megjósolni,
mire emlékeznek majd a következő nemzedékek a nemrég elmúlt néhány évtizedből;
ám könnyen lehet, hogy a Delfináriumban említett tünemények közül egyik-másik
azért marad majd emlékezetes, mert Szörényi foglalkozott velük - ahogy
azt jónak látta, és ahogy őket nem látta jónak. (Felsőmagyarország)