Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Szeretek kis dolgokról írni. Akkor lehet nagy dolgokról beszélni. Akik
nagy dolgokról írnak, könnyen hasra esnek, mondja Kosztolányi Desiré. Persze
megtörténik, kis dolgokról írva is hasra esik az ember (Kosztolányi, igaz,
kis dolgok előtt egyetlen egyszer sem) - az talán még kellemetlenebb: fekszik
az ember egy kis dolog előtt, hason (lehet az éppen egy kis rakás nagydolog
is), mászna feléje, de már nem is látja, nem lát semmit, és most meg az
előtt hasról (mert hatalmas táv ez!), a semmi előtt zuhan orra. Nagy, hegyes
orra szinte csákányként vágódik, áll bele a semmibe, többé talán már ki
sem is bírja húzni, akárhogy erőlködik, ki sem is bírja feszíteni. Ám akkor
érkezett el - minden jel szerint - a pillanat, amikor a semmiről lehet
beszélni. Igaz, majdnemhogy némán, semmissen motyogva, mivel a semmibe
ékelt hegyes orr akadályozza, nem teszi lehetővé az ajkak mozgását, semmi
grimaszt, affektálást, pózt nem engedélyez. Az ember abszolút fixált. Ha
lehet így mondani, alul fixált. Nem játszhat maga fölé.
Mert aki disznók közé keveredik, megeszi a korpa. Tengeribe, napraforgó
magba, lisztbe fulladni szinte szép dolog, akárha tengerbe, napba fulladnál,
te habzsolod a lisztet, szóval szinte szép dolog, ahhoz viszonyítva, ahogyan
a korpa eszi, hangtalanul zabálja az embert.
A drapp valójában elpiszkolt - kamuflált Monarchia-sárga. Vidéken nem
volt más módunk, magyarázza nagyapa, mint drappra pingálni (piszkolni)
házainkat - így kevésbé is tűntek szembe. Nagyapa tagja volt annak a -
ma is létező - trieszti egyesületnek, amely úgy tett - úgy tesz -, mintha
sosem is szűnt volna meg a Monarchia.
Hajas baba ünnepi bordóban,
Kis trombita megfúlt a hordóban - fordítja (költi?) Kosztolányi Strindberg
versét. Érdekes, Domonkos barátom, ott Uppsalában, a Linné-ház udvarán
(mert semmi kedve sem volt bemenni az épületbe, nem szereti, mondta, a
rendszerező faszikat), sokat mesélt nekem Strindberg prózai könyveiről,
de verseiről nem tett említést. Pedig meg kell kerestetni vele (még akkor
is, ha Kosztolányi nem svédből fordította) a
Hajas baba ünnepi bordóban,
Kis trombita megfúlt a hordóban - eredetijét.
Indulás előtt Kosztolányi Svéd naplójából írtam volt ki, afféle mottóként
zsebkönyvem első lapjára ezt az öt mondatot:
1. Egyik legszebb szobruk Linné parókás fejű mellszobra a ligetben.
2. Az igazi svéd gyufa fája habfehér, puha, kedvesen és szabályosan
csiszolt.
3. Itt a kereskedők csak egy kis koporsót tesznek a kirakatba, akkorát,
hogy egy gyermek se fér bele, legföljebb egy hajas baba.
4. Csodálatosan tiszta és fényes a svéd jég.
5. Élni, élni, újra föltekinteni a napra, vagy eltűnni, meghalni, meghalni,
ami svédül olyan lágyan hangzik, mint valami dajkadal, oly édesen, mint
valami gyermekgügyögés, és csak ennyi: "Dö".
Kedvesen és szabályosan csiszolt. Igen, Kosztolányi minden egyes szava,
mondata: kedvesen és szabályosan csiszolt. Ez számomra egyértelműen Csokonai
nyelvhasználatát idézi, mármint hogy puha és mégis csiszolt. És éppen a
Földiről írt epigrammára gondolok (különös, hogy Linnét illetően pedig
éppen a Dr. Földiről egy töredékre), amelyben szikárnak és ugyanakkor lágynak
is mondja lelkét.
A svéd gyufa tehát puha, kedvesen és szabályosan csiszolt. Valahogy
úgy (és ez már a dolog technológiáját is érinti), mint a Megyik-szobrok
pálcikái.
Kosztolányi kedves. Nincs csomó a puhafájában.
A Szerb Matica székháza közvetlen szomszédságában lévő temetkezési
vállalat belső falán, két hosszú sor koporsó között, fenn, középen, szépen
lehetett látni az utcáról - még éjszaka is, mert mindig ki volt világítva:
Tito arcképe függött. Jártam már egy-kétszer azóta (mármint a háború óta)
is a Szerb Maticában (egyik alkalommal éppen Polcz Alaine Nők a háborúban
című könyvét mutattam be), de elfelejtettem megnézni, kicserélték-e a nagy
képet. Mert máshol már majdnem mindenütt kicserélték. Igaz, a palicsi esketőteremben
például, nem. Nem cserélték le a hatalmas Tito-képet. Amikor a magyarkanizsai
Ivica barátunk esküdött (ismét egy félkarú nőt vett el - Gulyás, a költő
még Ludasról ismeri a nőt) kuncogva regisztráltuk a hatalmas Tito-képet.
Ivica könyörgő pillantásokat küldözgetett a fotósok, videósok felé - mit
szólnak majd a barátai, akik tudják, egész életében Tito ellen hangolt,
sőt, amikor Tito egy pillanatra megállt a magyarkanizsai városháza előtt,
őt is bezárták (mint Tihamért és Sarnyát). De a fotósok, filmesek könyörtelenül
lefényképezték, lefilmezték, szinte beleapplikálták a hatalmas Tito-képbe.
Ott mosolygok, szépen látszok én is a kép egyik sarkában.
Csokonai:
Belgrádra
Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Állj meg örökössen s pihenj utoljára
E két fél szomszédnak állandó nyugtára!
Véren épült város! vérrel meddig hízol,
Magosan felépült váradba míg bízol?
A Duna és Száva tégedet szolgálnak,
Szervia és hazánk hegyei strázsálnak.
Te voltál és te vagy kulcsa országunknak:
Tartsd tehát magadat a mi városunknak.
Ne légy tolvajkulcsa a vad pogányságnak,
Melly mindig rablója volt Magyarországnak.
Változó holdodnak, amelly most lemégyen,
kívánom, utolsó fertályja e légyen!
(1790)
Szeretem a Megyik-szobrokat. Külön-külön a pálcikáikat. Igen, mindig
az az érzésem a Megyik-szobrok előtt, hogy Kosztolányi svéd gyufáiból szerkeszti,
bonyolítja őket.
Előbb, inkognitóban, a svéd gyufagyártásban dolgozik, ott készíti elő
az alapelemeket. Csak ő hosszabb szálakat, kandalló és pipagyújtáshoz használatos
pálcikákat (szálkákat, fadrótokat) készít. Olykor napokig csak egyetlen
pálcikát (szálkát, fadrótot) hasít, gyalul, csiszol kedvesen és szabályosan.
A svéd gyufagyári munkások nem fognak gyanút, azt hiszik, közülük való,
azt hiszik svéd gyufagyári munkás, mert talán még náluknál is kedvesebben
és szabályosabban csiszolja a puhafát. Csak abban különbözik tőlük, a svéd
gyufagyári munkásoktól, hogy ő végezetül nem mártja vegyszerekbe pálcikáit
(szálkái fadrótjait), nem csinál nekik lobbanékony fejet. Csak egyszerű
fehér, puha, kedvesen és szabályosan csiszolt pálcikákat (szálkákat, fadrótokat).
De hát végülis ez sem tűnhet gyanúsnak a svéd gyufagyári munkásoknak, ugyanis
van egy fajta gyufa (én mindezt azért tudom, mert a Tolnai Világlexikona
részletesen ír róla - mert a Tolnai Világlexikona, a Simon bácsi Gyufa-szócikke
kitűnő, nekem egy életre elég), méghozzá éppen a: vulkángyufa, amely valójában
egy fejnélküli pálcika (szálka, fadrót). Ez viszont azért olyan lényeges
számomra, mert a fadrót is a bulánfiberben hányódott soká - sok vulkán
(vulkánikus) - jegyzetet kellett kikutatnom a valós vulkánhoz, sokáig üldögéltem
mit sem sejtve ezeken a vulkán (vulkánikus) -jegyzeteken, amíg egy napon
rá nem döbbentem, valós, fortyogó, halálos vulkánon ülök.
A Vulkángyufa, mondja a Tolnai, fejnélküli pálcika, mely éppen úgy,
mint a svéd gyufa, vörös foszforral bekent dobozon gyullad meg.
Megyik tanított meg: articsókát enni. Még 70-ben. Párizsban. Igaz,
azóta egyszer sem ettem articsókát, nem tökéletesítettem utasításai alapján
a szép, nagy szabályos-szerkezetű termés lebontását. Mint az egyik legszebb
szoborelemzésre emlékszem arra a vele eltöltött ebédre. Érdekes, tűnődtem,
Megyik, az egyik leggyengédebb - legkedvesebb szobrász, milyen határozottan
vezetett a párizsi körforgalomban, vadul szinte, pedig mi a Balkánon sem
lötyögéshez szoktunk, vadul szinte, akár azok a szobrászok, akik köveket
törnek-faragnak, hatalmas rozsdás vasdarabokat (síneket etc.) hegesztenek.
Van egy japán szobrász: .............. 84-ben, New Yorkban ismertem
meg a munkáit: mintha valami hurrikán kócolta-zsúfolta volna össze, csapta
volna egy sarokba, vagy a falhoz mind a megyiki pálcikákat (szálkákat,
fadrótokat), mind azt a kedvesen, szabályosan csiszolt termékét a svéd
gyufagyártásnak. Igaz, magában Japánban is igen fejlett a gyufagyártás.
Alkatilag nagyon is megfelel nekik, de hát Kosztolányi nem járt Japánban,
nem vehette szemügyre a helyszínen a japán pálcikákat (szálkákat, fadrótokat),
nem írhatott róluk és így mi nem tudhatjuk, milyen is valójában a japán
gyufa, nem hivatkozhatunk rá. Cseles szobrász az a japán: egy enformel
város pálcikákból, város, melyben egy apokaliptikus hurrikán már nem tehet
semmi kárt, tovább már nem kuszálhatja-zsúfolhatja, már csak igazíthat
rajta, már csak strukturálhatja, szép, szabályos épületekké, várossá igazíthatja,
szervezheti őket. Az a japán kifogta a szobrászatból a szelet.
Kosztolányi kedves.
Megyik fehér pálcikái (szálkái, fadrótjai) szinte feltételezik Jovánovics
szűz gipszfelületeit. Nem véletlen, hogy egy pillanatban találkoztak.
Van Kosztolányinak egy novellája (az egyik legszebb magyar novella),
amelynek a hőse egy gipszangyalt cipel, de megered a hó, elfárad, elalszik
az angyallal a hóesésben...
Azóta, tehát több, mint két évtizede készültem írni Megyikről. De csak
attól a pillanattól kezdve indult be a dolog, amikor Svédországban (Dániába
indulva), zsebkönyvembe írtam azt az 5, szinte találomra választott Kosztolányi-mondatot,
pontosabban azt, hogy a svéd gyufa kedvesen és szabályosan csiszolt. Kedvesen
és szabályosan. Külön-külön nem megy, a csak kedvesen, vagy csak szabályosan
csiszolt dolog az egész más valami. Giccs, vagy alkatrész.
Attól kezdve már konkrétabb előkészületeket, stúdiumokat folytattam.
Attól a pillanattól kezdve már gyakran írtam egy-egy cetli hátuljára, hogy:
Megyikhez (is).
Különböző országok gyufáit kezdtem el tanulmányozni. Az orosz és a
román gyufát például (a román tintáról, amely olyan, mint a mocskos víz,
illetve a titkosíráshoz használt vegyszer, mivel idővel kifakul, eltűnik,
máshol szóltam). Azt a sokszor szabad szemmel nem is látható, csupán csak
tapintással észlelhető civilizációs különbséget, amit egy-egy gyufaszál
(szálka, fadrót) előállítása, csiszolása mutat. Csak most döbbenek rá,
már nem is emlékszem, mikor volt az ujjaim között csiszolt - kedvesen és
szabályosan csiszolt gyufaszál. A minap, nagy megdöbbenésemre, már albán
gyufát is láttam az ócskapiacon (amelyet egy időben olasz, most pedig krajinai
piacnak neveznek).
Déry emlékszobájában (Petőfi Irodalmi Múzeum) tűnt fel nekem, hogy
a nagy prózaíró gyufásdobozokat gyűjtött. És azóta én gyufásdobozaival
bajlódok, még mindig nem értem könyveinek újraolvasásához. Böngészem a
Déry-monográfiákat, de egy sem tér ki Déry gyufásdobozokhoz fűződő szenvedélyéhez.
Miért? Viszont az is igaz, hogy a modern magyar szobrászat kérdéseit taglaló
irodalom sem említi Déry gyufásdoboz-építményeit. Miért?
Megyik immár nem csak svédországi gyufagyárakban inaskodik: saját gyufagyárat
- vulkángyufa-gyárat üzemeltet Bécsben. Egy olyan gyufagyárat, amely sosem
is lobbanhat lángra.
Noha azután az articsóka-elemzés, illetve a műtárgy elfogyasztása után
évtizedekig hetente írtam festőkről, szobrászokról, Megyikről nem szóltam.
Annál inkább örültem, amikor később már született róla egy-két szép sima
és szabályos, szeretetteljes szöveg, amilyen Esterházyé például.
Kosztolányi kedves.
(Ki kedves még a magyar irodalomban? Említettem már Csokonait. Szép
Ernő, Nadányi és Toldalagi. Meg Esterházy. Péter azért tudott írni Megyikről,
azért helyezte éppen az ő szobrát a Bevezetés elé, mert ő is kedves és
szabályos, ő is lágy és szikár.
"Corpus itt minden, írja. Minden fadarab - szálka és gerenda -: borda.
A keresztről kellene gondolkodnunk, erről a bonyolult, európai tárgyról.
Hogy például milyen is volna az, amelyik műalkotás tud lenni, és imádkozni
is lehet "vele". Eszünkbe jut az a sok szebbnél szebb kereszt, mely a passióról
fecseg.
Ez a zajos kereszt, a zajos kereszténység, a zajos Krisztus. De Krisztus
nem ilyen."
Arról, hogy számomra a kereszt, Meątrovic zágrábi házának cselédszobájában
eldugott, régi rissz-rossz gerendákból szabott, csonkolt gipszkrisztust
tartó keresztje, már sokat szóltam. Arról is, hogy ha a művészetről, mint
az imádkozás egy fajtájáról beszélek, én mindig ©ejka utolsó feljegyzésére
gondolok.
Giacometti olyan szobrokról álmodott, amelyek nem nagyobbak a rizsszemnél.
Szóval olyan szobrokról álmodott Giacometti, amelyek elférnének egy gyufásdobozban.
Már Roden is csinált csöpp, semmis gipszeket.
Egyszer egy üres kis szlovén vasútállomáson gyufát kértem, tüzet pontosabban,
a váróterem egyetlen utasától. Mert láttam, ott van előtte a doboz. Nincs,
nem tud adni, mondta, jelezte. De láttam, észrevette, hogy gyufásdobozára
pillantottam. Elém tolta. Félve kinyitottam. Két szál volt benne. Már majdnem
értük nyúltam, amikor észrevettem, egymásba vannak csapolva. És hogy a
vízszintesnek nincs feje, a függőlegesé pedig vérzik. Ahogy az éjszakában
felszállt a vonatra, láttam, semmi más sem volt nála.
És mégis ég, állandóan ég, ég magában, mint ahogyan minden fa ég magában,
a Megyik-féle pálcika (szálka, fadrót).
Emlékszem, amikor látogattam a svéd gyufagyárat. Nem értették, mit
akarok. Egy író mit keres a gyufagyárban. Mondtam, Kosztolányi nyomában
járok. Titkon arra gondoltam, netán felveszi a nagy magyar író nevét. Nem
értették. Idéztem mondatát a svéd gyufáról. Szép, mondták kedvesen, szabályosan
- hidegen, akárha nem is a gyufagyárban, hanem a jéggyárban dolgoznának.
Aztán Megyik szobrászatáról kezdtem mesélni nekik. Végül Emerik Fejesről,
az újvidéki naiv festőről (Oto-Bihalji többször is foglalkozott vele),
aki gyufaszállal festett, tehát gyufaszálat használt ecset helyett, anzixokról
világvárosokat... Sokszor üldögéltem a sírjánál, ugyanis pontosan B. Szabó
sírja mellett fekszik a Futaki temetőben. A svédek csak akkor kiáltottak
fel, amikor kísérőm Irinyi nevét találta kiejteni.
A mérnök, aki végigvezetett a gyufagyárban (engem, mondanom sem kell,
csupán a fafeldolgozó részleg érdekelt), meglepődött jártasságomon. Neki
sem tudtam mást mondani, mint hogy az össz tudásom a Tolnaiból vétetett,
persze a svéd gyufagyári munkás sosem hallott Tolnai Simon bácsiról, se
Világlexikonáról, se Világlapjáról, se Világtörténetéről. Akkor nem marad
más hátra, nézzük, mit is mond Tolnai Simon bácsi.
Gyufa fapálcika... Faszálkának leginkább nyár-, jávor-, fűz-, fenyő-
vagy szilfát használnak.
A világon talán sehol sincsenek olyan szép szilfák, mint Stockholmban.
A stockholmi szilek. Egyszer selyemmel - a szil selyme finomabb a gubó
selyemnél - terítették előttünk. Azt a pillanatot több versemben próbáltam
már megragadni, mondanom sem kell, sikertelenül, viszont, nincs kizárva,
azért él még mindig olyan elevenül bennem. Az a pillanat, és azok a szilfák.
Azok a, tán szintén gyufának szánt szilfák. Talán éppen arról az utcáról
van szó, amelyen, néhány nappal sétánk előtt lelőtték, mert még frissek
voltak a virághalmok. Miért is lőtték le? Nem tudni. Különös.
Foszfort legelőször Derosne használt Gy.-gyártáshoz, folytatja Tolnai
Simon bácsi. 1816. Tőle függetlenül találta fel és hozta forgalom az első
használható foszforos Gy.-át a debreceni születésű Irinyi János 1883.,
mely dörzsölés által gyúlt meg. Ezt a találmányt a bécsi Romer cég szabadalmazta
és hozta forgalomba.
Milyen az osztrák (bécsi) gyufa? Megkérdezni Megyiket. Valamint azt
is megkérdezni tőle, létezik-e még a Romer-cég, és kapcsolatban van-e vele?
Végső ideje Debrecenbe utaznom. Egyszer (Romániába utazva többször)
jártam Debrecenben; valami novellettben érintettem is azokat a napokat.
Ahogy korcsolyázok Izsó keskeny Csokonai-szobra körül, meg ahogyan kisolló
után rohangászok, ugyanis gyorsan le kellett vágnom, arra ébredtem az Arany
Bikában, hogy azonnal le kell vágnom a körmeimet, mert olyan hosszúak voltak
már, hogy vissza- nekem, fordulni készültek éppen - és hát a mamuttal is
a vissza- koponyájának forduló agyara végzett volt. Hosszú bolyongás után
végre sikerült vennem egy kisollót, mind összevéreztem magam, akárha az
ujjaimat is ledaraboltam volna... Végső ideje Debrecenbe utaznom ismét.
Az Alföld (Aczél, Mészáros, Keresztury) miatt mindenekelőtt. Meg egy lány
is szervez. Az, aki a kádban olvasta (olvassa?) a Kékítőgolyót. (benne
a Kékítő golyógyárral). Sajnálom, nagyon megszenvedtem, hogy nem volt módomban
elutazni az Alföld-díj átvételére, illetve a folyóirat szervezte értekezletre.
Pedig én, ismétlem: szeretem az Alföldet - az Alföldet, a Hortobágyot (sok
munkám akadna ott, a Járáson, amely valójában egy Kis-Hortobágy, szerzett
tapasztalataimat leellenőrizendő: a sziksó minőségét, a forgószeleket,
a délibábot, a szartúróbogarakat - összevetni a Járás-i és a Hortobágy-i
szartúróbogarak munkáját egy kézikönyv monográfiában, hiszen a piramisok
építéséről, a hatalmas kőtömbök szállításáról is kevés a kézikönyv, a szartúróbogarak
munkájának komolyabb tanulmányozása talán némi támpontokat adni a piramisépítők
munkájához is), szeretem a fűvészeket (számomra, a Tolnai Simon Világlexikona
mellett csak egy lexikon létezik, igaz már az is Tolnai, hiszen a nagyanyámék
családját Vitéznek hívták, tehát én is Vitéz vagyok: a Szigetek lexikona)
- (gondolatjel) viszont (és ez miatt nem utazhattam) egyáltalán nem érdekel
a kisebbségi (határontúli) irodalom, semmi sem jut róla eszembe (persze,
lehet, az én agyaram már, mint a mamutoké, átütötte agylabdámat és nem
is juthat eszembe mással kapcsolatban sem semmi) nem tekintem magamat kisebbségi
írónak (igaz, másmilyennek, egyetemesnek etcetera sem, nem tekintgetek),
ezt akár születési hibaként is elkönyvelhetjük, jóllehet viszont kifejezetten
csak kis dolgokkal foglalkozom. Akárha egy mikroszkóp lenne a fejembe építve
(lehet éppen az agylabda helyére). Mint ahogyan az Árvacsáthban írtam:
munka közben egy selyemszálra kötött
hangyát sétáltatok a papíroson
- nehogy nagyot találjak mondani, mert ha nagyot mondok: kisül a szemem.
Szóval a hangyákkal, meg ilyen pálcikákkal, szálkákkal (a fűszál az egy
élő- krolofilszálka), mint amilyen a gyufaszál is például.
Mondom, az Alföld-díj, meg Hortobágy, meg a füvészek, meg nem utolsó
sorban Irinyi miatt (le kell tapogatnom az Irinyi-helyszíneket, az Irinyi-nyomokat),
meg szintén nem utolsó sorban a lány miatt is, aki talán még mindig abban
a kádban van és olvassa a Kékítőgolyót (már teljesen elázott a könyv, kék
medúzává kocsonyásodott a lány), végső ideje Debrecenbe utaznom. Ott él
Tar. Igaz, első nagy élményt jelentő szövegét a Határban olvastam, de a
következő novella kéziratát már Keresztury mutatta. Ott festeget Torok
is, jóllehet a műterme még itt van a régi városházán. Nem lehet tudni,
mikor van fenn a régi szabadkai városházán, mikor van künn a Hortobágyon
és festegeti a kiégett növényi törek üvegéből bábelt csavaró forgószeleket.
Éles Csaba írt róla, aki kiadta Stendhal aforizmáit (újra elolvasni a Rózsaszín
és zöldet). Ott tanít Vajda Misu, meg Bányai is olykor. De, mondom, az
Alföld-díjat akkor nem vehettem át, mert nem vagyok - születési hibából
kifolyólag - kisebbségi író.
Aznap Palicsfürdőről Újvidékre utaztam, a Szerb Maticában, ott voltak
mind a régi íróbarátaim (Januąevic, Judita ©algo, Despotov, Tucic, Ivkov),
Polcz Alaine könyvéről beszéltem zavart pátosszal.
Sőt, kifejezetten nem szeretem a kisebbségi írókat. Mert mindig olyan
nagyokat mondnak. Az igazság az: én egyszerűen nem tudok (nincs tálentumom
hozzá) olyan nagyokat mondani, nem tudom annyira föltupírozni magam, hogy
kisebbségi író lehessek. Hogy betölthessem a kisebbségi író szerepét. Amely,
fennkölt kétségtelen. Kisebb vagyok, kisebb, alacsonyabb a vízurám (ez
úgy látszik, független dolog az ember természetétől, Kafka is magas volt,
jóllehet Gacetti kínai írónak nevezi), kisebb vagyok én a kisebbségi írónál.
Erre az írófajtára pedig még nem találtak nevet. Viszont a kisebbségi irodalom
könyörtelen: nem bírja elviselni a nagy írókat (Kosztolányi, Csáth, Herczeg
Ferenc, Sinkó etc.), de a kisebbséginél kisebbeket sem. Helyzetem ezért
meglehetősen kínos.
Hát igen: egy kisebbségi írónak nagyobb gondjai vannak. Nagyobb dolgokkal
kell foglalkoznia. Figyeljük csak meg, mennyire szeretik - el is hiszik,
hogy beleszólhatnak - a nagypolitikát, legyen az országos, vagy világszintű.
Nagyobb, fontosabb dolgokat kell védenie - óvnia. Nagyobb dolgokért kell
feláldoznia magát, mint egy gyufa- vagy fűszál, mint egy szarból gyúrt
galacsin, példának okáért. Nincs ideje holmiféle gyanús lányokkal foglalkozni,
akik hol flamingóvá rózsaszínülnek (a rózsaszín rózsán élősködő tetű vére
is rózsaszín, rózsavíz, rózsaolaj valójában), hol pedig, mint az a debreceni
lány, kék medúzává tintulnak a fürdőkádban.
A kisebbségi írónak a kisebb gondja is nagyobb, esetében pedig a nagyobb
is kisebb...
Mondom (nem mondom?) végső ideje Debrecenbe utaznom. És ott ezt, mármint
a gyufaárus kisfiú történetét - őszinte bűnbánattal - fölolvasni.
Az újabb eljárás szerint a lehetőleg friss fatörzseket kb. 40 cm hosszú
darabokra fűrészelik. Ezeket a héjtól megszabadítják és hántógépek késeivel
a Gy. vastagságának megfelelő, úgynevezett fadrótokra vágják. Ezeket a
fadrótokat (60-70 darabot egyszerre) levágógépek késeivel rudacskákra,
szálkákra vágják. Azután megszárítják, tisztítógépek a portól és szilánkoktól
megtisztítják, majd az egyesítő gépeken párhuzamosan sorokba sorozzák és
falapocskákból álló rámákba rakják...
Figyeljük meg Simon bácsi (de egy pillanatra se feledjük a Tolnai Világlexikona
munkatársai között ott van Kosztolányi és Cholnoky Jenő is!) különbséget
tesz szálka és szilánk között.
A Gy.-at skatulyákba rakják. A skatulya anyaga nyár- v. jávorfa. Ezek
készítésére rendkívül szellemesen szerkesztett automatagépek vannak, melyek
a lemezre hántott nyárfából a kész skatulyákat papírral és vignettával
készen beragasztva, tömegszámra készítik és lökik ki magukból (svéd gyártmányok).
A Gy.-nak különféle válfajai vannak. A Vulkán, a Fidibusz és a Matról
v. Vihar Gy., amely szélben és esőben is ég.
Jovánovics és Megyik mellett okvetlenül meg kell említenünk Böröczöt,
a ceruzaszobrászt is. Vele is még 84-ben, New Yorkban ismerkedtem meg.
Igaz, ő akkor még nem kezdte el farigcsálni a ceruzákat...
A Fadrótot az Alföld részére írtam (szedtem össze - vulkanizáltam),
de első alkalommal Temerinben a TAKT-on adtam elő. Ezért elkészítettem
azt a gyufásdobozban hordozható crucifixet - és olvasás közben (éppen úgy,
mint Szegeden, a Pompeji szerkesztőségben rendezett kis alkalmi felolvasásomon,
azt a pompeji köcsögdarabot) szépen felmutattam, körüladtam az ifjú képzőművészeknek.
"- Baader: az ember nem a kis világ (mikrokosmos), hanem a kis Isten
(mikrotheos).
A philosophia normalis mikrotheisztikus (humanista) filozófia.
- Első tétel: az alapállást megkeresni." (Hamvas)
Bikar Fedora meséli, hgoy mielőtt meghalt, aznap délelőtt, amíg ő a
piacon volt: Milesa mind kifényesítette az ezüst tálcákat.
Későn jutott el hozzánk, Palicsfürdőre, Milesa halálhíre. Fedorát sem
láttam már évek óta. Milesa és Fedora. Regény: pesti szerbek (illetve mitrovicaiak,
Pomáziak) a Váci utcából; a háború alatt, mivel a házuk vöröskörösztös
ház volt (abban a házban játszódik Mirko Kovač Malvina Trifkovič című regénye,
meg még sok-sok "regény" - megbeszéltem volt összeismertetem Mirkot Milesával,
hogy megírja a második kötetet), gróf Tolsztoj hozzájuk hozza el, egy kis
bőröndben, Kutuzov kürtjét (Fedora édesapja a csuklójára bilincselve hordozta,
őrizte a háború végéig a kis vulkánt), 56-ban Bogdanovval, a történésszel
(Krleľ jobbkezével) egy mozdonyon jönnek át Horgosnál a határon; zágrábivá
lesz, ami egy pesti hölgynek nem is olyan nehéz, ő fordítja le például
Illyés Petőfijét horvátra (példányomat Bohuąnak, a kitűnő szlovák költőnek
ajándékoztam, aki együtt raboskodott Esterházy Jánossal, (mint Szolzsenyicin);
aztán végképp Újvidéken telepednek le (talán ugyanakkor, amikor Hangya
szerb feleségének is Londonba kell költöznie); Fedora Löblnél doktornál,
Jásziból; eltöri lábát (a seb nem akar gyógyulni, most is épp egy operáció
előtt áll); talán nekik vannak a világon a legszebb szerb ikonjaik; Milesa
fél a madaraktól, a verebek megtámadják az utcán, hajába gabalyodnak; egyszer
isteni fondüt ettünk náluk Bánszky Máriával (Rózával), Pap Jóskáékkal...
Hallom, Magda Marinko fülpiszkák sodrásával, pakolásával tölti - múlatja
idejét a sitten. Finom egy foglalatosság. Akárha vattacukrot göngyölne
virtuóz csuklótechnikával.
Fiam barátja vett egy vattakócoló gépet, azzal járja a vásárokat, búcsúkat
- és leheletnyi puhafapálcikákra (lásd a Tolnai Világlexikona fadrótra
vonatkozó sorait) göngyöli virtuózmód az édes, rózsaszín semmit. Egyszer,
a Róka-tanyán rendezett kukoricabálon (közvetlen a bál előtt: Ludas a magyar
irodalomban címmel tartottam volt előadást - mert nekem is kell tennem
valamit megmaradásunk érdekében) sokáig elnéztem munka közben a különben
jó megjelenésű végzett biológust (nagyapja egyik legismertebb kocsmárosa
volt szülővárosomnak, édesapja gyerekkori pajtásom). Azóta is nagyon drukkolok
neki, noha tudom, a vattacukor virtuóz göngyölésével, a számtalan technológiai
és technikai újítás bevezetése ellenére sem fog sosem meggazdagodni úgy,
mint azok a barátai, akik szőkített benzinnel, gyanús eredetű cigarettával,
alkohollal, lopott autóval, fegyverrel kereskednek (- hogy a bérgyilkosokról
ne is beszéljünk - noha éppen róluk beszélünk). Mégis gyakran kérdem fiamat,
hogyan mozog mostanság az édes vatta ára, hogyan megy barátja édes biznisze?
Fülpiszkát sodor-pödör tehát Magda Marinko végtelen. Párkává lett,
tisztakezű párkává a bérgyilkos légionista. Minden bizonnyal valami finom,
könnyű selyemkesztyűt húz a kezére olyankor, mint nagy versenyek előtt
a biliárdosok. Magda kitűnően biliárdozhat, hiszen a nappalok nagy részét
kávéházakban, biliárdszalonokban töltötte. Nem tudom, a Csillagban, a Markóban
lehet-e biliárdasztal? Az is megtörténhetett, hogy Magda bekérette biliárdkesztyűjét.
Vagy új biliárdkesztyűt hozatott barátaival külföldről. És azt a kitűnő
minőségű biliárdkesztyűt munka közben is használja. De az is meglehet,
hogy csak pakolja a tamponokat. A sodrásukat-pödrésüket a női rabok végzik.
Mindenesetre a nap egy részét Magda Marinko fültisztító tamponokkal foglalatoskodva
tölti - múlatja, mint mondottam. Majd utána rajzol, fest, művészkedik.
Hallom, már nem egy magángyűjtő, pesti múzeum, képtár dicsekedhet munkáival.
A képekért kapott pénzt minden bizonnyal valamelyik jótékonysági alapba
utalja. Azon sem lepődnék meg ezek után, ha egy szép napon, mint az egyik
vezető magyar alternatív művész merülne fel Budapesten. Mert valamiféleképpen
meg vannak hozzá a prediszpozíciói. És ami a legfontosabb: a maximális
publicitás is eleve biztosítva van. (Ezen kívül azt sem lenne szabad szem
elől tévesztenünk, hogy Magda Tavankut környékéről származik, onnan tehát,
ahol a legszebb szalmaképeket készítik. Nincs kizárva, a család bunyevác
ágában van is kiemelkedő szalmaképművész.)
Ugratom a szabadkai műgyűjtőket, hogy ők, akik többen személyesen is
ismerték, még egyetlen Magda-művel sem dicsekedhetnek. Arról nem is beszélve,
hogy a Városi Múzeum Képtára sem vett még semmit, pedig hát elsődleges
feladata lenne a helyi művészek q-csoport, Bucka- Gányó, Marinko Magda-
munkáinak begyűjtése, feldolgozása. Nincs kizárva, figyelmeztettem a múltkor
a Képtár kusztoszát, a barátoknál, rokonoknál még fellelhető lenne valami
Magda légionista korszakából is. Majd akkor kezdünk kapkodni, mire a magyarországiak
mindent kisöpörnek. Lemaradunk?! - tettem fel a kérdést vezető képzőművészeti
kritikusunknak. Igaz, arról már hallottam suttogni az embereket, hogy legtehetségesebb
(a tehetség és a dörzsöltség itt nehezen különválasztható) képhamisítónk
(Farkas Béla, Hangya, Konjovič, Gyelmis, Kopilovič, valamint Csók, Iványi
Gründwald, és a két Madarász volt eddig a fő területe) már elkezdte gyártani
a Magda Marinkókat. Tehát az sincs kizárva - és ez némi elégtétel is számunkra,
kisebbségi kultúrmunkások számára (ezek szerint mégsem maradunk le) -,
hogy azok a pesti gyűjtőknél és múzeumoknál lévő Magda-képek egy része
is már a mi vezető képhamisítónk munkája. Annál is inkább lehetséges ez,
mivel tényleg egészen közelről ismerte Marinkót, mint sugdossák: lányának
udvarolt, és ha már bejáratos volt a házba, rajzórákat is vett az ügyeskezű-csirizeskezű
apukától...
Neked is illene tehát írnod a dolgairól, szólalt meg végre barátom,
hiszen azt deklaráltad volt kissé, igaz, nagyképűen - mert hát mi más is
volna a te kisebbségi-froclizásod, mint nagyképűség? valld be végre, mindig
is nagyképű voltál, nem csak azóta, amióta így elhíztad magad: szemben
Charles Tolnayval (hol a Tolnai Simon Világlexikonával, hol Charles Tolnayval,
a Michelangelo-, Brugel- és Cezanne-szakértővel hozakodsz elő, már falra
mászik tőlük az ember, pedig hát szegény Simon bácsi Mathausenben végezte
és hát rajtad kívül, igaz, nem sokan emlegetik), szóval szemben névrokonoddal,
aki szerint csakis a legnagyobbakkal szabad foglalkozni, te kizárólag a
vidéki - vidékek vidékén (tehát a végeken is túlnani), határon túli, kisebbségben
élő, többszörösen is marginális - semmis, hogy én is a kedvenc szavajárásoddal
éljek, művészekkel foglalkozol, kizárólag a vidéki, eleve marginális -
semmis művészek munkáiról értekezel, vagy hajlandó értekezni. Ha sokáig
kivársz, kedves barátom, mondta lihegve barátom, nehogy szavai közé találjak
váratlanul ékelődni: Magda megszűnik vidéki, marginális - semmis művésznek
lenni, hiszen Pesten és Kecskeméten már könyvek jelennek meg róla. És hát
valljuk be, könyveket - Pesten és Kecskeméten - más semmis művészünkről
ezidáig bizony még nem írtak.
Hát, sikerült végre beékelődnöm sűrűre húzott szavai közé, valóban
sarokba szorítottál. De be kell vallanom neked, egyelőre inkább a fülpiszkáló
pálcikái - Magda párka-volta ragadta meg képzeletemet. Az igazság az, szívesen
meglátogatnám a Csillag tamponkészítő részlegét, meg a tampont készítő
nő- és férfirabokat is. Ám az is igaz, ezt is be kell vallanom, amióta
értesültem, fülpiszkáló tamponok gyártásnál angazsált a hétpróbás légionárius,
reggelente rezgő ujjakkal dugom - azelőtt: düftem-döfködtem - fülembe a
műanyag pálcikára tekert puha, majdnem azt mondtam: édes vattát, tampont.
Az olasz tengerparton, Castel Mareban (ahol egy agg narancsfa még emlékezett
Csontváryra) világosodott meg előttem, hogy a fültisztító tamponok kék-rózsaszín
rudacskái, édes vattája legalább annyira veszélyeztetik a tengereket, óceánokat,
legalább annyira, mint a megsérült tartályhajókból kiömlő olaj barelljei.
Egyik boldog fürdőzésemkor valami kékesrózsaszín tüneményt hozott felém
a hullám, akárha Csontváry festette, tarajos Castel Mare-i hullám. Szinte
felkiáltottam örömömben, még emberszem nem látta (Csáth új szemről beszél,
Bartók új fülről) angyali medúzának véltem. Tudod, egy időben mennyit foglalkoztam
Görögországban, az Olymposz alatt, Hollandiában, ott, ahol Camus a Bukást
írta, azokon a hamuhullámokon, de Portugáliában és a trópusokon is: a portugál
gályával, a tutajmedúzával (Porpita umbella) és nem utolsó sorban a búzaszín
kék medúzával (Cyanea lamarcki) és rokonával, a gyökérszájú medúzával (Rhizostoma
plumo). Nem bántam, legyen akármilyen veszélyes, akár életveszélyes is
a csípése-ütése, magamhoz öleltem az angyali lénynek vélt, szépen gomolygó,
selymes foltot (mindig is sejtettem, az angyal akár flamingó, akár medúza
képében is mutatkozhat nekem!): nagy rakás (vagy 1000 darab) szétázott
fülpiszkáló tampon volt. Minden bizonnyal valamelyik szálloda, vagy óceánjáró
takarítónői szórhatták a tengerbe.
Nem tudom, folytattam kihasználva barátom ámulatát (ugyanis a flamingókat
és a medúzákat illetően ő is védtelen), de idővel majd még minden bizonnyal
ez az adat is beúszik látókörömbe (ezért kell nyitva - szanaszét és összevissza
- hagynom ezeket a vulkánikus feljegyzéseket): a Soffio-t
il bastoncino cotonato flessibile in puro cotone
100 % pamutból KERMI által bevizsgálva
vagy a
RICOFITT-et
RICO Kötszerművek RT.
(ezek szerint, noha komolyabb vizsgálatot, kutatást még nem végeztem,
a magyar fülpiszkapiacot az olaszok tartják - végső ideje ennek a piacnak
a kutatásához is hozzálátnom, hiszen ma már komoly piackutatás nélkül még
egy kis jegyzetet sem tud megírni az ember) sodorja mutató és hüvelykujja
között Magda Marinko (érzékeny ravaszokon-kakasokon kifinomult erős mutatóujja
most csak tovább finomul, igaz, közben a fegyverek is finomulnak, abszolút
érzékenyekké lesznek, úgyhogy a tamponoktól függetlenül is kellett volna
foglalkoznia mutatóujjával).
Könyvtáros barátom (aki különben itt, a Homokvár melletti szanatóriumban
gyógyította volt gyerekkorában gyenge tüdejét) említette egy alkalommal,
hogy Magda Marinko rendszeres olvasója volt a Szabadkai Városi Könyvtárnak.
A könyvtár következő évkönyvében nem lenne szabad megfeledkezni róla -
függetlenül attól, hogy Magda melyik párt holdudvarába tartozott is éppen.
Barátom megígérte, segít kikeresni Magda kartonját, megnézni, milyen könyveket
is olvasott az idegenlégió előtt és az idegenlégió után, milyen könyveket
a háború kitörése előtt és milyen könyveket a háború kitörése után.
Az idegenlégiósok művelt gyerekek. A hatvanas években, Párizsban a
színházrendező Pap Tibor barátomnak köszönve (mert három Pap Tibor létezik:
a Párizsi Műhely szerkesztője, megboldogult barátom, a Symposion-melléklet
első színházi és filmkritikusa, a későbbi ljubljanai diák, majd olaszországi,
németországi és franciaországi emigráns, valamint a Szegeden tanuló Pap
P., az Új Symposion főszerkesztője), ismertem egy csoport leszerelt, magyar
származású légionistát. Izgalmasabb, színesebb társasággal sosem is találkoztam.
Egy spanyol kávéház volt a törzshelyük, finom kis francia kurváik voltak,
de gazdag amerikai lányokat akartak feleségül venni (barátom segített szerelmes
leveleket írni nekik). Az egyikük éppen Camus Etranger-jét fordította újra,
mint mondotta, ezt a kutya munkát még a helyszínen, Algír forró homokjában
kezdte...
Magda könyvtári tagságával kapcsolatban számomra csak egy adat lenne
igazán izgalmas: olvasta-e Magda Marinko P. Howard könyveit. Mert egyáltalán
nincs kizárva - könyvem erre a hipotézisre épül (azért halogatom a kutatást)
-, hogy Magda Marinko ott, a helyszínen is olvasta P. Howardot. Mondjuk
az Atlasz-hegységben. És közben könnyes szemmel emlékezett - noha véres
harcok előtt, véres harcok után - a Szabadkai Városi Könyvtár tükrös olvasótermére,
melynek szép kis balkonját két behemót gipsz-Atlasz tartja - biztonságosabban,
mint ha márványból, kőből, betonból lennének. Igen, egyáltalán nincs kizárva,
hogy Magda Marinko végig hátizsákjában hordozta A három testőr Afrikában
salátává olvasott példányát (egyik átvágott torkú pesti bajtársának a hátizsákjából
kotorta elő, a sarkát már átitatta a vér). Tehát amikor a könyv végéhez
(Tizenkettedik fejezethez) ért, ezért öntötte el mindig a könny Marinko
Magda szemét.
"- A vonat... mondja Senki. - Ez átmegy az Atlaszon... Marokkóba...
- No és?
- Gyerünk...
De nem a város felé rohant, hanem a colomb-béchar-i kőbánya felé, ahol
ilyenkor minden csendes. Nappal dolgoznak csak a rabok az iszonyú hőségben.
Itt néha tehervonat áll, amelybe rakodnak.
- Mit akarnak? - kérdezte a fűtő.
- Az Atlaszon átjutni. Mi a Kongótól szökünk! Hány megálló van addig?
A gépész felkiáltott:
- Maguk azok?! Hej, fiú! Úgy fűtsd a mozdonyt, mintha a pokol lenne...
Hajnalban már az Atlasz keleti lejtőjén haladtunk lefelé. Ha Marokkóba
eljutunk De Surenne-hez, nyert ügyünk van!
- Megállni - mondta Senki Alfonz. - De csak annyira, hogy leugorjunk!
A gépész lassított, és mi leugrottunk. Yvonne-t Senki Alfonz a karjaiban
tartotta.
A leány ugrás közben is aludt.
A vonat nyomban továbbrobogott. Körül mindenféle kis községek látszottak
a hegyoldalban. És távol... Istenem! Marokkó!"
Marinko megtörölte könnyes szemét, nehogy kérges barátai észrevegyék,
sírt: ugyanis az Atlaszban olvasva az Atlaszról, a Szabadkai Városi könyvtár
(a Reichl tervezte egykori úri Kaszinó) kis balkonját tartó (állítólag
Telcs Ede öntötte) gipsz-Atlaszok jutottak eszébe...
Igen, amióta értesültem, mivel tölti-múlatja az idejét markáns légionista
hősünk a sitten, azóta rezgő ujjakkal dugom fülembe a műanyag rudacskára
tekert, puha tampont: akárha egy finom, vékonycsövű, abszolút hangtompított
kis brauningot dugnék a fülembe minden reggel, hogy: szétdurrantsam vele
a koponyámat.