Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szeretek kis dolgokról írni. Akkor lehet nagy dolgokról beszélni. Akik nagy dolgokról írnak, könnyen hasra esnek, mondja Kosztolányi Desiré. Persze megtörténik, kis dolgokról írva is hasra esik az ember (Kosztolányi, igaz, kis dolgok előtt egyetlen egyszer sem) - az talán még kellemetlenebb: fekszik az ember egy kis dolog előtt, hason (lehet az éppen egy kis rakás nagydolog is), mászna feléje, de már nem is látja, nem lát semmit, és most meg az előtt hasról (mert hatalmas táv ez!), a semmi előtt zuhan orra. Nagy, hegyes orra szinte csákányként vágódik, áll bele a semmibe, többé talán már ki sem is bírja húzni, akárhogy erőlködik, ki sem is bírja feszíteni. Ám akkor érkezett el - minden jel szerint - a pillanat, amikor a semmiről lehet beszélni. Igaz, majdnemhogy némán, semmissen motyogva, mivel a semmibe ékelt hegyes orr akadályozza, nem teszi lehetővé az ajkak mozgását, semmi grimaszt, affektálást, pózt nem engedélyez. Az ember abszolút fixált. Ha lehet így mondani, alul fixált. Nem játszhat maga fölé.
Mert aki disznók közé keveredik, megeszi a korpa. Tengeribe, napraforgó magba, lisztbe fulladni szinte szép dolog, akárha tengerbe, napba fulladnál, te habzsolod a lisztet, szóval szinte szép dolog, ahhoz viszonyítva, ahogyan a korpa eszi, hangtalanul zabálja az embert.
A drapp valójában elpiszkolt - kamuflált Monarchia-sárga. Vidéken nem volt más módunk, magyarázza nagyapa, mint drappra pingálni (piszkolni) házainkat - így kevésbé is tűntek szembe. Nagyapa tagja volt annak a - ma is létező - trieszti egyesületnek, amely úgy tett - úgy tesz -, mintha sosem is szűnt volna meg a Monarchia.
Hajas baba ünnepi bordóban,
Kis trombita megfúlt a hordóban - fordítja (költi?) Kosztolányi Strindberg versét. Érdekes, Domonkos barátom, ott Uppsalában, a Linné-ház udvarán (mert semmi kedve sem volt bemenni az épületbe, nem szereti, mondta, a rendszerező faszikat), sokat mesélt nekem Strindberg prózai könyveiről, de verseiről nem tett említést. Pedig meg kell kerestetni vele (még akkor is, ha Kosztolányi nem svédből fordította) a
Hajas baba ünnepi bordóban,
Kis trombita megfúlt a hordóban - eredetijét.
Indulás előtt Kosztolányi Svéd naplójából írtam volt ki, afféle mottóként zsebkönyvem első lapjára ezt az öt mondatot:
1. Egyik legszebb szobruk Linné parókás fejű mellszobra a ligetben.
2. Az igazi svéd gyufa fája habfehér, puha, kedvesen és szabályosan csiszolt.
3. Itt a kereskedők csak egy kis koporsót tesznek a kirakatba, akkorát, hogy egy gyermek se fér bele, legföljebb egy hajas baba.
4. Csodálatosan tiszta és fényes a svéd jég.
5. Élni, élni, újra föltekinteni a napra, vagy eltűnni, meghalni, meghalni, ami svédül olyan lágyan hangzik, mint valami dajkadal, oly édesen, mint valami gyermekgügyögés, és csak ennyi: "Dö".
Kedvesen és szabályosan csiszolt. Igen, Kosztolányi minden egyes szava, mondata: kedvesen és szabályosan csiszolt. Ez számomra egyértelműen Csokonai nyelvhasználatát idézi, mármint hogy puha és mégis csiszolt. És éppen a Földiről írt epigrammára gondolok (különös, hogy Linnét illetően pedig éppen a Dr. Földiről egy töredékre), amelyben szikárnak és ugyanakkor lágynak is mondja lelkét.
A svéd gyufa  tehát puha, kedvesen és szabályosan csiszolt. Valahogy úgy (és ez már a dolog technológiáját is érinti), mint a Megyik-szobrok pálcikái.
Kosztolányi kedves. Nincs csomó a puhafájában.
A Szerb Matica székháza közvetlen szomszédságában lévő temetkezési vállalat belső falán, két hosszú sor koporsó között, fenn, középen, szépen lehetett látni az utcáról - még éjszaka is, mert mindig ki volt világítva: Tito arcképe függött. Jártam már egy-kétszer azóta (mármint a háború óta) is a Szerb Maticában (egyik alkalommal éppen Polcz Alaine Nők a háborúban című könyvét mutattam be), de elfelejtettem megnézni, kicserélték-e a nagy képet. Mert máshol már majdnem mindenütt kicserélték. Igaz, a palicsi esketőteremben például, nem. Nem cserélték le a hatalmas Tito-képet. Amikor a magyarkanizsai Ivica barátunk esküdött (ismét egy félkarú nőt vett el - Gulyás, a költő még Ludasról ismeri a nőt) kuncogva regisztráltuk a hatalmas Tito-képet. Ivica könyörgő pillantásokat küldözgetett a fotósok, videósok felé - mit szólnak majd a barátai, akik tudják, egész életében Tito ellen hangolt, sőt, amikor Tito egy pillanatra megállt a magyarkanizsai városháza előtt, őt is bezárták (mint Tihamért és Sarnyát). De a fotósok, filmesek könyörtelenül lefényképezték, lefilmezték, szinte beleapplikálták a hatalmas Tito-képbe. Ott mosolygok, szépen látszok én is a kép egyik sarkában.
Csokonai:
Belgrádra
Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Állj meg örökössen s pihenj utoljára
E két fél szomszédnak állandó nyugtára!
Véren épült város! vérrel meddig hízol,
Magosan felépült váradba míg bízol?
A Duna és Száva tégedet szolgálnak,
Szervia és hazánk hegyei strázsálnak.
Te voltál és te vagy kulcsa országunknak:
Tartsd tehát magadat a mi városunknak.
Ne légy tolvajkulcsa a vad pogányságnak,
Melly mindig rablója volt Magyarországnak.
Változó holdodnak, amelly most lemégyen,
kívánom, utolsó fertályja e légyen!
(1790)
Szeretem a Megyik-szobrokat. Külön-külön a pálcikáikat. Igen, mindig az az érzésem a Megyik-szobrok előtt, hogy Kosztolányi svéd gyufáiból szerkeszti, bonyolítja őket.
Előbb, inkognitóban, a svéd gyufagyártásban dolgozik, ott készíti elő az alapelemeket. Csak ő hosszabb szálakat, kandalló és pipagyújtáshoz használatos pálcikákat (szálkákat, fadrótokat) készít. Olykor napokig csak egyetlen pálcikát (szálkát, fadrótot) hasít, gyalul, csiszol kedvesen és szabályosan. A svéd gyufagyári munkások nem fognak gyanút, azt hiszik, közülük való, azt hiszik svéd gyufagyári munkás, mert talán még náluknál is kedvesebben és szabályosabban csiszolja a puhafát. Csak abban különbözik tőlük, a svéd gyufagyári munkásoktól, hogy ő végezetül nem mártja vegyszerekbe pálcikáit (szálkái fadrótjait), nem csinál nekik lobbanékony fejet. Csak egyszerű fehér, puha, kedvesen és szabályosan csiszolt pálcikákat (szálkákat, fadrótokat). De hát végülis ez sem tűnhet gyanúsnak a svéd gyufagyári munkásoknak, ugyanis van egy fajta gyufa (én mindezt azért tudom, mert a Tolnai Világlexikona részletesen ír róla - mert a Tolnai Világlexikona, a Simon bácsi Gyufa-szócikke kitűnő, nekem egy életre elég), méghozzá éppen a: vulkángyufa, amely valójában egy fejnélküli pálcika (szálka, fadrót). Ez viszont azért olyan lényeges számomra, mert a fadrót is a bulánfiberben hányódott soká - sok vulkán (vulkánikus) - jegyzetet kellett kikutatnom a valós vulkánhoz, sokáig üldögéltem mit sem sejtve ezeken a vulkán (vulkánikus) -jegyzeteken, amíg egy napon rá nem döbbentem, valós, fortyogó, halálos vulkánon ülök.
A Vulkángyufa, mondja a Tolnai, fejnélküli pálcika, mely éppen úgy, mint a svéd gyufa, vörös foszforral bekent dobozon gyullad meg.
Megyik tanított meg: articsókát enni. Még 70-ben. Párizsban. Igaz, azóta egyszer sem ettem articsókát, nem tökéletesítettem utasításai alapján a szép, nagy szabályos-szerkezetű termés lebontását. Mint az egyik legszebb szoborelemzésre emlékszem arra a vele eltöltött ebédre. Érdekes, tűnődtem, Megyik, az egyik leggyengédebb - legkedvesebb szobrász, milyen határozottan vezetett a párizsi körforgalomban, vadul szinte, pedig mi a Balkánon sem lötyögéshez szoktunk, vadul szinte, akár azok a szobrászok, akik köveket törnek-faragnak, hatalmas rozsdás vasdarabokat (síneket etc.) hegesztenek.
Van egy japán szobrász: .............. 84-ben, New Yorkban ismertem meg a munkáit: mintha valami hurrikán kócolta-zsúfolta volna össze, csapta volna egy sarokba, vagy a falhoz mind a megyiki pálcikákat (szálkákat, fadrótokat), mind azt a kedvesen, szabályosan csiszolt termékét a svéd gyufagyártásnak. Igaz, magában Japánban is igen fejlett a gyufagyártás. Alkatilag nagyon is megfelel nekik, de hát Kosztolányi nem járt Japánban, nem vehette szemügyre a helyszínen a japán pálcikákat (szálkákat, fadrótokat), nem írhatott róluk és így mi nem tudhatjuk, milyen is valójában a japán gyufa, nem hivatkozhatunk rá. Cseles szobrász az a japán: egy enformel város pálcikákból, város, melyben egy apokaliptikus hurrikán már nem tehet semmi kárt, tovább már nem kuszálhatja-zsúfolhatja, már csak igazíthat rajta, már csak strukturálhatja, szép, szabályos épületekké, várossá igazíthatja, szervezheti őket. Az a japán kifogta a szobrászatból a szelet.
Kosztolányi kedves.
Megyik fehér pálcikái (szálkái, fadrótjai) szinte feltételezik Jovánovics szűz gipszfelületeit. Nem véletlen, hogy egy pillanatban találkoztak.
Van Kosztolányinak egy novellája (az egyik legszebb magyar novella), amelynek a hőse egy gipszangyalt cipel, de megered a hó, elfárad, elalszik az angyallal a hóesésben...
Azóta, tehát több, mint két évtizede készültem írni Megyikről. De csak attól a pillanattól kezdve indult be a dolog, amikor Svédországban (Dániába indulva), zsebkönyvembe írtam azt az 5, szinte találomra választott Kosztolányi-mondatot, pontosabban azt, hogy a svéd gyufa kedvesen és szabályosan csiszolt. Kedvesen és szabályosan. Külön-külön nem megy, a csak kedvesen, vagy csak szabályosan csiszolt dolog az egész más valami. Giccs, vagy alkatrész.
Attól kezdve már konkrétabb előkészületeket, stúdiumokat folytattam. Attól a pillanattól kezdve már gyakran írtam egy-egy cetli hátuljára, hogy: Megyikhez (is).
Különböző országok gyufáit kezdtem el tanulmányozni. Az orosz és a román gyufát például (a román tintáról, amely olyan, mint a mocskos víz, illetve a titkosíráshoz használt vegyszer, mivel idővel kifakul, eltűnik, máshol szóltam). Azt a sokszor szabad szemmel nem is látható, csupán csak tapintással észlelhető civilizációs különbséget, amit egy-egy gyufaszál (szálka, fadrót) előállítása, csiszolása mutat. Csak most döbbenek rá, már nem is emlékszem, mikor volt az ujjaim között csiszolt - kedvesen és szabályosan csiszolt gyufaszál. A minap, nagy megdöbbenésemre, már albán gyufát is láttam az ócskapiacon (amelyet egy időben olasz, most pedig krajinai piacnak neveznek).
Déry emlékszobájában (Petőfi Irodalmi Múzeum) tűnt fel nekem, hogy a nagy prózaíró gyufásdobozokat gyűjtött. És azóta én gyufásdobozaival bajlódok, még mindig nem értem könyveinek újraolvasásához. Böngészem a Déry-monográfiákat, de egy sem tér ki Déry gyufásdobozokhoz fűződő szenvedélyéhez. Miért? Viszont az is igaz, hogy a modern magyar szobrászat kérdéseit taglaló irodalom sem említi Déry gyufásdoboz-építményeit. Miért?
Megyik immár nem csak svédországi gyufagyárakban inaskodik: saját gyufagyárat - vulkángyufa-gyárat üzemeltet Bécsben. Egy olyan gyufagyárat, amely sosem is lobbanhat lángra.
Noha azután az articsóka-elemzés, illetve a műtárgy elfogyasztása után évtizedekig hetente írtam festőkről, szobrászokról, Megyikről nem szóltam. Annál inkább örültem, amikor később már született róla egy-két szép sima és szabályos, szeretetteljes szöveg, amilyen Esterházyé például.
Kosztolányi kedves.
(Ki kedves még a magyar irodalomban? Említettem már Csokonait. Szép Ernő, Nadányi és Toldalagi. Meg Esterházy. Péter azért tudott írni Megyikről, azért helyezte éppen az ő szobrát a Bevezetés elé, mert ő is kedves és szabályos, ő is lágy és szikár.
"Corpus itt minden, írja. Minden fadarab - szálka és gerenda -: borda.
A keresztről kellene gondolkodnunk, erről a bonyolult, európai tárgyról. Hogy például milyen is volna az, amelyik műalkotás tud lenni, és imádkozni is lehet "vele". Eszünkbe jut az a sok szebbnél szebb kereszt, mely a passióról fecseg.
Ez a zajos kereszt, a zajos kereszténység, a zajos Krisztus. De Krisztus nem ilyen."
Arról, hogy számomra a kereszt, Meątrovic zágrábi házának cselédszobájában eldugott, régi rissz-rossz gerendákból szabott, csonkolt gipszkrisztust tartó keresztje, már sokat szóltam. Arról is, hogy ha a művészetről, mint az imádkozás egy fajtájáról beszélek, én mindig ©ejka utolsó feljegyzésére gondolok.
Giacometti olyan szobrokról álmodott, amelyek nem nagyobbak a rizsszemnél. Szóval olyan szobrokról álmodott Giacometti, amelyek elférnének egy gyufásdobozban. Már Roden is csinált csöpp, semmis gipszeket.
Egyszer egy üres kis szlovén vasútállomáson gyufát kértem, tüzet pontosabban, a váróterem egyetlen utasától. Mert láttam, ott van előtte a doboz. Nincs, nem tud adni, mondta, jelezte. De láttam, észrevette, hogy gyufásdobozára pillantottam. Elém tolta. Félve kinyitottam. Két szál volt benne. Már majdnem értük nyúltam, amikor észrevettem, egymásba vannak csapolva. És hogy a vízszintesnek nincs feje, a függőlegesé pedig vérzik. Ahogy az éjszakában felszállt a vonatra, láttam, semmi más sem volt nála.
És mégis ég, állandóan ég, ég magában, mint ahogyan minden fa ég magában, a Megyik-féle pálcika (szálka, fadrót).
Emlékszem, amikor látogattam a svéd gyufagyárat. Nem értették, mit akarok. Egy író mit keres a gyufagyárban. Mondtam, Kosztolányi nyomában járok. Titkon arra gondoltam, netán felveszi a nagy magyar író nevét. Nem értették. Idéztem mondatát a svéd gyufáról. Szép, mondták kedvesen, szabályosan - hidegen, akárha nem is a gyufagyárban, hanem a jéggyárban dolgoznának. Aztán Megyik szobrászatáról kezdtem mesélni nekik. Végül Emerik Fejesről, az újvidéki naiv festőről (Oto-Bihalji többször is foglalkozott vele), aki gyufaszállal festett, tehát gyufaszálat használt ecset helyett, anzixokról világvárosokat... Sokszor üldögéltem a sírjánál, ugyanis pontosan B. Szabó sírja mellett fekszik a Futaki temetőben. A svédek csak akkor kiáltottak fel, amikor kísérőm Irinyi nevét találta kiejteni.
A mérnök, aki végigvezetett a gyufagyárban (engem, mondanom sem kell, csupán a fafeldolgozó részleg érdekelt), meglepődött jártasságomon. Neki sem tudtam mást mondani, mint hogy az össz tudásom a Tolnaiból vétetett, persze a svéd gyufagyári munkás sosem hallott Tolnai Simon bácsiról, se Világlexikonáról, se Világlapjáról, se Világtörténetéről. Akkor nem marad más hátra, nézzük, mit is mond Tolnai Simon bácsi.
Gyufa fapálcika... Faszálkának leginkább nyár-, jávor-, fűz-, fenyő- vagy szilfát használnak.
A világon talán sehol sincsenek olyan szép szilfák, mint Stockholmban. A stockholmi szilek. Egyszer selyemmel - a szil selyme finomabb a gubó selyemnél - terítették előttünk. Azt a pillanatot több versemben próbáltam már megragadni, mondanom sem kell, sikertelenül, viszont, nincs kizárva, azért él még mindig olyan elevenül bennem. Az a pillanat, és azok a szilfák. Azok a, tán szintén gyufának szánt szilfák. Talán éppen arról az utcáról van szó, amelyen, néhány nappal sétánk előtt lelőtték, mert még frissek voltak a virághalmok. Miért is lőtték le? Nem tudni. Különös.
Foszfort legelőször Derosne használt Gy.-gyártáshoz, folytatja Tolnai Simon bácsi. 1816. Tőle függetlenül találta fel és hozta forgalom az első használható foszforos Gy.-át a debreceni születésű Irinyi János 1883., mely dörzsölés által gyúlt meg. Ezt a találmányt a bécsi Romer cég szabadalmazta és hozta forgalomba.
Milyen az osztrák (bécsi) gyufa? Megkérdezni Megyiket. Valamint azt is megkérdezni tőle, létezik-e még a Romer-cég, és kapcsolatban van-e vele?
Végső ideje Debrecenbe utaznom. Egyszer (Romániába utazva többször) jártam Debrecenben; valami novellettben érintettem is azokat a napokat. Ahogy korcsolyázok Izsó keskeny Csokonai-szobra körül, meg ahogyan kisolló után rohangászok, ugyanis gyorsan le kellett vágnom, arra ébredtem az Arany Bikában, hogy azonnal le kell vágnom a körmeimet, mert olyan hosszúak voltak már, hogy vissza- nekem, fordulni készültek éppen - és hát a mamuttal is a vissza- koponyájának forduló agyara végzett volt. Hosszú bolyongás után végre sikerült vennem egy kisollót, mind összevéreztem magam, akárha az ujjaimat is ledaraboltam volna... Végső ideje Debrecenbe utaznom ismét. Az Alföld (Aczél, Mészáros, Keresztury) miatt mindenekelőtt. Meg egy lány is szervez. Az, aki a kádban olvasta (olvassa?) a Kékítőgolyót. (benne a Kékítő golyógyárral). Sajnálom, nagyon megszenvedtem, hogy nem volt módomban elutazni az Alföld-díj átvételére, illetve a folyóirat szervezte értekezletre. Pedig én, ismétlem: szeretem az Alföldet - az Alföldet, a Hortobágyot (sok munkám akadna ott, a Járáson, amely valójában egy Kis-Hortobágy, szerzett tapasztalataimat leellenőrizendő: a sziksó minőségét, a forgószeleket, a délibábot, a szartúróbogarakat - összevetni a Járás-i és a Hortobágy-i szartúróbogarak munkáját egy kézikönyv monográfiában, hiszen a piramisok építéséről, a hatalmas kőtömbök szállításáról is kevés a kézikönyv, a szartúróbogarak munkájának komolyabb tanulmányozása talán némi támpontokat adni a piramisépítők munkájához is), szeretem a fűvészeket (számomra, a Tolnai Simon Világlexikona mellett csak egy lexikon létezik, igaz már az is Tolnai, hiszen a nagyanyámék családját Vitéznek hívták, tehát én is Vitéz vagyok: a Szigetek lexikona) - (gondolatjel) viszont (és ez miatt nem utazhattam) egyáltalán nem érdekel a kisebbségi (határontúli) irodalom, semmi sem jut róla eszembe (persze, lehet, az én agyaram már, mint a mamutoké, átütötte agylabdámat és nem is juthat eszembe mással kapcsolatban sem semmi) nem tekintem magamat kisebbségi írónak (igaz, másmilyennek, egyetemesnek etcetera sem, nem tekintgetek), ezt akár születési hibaként is elkönyvelhetjük, jóllehet viszont kifejezetten csak kis dolgokkal foglalkozom. Akárha egy mikroszkóp lenne a fejembe építve (lehet éppen az agylabda helyére). Mint ahogyan az Árvacsáthban írtam:
munka közben egy selyemszálra kötött
hangyát sétáltatok a papíroson
- nehogy nagyot találjak mondani, mert ha nagyot mondok: kisül a szemem. Szóval a hangyákkal, meg ilyen pálcikákkal, szálkákkal (a fűszál az egy élő- krolofilszálka), mint amilyen a gyufaszál is például.
Mondom, az Alföld-díj, meg Hortobágy, meg a füvészek, meg nem utolsó sorban Irinyi miatt (le kell tapogatnom az Irinyi-helyszíneket, az Irinyi-nyomokat), meg szintén nem utolsó sorban a lány miatt is, aki talán még mindig abban a kádban van és olvassa a Kékítőgolyót (már teljesen elázott a könyv, kék medúzává kocsonyásodott a lány), végső ideje Debrecenbe utaznom. Ott él Tar. Igaz, első nagy élményt jelentő szövegét a Határban olvastam, de a következő novella kéziratát már Keresztury mutatta. Ott festeget Torok is, jóllehet a műterme még itt van a régi városházán. Nem lehet tudni, mikor van fenn a régi szabadkai városházán, mikor van künn a Hortobágyon és festegeti a kiégett növényi törek üvegéből bábelt csavaró forgószeleket. Éles Csaba írt róla, aki kiadta Stendhal aforizmáit (újra elolvasni a Rózsaszín és zöldet). Ott tanít Vajda Misu, meg Bányai is olykor. De, mondom, az Alföld-díjat akkor nem vehettem át, mert nem vagyok - születési hibából kifolyólag - kisebbségi író.
Aznap Palicsfürdőről Újvidékre utaztam, a Szerb Maticában, ott voltak mind a régi íróbarátaim (Januąevic, Judita ©algo, Despotov, Tucic, Ivkov), Polcz Alaine könyvéről beszéltem zavart pátosszal.
Sőt, kifejezetten nem szeretem a kisebbségi írókat. Mert mindig olyan nagyokat mondnak. Az igazság az: én egyszerűen nem tudok (nincs tálentumom hozzá) olyan nagyokat mondani, nem tudom annyira föltupírozni magam, hogy kisebbségi író lehessek. Hogy betölthessem a kisebbségi író szerepét. Amely, fennkölt kétségtelen. Kisebb vagyok, kisebb, alacsonyabb a vízurám (ez úgy látszik, független dolog az ember természetétől, Kafka is magas volt, jóllehet Gacetti kínai írónak nevezi), kisebb vagyok én a kisebbségi írónál. Erre az írófajtára pedig még nem találtak nevet. Viszont a kisebbségi irodalom könyörtelen: nem bírja elviselni a nagy írókat (Kosztolányi, Csáth, Herczeg Ferenc, Sinkó etc.), de a kisebbséginél kisebbeket sem. Helyzetem ezért meglehetősen kínos.
Hát igen: egy kisebbségi írónak nagyobb gondjai vannak. Nagyobb dolgokkal kell foglalkoznia. Figyeljük csak meg, mennyire szeretik - el is hiszik, hogy beleszólhatnak - a nagypolitikát, legyen az országos, vagy világszintű. Nagyobb, fontosabb dolgokat kell védenie - óvnia. Nagyobb dolgokért kell feláldoznia magát, mint egy gyufa- vagy fűszál, mint egy szarból gyúrt galacsin, példának okáért. Nincs ideje holmiféle gyanús lányokkal foglalkozni, akik hol flamingóvá rózsaszínülnek (a rózsaszín rózsán élősködő tetű vére is rózsaszín, rózsavíz, rózsaolaj valójában), hol pedig, mint az a debreceni lány, kék medúzává tintulnak a fürdőkádban.
A kisebbségi írónak a kisebb gondja is nagyobb, esetében pedig a nagyobb is kisebb...
Mondom (nem mondom?) végső ideje Debrecenbe utaznom. És ott ezt, mármint a gyufaárus kisfiú történetét - őszinte bűnbánattal - fölolvasni.
Az újabb eljárás szerint a lehetőleg friss fatörzseket kb. 40 cm hosszú darabokra fűrészelik. Ezeket a héjtól megszabadítják és hántógépek késeivel a Gy. vastagságának megfelelő, úgynevezett fadrótokra vágják. Ezeket a fadrótokat (60-70 darabot egyszerre) levágógépek késeivel rudacskákra, szálkákra vágják. Azután megszárítják, tisztítógépek a portól és szilánkoktól megtisztítják, majd az egyesítő gépeken párhuzamosan sorokba sorozzák és falapocskákból álló rámákba rakják...
Figyeljük meg Simon bácsi (de egy pillanatra se feledjük a Tolnai Világlexikona munkatársai között ott van Kosztolányi és Cholnoky Jenő is!) különbséget tesz szálka és szilánk között.
A Gy.-at skatulyákba rakják. A skatulya anyaga nyár- v. jávorfa. Ezek készítésére rendkívül szellemesen szerkesztett automatagépek vannak, melyek a lemezre hántott nyárfából a kész skatulyákat papírral és vignettával készen beragasztva, tömegszámra készítik és lökik ki magukból (svéd gyártmányok).
A Gy.-nak különféle válfajai vannak. A Vulkán, a Fidibusz és a Matról v. Vihar Gy., amely szélben és esőben is ég.
Jovánovics és Megyik mellett okvetlenül meg kell említenünk Böröczöt, a ceruzaszobrászt is. Vele is még 84-ben, New Yorkban ismerkedtem meg. Igaz, ő akkor még nem kezdte el farigcsálni a ceruzákat...
A Fadrótot az Alföld részére írtam (szedtem össze - vulkanizáltam), de első alkalommal Temerinben a TAKT-on adtam elő. Ezért elkészítettem azt a gyufásdobozban hordozható crucifixet - és olvasás közben (éppen úgy, mint Szegeden, a Pompeji szerkesztőségben rendezett kis alkalmi felolvasásomon, azt a pompeji köcsögdarabot) szépen felmutattam, körüladtam az ifjú képzőművészeknek.
"- Baader: az ember nem a kis világ (mikrokosmos), hanem a kis Isten (mikrotheos).
A philosophia normalis mikrotheisztikus (humanista) filozófia.
- Első tétel: az alapállást megkeresni." (Hamvas)
Bikar Fedora meséli, hgoy mielőtt meghalt, aznap délelőtt, amíg ő a piacon volt: Milesa mind kifényesítette az ezüst tálcákat.
Későn jutott el hozzánk, Palicsfürdőre, Milesa halálhíre. Fedorát sem láttam már évek óta. Milesa és Fedora. Regény: pesti szerbek (illetve mitrovicaiak, Pomáziak) a Váci utcából; a háború alatt, mivel a házuk vöröskörösztös ház volt (abban a házban játszódik Mirko Kovač Malvina Trifkovič című regénye, meg még sok-sok "regény" - megbeszéltem volt összeismertetem Mirkot Milesával, hogy megírja a második kötetet), gróf Tolsztoj hozzájuk hozza el, egy kis bőröndben, Kutuzov kürtjét (Fedora édesapja a csuklójára bilincselve hordozta, őrizte a háború végéig a kis vulkánt), 56-ban Bogdanovval, a történésszel (Krleľ jobbkezével) egy mozdonyon jönnek át Horgosnál a határon; zágrábivá lesz, ami egy pesti hölgynek nem is olyan nehéz, ő fordítja le például Illyés Petőfijét horvátra (példányomat Bohuąnak, a kitűnő szlovák költőnek ajándékoztam, aki együtt raboskodott Esterházy Jánossal, (mint Szolzsenyicin); aztán végképp Újvidéken telepednek le (talán ugyanakkor, amikor Hangya szerb feleségének is Londonba kell költöznie); Fedora Löblnél doktornál, Jásziból; eltöri lábát (a seb nem akar gyógyulni, most is épp egy operáció előtt áll); talán nekik vannak a világon a legszebb szerb ikonjaik; Milesa fél a madaraktól, a verebek megtámadják az utcán, hajába gabalyodnak; egyszer isteni fondüt ettünk náluk Bánszky Máriával (Rózával), Pap Jóskáékkal...
Hallom, Magda Marinko fülpiszkák sodrásával, pakolásával tölti - múlatja idejét a sitten. Finom egy foglalatosság. Akárha vattacukrot göngyölne virtuóz csuklótechnikával.
Fiam barátja vett egy vattakócoló gépet, azzal járja a vásárokat, búcsúkat - és leheletnyi puhafapálcikákra (lásd a Tolnai Világlexikona fadrótra vonatkozó sorait) göngyöli virtuózmód az édes, rózsaszín semmit. Egyszer, a Róka-tanyán rendezett kukoricabálon (közvetlen a bál előtt: Ludas a magyar irodalomban címmel tartottam volt előadást - mert nekem is kell tennem valamit megmaradásunk érdekében) sokáig elnéztem munka közben a különben jó megjelenésű végzett biológust (nagyapja egyik legismertebb kocsmárosa volt szülővárosomnak, édesapja gyerekkori pajtásom). Azóta is nagyon drukkolok neki, noha tudom, a vattacukor virtuóz göngyölésével, a számtalan technológiai és technikai újítás bevezetése ellenére sem fog sosem meggazdagodni úgy, mint azok a barátai, akik szőkített benzinnel, gyanús eredetű cigarettával, alkohollal, lopott autóval, fegyverrel kereskednek (- hogy a bérgyilkosokról ne is beszéljünk - noha éppen róluk beszélünk). Mégis gyakran kérdem fiamat, hogyan mozog mostanság az édes vatta ára, hogyan megy barátja édes biznisze?
Fülpiszkát sodor-pödör tehát Magda Marinko végtelen. Párkává lett, tisztakezű párkává a bérgyilkos légionista. Minden bizonnyal valami finom, könnyű selyemkesztyűt húz a kezére olyankor, mint nagy versenyek előtt a biliárdosok. Magda kitűnően biliárdozhat, hiszen a nappalok nagy részét kávéházakban, biliárdszalonokban töltötte. Nem tudom, a Csillagban, a Markóban lehet-e biliárdasztal? Az is megtörténhetett, hogy Magda bekérette biliárdkesztyűjét. Vagy új biliárdkesztyűt hozatott barátaival külföldről. És azt a kitűnő minőségű biliárdkesztyűt munka közben is használja. De az is meglehet, hogy csak pakolja a tamponokat. A sodrásukat-pödrésüket a női rabok végzik. Mindenesetre a nap egy részét Magda Marinko fültisztító tamponokkal foglalatoskodva tölti - múlatja, mint mondottam. Majd utána rajzol, fest, művészkedik. Hallom, már nem egy magángyűjtő, pesti múzeum, képtár dicsekedhet munkáival. A képekért kapott pénzt minden bizonnyal valamelyik jótékonysági alapba utalja. Azon sem lepődnék meg ezek után, ha egy szép napon, mint az egyik vezető magyar alternatív művész merülne fel Budapesten. Mert valamiféleképpen meg vannak hozzá a prediszpozíciói. És ami a legfontosabb: a maximális publicitás is eleve biztosítva van. (Ezen kívül azt sem lenne szabad szem elől tévesztenünk, hogy Magda Tavankut környékéről származik, onnan tehát, ahol a legszebb szalmaképeket készítik. Nincs kizárva, a család bunyevác ágában van is kiemelkedő szalmaképművész.)
Ugratom a szabadkai műgyűjtőket, hogy ők, akik többen személyesen is ismerték, még egyetlen Magda-művel sem dicsekedhetnek. Arról nem is beszélve, hogy a Városi Múzeum Képtára sem vett még semmit, pedig hát elsődleges feladata lenne a helyi művészek q-csoport, Bucka- Gányó, Marinko Magda- munkáinak begyűjtése, feldolgozása. Nincs kizárva, figyelmeztettem a múltkor a Képtár kusztoszát, a barátoknál, rokonoknál még fellelhető lenne valami Magda légionista korszakából is. Majd akkor kezdünk kapkodni, mire a magyarországiak mindent kisöpörnek. Lemaradunk?! - tettem fel a kérdést vezető képzőművészeti kritikusunknak. Igaz, arról már hallottam suttogni az embereket, hogy legtehetségesebb (a tehetség és a dörzsöltség itt nehezen különválasztható) képhamisítónk (Farkas Béla, Hangya, Konjovič, Gyelmis, Kopilovič, valamint Csók, Iványi Gründwald, és a két Madarász volt eddig a fő területe) már elkezdte gyártani a Magda Marinkókat. Tehát az sincs kizárva - és ez némi elégtétel is számunkra, kisebbségi kultúrmunkások számára (ezek szerint mégsem maradunk le) -, hogy azok a pesti gyűjtőknél és múzeumoknál lévő Magda-képek egy része is már a mi vezető képhamisítónk munkája. Annál is inkább lehetséges ez, mivel tényleg egészen közelről ismerte Marinkót, mint sugdossák: lányának udvarolt, és ha már bejáratos volt a házba, rajzórákat is vett az ügyeskezű-csirizeskezű apukától...
Neked is illene tehát írnod a dolgairól, szólalt meg végre barátom, hiszen azt deklaráltad volt kissé, igaz, nagyképűen - mert hát mi más is volna a te kisebbségi-froclizásod, mint nagyképűség? valld be végre, mindig is nagyképű voltál, nem csak azóta, amióta így elhíztad magad: szemben Charles Tolnayval (hol a Tolnai Simon Világlexikonával, hol Charles Tolnayval, a Michelangelo-, Brugel- és Cezanne-szakértővel hozakodsz elő, már falra mászik tőlük az ember, pedig hát szegény Simon bácsi Mathausenben végezte  és hát rajtad kívül, igaz, nem sokan emlegetik), szóval szemben névrokonoddal, aki szerint csakis a legnagyobbakkal szabad foglalkozni, te kizárólag a vidéki - vidékek vidékén (tehát a végeken is túlnani), határon túli, kisebbségben élő, többszörösen is marginális - semmis, hogy én is a kedvenc szavajárásoddal éljek, művészekkel foglalkozol, kizárólag a vidéki, eleve marginális - semmis művészek munkáiról értekezel, vagy hajlandó értekezni. Ha sokáig kivársz, kedves barátom, mondta lihegve barátom, nehogy szavai közé találjak váratlanul ékelődni: Magda megszűnik vidéki, marginális - semmis művésznek lenni, hiszen Pesten és Kecskeméten már könyvek jelennek meg róla. És hát valljuk be, könyveket - Pesten és Kecskeméten - más semmis művészünkről ezidáig bizony még nem írtak.
Hát, sikerült végre beékelődnöm sűrűre húzott szavai közé, valóban sarokba szorítottál. De be kell vallanom neked, egyelőre inkább a fülpiszkáló pálcikái - Magda párka-volta ragadta meg képzeletemet. Az igazság az, szívesen meglátogatnám a Csillag tamponkészítő részlegét, meg a tampont készítő nő- és férfirabokat is. Ám az is igaz, ezt is be kell vallanom, amióta értesültem, fülpiszkáló tamponok gyártásnál angazsált a hétpróbás légionárius, reggelente rezgő ujjakkal dugom - azelőtt: düftem-döfködtem - fülembe a műanyag pálcikára tekert puha, majdnem azt mondtam: édes vattát, tampont.
Az olasz tengerparton, Castel Mareban (ahol egy agg narancsfa még emlékezett Csontváryra) világosodott meg előttem, hogy a fültisztító tamponok kék-rózsaszín rudacskái, édes vattája legalább annyira veszélyeztetik a tengereket, óceánokat, legalább annyira, mint a megsérült tartályhajókból kiömlő olaj barelljei. Egyik boldog fürdőzésemkor valami kékesrózsaszín tüneményt hozott felém a hullám, akárha Csontváry festette, tarajos Castel Mare-i hullám. Szinte felkiáltottam örömömben, még emberszem nem látta (Csáth új szemről beszél, Bartók új fülről) angyali medúzának véltem. Tudod, egy időben mennyit foglalkoztam Görögországban, az Olymposz alatt, Hollandiában, ott, ahol Camus a Bukást írta, azokon a hamuhullámokon, de Portugáliában és a trópusokon is: a portugál gályával, a tutajmedúzával (Porpita umbella) és nem utolsó sorban a búzaszín kék medúzával (Cyanea lamarcki) és rokonával, a gyökérszájú medúzával (Rhizostoma plumo). Nem bántam, legyen akármilyen veszélyes, akár életveszélyes is a csípése-ütése, magamhoz öleltem az angyali lénynek vélt, szépen gomolygó, selymes foltot (mindig is sejtettem, az angyal akár flamingó, akár medúza képében is mutatkozhat nekem!): nagy rakás (vagy 1000 darab) szétázott fülpiszkáló tampon volt. Minden bizonnyal valamelyik szálloda, vagy óceánjáró takarítónői szórhatták a tengerbe.
Nem tudom, folytattam kihasználva barátom ámulatát (ugyanis a flamingókat és a medúzákat illetően ő is védtelen), de idővel majd még minden bizonnyal ez az adat is beúszik látókörömbe (ezért kell nyitva - szanaszét és összevissza - hagynom ezeket a vulkánikus feljegyzéseket): a Soffio-t
il bastoncino cotonato flessibile in puro cotone
100 % pamutból KERMI által bevizsgálva
vagy a
RICOFITT-et
RICO Kötszerművek RT.
(ezek szerint, noha komolyabb vizsgálatot, kutatást még nem végeztem, a magyar fülpiszkapiacot az olaszok tartják - végső ideje ennek a piacnak a kutatásához is hozzálátnom, hiszen ma már komoly piackutatás nélkül még egy kis jegyzetet sem tud megírni az ember) sodorja mutató és hüvelykujja között Magda Marinko (érzékeny ravaszokon-kakasokon kifinomult erős mutatóujja most csak tovább finomul, igaz, közben a fegyverek is finomulnak, abszolút érzékenyekké lesznek, úgyhogy a tamponoktól függetlenül is kellett volna foglalkoznia mutatóujjával).
Könyvtáros barátom (aki különben itt, a Homokvár melletti szanatóriumban gyógyította volt gyerekkorában gyenge tüdejét) említette egy alkalommal, hogy Magda Marinko rendszeres olvasója volt a Szabadkai Városi Könyvtárnak. A könyvtár következő évkönyvében nem lenne szabad megfeledkezni róla - függetlenül attól, hogy Magda melyik párt holdudvarába tartozott is éppen. Barátom megígérte, segít kikeresni Magda kartonját, megnézni, milyen könyveket is olvasott az idegenlégió előtt és az idegenlégió után, milyen könyveket a háború kitörése előtt és milyen könyveket a háború kitörése után.
Az idegenlégiósok művelt gyerekek. A hatvanas években, Párizsban a színházrendező Pap Tibor barátomnak köszönve (mert három Pap Tibor létezik: a Párizsi Műhely szerkesztője, megboldogult barátom, a Symposion-melléklet első színházi és filmkritikusa, a későbbi ljubljanai diák, majd olaszországi, németországi és franciaországi emigráns, valamint a Szegeden tanuló Pap P., az Új Symposion főszerkesztője), ismertem egy csoport leszerelt, magyar származású légionistát. Izgalmasabb, színesebb társasággal sosem is találkoztam. Egy spanyol kávéház volt a törzshelyük, finom kis francia kurváik voltak, de gazdag amerikai lányokat akartak feleségül venni (barátom segített szerelmes leveleket írni nekik). Az egyikük éppen Camus Etranger-jét fordította újra, mint mondotta, ezt a kutya munkát még a helyszínen, Algír forró homokjában kezdte...
Magda könyvtári tagságával kapcsolatban számomra csak egy adat lenne igazán izgalmas: olvasta-e Magda Marinko P. Howard könyveit. Mert egyáltalán nincs kizárva - könyvem erre a hipotézisre épül (azért halogatom a kutatást) -, hogy Magda Marinko ott, a helyszínen is olvasta P. Howardot. Mondjuk az Atlasz-hegységben. És közben könnyes szemmel emlékezett - noha véres harcok előtt, véres harcok után - a Szabadkai Városi Könyvtár tükrös olvasótermére, melynek szép kis balkonját két behemót gipsz-Atlasz tartja - biztonságosabban, mint ha márványból, kőből, betonból lennének. Igen, egyáltalán nincs kizárva, hogy Magda Marinko végig hátizsákjában hordozta A három testőr Afrikában salátává olvasott példányát (egyik átvágott torkú pesti bajtársának a hátizsákjából kotorta elő, a sarkát már átitatta a vér). Tehát amikor a könyv végéhez (Tizenkettedik fejezethez) ért, ezért öntötte el mindig a könny Marinko Magda szemét.
"- A vonat... mondja Senki. - Ez átmegy az Atlaszon... Marokkóba...
- No és?
- Gyerünk...
De nem a város felé rohant, hanem a colomb-béchar-i kőbánya felé, ahol ilyenkor minden csendes. Nappal dolgoznak csak a rabok az iszonyú hőségben. Itt néha tehervonat áll, amelybe rakodnak.
- Mit akarnak? - kérdezte a fűtő.
- Az Atlaszon átjutni. Mi a Kongótól szökünk! Hány megálló van addig?
A gépész felkiáltott:
- Maguk azok?! Hej, fiú! Úgy fűtsd a mozdonyt, mintha a pokol lenne...
Hajnalban már az Atlasz keleti lejtőjén haladtunk lefelé. Ha Marokkóba eljutunk De Surenne-hez, nyert ügyünk van!
- Megállni - mondta Senki Alfonz. - De csak annyira, hogy leugorjunk!
A gépész lassított, és mi leugrottunk. Yvonne-t Senki Alfonz a karjaiban tartotta.
A leány ugrás közben is aludt.
A vonat nyomban továbbrobogott. Körül mindenféle kis községek látszottak a hegyoldalban. És távol... Istenem! Marokkó!"
Marinko megtörölte könnyes szemét, nehogy kérges barátai észrevegyék, sírt: ugyanis az Atlaszban olvasva az Atlaszról, a Szabadkai Városi könyvtár (a Reichl tervezte egykori úri Kaszinó) kis balkonját tartó (állítólag Telcs Ede öntötte) gipsz-Atlaszok jutottak eszébe...
Igen, amióta értesültem, mivel tölti-múlatja az idejét markáns légionista hősünk a sitten, azóta rezgő ujjakkal dugom fülembe a műanyag rudacskára tekert, puha tampont: akárha egy finom, vékonycsövű, abszolút hangtompított kis brauningot dugnék a fülembe minden reggel, hogy: szétdurrantsam vele a koponyámat.