Alföld - 49. évf. 7. sz. (1998. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bérczes László

amerikai álom(napló)

("...vannak emberek, akiknek az az életformájuk, hogy minden későn érkezik el hozzájuk, vagyis: mikor elérkezik, máris lehetetlenné válik..." - Füst Milán)

- szól a rádió, még Pesten, pakolok, utolsó pillanatban, megy valami szám a hatvanas évekből, "Neonfényes Budapest...", vajon ki énekli, már nem emlékszem, Németh Lehel neve jut eszembe, mert ő volt híres, aztán a bemondó: "...dalokat hallottak Budapestről", és én ezt persze összekapcsolom azzal, ami most van, szóval hogy indulok Amerikába, az előszobában két bőrönd, nem az enyémek, bőrönddel nem mentem még sehová, Amerikába meg bőrönd nélkül se, pedig mindig mondogattam, nemigen hittem ugyan: egyszer azért el kell jutnom oda, hisz a szót használom, állandóan amerikázok, majd' azt írtam, fikázok, meg azt mondogatom: ez a század Amerika százada, én viszont a zsebcseleket szeretem; ha másért nem, hát azért kell oda eljutnom, hogy utána joggal szidhassam, miközben csak egy hónapot töltök New Brunswickban és New Yorkban, és h át mi köze mindennek egy kontinensnyi országhoz és egy életnyi időhöz; szól a ráció, parizert eszem és elköszönök Budapesttől, attól a várostól, ahol csak tizenkét éve élek, és ahol örökké vidéki maradok; a lényeg az, hogy félek, szorongok, kicsit késő már az Újvilágba menni - ott leszek különben negyvenhat éves

- a véletlen úgy hozza, hogy T. (beszélne akar velem, ezért aztán:) kikísér, kérdezi, izgulok-e és én nem izgulok, mondom, és tényleg nem, mert nem ez a megfelelő szó, illetve annyi megfelelő szó lenne egyszerre, hogy mindet egymásra kellene írnom, mint Esterházy Ottlikot, az írással az időbeliség a baj, mert egymás után jön az, ami egyidőben érvényes, ez természetesen a beszédre is igaz - úgyhogy nem írni, nem beszélni

- Ferihegyen egy óra várakozás, írom ezt Amszterdamban, ahol megint egy óra a várakozás; már táskámban az újság, amit még Ferihegyen kóvályogva-várakozva, minden érdeklődés nélkül lapozgattam, talán először életemben vettem a kezembe Napi Gazdaságot, ez volt ingyen a pultokon, amúgy kilencven forint, elképesztő; ez itt a január 24-i, amúgy édesmindegy, mikori, dehát kinyitom, és benne recenzió a könyvemről, I. írja, rendes tőle, na persze, kell a munka, Tompa Miklós, drága székely ravaszdiról azt írja: "menedzser-igazgató", gondolom, ezzel lehet megindokolni, hgoy egy ilyen színházi mesekönyvről beszámol a Napi Gazdaság, melyben aznapra egyetlen színházi előadást hirdetnek, A pénz beszél vagy mi a csoda a címe, a Vidám Színpadon játsszák; hát én ezt bizony kihagyom, megy oda, ahol beszél a pénz; de most még Amszterdamban ülök, előttem egy Whisky meg egy sör, furcsa érzés, hogy éppen most, ebben a pillanatban ugyanebben a városban ül valahol az öcsém is; Amszterdam, New York, whisky, mindegy, két örök vidéki

- egy héten át terveztem, hgoy kimegyek a temetőbe, a fater sírjához, hát nem mentem; vajon ő ivott-e valaha whiskyt, biztosan ivott

- a repülőről gyönyörű volt Amszterdam, este, fényben, gyöngyváros; az ember azért valami, például csodálatos, na meg szörnyű, az emberiség meg túlérett, tottyadt gyümölcs, mintha lehullás előtti pillanat lenne ez a század, Fellini és Tarkovszkij tudta ezt annyira, Fellininek még humora is volt hozzá, és az azért jó, úgy értem, a humor

- lehet, hogy csak nem szálltam még le repülővel este vagy nem néztem le, nem mertem, tériszony ilyesmi - bár mint kiderül a New Yorkból New Brunswickba vezető autóúton, B., aki az autót vezeti és egyfolytában humorizál, szóviccel a kommunikációt megoldandó, de legalább megoldja, szóval ő sokkal jobban fél a repülőtől, mint én, és míg a családja repül, ő vonatozik; különben kedves és van humora is, ami ugyebár nem árt - most pedig vissza a tériszonyhoz: lenéztem, le mertem nézni New Yorkra, este volt, és kiderült, az is gyöngyváros, és az lehet a legvalószínűbb, hogy éjszaka repülőről minden város gyöngyváros, legfőképpen Budapest lehet az, de oda nappal fogok érkezni, különben is hol van az még/már

- a repülőn amilyen gyorsan tudom, leiszom magam, bódítom az agyamat, a szokásos ideiglenes önmegszüntetés, el is alszom, ezt akartam; álmodok is, az óceán fölött, összekucorodva az ülésen, azt álmodom, hogy otthon, a Városmajor utcában alszom, fejemre húzva a paplan, és még azt is álmodom, hogy lassan felébredek, de nem akarom kinyitni a szemem, mert még a paplan alatt is "látnám", hogy a redőny alatt beszökik a fény, azután valóban felébredek, zsibbadtan ülök és bambán pislogok a tévére - még két óra és landolunk Amerikában, már csak kínlódok, a képernyőn mindig mutatják, hol járunk, valami film is megy, de azt végképp nem nézem; a repülőről a holland steward gépmosolya marad meg: figyelem az arcát utána, azután, hgoy a vendégre is - ez lenne a hamis -, a kollégára is - ez lenne az őszinte - ugyanazzal a ragasztott mosollyal néz, és az a mosoly utána, a helyzet után, még ottmarad egy ideig, hát erre az üres és halott, semmi-tekintetre emlékszem a senkinek sem szóló bamba, maradék-mosollyal; vajon mire gondol?, mikor nem néz így?, mondjuk, amikor a feleségével van, a gyerekével van, egyedül van; szóval hogy mikor van ez a holland steward; van; ő ő ő (most utólag, amikor e kézzel írott naplót pötyögöm a gépbe, eszembe jut a hazatértem utáni első látogatóm: az ügynöknő a holland biztosítótól, aki szegény megkapta tőlem mindazt, amit az egyhónapi személytelen csíz-mosoly-áradat belőlem kiváltott, igaz, meg is érdemelte, mert erősen szagosított hónaljjal és kenetteljes erőszakkal benyomult a lakásba, és udvariaskodva - ahogy az neki tanítva volt - mosolygott és úgymond "kapcsolatot akart teremteni", szóval, hogy ne csak az ügynök az ügyféllel, hanem az ember az emberrel... a lényeg az, hogy nyájaskodott és emelte a havi tarifát, én meg bólintottam, de elküldtem a francba, már a magam módján)

- nyomasztó két-három nap, menekülés a whiskybe, titkos séták a spirits shopba, szokásos alkohol-nyomor, "átállási problémák", tudom, katasztrófa lehet és hazautazás, mindegy, nem magyarázom, úgyis érthetetlen (már akinek) - aztán mégiscsak kibírom, de két-három napos merülés után ugyanennyi idő a felúszás, így aztán amíg a fejem nincs a víz felett, addig a halálfélelemig átélem azt, amit itt, most idegenben amúgy is átélnék: nem vagyok benne a rendszerben, a systemben, nem tudom, hogyan kell, és a legminimálisabb cselekvéstől is félek; nemhogy autót vezetni nem tudok, de természetesen nem tudom becsatolni az övet, kinyitni a kocsi ajtaját, lehúzni a vécét, átmenni a zebrán, kulccsal kinyitni-bezárni az amerikai ajtót, szellőztetni azaz felhúzni a redőny-ablakot, bedugni a kádat, forralni a vizet, felbontani a tejesdobozt, bekapcsolni a tévét, megnyitni a csapot, semmit, semmit, semmit; nem vagyok hát otthon, hogy is lehetnék, holnap meg be "kell" menni New Yorkba, de hiszen azért is jöttem, arra vágytam vagy mi a fene, csakhogy mi lesz ott, ahol maga az ezredvég lüktet, ha itt nem merek mozdulni, itt, ebben a poros, ötvenezres faluban, New Brunswickban, ahol megállt az idő, és a történés az, hogy én most a tollamat szépen lerakom ide az asztalra

- tudom, még a bénázásban megjelenni látszó azonosság is megengedhetetlenül nagyképű gesztus, amikor magamról állandóan eszembe jut egy Hrabal-sztori, amit ha jól emlékszem, Katarina Posova mesélt az íróról, de ez már nem is a sztori, csak valami emlékfoszlány, ami úgy-ahogy, ahogy nekem jó, megmaradt (még '88 körül történt, amikor A. Lacival Prágában jártunk, igen, bizony - úgymond boldog fröccsös idők a Polyáknál, bár már belénk költözött a politika vírusa, össze is zördültünk például ott, Prágában, de még segített a jó sör); szóval Hrabal, életében először, megérkezik a New York-i reptérre - a nyolcvanas évek második fele, ugye-, rajta lötyög valami pecsétes ballonkabát, fején gubbaszt a sipka, alóla pislog ő, erre-arra botorkál, hogy hát merre is kéne menni most itt (New York, J. F. Kennedy Airport), kezében lóbálódik a necc, benne jó sörök Prágából, pedig a jó Bohumil próbálta azokat mind elfogyasztani, míg eljutott az Újvilágba; bolyongva keresi az irányt a kicsi ember, a huszadik század bölcse, elveszetten kapaszkodik a neccbe, az egyetlen fix pontba ebben a végtelen és tökéletes Amerikában... ahogy írom, látom, hogy nincs sehol a sztori, csak a necc van, amellyel ide-oda billeg ő, s amely necc kiszakad, és egy jó prágai üveg összetörik, és az öregember, elveszítve az utolsó kapaszkodót is, húzza maga után a habos csíkot, mely csík a semmibe vezet... itt meg most az öreg nénik-bácsik jutnak eszembe, akik a Skála Metróban nagy határozottan nekimennek az üvegajtónak, igen, bénáznak, ugyanúgy bénáznak, mint Hrabal a reptéren vagy mint én bénázok itt Amerikában

- az imént, ahogy el akartam kezdeni egy mondatot, egy pillanatra kinéztem a busz ablakán és elúszott a felirat: Speed Limit; valami ilyesmi miatt emeltem tollat az imént, a korlátozott sebességről akarnék feljegyezni ezt-azt: az alvó városról és a benne alvó honfitársakról képet kaptam, amint a bőröndökkel beléptem az ajtón, és megláttam, ahogy néhány magyar üldögél egy asztalnál - és róluk írva mindazokról is írok, akikkel aztán később találkoztam, hiszen ez a napló háromszorosan jelenidejű, egyszer történik (belépés bőröndökkel), egyszer íródik (most, a buszon, New York felé) meg mégegyszer íródik (most, amikor már régesrég itthon, pötyögöm a betűket a gépbe), nos, a New Brunswick-i vendégmagyarok többsége a misztikus píécsdíját írja (PHD), mások feleségként-férjként háztartásbeliznek, van, aki csendben pénzt keres, van, aki ezt be is vallja, gügyögve tanít (ő nem gügyögne, tudom, hogy nem, hallottam már nem gügyögni, de itt így kell - így lehet - és mindannyian mindig-mindig tervezik a nemlétező programot, az eseményt, beszélik a nagymosást, a nagybevásárlást, az időjárást, azt nagyon - a tévén van egy csatorna, ahol huszonnégy órán át mondják -, valaki majd érkezik repülőn, azért ki kell menni, ahogy értem is kijöttek és ez abszolút rendes dolog volt, valaki majd indul repülőn, azt ki kell vinni, ahogy bízhatok, engem is ki fognak majd vinni, amúgy ha Anna nem lenne, én már most indulnék, pedig még be se értünk New Yorkba és az azért mégiscsak a Város, a Városunk, mármint a világé, egy évezred múlva persze talán csak ennyit, mondjuk, az Empire State Building tetején felejtett Fradi-zászlót fúj ki a homok alól a szél; terveznek hát a vendégmagyarok, és egy hétre kicsiholnak-összehoznak annyi teendőt, amennyit itthon egy laza napon, merthogy "ma pihizek kicsit"; teljesít az ember, "speed limit", azaz sokat alszanak, bizony el is híznak, húzzák az időt (úgy értem, vannak, akik húzzák), hogy még ne kelljen hazamenni, ahogy mondják, megpróbálják kidekkolni azt az időt, csak amíg otthon rossz (na ja, átmeneti idők ezer éve) - aztán esetleg egyszercsak úgymaradnak, ottmaradnak, ahogy az egyik pár már több, mint tíz évet kihúzott itt, gyerek nincs, "ebbe a világba?!"; egy másik pár (nagybevásárláskor, csekkért felugorva) a cicájukról készült fotókat mutatja - lap-topon -, a képek nem sikerültek, de erről nem a lap-top tehet; amúgy szimpatikus pár, a többiek is szimpatikusak, én is igyekszem elfogadható képet mutatni magamról azaz megérteni őket, végülis én is ilyen lennék, ezt csinálnám, ha itt élnék: PHD, internet, e-mail, cica a lap-topon, nagybevásárlás, sok ásítás, elhízás - ellenszerként ott vannak a mindenféle sportgépek-fogyókúrák; "fogyassz, hogy aztán fogyassz", a buszablakon kinézve gigantposzter közelít, mosolygó szőke férfi a felirattal: "Amerihealth" - van persze másik alternatíva is: megőrülni úgy, hogy senki észre sem veszi

- megint Hrabal, ez igazán véletlen, minthogy tegnap este (febr. 4.) megjött a hír, Hrabal meghalt; én itt nem nézek tévét - kivéve éjjel kettő körül némában végigzongorázom a csatornákat, csak úgy, megszokásból -, még azt sem mondhatom tehát, pedig jól esne, hogy nem mondták be, hisz levettem a hangot, így hát mélységes előítéletem által vezérelve leírom: úgysem mondták be; miért is, hiszen a kutya sem ismeri, esetleg ha Havel úr odanyilatkozna vagy Kundera vagy Forman, őket ismerik; találkoztam egy cseh egyetemista lánnyal az első New York-i éjszakán, úgy értem, ott ült, azoknál, akikhez aludni mentünk, volt vele egy Erzsi nevű amerikai magyar, meg egy igazi amerikai, és mindahányan öblöseket röhögtek, kicsit részegek voltak, nem kérdeztem meg őt, a cseh lányt Hrabalról, mert ő akkorra már megbeszélte a filmművészetet vendéglátóimmal - szinté egyetemisták, magyarok, itteni-ottani, férj-feleség -, megbeszélték közös nagy filmélményüket, a Kórház a város szélént meg a Nők a pult mögöttet, cseh film letudva, most, éjféltől a Starwars-ra készültek, ami valamiért újra nagy szám New Yorkban, az egyik megkérdezte, én láttam-e annak idején, mondtam, eszem ágában sem volt, mire a házigazda magyar fiú megjegyezte, neki az volt filmben a nagy áttörés, na mindegy, az ágyuk ettől még lehet kényelmes, Hrabalról viszont nem tettem említést az Éva nevű cseh lánynak, szegény, sose fogja megtudni, hogy meghalt (meg azt se, hogy élt); aztán nem mentek el a filmre, de a vendégeket eltakarították, csakhogy a fiú még nagyon akart beszélgetni, mégpedig a Bárkáról (nem, dehogy én hoztam szóba!), sőt valóban érdekelte ez az "új budapesti színház", illetve annak üzleti része, bizony csalódott volt, amikor megtudta, hogy a költségvetésünk jelentős hányada állami pénz, a bizniszről kezdett el magyarázni, én meg arra gondoltam ott, a New York-i Columbia egyetem közvetlen közelében lévő lakásban, hogy övé, ezé a huszonéves egyetemistáé a jövő, és mi lesz az Orczy-kerttel, ha ő visszajön, nade hátha nem jön vissza, sőt, dehogy jön, hisz nem azért ment Oda, hogy aztán ne Ott legyen - akár így, akár úgy, ő - aki nyilván hallott már a jó Bohumilról harangozni, csak éppen másik harangszót választott, élt a szabadsággal, ugye - sem fogja soha megtudni, hogy Hrabal meghalt, s vele, Hraballal kicsit meghalt ez a század is, interneten jött a hír, miszerint kórház, ötödik emelet, erkély, ő galambokat etet és túlságosan kihajol, kiesik - szóval ez a hír New Brunswickben, meg az, hogy "O. J. Simpson is liable", felelős vagy mi, hát hogy mégis ő lett volna a gyilkos, legalábbis ez áll az újságok címoldalán

- a party - Annának volt igaza: "Ha itt valaki elkéri a telefonszámodat, az fel is fog hívni, ha érdekében áll, függetlenül attól, hogy a névkártya-csere az adott pillanatban teljességgel formális volt"; Elyse Nass, ideírom a nevét, annyira szánalmas, nevetséges és idegen az egész, hogy szinte élvezem Hrabal után leírni, végülis ez a személy is író, illetve írónő; Marthaval kezdődött a dolog (Martha az ITI - Nemzetközi Színházi Intézet - igen kedves vezetője, ha pontosan fordítom "első titkára"), amikor meghívott egy kávéra, szerencsére ebéd lett belőle (helyzet, amiben kiélvezhetem a lejmolós kelet-európai szerepét, igaz, én meg virágot vettem neki, az is került annyiba, mint a rántott csirke), kellemesen fecsegtünk, én állandóan színházra tereltem a szót, mit ajánl és persze mire tudna nekem jegyet szerezni, ő erre nemigen reagált, nem kerülte, egyszerűen únta a témát, ő csak trécselni akart New Yorkról meg a kutyákról (az övékről meg az Annáéról), szóval annyi kiderült, mégha nem is mondta, hogy őt egyáltalán nem érdekli a színház, aztán pedig hívott estére a La MaMa Gallery-be, egy könyvbemutatóra - na ez volt az a bizonyos party a névkártyákkal; a könyv - az Off Broadway negyedszázada - akár érdekes is lehet, és hát találkozhatok színháziakkal - de azt figyelem meg magamon, hogy ezek a "színháziak" is csak annyiban érdekelnek, hogy megtudjam, mit érdemes megnézni (különben nem mondják meg, nem tudják megmondani), jól akkor érzem magam, amikor ülök egyedül vagy Annával a nézőtéren, és nagyon rosszul tudom magam érezni, amikor öt percet kell beszélgetni vadidegen emberekkel, akik megkérdik, "How are you?", én nem tudom, erre mit kell válaszolni, hiszen azt azért már tudom, hogy erre nem szabad válaszolni, aztán felvillanyozódnak: "Ah, from Hungary!", a szokásos Bukarest-Budapest játék, majd elkérik a telefonszámomat, mint például bizonyos Elyse Nass, és az eset már annyira kínos, hogy szinte érdekes, a legérdekesebb az, hogy nekem kínos - úgy értem, neki kellen kínosan éreznie magát: belépek, leveszem a kabátot, hármat lépek, és ez a nő, kb. ötven, kicsi, széles, a fóka és a malac keveréke, megszólít (- Színész? - Én? Nem, nem... - Rendező? - Nem igazán... - Darabokat keres?...), a harmadik kérdéssel rátér, én meg bemegyek a csőbe, pedig ez a nő olyan szerencsétlen, mint az utolsó veréb New Yorkban, szóval én hülye fejjel azt mondom, hát... igen, végülis mondhatjuk, darabokat keresek... - dehát valamit csak mondanom kell! - "Az egyik darabomat bemutatták Csehszlovákiában!", csap le rám és folytatja, "Egy másikat Szingapúrban játszották, milyen darabok érdeklik?"... én biztosan tudom, hogy az adott pillanatban semmilyen darabok nem érdekelnek, "nagyon jó darabjaim vannak" - igen, szó szerint ezt mondja - "van például egy középkorú nő meg két lány... ez például érdekli?" - erre vajon mit kell válaszolni???, de tényleg, mit?, mondjam azt egy party-n, ahová meghívtak, úgy a harmadik percben, bele a szemébe egy idegennek, aki nem bántott, hogy nem érdekel a darabod és borzasztóan szerencsétlen vagy, ahogy így csúnyán-szürkén, egy pohárral a kezedben ácsorogsz itt a sarokban, és ilyen jámbor marhákra vadászol, mint amilyen én vagyok, és mondjam azt, hogy Csehszlovákia már rég nem létezik, ahol, egy félmondattal elárultad, csak a rádióban adták le a darabodat, és különben is elmehetsz a jó büdös picsába, vedd már észre, milyen szánalmasak vagyunk itt New Yorkban, műanyag-pezsgőspohárral a kézben, miközben lehet, hogy a drága Bohumil épp ebben a pillanatban éhen maradt galambokkal együtt repül valamelyik egykori csehszlovák kórház ötödik emeletéről lefelé

- Most, amikor ezt írom a Washington Square sarkán lévő kávéházféleségben (ez lehetne a kedvenc helyem, tisztára "európai", jó lenne ide még beülni, csak az a baj, hogy nincs rá pénzem), és egy hét után először látok szép nőt, itt megy el a kávéház ablaküvegén túl, fekete hajú, keleti, még a keletiek a legszebbek, szóval most, ahogy itt ülök a kávéházban, a party után három nappal, a táskámat nem bírom becsukni, mert teli van Elyse Nass drámáival; pedig a negyedik percben tényleg leléptem tőle, tulajdonképpen ezért is adtam meg a New Brunswick-i telefonszámot, hogy leléphessek, aztán még egy órácskát bolyongtam a party-n, amit akartam, elértem, amúgy meg - nekem - borzasztó volt az egész, már csak azért is, mert nem sokkal később egy másik nő megkérdezte: "Do you like spiritual plays?", és megint nem tudtam, mi a helyes válasz; na szóval még ott tébláboltam egy darabid, és láthatta ez az idióta Elyse, hogy kerülöm, és mégis: felhívott!, találkozót csikart ki, ittunk egy gyors kávét, azt csakazértis kifizettettem vele, most pedig összes műveitől nem tudom becsukni a táskámat (pedig csak a felét hoztam el), mindegyiket el akarta mesélni, de én azt hazudtam, sietek, aztán egész délután attól rettegtem, hogy összefutok vele - New Yorkban! -, mesélte, hogy "van egy nő meg egy férfi, a nő azt hiszi, terhes... ez jó lesz?... aztán a férfi kimegy a konyhába... nagyon jó darab...", így mesélt, én meg azon izgultam, kifizeti-e majd a kávét, hiszen a party-n elvertem huszonnégy dollárt, mert hosszas tipródás után megvettem az Off Broadway történetét leíró könyvet, bár igazából sokáig abban reménykedtem, hogy én, szegény kelet-európai, megkapom majd ingyen, ezért aztán dedikáltattam a szerzővel is, aki mosolygott nagyon, de a pénzt nem adta vissza, igaz, úgy láttam, senki nem kapott ingyen, az ott trónoló Ellen Stewart, a La MaMa legendás főnökasszonya sem, pedig róla szól egy fejezet - nekem meg kétszázötven dollárom van három hétre, még szerencse, hogy a prágai rádiósztár, Elyse kifizette a kávémat; összefoglalva: ebbe a kávéházba itt a Washington Square sarkán csakazért is beülök még egyszer.

- a város; a várossal nyilván semmi baj, rendben lévő, jó város - velem van a baj, azzal, hogy képtelen vagyok bármit is elintézni, és hogy görcsölök az angol miatt- nem csak azt élem meg, milyen nyomasztó lehet általában nem tudni a nyelvet, de azt is, és ettől szenvedek igazán, hgoy én tudtam-tanítottam ezt a nyelvet, nem rosszul, a tanítványaim többsége most angolt tanít, nem is rosszul, én meg azt sem merem megkérdezni, hány óra van, már csak azért sem, mert nem értem, amit válaszolnak, a feketéket egyáltalán nem értem, ezért félek is tőlük, szó szerint; márpedig ő csak úgy is megszólítják az embert, jókedvükből; New Brunswick nagy része fekete, aki nem az, az latin-amerikai vagy kínai, s ha egyik sem, akkor magyar: a közkönyvtárba belépve szemben hatalmas piros-fehér-zöld betűk tudósítanak arról, merre találhatók a magyar könyvek; Annával angol nyelvű O'Neillre lenne szükségünk, a computer listáján tíz darab O'Neill szerepel, de egyik sem Eugene - a polcokon viszont számtalan Berkesi-kötet, igaz, magyarul -, a könyvtárosnak mondom, merem mondani!, hogy Eugene-nek kell lennie, mégiscsak viszonylag klasszikus, márpedig amerikaiban ez nem akármi, és valóban a könyvtáros talál is egy Eugene O'Neill-kötetet

- a feketék; mások, nincs mese; ahogy bambán-lustán állnak, és látszik, hogy más viszonyban vannak az idővel, például mindig ráérnek, ami egyszerre dühítő és irigylendő, legalábbis így reagál rá a lihegő-fontoskodó-álaktív fehér ember, például én; megy, de inkább rugózva slattyog a jól bebugyolált fekete a járdán, lóbázza a magnót, azon üvölt a rap, a pasa együtt nyomja a szöveget, nadrágja a mostani divat szerint képtelenül lecsúszva, nem esik le, mert kertésznadrág, de amikor nem az, akkor sem esik le, mondja Anna nevetve, majdnem bokánál lötyög a fenékrész - így, ilyen roggyant gatyában bóklász a fél város

- a várost, New Yorkot a Battery Parkban kezdem megszeretni: egy öreg fekete diót dobál erre-arra, a mókusok iszkolnak értük az aszfalton, egyik diót a fogaik közé szorítják, a másikat mellső lábaikkal tartják, és így próbálnak bejutni a zöldbe, kopog-zörög a dió, a parkban nincs senki, csak az öreg meg én, messze, nagyon messze a Szabadság-szobor homályos foltja látszik; elindulok a part mentén, vissza a Chinatown felé, felnézek végre az épületekre: sokszáz felhőkarcoló, és akárhogyan is, ezeket mégiscsak az ember építette, olyan ember, mint én is vagyok, azzal a különbségben, hogy ma este éhen maradok, mert nem tudom kibontani a felvágottat a szuper-tökéletes amerikai csomagolásból

- színházjegyek; egyfelől hasznosnak kívánom tudni az ittlétemet - a szokásos, minden pillanatot funkcionáltatni akaró, életellenes stratégiám -, az pedig az én esetemben ugye azt jelenti, hogy minden este színházban ülök; másfelől természetesen nincs pénzem, szóval press-ticket kellene; harmadfelől - minden kelet-európai görcsöt lerázva magamról - úgy képzelem, ez a sajtójegy nekem jár: emögött ott tudom azt az X évet, amit színház-ügyben tettem-írtam-kínlódtam-végiglépcsőztem, ezt itt persze nem kell-nem lehet tudni, de mégis, akkor is, ez nekem jár, tehát akármit nem teszek meg érte, főleg nem dekkolok órákat a kilométeres sorban a Times Square-en, hogy aztán féláron elfogadjam, ami éppen jut; negyedfelől pedig itt vagyok én, aki nem csak a redőnyt nem tudom felhúzni (biztonsági övet becsatolni stb), de maximálisan béna vagyok az ügyintézésben, magyarázok, szabadkozok, kicsit nevetséges vagyok, de olyan sajnálnivaló (és erre még ösztönösen rá is teszek, merthogy általában "bejön"), hogy ez otthon működik, mert egyszer csak megszólal az "emberi hang" - na ez itt nem szólal meg, "itt is vannak emberek, de a mi jó kis Big Mac-kultúránk eltakarja őket" - mondta ma E. ("emberként" tanít a Rutgers egyetemen New Brunswickban, miközben Big Mac-kultúrát gyártó háromszoros színháztulajdonos a Broadway szélén), szóval nem szólal meg az emberi hang, mert - ötödfelől - itt szarnak arra, látom-e (nem is én, hanem - ahogy telefonon bejelentkezem: - "az európai kritikus") az előadást, hiszen a biznisz szempontjából ez se nem oszt, se nem szoroz; a New York Times kritikusa viszont a Félistennel egyenlő, nem beszélve az Istenről, "John Smithről", azaz "Kovács Jánosról", aki kifizeti azt a bizonyos 50-100 dollárt a jegyért - engem viszont nem így hívnak

- az emberi hangról; még az elején vagyok, még bízom ebben, bemegyek hát New Yorkba, hogy személyesen intézzem a jegyeket, például a Roundabout Theatre-ben: a bejáratnál a press office-t keresem, az nem itt van, mondja az udvarias hölgy és ad egy telefonszámot, teli a táskám mindenféle nemzetközi színházi-újságírói igazolványokkal, ezeket akartam bevetni, dehát ennél a portáshölgynél ezzel nem egyek semmire, csalódottan fordulok ki a Times Square-re, bambán bámulom a színházjegyért kígyózó sort, nincs értelme utcáról telefonálni, hisz tízből tízszer az üzenetrögzítő válaszol, és mire elmondja kilométeres, engem üdvözlő szövegét, közte a legutálatosabbat ("your call is very important for us"), majd meginvitál mindenféle New York-i show-ra, lejár a pénzem, még mielőtt bármit is akarhatnék; de mit is üzenjek én, magyar ember az utcáról, a Broadway 1530 elől, ahol most állok?; otthonról telefonálok majd, nulláról indulok, hiába jöttem be a Városba, aztán amikor egyszercsak elérem az élő ember a vonal másik végén, ő majd bejelenti: "Ez az előadás nem hozzánk tartozik" - és én hiába mesélek a mosolygó portáshölgyről, aki hozzá irányított; nem baj, kihez tartozik?, kérdezem félve, mert már tudom, a válasz kétféle lehet: "nem tudjuk" avagy "nem áll módunkban megmondani", aztán ha mégis sikerül kicsikarni egy nevet, akkor sem kapok hozzá telefonszámot ("azt semmiképpen nem áll módunkban megadni") - ülök hát egy kisvárosban, előttem a New York-i press representative neve és sértetten nézek magam elé; persze, van szerencsés eset is: az illetővel beszélek és ő nem is utasít el, ám arra kér, erősítsem meg a kérést egy fax-szal, ami az én esetemben nem is olyan egyszerű (haza kéne telefonálnom a szerkesztőségbe, hogy onnan küldjenek egy faxot - mindez pénzkérdés, ráadásul ott álltam már a színház előcsarnokában felszerelkezve mindenféle igazolvánnyal); mi tehát a menetrend: személyesen próbálkozom, ez nem működik, kisszerű és nem elég hivatalos, "komolytalan", mondja egy itteni magyar; következik a telefon, ez már mindenképpen komolyabb eljárás, de még mindig két élő személy beszélget egymással; a fax tehát a megoldás, ott a személyiségnek nyoma sincs már; ennek vége csak egy lehet; faxok a nézőtéren és faxok a színpadon

- három nővér; É. egyfolytában a haját birizgálja, van egy hosszú tincs, azt tekergeti kapkodva, feltekeri, hagyja leesni és kezdi újra - ez van az egyik kezével; a másik kezét kiszámíthatatlan ritmusban ide-oda rakosgatja az asztalon; megfogja a kiskanalat, visszateszi, a szalvétát gyűri-kisimítja stb.; aktív és koncentrált, mindig teljes fejfordulattal elnéz valamerre, de figyel - É. ötven év körüli asszony, van két nagylánya, nem ebben a városban, ő tehát egyedül él; tavaly mindkét - Berlinben élő - nővére meghalt, az első, ahogy R. mesélte, rákos volt és úgy döntött, nem csinálja tovább, ezt, a halál aktusát végigasszisztálta a két másik nővér: három ötven körüli magyar nő egy berlini lakásban, egyikük időről-időre bevesz egy tablettát, beszélgetnek és, állítólag, malmoznak, aztán, egy idő után, gondolom, már nem malmoznak, mert az egyik közülük közben valamiképpen meghal, a másik kettő, gondolom, fogja a telefont, tárcsáz és hívja az orvost, a rendőrséget - aztán eltemetik a nővért; É., budapesti asszony, hazautazik New Yorkba, húsz éve él ott; hamarosan kapja a hírt, a másik nővére is öngyilkos lett, ő már egyedül; É. különben rendben van, rengeteget dolgozik, szobát fest, "stukkózik", évekkel ezelőtt sok-sok amerikai díjat kapott a díszletterveire - most tekergeti a haját, vibrál, teli van energiával

- egy újságcikkből: "American movies are written by the half-educated for the half-witted" - John Irvine, New York Post ("Az amerikai filmeket félműveltek csinálják féleszűeknek")

- séta I., a sokadik; a buszon írok, ahogy szoktam, balkezemben Snickers-csoki, most vettem 69 centért a buszpályaudvaron (mint utóbb megtudom, ezzel a 69 centtel Forrest Mars, ipar-milliárdos 17 milliárdos vagyonát gazdagítottam, ő gyártja a Snickerst és a Milky Wayt, és ezzel a világ negyedik-ötödik leggazdagabb embere, megelőzve II. Erzsébetet és Soros Györgyöt), a buszpályaudvar különben a leggyakoribb és legkellemesebb New York-i élményem: tágasság, tisztaság, világosság, folyamatos-halk barokk zene, lenyűgöző méretek (az én buszom mindig a 420-as kaputól indul és az nem a legutolsó kapu) és mégis emberi lépték, ez különben is a legpozitívabb New York-i ellentmondás: minden előzetes várakozásommal, talán pontosabb és őszintébb, ha előítéletet írok, tehát előítéletemmel szemben a szédítő épületek nem ijesztőek, nem nyomasztóak, az utcák és járdák szélesek, óriási a forgalom, de pont elférünk, szó nincs keleti nyüzsgésről, amikor egymás verítékében-kipárolgásában nyomakodunk egyet előre-kettőt hátra - de nincsen üresség sem, ahogyan az ország belsejében valószínűleg az van, erről (is) ír Baudrillard igen okos Amerika-könyvében, amit még mindig nem olvastam végig (ahogyan a magammal hozott Kárpáti Díszelőadást és az Oblomovot el se kezdtem, mindkettő újraolvasás lenne és mindkettő a Bárka miatt); szóval New York kényelmes-kellemes, emberi város - több hét kellett ahhoz, hogy ezt végre le tudjam írni, nem New York változott, hanem benne én; ma R.-val sétáltunk, és ő megmutatta, hol érdemes apró-cseprő, ajándéknak való holmikat venni: Canal Street, Shinatown, Grand Street, 14th Street... szerencséje volt velem, most már szabadabban, derűsebben, otthonosabban mentem az után, a Na is sütött, dehát sütött az az első sétán is Annával; most látom, szegény gyerekem milyen türelmes volt velem, aki gyűrött fejjel, rosszkedvű pofával, szorongva-szenvelegve baktattam mellette, pedig ő alig várta, hogy végre megmutathassa nekem a Várost, ő, aki, tudom, már régesrég hazajött volna, mert nagyon rosszul érezte magát odakint, de maradt, többek között és elsőssorban azért, mert tudta, hogy miatta ki fogok menni, és kimentem, és máskülönben soha a büdös életeben nem jutottam volna el Amerikába - és jó, hogy eljutottam, kösz, Anna, és az is jó, hogy haza akarok menni, nagyon; (két nappal a hazajövetelem után megnézek a Filmvilágnak egy Láttuk még-filmet, benne egy New York-ba kerülő ír fiú, ámulva nézem, ahogy ismerkedik a Várossal, sőt első útjainak egyike ugyanoda vezet, ahová az enyém is Annával: a Cloisters oszlopai közé; fura, zavarbaejtő hely: szép középkori francia kolostor, ugyanolyan szép, mint amit valaha láttam például Aixen-Provence-ben, de akkor mi a bajom vele?, mert közben fanyalgok, baj az, hogy ez "frissen", utólag épült?, hogy egyes oszlopokat, oltárokat, képeket, szobrokat Európából importáltak?, hogy egy nép, melynek nincsen múltja - és erről aztán igazán nem tehet - csinál, gyárt magának múltat?, szóval mi a bajom a Cloisterssel, miközben a Láttuk még-filmen összefacsarodó szívvel bámulom, hogy nemrég ugyanitt ültem Annával, igaz, én nem fegyvereket vásároltam ott az IRA-nak, mint ez a filmsztár-képű ír fiú a filmben?!); a sétán R.-val láttam egy robotot, a helyzet az, hogy erről akartam most írni, arról, hogy a Lafayette úton szembejött velünk egy robot és vele egy amerikai úr, a robot-hölgy sűrűn bólogatott, forgatta a fejét, előbb gazdájával, majd spanyol turistákkal beszélgetett, utóbbiakkal spanyolul, puszit is kapott tőlük, amit illedelmesen meg is köszönt, természetesen spanyolul, közben gazdájától-férjétől autogramot kért egy kislány; talán illik ide, amit most az újságban olvasok: "In China I played Hamlet. And then I went to a Shakespeare conference where there were 100 Hamlets from all over the world." (Kínában Hamletet játszottam. Aztán amikor egyszer elmentem egy Shakespeare-konferenciára, ott volt még 100 másik Hamlet a világ minden részéből)

- egy újságcikkből: "...in this country, even when it's not about race it's about race..." (...ebben az országban akkor is a faji kérdésről van szó, amikor nem arról van szó...)

- séta II.; sok-sok séta Annával a lusta-álmos kisvárosban, például a Student Centerbe: a computer-központban minden diák előtt számítógép, magától értetődően pötyögnek és bámulják a képernyőt - kivédhetem ezt valami álértelmiségi gőggel, hogy valószínűleg egyikük sem hallott még Thomas Mannról, egyikük sem mártott még tollat tintába, stb., de jobb, ha elfogadom, hogy a szövegszerkesztőt nem úszhatom meg, és különben is, én mikor olvastam utoljára Thomas Mannt?!; séta például az ottani (főleg 56-os) magyarok negyedében: a hentesnél lehet kapni piros aranyat és piros-fehér-zöldbe bugyolált pálinkát, a kultúrközpont most zárva, Anna járt már itt, ismerkedett családokkal, akart is ismerkedni, de állandóan néptáncra vagy cserkészgyűlésre hívták, ez meg őt történetesen nem érdekli, cserkészcsapat New Brunswickben, hm,,, vajon hogyan is kellene?, nem tudom, de azt hiszem, sehogyan sem lehet, úgy értem, magyarnak maradni elhatározásból; séta például csak úgy, a házak közt, és egyszercsak két ház között felbukkan egy kicsi temető, minden egyes sír mellett egy-egy pici amerikai zászló, normális dolog, de nekem eszembe jut, mekkora felbolydulást okozna egy ilyesmi otthon, úgy értem, temető pici piros-fehér-zöld zászlókkal

- "barát"; kicsit könnyelműen, ezért is idézőjelben, írom ezt le, hiszen E. nem igazi barát, ahogy az például... nem, ezt le sem írja az ember; mindenesetre ez az amerikai pasas akár barát is lehetne, ha itt élnék, mondjuk, csakhogy ezt nem mondhatjuk, szerencsére, bár ha itt élnék, biztosan elégedett lennék azzal, hogy itt élek, miközben persze azzal egyáltalán nem vagyok elégedett, hogy ott élek, ahol élek, mármint Magyarországon, szóval E. sokkal közelebb van lélekben... mihez is?, most az egyszer tényleg mindegy, Magyarországot vagy Európát írok-e, ő tehát közelebb van oda, haza, mint én ide, Amerikához - bár E. Mégis igazi amerikai, itt született, 52 éves, van három New York-i színháza és tanít az egyetemen; amúgy a felszínen mozog, könnyed, aktív, tud röhögni, tudja, ki az az Andrei Serban, az egyetemi órán Beckettről, Pinterről beszél, nagy szó ez itt, ahol a Beckettről elnevezett színházban idióta musical megy (és ugyanez van az O'Neillről elnevezett színházban is), rengeteget dolgozik, már rég csak az üzlet érdekli, színházba nem jár (utólag egyet is értenék vele, hiszen én egy hónap alatt 17 előadást abszolváltam, de minek?, csakhogy őt a jó színház sem érdekli már és persze nincs is ideje) - az apja Németországból jött ide valamikor a harmincas évek végén, kommunista volt, itt újranősült, E. zsidó, felesége, S. is az, ez persze tökmindegy, mégis ideírom most, mert ez végre olyan helyzet, amikor semmilyen görcs, elfojtás, elhallgatás, álságos kompenzálás és hamis kedvesség nincs a dolgok mögött, a dolgok vannak, maguk, mint ahogy az, hogy én magyar vagyok, benne van a találkozásokban, beszélgetésekben, nincs letagadva, hanem ki van mondva; pontosabb, ha azt írom: mondva van, ahogy mondva van bármi más, mondjuk, hogy esik az eső - most sem kellene vele foglalkoznom, dehát hamarosan megyek haza, és otthon ez ügyben megint nem leszek normális, ahogy persze más sem az: gyanakvó leszek és velem is gyanakvóak lesznek; na ennyit erről; E. különben Annát tanítja, így kerültem vele kapcsolatba, mégpedig legelőször a színházában, ahol az irodájában fogadott, majd színházi programokat ajánlandó a szemétkosarában kezdett turkálni, és elővett onnan egy csomó felbontatlan borítékot (eszembe jutott, hogy valószínűleg ebbe a szemetesbe kerültek a találkozásunkat előkészítendő neki küldött Hajónaplóim is, nem baj), a fecsegés után beültetett a kocsijába és elvitt most épülő, új színházába, ami három hónap alatt készül el; Annát tanítja, írtam, de ezt csak Anna tudja, E.-nek fogalma sincs arról, kit tanít, hiszen a kisebbik csoportjában - hozzájuk engem is bevitt - 250, a nagyobbikban 500 diák van; ő pedig beszél nekik a színházról, azt, ami éppen eszébe jut vagy felolvas: Albee-t, Shakespeare-t, Ionesco-t... őket szereti, de a darabjaikat nem fogadná be a saját színházába, biznisz az biznisz - engem viszont befogad az órájára, sőt, főszereplőnek használ, megkér, beszéljek az "európai" színjátszásról (előtte figyelmeztet, fölöslegesen, hisz tudom: "Részletekbe ne bonyolódj, ezeknek tökmindegy, Budapest, Varsó vagy éppen Berlin!"), az órán furán érzem magam, nekem furcsa, nem, ez kevés: baromi zavaró, sőt elfogadhatatlan az, hogy a diák (a színházban a néző, a metrón az utas...) felrakja a lábát az asztalra vagy/és eszik, úgy értem, kirakja az asztalra a nyloncsomagolású meleg nylonkaját és nylonvillával pakolja arcába az ebédet, közben ötpercenként feláll valaki és kimegy (közben a másik bejön), gondolom, pisilni, néhány perc után (nem az órát minősítve, ugyanis eleve ezért jöttek:) legalább tízen kényelembe helyezik magukat (értsd: lefekszenek, ha van hely) és alszanak; mindig ez van, mondja vigasztalásul Anna, el tudom hinni, mert azt hiszem, az óra nem volt rossz, legalábbis sokat kérdeztek - persze az amerikaiak kérdeznek és hozzászólnak, nem görcsölnek, a legnagyobb marhaságot is a leghatározottabban mondják, és nem kell félniük, a következő hozzászóló is legalább akkora marhaságot fog mondani, meg különben is, ki sem fog derülni, ki mond marhaságot és ki nem, hiszen minden ugyanazzal az idiótán "toleráns" mosollyal fogad mindenki - irigylem ezt a magabiztosságot, de azért jó lenne, ha nem a primitivitást és a sekélyességet támasztaná meg; na mindegy, jót beszélgetünk, bár nem hiszem, hogy értjük egymást, ők forszírozzák, hogy a látottak alapján mondjak valamit az amerikai színházról, én kerülném a választ, nehéz ügy: annyit mondok azért, hogy "too simple" (túl egyszerű), ezt azért nem érthetik félre, legfeljebb nem értik, az miért baj; titkokról beszélek, a büchneri szakadék végtelen mélységéről, meg arról, milyen gazdag a világ s benne az ember, E. szerintem érti is, amit mondok, az óra után sokan odajönnek, a végén egy lány együttérzően megjegyzi, én azért látom bonyolultnak a világot, mert ott nálunk olyan sok a probléma, míg itt, Amerikában kevés a probléma, tehát egyszerűek a dolgok, majd még hozzáteszi: ő nyolc éve él itt, a Szovjetunióból jött, és semmi pénzért nem menne vissza - hát, én visszamegyek, igaz, nem oda

- februárvégi erős napsütésben érkezünk New Yorkba, ez az utolsó kirándulás, tovább már nem halaszthatom az Empire State Buildinget, mert oda azért mégiscsak... éjjel kettőkor majd meglátom a "híradóban", hogy délután ötkor két őrült palesztin vérengzést csapott az Empire State Building tetején, néhány európai turista ebbe bele is halt - mi nem vagyunk a képeken, persze hogy nem, hiszen az utolsó pillanatban úgy döntöttünk, mégsem délután ötkor, a matiné-Scapin után, hanem előtte, már délben felmegyünk - megérte felmenni, a Város tényleg fantasztikus, onnan fentről is

- repülőn, visszafelé: megy a tévé az óceán fölött, Clinton népszerűsége töretlen, 57 százalék, Hillary Grammy-díjat kapott (tegnapelőtt alig értem el kedvenc éjféli buszomat az utolsó New York-i este után, mert a Madison Square Gardennél állt a forgalom, rendőrök, tévésautók, tömeg - éppen a Grammy-díjakat osztották), bámulom a képernyőt, de közben fejemen a fülhallgató, tudom, hová kell dugni a zsinórt, tudok csatornát váltani, a hetesen jön a komolyzene, a tízesen olaszul megy valami opera, most akkor váltogatom, hogy le tudjam írni, mi a választék, merthogy most fogyasztok töményen, mindent, amit csak kínál a gép, előttem természetesen egy pohár whisky, váltok a hármasra, keleti, mondjuk, kínai zene, a tévén néhány kép Stevensonról és a kubai tengerpartról, előtte az olasz-angol vébéselejtező góljai, szóval általában sport, lovak, rögbi stb., közben a négyes csatornán egyenpop, megyek tovább, az ötösön hegedűk a hetvenes évekből, van minden, a tévén Muhammed Ali legjobb formájában, a hatoson blues, mellettem a holland steward és stewardess unottan támaszkodik a cigarettáskocsira és mindkettő mosolyog, vissza a hetesre, itt nagyon szépen énekelnek, nem megyek tovább, belekortyolok a whiskybe, dőzsölök, közben leoltják a villanyt, kezdődik az óceán fölötti éjszaka, hallgatom a zenét: kórus, harsonák, illene tudnom a szerzőt, mindegy, közben Foreman öklöz a képernyőn, lehunyom a szemem, de hiszen ez Verdi Requiemje, hát persze, repülőre való rágógumi-zene, gyönyörű, s e gyönyörű zene alatt elalszom, álmodom is, de hogy miről, már nem emlékszem

1997. február 1. - március 1.