Balogh Piroska

Melléklet

Zoltán Gábor: Vásárlók könyve

Széles holdudvar kerekedett az európai irodalomban a vásár(lás) motívuma köré. E motívum erősen kötődik a pénz szimbolikájához, ám gyakran létmetaforaként szerepel: az emberi lét alapképlete mint vásár, illetve annak egyik lényeges eleme, a vásári komédia. Bábjáték, mely azzal fricskázza szembe nézőjét, vajon e világvásár résztvevői közül, a vásárlók közül, akiket a "venni" vágya mozgat, "ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?" (W. M. Thackeray: Hiúság vására). Amikor Madách Lucifere a londoni színben ilyesfajta vásárba vezérli Ádámot, a hiúság vásárának egzisztenciális matthelyzetére a színzáró haláltánc-jelenet fókuszál, a vásári komédia pedig az irodalom létmódjának megjelenítőjévé transzformálódik. Az irodalom mint áru: a recepció (nézők - olvasók - vásárlók) elvárásainak kiszolgáltatottja és kiszolgálója, "mulattatója"; mimézis, mégpedig torzító, groteszk mimézis - a tagadás szellemének árnyékbirodalma.

A Vásárlók könyve kilenc rövid elbeszélő szöveget tartalmaz (novellaciklusként talán): Mézet venni, Virágot venni, Kiflit venni, Kést venni, Halat venni, Követ venni, Földet venni, Elégtételt venni, Fejét venni - sorjáznak a címek. Sorjáznak, halk monotóniájukkal a leltárkönyvek passzusait idézve. Valamennyi egy-egy történés (egy-egy vásárlás) személytelen megnevezése, és a hozzájuk kapcsolt narratívák "személyesítik meg", konkretizálják az egyes tételeket. A kötetborítón Vásárlók könyve cím, a kötetlapokon monoton áru(vásárlás)-lista, a lista tételei alatt hosszabb, a tételt konkretizáló szöveg: olyan szövegformálási alapképlet, melyre hagyományosan panaszkönyvekben bukkanhat a vásárló (pontosabban olvasó). Más intenciót tulajdonítva a narratív egységeknek, hangsúlyozva a címlista tételeinek szervetlen egymásutániságát, e szövegformálási eljárás vásárlói "kézikönyvvé" egybefűzött használati utasítások vagy áruajánló (áruleíró) reklámszövegek prospektusait is idézheti.

A panaszkönyvek tételeinek szövege jól megragadható séma köré épül: a vásárló nem azt az árut kapta, ami elvárásaiban szerepelt, vagy a kapott áru nem ezen elvárásoknak megfelelően működik ("ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?"). E séma kettős dimenzióban van jelen a Vásárlók könyve alegységeiben. Tematikus dimenzióban következetesen érvényesül: méz helyett lányt adnának el; a virág nem tölti be az udvarlás (virágnyelv) szerepét; Zsolt nem olyan friss, ropogós kiflit kap szeretőjétől uzsonnára, amilyet a kis híján villamosa alá szaladó lánynál lát; a kés megsebzi vásárlóját; a halnak nem a szálkája, hanem testnedve válik veszélyessé; a kő nem nyújt biztonságot, a kőrejtekhely felfedhetővé válik; a földön, telken nem tudnak megtelepedni az odaköltözők; az elégtételt nem elvenni, hanem pénzen megvenni (megváltani) kell; a fejvétel nem bosszú vagy büntetés, hanem orvosi célra történő illegális "fejvásárlás". Ezt az olvasatot erőteljesen meghatározza a motívum fogalmának strukturalista értelmezése: az "áruhoz" kapcsolódó vásárlói elvárások az adott motívum asszociációs körének megadásával írhatók le, s a szöveg ezen elvárásokat-asszociációkat rombolja le, posztmodernül szétírván a koherensnek tekintett motívum-értelmezéseket, kérdőjelet állítván a motívumot az értelmezés alapegységének tekintő olvasatok mögé. E szétírás legegyszerűbb metódusa oppozíció felállítása: a föld motivikus olvasata a megtelepedés, a kötődés, az otthon asszociációit idézi, a Földet venni alegység fabulája ezzel szemben az utazás, otthontalanság, elutazás tematikája köré épül. Áttételesebb eljárás az, amikor a motívum különböző jelentésrétegeit a szöveg egymás mellé állítja, így olyan paralel szálak mentén alakul a szöveg, melyek értelmezése kioltja egymást. A Mézet venni alegység szövege két szólamra válik, az egyik szólam az "elbeszélő" harmadik személyű önjellemzése és helyzetjelentése, a másik szólam pedig az "elbeszélőben" éppen formálódó történet egy Tomi nevű hősről. Tomi történetében a méz az édesgetés, léprecsalás, illetve a tartósítás, mumifikálás (élettelenség és halhatatlanság) eszköze, az "elbeszélő" szövegében pedig afrodiziákumként, az életerő jelképeként jelenik meg. A két értelmezés egymás negációja, s akinek (pozíciójával fakadóan, hiszen az egyik történetnek narrátora, a másiknak szerzője) hatalmában állna a két történet és a két értelmezés között kapcsolatot teremteni, akárha paradoxonként is: "Az elbeszélő hallgat. Ott van, persze, a kísértés, hogy elbeszélje a lánynak, akivel él, miféle történetet gondolt ki, de ellenáll".

Hasonló játék folyik a narráció szintjén is: a kiépülő narratív struktúrák olvasói (vásárlói) elvárásokat rombolnak le vagy hagynak kielégítetlenül. A Földet venni alegység szövege keretes történetsorozatokat imitál: hegyi telken épült házban a család vendéget vár, ám a várt vendég előtt váratlanul az új szomszéd érkezik, aki azt állítja, hogy a házigazdát régebbről ismeri. A délután "mesedélutánná" alakul, valamennyi szereplő (a házigazdát és a későn érkező vendéget kivéve) elmond egy-egy történetet: egy korábbi telekvásárlóról, akit családi tragédiasorozat sújtott, így kénytelen volt eladni gonddal ápolt telkét; a kisfiú egy családról mesél, akik a gyerek kedvenc papagáját földi pályafutása végeztével a mélyhűtőben próbálták mumifikálni, ám nyaralásuk idején hosszú áramszünet támadt; a háziasszony két ismeretlen kamionossal kapcsolatos ifjúkori kalandját beszéli el, mely Görögországban játszódik; az új szomszéd egy korábbi filmforgatásáról mesél, ahol az általa kiválasztott gyerekszereplőt tanárai nem javasolták a szerepre, mivel "megkukult", a filmben azonban megszólalt, és követte a filmeseket a városba - e történetet követően pedig a mindvégig szótlan házigazda az új szomszéd felszólítására azzal együtt távozik. A telekvásárlót megtelepedni nem hagyó fátum és a filmforgatásról szóló történet azért érdekes, mert mindkettő olvasható a kerettörténet variációjaként (a család sem tud gyökeret verni a hegytetőn, s az új szomszéd a szótlan házigazdát ugyanolyan parancsoló, felnőtt részéről gyereknek szóló gesztussal hívja el magával, mint a megkukult kisfiút), sőt a filmforgatás történetét az új szomszéd akár parabolisztikus intencióval is elmondhatta, mintegy előre jelezvén, mit kíván cselekedni a házigazdával. Ez a szerkezet lehetőséget kínál egy "kép a képben" konstrukció létrehozására, azonkívül elbeszélt történet és imaginárius valóság dialógusa, szöveg és élet egybeolvashatósága is felsejlik a háttérben. A papagáj története azért érdekes, mert olvasható a Mézet venni alegység papagáj-történetének (a szeretett madár mumifikálása mézben) travesztiájaként, amiből következhet, hogy a Mézet venni "elbeszélője" lehet a szerzője ennek a történetnek is; a kamionosokkali kaland pedig azáltal válik jelentőssé, hogy kiderül, a titokzatos új szomszéd korábban talán kamionos is volt, akár lehetett a kalandban szereplő kamionosok egyike is, ezáltal előtörténet konstruálódhatna a jelenidejű kerettörténethez. A szövegszervezési eljárások tehát kialakítanak az olvasóban bizonyos feltevéseket, megfejtési-felfejtési kísérleteket indukálnak ("kép a képben" konstrukció, szöveg és élet egybeolvashatósága, az elbeszélő személye, a fabulához kapcsolható előtörténet), amikor a történet egy önhatalmú (teljhatalmú) narrátori beavatkozással megszakad: "Nem fognak hiányozni. Nekem legalábbis biztos nem. Egyik se. Tűnjenek el!". E különös zárszó olvasható bármely szereplő elbeszélt monológjaként, de olvasható az eleddig passzív omnipotens narrátori mezbe burkolózó elbeszélő kiszólásaként: bárhogyan is, elvágja a már-már kiépülő feltevések alapjául szolgáló kapcsolatokat. Nyomán azonban nem romantikus torzó marad, mely meghagyja olvasójában a borzongató titok képzetét: a zárómondatok azt vágják az olvasó szemébe, hogy a nyitottságot, a széttartó vonalak feszültségét feloldani kívánó, egészelvűségre törekvő olvasata hiábavaló - hiúság, ha úgy véli, e történetben ezt "vásárolta".

Markánsabban jelenik meg ez a figyelmeztetés a Fejét venni alegységben, mely hasonlóan kerettörténetbe ágyazott elbeszélések sora, ahol a történetek előbb (házasság)lélektani novella irányába mutatnak, majd váratlanul detektívtörténetté alakul a szöveg, a cselekmény zárómozzanata pedig az Örkény-féle egypercesek groteszk csattanóira alludál. A cipőtisztítás mozzanata révén ugyan kapcsolódnak egymáshoz a folyamatosan transzformálódó történetek, és (továbbra is a cipőtisztítás "attribútuma" alapján) felmerülhet a gyanú, hogy a detektívtörténet gyilkosa az Öreg, a szerelmi kapcsolatok lélektanát taglaló történetek hőse, az ő feleségének levágott fejét főzi ki és adja el medikus-kollégájának a nő volt szeretője a groteszk csattanóban. Ha valóban konstruálható ilyen intratextuális összefüggés a történetek között, megoldódik a félbemaradt detektívtörténet, elnyeri méltón tragikus befejezését a szerelmi-lélektani dráma, s a groteszk parabola is kiteljesül, amennyiben Ági hangsúlyozottan animális életmódja jeleként (büntetéseként) fosztatik meg fejétől, a szellemi lét szimbólumától. A titokkutató olvasónak azonban (miután a történetek elbeszélőinek szavahihetősége, ezáltal pedig nem csupán az utalásrendszer, hanem maguk a szövegek is sorra megkérdőjeleztettek) megintcsak arcába csap a zárszó: "- És aki fejét vette annak szerencsétlennek - kérdeztem később Töreky doktort -, ki volt? És miért csinálta? - Nem foglalkozok vele." Az olvasói feltételezések és elvárások eme radikális lerombolása nem csupán dekonstruktív gesztusként interpretálható, mely - túllépve a panaszkönyv sémáján - mintegy használati utasítást diktál olvasójának, hogyan ne olvasson magát irodalminak deklaráló szöveget; hanem egyszersmind protestálás az irodalom "vásári" létmódja, az olvasók-vásárlók igényeit kielégítő "mulattatás" ellen (a Vásárlók könyve cím vezérmotívumának látványos destrukciója), tüntetés az irodalom autonómiája mellett. Ellentmondásos módon azonban ez a protestálás és tüntetés a magát hangsúlyozottan posztmodernnek beállító szövegben jellegzetesen avantgárd módon, rádöbbentő gesztusokkal történik, melyek mögött ott bujkál az omnipotens narrátor helyenként megkérdőjelezetlen szerepköre.

Ezen ellentmondás a szövegformát prospektus-imitációként interpretálva is felszínre kerül. A prospektusok reklámszövegeinek leggyakoribb eljárásmechanizmusa, hogy valamely, a reklámozott áruhoz kapcsolható, expresszív motívumot, szimbólumot hétköznapi szituációba (a lehető legtöbb potenciális vásárló igényeit kielégítő szituációba) ágyazva az illető árut a motivikus jelentésrétegek szuggesztív erejével ruházzák fel e szövegek, illetve jelsorok. A Vásárlók könyvének altételei hasonlóképp egy árut és egy szimbólumot kapcsolnak össze, ám a címekben még centrális helyzetű motívum a szövegben elveszíti motivikus jelentésrétegeit, e szuggesztív jelentésmozzanatok leválnak a vásárlás tárgyáról, mely végül csupán eszközként, puszta objektumként (így a kés használati tárgyként, a fej orvosi vizsgálatok tárgyául szolgáló testrészként, koponyaként) van jelen. A szöveg tehát antireklámként is olvasható, amennyiben motívumokat, jelképeket foszt meg szuggesztivitásuktól, tárgyiasítja őket - kivezető utat kínálva az olvasónak a (megtévesztő, egészelvűséget és egyértelműséget belédiktáló) jelképek erdejéből. Ez a lefosztás (szétírás) azonban csak részben a nyelvi kontextus, a narráció, az olvasó "hétköznapi" elvárásait folyamatosan felszámoló cselekménymozzanatok és jelentéstulajdonítások révén megy végbe, hanem a narrátor(ok) fentebb idézett kiszólásai vagy a szöveg megszakítása révén egy-egy meghökkentő, szuggesztív gesztussal egyértelműen deklaráltatik, kizárólagossá téve a széttartó értelmezési irányokat. Ám ha a szöveget ebben a diskurzusban a széttartó, polifon interpretációs lehetőségek, poliszemantikus (sőt, egymást palimpszesztszerűen felülíró) jelentéstulajdonítások avatják szépirodalmivá, szépirodalmi szövegnek tekinthetők-e ezen egyértelmű és egyirányú eljárások, kiszólások? Vagy csupán "használati utasítások", ajánlások, mellékletek egyéb, létmódjukra nézve meghatározatlan szépirodalmi szövegekre vonatkozó befogadói-értelmezői(-vásároló) magatartáshoz?

Igaz, a magyar rövidpróza történetében nem egészen ismeretlen az effajta "használati utasítás". Örkény István például Használati utasításában a következőt kötötte olvasói lelkére: "Figyelem! Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba." Számbavéve a Vásárlók könyve verzióját is, nem lesz könnyű kiigazodni az olvasóknak (amennyiben nem hiú igényeiket hajhászó vásárlók csupán) az egymásnak ellentmondó irodalomhasználati utasítások között. (JAK-Kijárat)