Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szrogh György

Vallomás az építészetről

Talán sehol sem volnának időszerűbbek Kotsis professzor Úr Óvó-intő, iránymutató gondolatai, mint itt, a Műegyetem berkeiben, ahol a jövő építész-nemzedéke készül az életre, az építészet útvesztőkben bővelkedő világában.

Ezeket írta a Professzor Úr 1944-ben kiadott tervgyűjteményében:

"Egyes hallgatók építészet felfogása többé-kevésbé a múltra tekintő romantikus irány felé hajlik, másoké kizárólag a gyakorlati követelmények kielégítéséből és a szerkezeti lehetőségek felhasználásából kiinduló és így eredményeiben tárgyilagosabb, egyben hidegebb felfogás felé. A kettő között természetesen számos közbülső állomás van.

Elv, hogy mindenki oly irányban tervezzen, amilyenhez kedve és adottsága van; kimondott iránya a tanszéknek nincs - ilyen csak a tanszemélyzet tagjainak lehet (és kell is lennie), de csakis tervezői munkaterületükre; másokat a saját felfogásukra rákényszeríteni nem szabad. Úgy kell a tervezést tanítani, hogy a hallgatókban szunnyadozó építészi-építőművészi hajlam a saját vonalában kifejlődhessék és kibontakozhassék, anélkül, hogy az eredeti iránytól eltérülne; nekünk csak az esztétikai vágányokat kell részükre lefektetni azokon a területeken, amelyeken haladni kívánnak.

Ez utóbbi tekintetben természetesen kötött és határozott szempontjaink vannak; ezek - tekintet nélkül az egyes felfogások milyenségére -: a megjelenésbeli tisztaság, őszinteség és értelem; mellőzése minden üres dekoratív alakzatnak és teátrális beállításnak, mely követelmények betartása végeredményben a tartalmas egyszerűségre vezet. Ugyanezeket a tulajdonságokat kívánjuk belevinni nemcsak az épületek külsejébe, de azok alapelrendezésébe és szerkezeti elgondolásaiba is úgy, hogy e tulajdonságok minden ízében áthatván az épületet, meg legyen benne az alaprajzi, felépítménybeli és megjelenésbeli harmónia."

Bár nagyon személyes a mondandóm, engedtessék meg nekem, hogy elmondjam: mit jelentett nekem mindez abban az időben, amikor még én is, hallgatóként idejártam. Miután az első Világháborúban elvesztettem Édesapámat, majd rövidesen Édesanyámat is és bár a kétági rokonság gondoskodott rólam, élelemről, ruházatról, fedélről és szeretetben sem szenvedtem hiányt, sőt még arra is volt gondjuk, hogy mérnök Nagyapám, vaskohómérnök Édesapám sorát én is mérnökként folytathassam, - mégis, Apa nélkül nőttem fel. Azt pedig, amire mindenkinek szüksége van a felnőtté váláshoz: a tartásra, a kötelességtudásra, a felelősségtudatra és jó iránytűre az életben, azt itt és éppen Kotsis professzor Úrtól mind megkaptam s akit éppen ezért, ilyen értelemben nevelő Apámként is tisztelek (És mert ezt a vallomást ott teszem, ahol a szomszédságban Csonka professzor szobra áll, s Ő maga valahol fentről figyel is bizonyára minket, egy emlékező főhajtással felé is szeretném tiszteletemet kifejezni).

Amit ezek után mondani szeretnék, látszólag nem tartozik szorosan a mai emlékező ünnepséghez. Mégse tudom elhallgatni, mert sokszorosan és kétségbeejtően aktuális; És kitől várhatnék eligazítást, ha nem éppen Kotsis professzorunktól, az Ő szellemiségétől.

Aki a hétköznapi létért való küzdelem közepette, egy pillanatra felemelve fejét körülnéz, egy olyan folyamatnak lesz tanúja, amelynek megértéséhez, a benne való eligazodáshoz: még keményebben: a túléléshez nem nélkülözheti - nem nélkülözhetők a Professzor úr normái. Arról a világról beszélek, amelyben a kultúröntudat hiánya fenyeget.

Az építészet és művelője, az építész - sokszor volt már magányos. De most az a veszély leselkedik, hogy feleslegessé válik. Mintha szerepe csak a pénz + technika ötvözetének, mint rentábilis produktumnak a dekorálására, kikézimunkázására (Valamiféle "látványtervezésre") redukálódna. Valamilyen felékszerezésére egy technikai szobor-alakzatnak. Mindaz, ami humánum és humánusan értelmes és így, csakis így Szép, nem lenne ideál többé?

Kérünk Professzor úr, segíts! A Te szellemiségedre van szükség, hogy a fiatalság, a jövő záloga ember tudjon maradni. Arra, olyan útmutatásra gondolok, mint amit akkor írtál le a Magyar Építőművészetben (76/2), amikor a talán még emlékezetes "tulipán"vita zajlott s amelyben - ugyan egészen másról volt szó - többek közt Granasztói Pál, Weichinger Károly, Pogány Frigyes és még mások előtt Te is megnyilatkoztál. Ismétlem: másról szólt a vita, de Te ott is kimondtad, hogy az építészet tárgya az alkotás egységes egésze lehet csupán.

Idézet írásodból: "Éppen jelenkori építkezéseink gyakorlata vezetett rá az épületek értékelésének helyes útjára. Eszerint egy épület vizsgálatánál a mérleg serpenyőjébe kell helyezni mindenfajta teljesítményt, amelyet tőle megkövetelünk: a céljának kielégítését, vagyis a rendeltetésszerűséget, korunk technikai vívmányainak felhasználását, a szerkezetek fejlettségét, a gazdaságosságot és az állékonyságot is. Amidőn ezeket az igényeket korunkban fokozottan figyelembe vesszük, ugyanakkor tisztázni kell az esztétikai vonatkozásokat is, hogy összevéve minden tényezőt, helyes ítéletet tudjunk egy épületről magunknak kiformálni. Egy épület esztétikai mérlegelésénél nem annak formai felfogását kell mérlegelni, hanem a belőle kisugárzó művészetet."

És mindezekhez most már én teszem hozzá: az alkotás, így az építészeti alkotás tehát egységes harmonikus egész, amelyben a technika, a funkció, a téri világ, a tömegképzés és - akár a kézműves, akár az intellektuális - szépség harmonikusan sugárzó egysége a döntő.

Én ezt olvasom ki soraiból, ezt köszönöm Professzorunknak - és kérem azokat, akik soron vannak: Őrzők, vigyázzatok a vártán!

Elhangzott a Műegyetem Kertjében 1998. április 15-én Kotsis Iván szoboravatása alkalmából.