Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)
Ha valaki egy végtelennek tetsző síkon áll a viharban, s körülötte lent a földön szikes sós föld, gyér fű, s odább, a mesterséges tó mellett nád, és semmi más, talán távolabb az Agrober által épített alulemez fedelű vasvázas üres juhhodály, akkor drámai elem csak az égen látható, még a szél se kap bele semmibe a föld fölött. A kiégett puszta fölött az égen rohanó, gomolygó, egymásba ható fekete, szürke, lilába játszó felhő tömkelegek rohannak, érkeznek, enyésznek, alakulnak, szürke függönyökben lóg, lobog az erő, vág a sötéten át a villám, s nagy zúgó ostorcsapásokkal kergeti a szél a letépett fűszálakat, a felfújt nájlonzacskókat s egy-egy óvatlan madarat.
Ha ezen a síkon áll az ember a viharban, nehéz elképzelni, hogy ebben az égre taszított drámában nem is olyan régen mocsári tölgyesek zúgtak, s a laponyagokon falvak nádfedeles házait cibálta a szél, s az ingoványban, a füzek s nádasok között fütyült, s a csónakokat nekicsapta a nádas kikötő falának. Alig nehezebb elképzelni a puszta fölött a Friász-kori tengert, fejünk fölött a háromszáz méternyi vizet, s fölötte a ragyogó napsütésben, jó keleti szélben úszó vitorláshajót, benne rég letűnt kultúrák ma névtelen utasait, az uzsonnát, s azt a mondatot, melyet éppen elkap a szél. A múlt a képzelet erejével fényesen sugárzik. Ha ott áll az ember a viharban, s azt képzeli, hogy a jövőben, mikor már mások járnak majd a földön mi lesz itt a pusztán, a képzelet nehezebb, lassúbb szárnyon repül. Lehúzza a súly és ellepi a homály, borúsabb és nehezebb, mert tudja az ember, hogy az az ember már nem ő lesz, mert meg kell halni. A halál mely minden út vége homályba burkolja és elnehezíti a jövő képét. Aggodalom is terheli az ember lelkét, a felelősségnek egy változata, lesz-e jövő, lesz-e felhő, ég, pusztaság, lesz-e ember, aki egyetlen tanúja, megszólaltatója, és szeme a földnek, akin át a Föld elgondolja, látja és ápolja önmagát.
A pusztán Kunhalmok sora, árkok, gerendek, egy két helyen kerek erdők a "szépasszonyok"-nak, Árpádhalmon két halom egy vonalban, néhányat már beszántottak, mert feledésbe merültek azok akik a föld izzó vonalait ismerték, az elhárító a fokozó gesztusokat. Ma már mindegy, merre megy a víz a föld fölött, a föld alatt, ki tudja hol remeg magányosan a Szent György vonal, a vonzó és taszító, a gyilkos és gyógyító sugár, a szemmel verés, és az élesztő mormogás, már feledésbe merült az egykori ember, aki azt kérdezte: "ki illette a köntösömet, erő távozott tőlem."
Hol vannak eleink, hogy beleszóljanak beszélgetésünkbe, beleigyanak poharainkba? Mit építsünk bele két neves halott zengő hagyatékába, milyen legyen a harangház Szoboszlón? A kunhalmok, az elkerített vizek, s az időben billegő régi falak és ívek hogyan kerüljenek oda, ahol az ősi tenger hagyatéka a föld alól tör föl gyógyítva a málló időben a fürdőző vendéget.
A harangház melyben Oborzil Edit és Jeney hagyatéki harangjai szólalnak meg majd, domb és kerített ház elegye. A harangokat klaviatúrán lehet megszólaltatni. Az adott hangmagasságokra zenét írnak zeneszerzők, a fényvetők a hangmagasságnak megfelelő szín-szinonimát fogják vetíteni. Mellékelem az alaprajzot, metszetet és távlati képet. A padló tükör. Lefelé ugyanazt látjuk majd, mint fölfelé, hogy kitessék minden dolog fonákja, hogy tükör által elhomályosodjék a Föld vonzásereje.
Egyszer talán arról is írok majd, milyennek kell lennie egy iskolának, melyben járhatna Vitéz Mihály, Szabó Magda vagy akár Nyilas Mihály, s mit gondolna róla Pósalaki úr, vagy a Csapó utcai hajdani hentes.