Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Finta József

Morál és funkció

Nem tudom, hogy az ember felnőtt állapotának cselekedeteit, hivatásbéli-szakmai és morális értelemben, miként határozza meg genetikai-családi öröksége, s az a környezet, amely első világraeszmélésének idején, korai széttekintéseinek társaként körülveszi. Nem tudom, hogy saját erdélyiségem, anyai nagyapám református esperessége, s a család eme ágának kalotaszegisége, avagy apám Aranyosszék-széli, tordatúri származása, miként elegyült bennem össze első befogadó térélményeimmel, a kolozsvári Farkas utca feledhetetlen csodájával, avagy Váralmás zsindelytetős, nagykalapos-tornácos házaival, remekbeszabott szerkezetű csűrjeivel, tatár időkbe visszanéző várromjával, fenyveseivel és patakjaival; azzal a szelíd nyugalmat sugárzó felszínű, de mélyeiben évezredes gyötrelmeket hordozó, szikár-kemény, puritán közeggel, amelybe beleszülettem, s amelyben csupán 9 évig adatott meg élnem. "Budapestiségem" immáron több mint 53 éve tart; szétválaszthatatlanul összenőttem ezzel a várossal, amelyet gyönyörűnek tartok, amelyet szeretek és szolgálok. Ez a metropolis (nekünk az) nevelt építésszé (ha az eleve elrendeltetésben ilyen leegyszerűsítve hinnék - önmagának), s ha mindenkor volt és mindig újjászülető bírálóimnak igazat adnék, - írhatnám azt is - nevelt internacionalistává, kozmopolitává, elszánt funkcionalistává. Az internacionalista jelzőt csupán annyiban vállalom, amennyiben magyarságomat és európaiságomat sohasem pereltettem össze; a kozmopolitizmussal pedig úgy állok, hogy ha Pollack, Hild klasszicizmusa, Feszl romantikája, Ybl, Hausmann, Alpár eklektikája, vagy Kozma, Gerlóczy és Molnár Farkas "modernje" ezt a ragasztványt hordozza magán, úgy tegyenek engem is - kései leszármazott "tanoncként" - ebbe a sorba. A funkcionalizmus vádjával szemben másként viselkedem, s ez az, amiről a jelen építészetének néhány problémáját (szinte csak problémája van mostanság) ideidézve, röviden írnék valamit.

Az építész, s az építészet feladata - meggyőződésem szerint - elsőrendűen morális, s csupán másodsorban szakmai-esztétikai kérdés, szolgáltatás, szolgálat-jellegét feláldozni bármely eszmei-filozófiai elv, önmegvalósítási szándék, bármilyen nemes teremtő gesztus hivatkozásával, erkölcsi kérdőjelet rajzoló cselekedet. Lehet persze, hogy csupán önnön kreativitásom, teremtő erőm szűkre kontúrozott határai adják kezembe a használhatóság mindenekfölöttiségének mankóját; netán az a csillapíthatatlan vágyam, hogy újra és újra tervezzek és építsek. Persze nem csupán az építész keze vezethető manipulatív erők által is, de az értelmiség egészére jellemző, hogy tudása közreadásának korlátozását igen nehezen bírja, s ebből következő zsarolhatósága a mindenkori politikai, gazdasági erők játékai számára evidencia. Az össztársadalmi "zsaroltság" állapotát jól ismerem, s szakmám gyakorlásának három évtizedét meghatározó eme "létezésem" egyetlen fogódzója ez volt, hogy amit teszek és teremtek, bármely idő (az akkori jelen, s egy azidőben még alig remélt jövő) számára beélhető, beköltözhető, működőképes legyen. S erre a munkára (amelyről előbb szóltam) nem csupán hátrahagyott évtizedeink torzulataiban volt szükség, de ma is, egy önnön jövőképét még megálmodni sem képes, pitiáner-jóléti (áljóléti) társadalom építésének kezdetén, egy brutálisan ál-szociális államkonstrukció "fedele" alatt szárítkozva. És ha már a jövőről beszélünk, kihagyhatatlanok számításainkból azok a kérdések is, amelyeket nem saját elmaradottságunk, de épp megcélzott, legfejlettebb világunk totális motorizációja, hallatlan iramban terjedő informatikai eredőjű manipuláltsága, az átformálódó munkaformák, közlekedési formák, viselkedési formák, életformák egyre individuálisabb jelzőjű, s egyre közösségroncsolóbb létezése tesz fel, s hagyatik elfogadható válasz nélkül.

Az a káosz, amely a jelen építészetét jellemzi, semmiképp sem stiláris gyökerű, sokkal inkább filozófiai hátterű. Az építészeti divatformák évenkénti változásai, kiüresedett tartalmi, magakellető ágálásai mögött és között igencsak nehéz megtalálni azokat az etalonokat, amelyek józan ésszel és bizonyos morális "tartással" követhetők lennének. És mert ez a magakelletés egyre professzionálisabb formákkal és technikákkal csábít, abban az örökös rettegésben, hogy szegénységünk okán behozhatatlan elmaradásba kerülünk a győztesnek kikiáltott élvonaltól, követő, utánzó hajlamaink is természetes érvelésűnek tekinthetők.

A magyar építészet nem "tartotta" rosszul magát az elmúlt évtizedekben, s saját penetráns társadalmi-politikai közegénél sokkal jobb, tartalmasabb minőséget volt képes produkálni, olyant, amely, ha materiálisan nem is, szellemében azonban európai tudott lenni. S azok az energiák, azok az önbizonyítási vágyak, amely ebbe az építészetbe beleszorultak, jó irányba is kirobbanhattak volna az elmúlt évtizedben, ám ahogyan, s amiért ez a detonáció elmaradt, mély és széleskörű elemzést érdemelne.

Tény, hogy a 80-as évek második felére (avagy végérvényesen a 90-es évek közepére) molekuláira széthullott építésztársadalmunk (tervező-struktúránk) igen zavarodott igényhátterével, recesszió sújtotta gazdasági "közegével", kulturális-politikai-befektetői-mecénási kapcsolatai híján, banki hitelek nélkül, terrorisztikusan lenyomott díjazásaival, a beérkező külhoni tőke megalázó lekezelései által gyötörten, bedolgozó, provinciális munkakörbe szorítottan vegetál (tisztelet és - sajnos - kirekesztő, irigy gyanú a kevés kivételnek), s messze nem képes olyan starthelyzetbe jutni, mint a néhány éve majdnem hasonlóan induló portugál vagy spanyol építészet, amely mára immáron világméretű exportőr állapotba került.

És e félpolgári (álpolgári) "melegágyban" kiválóan él az az építészeti pornográfia, amely sokszáz és sokszor 1000 négyzetméteres területű, hatalmas kertekkel övezett, támfalakkal és erős kerítésekkel, netán vérebekkel védett tragikomikus kastélyokban, kúriákban, viktoriánus villákban találja meg önmegvalósítását, a kivagyiság alpári banánköztársaság közegét. S megintcsak nagy tisztelet a kivételeknek, de ez az etalonja azoknak a kisebb családi házaknak, tervezett lakásoknak, társasházaknak is, amelyek fürdőszobáiban brokátfüggönyök és drapériák lebegnek, amelyekben a franciaágyak legalább szobányiak, amelyekből nem hiányozhatnak a szerződtetett dekoratőrök által frissen kiválasztott német barokk, biedermeier bútorok, velencei tükrök, angol székek.

Persze van más értékrendű mai építészetünk is, "up to date" európai (és magyar) szellemű, hajdan volt purista hagyományokat kereső és azokhoz visszanyúló, a jelen legmagasabb építéstechnikáját értően használó, világléptékben is versenyképes erejű. Ám ez az építészet a legkevésbé sem tud etalon hatalmúvá válni, s a harmad-negyedosztályú, de kiváló üzleti kapcsolatokkal rendelkező külföldi és hazai irodák intervenciójával szemben egyre védtelenebb helyzetbe kerül. S ezenközben lassan összedől, szétmállik Budapest eklektikus városszövete, jóvátehetetlenül leromlik, elavul paneles lakótelep világa, gettósodnak teljes kerületei. Bizony, mindez nem stiláris kérdés, létkérdés inkább. De ki figyel oda...