Alföld - 49. évf. 5. sz. (1998. május)
(Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai)
Láng Zsolt regénye - hasonlóan előző nagyepikai munkájához - a jelenkori magyar irodalom egyik legszokatlanabb, nagyszabású hagyományértelmezését végzi el. A könyv jelentősége megítélésem szerint akkora, hogy nem tűnik túlzásnak az, a hazai recepcióban meglehetősen szokatlannak számító gesztus sem, amely Márton László nevéhez fűződik: ő nem elégedett meg egy kritika megírásával (Élet és Irodalom 1997. szept. 19. 15.), hanem rövid időn belül egy eruditív és terjedelmes tanulmány tárgyává is tette Láng Zsolt regényét (Jelenkor 1998. febr. 146-168.). Márton Lászlónak különösen ez utóbbi tanulmányában kifejtett elemzési szempontjai jelentősen eltolják a regényről ezután megfogalmazandó gondolatok súlypontjait: a kritikai reagálásnak ezután messzemenően egy tágabb, irodalomtörténeti kontextus irányába kellen elmozdulnia, ha meg akar felelni a kihívásnak. Hiszen Láng regénye valóban képes arra, hogy a magyar regénytradíció számos nyitott kérdését is exponálja. Mindazonáltal a szükségesnél nyilván vázlatosabb gondolatmenetre vállalkozhatom e recenzió keretei között, a leginkább azokra a pontokra szorítkozva, amelyeket Márton László és kisebb mértékben Alexa Károly kritikái (Kortárs 1998/2. 98-102.) után kiegészítendőnek vagy vitathatónak érzek.
Láng Zsolt nagyepikája immár tendenciaszerűen a magyar próza törésvonalaira, megszakadt illetve létre sem jött hagyományvonulataira kérdez rá. Míg a Perényi szabadulásában olyan, a regényműfaj létrejöttének és poétikai általánosításának idejét jócskán megelőző epikai formákra telepíti rá a cselekvényt, mint az alvilágjárásokról (jelesül az írországi Szent Patrick barlangjáról) szóló középkori víziók, illetve a Perényi-család történetéről szóló történetírói beszámolók, addig itt a címbe emelt műfaj a bestiarium. Azaz ismét egy ókori, illetve középkori eredetű szövegtradíció, amely pretextusként vagy előzetes műfaji kódként messzemenően befolyással van a regény struktúrájára. Ebben az eljárásában, azaz a bestiarium fölfedezésében Láng támaszkodhatott jelentős előzményekre: Borges - magyar fordításban is olvasható - könyve szintúgy arról tanúskodik, hogy a bestiarium műfaja fölszabadítható és átértelmezhető egy, a modernség utáni esztétikai ideál számára is. Mindez azonban arra is fényt vet, mennyire másként használja föl Láng Zsolt a bestiarium tradícióját: ebből a szempontból a regényhez csatolt előszó, ha diszkurzív kijelentésekként olvassuk, nem tűnik túlságosan szerencsésnek. Elsősorban talán nem azért a normatív poétikai szempontból vitatható kijelentésért, amire Alexa Károly jogosan utal - miszerint egy kissé önkényesnek mondható a bestiariumot a regény közvetlen műfaji előzményének tekintetni (Alexa i.m. 101.) -, hanem inkább azért, mert ez a szövegrész, minden imitatív-stiláris bravúrja ellenére erősebben akarja megkötni az értelmezhetőséget, mint amire a regény rászorul: Láng Zsolt itt szinte konkrétan igyekszik körülírni a bestiarium műfaji jellemzőit, s ezzel óhatatlanul igen nagy jelentőséget látszik tulajdonítani éppen ennek a poétikai előképnek. Természetesen a bestiarium-formának valóban van jelentése a regény szempontjából; csakhogy a szerző mintha nem bízna eléggé saját szövege felidéző erejében. A szándék a bestiarium műfajának rögzítésére persze lehetett annak a - végülis nehezen vitatható - benyomásnak a következménye is, hogy ezúttal a jelenkori irodalomértés számára elhomályosult, szinte ismeretlen tradícióhoz kíván kapcsolódni a regény; s nyilván másképpen olvassa a könyvet az, aki korábban olvasott már bestiariumot, mint az, aki még soha. Ha ugyanis a címbe emelt, tehát deklaratív módon vállalt műfaji előkép felől vesszük szemügyre a regényt, feltűnhet: az állatleírások sorozataként felfogható, allegorikus vagy szimbolikus értelmezéseket lehetővé tevő kisepikai egységek helyett, amelyeket például a Láng által nem is említett Physiologusban vagy Albertus Magnus munkájában tanulmányozhatni, ebben a regényben egy erőteljesen kiépített nagyepikai struktúra mutatkozik meg. Láng eltekint attól a morális tradíciótól is, amely a bestiarium sajátja. Nála a műfaji hagyomány a fejezetek címeiben őrződik meg: ezek ugyanis mind madarak nevei - vagyis a regényszerkezet tagolásának alapegységévé értelmezi át a bestiarum alapvető szerkezeti elvét, maguk az állatleírások pedig a szöveg részévé válnak. Igaza van azonban Berta Ádámnak abban a megfigyelésében, hogy igencsak eltérő viszonyt alakít ki a szöveg a fejezetcímekkel megjelölt lényekhez (Tiszatáj 1998/1. 91-96.): központi szereplővé éppúgy válhatnak (pl. az emberarcú papagáj), mint anekdotában felbukkanó, szimbolikus alakká (pl. a rúkmadár). Több következménye is van ennek a megoldásnak: egyrészt nyilván dinamizálja a szöveget, hiszen elemeli a katalógus-szerűségben bennerejlő monotóniától, másrészt viszont szinte lappangóvá teszi a műfaji előképet. Emiatt lehetett aztán szükség arra, hogy Láng paratextusokban hívja fel a figyelmet erre a kapcsolódásra. A cím és az előszó együttes visszautalása - még ha a magam részéről túl direktnek érzem is - mindazonáltal azért lényeges, mert enélkül végképp felismerhetetlenné válna a pretextus: maga a regény ugyanis végsősoron kevéssé használja ki a bestiarium műfajának azt a lehetőségét, amelyet Borges a Képzelt lények könyvében kiaknázott. Pontosabban fogalmazva: Láng Zsolt nem ezt a lehetőséget használja ki az epikai struktúra kiépítéséhez, hanem inkább csak járulékos szerepet szán neki. Ez a járulékosság mindazonáltal nem becsülhető le: hiszen Láng regénye éppen annak a pontos érzékeléséről is tanúskodik, hogy minden, a regényben szereplő jelenség (ideértve természetesen a madarakat is) nem a fiktív és a létező oppozícióban ragadható meg - éppúgy, ahogyan a középkori bestiariumok, s nyomukban Borges is az imagináció példáiként foghatók föl. Ez az egyébként gyönyörűen megvalósított rétege a regénynek pedig következetesen kiterjed az időhöz és a történelemhez kialakított viszonyra: a könyv egy imagináriussá tett térben (Erdély valódi településein és valódinak tűnő névvel felruházott, tehát létezhető fiktív pontjain) játszódik, és egy olyan időben, amely az erdélyi fejedelemség XVI-XVII. századi eseményeinek korjelölő mozzanataiból áll össze regényidővé (a nagy leleménnyel megalkotott anakronizmusokra Alexa Károly és Márton László bőséges példaanyagot hoztak, ezeket szaporítani most nincs értelme). Jelzésként is felfogható a latin főcím furcsa torzítása is: a szabályos bestiarium alak helyett bestiáriumot olvashatunk. Ez arra látszik mutatni, hgoy Láng föl akarta erősíteni, talán a műfaji tradíció felidézésének rovására is, azt a konnotációt, amely a latin szótőnek a bestialitással, azaz a kegyetlenséggel való összefüggését nyitja meg, nyilván nem függetlenül a regénybéli események - sorszerűen térségiként felfogott - brutalitásától. Legalább ennyire sajátos megoldás, hogy a regényhez Láng nem csatolt tartalomjegyzéket sem, így a katalógus még csak ott sem látható. Ha tehát a fejezetcímek elmaradnának - Károlyi Csaba jóvoltából láthattam azt a korábbi kéziratváltozatot, amelyben nem szerepelt ilyen tagolás - akkor a bestiarium-jelleg inkább csak akart, s nem kezelt műfaji előkép lett volna. Nota bene: a szöveg sokat nyert azzal, hogy a korábbi folyóiratközlésekben alkalmazott címek fejezetcímekként visszaépültek a regénybe. Mindazonáltal Láng Zsoltnak ebben a regényében is érvényesül az az alapvető formaprobléma, amelyet előző regénye kapcsán is le lehetett írni: egy, a fabula gondos kiépítése folytán teljeskörűen megvalósuló nagyepikai forma és egy, ezzel nem teljesen egybeépített kisepikai tradíció szinkrón jelenléte. Márton László, aki pontosan érzékelte ezt a dilemmát (Márton i.m. [1998] 166.), úgy vélte: Láng éppen az anekdotikus szerkesztésmód újraértelmezése révén fel tudta oldani ezt a feszültséget. Én inkább úgy fogalmaznék: kezelni tudta, s ennek kétségtelen és nagyszabású eredményei lettek; ám a formaprobléma, még ha lappangóan is, de megmaradt.
Láng regénye - Nortrop Frye szavával - a quest, azaz a keresés toposza köré szerveződik. Nem először az életműben, hiszen a szerző korábbi regénye szintúgy ezt az alapszerkezetet használta ki; ám a Perényi szabadulásához képest jelentősek az eltérések is. Ezúttal ugyanis központi szereplővé emelődik az a nőalak is, akinek meglelése a cselekvény legfontosabb összekötő eleme, hiszen az egyes fejezet-egységeket ennek a rátalálásnak a késleltetése kapcsolja össze; Xénia éppúgy néma, mint volt Nóra az előző könyvben, csakhogy mindez nem lesz azonos a passzivitásával. Hangsúlyoznám azonban, hogy a keresésnek ugyanakkor sokkal inkább allegorizáló vagy szimbolizációs karaktere van, semhogy a regényben szerelmi szálról lehetne beszélni, mint teszi ezt Alexa Károly - s ebből következik, hogy értelmezésemben messzemenően más a zárójelenet funkciója is, mint Alexánál (vö. Alexa i.m. 100.). A regényvégi egyesülés ugyanis - amelynek során Sapré báró öreg és Xénia szinte gyermeklányi teste egymásra feszítődik föl - messzemenően nem erotikus jellegű: a zárlat határozottan visszautal az alkimista szimbolika korábbi felbukkanásaira. Ahogyan például a kémiai nász hatására a szürke holló átalakul ugató gyurgyalaggá, úgy változtatja át ez, az imitatio Christire is rájátszó gesztus mindazt, ami körülveszi ezt a sajátos passiót: a fölfeszítés helyéül szolgáló fa virágba borul, a körülállók pedig az előbb az állati létbe süllyednek, majd szuroksziklává dermednek. Az anyag átalakításának kétféle módja épül itt egymásba: egyrészt az a keresztény teológiai gyökerű gondolat, amely a transfiguratióban, a krisztusi utolsó vacsora minden szentmisén megismétlődő aktusában mutatja föl az anyagiság legyőzésének biztos tudását, illetve az alkimista, ezoterikus misztika titkos tudománya. Az így kirajzolódó végpont pedig valóban a fabula végét jelenti: a központi figurák (Sapré, Xénia, Péter) s velük együtt Sapré megmagyarázhatatlan eredetű, a történelem és az idő, vagyis a romlás uralma alá nem tartozó világa is egyaránt kilép az emberi létezésből. Ha lenne ezen a ponton még a regénybe beépített külső nézőpont vagy implicit szerző, akkor a jellé válás valóban lehetne jelentéshordozó; csakhogy itt és ekkor nem marad többé tanú. Sapré és Xénia története magába zárul, nincs folytatása és hiányzik a róla való tudás is - vagy éppen maga a regény tekinthető annak. Ez a felismerhetetlenséget és véglegességet hordozó önazonosság így ellenpontozódik és felesel aztán az utolsó sorokkal, amikor is a regény többi szereplője (hangsúlyoznám: ezek között nem bukkan föl senki, aki szerepelt az előző zárójelenetben) ciklikusan visszatérő, típusokként felfogható kísértetként jelenik csak meg. Itt éppen a sorsok autentikussága látszik megsemmisülni, a folytonosság - miszerint az egykor hazájukként fölismert ország létezik - csak látszólagos, egyéni sorsuk tragédiája pedig csak újabb variációja egy tipikus léthelyzetnek. A magába zárulás, a megszólíthatatlanság tehát itt is felbukkan, csakhogy pontosan azt nélkülözi, amit Xénia és Sapré eggyé válása elő tudott idézni: az önnön keretekből való kilépést.
Láng Zsolt könyvének a hagyományhoz való viszonyát abból a szempontból is érdemes figyelemre méltatni, hogy ehhez a létszemléleti vízióhoz egy olyan, hitelesíthetően történeti elemekből fölépített fiktív keretet választott, amely az erdélyi fejedelemség időszakát tárgyazza. Ezzel pedig saját magát egy olyan XIX-XX. századi regénytradíció részeseként is meghatározza, amely az erdélyi történelemnek éppen ezt a - nagyjából - két évszázadát tekinti egy példázatos vagy vizionárius téma lehetőségének. Jósika Miklós Abafijától Jókai Móron, Kemény Zsigmondon át Móricz Zsigmondig vagy éppen Szabó Gyuláig meglehetősen hosszú és változatos tárgytörténeti sorozat illeszthető ilyenformán Láng regénye elé: a választott poétikai megoldások tehát felfoghatók olyan reflexiókként is, amelyek ennek a hagyománynak az újraelsajátítását is el akarják végezni. Ennek a gesztusnak az egyik leglátványosabb, bár a regény egészében nem különösebben hangsúlyos jele, ahogy Sütő András Az ugató madár című drámájának a témája is szervesen beleépül a cselekvénybe - természetesen egészen más konnotációkat hordozva, mint a színmű. Láng Zsolt ezáltal kérdésessé tudja tenni az erdélyiség egyik standard toposzát is, amely lényege szerint az önálló erdélyi fejedelemség történeti viszonyaiban keresi a parabolisztikusan kifejthető, tipikus erdélyi sors lényegét. Ez a regény éppen ennek a szemléletnek képes ellenállni - mindazonáltal úgy, hogy jelzetten mély tudása van magáról erről a tradícióról is. A műbéli Transylvania, amely megalkotódó regénytérként nem azonosítható természetesn a történeti Erdéllyel, nem az otthonosságnak és nem az állandóságnak a világa; az ábrázolásból hiányzik az eredetkeresés romantikus pátoszának minden formája. Abban az értelemben Tündérország, ahogyan a tündér szó eredeti jelentése értelmében, a XVI-XVIII. században használták: hiszen a szó a változékonyság, az állhatatlanság, a tünékenység és a csalfaság jelentésmezejét applikálta erre a térségre. Láng Zsolt könyve ezért és így lehet az autentikus létezés lehetetlenségének, a ciklikusság és a behelyettesíthetőség létélményének nagy poétikai leleménnyel és műgonddal megalkotott víziója. (Jelenkor)