Szentesi Zsolt

Füzi László: Balvégzetű évtized?

Az irodalom helyzettudata című 1993-as kötete után Füzi Lászlónak, a kecskeméti Forrás főszerkesztőjének újabb esszéit, tanulmányait, kritikáit jelentette meg a pozsonyi Kalligram kiadó. A könyv írásainak egy része irodalomtörténeti jellegű abban az értelemben, hogy a harmincas illetve a kilencvenes évek irodalmáról szól, míg a másik rész rövid recenziókat, pályaképeket, különféle vitákhoz történő hozzászólásokat foglal magába.

A hosszabb tanulmányok közül a kötetnyitó Balvégzetű évtized a harmincas évek irodalmának történéseit kívánja feldolgozni. A szerző vélekedése szerint ez azért is szükséges, mert a korábban született összefoglalások és felmérések a jól ismert körülmények miatt szükségszerűen(?) ideologikusak, ideologikumközpontúak voltak. ("A harmincas évek egészének, tehát nemcsak irodalmának, hanem egész történetének a megítélése ugyanis mindmáig alapvetően politikai szempontok alapján történt, s ez bizony kisugárzott az irodalom megítélésére is." - 10) Ezzel párhuzamosan "szándékos félreértésekről, félremagyarázásokról" szól (9). Mindez azonban erősen kifogásolható. Az ugyanis kétségtelen, hogy a marxista ideológia meghatározó módon nyomta rá bélyegét a korábbi évtizedek szaktudományos munkáira, az ítéletalkotásra. Ám, hogy "alapvetően politikai szempontok" alapján íródtak volna a tanulmányok, azt erős túlzásnak tartom. ("Nem árt hangsúlyozni azt sem, hogy a harmincas évek irodalmának ránk öröklődött képe egy szükségszerű, ám alapvetően ideológiai szelekció eredménye." - 12) Béládi Miklós, Kiss Ferenc, Kis Pintér Imre, Rába György, Rónay György, Németh G. Béla - s még folytatható lenne a névsor - attól jóval jelentősebb irodalom- és eszmetörténészek (voltak), hogysem az ilyesfajta sommás ítéletalkotás jogos legyen. A tanulmányaikban olvasható megállapításokkal ma, a megváltozott körülmények között is legnagyobbrészt egyetérthetünk. Úgy tűnik, a szerző a jelenből visszatekintve egy hamis kiindulási pontot magáévá téve egy hamis konstrukciót kreál, s negligálni kíván mindent, ami az elmúlt negyven esztendőben teremtődött. Ebből az alapállásból kiindulva Füzi László egy előítéletektől, s ugyanakkor egy ideologikumtól mentes képet akar adni a jelzett időszakról. Az elkészített tanulmány azonban kevéssé mondható sikeresnek (akár e szempontból is). Nem pusztán azért, mert 13 oldalon meglehetősen nehéz lenne ezen jelentős remekművekben illetve alkotókban bővelkedő évtizednek, vagy akár csak alapvonásainak a feltárása (amelyből négy oldal módszertani jellegű bevezető, illetve a téma és annak kidolgozásának problematikusságát taglalja -, feleslegesen). Sokkal inkább azért, mert a tanulmány nyilvánvaló, minden irodalomtörténész számára evidens megállapításokat és sztereotípiákat is tartalmaz. Az evidenciára példa: "...a művek mellett ezekkel a mozgalmakkal is foglalkoznunk kell, mégpedig nem is kényszerűségből, hanem a lehető legtermészetesebb módon, hiszen a kor irodalmi arculatát ezek a mozgalmak határozták meg, sokszor erősebben, mint a kiemelkedő művek." (12) Problematikussá ez igazán akkor válhat, ha a művek túlságosan a háttérbe szorulnak, hiszen a szerző így sokkal inkább vizsgálja az adott időszak szellemi életét, mint magát a szorosabb értelemben vett irodalmat. Mint ahogyan e csapdába Füzi is belesétált, hiszen a kor irodalmáról szólva egyetlen művet sem (!) említ. S hogy a mozgalmak, irányzatok vizsgálata fontosabb számára, azt a fentebbi idézet eleje is bizonyítja: "...különböző irodalmi mozgalmakat, az irodalom és a politika határán mozgó törekvéseket találunk egymás mellett, olyanokat is, amelyek a legtöbb esetben nem hoztak létre kiemelkedő műveket... (Kiem. - Sz. Zs.) Meg kell jegyezzem, hogy véleményem szerint e gondolat hátterében szerzőnk esetében az is érzékelhető, hogy ezáltal bevonható (és bevonandó) a vizsgálódás körébe az a népi íróknak nevezett alkotócsoport, mely ekkoriban valóban viszonylag kevés esztétikai értékkel bíró művet tudott csak felmutatni, s mely mozgalom egyébként kimondva kimondatlanul szerzőnknél (s ezt más írásaiból is tudhatjuk) eléggé középponti szereppel bír. A művek fontosságára visszatérve azok centrális jelentősége persze Füzi László Számára sem kérdéses: "Az irodalmisághoz való visszatérés végső soron az esztétikai értékkel bíró művekhez való visszatérést kell, hogy jelentse." (U.o.) Ám - azzal együtt, hogy művekről szó sem esik a tanulmányban - a következő mondatban - eléggé vitathatóan - egy tartalmi-tematikai mozzanatra szűkíti le, egyszerűsíti az 'esztétikai értékkel bíró mű' fogalmát: "Azokra a művekre kell figyelnünk, amelyek az egyénnek a kialakuló tömegtársadalmakban, s a különböző előjelű diktatúrákban elfoglalt helyére, lehetőségére kérdeznek rá."

A tanulmányt másik oldalról problematikussá a már emlegetett általánosságok teszik. A kor irodalmáról című részfejezet elején leírtak (18) például nemigen tartalmaznak érdemleges információt. Csak egyetlen részletet idézve: "A huszadik század művészeti mozgalmai éppenséggel azt mutatták meg, hogy a körülmények változása következtében a különböző művészeti irányok is gyorsan megváltoznak, s miközben új funkciókat vesznek magukra, el is hagyják a régieket". Vagy egy bekezdéssel lejjebb: "A tagolt modern társadalmakban a társadalom életének különböző területei már bonyolult áttételeken keresztül kapcsolódnak egymáshoz." (19)

Végezetül pedig a nyilvánvaló tévedések vetnek fel gondokat: "...ennek a korszaknak a kiútkeresése...nem a történelmi súlyt kapó cselekvésben, hanem a sokszor marginalitásba szorított szellemi életben mutatta meg önmagát." (18) Ez sem történelmileg, sem irodalomtörténetileg nem fogadható el, hiszen igaz, hogy a szellemi élet egy része marginalitásba szorult, ám csak egy kis része, hisz a Nyugat, a Szép Szó teljesen legálisan készült és jelent meg, - nem kevés szellemi potenciált, értéket felmutatva. S akkor a jobbára szabad publikálási lehetőségekről még éppúgy nem szóltunk, mint arról, hogy a kimagasló alkotók szinte mindegyike gond és nehézségek nélkül jelentethette meg könyveit. (Néhány ritka kivétel természetesen akadhat, de egyáltalán nem ez a jellemző.) A szerzőnek legfeljebb tanulmánya végén olvasható összegző megállapításával tudok egyetérteni: "Ebben az évtizedben nem egyszerűen költők és írók, vagy az általuk képviselt irodalom-felfogások ütköztek meg egymással, hanem különböző szerep-tudatok. (22) Azzal együtt, hogy a kor irodalmáról szólva ez is meglehetősen felszínes, külsődleges elemeken nyugvó, azaz a művekkel különösebben kapcsolatot nem tartó szociologikumközpontú (marxizáló) megközelítés.

A másik hosszabb tanulmány A mai magyar költészet és a társadalom. Írásának elején a szerző felvázolja azt az egyébként már meglehetősen köztudott tényt, hogy legitimációs funkciókat is ellátott a kultúra, az irodalom a korábbi negyven esztendőben. Ugyanakkor több furcsa, vitatható elképzelés is található. Így igen feltűnő, mennyire rossz véleménnyel van saját "szakmájáról", a kulturális újságírásról, illetve az irodalomkritikáról: "...a kritika, a kulturális újságírás jóval kevesebb műhely munkáját tudatosítja a közvéleményben, mint amennyi azt megérdemelné." (61) Vagy: "A kinyomtatott könyvek, folyóiratszámok szinte olvasás és olvasói reflektálás nélkül tűnnek el, jelentős, akár korszakos jelentőséggel bíró munkák halnak el anélkül, hogy bárki is reagált volna rájuk, s így tovább." (70) "...a kritikust jobban érdekli a műhely sajátossága, mint a műhelyből kikerült munka." (75) Úgy vélem, ezeknél az ismét igencsak sommás, egyöntetűen negatívan ítélkező mondatoknál jóval árnyaltabb megfogalmazás szükségeltetne. Ráadásul az egész úgy állná meg valamelyest a helyét, ha legalább egy-két példa szerepelne. Mikor, miféle műhelyt, művet, alkotót hallgat/hallgatott el a kulturális sajtó? Legalább 25-30 periodika jelenik ma meg Magyarországon heti, havi rendszerességgel. Mindegyikre a hallgatás jellemző, olykor 'korszakos jelentőségű' műveket illetően is? Ez meglehetősen abszurd feltételezés. E tanulmányban is olvashatunk korábbról is ismerős üres általánosságokat: "Ez a költői világ is a költészet mai társadalmi helyzetének tudomásulvételére épül." (80) "...ha a vers rezervátumlétbe szorult, akkor a költő ez ellen a lét ellen nem is tehet semmit, sőt, a helyzetet elfogadva magát a világot is a versbe kell elhelyeznie, a világot a versen keresztül kell szemlélnie." (81) "A vers tehát Kovács András Ferenc számára a formának és a nyelvnek a találkozásával azonos." (82) Azt hiszem, az efféle mondatok nem sokat árulnak el például Kovács A. F. lírájának specifikumairól, költészetének jellegadó vonásairól. Végezetül a tanulmánynak van egy hol közvetlenül, hol közvetetten megfogalmazódó vezérgondolata: irodalmunk, különösen költészetünk a káosz állapotában van. (Jellemző az is, hogy ezt részben a - szerinte - politikában is megfigyelhető kaotikussággal vonja párhuzamba a szerző, amikor ezt írja: "A mai magyar társadalom immár végzetesnek tűnő megosztottsága vetítődik át az irodalom világába is, és osztja az abban résztvevőket is több táborra." - 67) E káosz a tanulmány egyik részfejezetének címében is szerepel (A változások sűrűsödési pontja: a káosz), illetve szövegszerűen is megjelenik: "Az immáron természetes módon létező tagoltság a mai körülmények között könnyen önmaga ellen fordul, s az irodalom áttekinthetetlen káoszához vezet." (63) E felfogás nyilvánvalóan mutat párhuzamot más vélekedésekkel (szintúgy összekapcsolva a politikával), miszerint nemzeti összefogásnak kellett volna felváltania a szocializmus évtizedeit (természetesen az ún. nemzeti-népi-konzervatív erők vezetésével), mert ami így lett, az nemzetellenes és kaotikus (Csoóri S., Pozsgay I.). Nem véletlen, hogy Füzi sajnálkozva veszi tudomásul a "káosz" következményeit, hogy a költői cselekvés társadalmi "áttétele" megkérdőjeleződött (74), azaz a váteszi líramodell és költői alapmagatartás elvesztette korábban birtokolt pozícióit, illetve fontosságát, funkcióját, sőt szerepét. Itt, ezen gondolatok kapcsán lesz világos a kötet írásainak egészéből sugárzó szerzői alapállás: a mai irodalmi, tágabban kulturális élet ugyan szabadabb, mint a megelőző évtizedekben volt, ám a helyzet sokkal inkább mondható kaotikusnak, mint rendezettnek. A szerző tudja, hogy a kor, az antidemokratikus berendezkedés miféle irodalmon kívüli szerepeket kényszerített az irodalomra, ám a művészet rosszul értelmezett társadalmi funkciójával nem tudván szakítani, most is valamiféle váteszi attitűdöt óhajtana kissé nosztalgikusan ebben a züllött, kaotikus, individuumokra bomlott világban. (Egyértelműen sugallják mindezt a tanulmányba beemelt idézetek is.) Füzi László kultúra- és irodalomszemlélete eszerint egy túlhaladottnak mondható kanonizációs stratégián alapul, egy idejétmúlt tradícióban gyökerezik, mely a jelenből nézve egyszerre mutat rokonságot a marxizáló-szociologizáló-, és a népies-posztnépies felfogással. Az értelmiség presztízsének csökkenését is jellemzően azért sajnálja, mert e réteg így nem képes betölteni korábbi funkcióit. (Gondolatok az értelmiségről...; Vita után - távlatok nélkül)

A kötet további írásai közül leginkább a Németh Lászlóról, valamint a Korunkról és Gáll Ernőről szólókat lehetne kiemelni. Az elsőben (Németh Lászlóról és utóéletéről - 1995-ben) - bár kissé felszínesen - elénk tárja a szerző befogadásának, recepciójának múltbeli és jelenbeli anomáliáit, tévedéseit, s hogy mindennek hátterében az ideologikusság érhető tetten mindahányszor. A másik írás (A sajátosság méltósága - A hetvenes évek Korunkja és Gáll Ernő sorsmetaforája) pedig a hányatott életű, de óriási feladatokat felvállaló, s ezzel párhuzamosan értékes művek sorát közlő Korunk, közvetetten pedig az erdélyi magyarság kultúrájának a fennmaradásért, a megmaradásért folytatott mindennapi harcait mutatja be, a 'sajátosság méltóságának' szép és találóan pontos metaforáján keresztül.

A könyv többi írása azonban nem éri el e színvonalat. A rövid, egy-másfél oldalas cikkekben nem, vagy alig sikerül közelebb kerülni egy-egy alkotó lényegi vonásaihoz. S nem pusztán csak az a gond, hogy az írások többnyire csak felszínes tartalmi-tematikai szempontból közelítenek az egyes szerzőkhöz, művekhez, hanem hogy itt is igen sok a már korábban is emlegetett sztereotípia, üres általánosság. A kilencekről: "...ez a költői csoportosulás azzal is újat hozott a magyar költészetbe és a magyar világba, hogy annyi más elődjéhez hasonlóan társadalomszemléletében a szegények, a valamikori és az új kiszolgáltatottak mellett kötelezte el magát." (98) Kovács Istvánról: "...a költészetet az etikummal azonosítja, ...másik jellegzetessége a történelemhez való rendkívül erős személyes kapcsolódás..." (100) Másutt nyilvánvaló ellentmondás van megállapításai között. (A Kilencek sajátossága újszerű viszonyuk a történelemhez (97), másutt ez egy egész évjárat vonása a Kárpát-medencében (99).) Arról már szinte alig ejtve szót, hogy a költő(k)nek a társadalmi folyamatok, történések általi determináltsága állandóan visszatérő vezérgondolata a szerzőnek, s mivel ez többnyire a történések és az alkotások közti mereven hierarchizáló alá-fölérendeltségi szemléletben nyilvánul meg, így óhatatlanul tudatunkba idéződik a korábbi évtizedek /vulgár/marxista látásmódja és annak leegyszerűsítései, következtetéseiben rövidre záró gondolkodásmódja. Példaként csak két idézet: "Ez a költői világ is a költészet mai társadalmi helyzetének tudomásulvételére épül." (80) "A klasszikus értékeket hordozó formához való kötődés...már önmagában is a kor káoszától való elfordulást jelenti, ...a versek tagadják azt a kort, amelyben alkotójuknak élniük (sic!) adatik." (75)

Így Füzi László újabb - megírásában és megjelenésében több alapítvány által is támogatott - könyve nem igazán mondható a szakma élvonalába tartozónak. S úgy tűnik, - ahogyan erre már korábbi kötete (Az irodalom helyzettudata) kapcsán is utaltam (Kritika - 1995/12) - a szerző akkor képes színvonalasabb tanulmányokra, amikor felhagy a történelem, a társadalom fölé- és a művészetek alárendelt szemléletével, amikor nem az elsőből próbálja értelmezni a másikat, amikor az irodalom, a történelem, a szociológia-szociologikum nem csúszik egymásba. Amikor valóban csak művekről, alkotókról kíván szólni. S ezt is úgy, hogy bizonyos lírapoétikai, irodalomelméleti szempontokkal tudja (tudná) kiegészíteni vizsgálódását, így szakadván el, lépvén túl a tartalmi/tematikai-külsődleges tényezők számbavételén. (Kalligram)