Alföld - 49. évf. 4. sz. (1998. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Keresztury Tibor

Érezni problematikus

A szerelmi líra mint önportré és újraértett hagyomány Petri György költészetében

 

Petri György költészetének azon vonulata, amely - jobb kifejezés híján, s feltétlenül odaértett idézőjelek közt - a szerelmi líra elnevezéssel illethető, több szempontból is megkülönböztetett figyelmet érdemel. Elsősorban épp az elkülönítő, iskolás kategória hagyományos jelentéstartalmának radikális átértelmezése okán, másrészt pedig azért, mert a szerelemhez, a férfi-nő viszonyhoz köthető tematikai tradíció újraírása - e poézis politikai rétegével szemben - Petri költészetfelfogásával a legmélyebb korrelációban az eddigi életmű egészét lefedi, az alapokat érintő folyamatos kihívásként járja át. Mindez természetesen a költő politikai lírájának jelentőségét a legkevésbé sem csökkentheti, ezt a verscsoportot nem annak ellenében értékeli föl. Az azonban kétségtelen, hogy amíg ott a legmaradandóbb csúcsteljesítmények (Nagy Imréről, Bibó temetése) és az emlékezetesen kiváló darabok (Széljegyzet egy vitához, A 301-es parcelláról, Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk) kivételével döntően a művészi inspiráció egyetlen pólusa, kritikai irányultsága, s az ennek megfelelő homogén hangnem, lestilizált, költőietlen, provokatív alkotásmód aktivizálódik, itt a beszédváltozatok, szólamrétegek gazdagsága az egyes pályaszakaszok jellegzetes törekvéseire, s e költészet sokrétűségére összegző érvénnyel mutat rá. A legkevésbé sem véletlen persze, hogy a harmincéves költői út épp ebből a megközelítésből lesz általános tapasztalatokat hordozó, átfogó módon belátható: ha a politika a kelet-európai lét megkerülhetetlen, undorító, agresszív valóságszeleteként szüremlett be a személyes életvilág intim köreibe, a nőkhöz fűződő viszony, a párkapcsolatokhoz köthető magánemberi és költői kérdések problematikája Petri legbensőbb élményköreként világképének minden mást átható, bevilágító centrumában áll.

A problematizálás gesztusa, valamint az az egymásra vonatkoztatottság, ami a személyes és a művészi kérdésfeltevések állandó összefüggésében, átfedéseiben megjelenik, nem csupán arra vall, hogy a nő, a társ személye, léte vagy hiánya helyett Petri a szerelemre mint viszonyra koncentrál, hanem hogy a szerelmi érzést a kifejezhetőség, a szerelemről való beszéd problémájával azonosítja, teszi egyenrangúvá. Ez a szemléleti alapvetés gyakorlatilag teljesen kiiktatja e líra beszédformái közül a közvetlen vallomás lehetőségét, elvetve a hagyományos poétikák azon stratégiáját, amely a szerelmi költést az érzelemnyilvánítás gyakran formálisan is elkülönített terepeként fogta föl. "Petrinél ennek nyoma sincs - írja Szigeti Csaba -: a költemények szerveződésében semmilyen lényeges különbség nem fedezhető fel más (tárgyú) költemények szerveződéséhez képest. Ez mintha azt sugallná, hogy »kiszakadás a világból« - nincsen. Hogy mint életünk, szerelmeink is nevetségesek és kizsaroltak."1 Ebből adódóan roppant nehéz ezesetben a szerelmi líra területét pontosan behatárolni, s nemcsak azért, mert az ide sorolható darabok szerelmes verseknek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők. Amennyiben ugyanis egy érzelmi természetű viszony éppolyan súlyú, mint költői megformálhatóságának szigorúan szakmai természetű kérdése, akkor ez a lírai tárgykör a megszólalás, az érvényes költői beszéd problematikájában oldódik fel, csak annak részeként lesz vizsgálható. E kölcsönös összefüggés jelentőségének, belső súlypontjainak félreértése nyomán lett a negatív vátesz mintájára a negatív trubadúr leegyszerűsítő kritikusi sztereotípiája általánossá, holott Petri lírafelfogásának tükrében ez az azonosítás a szerelmi viszony - mint életprobléma és költői téma - tekintetében abszolút módon kitüntető és felértékelő, hiszen azt a számára legfontosabb, kizárólagos elsőbbséget élvező kérdések szintjére emeli föl.

Másfelől persze a fentebbi jellemzés igazságtartalma nehezen vitatható - főképp ha azt konvencionális tartalmi értékszempontok felől értjük, közelítjük meg. Miközben ugyanis a pálya meghatározó karakterének megfelelően a költő a lebontás, az érvénytelenítés, a visszavonás újraíró, átértelmező eredetisége révén kivételesen nagy szerelmi költészetet teremt, egy hagyományos paradigmát érdemben újít meg, annak tradicionális érzelmi-morális-személyiségbeli feltételei és jellemzői közül gyakorlatilag mindent visszavesz, kétségbe von. Petri szerelemfelfogását az intellektuális kontroll racionalitása, "a bensőséggel szembeni mély gyanúper" (Radnóti Sándor)2 határozza meg. A Magyarázatok eszményvesztése, az egészelvű gondolkodás, a Nagy Világnézet szellemi-ideológiai tartópilléreinek leomlása maga alá temeti a magánéletbeli menedékek, megtartó erők illúzióját is. A kiábrándulás súlyát, belső tétjeit pontosan jelzi, hogy messzemenően nem valamiféle konkrét szerelmi csalódás(ok) következményéről van itt szó: a huszonéves költő józan, hűvös, s főképp önmagával szemben kíméletlen racionalitással számol le végérvényesen avval, hogy a szerelem számára kitüntetett értékpreferencia legyen, amiben mindenkor és feltétlenül hinni lehet, mert önfeledt kiszakadást ígér a szürke hétköznapok mocsarából. Petri döntése, totális illúzióvesztése az idilli állapot helyett viszonyként értett szerelmet is a köznapi élettények szintjére, közegébe fokozza le, s csak ebbéli minőségében, a maga bonyolultságában, szellemi és érzéki, testi és intellektuális összefüggésében tartja megközelíthetőnek. De miközben a szerelem ideája a körülmények depreimált, szövevényes hálójában eszményi, magasztos idealitását elveszítve romjaira hullik szét, probléma-volta az alapvető ember-költői kérdések legfontosabbjaként, súlyos megkerülhetetlenséggel húzza meg a világlátás, a költői gondolkodás vezérfonalát. E költészet szervességének újabb bizonyítékaként, hisz ez a szerelemkép, s a benne megjelenő művészi attitűd Petri hagyományszemléletével szoros egybeesést, párhuzamot mutat. Ahogy ott is a József Attila-hagyomány követhető mintaként történő megtagadása volt a feltétele annak, hogy törekvése József Attilával egyetemben a magyar és európai tradíció széles körét nyerhesse vissza, integrálhassa egyéni módon, úgy ez a szerelmi költészet is a lebontás utáni új alapokon épülhetett meg: azon szkeptikus felismerés nyomán, hogy ilyet művelni klasszikus példák, mesterek irányadó vonzásában itt és most nem lehet. Ezért lesz a hatalom jelentéskörébe Petrinél a szerelem is mélyen bevonható abban az összefüggésben, ahogyan Márton László a költő cinizmusáról beszél, költői princípiumként határolva azt el a szó újabban kifejlődött, közkeletű értelmétől: "Ennek a fajta cinizmusnak éppen a hatalommal való szembenállás a lényege; méghozzá nemcsak a mindenkor adott politikai hatalommal, de minden hatalommal szemben áll: a társadalmi folyamatok, az ösztönök, a természet hatalmával is. S nem egyszerűen szemben áll e hatalmakkal (...): látványos gesztusokkal ugyanakkor tudomásul veszi, hogy együtt kell élnie velük. Szemügyre veszi őket, eltelve az anyag iránti utálattal és megvetéssel, ugyanakkor nem leplezve azt az élvezetet, amellyel a szemügyrevétel (...) járhat"3 (kiem. az eredetiben).

A szerelmi líra tárgyának és anyagának folyamatos szemrevételezés Petri költészetében általában kiábrándító eredményhez vezet, ám a viszony jóval bonyolultabb annál, mintsem hogy a nagy nőgyűlölők sorában kellene számontartanunk őt. Ellenkezőleg: noha a költő mentalitása, nő-képe az érzelmi alapú elragadtatottság leghalványabb megnyilvánulásaitól is távol áll, a ráutaltság sorshelyzete e költészet tapasztalata szerint még ideiglenesen sem oldható fel. A múzsa trónfosztása, az ősi ihletforrás leértékelése már a kezdeteknél radikális és végleges, a késztetés azonban máig fennmarad, hogy a versvilág a saját rendszerében rehabilitálja azt. Egy destruktív és pesszimista világkép kereteiben ennyi rosszat, s ennyi csúnyát magyar költő nemigen mondott még a nőkről - de magáról sem, s ez a szempont itt rendkívül lényeges. Időtállónak bizonyult ugyanis a költőtársa korai megfigyelése, mely szerint Petrinél "képzelt tükör a nő is, a szerelem: magát akarja látni, önmagára kíváncsi"4, így a negatív portré mindig az önarckép hasonló vonásaira vetül rá. A szerelmi kapcsolat ebben a felfogásban az önismeret nyomasztó, ám szükségszerű, soktényezős játéktere - nem a másikban való feloldódás boldogságközeli alkalma tehát. Ezért nem lehet itt a jellemzés annak legkegyetlenebb pontjain sem egyfajta hímsoviniszta gőggel összemosható: "Miért kell folyton szeretni benneteket? / Mint hólabda a kézben: / vagytok olvatagok vagy eldobandók. / Pillanat, annyi nyugtot sem hagyhattok. / Viszkettek / testünk zugaiban, mint égnek csillagok" (Rapszódia); "Nők / nők / kikben töltöttem perceket // locsolócső / a házmester kezében" (Casanova kihunyó öntudata); "Te kivétel vagy. / Te nem vagy undorító - csak viszketsz. / Hogy hol? Kérlek, mindenütt! / Hogy is mondjam, itt. Szerte a szobában... / Úgy szeretlek!" (Férfihang I.). S mert ez a "magányember" (Rozzanett) nagyjából ugyanígy szereti önmagát - hiszen "A mértékkel űzött / önutálat jó ösztöke a jóra" (Egy vers elindul...) - számára "A tartás egyetlen / lehető alakja az embertelenség" lehet, vagy - más megfogalmazásban - a "Szelíden, de szívósan / szégyellni a bennünk lapuló jóságot" rejtekező állapota (Utóhangok). Ám épp a ritka önvallomások utóbb idézett két sora figyelmeztethet nyíltan is arra, hogy "A szeretettel nem tudok mit kezdeni" (Horatiusnak rossz napja van), a "Mindenkit / elhagyni, becsapni" (Ballada) felszíne mögött Petri György szerelmi költészetében a "visszavert vágy íze bujdokol" - akkor is, ha a beteljesedés a boldogság nyugvópontja helyett legfeljebb is "örömöt vagy méltóbb kínt ígér" (Néha kisüt a nap). Úgy vélem, e versvonulat valódi távlatait, drámai ambivalenciájának mélységeit a méltóbb kín keresésének makacs, önkínzó életterve és költői programja nyitja meg. S bár ez a munka az idők folyamán meghitt társakra, adekvát múzsákra lel, a lírai hős érinthetetlen, mély magányát nem oldja fel, mert Petri a keresés színterét gyötrő következetességgel belülre helyezi, érzésvilágának nyomasztó súlyait senkire sem terheli rá; nem hiszi ugyanis, hogy azok megoszthatók. "Magamban élem már a szerelem / felkínálkozó változatait" - hangzik a kulcsmondat az Örökhétfő időszakából (Tik-tak), de a "magadban építed fel, / mi hátra van..." döntésérvényű bezárkózása (Ballada) Oravecz Imre 1972. szeptemberének egykötetnyi epizódja mellett a kortárs magyar irodalom legizgalmasabb szerelmi költészetét hívja életre. Azon a roppant összetett, nehezen szétszálazható lelki-érzelmi bázison, amiben egyszerre van önzés, karcos férfiöntudat, befelé fordulás, féltékenyen őrzött függetlenség és odaforduló szeretet, részvét és kíméletlenség, megértő figyelem, érzékiség, nyers erotika, elutasítás és kivetített elmúlástudat, mély halálfélelem. Ami nincs benne, az a szenvedély, az integritást fellazító önfeledt odaadás, elomló lelkizés, reflektálatlan feltárulkozás. Úgy néz Petri György a nőkre éppen, mint önmagára, de szerelmi lírájának sokrétűségét nem ez a tekintet, s nem is az önportré egyoldalú kiélezettsége, hanem a mögöttes érzelmi, versnyelvi, beszédmódbeli "körülállások" bámulatos gazdagsága alakítja ki - az tehát, amiket közben gondol, azáltal, ahogyan beszél: "Mindig mint dolgot gondoltam maga, / mint a valamire alkalmas valamit, / alkalmatosságot, célfüggvényt; / a szív hidegsége megadatott nekem: / Egy gyöngeség maradt, / hogy szeretném, ha tudnák, / miket gondolok közben" (Közben).

Petri György szerelmi költészetének árnyalatai, az egyes pályaszakaszok poétikai irányváltásait lefedő módosulásai ebből adódóan a versnyelv azon egymásra vetülő regiszterei felől rekonstruálhatók, amelyek a felszín kíméletlen pontosságra törekvő rétege alatt a "szelíden, de szívósan" szégyellt érzéstartalmak, mentalitásbeli jellemvonások leplezett hangzatait is nagy lírai erővel szólaltatják meg. Nem pusztán az eszményvesztés mozdíthatatlan kiábrándulásáról, a szerelmi viszonyt, a nők megítélését is mélyen érintő sötéten látás következetességéről, s egyáltalán nem az érzelmek hiányáról, közönyről, vagy kiégettségről van itt szó, hanem az érzések artikulálásának nehézségeiről, miáltal a költő a szerelmet vágyak, fájdalmak és csalódások ihlető élményegyüttese helyett primér nyelvi problémaként közelíti meg. Ez a felcserélt sorrendiség okozza, hogy Petrinél hiába keresünk nagy vallomás-vagy egyedüllét-verseket; s egyáltalán olyan darabokat is csupán egyes fordulópontokon találunk, ahol az érzelmi viszonyulás iránya, értékvonatkozása egyértelműnek volna mondható. Ha ugyanis az arról szóló beszéd folytonosan megkérdőjelezett, problematikus, akkor a verstárgy, a szerelem is csak ebbéli minőségében jelenítődhet meg. Így lesz a megszülető költemény szerveződése szempontjából gyakorlatilag indifferens, hogy tematikája aktuálisan az egyedüllét élethelyzetét, a bevillanó harmónia ritka képeit, a kötődés, a ragaszkodás, vagy épp a felizzó gyűlölet tartalmait érinti-e, s ezért nincs különösebb jelentősége annak sem, hogy az adott életszakaszban és költői periódusban a társ hiánya, vagy - a leginkább jellemző módon - "a Másik megléte teremti meg a hiány feszültségét és az ebből adódó megszólalási problémát."5 S mert ezáltal Petri nőképének,a párkapcsolatokhoz való viszonyának valódi természetét, összetettségét az egyes költemények tartalmi megnyilvánulásaival szemben versfelfogásának szempontjai, költői útjának egymásra épülő beszédváltozatai fedik fel, az önportré dehonesztáló, többnyire szélsőségesen egyoldalú ítéleteit akkor is fenntartással kell fogadnunk, ha egy kései vers visszatekintő számbavételének végső konklúziója a lírai hős tekintetében - nem csupán a férfiszerep alkati jellemzéseként értve azt - találónak mondható: "Leginkább az ad hoc félrebaszások, / hézagkitöltés két unalom között, / egymás partnereinek elcsábítása / (csak hogy mégis legyen valami sava-borsa / a szexuális üzemi konyha főztjének. / Meg bennrekedés, ottfelejtődés / másfélévtizedes házasságokban, / szórakozottságból, lakásmizériából, / vagy a nagy édesmindegyből kifolyólag. / Egyszer, hogy múlassam valamivel időmet, / megpróbáltam összeszámolni: hány nőm volt. / Egy naptár névnapjegyzéke segítségével / beazonosítottam százötven valahány nevet. / Ez ment. A névmemóriám még mindig kiváló. / Csak épp az arcokat nem tudtam hozzárendelni / a nevekhez, sőt helyet, időt, alkalmat sem. / Ez hát az én regiszter-áriám, amit / Leporellóm nem lévén, magam dallottam el, / snassz időszak adekvát donzsuánja."

A kilencvenes évek közepén született Szerelmeink önértékelése már a rosszat mondás önélvezetével iktatja ki horizontjából annak emlékezetét, hogy az adekvát donzsuán miféle súlyos, végiggondolt belátások nyomán lett ebben a lírában maszk helyett ironizált voltában is az ezen a téren egyetlen hitelesnek megmaradt, kényszerű szerepváltozat. Mindez azonban nem feledteti azt, hogy a Magyarázatok M. számára nagyszabású lírai konstrukciója a huszonéves költő minden szkepszisével együtt még egészen másfajta szerepmintákat is játékban tart. Petri szerelemfelfogásának, hagyományszemléletének és költői attitűdjének fényében nem meglepő, hogy a kötet ide kapcsolható összegző kulcsversét A szerelmi költészet nehézségeiről címmel írja meg. "Hát nem szólhatok / szép szemeidről? Annyiszor csodált / tekintetedet elfordítanád e / költemény tükrétől? Ó, nézz belé" - indul a barokk elégia intonációját a modern költő racionális-ironikus kételyével vegyítő mű, hogy a felütésben egy szerelmi viszony konstellációja helyett rögtön a beszédhelyzet problematikusságát állapítsa meg. A szem jelentéstartományának, kifejező voltának ezt követő lírai-filozófiai-anatómiai elemzése így csak a születő vers retorikai nehézségeinek szempontjából lesz érdekes és elvégezhető, hisz értelme és tétje a megszólított tekintetének nyelvi lokalizálásában rejlik. Az ezáltal nyelvi jelrendszerként értett szerelmi viszonyban a mély kiábrándulás rövidre zárja a kommunikációs reményt ("A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz. / Néma - mint a feltárult rejtelem. / Mint a megdöbbenés. A rémület. / Mert egyszerre tárul fel benne minden."), majd a második tételben az értelmiségi szerephelyzet indokolja, magyarázza meg az emelt, önfeledt ódai dikció tarthatatlanságának okait. Petri költészetének kivételes pillanataként a harmadik szerkezeti egység a trubadúrköltészet eszménye révén visszaszerzi iróniával ellenpontozott, mégis őszinte, nosztalgikus pátoszát - utoljára villantva fel a versbeszéd azon kontextusát, melyben az "Ahogy ők - vagy sehogy. Érjen véget / a szerelem, ha már nem tiszta tett, / áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás" romantikus óhaja és daca még tiszta, átélt érzelemmel mondható ki:

 

Miért nem lehettem régi költő?

Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.

Csak neked volna jogod nem szeretni,

hallgatnád öntetszelgőn

hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból

esetleg kifecsegném: csapodár vagy.

De fődolgom a mérnöki munka volna:

megmérni, milyen hatalmas szerelmem,

minő magasba csap föl szenvedélyem,

hány mérföld messzeségből még imádlak,

hány kínos napot morzsoltam le már

hűségem olvasóján? Hogy számosabbak

szépségeid a Föld csodáinál.

Szerelmünk program, nem probléma volna.

 

A tiszta, áttekinthető, problémátlan alapviszonyok vágyát a Magyarázatok... versvilága - gyökeresen más intonációban, s immár a barokk, a romantika hagyományától távoli beszédhelyzetből - mindössze még egy ízben, a más vonatkozásban már említett Csak egy személy szövegében szólaltatja meg: a fiatal Petri "a szerelmi líra diszkrét hasítékát" illetően (Egy erényes hölgyhöz) alkati és versszemléleti értelemben roppant kevéssé megengedő. A kötet tapasztalatában éppen hogy nem "tiszta tett" a szerelem, hanem a körülmények és következményében szövevényében széfoszló káprázat, önáltatás, s így a róla szóló beszéd is érvényét veszti, ha szavait nem "az alapok bonyolultsága" felől formálja meg. "De igazi fegyvert nem foghatok / ellenségeim ellen. / És így szeretnem sem lehet" - vonja le a Strófák ***-hoz a konklúziót, hogy ez a belső leszámolás a szerelmi költészet újraalapozásának feltétele s nyitánya legyen. A bonyodalmakkal teli kapcsolatok, érintkezési viszonylatok analizálása joggal fut bele egy ponton az "Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek" pillanatnyi megdöbbenésébe (Történet), hisz a beszélő legnagyobb félelme épp ahhoz a kommunikációs helyzethez köthető, melyben a kérdések a maguk szokványos, hagyományos, de számára elviselhetetlenül üres és leegyszerűsítő differenciálatlanságukban merülnek fel: "(Csak most el ne hangozzék az a / »Szeretsz?«!)". A Demi sec e félelmen túl azt is világossá teszi, hogy a lírai hős a gyengédségben bujkáló "titkolt rosszkedv" órái, az "Ezt tudjuk: / zökkenőmentesen együttműködni / ízek, szeszek meg a füst élvezetében" délelőttjei után az egyedüllét falai közt talál megnyugtató menedéket. Talán nem indokolatlan, ha e megkönnyebbülésben a párkapcsolatok vonatkozásában a kései, szélesebb értelmű "megteremtett KÍVÜL" ideájának, pozíciójának korai előképét ismerjük fel, hisz Petri ekkori szerelmi lírájának legmélyebb kívánalma, az oly szükséges távolságot megteremtő jellegzetes beszédszituációja éppen ez: "Aztán és végre: egyedül. / Most már egy körúti, olcsó sörözőben. / Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle? / Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer, / aki nem akadályoz semmiben, és igazán / soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta / a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban. / Miért kell folyvást tudakolnom: / Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre? / Vele vagy nélküle: nem maradna / minden egyéb változatlan? // Mintha más dolgok függése valamitől / igazolná azt a valamit."6 Fontos versrészlet ez, mert a "tömeges feltételek" függvényeként és következményeként zajló, s erősen únt napi harc "a kényszeredett kéjért" (A napon) a magyarázatok keresése során mindinkább az "Egyedül kéne élnem" felismerését érleli meg (Történet), hiszen a kapcsolatokban fölsejlő jövő képe immár visszavonhatatlanul sötét: "Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások / élethosszú, szerves növekedése. / Sem az elmúlás régi nemessége: / használatban-kopás, elvékonyodni / egyenletesen. Érintkezésünk / nem termel patinát, amely alatt / ép és tömör maradnánk" (A felismerés fokozatai). Itt ér össze a "régi költő" szerepe iránti eleven, de immár anakronisztikusan terméketlen nosztalgia poétikai természetű költői fájdalma az elveszített remény keserűségével, hogy a szerelem legalább a személyes életvilág terén értékképző, s megóvó, az érzelmi-morális tartalmakat konzerváló minőségként legyen megélhető. S bár a költő a legmegengedőbb pillanataiban is az untság és ismerősség egyszerre marasztaló és elkedvetlenítő keverékeként (Történet és elmélkedés) jellemzett kapcsolatok olyan bensőséges "üzenetét" is képes érzékelni-érzékeltetni, mint amit a Délelőtt nehezen felejthető jelenete hordoz ("S amikor - jelenlétem jelezni - tenyerem / combodhoz szorítottam, a szövetből / kettős meleg nyugodt biztatása üzent. / Testedé meg a távoli napé."), a szerelmi líra nyelvi formája, regisztere innentől csak a "különbségtenni" nem tudó szenvedély, a "híg káprázat" (Strófák...), a párás szem, a szívdobogás, a "szentimentális nyavalygás", a tényeket, tárgyakat elváltoztatva hatalmába ejtő érzelem (A szerelmi költészet nehézségeiről) szavainak visszavonása lehet. E súlyos tapasztalat birtokában pedig törvényszerű, hogy a könyv már idézett legnagyobb hatású, legemlékezetesebb sora csak múlt időben hangozhat el: "Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen."

"Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja / a kiserkedő inkonzisztenciákat. / Már az is kérdés, elképzelhetőek / vagyunk-e te meg én" - írja Petri a Sci-fi szerelemben, annak hangsúlyos jelzéseként, hogy szerelmi lírája a Körülírt zuhanásban még végletesebben a kétségbevonás nyomvonalán halad tovább. Ha az első könyvben a magyarázat, az értelmezés állandó kényszere a szerelmet az emberi kapcsolatok szintjén még úgy is reális, valós, létező problémaként láttatta, tartotta fenn, hogy a róla való beszéd lehetségességét alapjaiban kérdőjelezte meg, innentől a költő "arról is »beszél«, hogy nemcsak mint költészet, de egyáltalán mint emberi viszony létező-e a szerelem, ahol a lírai tárgy - a szerelem és annak »hősnője« - ugyanúgy csak egy mindennapi tárgy és létező, akinek/aminek groteszk kifordítása fedi föl igazi arcát."7 A Körülírt zuhanás az ideológiai-világnézeti értékvesztés, összeomlás levont konzekvenciáinak súlyához fogható kíméletlen kritikával számol le a teljes depraváció ellenerejeként értett szerelem eszményével. A pályakezdő költő a szerelmi költészet problémátlan művelésének esélyét, a harmincéves férfi pedig a személyes boldogság nőkhöz köthető illúzióját kénytelen elveszíteni. Bár egy ősi trubadúrének-forma a lehető legprózaibb jelentéssel még itt is visszaköszön (Telefon-alba), a felsejlő harmónia halvány emlékeztetőit a "kettős meleg" biztatásához hasonló érzékletességgel elvétve még megtaláljuk ("A vákuum utcákon / az menekít át, hogy emlékezem / arcodra és combodra, / melegedre, / öled halvész szagára" - Hála; "Hát megint a megint. / Arcodhoz közeledni, melegén / olvasztani a szem száraz jegét, / kószálni veled - újból / reménybe züllötten" - Új szerelem), a magyarázat beszédformái révén még negatív oldalról itt-ott bevillanó teltebb hangzatokat a redukált formanyelv már szigorú következetességgel számolja fel. Az "erőlködött, huzavona szerelmek" (Ave atque vale) korábban körülírt világát felidéző hosszabb, novellisztikus darabok élménycentrumában a megértés, a részletes szemrevételezés, a minél pontosabb körülírás vágya helyett az unalom áll: "becézlek unalomból s gyűlöletből, / mint macska űzködi az egeret, / hogy aléljon, és húsa édesedjen" (Üzenet); "Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt, / lopott órácskán, csendbe, magamnak. / Hogyan is mondhatnám a szemedbe, hogy unlak? És mikor? / Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép, / amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal?" (A fájdalmas szerető énekeiből). A Körülírt zuhanás kiábrándulásának legmélyebb pontjait mégsem e kegyetlenné formált sorokban találjuk meg, hanem ott, ahol a nyersen szexuális merítkezésű képstruktúra jövő idejű irányultsága már a nő, a társ meglétét, puszta jelenlétét is kiiktatja alkotóelemei közül. A Viterbius Acer fennmaradt verse zárlata - "A levegőégbe süti farkát / mind, aki jövőt akarta..." -, s az Öt szerelmes vers utolsó tétele - "Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek. / Mint egy kurva piactérnyi ölébe: / jelenlétem a világba mered." - kivételes költői erejű demonstrálása annak, hogy milyen dimenziókig volt képes ekkorra Petri György kitágítani a szerelmi költészet jelentéstartományát, tradicionális fogalomkörét. Mint ahogy annak is, hogy miféle lelki-érzelmi-világképbeli bázison éli meg a szerelemnek búcsút mondva a kvarcként betokozódó szeretet kíméletlen némaságát.

A Felirat az életmű ezen fordulópontján élesen lezárja Petri szerelmi lírájának azt a periódusát, melyben egy költészeti dilemma és egy meghatározó életprobléma végiggondolása a benne rejlő művészi távlatok és a kinyerhető személyes sorsperspektívák teljes bezárulásáig jutott el. A szerelem "tiszta tett" helyett a bonyolult alapok felzavart üledékének bizonyult, a "régi költő" ártatlan, naiv szerephelyzetétől megfosztatott beszélő megmaradt lehetőségként csak az unalomig kiismert viszonyok, körülmények magyarázó-részletező elemzőjeként szólalhatott meg. Abban, hogy az alapvető poétikai törekvések megváltozásával, a költői nyelv áthangszerelésével párhuzamosan Petri ezen a végponton teljesen új alapokon tudta az Örökhétfőben szerelmi költészetét is újraépíteni, első ízben volt egy személyes, életrajzi ténynek, a Mayával való találkozásnak is nyilvánvaló szerepe. Rendkívül nagy jelentősége van ugyanis annak, hogy az első két kötet szerelmi tárgyú költészete sohasem egy - személyhez, konkrét kapcsolathoz köthető - szerelemre, hanem a szerelemre koncentrál; arra is olyan nézőpontból, ahonnan a róla szóló beszéddel, a költészettel való összefüggése megmutatkozik. Petri egy interjúban - tagadva azt, hogy az úgynevezett élmény-költők közé volna sorolható - maga is beszél arról, hogy első, tíz évig tartó házasságáról gyakorlatilag semmit sem írt, pedig abban "volt aztán szerelem, szenvedély, fiatalság, minden."8 Így van ez akkor is, ha a Körülírt zuhanás "szerelemelmélete", a búcsú mély keserűsége nyilvánvalóan összefügg e kapcsolat válságával is. S miközben egy rövid, második házasság még "nyomtalanabb" marad, az Örökhétfő fordulata a kortárs magyar líra egyik legemlékezetesebb nőalakját és legsajátosabb szerelmi líráját teremti meg. A Maya-versek csoportjában az az egyedülálló, hogy az alapok bonyolultságának, a szerelem versnyelvi-megszólalásbeli problematikusságának analizálását feladó újfajta inspiráció anélkül találja meg a kötődés, a ragaszkodás intim, bensőséges verspillanatait, hogy közben a költő a legcsekélyebb mértékben is visszanyerné a szerelem idealizálásának reményét, az eszményítő, egypólusú költői megközelítés lehetőségét. Nemcsak az jelzi mindezt, hogy a kötet e művekkel párhuzamosan Petri szerelemábrázolásának legcinikusabb és legkiábrándultabb változatait vonultatja fel (Casanova kihunyó öntudata, K. M. szerelmes éneke, Férfihang I-II. Apokrif), hanem hogy bennük a felsejlő harmónia jellegzetes módon minduntalan groteszk fénytörésbe kerül, s nem felemelő, a hétköznapokból kiszakító életminőségként, hanem a leromlás, az elmúlás, a páros magány élhető és berendezhető állapotaként jelenítődik meg. Ebben az értelemben lesz csupán a szerelmi kapcsolatnak ez az új típusa "megtartó"-nak nevezhető9, mert általa - az én olvasatomban - a nyolcvanas évek elejének Petrije - a szamizdatot vállaló, a belső korlátokat felszabadító döntéstől nem függetlenül - önmagával békél meg, az elmúlás gondolatával, s önnön mély magányával kerül meghitt viszonyba. Az Örökhétfő szerelmi lírája ezáltal a túllét szerephelyzetét, s a kései Petri-költészet beszédformáit, látásmódját előlegzi meg, készíti elő. A Mayával való találkozás e poézist abba az irányba mozdítja el, hogy a szerelmet a lírai magyarázat feszített kényszere, a problematizálás kiélezettsége helyett az öregedés élményét hordozó groteszk tapasztalatként közelítse meg. Az ideológikus kérdésirányok elhagyása révén a szerelmi viszony felmutathatósága nem vált kevéssé bonyolult kihívássá, de a Valami ismeretlen és a Vagyok, mit érdekelne-ciklus időszakának első személyű létezem-állításaihoz hasonlóan a társ megléte - mint föltétlen érték - retorikailag immár evidenciaként lett megformálható (Van Maya. Mi is van még?).

Ez a költemény összefoglaló érvénnyel vonultatja fel a Petri-féle szerelmi líra lényeges elmozdulásának, módosulásának szemléleti-stiláris-poétikai jegyeit. A női nemet két csoportra osztó nyitó kijelentés - "Van Maya. Van az összestöbbinő." - erős állító nyomatéka olyan bizonyosságként hatja át a vers többszálú beszédszerkezetét, hogy a korábbi periódus jellegzetes megoldásait felidéző összes kitérő nyelvi elkanyarodás e tételnek rendelődik alá. A költő ugyanis azonnal megállapítja, hogy e sértőnek tűnhető felosztás magyarázatra szorul, sőt, a trubadúr pózát és a megszólalás nehézségeit is bevonja a születő mű kontextusába: "Ezért szíves elnézést és kegyelmet kér / kartácstűzben is lovagias lényünk. / Mármost miről is volt szó?" Ez az emlékeztető azonban már olyannyira groteszk, oda nem illő, fontoskodó, hogy egy szerep és egy beszédforma újrafelvétele helyett csupán annak kifordításaként, ironizálásaként értelmezhető. Mint ahogy "az egyetlenségtől" megfosztó kategorizálást ezt követő, filozófikus indíttatású, gyönyörű, axiomatikus tömörségű lírai képei is csak kikerülhetetlen mellékszálként hordozhatják itt a vég, a halál nagyerejű sugallatát. A "Maya VAN" állítás ezen a ponton úgy tér vissza "az Örök Téma" leghétköznapibb megjelenítésének abszolút módon költőietlen eseménysorához, hogy a pillanatképek éppen nem a kivételesség, a különösség értéktartalmait erősítik meg. Ám azáltal, hogy Maya nem csupán ablakot pucol, a körmét vágja, rágyújt vagy gépel, hanem "Mayálkodik" is, státusza, "vanása" mégis elementárisan kitüntetett lesz a vers befejezése szerint, hisz - ahogy Reményi József Tamás írja - "Az alakzatok közös eredményeképp az összes többi nő sztereotípiákban, valóban általános és személytelen cselekvésekben szemlélhető. Maya - akármilyen esendő, suta, banális, mégis egyedi - szokásaival ellentétben létük közhelyszerű formulákba szorítható."9 Így nyeri meg Petri szerelmi lírája a barokkos-romantikus szerepjátszás, a viszonyok magyarázatának lírai lehetősége, s az eszményi múzsa fikciója helyett az egyszerre lefokozó és felemelő köznapi egyediség adekvát hősnőjét és beszéd-helyzetét: "a bedöglött kamasz-házasságok", "A melegcsákány-rendszerű szerelmi élet" (Hatvanas évek) gyakorlatát, a szerelem általános "beszédelméleti"-poétikai problematikáját felváltó tiszta alapviszony egyneműségét. Mindez azonban továbbra sem a megszólítás s a megszólalás egyértelműségével és egyhangúságával lesz azonos. Az Örökhétfő Petrije éppúgy témává és formaelvvé teszi a szerelmi költészet sztereotip megoldásait, az érzés, s az érzés közölhetőségének kibicsaklását a széttörő formaszerkezet kereteiben (Ez a hang is megy még, Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet, Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai mellékösvényre téved, és többé nem talál vissza), de az "imádott hölgy" itt már nem felcserélhető és behelyettesíthető: "Síma, tömör, egynemű, telített: / mint a méz. Mint egy kavics, / külön csöndjébe gömbölyödve" (Maya). Akkor sem ha ez a külön csönd nem lett megnyitható, csupán a beszélő saját csöndjével bensőséges ráismeréssel megfeleltethető, összeegyeztethető. S miközben "az édes, trampli lábakat, / a visszér kékjét, lógni kezdő / mellek nyárvégi végpillanatát" figyelő lírai hős (A ronda csönd) a szeretett nő tükrében újra és újra önnön testi leromlásának, a mulandóság halálközeli élményének tapasztalatát éli meg, az Éber-álomkép Mayával, gyerekkel című versben Petri lírája a szerelem mint érzés, költői téma és formanyelvi kérdés komplex megközelítésének drámai súlyú, kivételes intenzitású képeire talál rá:

 

Hátadba nyomódik lejárt személyid száma,

az udvar lángra lobban, mint a karbid.

A gyerek álmában megint felül, ellopott

biciklijéről álmodik és a rendőrfőnökről,

ki ezüstsisakban és folyamitengerész-egyenruhában

vérpadra viszi a biciklitolvajt.

Komoran evezünk a gyönyörért

hajnali Styxen.

 

Öregasszonyhang herseg az udvarban,

álmunk rothadt tökön tapos.

Szeretlek, kedvesem,

tűzvész szemekkel nézel rám,

pillantásodban bozóttűz. Gyújtogatás

a gombás lepedőn.

 

Nyirkos falak

izzadják a szerelmi kínt,

hűtőszekrényünk felforr.

 

Izzik a margarin az aranypapírban.

 

A hajnal

ütésrekész. Nem mentesz meg te sem.

Gázóra kattog. Fürdesz. Gyerekek

várnak. Hogy tudsz rájuk nézni?

Mindig ezen gondolkodom. És nem tudom...

 

nem érdekel... Elintézzük magunkban

az életet, aztán essünk egymásnak,

holt a holthoz, sietve, szétesőben.

 

Petri szerelmi költészetének nóvumai közül a politikai konnotációkra érzékeny kritika többnyire azt emelte ki, hogy "a romlandó testiség, érzékiség és pusztulás vízióit képes áttételek nélkül politikaivá transzcendálni: az érzelmi otthontalanság és sivárság képei észrevétlenül telítődnek egy mozdulatlanná dermedt kor polgárának közérzületével, politikai tartalmaival."11 Noha mindez éppoly kevéssé cáfolható, mint a "testi és szellemi, érzéki és intellektuális állandó correspondenciájá"-nak12 ténye, magam a legjelentősebb Maya-versek -köztük az azokat betetőző fentebb idézett darab - alapján jóval lényegesebbnek látom azt az átfedést, ami ebben az életműben a szerelemkép és a halálélmény közt a személyiség, s a versalakítás legmélyebb rétegeit érintően, elementáris lírai erővel megmutatkozik. Olyan korán rögzült, el nem halványuló szemléleti összefüggés ez, amelynek forrása a Mayával való találkozásnál, de A szerelmi költészet nehézségeiről szóló töprengésnél is jóval régebbi eredetű. Amiként ugyanis Petri György költészete a "hivatalos" költői indulás időpontjában túl van már egy komoly válságon, megrázkódtatáson, úgy szerelmi élete is egy súlyos tragédián. A fiával folytatott 1992 decemberi televíziós beszélgetés megrendítő pillanata volt az egészen fiatal zeneszerző, Kepes Sára öngyilkosságával végződő viharos kapcsolat felidézése13: a közel ötvenéves költő nyilvános számvetése avval az 1964-65-ös "rémtörténet"-tel, élete "legnagyobb baromságá"-val, ami az én olvasatom szerint egész szerelemi költészetét fekete árnyékkal lengi be. Mintha a távozás, az a meg nem bocsátható ajtócsukódás huszonkét évesen lezárta volna az esélyt arra, hogy innentől bárki más e történet emléke nélkül egyen szerethető, s hogy ne kelljen a szerelemről, az ahhoz való viszonyról alkotott költői beszédbe Sára sorsán át a véget, a halált is állandó teherként, konstans lírai "alkatrészként" "bekalkulálni". Az önfeledt szerelem eszménye, a problémátlan kapcsolatok ideája is meghalt abban a lakásban, s ez a veszteség - úgy vélem - a kezdet kezdetétől a lehető legmélyebben érinti, sőt indukálja Petri szerelmi lírájának formanyelvi-retorikai szkepszisét. A Magyarázatok-ban még főként indirekt módon, a versbeszéd kiábrándult, racionális fegyelmében oldódva fel - bár a Sára emlékének ajánlott Három dal egészében, vagy a Történet ("úgy láttalak, mintha holt kedvesemet / hunyorogni a rosszhiszemű fényben."), a Zátony ("Már két tavasz csúfolta meg halálod, / már két tavasz. (...) Mit gondolok én, hogy még élek?") és a Történet és elmélkedés indázó soraiban ("...Tízezer hátralevő mozdulatomban / bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem") nyíltan is felbukkan e tragédia fájdalma. Nem véletlen azonban, hogy a Körülírt zuhanás egyetlen apró utalása ("Kettő már halott." - indul a Nőkről című vers) után a lényeges dolgok de facto megnevezésével a kimondás nyelvi-poétikai problematikáját a háttérbe szorító Örökhétfő az a könyv, amelyben "egyszerre felszakad ez az egész gyötrelmes élménykomplexum, kiderül, hgoy ez a költői személyiség igazi ősélménye, melyet azonban mindeddig nem sikerült sem emberileg, sem költőileg feldolgozni, s hogy emberileg sem, annak egyik fő oka alighanem éppen az, hogy költőileg nem"14 (kiem. az eredetiben). Fodor Géza ez utóbbi - Petri mély értéséről tanúskodó - megjegyzése újra rávilágít arra, hogy a groteszk látás- és alkotásmód felszabadító szerepe mennyire nem csupán a politikai versek alulstilizált szabadszájúságára korlátozódik itt, hisz a Sára-élmény érdemi megírhatóságának épp a "redukált nevetés" stílusformáinak megtalálása, a hagyományos költőiség normáitól való eltávolodás, a nyelvi-poétikai konvenciók tabuinak megtörése lett a feltétele. Az Örökhétfő négy Sára-versének önviviszekciója lírailag épp azáltal döbbenetesen hiteles, mert az ábrázolás végletes redukcionizmusa a siratók tradicionális retorikai eszköztárát a végsőkig lebontva tudja a kusza és tépett fájdalom mindent "fölülíró" s eljelentéktelenítő teltségét rekonstruálni. A Petri-költészet legvonzóbb titkaként, hiszen a fájdalom súlyával tökéletesen inadekvát nyelvi nyersanyag, a dadogás, a kimondhatatlanság beszédhelyzetét imitáló szövegalakítás minden emeltebb hangnembeli effektustól tartózkodó kopár tárgyilagosság mintegy a visszájáról építi fel az önvád, a rémület és a szorongás groteszkbe oltott klasszikus drámai boltozatát. A K. S. és a Találkozás a szobába belépő halott nő rémálomba illő, mégis a ruházat leírásáig valós és kézzelfogható jelenetét a túlélő szemtanú megválaszolhatatlan megszólításába, illetve szavakba nem foglalható beismerésébe futtatja bele: "»miért nem fűtesz?« - kérdi, és: / »minek élsz még?«"; " - úristen, hogy mondjam meg? / Hiába... nem tudok veled élni. / Hiába támadtál föl." Az Ami azóta történt, az In memoriam Hajnóczy Péter és a Bibó temetése elbeszélői tónusát, s az előbbi vers egyik szólamát, a halottnak szóló tárgyilagos beszámoló intonációját alkalmazva sorjáztatja az azóta történteket, de a szövevényes események felidézése szinte észrevétlenül az egyszeri temetői látogatás megvallásába vált át ("B. Z. meghalt (egyszer volt nálunk) / egyszer én is jártam kinn nálad, / azóta, jól össze is fagytam"), hogy a zárlat a mozdulatlanság tragikumát az elkalandozó figyelem menedékként megtalált, szellemes, de nem felmentő poénjára vetítse rá: "Meg is találtalak. Kivártam, / amíg odafagy a talpam a talpbéléshez, aztán a / Sörkert talponálló-részében támasztottam a / pultot és azon töprengtem: ki lehetett az az / állat, aki a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT- / nek nevezett el?" Még nagyobb távolságot, már-már áthidalhatatlan szakadékot teremt a tragikus élmény és a lírai megformálás közt a Sári, ne vigyorogj rajtam, ahol az aprómintás ruhában lefényképezett holt kedves bizonyos kék bugyija villantja fel azt a bizonyos estét, amikor magára nyitotta a gázcsapot, s éppígy a hullaház helyszínét: "Aztán a dögcédula a bokádon, / és vigyorogtál. / Vidoran, hamuszürkén. / És én szerettem volna rád feküdni, / lehúzni azt a bizonyos bugyit, / a koporsófödelet meg magamra. / (...) / Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek, / hogy engem is veled együtt, / ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve, / az egyikük - az igazság kedvéért / ezt hozzá kell tennem - azt mondta: / megérti lelkiállapotomat. // A lelki / áll a potom / potomság. / Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.) / Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam / tetemes mennyiség elfogyasztása után."

Olyan kötéltánc ez a vers a tárgyilagos, nyugodt ritmusú próza és a groteszk lírai sűrítés irtózatos drámai mélységei fölött, amelyre hasonló példa a kortárs magyar költészetből aligha hozható, s ami Petri lírájában is megismételhetetlennek bizonyult. Úgy tűnt sokáig, az "ősélmény" költői feldolgozása révén az érzelmi feloldozás is kivívható: az Azt hiszik két szöveghelye, a 65 karácsony és a Búcsú eltávolító dikciója epilógus-értékű. A kilencvenes évek két Sára-versében mégsem a "kiírt" fájdalmak aktivizálódása a váratlan, hanem a korszak jellegzetes beszédformáitól teljesen elütő tragikus pátosz klasszicizáló formanyelvi szerkezete, ami külön helyet biztosít e két opusznak a kései Petri-líra termésén belül. A Vagyok, mit érdekelne-ciklusban szereplő Sáráról befejezése az akkor törekvések tipikus megoldásával "elhülyéskedi" ugyan a számvetés megemelt hangú komorságát - mintha annak szokatlanságától maga a költő is megijedt volna -, ám a gyászdal ünnepélyes retorikáját mégsem gyengítheti:

 

Odafönt, idelent, földön-egen többé sose látlak.

Péntek van, péntek, soha már számomra vasárnap.

Fekszel a konyha kövén. A lakás tele gázzal.

Hagytam, hogy meghalj. Gyászdallá sötétül a nászdal.

Tettem, amit tettem. És nincs mentség, se bocsánat.

Sajnos bűnhődés sincs, csak jártatom itt hiába a számat.

Elúntam a formát is, mindenből elegem van.

Nuku már hevület. Csak izzadok, és melegem van.

 

Az 1996-os Jelenkor-féle összkiadás szerkesztőjének figyelmét is elkerülő, egyedül az 1991-es, a Szépirodalmi-gondozta gyűjteményben megjelent, s tévesen a Valami ismeretlen anyagába sorolt Sáráról, talán utoljára azonban meg sem kísérli, hogy az életmű mindent átható, szétszálazhatatlan hármas szemléleti-gondolati-világképbeli tartópillérét, a szerelem, a halál és a politika drámai besűrűsödésének ilyen formán egyedülálló, klasszikus verspillanatát valamiféle "szokásos" petris leleménnyel oldja szét:

 

Barátom, mennyi komor ember

küszködik itt a förtelemmel

(köztük magam is), mennyi ész

megy rá, s mire jó az egész?

 

Minden tündöklik és nehéz,

mikor az ember visszanéz.

Júli... mindjárt itt a december.

Minden mint a méz, mint a mész.

Ikrásodik? Megköt?

Hagytál valakit meghalni. Ez a legtöbb,

amit ember magának megenged.

 

Nagy Imre. Sára. Hogy a kettő

nem egy tészta? Tényleg nem?

Hát? Nem öltem meg. Illetve nem?

Ki is ölte-halta meg őket? Senkisem?

Marad a csönd, a csönd, az üres figyelem.

Tepsi? Széttapadó por? Önfegyelem?

 

Petri György költészetének egyik olyan magaslati pontja ez, melynek összegző távlata, s szerveződése az Örökhétfő utáni szerelmi líra alakulástörténetéből semmiképp sem levezethető. Az Azt hiszikkel kezdődően ugyanis az egyenes beszéd groteszk kiélezettségének elégizálódásával párhuzamosan a szerelem problematikája kiszorul a lírai törekvések centrumából, és az öregedés, az elmúlás, a túllét meghatározó nézőpontjában oldódik fel. A felszakadó emlék eleven sebének fájdalmától való eltávolodás - "Mind szemérmesebb és tartózkodóbb / pozitúrát keresel álmaimban" - hangzik a Búcsú - egyszersmind lezárja e poézis azon periódusát, melyet a szerelemhez fűződő költői viszony meghatározásának állandó kihívása feszített aktualitásként járt át. A társ meglétének föltétlen bizonyosságát is újra elveszítő érzékelés ugyan a "méltóbb kín" itt megfogalmazott célképzete révén a szerelem értéktartományának új dimenzióját nyitja meg, ám ennek érzelmi bázisa ismét a kiszámíthatatlanság, a megoszthatatlan magány, sőt az undor (Rapszódia) élményköreiből táplálkozik. A Valahol megvan-ciklus retrospektív versei a halványuló emlékeket már csupán "enyészettani evidenciák"-ként tudják megjeleníteni (Papír, papír, zizegés, I am here. You are there) - bennük nem is maga az emlék, hanem a hozzájuk való visszatérés útja az érdekes, ami immár a "kifelé az életből" lassú sétájával azonosul (A séta). A kilencvenes évek Petrije számára pedig a magánélet már az "Esendőségem / biztos tudata" (Mayának), a "...megy még a szerelmei torna, / de a test egyre lankadtabb" helyzetkomikuma (Lesz ez még rosszabb), míg maga "A szerelem a nagyapai / ellágyulás egy neme" (Közzene). A Valami ismeretlen versei a periódus jellegzetes, visszavonó, viszonylagosító nyelvi szerkezetei révén főként távollétében idézik meg újra Maya alakját (Elégia, Ez esetben, Nem voltál otthon. Vagy?), a lesz ez még rosszabb bizonyossága felől. E jóslat a Sár közbeékeléses, elkanyarodó, megbicsakló versszövegeit már kemény tapasztalatként hatja át: a vallomás ("Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér: / hol simogat, hol üt") és a felszólítás ("Háljunk egymásba járni, mint a lélek" - Az vagy nekem) végleges kommunikációs szkepszise már a megszólíthatóság, a megszólítás értelmét is feladja, hisz "Minden kapcsolat tartam-egyenletében / szerepel egy p pusztulékonysági együttható" (Helyett). Petri György lírája ezen a ponton elkezdeni már semmit sem akar, mert úgy látja, hogy kezdeni már csak a véget lehet. S miközben a szerelem mint életesély, mint költői téma és megformált beszéd a Sár világában roppant következetességgel végképp törmelékeire hullik szét, a "tönkremenést" nem kis mazochista kéjjel siettető költő váratlan jutalomjátékra kap esélyt. Az Opciók zárlata - "És marad Mari. Van még, ha nem is / mindenesetre. Bár csak részemről ewig, / objektíve vitathatatlanul weibliche. / Talányos lénye éltet." -, s a Vagyok, mit érdekelne-ciklus néhány Mari-verse már nem hoz ugyan költői fordulatot, megújulást, de az összetartozás szomorú-ironikus-meghitt szavai újra időt nyerő, a rosszat, a leromlást talán lelassító adományként találtatnak meg: "Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt, / itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat, / holott pimasz harkály, holott ázott veréb, / randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp" (Csak a Mari maradt).

Nem véletlen, hogy e kivételes jelentőségű szerelmi líra máig utolsó, Tengerparti elég című összegző darabjának - mely a korai trubadúr-hagyomány helyére lépő Csokonai-reminiszcencia révén ("Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott / szerelemnek megemésztő tüze bánt") mintegy keretbe fogja e versvonulatot - jellemzése ("Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy") Petri hagyományszemléletének ars poeticus összefoglalását idézi emlékezetünkbe, még az Örökhétfő időszakából: "Kopott öltöny / testemen az európai líra." (Az út vége). Ebben az életműben ugyanis a szerelem a hagyománnyal, s így a költészettel zökkenőmentesen behelyettesíthető; a szerelemhez való viszony lírai megfogalmazásának közel harmincéves, állandó késztetése, lezárhatatlan kísérlete a legalapvetőbb megszólalásbeli-poétikai problematikájával, eredeti megválaszolásával azonos. Minden összeér itt, mint egy jó mesében, minden szál összefut. De nem mese ez mégsem, nagyon nem az.

Jegyzetek

1. Szigeti Csaba: De dignitate amoris. Petri György "szerelmi költészetéről". Jelenkor, l992/6. 565.

2. Radnóti Sándor: Megmenthetetlenül személyes. Petri György: Valahol megvan. In: Recrudescunt vulnera. Bp., Cserépfalvi, l99l. 320.

3. Márton László: A líra morzsalékossága. Petri György: Valami ismeretlen. Holmi, l99l/4. 505.

4. Csukás István: Az ész makacs sóvárgása. Élet és Irodalom, 1971/13. 11.

5. Márton László Álalakúság, avagy a közbeszólás hatalma. Petri György: Sár. Holmi, 1994/6. 917.

6. A függés - akár a dolgok, körülmények, akár a lírai hős viszonyainak vonatkozásában - Petri költői gondolkodásának egyik visszatérő problémája, fontos alaptétele. Itt csak a Valami ismeretlen egyik hangsúlyos szöveghelyére hivatkoznék az Egy szerződés hátoldalára című versből: "Hogyan manőverezhetném / ki magamat e tesz-vesz város / oly peremére, ahol / nekem lakcímem, nekik / jogcímük nincs bármit is / várni-akarni tőlem, // ahol nem kell hogy legyek / tevés-vevésük / része, se feltétele, / függésüktől függésem / hatályát ahol veszti?"

7. Dérczy Péter: Vonzás és választás 4. A jelenlét és a könyörtelen fogyatkozás. Petri György: Valahol megvan. Jelenkor, 1989/9. 867.

8. Vö: Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. In: Beszélgetések Petri Györggyel. Bp., PestiSzalon, 1994.150.

9. Vö: Fodor Géza: Petri György költészete. Bp., Szépirodalmi, 1991. 129-130.

10. Reményi József Tamás: Petri György: Van Maya. Mi is van még? In: R.J.T.-Tarján Tamás: Magyar irodalom 1945-1995. Műelemzések. Bp., Corvina, 1996. 92.

11. Kovács Dezső: Sziszifosz vadkeleten. Petri György költészete a változó időben. Kritika, 1990/5. 22.

12. Gál Ferenc: Petri György: Valahol megvan. Életünk, 1990/5. 605.

13. Vö: apák és fiúk. In: Beszélgetések... 126-127.

14. Fodor i.m. 138.