Alföld - 49. évf. 4. sz. (1998. április)
"Újabb költészetünk kátyúban van" - panaszolta a Nyugat harmadik nemzedékéről Halász Gábor, szólván forma és mondanivaló túlfinomult magasiskolájáról, beszűküléséről. Most, a poszt időszakban (posztforma és posztmondanivaló) egy kritikusnak (a kátyút kivévén) aligha lehetnek ilyen panaszai, s nem csoda, ha némi nosztalgiával olvassa Halasi Zoltán kötetében a néhol grimasszá tört, ám azért mégiscsak szabályos verslábakat, összetettebb ritmusképleteket. Paródia? Tradíciókövetés? A posztpoétikák tagadása? Kiútkeresés az önreflexióval terhelt, immár csak tipográfiailag rendezett lírai szövegek iránytalanságából?
"Miért izgatják... a banális, hétköznapi esetek? Talán azért, mert hirtelen valami sorsszerűt fedez fel bennük, s ahhoz, hogy ezt felszínre hozhassa, muszáj versbe bonyolódnia. Még szerencse, hogy segítségére van a költészet Ariadné-fonala, a forma - különben nehezen találna ki az írás útvesztőjéből" - így Halasi Zoltán költőről, lírai formáról.
"sorszerűt fedez fel" E hevenyészett ars poetica szerint a versszövegek tematikájának fókuszában álló hétköznap - sors reláció összefügg e szövegek tudatosan szerkesztett, bár gyakran szervetlennek tűnő formai jegyeivel. Halasi Zoltán eme, elsőként megjelent kötetének sajátossága, hogy az egyes szövegek között még egy cikluson belül sem motivikus összefüggések vagy költői képek alapján épül ki intratextuális kapcsolatrendszer: hagyományos olvasási stratégiával közeledve e szövegekhez, összefüggés nélkül, véletlenszerűen egymás mellé halmozott költeményeknek tűnnek, melyek szervetlen rendezés alapján kerültek (tizenegyesével) a kötet három ciklusába. A töprengő olvasón így még a kötetcím - 33 vers - sem segít. Szembetűnő azonban, hogy a versszövegek jelentős része ugyanazon szövegalkotási eljárás eredményének tűnik: a két alapszólamra tagolódó szövegekben az egyik szólam valamely jellegzetesen hétköznapi szituáció vagy eseménysor megidézése, míg a másik szólam töprengő, meditáló, esetleg bölcselkedő jellegű. Bár a két szólam általában montázsszerűen egybevágva jelenik meg, az utóbbi jelenléte metaforaként értelmezi újra az előbbit.
Az első ciklus - Vivace - szituációi (uszodai tanmedence, bevásárlás, egy neszeszer elveszítése, villamos után futó elesése, magányosan üldögélő hajléktalan...) a másik szólam hatására létmetaforákká alakulnak. Ebben a metamorfózisban jelentős szerepet játszik a forma: a neszeszer elvesztése oly módon értelmeződik át sorseseménnyé, hogy a szereplőket görög istennevek fedik, a frazeológia Hésziodosz Theogoniáját idézi, a sorok hexameterekbe rendeződnek (Isten passzusa). A villamos után futó elesését s ezáltal megmenekülését a villamos alá sodródástól egy "klasszikus" whitmani szabadvers lüktetése avatja létélménnyé (Vivace). Az elmélkedő szólamok mögött pedig sajátos sors-definíció körvonalai sejthetők: ez a sors-értelmezés leginkább a görög ananké kifejezéssel ragadható meg, amely a sors szükségszerűségen alapuló jellegét emeli ki, mely szükségszerű megfeleltethető egy titkos metafizikai rendnek, az emberi élet kontextusában azonban véletlenek által revelálódik.
A második ciklus - htb. - versszövegeiből kiolvasható sors-definíció a tükhé vagy fortuna interpretációjához áll közel: a vak, kerékként forgó, az emberi élettel kegyetlen és értelmezhetetlen játékot űző fortuna, a manierizmus kedvelt vers- és embléma-tárgya. A szeszélyesség, a játékosság (ismeretlen szabályok szerint folyó, ismeretlen erők által játszott játék) jegyei dominálnak e ciklus szövegeiben. Verscímekben (Pipitér), versformában ("Úgy aludt el az ölemben, / felkölteni nem is mertem: / kiscica volt, én kisgyerek, / legyezőink töklevelek" (Szemhunyás)), motívumokban ("Ez voltál, ez leszel majd, / hol leejt, hol meg őriz / ölelkező szelek / szeszélye - költöző víz" (Költöző víz)). A játék szabályainak rejtett volta, a látszat mögött hermeneutikailag megközelíthetetlen módon rejtező lényeg fogalma az egyes versszövegekben újabb és újabb kontextust nyer. A Májá című versben a lírai én versbeli megszólítottja különös módon transzformálódik: előbb úgy tűnik, társ, akivel a lírai én a Természetet, Máját figyeli ("Már mióta figyelem. Mióta te. / Azt, amit én látok. Azt fested-e.), később pedig maga Májá válik a te névmás jelöltjévé ("Zöld tükör. Tört tükör. Álmodtalak?"); mintha minden megfigyelt létező, megismerni vágyott lény magára öltené Májá sokszínű alakját. Májá természetistennő pedig már a korai gnosztikus irodalomban úgy szerepelt, mint aki fátylával (a természet színes formáival, látszatvilágával) elfedi a világot mozgató egyetemes erők létét: tükör tehát, mely elfogja s visszaveri a kereső pillantást. A Májá fátyla (tükre) mögötti világot úgy definiálják a htb. ciklus szövegei, mint ami az emberi világ számára "nincs": ez a sors játékát irányító erők világa ("Velünk meg a semmi játszik, / míg vagyunk, egy szemhunyásnyit" (Szemhunyást)), és ez egyben a költészet tárgya is ("Aki költ, makacsul ugyanaz / a gondja: ami nincs, azt el ne veszítse" (Felhang)).
Aki nélkül - a harmadik ciklus címe hiányában és nélkülözhetetlenségében egyszerre idézi a szerelmi tematikájú szövegek megszólítottját. E versek három alciklusba szerveződnek, s már az első alciklus címe - Rúmí-variációk - is jelzik, hogy a szerelmi tematika mint a személyes sors, végzet (heimarmené) megszólaltatója van jelen. A Rúmí-variációk Dzsalál al-Dín Rúmí perzsa költő verseinek ritmusképleteit használják fel: Rúmí a gnoszticizmushoz igen közel álló misztikus tanokat vallott, s költeményeiben a tragikusan duálissá (anyagra és szellemre) szakadt világ eggyéforrását énekli meg szerelmi egyesülésként. E sajátos szimbolika nyomai Halasi variációiban is tetten érhetők: a ráismerés, mely világnyivá növeli az egyesülő én-t és te-t ("folyók lélegeznek a bőrünkön át" (Tánc)), a szerelmi eggyéválás, mely a szem-metafora és az "éjféli nap" metaforája révén a lét megismerésének, tér és idő megszűnésének pillanatát jelöli ("csak egyetlen Én, / csalásmentes írisz a tájfun szemén" (Tánc)). "Karmám vele együtt telt" (Aki nélkül): azaz a szerelem felel meg annak a (világegyetem egészét leképező) rituális szertartássornak, a karmának, mellyel az ember megalkothatja saját személyiségét, az Átmant. A Rúmí-variációk tehát egy köznapi love story-val ötvözik azt a misztikus felfogást, miszerint a szellem a szerelem révén szabadulhat meg anyagi kötöttségeitől, s juthat el a világ lényegi erőinek ismeretére. A perzsa misztikus strófáihoz a Pároka kocsmából alciklus szövegei adják az ellenpólust: míg az előbbiben a megismerés beteljesedettsége, az utóbbiban az inkongruencia, a félreértés dominál ("hogy láthatok olyasmit szemedben, / amit te nem...?" (Sétából jövet)). A megismerni vélt lényegi világ újból magába záródik: "Ami bizonyos, az a semmiben kotyog" (Inkongruencia). A Bohóctrikó címet viselő záró alciklus három verse pedig mintha a három ciklusban domináló sors-interpretációkra reflektálna, kiemelvén azokból metafizikai többletjelentésüket. Kóválygás a tetem körül: különös vitalizmus, a testtől elszakadó szellem távozása a lét megszakadása nélkül (vö. Vivace); Babapiskótaformák ("Lány vagyok, amikor fiút akarnak. Fiú, amikor lányt"): otthontalansága kiismerhetetlen játékszabályok alapján működő látszatvilágban (vö. htb.); Fogadkozó hajléktalan: a megismerés beteljesülésének alig foszforeszkáló reménye ("Ha mint fekély a vértelen fülön, már csak foltokban terjedek - / még akkor is lobogtatok feléd majd némi zöld fényt") (vö. Aki nélkül). Mindhárom versben szerepel egy-egy színnév (bíbor, sárga, zöld), s ez a sajátos motívumsor alapozza meg az alciklus címének jelentését, megjelölvén egyben a metafizikum létét hangsúlyozó lírai én tragikomikus szerepét is: Bohóctrikó.
"a költészet Ariadné-fonala, a forma" Az európai s ázsiai kultúrhagyományt az 1980-as, 90-es évek hétköznapjaival különös keverésként ötvöző, néhol kissé felszínes szinkretizmusban egybenlátó poétikai szemlélet felhasználja nem csupán az egyes versformákhoz asszociálható jelentésmezőket, hanem a nyelvi forma kínálta lehetőségeket is. Sajátos nyelvi lelemények, hapax legomenonok sora teszi gazdagabbá a verssorok hangzását ("Versformalinba merülő species: / ott vanít, vankodik, vangicsál, vangat" (Felhang)), e szövegrészletek azonban nem a lettrizmus mellékhatásaként látszanak beépülni a 33 vers poétikai koncepciójába. Az idézett sor abból a szövegből való, mely szerint "aki költ, makacsul ugyanaz / a gondja: ami nincs, azt el ne veszítse", s a versbe merülő tárgy cselekvését meghatározó igék mindegyikének szótöve a harmadik személyű létige: van. Az ilyen jellegű szóalkotási eljárások könnyen interpretálhatók a gorgiaszihoz közel álló, ám annál egyoldalúbb nyelvfelfogás eredményeiként, amennyiben e felfogás nyelv és világrend között megfelelést állít fel, s így a nyelv a konvencionális jelentéseken túllépve képessé válik rejtett összefüggések kimondására. Hasonló felfogással magyarázható a versszövegeket egymás mellé rendelő, következetesen szerkesztettnek tűnő kötetstruktúra is. Ezt a struktúrát a hármas szám dominálja: harminchárom vers (33 vers) három ciklusba rendezve (szabályosan, tizenegyesével), az utolsó ciklus három alciklusra tagolva, melynek utolsó alciklusa három, tematikailag is exponált helyzetű versből áll. A hármas szám a legtöbb számmisztikai rendszerben a teljességet jelöli, hasonlóképp a végtelenbe táguló (szűkülő?) spirális struktúra, amellett a harminchármas szám a keresztény tradícióban a krisztusi életkorhoz (isteni sors?) rendelődik. A forma tehát olyan mintázatként jelenik meg ebben a poétikai felfogásban, amely a szöveg intratextuális hálójában ugyanazt a (megfejthetetlenül bonyolult) rendezettséget képviseli, mint a véletlenszerű eseményeket összefüggő egésszé kapcsoló sors: "Legszebb a végtelenig / kitartott hangzavar, a polifón szövésű / szőnyegrobaj" (Felhang).
"nehezen találna ki az írás útvesztőjéből" Rúmí nevétől eltekintve sem a fülszövegnyi költői önvallomás, sem a versszövegek utalásrendszere nem jelzi, hogy szerzőjük erőteljesen kapcsolódni akarna valamely költőelődje poétikai hagyatékához. A kortárs magyar irodalomban nem a forma re-, inkább dekonstrukciója uralkodó; a korábbi szövegek közül pedig esetleg a Weöres-szövegekhez kapcsolható a 33 vers poétikai szemlélete. Fenntartásokkal azonban, hiszen Weöresnél sokkal összetettebb a formai virtuozitás, s bár a banalitás frazeológiája, szituációi a Weöres-szövegekben is fellelhetők, a keleti és európai tradíciót ötvöző szimultaneitás ezekben inkább elméleti síkon kifejtettebb (mondhatni: "Hamvasabb"). Paradox módon azonban épp Rúmí neve hívja fel a figyelmet egy, első tekintetre meglepőnek tűnő kapcsolatra: a perzsa misztikus versei ugyanis szerepeltek már egy másik magyar költő fordítási, illetve átdolgozási repertoárján is. Komjáthy Jenő modernitás határán mozgó versszövegei mögött sok tekintetben a 33 verséhez hasonló poétikai szemlélet áll. Gorgiaszi nyelvszemlélet és egyedi szóalkotások, a (Komjáthy-szövegekben létezőnek elfogadott) metafizikai világrendet leképezni kívánó nyelvi és szerkezeti struktúrák, misztikus (gnosztikus) szerelemfelfogás, anyag és szellem (esemény és sors) dualisztikus elkülönülése, törekvés a Májá fátyla által elfedett világ hermetikus kódjainak megfejtésére, sajátos vitalizmus (Memento vivere (Komjáthy) - Vivace (Halasi)). Ám míg Komjáthy szövegeiben nem fogalmazódik meg kétely a hermetikus, de meglévőnek tartott metafizikai világrend létezésére vonatkozólag, s így a szövegek didaktikus leképezésekké transzformálódnak, a 33 vers szövegeiben a metafizikai világrend, mely a struktúra alapját képezné, úgy definiálódik, mint "ami nincs". Maradnak tehát: az értelmezésre váró hétköznapok, az alapját vesztett, de destruálódni képtelen művészi forma, a lírai én bohóctrikóban. A posztmoderntől el-, a premodernhez visszakanyarodó, ám egyiket sem vállaló poétika.
Visszatérve a Nyugat harmadik nemzedékével bajlódó kritikusokhoz, Szerb Antal panaszát - "Kedves barátom, ha nem írsz nekem rövidesen valami nagyszerű avantgarde mozgalomról, új nyugtalanságról, ami erjedni kezd odakint - mit tudom én, megtanulok perzsául, hogy még egyszer élvezhessem a félig értett dolgok egyetlen szépségű igézetét" - jobb nem megismételni. Úgy tűnik, a perzsák sem hoznak megoldást. (JAK-Balassi)