Alföld - 49. évf. 4. sz. (1998. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


András Sándor

A torc

1.

Taktika-e vagy stratégia? - döntse el ki-ki a maga számára, én bizony nem döntöm el, csak kijelentem, hogy az itt következőkben azt fogom írni, torc, amikor mások azt írnák, szójáték. Vezetett pedig engem ehhez a neologizmushoz az a meggondolás, hogy miért ne kacsintsak az angolra, miért gyarapítsam-éltessem a németből eszközölt tükörfordítást, amelyik maga is tükörfordítás - franciából.

Az angolra kacsintást pedig azért választottam, mert az angol "pun" nem összetett szó és a játék gondolatát kikapcsolva jelenti, amit jelent, vagyis semmi mást, mint a szavak hangzása és jelentése közti különbség kihasználását, többnyire szórakoztatás céljából. Aki csak így szórakoztat-szórakozik, az angolul "punster". Lehet azonban más szándékkal is torcolni, nemcsak a szórakozás és a szórakoztatás okán: az Odüsszeia meg a Biblia is tele van nagyszerű és kétértelmű, helyesebben az embert elmenyugalmából kiforgató torccal.

Egy-egy torc két vagy több egymástól eltérő jelentést - olykor képet - vonatkoztat egymásra, és ebben a rímre hasonlít. A torc technikája azonban a rím-technika fonákjának mondható, hiszen a rímnél két vagy több - más-más jelentésű - beszédhangsor hangzik egybe, míg a torcnál általában egyetlen beszédhangsor ébreszt két vagy több jelentést. Rím készülhet csupán a jóhangzás érdekében, bár ami adódik, szinte sohasem csak az, hiszen (szó)jelentések egymásra vonatkozása is adódik. Olykor úgy tűnhet, csupán hangzásról és hangzással eszközölt hangulat teremtésről van szó, de valójában a szavak (adott környezetben gerjedő) jelentései mindig fontosak. "Ősz húrja zsong / jajong busong / az ágon, s ont monoton / bút konokon / és fájón" - ez bizony nemcsak cseng-bong. A hatás hangzások és jelentések együttébresztéséből és egymásra vonatkozódásából adódik.

Ám miféle hangzások ezek a hangzások?

Magyarul a »hang« egyetlen szó arra, amire az indoeurópai nyelvekben két szó van: »voice« és »sound«, »Stimme« és »Ton«, »voix« és »son«, stb. Az előbbi a beszédhez tartozó hangzás, az utóbbi bármilyen más »hang«. Érdemes ezért a "beszédhang" szóhoz folyamodni, amikor tényleg arról beszélünk, hiszen a beszédhang másféle hang, mint a többi. Ezt a szaktudományok is megerősítik: az agy akusztikus rendszere máshol dolgozza fel és tárolja a beszédhangokat, mint a többi hangot; gerjesztésük és érzékelésük külön és másként hibásodik meg.

Az idézett vers olvasásakor az őszi hangulatot az együttébresztett és egymásra vonatkoztatott szójelentések (gondolatok) és nem nyelvi hangzások gerjesztik. Maga a beszédhangzás azt idézi fel, annak felel meg, ami nem beszédhang, hanem szél hangja az ágak között. A gondolatiság - vagyis az adódó szójelentések együttese - egyszerre kapcsolódik ahhoz, amit a beszédhangok jelentenek és ahhoz, amit utánoznak. Hangutánzó szavaknál különleges izgalom, hogy a hangzó beszédhang nem nyelvi hangzást idéz fel, annak felel meg. Az érzékelt hangzás tehát nem közvetlenül hallucinatórikus. Az idézett sorok hallatán nem szélzúgást hall az ember.

A felidézés latinos szava: evokáció. Töve, a latin »vox« szó beszédhangra vonatkozik, dobszóra nem vonatkozhat. A »dobszó« viszont, ahogy a »zeneszó« is arra figyelmeztet, hogy a »szó« és a »szól« (magyarul) mindenféle hangzásra vonatkozik. Talán egyebek közt ezzel is magyarázható a magyar különlegesség, hogy különbséget teszünk »szó« és »ige« között, (és másként, mint ahogy a franciák különböztetik meg a »mot«-t és a »parole«-t, hiszen ez utóbbi magyarul »beszéd« is). Míg az ige testtelen, nem érzékelhető, a beszéd, a beszélés valami érzékelhető esemény. Ha azt mondjuk valakiről, hogy sokat beszél, de keveset mond, valójában az ige megfelelőjét, a gondolatot, a mondandót hiányoljuk a (hangzó) beszédben.

Az evokáció, a felidézés már mindig egybekapcsolja a beszédhangzást és azt, amit az felidéz (idéz = ide szólít, ide parancsol): valamit, ami lehet esemény, szél hangja, dobszó, esetleg valami hangtalan, mint akármilyen szag vagy vizualitás.

Az "ősz húrja zsong" esetében a ZSONG hangsor hangzik, jelenti azt, hogy »zsong«, és ebben az együttesben felidéz valami szélhangzást, nemcsak utal a »szélhangzás« jelentésére. Maga a ZSONG hangsor hangozhat persze másként is, például méhek zsongását is idézheti, és ki tudja, mit idéz, ha valaki dühösen azt mondja egy másik embernek: "Ne zsongj már!" Másik példával: Ha azt mondjuk, "elzúg", az ELZÚG beszédhangsor ahhoz az »elzúg« jelentéshez is kapcsolódhat, amelyet a repülőgép zúgásához kapcsolunk, és ahhoz is, amellyel valaki elbukik a vizsgán. (Sőt beszéd közben a zegzugos »zug«-ot is gyakran »zúg«-nak ejtjük és ez a »zúg« mégsem hangutánzó.)

Mindebből az következik, hogy a felidézésnél, az evokációnál nem beszél valaki, hanem valamit tesz/csinál. (Avagy: nemcsak beszél, hanem valami mást is csinál vele.) Ugyanez mondható az éneklésről is. Az énekszó csak részben olyan, mint a dobszó vagy a zeneszó, hiszen az énekszónál, ami szól, beszédhangzó is, a vox humana szólal meg. Az énekszó egyáltalán nem nyelvi értelemben szó, csak éppen szól: hangzó cselekvés. Hagyományos megkülönböztetéssel: inkább tett, mintsem szó. Ugyanakkor az ének beszédhanggal is szól, bár aki énekel, nem beszél. Abban, ami hangzik, egybeesik, a nyelvi hangzás és a nem nyelvi hangzás, méghozzá úgy, hogy többnyire a nem nyelvi hangzás az elsődleges. Nem nyelvi hangzásnak van alárendelve, esetleg mellérendelve a nyelvi szöveg. (Ez persze az éneklésre, nem a kántálásra vonatkozik.)

A szó és tett közti hagyományos különbséget a 20. század közepétől mint a beszéd és a cselekvés közötti különbséget értelmezték újra. Ezzel lehetővé vált a kettő egybeesésének gondolata is. A beszéd ugyanis lehet csak szó, vagyis mondás, és lehet tett, vagyis aktus is, például akkor, ha egy feljogosított személy megfelelő alkalommal mondja: "Most összeadlak benneteket", vagy: "Ezzel most felavatom a hajót". Mondható persze, hogy a beszéd mindig aktus, hiszen aki beszél, tesz valamit. Kiemelt értelemben viszont akkor csak aktus a beszéd, ha valaki nemcsak mond valamit, hanem valami mást is csinál, teszi is, amit mond. Ha valóban összead két embert, ha tényleg felavat egy hajót, nemcsak mondja.

Az éneklés mindig kiemelten tett, aktus és nem beszédaktus, sőt, aki énekel, csak a legritkább esetben mondja is, amit tesz, és erre is többnyire tréfából vagy a színpadon kerül sor.

A torc, mint a rím fonákja, az énekre hasonlít. Aki torcol, nemcsak beszél/szól, de tesz is valamit. Úgy tűnhet, valami nyelvit, holott csak nyelvi úton, beszédhanggal.

Gondoljuk meg a hármas különbségtevést. A rímnél két hasonló hangzás vonatkoztat egymásra két jelentést; az éneknél két különböző, de egybe helyezett hangzás vonatkoztat egymásra jelentést-értelmet és nem nyelvi kifejezést-érzékelést; a torcnál pedig egyetlen hangzás vonatkoztat egymásra két vagy több jelentést, mint tiszta jelentést, vagyis mint fogalmat, ami maga nem nyelvi, nem hangzó beszéd. Ha valaki ún. üres szójátékra vetemedik, még akkor is valami nem nyelvit csinál: hülyéskedik. Esetleg: nyelvi úton megakadályozza az (értelmes) beszédet.

Mondhatnánk, hogy a torc - az emberi fül számára érzékelhetetlen - »fogalom-zene«, de, ugye, hangzás, beszédhang révén adódik, méghozzá elkerülhetetlenül. A torcban működő viszony mintegy ellentéte a dallam és a szöveg közti viszonynak az éneknél. A hangzás maga csak egyféle, ugyanis beszédhangoké, és sokkal jobban alá van rendelve a jelentésnek, mint éneknél dallam a szövegnek, hiszen maga a beszédhangsor nem jelent semmit. Ugyanakkor a jelentés maga beszédhangsor nélkül nem jelentkezhet, a két (vagy több) jelentésnek »egynek kell hangoznia«. Azért került az utolsó három szó idézőjelek közé, mert a jelentés maga nem hangzik, nem érzékelhető, csak érthető.

Villanyzóan a véletlen hat, két jelentés egymásra vonatkozása ugyanegy hangzás révén. És csak akkor hat igazán villanyzóan, ha a véletlen valami igazságot villant fel, vagyis ha az egymásra vonatkozó jelentéseknek van valami mélyebb-magasabb értelme, ha valami meglepő jelentőség villan elő abban, ami véletlenül adódik. A jó torc a két vagy több jelentés véletlen egybeesésével valami egyébként észrevehetetlen, rejtett összefüggést villant fel és éreztet.

A fel-elvillanás fontos. A torcot épp úgy megsemmisíti a körülírás, ahogy egy-egy vicc hatását a megmagyarázás. Maga a villanás ugyanis része a megmutatkozó jelentőségnek, szellem és a test egymásrautaltsága lepleződik le, s ez nem történhet úgy, olyan huzamosan, ahogy Zsuzsánnát figyelhetik a vének. A torc inkább szoknyavillanás.

Gondolhatnánk, hogy a torc az átvitt értelmű beszéd egyik fajtája, a metafora, a szinekdoché, a metonímia és az irónia sokoldalú családjába tartozik, hiszen jelentéseket vonatkoztat egymásra egy-egy beszédhangsor révén. Ezek a retorikus fordulatosságok azonban többnyire csak a szójelentéseket fordítják-ütköztetik egymáshoz, mintegy a szikracsiholás érdekében. Maga a torc viszont azt illeti, ami minden átvihető értelem/jelentés előtt, alatt és közben történik, ami magában a jelentés folyamatában adódik, nem eredményeként.

A torc magát a jelenthetőséget illeti, azt birizgálja, nyugtalanítja. Nyugtalanítani persze csak az elmét és az embert lehet, nem a jelenthetőséget, nem azt a folyamatot, ahogy jelentés/értelem adódik, hanem a ráhagyatkozás, a megbízhatóság előfeltételezését. A torc a »tudom, mit beszélek« biztonságával játszik, akár ember az életével, avagy, hogy illusztris példára hivatkozzam, akár Izolda a tűzpróba alkalmával. És tulajdonképpen milyen jó példa is ez, mennyire elevenbe vágó.

2.

Amikor Izolda a csónakból partra lép, Trisztán segíti, magát szerzetesnek álcázva. A művelet közben megbotolnak és egymás mellé esnek a parton. A tűzpróba Izolda hűségét/hűtlenségét van hivatva jelezni; megcsalta-e Márk királyt vagy nem. Izolda esküszik, hogy férjén kívül sohasem feküdt mással, mint azzal a szegény szerzetessel, aki a csónakból a partra segítette. A tüzes vas nem égeti meg Izolda kezét, Gottfried pedig megjegyzi, hogy Urunk olykor úgy hajlik a szélben, mint a nád. Izolda torcol, játszik a szavakkal, s a játék legalábbis az ő életére megy. Urunk pedig nem tehet semmit. Izolda nyer és olyan játékban, amelyik nem egyszerű szerencsejáték.

A szerencse szó manapság a jószerencsét jelenti, csak a balszerencse jelenti a rosszat, holott a szerencse se nem jó, se nem rossz. Amit Izolda játszik, azért nem hasonlatos az orosz ruletthez, mert ő a helyzet ura, s az, akinek minden beszéddel-logosszal adódó helyzet Urának kellene lennie, úgy tűnik, nem az. Izolda, mint a helyzet ura, mintegy legyőzi Urunkat.

A Gottfried ismerte összefüggés persze nem volt blaszfémikus, ő nem keverte egybe Istent és a világot. Istent és ezt a világot, vagyis a kort, a korszakost - a saeculumot, az aiont - különösen nem, így nyitva hagyta a kérdést, hogy mi sorsa-szerencséje lesz Izoldának az utolsó ítélet napján, amikor ez a világ, az evilág elfüstölgött már, mint cigarettafüst a viharban. Vagyis, hogy lefokozzuk ezeket a retorikus cirkalmakat, és értsük állítólag világosan és egyértelműen az egyenes beszéddel mondhatót: Urunk, aki maga az isteni Beszéd, a Logosz, nem tehetett semmit, mert amikor a beszéd evilágon megszólal, nem kényszeríthető az egyértelműségre, méghozzá teljes valós jellegénél fogva. A beszédhang és az értelem/jelentés nem lehet egy, amíg vannak emberi nyelvek ebben a világban, a nemzedékek korában, akárhogy lett légyen is korábban, amikor nem lehettek emberi nyelvek, hiszen Ádám nem volt többnyelvű, nem volt szüksége arra, hogy több nyelven beszéljen.

A logosz persze nemcsak beszéd, ám a görög szó ezt is jelenti, és akkor maga az evangéliumi szöveg - "en arché esztin logosz" - is torcol és elmeörvényítőn, hiszen egy egész szentháromságtan és az eretnekirtások sora kellett, és kellene ma is, ahhoz, hogy hatalmi, illetve logikán túli módon el lehessen dönteni, hogy ami Istennél volt, hogy lehet ugyanaz, mint ami kiment a világba, (nemcsak az evilágba, az aiónba, hanem a kozmoszba). Az állítólag intuitív, vagyis (rá)nézhető mondandó hogyan lehet ugyanaz, mint a diszkurzív, vagyis elfutó beszéd, amely során a mondandó előáll, mint a beöltöztetés nélkül is beöltözött mennyasszony, illetve a csak saját bőrébe öltözött Trisztán, (aki persze csupán saját bőrében nem segíthette volna partra Izoldát, úgy csak a szerelmesek barlangjában érinthette meg).

Abban, amit Izolda mondott, nem volt semmi átvitt értelem, semmi metafora, metonímia, szinekdoché, s ha úgy vélnők, irónia volt, bizony megtévedünk. Az irónia lényege, mármint beszéd során, hogy elérhető legyen: közös termék, nem privát. Tovább, a jelentés ellentéte annak, aminek lennie kellene. "Nagyon okos voltál", mondjuk, és csak akkor ironikusan, ha mindkét fél úgy érti: nagyon buta. Az irónia, mint retorikus fordulat, olyan mint a vicc: csak akkor az, ha értik. (Ha azt mondom valakinek: "Marha vagy", a metafora nem értése nem szünteti azt meg, illetve csak akkor, ha az illető el tudná képzelni, ő annak az állatfajtának egyik tajga, ami ugye lehetetlen, hiszen a szarvasmarhák nem tudnak magyarul. Ha viszont azt mondom: "Nagyon ügyes vagy" és azt értem: nagyon ügyetlen, a meg-nem-értés megakadályozza az iróniát.) Izolda csak akkor lett volna ironikus, ha a tűzpróba alkalmazói - és Isten látszólagos alkalmazottai - értették volna. Akkor viszont Izolda szerencséje balul ütött volna ki. A magában kuncogó nem ironikus, (hacsak nem önironikus, bár az is csak mások előtt lehet, amiért is igazat lehet adnunk Deleuze-nek, aki rámutatott arra, hogy a humor alaposabb az iróniánál, hiszen az irónia komoly tudást feltételez, míg a humor a dolgok kibogozhatatlan és alapozhatatlan - a csak Isten-tudján alapuló - furcsaságán derül).

Turpisság volt persze abban, amit Izolda mondott, hiszen Trisztán nem volt igazán szerzetes, nem volt valódi szerzetes, csak annak álcázta magát. Izolda csak akkor kerülhette volna el a turpisságot, ha azt mondja: "Sohasem feküdtem a férjemen kívül más mellett, mint Trisztán mellett, aki szerzetesnek álcázva segített a partra." Ez lett volna az egyenes beszéd. Ami az emberi nyelveken lehetséges ugye, de nem biztosítható. Annak elhallgatása, hogy a szerzetesi ruha álca, ne teszi a beszédet átvitt értelművé. Trisztán nem metaforikus szerzetes, nem metonimikus szerzetes, és így tovább, hanem szerzetesnek álcázott szerető. A szerzetes és a szerető jelentésének egymásra vonatkoztatott viszonyát elemezhetjük a retorikus fordulatok neveivel, a szerzetesi kámzsa és a férfitest viszonyát viszont már nem.

A turpisság egzisztenciális lényege, hogy minden valós beszéd elhallgatással működik s ez épp úgy az emberi nyelviség jellegéhez tartozik, mint a másik egzisztenciális lényeg: a hangzás és a jelentés/értelem kettőzöttsége és egymásrautaltsága.

Úgy tűnhet, hogy Izolda nem torcolt, vagyis abban, amit mondott, nem volt torc. Ám nem lehet kétséges, hogy a "szerzetes" szó beszédhangja két jelentést hordozott egyhangúan. "Az a szegény szerzetes" - a beszéd során - arra az emberre vonatkozott, akit mindenki látott a partraszállásnál; azonosíthatóra utalt, miközben a szó általános, elvont, vagyis szótárilag azonosítható jelentésének csak akkor felelhetett meg, ha úgy hisszük, ruha teszi az embert. Az egymásra rímelő két külön jelentés a hangzás révén rímel; mivel a hangzás egy, kétszer kellene kimondani, hogy rímelhessen, akkor viszont már nem hatna. Már csak azért sem, mert kétszeri kimondása nem elég, magyarázatra is szorul, a torc viszont - szó esett már róla - éppen akkor hat, ha nem magyarázzák, akár a vicc.

Látszólag a rövidség fontos, a két jelentés egymásba szorítása; valójában a magyarázat nem azért "öli meg a viccet", ahogy mondani szokás, mert hosszadalmas, körülményes. A hirtelenség maga a hír-telenség miatt hat: nem jöhet előre híre annak, ami majd jönni fog, mert a létezés szerkezete-struktúrája olyan, hogy nem jöhet. Később kiderülhet, hogy a szerzetes ruhába öltözött ember nem volt szerzetes, hiszen most sem az, de megpillantásakor eldönthetetlen, hogy az-e vagy sem. Később magyarázhatom, hogy én azt nem úgy értettem, a másik embernek azonban mindig most kell hinnie, hogy most igazat mondok azzal kapcsolatban, amit korábban mondtam. Intuíció (magyarul: ránézés) és megbizonyosodás - ennek egyik formája a diszkurzív dedukció - két külön folyamat és az utóbbihoz időre van szükség. (Az előbbihez is persze, ha tartama van és ha emlékezni lehet rá, ezért végül is két eltérő időstruktúráról kellene beszélni, vagy két különböző folyamatról, az egyik körkörös, mint a szemmozgás, a másik lineáris, mint az artikulált beszéd.)

A szavaknak akkor van értelmük, ha jelentésük egybeesik azzal, amire utalnak egy-egy mondatban egy-egy beszéd során. A jelentések lehetnek időtlenek, kezelődhetnek (mintha) örökként egy-egy nyelv használói között, az utalások (szakszóval a referenciák) azonban mindig helyhez és alkalomhoz kapcsolódnak. (Nyelvfilozófiailag az utalások épp olyan általánosak, mint a jelentések, csak magára a világra vonatkoznak, mint mindig-olyanra. Egy híressé vált példával: az "esthajnalcsillag" ugyanarra a bolygóra utal, mint a "hajnalcsillag", ugyanis a Vénuszra. Beszéd közben viszont, egy mondatban elhangozva az "esthajnalcsillag" szó vonatkozhat arra a lányra is, akit szeretek.) "Az a szegény szerzetes" kifejezés egy elhangzott mondatban aszerint biztosítja a "szerzetes" szó számára az utalást, ami szerint az "az" egy "én"-nel beszélő viszonylatában az, (nem ez, vagy amaz). Ha a jelentés időtlen is - akár lényegét tekintve, platóni értelemben, ahogy egyesek hiszik, akár csupán viszonylagosan, egy nyelv egy-egy korszakában - az utalás időhöz (és helyhez) kötött és megbizonyosodásához is időre (és helyre) van szükség.

Az érteni vélés meg a megbizonyosodás között idő-térbeli különbség van, elkerülhetetlenül. a különbség olykor elhanyagolható. Ha például Izolda azt mondja: "Ez a szegény szerzetes", a megbizonyosodáshoz elegendő, lerántani erről az emberről a kámzsát. Arról ugyanis már nem lehet. Legalábbis elvben nincs mód rá, hogy annak az embernek az azonosságát szükségszerűen bizonyíthassuk, illetve hogy bizonyíthatóságát biztosítsuk. Izolda persze éppen ezért kimenthetné magát a bajból, ha azt mondja a kámzsa lerántása után: "Istenem, Trisztán! Esküszöm, nem tudtam." Ebben az esetben viszont már hamis esküre van szüksége, nincs mód a torcra. A lerántott kámzsa alól Trisztán arca tűnik elő, valakié, akinek híre van, amire utalni lehet.

"Messziről jött ember azt monda, amit akar", mondja a népi bölcsesség. Magától értetődik a mondás elhallgatott része: "amíg nem éri utol a híre". Namármost minden szó messziről jön, csak gyakran úgy hisszük és úgy viselkedünk, mintha egész közelről jönne. Nem is tudnánk viselkedni, beszélgetni se, ha nem úgy hinnénk. Ám hiába örök - vagyis nem helyhez és időhöz kötöttek - a szavak jelentései, ha utalásra is szükség van itt és most ahhoz, hogy itt és most értelmük is legyen. Egy-egy szó tehát mindig közelről is jön, egész közelről, innen, ahol hallom, és értelme, minden adódó alkalommal, ettől a közeltől is függ. Minden szó azt mondja, amit akar, amíg be nem éri a híre, ami az értőtől is függ.

Maga a szó persze nem mond, csak mondódik és értődik, a torc pedig ezt az elkerülhetetlen hirtelenséget használja ki, arra játszik rá, végül is arra, hogy a világ mindig több és bonyolultabb, mint aminek - valós tüneményét álcázva - tűnik. A világon túli időtlen Atya láthatja egyszerre az öltözködő, a beöltözött, a földön fekvő Trisztánt, valamint Izoldát, amint éppen mondja: "Csak az a szegény szerzetes", de ezt így egyszerre még a világba küldött Fiú, a mi Urunk sem láthatja.

3.

Magáról a torcról könnyebb mit mondani, mint a szövegekbe komponált torcolás módszereiről.

Általánosságban annyi mondható, hogy egy-egy szövegben kétféle torc adódhat. Van magános torc, amelyik egy egész szövegre kihat, egészét átsugározza. Ez a transzformátor-torc. Van azonban olyan szöveg is, amelyik tele van torccal, a torcok lebegtetik. Hosszabb szövegeket minden bizonnyal fárasztó olvasni, ha az olvasónak szüntelenül kapkodnia kell a fejét. Shakespeare korai darabjainál bizony gyorsan kell és szinte lehetetlen elég gyorsan. Viszont olykor van igény a szövegek lebegtetésére. Ezt az igényt többnyire a nyelvi kifejezhetőség megbízhatatlanságának érzete is ébreszti, nemcsak az a meggyőződés, hogy a hatalom mesterei a szavak jelentéseit csupán megfélemlítéssel rögzíthetik. A mesteri szóforgatást ilyenkor az a meggyőződés indítja, hogy a szavak mesteri megalapozására (egyelőre) nincs mód. A transzformátor-torcok viszont elsősorban az értés, nem az egymást-megértés problematikusságát jelzik. A telített torc egyik esetben sem eszköz, és sohasem szubsztancia. Inkább esemény, világesemény, akár a villámcsapás fényénél előderengő éjszakai táj. Nem maga a villám, nem maga a fény és nem is maga a táj. Szavak csiholódnak, amit azonban a testesült elme és az elmés test értve érez, nemcsak szó.

A torc jellegénél fogva nem módszeresíthető, ebben eltér mind a rímtől, mind a képes beszédtől. A képes, illetve átvitt értelmű beszéd négy fajtája közül ugyan egyik sem lehet szövegszerkezetet módosító módszer, de azzá válhat-másulhat, ha egy-egy (szó)mű egésze készül allegorikus vagy szimbolikus igénnyel (és az igény beteljesülésének sikerével). Az egykori vélemény, hogy az allegória meghosszabbított-kiterjesztett metafora, manapság nem elfogadott. A metaforát egy ideje, és hangsúlyozottan, olyan azonosításnak gondolják legtöbben, ami nem engedi meg, hogy olyan két dolog azonosítására gondoljunk, amelyik mindegyike magában is gondolható.

Régebben a metaforát megrövidített hasonlatnak vélték, ma másnak tudják. Ha Homérosznál Akhillész összefüggésében azt olvashatjuk: "oroszlán", azelőtt úgy értelmezték, ez csak rövidített formája annak, hogy Akhillész "mint az oroszlán" vagy "oroszlánként" tört az ellenségre. Ebben az esetben Akhillész megmarad embernek, az oroszlán megmarad állatnak, s a hasonlatosság valami fogalmilag kifejezetlen részjellegzetességen alapul, például a félelem nélküli támadáson és a marcangoló öldöklésen. Egy ideje viszont a metafora egzisztenciálisan értődik, az oroszlán egésze azonosul Akhillész egészével, mintegy azt sugallva, hogy Akhillész kikel-kivetkőzik ember-magából és lesz belőle akkor és ott olyan lény, aminek szószerinti megnevezésére nincs szavunk.

Mindez a létezés, nem a lényeg fokán gondolódik. Nem arról van szó - nem arra van metaforikus szó -, hogy Akhillész lényege oroszlán, hanem arról, hogy az oroszlán része vagy vetülete annak, ami Akhillész akkor és ott, és viszont. Ezt a szóvarázst, amelyik egy valós változásra - nem igazi metamorfózisra, át-alakulásra - utal, tönkre tenné a kiterjesztés, a kiépítés, hiszen akkor akarva-akaratlan az elő-elvillanó azonosságból két külön és különtartott dolog hasonlata lenne, a szövegegész pedig allegorikus olvasatot kívánna meg. Gondoljunk a régi viccre: "Olyan a szeme, mint a sasé. Nem olyan éles, de olyan csipás." Ez az alternatíva nem adódik, ha valakiről azt mondjuk: "Sasszemmel észrevette a foglyot." Ilyen összefüggésben ugyanis csak a rész-jellegzetesség éles értendő. A ma kortársi (egzisztenciális) értelmezés szerint nincs lényeg és jelenség, a csipa része a szemnek, a szem ahogy-létének, annak, ahogy a szem, ha szem, van.

A metafora azonban mégis más, mint a torc, hiszen az egy megnevezhetetlen dolgot nevez meg, míg a torc több megnevezhető viszonyt vonatkoztat egymásra, egyet másra. a felfoghatatlan szó metafora, hiszen a felfogás/megértés másféle folyamat, mint például a fogás, amihez kéz vagy száj kell, de csak képes beszéddel nevezhető meg. (Képes beszéddel: szerintem a felfogásnak mondott elmefolyamat összetett, nem egyszerű megfogás-megragadás, hiszen minden, ami felfogható, illetve felfoghatatlan, összefüggésben az.) Ha viszont azt mesélem: "'Felfoghatatlan' nézett teniszütővel kezében a tovaguruló labda után", a torc nem megnevez, hanem egymásra vonatkoztat két folyamatot, a földön guruló labdáét, amit nem fogott fel az, aki most nem tudja felfogni, hogyan is lehetett olyan ügyetlen. A labda földön gurulása kétszeresen felfoghatatlan, fizikailag és pszichikailag-mentálisan (nem: fogalmilag).

A rímelés módszere akkor a legtökéletesebb, ha nemcsak a hangzások csengenek egybe, de az (egybefűzött) szavak értelme is más, mint szótári jelentéseik, valamint olyan a hangzásuk. ami nemcsak beszédhangoké. A rímelés, mint tudjuk, talán csak a véletlen adománya volt, akár a dinamit. Ha igaz, Ambrosius püspök latinnyelvű himnuszainak sorai csengtek olykor össze a választott verssorok rövidsége és a latin nyelv sajátságai következtében. A (később kialakult) rímkényszer valószínűleg nagyobb megkötés, mint az időmértékes verselés ritmuskényszere, bár ez utóbbi - mesterek esetében - épp annyira vezethet a sorvégi és a sorközi cezúrákkal adódó törések mentén értelmi és érzelmi áramütésekhez, mint a rímelő szavak esetében.

A rímelés tehát, módszerét tekintve, az érzelmi-értelmi sűrítést segíti és mintegy alternatívája a görög időmértékes verselés módszerének. Ezért ritka és kényszeredettnek hat az olyan időmértékes vers, amelyet szerzője rímeléssel párosított: két bőrt húzott ugyanegy állatra. (A mi számunkra a felöltözött emberen nincs két bőr, a felöltöztetett macskán vagy papagájon azonban mintha lenne; a sólyom is akkor repül, amikor leveszik fejéről a sapkát.)

A torcolásra viszont az jellemző, hogy lazít is, nemcsak sűrít és hatása elsősorban értelmi. Nem mintha az érzést nem illetné, de a közérzeti érzést, nem az érzelmit. Van, akit émelyít, szédít; van, akinek lelki egyensúlyát veszélyezteti; van viszont, aki éppen a talajhoz viszonyuló mozgás dinamikáját élvezi, mint a síugró, a műugró, az autóversenyző, vagy, már-már kiveszőben, a mesterlovas. Hasonlítható a torc a hullámvasúthoz is: van, aki élvezi, van, aki rettegi, és van, aki ízléstelen hülyéskedésnek tartja: ha Isten akart volna hullámvasutat, teremtett volna, ahogy teremtett patakot, diófát. "Sokkból is megárt a jó." Ez a mások szájába tulajdonított szellemeskedés nem arra hivatott, hogy gúnyt űzzön abból, amit kifordított. A jóból is megárt a sok, valóban; hát még a rosszból. És ugye vannak rossz rímek, rosszul rímelők, hát miért ne lennének rossz torcok és hitvány torcolók. A hangsúly azonban arra essék, hogy a torc lehet jó és akkor jó, ha egyszerre lazít és sűrít. Egy-egy egész szöveg szövöttségét sűrítheti és lazíthatja.

Lefordíthatatlan torc Joyce Finnegan's Wake című könyvének a címe. A magyar fordítás: Finnegan ébredése csapnivaló, hiszen agyoncsapja, mondhatnánk kiheréli-kimiskárolja az angol címet és ezzel elveszi azon nemeslelkű ítészek kenyerét, akik angolul immár évtizedek óta azokból a vitákból élnek, hogy vajon a "wake" azt jelenti-e: "halotti tor" vagy azt: "ébredés", vagy azt: "hajó mögött hagyott vízörvény" (a szótár így fordítja: "nyomdokvíz", van-e, ki e nevet nem ismeri, és ismerői között van-e, aki mondhatná, például, hogy: "e tragédia nyomdokvizében", ahogy angolul bizony lehet "in the wake of this tragedy"?). A címül adott torc az egész műre hat, az egészet fölforgatja (mintha annak szüksége lenne rá) és ebben az értelemben lazítja és sűríti. Lazítja, amennyiben szétzilálja; sűríti, amennyiben ugyanegy szópajtába szorít, és ezért össze.

Amennyiben a szövegegésznek vannak olyan torcos részei, amelyek a címző torcra játszanak rá, szerkesztő-strukturáló szerep jut nekik. Ha pedig a Finnegan, ahogy egyesek vélik, fin again, vagyis (franciául + angolul) "a vég újra" - esetleg a nietzschei die ewige Wiederkehr des Gleichen, "az ugyanaz örök visszatérése" értelmében -, akkor a címző torc felforgató tevékenysége (az adott szöveg összefüggésében) véges-végtelen. (V.ö. Madách: "Ah vége, vége, mily badar beszéd, / Hiszen minden perc nem vég s kezdet is", amitől is észbe bökkenhet, ó Szent Intertextualitás, a pajkos kérdés, vajon olvasta-e Nietzsche Madáchot és Madách hatása nélkül nem is lenne Nietzsche, a mi Nietzschénk.

A jó torc mindig kiemel, emlékezetest csavar - örvénylik, nem facsar -, míg a csak-játékos úgy eltűnik, mintha ott se lett volna. Hiszen nem is oda tartozik, ahol volt. Hamlet utolsó szava: "The rest is silence" oda tartozik, ahol van: a "rest" angol szóhang - más, mint a magyar - jelentheti azt: "a többi" és azt is: "a pihenés". Mivel Hamlet a kimondás után rögtön meghal, utolsó leheletével egyszerre mondja Horationak, hogy több részlettel ő bizony nem fog szolgálni: "A többi - csend", és hogy "A pihenés/nyugalom - hallgatás", vagyis ő már végre megpihen, nem zavarhatja tovább beszéd és kimondható, és apja szelleme is végre megpihenhet. A mondat oda tartozik, ahol van, ennek a színjátéknak a rendezői utasítása elé: "Meghal" ("He dies").

Az elmondottakból következik, hogy torcokból szerkezetet csinálni épp úgy lehetetlen, mint metaforákból: egybeszerkesztve elveszítik jellegük, mássá varázsolódnak: gondolatvarázsból lesz fogalmi összegzés, illetve tűzijátékból tűzijátékot előíró utasításláncolat. Egy-egy szövegben persze lehet több egymást támogató, de nem egymásra utalt torc. Hadd szolgáljak példával saját szövegeimből, azokat ugyanis bízvást tángálhatom is.

Nemes sport

Amikor a torreádor szembe találja magát a női

nemiszarvval

felsikolt feláll és versenyre kel.

Kétségen kívül most döfni kell

különben homosexualitás vádjába keveredik az ember

aki persze férfi és emberségében csak hasonlóra vágyik.

hason lóra akit békében megbaszhat

míg itt ugye most fújtatva rátör a nagyon is izgága

asszonyi állat

- tudós nyelven anima: elletlen állat -

egy valódi életveszélyt okozó nemiszarvval.

"Éltet a veszély" sóhajt a torreádor

s míg ősi pózba lendíti magát

megadóan mormogja: "Ez már döfi."

Az első sorban a torreádor és a nemiszarv együttese szinte fölöslegessé teszi a címző torcot. Az persze nemcsak az egybehangzó nemes két jelentésével működik, megkavarja a hangzó sport jelentéseit is, hiszen a bikaviadalt nem szokás sportnak mondani, sportként gondolni. Annál nemesebb játék és nemcsak azért, mert vér folyhat és a játszó meghalhat, hiszen erre ökölvívó bajnokság során is sor kerülhet. A bikaviadal inkább a vadászáshoz hasonlít; a bika nem győzhet, a játék már csak ezért sem sport. Rituális eseménynek mondható. Az ily módon csakis rossz metaforaként értelmezhető sport szót fordítja tovább a szószerinti nemes, mint nemhez/nemiséghez tartozó. A szokásos nemi szó viszont, és nemcsak a sport szó összefüggésében, egyedül a nemiségre, mint szexualitásra vonatkozik, míg a nemek fogalmába jóval több tartozik, mint a közösülés. Gondoljuk meg: a férfi nemcsak hím, nemcsak kan, és amikor valaki kanos, egészen más, mint amikor férfias.

A "nemiszarv" kétségen kívül facsarás, nem magához az ugyanegy hangzáshoz kapcsol két egymás viszonylatában szokatlan jelentést. Viszont a nemes sport összefüggésében a nemi szarva sok mindenre játszik rá, nem egyszerű sűrítés. Az első talán a rituális esemény; a másik szinte biztosan az a hökkentő fordulat, amellyel a bika kerül a nő szerepébe, a torreádor pedig homoszexualitás vádjába keveredhet, ha őt döfik, nem ő döf, vagyis ha nem férfias, holott ő hasonlóra vágyik, nem ugyanegy neműre, viszont olyanra, aki hagyja magát, házi állat, nem vad, s a háziállatok között is inkább olyan amelyiken lovagolni lehet. Valószínűleg ehhez az ellentétbe váltáshoz - bika: nő - tartozik az a torc, amelyik szinte követhetetlen pályát nyit s ezért nem igazán szerencsés. Az állat latinul (és angolul) »animal«, míg Jung szerint a férfi lélek női felének kivetülése »anima« s ezt az az elletlen kapcsolja össze, amelyiknek »eltelennek«, vagyis »l«-betű nélkülinek kellene lennie. Az anima: l-nélküli animal és persze - hiszen lélek - elletlen; továbbá olyan állat(iság), amelyik nem születéssel adódik, (hanem fogamzással és olyan természeti törvényszerűség szerint, amelyet csak fogalmilag lehet gondolni). (A női lélek férfi-vetülete Jungnál animus.)

Végül az "Ez már döfi" nyilvánvalóan kétértelmű, aszerint, hogy a "döfi" ige-e vagy névszó; (mindkét esetben állítmány). Ha ige, az ez másra utal, mintha névszó, és persze azért is döfi, azaz jó, ami történik, mert ez már döfi, azaz szúrja azt. Az esik jól, ami jól csinálódik. Csinálódik, hiszen a rituális eseményben nincsen igazi cselekvés, igazi cselekvő. Aki csinál, szenved is, enged is, sőt: a csinálódás nem is aki, inkább ami: személytelen. A torreádor válik személytelenné, élvezi a személytelen előállását és annak élvezését aposztrofálja szavaival. Az ez pedig nem a női nemiszarv, hanem az az az, amit Groddeck nyomán Freud németül "es"-nek mondott és tudattalannak vélt. Körülmagyarázva: Angolul latinból kölcsönözve "id"-nek fordítják, ez a latin szó adja gyökerét az "id-entitás" vagyis az "az-onosság" szónak. A torreádor persze, amikor azt aposztrofálja, ami történik, feltehetőleg nem etimologizál, (Így az olvasótól-hallgatótól sem kell elvárni ilyesmit). Számára az ez a saját nemiszarvára vonatkozik és mivel nem maga a szerv döf, arra a tudattalanra, amelyik csinálja, amelyik a beszélő én számára mindig az, kivéve akkor, amikor valami az-zal szembesül, akkor a "saját" az kénytelen-kelletlen ez-zé válik.

A sport elveszíti jellegét, ha nem tudják a résztvevők, hogy csak sport, csak játék, nem komoly, nem vérre megy, (ahogy mondani szokás). A lovagi torna azért nem (volt) harci párviadal, mert a vesztes is fel- és békésen odébbállhatott. Ha viszont ez már (valóban) döfi, a játék mindig vérre megy és a döfő, nem a döfött áll többnyire odébb, s ha a döfött teszi, akkor nem tudhatja, szabadon-e vagy terhesen. A nemes sport olyan esemény, amelyik csak az emberi viszonylatban lehet sport, a sport pedig maga jellegénél fogva kétértelmű.

Egy jeles etnológus, Gregory Bateson állította, hogy a játék (szemiotikusan) jelződik már az állatoknál is, azok is játszva tanulnak: jelzett különbség van kutyáknál a harapás és a harapdálás ("bite" és "nip") között. A sportra viszont az jellemző, hogy (minden ún. elvaduláson innen is) valami harmadik: nemcsak játékos harapdálás, amikor nem komoly harapás, hanem valami - ha nem is vérre - lélekre menő viadal. (Mint valószínűleg mindenre, az épp adott értelmezésre is van kivétel. Angolul van vérre menő sport "blood sport", legalábbis Agatha Christie Mrs. Marple nevű hölgye így aposztrofálja a vadászatot. Ennek viszont az a valószínű magyarázata, hogy angolul a "sport" a "játék" egyik szinonimája. A Lear király-ban így lehet az ember, magyarul lehetetlenül, "sport of the gods", "az istenek sportja".)

A torc tehát nem is a nyelvet forgatja fel, sőt nem is a nyelviséget, hanem - mindig egy-egy nyelv szükséges közegében, a nyelviségre utalva - a nem-nyelvi gondolkodás és érzés nyugalmát, a tapasztalás és az élmény maga-magával adódó biztonságát. Nyújt azonban egyféle védő kart is, amelybe talán nem lehet kapaszkodni, fogódzkodni, mert a karhoz tartozó kéz úgy fogja az embert, ahogy tarkója bőrénél megragadva anyaállat és ember emeli a kiskutyát. Az az enyhén villanyzó és nem egészen értett felismerés ez, amelyik az "Értem!" benső felkiáltását megelőző ráérző értés.

Ebben hasonlatos a telített torc a telített költői szövegrészhez, amit nem lehet elégszer olvasni-mondogatni, minden alkalommal villanyütésszerűen hat. Hadd hozzak angol példát, hogy a fordítás problémáját együtt érzékeltethessem. "Kizökkent az idő, oh kárhozat, / Hogy én születtem helyre lökni azt" (Hamlet, Arany János fordítása). Az angol - "The time is out of joint, oh fearful might / That ever I was born to set it right" - nem kárhozatról szól, hanem "félelmetes hatalom"-ról. Ha valamire általában rájátszik, az Krisztus a

Gecsemáné-kertjében, vagyis a keresztre. Amire konkrétan játszik rá, az egy végtag kificamodása, nem kizökkenése, amit helyre kell tenni, vissza kell igazítani, bár lehet bármi összeillesztett dolog kimozdulása, szétesése. Továbbá: a kificamodottság, a kimozdultság állapotára, létállapotra történik utalás, nem arra, hogy mi történt. Magyarul talán nem is kifejezhető ez, hiszen az ún. létigét ilyen helyzetekben nem szokás, sőt nem lehetséges használni. "The time is out of joint", vagyis "Az idő van a kificamodottság állapotában" avagy "Az idő horonykötése kimozdult/szétesett", és a kificamodottat, a szétesettet kell most egy félelmetes hatalom nyomására visszailleszteni, a helyére igazítani. Mivel az idő nem hasonlítható sem a bokához, sem a horonykötéshez, a szövegrész nem mondható metaforikusnak, ha a metafora hasonlat. Abszolút metaforának (Blumenberg) sem mondható azonban, olyannak, amelyiknek nincs és nem is lehet szószerinti, közvetlen kifejezése, hiszen az "out of joint" egyaránt jelent kificamodást és horonykötésből kimozdultságot, s a szegény elme mindkét fajta jelentést alkalmazza az időre utalás összefüggésében, anélkül hgoy fogalmilag egységesíthetné őket: az egyesítés örökre - vagyis ismételten újra meg újra - egyszeri marad, ezért örökösen - örök ismétlődésben is - mindig friss, hirtelen, megrázó. Hirtelen, mert hír-telen, ugyanis nincs és nem lehet fogalmi híre, amelyik megelőzhetné.

Amennyiben (és csak amennyiben) "a poézis az emberiség anyanyelve" (Vico, Rousseau, Hamann, Herder), a torc az emberi anyanyelviségnek jellegzetes jelződése. Csak azóta van átvitt értelem, amióta szószerinti, csak azóta szószerinti, amióta átvitt, ahogy az igazat mondás a hazudással fedeződött fel, a hazudás az igazat mondással, s a kisgyerekek még egyikre sem képesek, ők csak beszélnek, mondják, amit mondnak. (Az álcázás, a mimikri pedig sem az egyik, sem a másik, legfeljebb hazugságnak értelmeződik, lásd a kaméleont vagy Trisztánt.)

Wing-Tsit Chan írja egyik kommentárjában a (Kr. e. 5/4? századi) A közép tanáról:

A mondatot, hogy "Az emberség az ember"

[megkülönböztető sajátsága], idézik talán

leggyakrabban az emberség (dzsen) témájánál.

Kínaiul: "dzsendzsen", az első dzsen emberséget

jelent, a második az emberre utal. Nemcsak torc,

hanem az emberség konfucseánus fogalmának egyik

jelentős meghatározása, mivel a konfucseánusok

számára az emberség erénye mit sem ér, ha nem

valóságos emberi viszonylagokban adódik. Ezért

határozta meg Cseng Hszüan úgy: "együtt élő

emberek"; ehhez a meghatározáshoz tértek vissza a

Csing dinasztia (1644-1912) tudósai a Szung

dinasztia neo-konfucseánusai elleni lázadásukban,

akik a dzsent elmeállapotnak értelmezték.

Érdekesnek mondható, és nemcsak a torcról szólás összefüggésében, hogy az emberséget az egyik jelentős gondolkodói hagyományban torccal jelzik. Része ennek az érdekességnek, ha meggondoljuk, hogy egy-egy telített torc talán csak elmeállapot, ám talán - Csung Hszüan értelmezését figyelembe véve - folyamat is, (ön)tevékenység. Ha a dzsen, az emberség: együtt élő emberek, a magyarra lefordíthatatlan torcról: "dzsen dzsen" csak metaforikusan mondhatnánk, hogy egy-egy emberben együtt élő emberek. Mondhatjuk viszont egyenes értelemben, hogy a telített torcokra jellemző egybehangzó széthangzás emberi elevenség.

Egy-egy torc vagy torc-csoport persze nem költemény, nem vers. Még a legjobb torc sem varázsol egy-egy szövegből verset vagy akármilyen jelentős (szó)művet. De hiszen nem is ennek állításáról volt itt szó. Inkább csak arról, hogy az emberségnek egyaránt jele a költészet és a torcolás, hagyományos szóval: a szójáték. És arról, hogy míg az üres szójáték megfelel a hagyományosan elítélt fajtalankodásnak, a csak múló kéjérzésért közösülésnek, a telített szójáték, a telített vagy sűrű torc érezhetően mindig vérre és lélekre megy, mint az igazi költészet és mint szerelmesek barlangjában - létezés porondján - a nemes sport. (Ott kerül sor a héja-nászra is.)

4.

Végül még egy kérdésről, a torc további vetületeiről, egész röviden.

A torc, erről már többször szó volt, inkább a viccre hasonlít, ezért is lehet leszólni, a németben is, ahonnan a "szójátékot" kölcsönöztük. Angolul bízvást lehet mondani: "It's a great pun", vagyis "Nagyszerű torc". Magyarul viszont, ahogy németül, a legjobb vicc is csak vicc, s a legjobb szójáték is csak (üres) játék a szavakkal. Holott miért is játszunk, ha játszani van kedvünk? Honnan ered hozzá a kedv?

A viccről Freudnak van egy ismert tanulmánya, taglalja benne annak mind technikáját, mind funkcióját. A technikát mindenekelőtt a sűrítéssel magyarázza, a funkciót a társadalmi megengedhetőséggel. Freud ugyanis elsősorban az ún. disznó vicceket vizsgálja, (ennek a viccfajtának németül külön neve van: "die Zote"). Sok érdekeset mond róluk, viszont eléggé nyilvánvaló, hogy nem minden vicc szexuális témájú, sőt a vicc technikájának vizsgálata során maga Freud is említ egyértelműen nem szexuális témájú vicceket. Őt a vicc a tudattalan viszonylatában érdekli, s ezért, úgy tűnhet, helyesen elégedett meg azzal az általános funkcióval, mi szerint a vicc arra szolgál, hogy ki lehessen mondani olyan dolgokat, amelyeket általában - társadalmilag - nem szabad. Szerinte a tudattalan a megszólalás érdekében fordul a vicchez.

Ezt figyelembe véve mondhatjuk, hogy a torc olyan dolgok kimondását teszi lehetővé, amelyeket általában - nyelvileg - nem lehet. Ha egy-egy vicc poénja torccal működik, ami előfordul, és ha az a vicc olyasmiről szól, ami társadalmilag tiltott, legalábbis az ún jó társaságban tabu, a vicc akkor is azért hat, ha hat, mert olyasmit mond ki, amit nyelvileg másként nem lehet, ami, mondjuk, létezésileg »tabu«. A jó torc a létezést, a létező szavakat-szóhasználatokat szétzúzva, a szétzúzás pillanatnyi folyamatában ad módot arra, hogy beleérezzük magunkat a létbe, abba, ami akkor is van, ha nem létezik. Ez számunkra, emberek számára irgalmatlanul fontos, hiszen aki meghalt, az sem létezik és mégis van. Mennyire másként és mégis mennyire úgy, mint Lear király. Mennyire úgy, hiszen számunkra van, és mennyire másként, hiszen Lear sohasem létezett.

A torc a létező szavakat-szóhasználatokat zúzza szét. Az üres torc magáért az összezúzásért, a telített torc valami egyébként kimondhatatlan megérzése, sőt talán megértése érdekében. (Gyerekek nagyon élvezik a rombolást, például a kockákból nagy nehezen összerakott építmény összedöntését, vajon miért? Erre az üres torccal játszók védelmében érdemes felfigyelni: gyerekesek-e vagy gyermekiek?) A torc sokakat idegesít, valószínűleg azért, mert nyugtalanítja őket; akiket pedig nyugtalanít, feltehetően azért, mert a megsemmisülés érzését provokálja bennük. »Kihúzza alóluk a szőnyeget«, a nyelv biztosnak hitt, biztosként használt szőnyegét. Ettől elveszítik egyensúlyukat, és annál inkább, minél biztosabbnak hiszik, biztosabbként használják »a« nyelvet - ami persze csak az a nyelv, amit ők használnak, ahogy ők szokták meg a használatát.

Vannak, akik félnek, akár irtóznak is a hullámvasúttól, és vannak, akik élvezik. Ebből sem, abból sem érdemes karakterisztikai következtetésekre bátorodni, hiszen beidegzettségekről van szó; felfigyelni rájuk és figyelembe venni őket azonban hasznos lehet.

A torcolás sok tekintetben olyan, mint az ének, véltem elébb, most viszont valami többet kell mondani arról, hogy miként más, sőt miként tűnik az ének ellentétének. Két szóval: az érzett gondolatiságban. A torc akkor üres, "sekélyes", ha az egymásra vonatkoztatott jelentéseknek semmi közük sincs egymáshoz. Ami történik, az két jelentés beszédhangú egybehangzásának pillanatnyi meglepetése, a Jé! és a Nesze-semmi-fogd-meg-jól. Az ilyen torc is lehet komikus, bár ha igazán az, utána gondolva többnyire találunk mást is, nemcsak más-más jelentésű szavak beszédhangú egybehangzását.

Egy régi Hacsek és Sajó torcban - emlékezetből idézve - például több más is örvénylik: "Hacsek: Tegnap dejeuner-n voltam. Sajó: És mit szólt hozzá a Dezső?" Végül is itt is a nesze-semmi marad, hiszen abból, hogy Sajó nem tud franciául, nem derül ki semmi, amit érdemes-érdekes lenne megfogni. A dejeuner/Dezsőné egybehangzás azonban - ha erőltetett is egy kicsit - tréfás, ahogy a Dezsőné-Dezső kapcsolás is az, hiszen a dejeuner-t nem lehet dejeu-re kurtítani. Ez a kurtíthatatlanság adja a komikum jó részét, no meg az a körülmény, hogy Sajónak, mint Móriczkának, mindenről az jut az eszébe.

A gondolatiság azonban a torcnál, a korábbi taglalások szerint, sohasem elvont, nem a szójelentés szintjéhez kötődik, a telített torcnál pedig sohasem nélkülözi az indulatot, az affektivitást. Az indulat indulás-fölindulás; más, mint az érzelem: affektív érzés, (nem organikus érzet, mint a fájás, a »testi« fájdalom). Más ha valaki érzéssel énekel, más ha érzelmesen, és persze megint más, ha indulatosan.

A jó torcnál az indulat úgy ered - és ami érződik, azért érződik -, mert az egymásra vonatkoztatást sem kikerülni, sem feloldani nem lehet. Marad az egymásra vonatkoztatott jelentések gubanca, csomója, amelynek épp feloldhatatlanságában rejlik a jelentősége. A jó torc gondolatisága ezért érzett: az érzékletes egybehangzást nem lehet fogalmilag feloldani, mint például a cipész ár és a víz ár esetében. A két vagy több jelentés egymáshoz és az egyetlen beszédhangsorhoz ütődve ide-oda rezeg. Nem verődik vissza egymásról véglegesen, nem hal el a felismeréstől, hogy a cipész árnak és a vízárnak nincsen semmi lehetséges fogalmi kapcsolata egymással. Hamlet korábban idézett utolsó szavainak csak növekszik a jelentősége, ha meggondoljuk, hogy a tragédia Hamlet apja nyugtalan és beszédes szellemének megjelenésével kezdődik - ez talán csak kivetülése Hamlet belső nyugtalanságának és beszédes gondolkodásának: "óh az én profetikus lelkem" - és a szellem kikényszerítette bosszú után Hamlet azzal a meggyőződéssel halhat meg, hogy csönd és nyugalom következik: Fortinbras uralkodjék békében, többről ne legyen szó.

A sűrű, a telített torcnál tehát az ugyanegy beszédhangsorról visszaverődő szójelentések egymáshoz ütődéséből indul az indulat, no meg abból a hozzájuk adódó tréfás felismerésből, hogy ez az egymáshoz ütődés, elkerülhetetlen a világban. Annak ugyanis valós részét képezi a maga esetlegességében adott nyelv is, ahogy azok a dolgok-viszonyok is a részei, amelyekre - méghozzá egymásba bogozódottságukban - gondolni kell. Ez a tréfából Vénuszként előbukkanó felismerés egyszerre kényszeres és felszabadító. Kényszeres, hiszen olyasvalami felismerése, amitől nem lehet megszabadulni, és felszabadító, hiszen valami valóságos helyzet, állapot és folyamat ismerete, olyan ismeret, amelyikre szükségünk is van, amennyiben lehetővé teszi, hogy a számunkra az egyik lehetséges szabadsággal éljünk, ahogy Izolda élt vele a tűzpróba idejében.