Alföld - 49. évf. 3. sz. (1998. március)
'78/'97
"Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön."
(Pilinszky János: Téli ég alatt)
Télvíz
Meg kell tartanunk a tavalyit,
ez volt a tél kezdete, semmi
Istenem!, hányadik tél kezdődik így,
hogy marad ugyanaz a télikabát,
nem is túl érdekes; csak legyen...!
Az ember azért egy s mást kinő,
szakad tagba, szakad kabátja,
elfoszlik, elkoszolódik élete stb.;
csak kísérti a lehetetlent,
aztán föladja, vagy vissza, apjára
az elviseltet, és egy másik
elhordandó már rajta. (Egyre hosszabb
tartamok, és rövidülő Szentesték.)
Egy angyali tekintet ezt mesének
láthatja -, alakok nélküli
behavazott tájnak, fehérterepnek -,
idétlen nagykabátok, bizományban...
Bizományba'? Ugyan mit ér, akár az
égieknek is, a felvehetetlen...?
Na, és az egymáshoz való viszonyuk,
a dohszagú szekrényben, vagy kint
valahol az utcán...? Üres markunknak
képlete?, fátyolos tekintet?
Nélkülünk szállnak fel a villamosra,
ilyest találunk ki, és várunk közben,
a miénk hátha nem; betegtekintet.
Mennyiféle útja van a látásnak!
És ahol mind végződik, egy néptelen
téli táj, ahol borul az elvárás...
Valami bűvölet állítja
emlékeinket helyre ott; mintha már
a tükrön túl volnának, készen
a szépre. Mondjuk konzerv nyílna,
vagy időt igazítna... ki is?
Nincs idő, apánkat, anyánkat
nem láttuk meztelen, hiába
világított fű, fa, harmat, irgalmatlan ég.
Maradunk innen. Lépcsőfokok,
az első, az utolsó, föl, le,
majd megint föl, megint le, és így tovább.
Nevezzük öröklődésnek, szám-
üzetésnek, vagy küldetésnek?
Mi értelme? Aludna létünk,
mint a többi tárgynak léte, úgy.
Ahogy voltunk, ahogy leszünk. Nem
is igazából, nem is tévedésből...
Mint egy télikabát a nyitott
ablakba dobva, télvíznek idején.
Álomtorzó
Elnyújtózó női test az alkony párkányfényében;
salétromos fal és penészzöld függöny, artéria
vad lüktetése, fogadkozni kell, feledhetetlen!
Oda a pillanat, őt már nem lehet választani -,
csak találomra, volna vérszegény ég ajándéka
épp' őt nézni s figyelni, ilyen meztelennek látni;
egy szál, kívülállóként, hívdühvel és gyanakvóan,
miként egyensúlyozhat e keskeny, vetetlen álom!?
Az egyik keze kendőt tart, másik várakozóan
s dögunalommal az ablakszárny magasába lendül.
Élveteg tény s az elmének tükre közt ő az arány
maga, akarattalan, menthetetlen, kimenekül...
Miért menekül e hypo- és ecetszagú térből?
Hiszen pillantásának nincs kényszerítő körülmény.
A saját hangja zárja ki e kínból, e hűségből.
Déltájt
Kifordult zseb, 'hogy te segíteni tudnál
e világon, magadon. Öklöd a szádban, déltájt,
napverte szájhasadék, külön, vérökölgubanc.
Mi mentene, régóta nem érdekel, túl tétova,
túl határozott vagy túl szűzies az ajánlat.
Hogy volna valami ködpont, fenn, a lépcsőházban;
egy ajtó, egy gallérzár, egy mozdulat, egy kéz,
ami nem ad semmit. Nem hiszed, hogy adna, így te.
De azért légy résen, hunyorgó szemben verőfény.
Kitörési kísérlet
Megtörténni, gondoltam, csak a düh
ismétlődő rohamaiban szabadna;
nekem gond ne legyen a "szánalmas" szó,
mondjam csak, "Istenem, szánj meg engem!
Hadd utálkozzak!" A mocskos ágynemű
gyűrődéseiben egyedül könyökölni,
átkokkal kivárni a televízió
sercegését és köpni az egészre,
aztán elnyomni a csikket a tollpaplanba -
Nem emlékezni arra, volt szív, mi
öntudatra ébresztett, azaz kínzó
állhatatosságra... Kinek hiányzott ez?!
Szállna a füst, mint valami keringő
dallama, az éjszakai kitörésben -
Maholnap
Mit meg nem tehetsz, ne tedd.
Azért, mondd csak, maholnap.
Egy alkalmazott gyerek
könnyű keze mozdulna -,
haláli egyensúlya
tart meg (elenged, felszed).
Napfényre kerül, minden
elgondolásod mögött
hogy egy vádló idegen
áll -, ide téged ez köt
(akit önmagad küldött).
Az ítélet kegyetlen.
Elúnod magad tétlen.
Alkalmazhatatlan lett
számodra a félelem.
Attól se "bolond", se "szent",
ha zuhansz, már nem lehetsz.
Nincs semmi, ami érdem.
Nincs, ami érdemleges...,
elárul a fájdalom.
Eléggé nevetséges.
Mikor 'hát felejthető,
mi, akkor megérthető.
Kérded, mit érts sorsodon?
A gyanúper, szereplő
nélküli magány, bűneset
nem létezhet. Ám végsőn
társaságod mégis kezed.
Az én sorsom? Kérdezed.
Akárha a gyík egy kőn -