Alföld - 49. évf. 3. sz. (1998. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Solymosi Bálint

Lépcsőfokok

'78/'97

"Akár a kő, olyan vagyok,

mindegy mi jön, csak jöjjön."

(Pilinszky János: Téli ég alatt)

Télvíz

Meg kell tartanunk a tavalyit,

ez volt a tél kezdete, semmi

Istenem!, hányadik tél kezdődik így,

hogy marad ugyanaz a télikabát,

nem is túl érdekes; csak legyen...!

Az ember azért egy s mást kinő,

szakad tagba, szakad kabátja,

elfoszlik, elkoszolódik élete stb.;

csak kísérti a lehetetlent,

aztán föladja, vagy vissza, apjára

az elviseltet, és egy másik

elhordandó már rajta. (Egyre hosszabb

tartamok, és rövidülő Szentesték.)

Egy angyali tekintet ezt mesének

láthatja -, alakok nélküli

behavazott tájnak, fehérterepnek -,

idétlen nagykabátok, bizományban...

Bizományba'? Ugyan mit ér, akár az

égieknek is, a felvehetetlen...?

Na, és az egymáshoz való viszonyuk,

a dohszagú szekrényben, vagy kint

valahol az utcán...? Üres markunknak

képlete?, fátyolos tekintet?

Nélkülünk szállnak fel a villamosra,

ilyest találunk ki, és várunk közben,

a miénk hátha nem; betegtekintet.

Mennyiféle útja van a látásnak!

És ahol mind végződik, egy néptelen

téli táj, ahol borul az elvárás...

Valami bűvölet állítja

emlékeinket helyre ott; mintha már

a tükrön túl volnának, készen

a szépre. Mondjuk konzerv nyílna,

vagy időt igazítna... ki is?

Nincs idő, apánkat, anyánkat

nem láttuk meztelen, hiába

világított fű, fa, harmat, irgalmatlan ég.

Maradunk innen. Lépcsőfokok,

az első, az utolsó, föl, le,

majd megint föl, megint le, és így tovább.

Nevezzük öröklődésnek, szám-

üzetésnek, vagy küldetésnek?

Mi értelme? Aludna létünk,

mint a többi tárgynak léte, úgy.

Ahogy voltunk, ahogy leszünk. Nem

is igazából, nem is tévedésből...

Mint egy télikabát a nyitott

ablakba dobva, télvíznek idején.

Álomtorzó

Elnyújtózó női test az alkony párkányfényében;

salétromos fal és penészzöld függöny, artéria

vad lüktetése, fogadkozni kell, feledhetetlen!

Oda a pillanat, őt már nem lehet választani -,

csak találomra, volna vérszegény ég ajándéka

épp' őt nézni s figyelni, ilyen meztelennek látni;

egy szál, kívülállóként, hívdühvel és gyanakvóan,

miként egyensúlyozhat e keskeny, vetetlen álom!?

Az egyik keze kendőt tart, másik várakozóan

s dögunalommal az ablakszárny magasába lendül.

Élveteg tény s az elmének tükre közt ő az arány

maga, akarattalan, menthetetlen, kimenekül...

Miért menekül e hypo- és ecetszagú térből?

Hiszen pillantásának nincs kényszerítő körülmény.

A saját hangja zárja ki e kínból, e hűségből.

Déltájt

Kifordult zseb, 'hogy te segíteni tudnál

e világon, magadon. Öklöd a szádban, déltájt,

napverte szájhasadék, külön, vérökölgubanc.

Mi mentene, régóta nem érdekel, túl tétova,

túl határozott vagy túl szűzies az ajánlat.

Hogy volna valami ködpont, fenn, a lépcsőházban;

egy ajtó, egy gallérzár, egy mozdulat, egy kéz,

ami nem ad semmit. Nem hiszed, hogy adna, így te.

De azért légy résen, hunyorgó szemben verőfény.

Kitörési kísérlet

Megtörténni, gondoltam, csak a düh

ismétlődő rohamaiban szabadna;

nekem gond ne legyen a "szánalmas" szó,

mondjam csak, "Istenem, szánj meg engem!

Hadd utálkozzak!" A mocskos ágynemű

gyűrődéseiben egyedül könyökölni,

átkokkal kivárni a televízió

sercegését és köpni az egészre,

aztán elnyomni a csikket a tollpaplanba -

Nem emlékezni arra, volt szív, mi

öntudatra ébresztett, azaz kínzó

állhatatosságra... Kinek hiányzott ez?!

Szállna a füst, mint valami keringő

dallama, az éjszakai kitörésben -

Maholnap

Mit meg nem tehetsz, ne tedd.

Azért, mondd csak, maholnap.

Egy alkalmazott gyerek

könnyű keze mozdulna -,

haláli egyensúlya

tart meg (elenged, felszed).

Napfényre kerül, minden

elgondolásod mögött

hogy egy vádló idegen

áll -, ide téged ez köt

(akit önmagad küldött).

Az ítélet kegyetlen.

Elúnod magad tétlen.

Alkalmazhatatlan lett

számodra a félelem.

Attól se "bolond", se "szent",

ha zuhansz, már nem lehetsz.

Nincs semmi, ami érdem.

Nincs, ami érdemleges...,

elárul a fájdalom.

Eléggé nevetséges.

Mikor 'hát felejthető,

mi, akkor megérthető.

Kérded, mit érts sorsodon?

A gyanúper, szereplő

nélküli magány, bűneset

nem létezhet. Ám végsőn

társaságod mégis kezed.

Az én sorsom? Kérdezed.

Akárha a gyík egy kőn -