Alföld - 49. évf. 3. sz. (1998. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Füzi László

Lakatlan sziget

(Könyvek és mondatok) 1997. május: utazás, utazás, utazás... Utazni sokféleképpen lehet, lehet úgy, hogy az ember az utazás minden mozzanatát átéli, s csak az utazás kedvéért utazik, lehet úgy, hogy célja van (az Akropolisz látványáért bármikor visszatérnék Athénba), s lehet úgy, hogy az utazás az ember életének részévé válik, amikor magát az utazást észre sem vesszük, csupán mennünk kell, mert valami fontos vagy fontosnak hitt munka azt követeli meg, hogy utazzunk. Számolom a napokat: ha a hónapot tízes egységekre bontom, akkor is azt látom, hogy a tízből hat napot távol töltöttem, volt úgy, hogy csak aludni tértem haza, s másnap már indultam is tovább. Semmi rendkívüli nincs ebben, más is ezt teszi, őrült századvégi rohanásban élünk, mindenki siet, rohan valahova, csak a maga kérdései elől nem tud elmenekülni, azt cipeli magával folyton. Májusban meg mintha különösen jól esne a rohanás: zöld az ország, zöld mindenütt, mintha a Lakatlan Sziget is Zöld Szigetté változna, a hirtelen méllyé vált színeket nem lehet nem észrevenni. A magam szigetéről azonban az utazások közben sem lépek ki: másik szigetlakókkal találkozom, olyanokkal, akiket becsülök, akik szintén a maguk szigetén élnek: meglehet, azért is becsülöm őket, s talán ők is engem, mert rátaláltunk a magunk világára, megteremtettük a magunk szigetét. A találkozások előtt azonban még könyvek és mondatok, merthogy a folyamatossá váló utazásban, s a folyamatos utazásban megteremtődő elbizonytalanodásban (hol van már a napi ritmus, az élet és az olvasás állandóan remélt ritmusa) előbb csak a mondatok találják meg az embert, később a mondatokhoz egy-egy könyv is társul...

"Abban a percben, amikor Mary Pickford elájult, odalent az Egyenes utca és a Széles út sarkán, a Negyedik Presbiteriánus Templom paplakjában Clarence Arthur Wilmot tiszteletes érezte, hogy elhagyják hite utolsó atomjai. Félreismerhetetlen érzés volt, mélyről fakadó megadás, sötéten csillámló buborékok felfelé illanó gyöngyfüzére." Ezekre a mondatokra Updike Isten velünk vonul című regényében bukkantam rá, s egyből megragadott határozottságuk, szépségük, s minél többet olvasgatom őket, annál szebbnek tűnnek. Valahol a nagyságnak azt a félreismerhetetlen sajátosságát érzem rajtuk, mint amit éreztem a Száz év magány sokat idézett első mondatán is. De az a nagyság, amit ezek a mondatok kifejeznek, nem az irodalom nagysága, hanem inkább az életé. Regényében Updike olyan korhoz tért vissza, Márquezről nem is beszélve, amelyikben még léteztek az egész életet meghatározó, egzisztenciális (a személyiségre vonatkoztatom ezt a kifejezést) élmények és döntések, ma talán ilyen élményekre már nem is bukkanhatunk rá, döntésről pedig szó sincs, haladunk azon a pályán, amelyet a közeg kialakított a számunkra. Azt hiszem, különösen fontos erre most felfigyelnünk, hiszen itt és most szinte az egész társadalomnak kellene átalakulnia, a kis és nagy rendszereknek, mindennek, az egész életünknek. Ehelyett pedig csak sodródunk, sodródunk, az egyik évből a másikba menekülünk, azt hisszük, hogy így kibekkelhető az, aminek egyszer mindenképpen meg kell történnie. A nagyságnak semmi jelét nem látom abban a világban, amelyikben az életemet élem, inkább csak a kisszerűségek és a megalkuvások tűnnek a szemembe. (Updike egyébként hónapok óta kísér, Kundera mellett ma ő a magyar könyvpiac legfelkapottabb szereplője - természetesen csak a szépirodalomról beszélek, más műfajokban jóval az övékénél jóval nagyobb példányszámok érhetők el. Az élet alkonyán című elbeszélés-kötetét lassan, megfontoltan olvasom, az elbeszélések elolvasása között akár két-három hét szünetet is tartok. Érdemes kivárni az időt, ezek az elbeszélések az olvasójukban ugyanis tovább érnek-érhetnek. Korábban Updike-ot keményebb írónak tartottam, olyannak, aki utálja az őt körülvevő világos, s utálatának hangot is ad. Ezeknek az elbeszéléseknek az írója valóban nagyon ismeri az őt körülvevő világot, de már nem ez érdekli, hanem a lélek, az emberek lelke. Mintha egy századvégi Csehovot olvasnánk, amerikai környezetbe helyezve a figuráit. S éppen ez mutatja meg azt, hogy a külső világ hatalmas és szinte értelmeztethetetlen változásai ellenére milyen keveset változott maga az emberi lélek. Hogy el tudják rontani Updike hősei is a maguk életét, s mennyire nem tudnak semmit sem kezdeni vele. Van egy elbeszélése, A hajóút címet viseli: remekműnek érzem, szinte remeg bennem minden mondata. Egyrészt vannak - mint ahogy minden Updike elbeszélésben vannak - az önmagukkal mit kezdeni nem tudó középosztálybeli amerikaiak: mire megteremtették a maguk középosztályi létét, eltűnt a szemük elől minden cél, célképzet, elképzelés, másrészt létezik az író finom költészete, az a költészet, amelyik a realitásokon is képes túllépni. Mintha a Cs. Szabó László által megírt aranyhídon lebegve tűnnének el Görögországot - igen, történetesen éppen Görögországot - körülhajózó hősei. Érdekes egybeesés, de még érdekesebb, hogy Updike a fantasztikumot minden törés nélkül képes a maga világába beemelni.)

S akkor más mondatokról. Závada Pál Jadviga párnája című regényét musz-feladatként vettem a kezembe, de már az első mondatok elolvasásakor éreztem, hogy félre kell tennem minden fásultságot, a penzumoknak kijáró utálatot: most megint valódi regényre, olvasmányra találtam rá. Azonnal megéreztem, hogy ritka igényességgel megformált, nyelvi gazdagságával, főképpen pedig karakterével majdhogynem egyedülálló írást tartok a kezemben. A karakter egyedisége könnyen megmagyarázható: a magyar és szlovák nyelv sajátos összeolvadása, egymásra hatása figyelhető meg ebben az akár dokumentum-regényként is olvasható munkában, amely Osztatni Andrásnak a század első felében írott naplójegyzeteit, feleségének, Palkovits Jadvigának a naplóbejegyzésekhez írott kommentárjait, s aztán leszármazottjuk értelmező-magyarázó-kérdő-tűnődő megjegyzéseit tartalmazza. A nyelvi megformáltság is könnyen érzékeltethető az ilyen mondatok idézésével: "Ha máskor kámforillatú Jadvigám mosolya esténkint remélni enged, nőm elővillanó bőrét rozmaringszagosnak érzem, ellenben hajnaltájt, a kínzó testi és lelki vergődés után magunkat kaporszagúnak vélem." Ennek a regénynek a titka azonban mégsem a nyelvben, a nyelvhasználat és nyelvteremtés sajátosságában rejlik, hanem abban, ahogyan Závada Pál a dokumentumanyagot a regény világába beemelte: olvasásakor egyetlen pillanatig sem gondoltam arra, hogy dokumentumregényt olvasok, itt mindvégig a regényt, a bérbeli regényt érzékeltem. Hosszasan lehetne írni arról, hogy a szerző miképpen "emelte meg" a maga dokumentum-anyagát, s arról, hogy ahhoz miképpen került közel, egyben pedig miképpen távolította el magától, itt azonban nem ez az érdekes, hanem az, hogy Závada Pálnak, mint minden jelentős regény szerzőjének, sikerült a valamikori századeleji-századközepi magyarországi szlovák világot, főképpen pedig Osztatni András és Palkovits Jadviga, Ondriskó és Jadviga világát, egymásért való viaskodását, s önállóságuk megőrzéséért folytatott küzdelmét megteremtenie. Ennek a regénynek vannak előképei, magam főképpen Móricz Boldog emberére és Németh László Iszonyára gondoltam olvasásakor, hogy más "ősképekre" ne is utaljak, ám amikor így vagy úgy szóba hozom őket, egyből jeleznem kell azt is, hogy a rokonság felsejlésekor azonnal tudatosulnak a különböződések is. Ha egyáltalán fontosak ezek az utalások, akkor azért fontosak, mert a távoli előképek segíthetik ezt a regényt abban, hogy megtalálja a maga helyét a magyar irodalom hatalmas folyamában. Ennél azonban valóban fontosabb az, hogy a Jadviga párnája vérbeli regény, fogva tartja olvasóját, olvastatja magát, állandó meglepetésekkel szolgál - az olvasónak nem kell törődnie sem a dokumentum-jelleggel, sem az előképekkel, sem a regényíró szuverenitásával, csupán el kell olvasnia ezt a regényt.

(Zugló) Abban is van valami jó, hogy az ember nem megy be a maga vonatával a Nyugatiba, csak leszáll Zuglón, megtesz pár száz métert, de már a Mexikói úton (a város mintha a töltés túlsó oldalán a Hungária körúttal véget érne), itt már csönd van, fák vannak, bokrok, most zöld minden, mintha otthon lennék, s ezért van abban valami jó, hogyha az ember nem megy be a maga vonatával a Nyugatiba, hanem... Zuglóban persze nem vagyok otthon, most viszont megérzek valamit Sándor Iván otthonosság-tudatából. Talán azért is, mert most nem a város felől jövök, s Zuglót nem a várossal való kapcsolatában, hanem önmagában szemlélem. Igazán otthon Zuglóban Sándor Iván van, azt hiszem, ismeri is ennek a mikrovilágnak minden lényeges elemét. Korábban még nem jártam erre, Ivánékhoz eddig az Amerikai útra mentem, most először csöngetek be a korábbitól alig ötszáz méterre lévő lakásba. Pár perc múlva már a teraszon állunk, onnét nézem a kertben lévő rózsabokrot, a fákat, s a szomszéd ház kertjében virágzó gesztenyefákat. Nézzed, mondja Iván, a gesztenyefák őrizte házban írta József Attila a Wallesz Lucának címzett, Áldalak búval, vigalommal kezdetű verset. Azonnal el tudom helyezni magamat, s a történet is felidéződik, annál is inkább, mert Ivánnak a Wallesz Lucával folytatott beszélgetését 1995-ös József Attila-összeállításunkban közöltük. Könnyű megtalálnia bekötött évfolyamban az idekapcsolódó részletet. A verset, mondta Ivánnak Wallesz Luca, József Attila fogadásból írta: "Volt egy közös barátunk, úgy hívták, hogy dr. Nagy Sándor. Műegyetemi tanár volt, volt egy lapja, amely összesen két példányban jelent meg, a Szintézis. Hihetetlenül művelt ember volt, aki már akkor nagy Attila-rajongó volt. Attila folyton ugratta őt velünk együtt. Na, most egyszer mi leültünk, és akkor azt mondta, hogy Attila, fogadjunk, nem tudsz egy szép verset írni a Lucához. Csak mi hárman voltunk együtt akkor. Emlékszem a nagy cserépkályhára. Az elején nagy máriaüveg, amin a tűz átvilágított, megvilágította a nagy parasztbútorokat. Oda volt húzva a fotel. Ott írta ezt a verset." (Zárójelben: az 1995-ös Könyvhéten Faludy Györgyöt kérdeztem, emlékszik-e arra a szalonra, amelyet Wallesz Luca édesanyja, Gyenes Gitta festőművész vitt, s magára Lucára. Emlékezett, vagy ötven éve találkoztak utoljára, mondta. S akkor, áttételesen a Forrás 1995. áprilisi számában, mert a szám, amelyben Iván 1976-ban készített interjúja megjelent, Faludy György verseivel kezdődik. Alighanem ez is a véletlenek és a kapcsolódások természetrajzához tartozik.)

Ivántól sokat és szívesen idéznék. Legszívesebben azonban az Ime hát meglelte című írását másolnám ide. Ebben az írásban a maga, Wallesz Luca, végül pedig József Attila zuglói bolyongásait vetíti egymásra. Bravúros, a véletlen egybeeséseket majdhogynem szükségszerűvé emelő írás, magam azonban azért is őrzöm legkedvesebb "szövegem" között, mert a zuglói bolyongásokhoz, körökhöz hozzákapcsolta a kecskeméti köröket is, ily módon: "S így, miközben - ama körkörös mozgásban - minden eljutva visszajutott, sors (akár nemzettörténet), egy rét lepusztuló és újranövő fűszálai, az egymásra rétegeződő lábnyomok néhány utca háromszögletében, az álmok, a folyamatos vonatkattogás, a zuglói utcák akác- és gesztenyefáinak sorai pedig összekapcsolódtak (akár) a kecskeméti utcák akác- és gesztenyefáinak soraival is, (ahol azt a szöveget kinyomtatták), nos, miközben ime meglelte... ő nem borzadt el, miként Borges fantomja, mert megértette: bizonyos, hogy nagyon régen álmaiban valóban hallotta ugyanazt a vonatkattogást, nincs kétség, legfeljebb az történik, hogy a vonatkattogást most már tovább álmodja másvalaki..." Önös szempontból azonban mégsem másoltam volna ide ezt a pár sort (bár néha úgy is kellene lenni, élni, olvasni, írni: önös szempontból), az okot pedig (az idézés okát) abban látom, hogy Iván gondolkodásának, s ha lehet így mondani, esztétikájának foglalatát látom ezekben a sarokban. A meghatározottságok és a kapcsolódások, összefonódások számbavétele, rögzítése, esztétikai értelemben is hiteles rögzítése: ezek az ő legfontosabb szempontjai, s ennek formáját találta meg az arabeszkben (mint formában), s az Arabeszkben - mint regényben, s a rákövetkező munkákban, az emberi tudatokat egymás mellé állító Átváltozások kertje címűben, s az emlékezésnek tűnő, de sokkal inkább formát kereső és teremtő Tengerikavicsban. Most is regényt ír: az útkeresők erejével küzd a lehetséges század(ezred)végi regényforma megtalálásáért. Nem tudom másként látni, egyszerre érzelmi és értelmi a formakeresése, másképpen fogalmazva talán úgy is mondhatnám, hogy érzelmi és fogalmi, azaz nem csupán magát az egyetlen (az éppen akkor egyetlen) regényt kell megteremtenie, amelyiknek a világában él, hanem azt a regényformát is, amelyikben még egyáltalán hitelesen lehet megszólalni.

A vonatkattogatás behallatszik az új lakásba is, ezek közül a Szeged-Kecskemét felől jövő vonatok zaja hozzánk is eljut a kertbe, mert hát mi is közel lakunk a vasúthoz, s az ismerős zajok közepette eszembe ötlik: otthon már szedik Iván Zugló-írását, az elhagyott és az új lakásról írottakat. S felötlik a kérdés is: mikor és hogyan is hangolódtam rá Iván világára, gondolkodására? Visszaemlékezve tudatosítom, az első könyv, amelyikben azt mondta, amit mintha magam is gondoltam volna, egy esszékötet volt, az Utunk szabályai éjszaka című. Ez 1981-ben jelent meg, a szerzőt akkor személyesen még nem ismertem, nem is gondoltam-gondolhattam, hogy lesz majd, ami közösen lesz előttünk. A közös munka, s amennyire lehet, a közös gondolkodás a nyolcvanas évek közepén, de inkább végén kezdődött...

Később már a szobában beszélgetünk, az új, a korábbinál nagyobb, de a régit pontosan megidéző dolgozószobában. Hosszan, kimerítően beszélgetünk, úgy, ahogy ezt csak pár emberrel tudom megtenni. Két-három órát ülünk egyhelyben, mire felállunk, el is fáradunk, de néha így is el kell fáradni. Fontos, ám mégis apró kérdésekkel kezdjük a beszélgetést, a lakásvásárlás, felújítás, költözés részleteivel, hogy aztán belezuhanjunk abba a világba, amelyikben mindketten otthon vagyunk. Az irodalminak nevezett élet apró történései, viták, álviták, könyvek, kéziratok, tervek, folyóirat-számok, olvasmányélmények, ahogyan egymásra következnek. Nem oldhatunk meg semmit, mégis, a pár óra, a fél évenkénti pár óra után úgy érzem, hogy megoldódott valami. Legalább mi ketten elrendeztük magunknak a világot, s ez nem kevés...

(Aczél) Egy szál az Ivánnal folytatott beszélgetésből. Előhozom Révész Sándor Aczél Györgyről írott könyvét. Ivánt kevésbé foglalkoztatja Aczél alakja, mint engem, ő megélte Aczél hatalmát, én a jelenséget szeretném legalább a magam számára megérteni. Mintha Révész "mentegetné" könyvének szereplőjét, mintha nagyon is determinikusan fogná fel az egész jelenséget, mintha azt mondaná, hogy a kornak ilyen szereplőkre volt szüksége, és ilyen szereplői lettek, jegyzem meg. Mintha a személyes erkölcsi felelősségről teljesen megfeledkezne. Nézd meg a Háború és béke zárófejezetét, a történelmi szereplők és az alullévők kapcsolatát Tolsztoj ott elemzi, mondja Iván. Hazajőve elolvastam a zárótraktátust: most nem a regény felől olvastam ezt a hatalmas tanulmányt, inkább a magam problémája felől, meglehet, ezért éreztem kicsit idegennek a szöveget. Pár fontos mondatra azonban rábukkantam: Például: "Ha a hatalom forrása nem a hatalmat birtokoló személy testi vagy lelki tulajdonságaiban rejlik, akkor nyilvánvaló, hogy e hatalom forrását az illető személyen kívül, abban a kapcsolatban kell keresnünk, amely a tömegek és a hatalmat birtokló személy között fennáll." Tolsztoj így összegzi a hatalom mibenlétének jogi problémáját, s ezek után kérdezzem-e, hogy mi jellemezte a "hatalmat birtokló személy" és a tömegek kapcsolatát, honnét eredt Kádárék és Aczélék "tömegek fölötti" hatalma? Nem, nem kérdezem, enélkül is világos minden... Ennél azonban fontosabb az, hogy Tolsztoj egy tágabb, "a tér, az idő és az okság törvényeitől" függő meghatározottságot vall. Ahogyan a csillagászat kapcsán "le kellett mondanunk a térbeli mozdulatlanság tudatáról, és el kellet ismernünk azt a mozgást, amelyet nem érzékelünk", ugyanúgy kell "lemondanunk a tudatunkban élő szabadságról, és el kell ismernünk azt a függőséget, amelyet nem érzékelünk" - mondja. Meglehet, igaza van, ezt a tágabb értelemben vett meghatározottság ugyanis egyetlen pillanatig sem zárja ki annak a választásnak a tényét és lehetőségét, amelyik eldönti, hogy ki melyik oldalra áll. (Na, tessék, már megint az Updike könyvében feltűnő radikális döntéshez jutottam el.) Feltehetően ezért is dühített fel mindaz, amit Agárdi Péter írt a Révész-könyvről. Nem szó szerint, csak a lényegét nézve idézem: Agárdi elismeri, hogy a nyolcvanas évek "rendszert támadó" megnyilvánulásai a reform, és az átalakulás irányában hatottak, s elismeri azt is, hogy a rendszer ellenállásának következtében soka szenvedtek el méltánytalanságokat, de az erkölcsi tartást azoktól - maguktól - sem tudja elvitatni, akik a "világszocializmus ügyének" adott állása közepette a szűkre szabott mozgásteret próbálták biztosítani. Úgy gondolom, ezen a ponton nincs igaza: soha sem a "világszocializmus ügyéről", hanem az adott hatalmi viszonyokról volt szó, apró, kisszerű, mások emberi méltóságát semmitvevő taktikai játékokról, s ezzel akkor mindenki tisztában volt: azok is, akik felül és azok is, akik alul voltak. Áttételesen, de ugyanezt mondja Richard Pipes is az orosz forradalomról írott hatalmas történeti munkájában. Az "objektív körülmények", mondja, nem cselekszenek, "ezek csak háttérül szolgálnak a szubjektív döntésekhez, amelyeket a politikában és a háborúban hivatásosan tevékenykedő emberek viszonylag kis csoportja hozott meg. Az események csak visszatekintve látszanak elkerülhetetlennek. A dokumentumok, amelyeken az itt következő történet (mármint az orosz forradalom története - F. L.) alapszik, azt mutatják, hogy az egyének hajszolják saját érdekeiket s követik vágyaikat, és képtelen vagy nem hajlandók figyelembe venni mások érdekeit." Értsen belőle az, aki érteni akar. Révész erősen determinista, s ezért minden irányba engedékeny, s mintegy mentegető felfogásával Nádas Péter is szembefordul a Nappali Házban megjelent írásában. "A kádárista túlélési stratégiának ma már nem a realitása vagy a szükségessége a kérdéses, hanem ma és már akkor is a működési mechanizmusa és a morálja. Nem az a kérdés, hogy lehetett-e másként működtetni, hanem az a kérdés, hogy miként működött, a működése milyen maradandó nyomokat hagyott, s vajon tisztességesen cselekedtek-e, akik működtették, illetve az erkölcstelen cselekedetek rendszerétől nem torzult-e visszafordíthatatlanul a jellemük. Ha valamiről azt mondom, hogy nem erkölcsös, azzal még nem vonom kétségbe a realitását. Viszont egy dolog puszta létezése és működtetése még nem biztosítéka a dolog erkölcsösségének"... Ennyi, s talán mondhatom, Révész Sándorral éppen ezért vitatkoztam a könyv kecskeméti "bemutatóján": ő mintha szükségszerűségben, én pedig az erkölcsösségben mértük volna meg a történelmet. Nyilván nem ok nélkül tettem így: napi olvasmányaim szinte mindig az erkölcsösség körül forognak. Vekerdi László például Németh Lászlót interpretálja, így: "Nem szabad átvenni az ellenség galád harcmodorát, hirdeti. A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni, s ezt kell szembeállítani az erőszakkal".

Nádas Péter írása kivételes produktuma az újabban keletkező Aczél-irodalomnak. Terjedelmét tekintve lassanként nagyobb kötetet lehetne összeállítani a Révész-könyv kapcsán megszületett írásokból, mint amekkora maga a könyv. S mennyi esetleges, a legkülönbözőbb szempontokat elegyítő írás. Nádas viszont elvi szintre emelkedve írta meg a maga tanulmányát (előzményei ott vannak korábbi munkáiban, a maguk konkrétságában, hiszen rengeteget vitázott az aczéli kultúrpolitika csinovnyikjaival, s az Aczéllal történt találkozásait is megírta egy finoman frivol, csúfondáros, a levélváltásaikat kísérő emlékezésben, s természetesen áttételesen is) s így mond könyörtelen ítélet a könyvről, de nem is csak a könyvről, hanem inkább magáról Aczélról. Merthogy nem is a könyv az érdekes, hanem még mindig Aczél. Valójában azonban mégcsak Aczél alakja sem érdekes, s ezt éreztem magam is, amikor a könyvet olvastam, hanem csak az az érdekes, amit abból a korból magunkban őrzünk, s csak addig lesz érdekes, ameddig azt a kort, annak a kornak a lenyomatát le nem győztük magunkban. Erről beszél Nádas Péter is: "Számomra ... éppen az a feltűnő, hogy Aczél György tevékenysége már halála pillanatában is alig érdekelt valakit. Ennek oka valószínűleg nem csupán az átalakulást kísérő szükségszerűen tömeges árulás, hitszegés, szégyen és a mindezekből következő általános ignorancia. Ellenkezőleg. Az általános ignorancia Aczél Györggyel kapcsolatban is annak bizonytalanságát jelzi, hogy akkor most az illegalitásból előlépve miként kell nyilvánosan úgy döntenem, hogy a folyamatosság ne szakadjon meg teljesen, vagy miként tarthatom fenn a folyamatosság látszatát... Amikor a magyar választópolgárok többsége a reformisták bázisára támaszkodó szocialistákra adta a szavazatát, akkor jól megfontolt érdekeitől vezérelten az emlékezet-kihagyás folytonosságára szavazott. Amikor a demokratikus ellenzék szimpatizánsainak körére alapozott párt koalíciós partnerként csatlakozott a hivatásos amnéziások szervezett rendjéhez, akkor óhatatlanul deklarálta, hogy neki is van mit felejteni". Aczél kora így nő át a mi korunkba, gondolkodása így van jelen a mai politikában és közéletben. De csak ott. Az életnek ugyanis vannak már olyan területei, amelyeken Aczél György neve, szelleme nem említődik. Nem az a baj, hogy vannak ilyen területek, hanem az, hogy a politika és a "civil" társadalom között már megint szakadék tátong.

Nádas Péter véleményt mond Aczél szerepjátékairól, pózairól is: "Viselkedésében nem volt semmi színészi. Hiszen nem volt mit megmutatnia." Ennyi, többet talán nem is kell idéznem.

(Palics) Nem tudom, hányszor utaztam keresztül Palicson: jónéhányszor, Szabadkára, Újvidékre utazva biztosan, megállni azonban csak most álltam-álltunk meg először. Már akkor, amikor a kocsiból kiszálltunk, hogy Tolnai Ottóék háza felől érdeklődjünk, megéreztem, úgy kellen élni, ahogyan itt a fák között, a századelőről megőrződött villákban lehet élni. Mintha az elmúlt évtizedek érintetlenül hagyták volna Palicsot, mindenütt a századelő szellemével találkozunk: a tóparton a széles sétánynál, a tóra épített fürdőnél, a villákban, az erdélyi famesterek által létrehozott népi szecesszióban, a megtervezett, sétányokkal és elkanyarodó utakkal szabdalt parkban. Mintha mindaz, ami ebben a században történt, nem is történt volna meg, Kosztolányiék villája, megannyi más villa társaságában majdhogynem érintetlenül őrzi a múltat. Szinte csoda, hogy az országút két oldalán ennyi minden megőrződött, de hát nem is őrződött meg, az emberek innét is menekültek, nem is egyszer a század folyamán, s a maffia is ráült a telepre. Most éppen felújítja, mert meggazdagodni most éppen a felújításból tud. Volt idő, amikor a tönkretétel szolgálta az érdekeit. Háború volt, pár éve még háború volt, s ha lövések itt nem is voltak, a lelke még őrzik a háborúságot, így aztán itt sem lehet úgy élni, ahogyan élni kellene...

Tolnaiék házát nagy kert veszi körül. A szél keresztül fúj a kerten, a hirtelen jött májusi kánikulában sem érezzük a meleget. A házban könyvek és képek mindenütt: Tolnait az avantgárdhoz sorolják a mai napig, ám teljes egészében bennegyökerezik az itteni hagyományban. Ezt nem a falon lévő könyvek és képek mondják nekem, hanem az írásai. Olvassák el a Kékítőgolyó prózáit: minden írásban érződik a tájhoz való személyes viszony. Hagyományt teremtettek - erre is szükség van -, de kapcsolódtak is a hagyományhoz. Ám most, a palicsi házban minden korábbinál erősebben érzem az itteni régi világhoz való kapcsolódását: mintha a hagyomány jelentene menedéket, kapaszkodót a számára vagy valami mást, de érzem a valamikori világ megőrzésére való törekvését. A munka, az olvasás, a beszélgetés most mintha menekülés is lenne számára. Támadások, méltatlan és indokolatlan támadások kereszttüzében él, érezni, hogy a háború csak a frontokon ért véget, az emberek lelke még őrzi a csatározások emlékét, s a kisebbségi közélet is a fölgerjesztett indulatokat. Sajátos, ahogyan a volt jugoszláviaiság és a kisebbségi lét mindennapjai körül zajló csatározásokba a hazai (úgymond az anyaországi) politikai és irodalmi viták is belekeverednek. Sokakkal beszéltem, sok embert meghallgattam, egyetlen ember volt közöttük, aki nem panaszkodott, s ez az ember Tolnai Ottó volt. Erősen dolgozik, a házat, a kertet hozzák rendbe, szeretnék, ha a palicsi mikrovilág is kiépülne, s olyan lenne, amilyennek egy viharokon, háborúkon átmentett világnak a huszadik század végén felújítva lennie kell. Emögött a szándék mögött egy új kulturális stratégia is felsejlik. Sokan mentek el, keresi velük a kapcsolatot, hiszen tudja, hogy írásaikban, gondolkodásukban a maguk korábban megszerzett tapasztalataikat élik tovább, nem szűntek meg "vajdaságinak" lenni, közben pedig újabb fiatalok is jelentkeznek, úgy érzi, velük kellen "szövetkezni", foglalkozni, együttgondolkodni.

Tolnai a verseiről soha nem beszél, más munkáiról sem, kivételként talán a most formálódó drámájáról ejt pár szót. Most is, pár hete is, Baján, s előtte, Kecskeméten is, Szegeden is, mindig a világáról beszélt. A világáról, s így a jugoszláviai magyar világról, amelyikben egyszerre van jelen a hagyományokhoz való kötődés és a legújabb történések művészi érzékelése. Enciklopédista (lásd: Tolnai-lexikon) és művész egy személyben. Talán az is meglepő, én őt mindig kultúr-teoretikusként hallottam beszélni, arról, hogy a jugoszláviai magyar kultúrának milyen feladatai vannak, mire kellene odafigyelni, mit kellene felgyűjteni, összeállítani, kiadni. Már egy évtizeddel ezelőtt is, a kanizsai írótáborban erre figyeltem fel, témákat ajánlott, előadókat keresett, a magyar kultúra lehetőségeit kutatta. Kísérletező ember, a határokat (nem a valós, a szellemi határokat) keresi állandóan. Visszagondolok a bajai beszélgetésre. Elhíresült kifejezésére kérdeztem rá, arra, amely szerint a jugoszláviai magyar író abban különbözik a többi magyar írótól, hogy neki tengere van. A háború után sem vonta vissza kijelentését, sőt arról beszélt, hogy jó lenne, ha a magyarság szellemi tekintetben új területeket hódított volna meg magának. S arról, hogy az egyetemen megint sok tehetséges fiatal nevelkedik. Állandóan feladatokban gondolkodik, ha rajta múlna, könyvsorozatok, műhelyek születnének s végeznék a maguk munkáját. Kettőnk nagy témája, Benes festészete is szóba került. (Benes nem tudott velünk jönni, ő most Veránkán vezet alkotótelepet.) Benesnek tanítványa volt a zentai gimnáziumban, de velük kapcsolatban nem tudok a hagyományos tanár-diák kapcsolatra gondolni, már csak azért sem, mert ez a tanár-diák kapcsolat hamar felrobbant, s a szellemi barátság került a helyére. Rengeteg közös történetük van, idézik is őket, fontosak, nevettetőek - s jól jellemzik a kort. Tolnai ismerte Benes első munkáit, nagyobbrészt tudja azt is, hogy Benes életének első, Vajdaságban töltött feléből kinél őrződtek meg grafikák, képek. Megpróbálja ezeket fotóztatni, listába vetetni, aztán egy nagy-nagy albumot kellen csinálnunk... S egy kiállítást, ahol a korai és a mostani képeket együtt lehetne látni. S egy beszélgetés is meg kellene szerveznünk, ahol nem az előadások merevségével, de a résztvevők mégis elmondanák, miért szeretik Benes művészetét.

(Pár hét múltán egy Tolnai Ottóval folytatott beszélgetést olvasok az Élet és Irodalomban. Ebből idézek: "... Az ember visszavonul a saját kis várába, homokvárába. Mert megelégeli, hogy mindig valamiféle párbizottságtól függjön, hogy mint szerkesztő mindig a politikának és különféle centrumoknak legyen kiszolgáltatva. Amikor az egész világ fölbolydul körülöttünk, amikor mindenki mindenkivel háborúzik, akkor az ember várkapitánya lesz a saját homokvárának, és a saját világát csinálja mindenki ellenében vagy éppen mindenkivel együtt".)

(Vásárhely) Itt és most Hódmezővásárhely. Valahányszor elfordulunk Félegyházánál Csongrád irányába, megdöbbenek, hogy mennyire elhagyottak a főútvonalaktól kicsit is távolabb eső települések. Csongrád, Szentes, Vásárhely: szinte senkit nem látunk az úton, átmenő forgalom alig van, s mintha az emberek is magukba húzódnának. Pedig a csongrádi Tisza-part elvonulásra és elmélyülésre is ideális, Szentes főtere, múzeumépülete irigylendő, s egyébként is: az ország ezekből az apró kockákból áll össze, lemondani róluk nem szabad. A nagy tülekedés viszont Pesten és a felkapott városokban van: a gazdasági élénkülés azoktól várható, országrésznyi területek pedig élik a maguk önmagukban forgó életét. Vásárhelyen - leginkább azonban csak a laktanyájában - eltöltöttem tizenegy hónapot, a várost csak az akkor megszokott utakon sétálva tudom megérteni. Most erre nincs mód, még a Bethlen-gimnázium épületét sem látom, egyből a Városházához kanyarodunk. De szép ez a Városháza előtti tér is. Németh László éppen erről a térről mondta: "Nem hiszem, hogy ne állná a versenyt a világ leghíresebb tereivel; legalábbis saját paraszti szépségének megfelelő év- s napszakban és világításban. De ez más terekkel és városokkal is így van; a Piazza San Marco például egyenesen elkeserítő esőben. Legföljebb az a különbség, hogy a mi alföldi városainknak kevesebb s tűnőbb a szépség-pillanata." Próbáljuk meg metaforaként kezelni mindazt, amit most Németh Lászlótól idéztem, s talán érthetővé válik, hogy miért szeretném, ha a nem vagy a nem kellően tudatosított "táji" értékek is bekerülnének az úgy ahogy még létező közös gondolkodásba.

Egy másik metafora, már Vekerdi Lászlótól: a Németh László és Király István kapcsolatát elemző dolgozatát nem írta meg, csupán a lábjegyzeteket készítette el hozzá, ezekhez kapcsolódva mindenki megírhatja a maga dolgozatát, hiszen úgy is mindenki mást akar kiemelni ebből a kapcsolatból. A mai életünket lefedő hatalmas metaforát lehetne kibontani a Vekerdi László által felrajzolt képből: az alapadatok adottak, még a feladatok is, de mindenki másképpen értelmezi azokat, s mást is emel ki belőlük, egészen addig, amíg egyáltalán lesz mit kiemelni. Ennek a napnak egyébként ismét Vekerdi a központi alakja: délelőtt az előadását tartotta meg, délután az éppen elkészült könyvéről beszélgettünk: a könyv a Németh Lászlóról írott dolgozatait fogja össze. A könyvnek örült, ritkán láttam meghatódottnak, most az volt, de megint mondja őszintén a magáét, jelenlévőről és nem jelenlévőről egyaránt. Ha valakinek, neki sikerült szabadnak lennie, sem pénz, sem rang, sem hírnév nem köti, csupán vándorolni szeret a szellem hatalmas birodalmában, ott pedig nincsenek tekintettel evilági hiúságokra és tekintélyekre... A könyvbe foglalt írások döntő többségét ismerem, a Németh László Társaság az utóbbi tíz esztendőben évente legalább egyszer, néha azonban kétszer is tartott tudományos tanácskozást, az írások nagyobbik részét ezek a tanácskozások "hívták elő", más írásokat mi közöltünk a Forrásban, de hát nem is nagyon tudom őket így elkülöníteni: ha Vekerdi-írásra bukkanok, akkor azt egyből elolvasom. Így visszatekintve is látom, milyen nagy ajándéka a sorsnak, hogy az előadásainak közeli hallgatója lehettem: az írásai ugyanis pontosan felépítettek, de felépítésük az előadás törvényei, logikája szerint értendő, s az előadások csak a legnagyobb szónoki, retorikai teljesítményekként értékelhetők. Vekerdi előadásai nem csupán az anyaguk révén hatnak az emberre, némi - talán nem is csak némi - túlzással azt is mondhatnám, hogy az általa megmozgatott, elolvasott, kicédulázott, aláhúzott, jegyzetekkel ellátott hatalmas anyag csak eszköz ahhoz, hogy a maga hatását kifejthesse. Célja pedig nem az új tudományos eredmény elérésében, vagy nem csak abban rejlik, hanem - s azt hiszem, mindenek előtt a gondolkodás és a tájékozódás törvényeinek való megfelelésében. Enciklopédistának is mondhatnánk, s ha csak a legutóbb megjelent óriási terjedelmű és tucatnyi tudományágban széttekintő könyveit nézzük, teljes joggal, ő mégis inkább gondolkodó, szabad gondolkodó, aki a gondolkodás szabadságát és szükségességét hirdeti. Célja így nem is annyira a tudományban, hanem magában az életben kötődhet le. Előadásaival a teremben lévők gondolkodására kíván hatni, talán még a "változtasd meg életed" felszólítása sem áll távol tőle, s a különböző tudományágakban való bolyongásokra is azért van szüksége, hogy a maga életének problémáit felvesse, megoldja, Gyönyörűen, az esztétikai szépség törvényeinek megfelelően mondta el ezt - igen, ezt - akkor, amikor a Németh Lászlóval való utolsó találkozását felidézte. 1974 augusztusában történt ez a találkozás, alig több mint fél esztendővel Németh László halála előtt, Sajkódon, s ott volt Illyés Gyula, Fodor András, Tüskés Tibor, Csűrös Miklós, Bulla Károly is. A többit már Vekerdi Lászlótól idézem: "A régebben túlontúl fiatalos arc a betegség évei alatt bőven hozzáöregedett a korához. De a fáradt öregember mozdulataiban s hangjában ma is meglepően Németh László. A betegség borzalmas pusztítása ellenére is megőrződött valahogyan - akár Hölderlin döbbenetes kétsorosaiban - a személyiség. S mikor - nem is től ritkán - közbeszól az élénk beszélgetésbe, akkor sem szakad meg az illúzió. Gyanítható csak legföljebb - s az is csak nékünk, 'régieknek' -, hogy mi és milyen nagy ebben a feleség, a barát szerepe: köznapi és nehéz témáknál egyaránt úgy forgatják a szót, hogy a beteg agykéreg helyett mindig az emberi mélység szólalhasson meg. Úgyhogy szinte az igazi, a régi Németh Lászlóból pillanthatunk meg valamit. A szellemóriásból. De milyen varázslat árán? Észrevettük-e a Németh Ella-féle terülj-terülj-asztalkámról egyik tojást a másik után boszorkányos gyorsasággal eltüntető Illyésben a nagy varázslót, aki az aszófői állomás irányában vereslő Napba hunyorogva önmaga kedvesen közvetlenné hétköznaposításával fölmutatta nékünk a Nagy Barátot? Láttuk a varázslat felett a birodalmából - az Ész birodalmából - száműzött Lear király iszonyú bánatát? A mesterien megkomponált és derekasan elpusztított tornáci lakoma romjai felett, a fekete és a jó balatoni borok illatában elbűvölten ültünk mind; jókedv, nevetés, barátság, remény csillogott a szemekben. S aztán bandukoltunk a hold nélküli és tücsökzenétől hangos estében, egyikünk se arra gondolt, hogy lám, búcsúztunk, utoljára jártunk itt. A haldokló fejedelem az élet - az élők - mérhetetlen szépségét hagyta reánk örökül." Az így megidézett élet áll Vekerdi László gondolkodásának középpontjában, gondolkodása közvetlenül az életet kívánja szolgálni, félretéve minden mást, szakmai célokat, sallangokat. Élet és irodalom, élet és gondolkodás kettősében rajta kívül csak Buda Ferencnél látom, érzem, hogy az irodalmat, gondolkodást képes alárendelni az életnek. Ezért is áll-állhat egymáshoz közel ez a két ember - Vekerdi egyre többet és egyre hosszabban idézi Buda verseit -, s talán ezért jut mindkettejük életében - és gondolkodásában - kiemelkedő szerephez az annyiszor megérzett és megtapasztalt szeretet.

(Vekerdi László könyve) Vekerdi könyve nem monográfia, de az sem mondható el róla, hogy a különböző időszakokban írt tanulmányok ne kapcsolódnának egymáshoz erősen. Sőt. a megszokottnál is erősebben kapcsolódnak egymáshoz, s ez nem egyszerűen annak tudható be, hogy az írások többségének természetszerűen Németh László a "szereplője", hanem inkább annak, hogy Vekerdi a maga életére vonatkoztatott gondolkodását érvényesíti bennük, s mivel mindig is közel állt hozzá Németh, a kötet egészét akár szellemi önéletrajzként is olvashatjuk. Az elmúlt négy évtized szellemi önéletrajzaként. Ami azt is jelenti, hogy Németh László gondolkodása szinte "belenőtt" Vekerdi életébe - ezt egyébként azok az írásai mutatják a legpontosabban, amelyekben nem Németh életművének egyes kérdéseit elemzi, hanem a ma - a mindenkori ma - társadalmi, gazdasági, politikai kérdéseihez szól hozzá: ezekben az írásokban Németh László szinte csak a gondolatmenetet elindító mondataival van jelen, legalábbis a filológusok számára megmutatkozó szinten, merthogy Vekerdi gondolkodása mögött ott áll Németh Lászlóé teljes egészében, ahogy másoké is.

Ennek a könyvnek több olvasata van. Az egyik olvasat a filológusoké - most a szó pozitív értelmében használom ezt a kifejezést -, s ha a lényegét akarjuk tisztázni, akkor arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy mit ad hozzá a Németh László-értelmezéshez. Monostori Imre, a könyv kiadója, szerkesztője, de talán azt is mondhatom, hogy életre hívója, hiszen Vekerdi László nehezen egyezik bele egy könyvének a megjelentetésébe, maga is felkészült Németh László-kutató, természetszerűen erre a kérdésre kereste a választ, s a tanulmányokat úgy állította össze, hogy a kötet szerkezete mintegy leképezze a Németh László-i életmű szerkezetét. Ennek megfelelően külön fejezetbe gyűjtve szerepelnek a gondolkodóval és a szépíróval foglalkozó tanulmányok, s ezeket a fejezeteket követi az a tömb, amelynek írásai az előzőeknél áttételesebben kapcsolódnak az életmű konkrét jelenségeihez. Ebből a szerkezetből az is látszik, hogy Vekerdi is megírhatta volna - meg kellett volna írnia! - a maga monográfiáját Németh Lászlóról. Megírhatta volna, mert felkészültsége, hangoltsága predesztinálta erre a munkára, s meg kellett volna írnia, mert felülről is látja Németh életművét, s így pontosan megmutatja azokat az összefüggéseket, amelyek ezt az életművet meghatározzák, uralják. Többféle monográfiát lehet írni: Vekerdié nem az adatok összegyűjtésében jeleskedett volna, hanem a bölcseleti szintű elemzéseivel, továbbgondolásaival. Ahogyan ez a könyv is teszi...

Nézzünk ezek után pár gondolatmenetet. Vekerdi László konokul visszatér az alapkérdésekhez - ezt csak az teszi meg, aki a kérdéseket azért akarja tisztázni, mert egzisztenciális problémát jelentenek a számára -, ezért többször is foglalkozik a Németh László-i tájékozódási ösztönnel, szinte azt is mondhatnám, Németh tájékozódási kényszerével. Némethet nem mindentudónak látja, ezért is bírálta annak idején A mindentudás igézetében címmel megjelentetett kötet címét, hanem éppenséggel útkeresőnek, aki a maga, s tegyük hozzá, egy korszak, s nem is egy nemzedék tájékozatlanságát ismerte fel, s - ahogy Vekerdi mondja - "nem ok nélkül tette meg Tanúja múzsájává a szorongó tájékozatlanságot". A tájékozódási ösztön a tájékozatlanság felismeréséből nőtt ki. Az egyik meghatározó csillagot nem nevezi meg pontosan, inkább körülírja. Így: "A Tanú indulásakor, az Arisztophanész-tanulmányban három különböző szerepben, három különböző oldalról mutatja be a véleményalkotás függetlenségének és feltétlen szabadságának életfontosságát. A Tanú vége felé pedig négy vallás, négy magatartás összeütköztetésével mondja el, hogy mindenféle erőszak, fűtse bár a legszebb szándék, csak szenvedésre s borzalomra vezethet. A szabad gondolkozás és cselekvés, az autonómia egyéni és kollektív feltételeinek azonban nemcsak a megteremtése, de még megfogalmazása is hallatlanul nehéz föladat. Ám mégsem megkerülhető, mert semmibe vevése szükségképpen szörnyűségeket eredményez, legyen szó olyan kicsi közösségekről, mint egy család vagy olyan hatalmasról, mint egy birodalom." Ezek a gondolkodást meghatározó összetevők, Németh szellemi pozícióját pedig Tamás Gáspár Miklós Németh Lászlóról írott tanulmányához kapcsolódó jegyzeteiben határozza meg. Tamás Gáspár Miklós Németh Lászlót olyan gondolkodónak látta, aki felismerte: egyrészt szükséges az autentikus magyar kultúra miben létének tisztázása, megfogalmazása, másrészt viszont legalább ennyire szükséges a nyugati kultúra realizálása. Ehhez kapcsolódva mondja Vekerdi: "A gondolkozó Németh László megértéséhez... a fölismerés a fontos, mert ez határozza meg azt a föloldhatatlan ellentétet, mely dinamizmusával Németh Lászlót... a 'helyzet fölé emelkedésre' kényszerítette. Németh László ugyanis pályája első felében egy személyben ... volt 'jóindulatú gyarmatosító' vagy legalábbis 'felvilágosító' és 'nemeslelkű bennszülött'". Ezt követően pedig az ellentétek mozgására figyelve alig egy oldalon pontos és teljes pályaképet rajzol fel.

A könyvnek azonban van egy másik olvasata is, igaz ehhez nem Németh, hanem Vekerdi László felől kell olvasnunk azt. (Ezt az olvasatot erősíthette volna, ha a kötetben a tanulmányok megírásuk időrendjében szerepelnének.) Ha Vekerdi nem létező, rejtetten azonban mégiscsak fel-felbukkanó szellemi önéletrajzának logikáját követjük, akkor sajátos mozgást vehetünk észre. Kezdetben egy-egy megjelent munka kapcsán írt Németh Lászlóról (később és más esetben is sűrű egy-egy könyv kapcsán, hiszen neki ürügy kell az íráshoz, szöveg, amelyet kommentálva a maga véleményét kifejtheti), s a maga világának tágításához volt szüksége Németh gondolkodására (áttételesen pedig azért, mert Németh gondolkodásával a szocializmus kereteit igyekezett volna tágítani, mint annyian mások), később azonban, az idő haladásával ellentétesen a fiatal Németh László világához került közelebb (mondhatnánk: úgy, ahogy a mi korunk is közel került a kiútkereséshez). Előbb Németh minőség-szocializmusából eredő szocialista felfogását védte meg, mondván, "ki hitte volna, hogy egyszer majd a szocializmus vádjától kell Németh Lászlót megvédeni", ezt követően pedig arról írt, hogy a szocializmust, ("a nem 'létezőt', hanem azt, amit Németh egyszer 'ifjúságunk álmá'-nak nevezett"), nem érzi életképtelennek, ember-és természetellenesnek, később a "hajótöröttek vagyunk"-metaforát aktualizálta, érzékeltetve azt is, hogy mintha már utána lennénk mindennek, mintha az a hit is eltűnt volna, amelyik Németh Lászlóval még kimondatta, hogy "van part és a csillagok vezetnek". Korunk egyik felelős gondolkodója állítja fel ezt a lehangoló diagnózist, a gondolkodás szépsége mellett a lét szomorúságát is megmutatva.

("Veszprém") Veszprém csak így idézőjelben szerepel ebben a naplóban, merthogy Géczi Jánossal nem Veszprémben beszélgetek, hanem Pesten, az Iskolakultúra szerkesztőségében. Ha valahol, akkor éppen itt nincs otthon, itteni kérdések-gondok nem is jönnek elő pedig tudom, van belőlük elég, inkább Veszprémről kérdezem, a veszprémi házról, a Vár oldalára felszaladó kertről, és a másik kertről, a paloznakiról. Jánosék szinte mindig úton vannak, Veszprém, Pest, Pécs és Szeged között ingáznak állandóan, amint mondja, a paloznaki kertben az idén egyszer ha járt. Pedig ott van otthon igazán, a délszaki, mediterrán világot megidéző kertben, a fügebokrok, gránátalmafák és Várnagy Ildikó tárplasztikái között. No meg Veszprémben, ebben a sajátos mikrovilágban, amelynek minden gondját-baját felvállalja. Kincsek őrzője, annyi képet, szobrot egyetlen lakásban sem láttam még, mint amennyi nála van. S jó képek, jó szobrok, Raffay Béla Kuporgója például, a maga hat centis monumentalitásában, zártságában: számomra még egyetlen szobor sem érzékeltette ilyen erővel az ember egzisztenciális magányát, bezárkózását, önmagára ítéltségét. A képek között pedig Szabados Árpád nagy méretű munkái, Benes szitanyomata, Penovác Endre grafikái, s hát persze Géczi nagy felfedezettjének, Szilágyi Lászlónak, ennek a Veszprémben élő, s mások által nem is ismert festőnek a sajátos látomásait őrző vásznak. János és Viola legnagyobb kincsének azonban ennek ellenére sem az őket körülvevő műtárgy-együttest érzem - noha műtárgyak között élni felemelő lehet -, hanem a természeti környezetüket. Az Ostromlépcső utcában álló házból a kert meredeken szalad fel a Várba, majdhogynem a püspöki palotának, felkapaszkodni rajta szinte lehetetlen, teraszok kialakításával viszont varázslatossá lehet formálni. Képzeljük csak el: a kertre néző ablakokkal egymagasságban, s még fölötte is újabb és újabb kiskert kezdődhet, fákkal, bokrokkal... Télvégen, tavasszal még rideg is tud lenni ez a kert, a földön is a pannon vidék ridegsége őrződött akkor, amikor egyszer ott jártam, később viszont apró mediterrán érzetei is lehetnek a kertben élőnek. A mediterrán ragyogás valójában a paloznaki kertet tölti be: a kertet is mediterrán növényzet uralja, s a fény, a fény, az állandó ragyogás... Ha a tóra lenézünk, a párában felsejlő hatalmas medencét érzékeljük. Jobbra látni a Tihanyi-félsziget medencébe benyúló földnyelvét, az apátsági templom sárga tömbjét, balra pedig a távolban, nagyon a távolban Siófok is, vagy inkább csak a túlsó part halvány körvonala is felsejlik. Zaj nem jön fel a kertbe, minden távol van, innét felülről csak a mozgások láthatók, de mintha minden puhán, zajtalanul történne.

János állandó ütközésekben él, s mintha mindig vereséget szenvedne, noha könyveivel, az általa szerkesztett Vár ucca tizenhéttel már akár hagyománnyá is nemesedhetett volna. Most a Részlet című könyvét, a Veszprémhez (és hozzá) kötődő képzőművészekről írt írásait tartalmazó könyvét adja, a könyvben írások - csak a ma is élőket említve - Penovác Endréről, Raffay Béláról, Somogyi Győzőről, Szajkó Istvánról, Szilágyi Lászlóról, Szilágyi Zoéról, és másokról is, akik szellemiségükben kapcsolódnak Veszprémhez és környékéhez. A képzőművészetet Géczi szerettette meg velem, a felsoroltak közül sokak világát János magyarázatain, értelmezésein keresztül ismertem meg, most azonban fontosabbnak tűnik a gesztus, az, hogy megmutatja, íme, itt vannak ők, nem lebecsülendő művész-csapat, kellenek-e így egyben, vagy nem. Kevés város tud kiállítani hasonló kvalitásokkal bíró képzőművész-gárdát, meg kellene hát őrizni őket... A könyv függeléke János naplójának részleteit tartalmazza. Kár, hogy csak részleteket: egészében kellen látni, érezni azt a feszültséget, amelyik könyvről könyvre, képről képre, városról városra, problémáról problémára hajtja. Kár, hogy csak részleteket, egyszer már egészében kellene szembenézni a magunk életének gyötrelmeivel. A radikális lépésekhez és a radikális döntésekhez ezek a szembenézések is hozzátartoznának... A Napló így is csak vereségekről tudósít, a Visszhang című lap bukásáról, a kiadványok visszhangtalanságáról, a szellemi vereségekről. Kiragadott mondatok (már megint csak kiragadott mondatok): "Még senkinek sem mertem ... elmondani, hogy a Vár utca tizenhét Csikász Imre-kötetéből talán ha húszat vásároltak meg városunk lakói, de közelebb állok az igazsághoz, ha tizenötről beszélek. Az Auer Lipót-kötetből senki sem vett addig, amíg a zeneiskolákban nem vált felhasználandó irodalommá. A verskötetemből egy év alatt egy példány fogyott - halálom után biztosan elkel még kettő-három." Innét már mintha a magam problémáiról olvasnék, merthát nekem is állandó gondom, hogy miképpen lehet létezni, szellemi értelemben is létezni egy kisvárosban, mert hiszen Pesten kívül szinte minden város kisváros, s mindegyik város értelmiségijének állandó gondja az, hogy a maga műve mellett a várost, a város szellemiségét is megteremtse. S hát ennek az utóbbinak a megteremtése a nehezebb, a valódi feszültséget ez okozza, s nem az, hogy mikor mit tud megírni az ember. Az ország mintha két részre szakadt volna: a Pesten lévők jelentik az "országos szellemi életet" - ezt a kifejezést abban az értelemben használom, ahogyan egyik lapunk Nemeskürty Istvánt országos tanár úrként szólította meg, azok pedig, akik másutt élnek, a helyi, a lokális szellemet. Nem a valódi teljesítményekre utalok ezzel, egy-egy szakmában adottak az erőviszonyok, s ezen a téren már nem nagyon számít az, hogy ki hol él. Az ún. értelmiségi feladatoknál merül fel ez a kérdés: vagy belemenekül valaki a maga szakmájába, s nem törődik az őt körülvevő közeggel, vagy pedig felvállalja a helyi szellemiséggel való törődést, s ráadásként megkapja a vidéki jelzőt is. Mindkét út erős feszültségekkel jár...

János könyvét olvasva látom, hogy ez a vidékinek nevezett élet mennyire rokon helyzeteket teremt: magam is vázoltam annak idején - talán még vele egy időben is - egy megyei könyvkiadó tervét. Nem valósult meg, a tervezet ott van valahol a papírjaim között. Ezeket a vereségeket nem is őrzöm meg magamban, csinálom tovább a dolgomat, mindig akad egy megszervezendő est, egy cikk, egy tanulmány, egy elolvasandó levonat... Úgy is mondhatnám, engem nem a vereségeim éltetnek, mint Jánost, a helyzetünk azonban sokban rokon (s nyilván sokban rokon másokéval még az irodalmárok között is). S talán éppen az ő példáján elgondolkodva látom úgy, hogy nem példányszámban, eladott példányokban, a résztvevők számában kell mérni a szellemi teljesítményt, hanem önmagában, mert a valódi teljesítmény bármikor képessé válhat arra, hogy szellemi szervező erőként lépjen fel.

(Személyesség) Vekerdi László könyvébe újra és újra beleolvasok. Most nem a gondolati teljesítmény foglalkoztat, pedig nyilvánvaló, hogy az olyan tanulmányokat, mint például az Európa három történeti régiójáról írottat, vagy a kötetet záró, s az újabbkori hajótöröttségünkkel, újabb utat tévesztésünkkel foglalkozó írást külön is mérlegre kell tennünk. Ebben az utóbbi írásban például találtam egy kifejezést s egy gondolatmenetet, amelyet azonban nem tudok nem idézni. A kifejezést Buda Ferenc Túlélés című verse hívta életre, s a verssel teljes összhangban így hangzik: "Magyarországon (másutt is, de most rólunk van szó) a rendszerváltozás, divatosabban szólva a 'transitional economy' a lefelé kínálás konjuktúrájának kedvezett", ezt követően pedig megállapítja, hogy a gazdaságban és a kultúrában együttesen is a lefelé kínálás tendenciája érvényesül. A gondolatmenet ebből kiindulóan azzal kapcsolatos, hogy ezek a tendenciák miért nem változtathatók meg. Azért, mondja Vekerdi, mert "a lefelé kínálás, a gazdaságban, de a kultúrában is, valamiképpen természetes irány, hiszen a piac lényegéhez tartozik, hogy minél több terméket igyekszik minél több emberrel elfogadtatni, s ha egy ország teljességgel semmibe veszi ezt az elvet, mint a gazdasági-, politikai és kulturális diktatúrák teszik, az többnyire még nagyobb tragédia a lefelé kínálás konjuktúrájánál is. Csakhogy a konjuktúra, ellentétben a lefelé kínálással, már egyáltalán nem természetes. A konjuktúrákat, csakúgy, mint a diktatúrákat, mesterséges és erőszakos - gyakran gyilkos - beavatkozások sorozatával kell megteremteni, és ugyanúgy hangzatos propagandával és jelszavakkal álcázni". Nem hiszem, hogy értelmezni kellen ezeket a mondatokat, magam is csak azért másoltam ide őket, hogy a magam - és a mások - Lakatlan Szigetre vonulását magyarázzam, ha egyáltalán magyarázatra szorul az, amit ösztöneinkkel érzünk meg.

Annak, hogy új fejezetet kezdtem, más oka van: a Vekerdi-kötet személyessége. Vagy inkább: Vekerdi László gondolkodásának rejtőzködő, férfias, szép személyessége. A kötetben egy olyan tanulmányt találtam, amely alatt ez olvasható: "itt jelenik meg először". Az írás címe: Magyar Agamemnón és Elektra (Jegyzetek az Irgalomról), s 1965-ben íródott, majdhogynem közvetlenül a regény megjelenése után. Vekerdi ritkán ír regényekről, a műelemzések nem foglalkoztatják, lehetett tehát valami oka annak, hogy az Irgalommal külön is foglalkozott, s annak is, hogy ez az írás egészen mostanáig kéziratban maradt.

Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy az ok mindkét esetben a személyességben rejlik. Az Irgalom Németh László legszemélyesebb regénye, az öregedő író utolsó körültekintése a világban, a világról alkotott képének az összefoglalása, szemérmes végrendelete. Vekerdi jegyzetei - a görög őstípusokat hangsúlyozva - ebbe a személyességbe hatolnak be, úgy hogy közben magát is vallomásosságra késztetik.

Az írásnak több rétege van. Az egyik réteg a regény hőseinek a világát elemzi. A másik az írói módszerrel foglalkozik. Kertész Ágnes alakjának tökéletességét, elérhetetlenségét az írói módszerrel magyarázza: "Kurátor Zsófi, 'Iszony Nelli', Égető Eszter, még racionális számokkal behelyettesíthető vagy majdnem behelyettesíthető képletek voltak, Kertész Ágnes, aki mindnyájuknak jó tulajdonságát összesíti és magasabb szintre emeli, elérhetetlen. Fokozza ezt az elérhetetlenséget, de ez már Németh óriási mesterségbeli tudásának 'belügye', hogy az olvasó szeme láttára lesz egyre tökéletesebb... A realista módszernek talán ez a legfontosabb s legnagyobb titka: minden kibontani egy alakból, ami potencionális lehetőségként benne rejlik, s csak azt bontani ki belőle, ami benne rejlik. Senki úgy ehhez az egész világon nem ért, mint Németh. Ez a módszer teszi hihetővé a hihetetlent, s elviselhetővé, rokonszenvessé, kedvessé, megnyerővé, valóságossá Kertész Ágnes embertelenül tökéletes alakját. Ha a regény címét jelképesnek tekintjük, ez a módszer, ez az igazi 'irgalom'". Később általánosítja a módszerről mondottakat, s rámutat arra, hogy Németh "az összefüggéseknek sokkal finomabb szövetét rezdítette meg, mint előtte bárki más, a szakma klasszikus, régi eszközeivel dolgozva, de az ott tanult ok-okozat helyett ezt a másik, gazdag, végtelenül sokfelé ágazó, spirális pályán felfelé mozgó gondolkozást alkalmazva." (Ha valaki újraolvassa az Irgalom című regényt, meggyőződhet Vekerdi László állításának helyességéről.) Egy másik tanulmányában erről a szintről kiindulva jegyzi meg, hogy Németh képes volt - a népmesék "időkezeléséhez" hasonlóan - az egyetemes idő és a helyi idő összekapcsolására, mondván, hogy "a remény az egyetemes időből átsugárzik a konkrét helyi időbe és megteremti a jövő - a jövőnk jelenét." Ezzel magyarázza az Irgalom sokat vitatott zárójelenetét is: "A konkrét időben játszódó történet a népmesében mindig megtörténhet, bár sohasem fog megtörténni, tudjuk jól. Nem fog megtörténni, mert nem a megtörténés az értelme, hanem a helyzetértelmezés. Éspedig majdnem kivétel nélkül olyan helyzetértelmezés, amely nem zárja ki eleve a reményt. Tündér Ilona ugyan nem fogja soha nagy bajából kirántani a királyfit, mint ahogyan Kertész Ágnes se fogja soha futni tanítani Halmi Ferit, tudjuk jól. De a sánta emberiség itteni pici darabjának az adott időben igenis hirdeti a reményt, hogy ennyi sántaságtól még lehet futni, ha bicegve, ha 'rohanj? János' módjára is."

A szóban forgó írás harmadik rétege a személyes réteg. Vekerdi ebben a rétegben beszél Kertész Ágnes tökéletességéről, valóságfelettiségéről, s arról, hogy ha a tetszésén múlna, akkor olvasni bizony az Őrülteket (Égető Eszter) és a Kocsik szeptemberbent választaná, mondván, nem mindig a legnagyobb műalkotások tetszenek az embernek a legjobban. Ezt a vallomásosságot, személyességet rejti-rejtette el hallgatói, olvasói elől Vekerdi László, s csak azok érezték-érezhették meg, akik a belőle áradó szeretetet is megérezték. (Kell-e mondanom, hogy az Irgalomról és a Kertész Ágnesről írott mondatokban mindvégig ott van a szeretet?) Vekerdi László nagyon tud haragudni, nagy erővel képes szembefordulni emberekkel és gondolatokkal, főképpen pedig a gondolatok hiányával, oly annyira, hogy azt hiszem, éppen ezek a szembefordulások és elhatárolódások teszik képessé mások férfiasan szép szeretetére...

(Veránka) Ismét egy sziget, de most nem Lakatlan, hanem valódi sziget a Dunán, Bajától északra, s időnként lakói is vannak. A sziget már legalább száz esztendős, még a múlt század végén vágták le a Duna kanyarulatát itt, s tették hajózhatóvá ezen a szakaszon is a folyót, úgy, hogy közben a régi, az elkanyarodó ágat sem zárták el. A két ág, a régi, kanyarodó és az új, egyenesen fogja körül azt a szigetet. A belső, a valamikori főágat is táplálja az élő folyó vize, de lassabban, nyugodtabban folydogál itt a Duna, mint a fősodorban. Akár erről az ágról is írhatta volna Mészöly Miklós a Gemenc című versében írtakat, annál is inkább, mert ez a terület már Gemenchez tartozik: "Fénybe bénított holtág Kötélgubanc gyökerű fák A vízen / lassan széttartó hullám Tegnapi evező-nyom / Diluvális távolodás". Ha beeveznénk a régi ágba, merthogy oda másképp nem lehet bejutni, a motorcsónakokat már régen kitiltották, még fekete gólyákat is találnánk... A fősodorban nem őrződnek meg napokig az evező csapások máskor sem, most pedig különösen erős a hullámzás. Ha sokáig nézi az ember ezt a hullámzást, akkor átéli a folytonos hullámzást, mintha a maga világa is oldottá, lággyá válna, mígnem a maga teljes világát ki nem tölti a víznek ez az állandó mozgása...

A szigeten Benes vezet alkotótelepet. Irigylendő környezet és irigylendő feltételek: mindenki szabadon, kötöttségektől mentesen dolgozhat, másra nem is kell figyelnie, csak a munkájára. A telepen olasz, angol, dán, francia, portugál, ukrán alkotók mellett két vajdasági festő: Penovác Endre és Szajkó István. Penovác munkáit, világát már ismerem. Vajdasági számunkban tőle költünk képanyagot, az Alföldnek, a sajátos alföldi távlatnak a mestere. Egyik képe azonnal a szemembe ötlött Tolnai házában is, annak a részletét közöltük. Géczi Dugó névre hallgató puliját is ő rajzolta meg, a Dugó könyvét ezek a rajzok illusztrálják. Szajkó Magyarországon él, Veszprém fölött, a Bakonyban, Lókúton. Mutatja a katalógusát, Tolnai írt hozzá előszót, a kapcsolódáson már meg sem lepődöm, ezekben a hetekben az én életemben minden mindennel, szellemi jelenség a szellemivel, s a nem szellemivel is összekapcsolódik. Szajkó hatalmas pasztell-képeken dolgozik. Németh Lajos természetművésznek nevezte, teljes joggal, zöldjei gazdagok és mindent elborítóak. Ezt emeli ki Tolna is: "a zöld egészen felnyomott sávja, horizontja, maga a sötétzöld anyag: fákká, lombokká kezd szerveződni. Fákká, lombokká, anélkül, hogy kiszakadna a kép lenti bársonyossá simított egységes zöld szövetéből, anyagából". Szajkó nagy darab, erős ember, s ez az erő átsugárzik a képeire is. A képein mintha küzdelem érződne: küzdelem a természettel, hogy az megragadható, megérthető és legyűrhető legyen. A képek ennek a küzdelemnek az eredményeit, a természet legyűrésének eredményeit mutatják.

A nagy meglepetést azonban most is Benes új képe jelenti. Olajkép, ez újabban ritka nála, de lehet, hogy most kezdődik egy újabb sorozat, s mintha a pályakezdése éveihez tért volna vissza, megint a folyópart töredezett talajét vizsgálja. Barna olajfoltok egymás mellett és egymáson is, fönt oldja csak egy picike zöld: a kép festője mintha a határon járna, úgy rántja össze, állítja egymás mellé a világ széteső, s egyre nehezebben együtt látható elemeit. Régen megfigyeltem már, Benes a festészet nagy témáit "mondja" újra, s így hangsúlyozza a maga látásmódjának újszerűségét, huszadik század végi modernségét. A feszültség ugyanis ezekben a felületre feldobott festékfoltokban, tömbökben is ott remeg. De fénye, belső fénye is van minden foltnak, a festmény ezektől a belső fényektől ragyog, mintha maga a vízpart is egy utolsó, pusztulás előtti ragyogásba szedné össze minden erejét. Benes mondja is, milyen "hígitót" kevert a festékhez, onnét ez a ragyogás. Dehogy attól, a természet szépsége, Veránka időtlen lebegése rántotta magával őt is. Később látom egy másik képét a műteremben: hasonló világ, hasonló technika, csak a ragyogás hiányzik, s a színek, a barnák és a zöldek változtak hideg, acélos kékre.