Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szilágyi Márton

Mihez képest?

Ha az ezredvégi magyar novelláról beszélünk, szinte reménytelenül sokrétű és - éppen ezért jelen hozzászólás keretei között - megoldhatatlan problémakörbe ütközünk. Végsősoron egy műfaji szempontú vizsgálatra hív föl a tanácskozás, kérdéses azonban, eléggé megbízható ismereteink vannak-e arról, amihez hozzámérhetnők saját irodalmi korszakunk termését. Hiszen a témaválasztás azt sugallja, hogy van valami másság, valami megragadható és racionálisan kifejthető differentia specifica a - tágan értelmezett - jelenkori novellisztikában a megelőző irodalmi korszakok terméséhez képest. Természetesen nem állítanám azt, hogy nincs különbség; csupán abban kételkedem, hogy a magyar novella mint történeti-poétikai alakzat - az irodalomtörténeti kutatások jelen állása szerint - kellőképpen világos kontúrú fejlődési sémába rendeződik. Hiszen ha a történeti magyar regénypoétikának - a novelláénál mindenképpen kidolgozottabb - szakirodalmi állításai is oly annyira esendőnek és újragondolandónak tűnnek, mihelyt az ember saját, konkrét kutatási témájához keres megbízható szakirodalmat, talán többszörösen így állunk a novellával. Annál is inkább, mert az irodalmi folyamatoknak a korábbi hagyományvonulatokat újraértő jellege alapvetően módosíthatja (vagy módosítania kellen) a XVIII-XIX. századi műfaji előzmények értelmezését is; csakhogy ez a folyamat egyrészt alig-alig követhető nyomon az irodalomtörténet-írásban, másrészt pedig a poétikai előképek visszakövetése az elméleti igényű fejtegetésekben általában - tisztelet a kivételeknek - megtorpan a XIX. század második felénél, végénél. Pedig a korábbi irodalomtörténeti korszakok tanulságainak megfontolása aligha mellőzhető el a novella történeti-poétikai vizsgálatánál. Ha arra gondolunk, hogy a Magyar Remekírók kétkötetes, XIX. századi novella-antológiája (Magyar elbeszélők. 19. század. I-II. Kiad. Szalai Anna. Bp, 1976.) Kármánnal indítja anyagát, a Fanni hagyományaival és A kincsásóval, akkor ennek a gesztusnak zavarbaejtő következményei lehetnek. Tudniillik ez utóbbi írás, amely itt - akárhogy is - mint a magyar novella egyik kezdete prezentáltatik, nagyon szép és szöveghű fordítása egy Cajetan Tschink nevű, bécsi karmelita szerzetes XVIII. század végi elbeszélésének; ezt 1971-ben Némedi Lajos egy tanulmányában meggyőzően bizonyította. Ha tehát A kincsásót a magyar novella kezdetének tartanánk - ahogyan ezt egyébként egy újabb és értékes prózapoétikai monográfia is megtette (Imre László: Műfajok létformája XIX. századi epikánkban. Debrecen, 1996. 41.) -, akkor szembe kell néznünk az állítás összes implikációjával: kezdve azzal, hogy ezek szerint Cajetan Tschink az első magyar novellista, egészen addig, hogy milyen létmódja van akkor ennek a műfordításnak a magyar nemzeti irodalom kontextusában. Ez az önmagában persze apró, ám talán kellően látványos példa ugyanis jól demonstrálhatja azt, hogy mennyire nem tekinthető számunkra minden további nélkül viszonyítási pontnak a magyar novella ún. kezdete. Hiszen - hogy mondjak egy másik, az előzőhöz hozzákapcsolható példát - erősen kérdéses az is, hogy Kazinczy Bácsmegyeyje esetében fenntartható-e a romantikus irodalomtörténet-írás eredetiség-koncepciója mint a művet látensen vagy nyíltan elmarasztaló szempont, amikor itt voltaképpen egy olyan újraírásról van szó, amely a posztmodern hagyományértelmezés felől termékenyen belátható lenne? S ez a megfontolás nyilván kiterjeszthető az imitáció-elv és a szokásosan magyarításnak elnevezett XVIII. századi adaptációk problémájára is.

A magyar novellahagyomány esetében a tradíció erősen töredezett: a műfaji emlékezet, amiről Thomka Beáta beszélt egy korábbi könyvében (A pillanat formái. A rövidtörténet szerkezete és műfaja. Újvidék, 1986.), igen kevéssé mutatható ki a XVIII. századtól kezdve, s így nem látszik összeállni egy szerves és öntudatos novellaíró tradíció sem. Nem csak az elméleti reflexiókban (gondolok itt s Szajbély Mihály feldolgozta XVIII. századi regény-előszavakra vagy akár Bajza József 1833-as tanulmányára is), hanem az intertextuális kapcsolatok, a műfaji tradíció felismerhetőségét biztosító narratív elemek szintjén sem. Ennek jele az, ahogyan bizonyos poétikai kezdeményezések nem lelik meg folytatásukat: ilyen Kölcsey - megítélésem szerint zseniális - novellisztikája, amely gyakorlatilag elszigetelődött a későbbi magyar prózafolyamatoktól. Ezért is lényeges, hogy éppen a jelenkori irodalmi folyamatok receptív feldolgozása miképpen állíthat új fénybe korábbi poétikai alakzatokat: Bodor Ádám Sinistrájának formaproblémái hogyan revelálják a XIX. század vége novellafüzéreinek újraértését, Garaczi Fanni-novellája miféleképpen exponálja az érzékenység reprezentatív műfaját vagy éppen Darvasi novellisztikája milyen szerkezeti-műfaji elemeket örökít át a magyar irodalmi tradícióból? A sor még természetesen folytatható lenne, ám a lényeg nyilván nem a névsorolvasás. A temporalitásnak ez a sajátossága ugyanis hangsúlyozottan azt mutatja, hogy éppen a tradíció töredezettsége és a folytonosságtudat hiánya teszi lehetővé azokat a nagyszabású poétikai kísérleteket, amelyek a hagyományértelmezéseknek ebben a sorozatában megfigyelhetők. Más kérdés, hogy ennek belátása és részletes elemzése mennyire jelenik meg a kritikai-irodalomtörténeti recepcióban. A jelenség azonban megítélésem szerint így is feltűnő; s ennek megfontolása alapján vélem úgy, hogy ha az ezredvégi magyar novella interpretálására összpontosítjuk a figyelmünket, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, miféleképpen látszik akkor - az irodalomtörténeti tradícióhoz képest - másképp az egész magyar novellahagyomány. Hiszen a novella megítélésében mintha máig kísértene egy olyan elv, amely - természetesen nem határozott állításként, hanem mélyen rögzült mentalitásként - a klasszicista poétikák eredendő műfaji-retorikai sémáját képezi le: a műfaji hierarchia feltételezése, amely bizonyos kitüntetett műfajokat eleve értékesebbnek kezel, a novella viszonylatában a regényhez való hozzámérésben mutatkozik meg. Csak utalnék itt arra a kritikai szólamra, amely Mészöly Miklós prózájának értelmezésébe rendesen beleszövi az újabb nagyregény sürgetését. Nyilván nem független ettől az sem - bár az összefüggések finomabb elemzést igényelnének -, hogy a jelenkori magyar irodalom nem igazán mutatja sem vágykép, sem ambíció formájában a novellákból összeálló életművet. Ez persze egyrészről aligha csodálható: a prózai műformák különböző narratív lehetőségeinek megkísértése ugyanis éppúgy erősen befolyásolja a műfajválasztást, mint ahogyan a merőben praktikus szempont, a megjelenthetőség reménye is. Arról a gyakorló folyóirat-szerkesztők tudnának többet mondani, hogy a közölhető rövidpróza iránti igény mennyire befolyásolja bizonyos szerzőknek a novella felé fordulását, ám az bizonyosnak látszik, hogy a reformkori novellatermés mennyiségi fölvirágzását ez a körülmény is jelentősen befolyásolta.

Amíg pedig ezzel a több évszázados novella-tradícióval nem tudunk számot vetni, bizonytalan, mennyire lehet értelmet adni a tanácskozás címében szereplő, teleologikus fejlődés-elvnek (A novellától a textusig). Az ezzel kapcsolatos kételyekre Angyalosi Gergely már utalt, így erre talán nem is célszerű most bővebben kitérni. Úgy vélem azonban, hogy a fenntartásokat érdemes komolyan venni: nem a feladattól való megszabadulás, a tanácskozásunk témája előli menekülés történik meg a kételyek hangoztatásakor, hanem annak a körülírása, milyen feladatok várnak ránk, azaz mindenkire, aki a magyar novelláról kíván beszélni. Lelkesítően sok és szép munka áll előttünk.