Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Radnóti Sándor

A szerkesztő dilemmái

Ezúttal kivételesen praktikus szeretnék lenni. Nem veszem föl tehát az Angyalosi Gergely által elindított szálat - noha persze én is osztom azt a nézetét, hogy a novellától vagy eljutunk a textusid, vagy nem, és ha eljutunk, az nem szükségképpen "fejlődés" eredménye, továbbá hozzáteszem, hogy egy novellát tetszés szerint tekinthetünk textusnak és egy textust bizonyos feltételekkel novellának -, hanem arra keresem a választ, hogy az irodalom olyan intézményei, mint a Debreceni Irodalmi Napok, miért állít ez évi beszélgetése középpontjába egy klasszikus műfajt, és a HOLMI, valamint más irodalmi lapok miért hirdetnek rendszeresen novellapályázatot.

Kézenfekvő, hogy ezzel egy szükségletet próbálnak kielégíteni. Praktikus szempontból kevésbé a novella meghatározása a lényeges, hanem az, hogy miért nevezik novellának azt a valamit, amire szükségletet gyanítanak, és nem a semleges elbeszélésnek, a tárgyilagos rövidtörténetnek, a most hevenyészve kitalált kurtaszövegnek vagy - Uram bocsá' - a kissé keresett és megfelelően elhomályosult hagyományú beszélynek. A novellának ugyanis nagyon világos a hagyományvonala Boccacciótól Goethén, Stendhalon, Maupassant-on, Kelleren, Puskinon és Csehovon keresztül máig. Ezért tudja - ha nem is meghatározni, de mindenesetre - a vele kapcsolatos elvárásokat, olvasói reményeket összefoglalni Angyalosi hipotetikus gimnazistája, és ezért írta olyan lakonikusan a HOLMI pályázati kiírása, hogy "legyen benne valamilyen rejtély vagy titok". Ezért tudja az e hagyományban benn álló irodalmi képződményeket a gyakorlott olvasó szinte terjedelmétől függetlenül azonosítani - teszem azt Tolsztoj Hadzsi Muratját, amelyről Harold Bloom azt mondta, hogy nemcsak Tolsztoj legszebb novellája, hanem a legjobb történet, amelyet valaha olvasott.

Amikor novelláról beszélünk, akkor szimbolikus kapcsolatot teremtünk a műfaj alapítástörténetével, és ahogy ama hét hölgy és három ifjú, aki 650 esztendővel ezelőtt összeverődött a firenzei Santa Maria Novellában, és a pestis elől vidékre menekült, mi is történeteket akarunk, méghozzá új történeteket (novellát), amelyek a gondűzés mélyebb értelmében szórakoztatnak, gazdagítják tapasztalatinkat, s ugyanakkor az anamnézis csodája révén akár nagy időbeli és kulturális távolságokat is áthidalva felismerjük benne magunkat és világunkat.

Mivel elhatároztam, hogy praktikus leszek, ezért most nem fogok azzal vesződni, hogy igazoljam vagy védelmezzem a fenti leírás korszerűségét. A korszerűtlenség legitimitása különben is korunk kiváltságainak egyike. De ha valaki nosztalgiának tekintené, amiről beszélek, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a mögöttük álló szükségletekről is elmondható-e, hogy a múltba révedezők. Nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy nem, csak e szükségletek egy részét ma a tömegkultúra történetmondó formái elégítik ki. Amikor novelláról beszélünk, akkor a klasszikus műfajmeghatározás funkciója annak a kérdésnek a feszegetése, hogy magas irodalmi színvonalon kielégíthetők-e ma ezek a szükségletek. Meggyőződésem szerint igen, és elsősorban az angolszász irodalom, vagy közelünkben Hrabal művészete, vagy nálunk Bodor Ádám és Kertész Imre, egyes rövidtörténeteiben Mészöly Miklós, majd Parti Nagy és Tar Sándor, vagy Esterházy csodálatos kis remeke, A hely, ahol most vagyunk lehet a példa rá.

A HOLMI ezért hirdetett novellapályázatot és kiírása (Domokos Mátyás munkája) is ebbe az irányba mutatott. Az említett rejtély mellett fölkínáltuk a napihírrel való összefüggés lehetőségét (az "életesség", az Angyalosi által igen helyesen felelevenített "referencialitás"-fogalom jegyében), illetve egy évforduló alkalmából a múlt egy nagy novellistája valamely művének, motívumának hypotextusként való alkalmazását. Talán nem kifecsegése a HOLMI műhelytitkainak, hogy egy ironikus munkamegosztás szerint a hosszú, unalmas tanulmányokat én szorgalmazom ebben a folyóiratban és Réz főszerkesztő úr időnként a következő harci kiáltást hallatja: Olvasmányt, olvasmányt! Ezért amit most írok, hommage a Réz Pál, hommage a Domokos Mátyás.

Novellapályázatot írtunk ki, de - természetesen - nem csak novellákat kaptunk. A novella szűkebb értelemben egy hagyományt jelent, de tágabb értelemben minden rövidebb lélegzetű prózai műalkotást. S mivel egy számomra meggyőző vélemény szerint a wölfflini "nem minden lehetséges minden korban" diktumával szemben ma az "objektív pluralizmus" jegyében semmilyen művészi irány nem lehetetlen, ezért az egyes ifjabb kritikusok által önellentmondó módon kárhoztatott minőségelv jegyében kellett döntenünk - tévedékenységünk biztos tudatában.