A (kvázi-)ártatlanság poétái:Garaczi, Kukorelly, Németh, Hazai, Ficsku Mottó 1:A novellát kézben tartjuk, a textust peniglen nyelvben.Mottó2:Király, király adj novellát! ( mondja a textus.A két vitaindító előadás írásbeli változata, amelyet módomban állt előzetesen megismerni, részlegesen megegyezik abban az értelemben, hogy mindkettő megengedi a tanácskozás címét egy fejlődésvonalként megjelenő, oppozíciókból építkező történeti változás jelölőjeként értelmezni. A felkínált oppozíciók a következők: zárt versus nyitott forma, koherencia versus szóródás, történet versus elbeszélés, világszerűség versus szövegszerűség. Ezek az ellentétpárok a novella és a textus mint műfaji kategóriák (amennyiben persze a textus annak tekintendő) problematizálása okán a modern (posztmodern?) magyar próza alapvető dillemáit idézik fel. így a tanácskozás alcíme erősebben szól, mint maga a vezérszólam. A címek efféle áthangolását indokolja Angyalosi Gergely vitaindítója is, amely a magyar regényírásban a hetvenes években megindult módosulások kapcsán a novella és a textus viszonyát nem műfajtörténeti párosként fogja fel, hanem a Foucault-féle kartográfiai módszerre utalva változatokról, mutációkról, betöltendő terekről, kialakulóban és felbomlóban levő formációkról beszél. Én is hajlok a címben foglalt két terminus viszonyának effajta értelmezésére.Különösen azért, minthogy a főcím intertextuális viszonyba állítható Roland Barthes A műtől a Szöveg felé című alapvető, valószínűleg már közhelyszerűen ismert dolgozatával, amely írásban a mű és a Szöveg nem mint műfaji kategóriák, nem mint szövegtulajdonságok jelennek meg, hanem ( még a Barthes-i tanulmány terminologikus bizonytalansága ellenére is ( mint interpretációs stratégiák. így a szövegimmanencia strukturalista és eg, hogy a kvázi-ártatlanság poétikája által megrajzolt hely kartográfiailag a novella és a textus tájékán, e kettő közötti feszültségben konstituálódik ( ahogy mondani szokás. Műfajelméleti egyben interpretációelméleti tétje ezeknek az öröm-szövegeknek a következő. Lehetővé teszik-e egy olyan interpretációs stratégia működését, amely meghaladja a nyitottság és zártság, a koherencia és a szóródás, a történet és az elbeszélés, a világszerűség és a szövegszerűség oppozíciói által előírt olvasási módokat. Az öröm-szövegekkel meghaladhatók-e azok az olvasói és kritikusi szokásrendek, amelyek a társadalmi elkötelezettségre vagy a hatástörténet uralhatatlan uralmára való hivatkozással korlátozzák az irodalmi interpretáció játékát. Hozzászólásom teoretikusan azt kerülgeti, hogy a szöveg és az interpretáció mennyiben járja át egymást, s kevéssé látható szívóssággal próbál érvelni amellett, hogy tárgynyelv, az irodalmi diszkurzus és metanyelv, a kritikusi beszédmód szétválasztása csupán a teória agresszorának terméke.Ha a műfajok nem is egy fejlődésív mentén helyezkednek el, a művek recepciójának mégiscsak van története. Szintén közhelyszerű az az állítás, amely a hetvenes években valamikor végbement prózafordulatot az ottliki hagyomány szerves részeként elismert metonimikus és metaforikus történetmondás egyensúlyának megbomlásában fogalmazza meg, természetesen a metaforikusság javára. Más kérdés persze, hogy megítélésem szerint, az Iskolát alapvetően az események idő- és okságbeli metonimikus kapcsolódása szervezi, még akkor is, ha aligha lehet olyan művet említeni, amely eleve alkalmatlan lenne még akár a disszeminatív olvasásra is. Ezt a fordulatot a későmodern kánonja köré szerveződő hermeneutikai horizont radikalizálta, s célelvűen a textualitást jelölte meg korszerű poétikai értékként. A modernista, esztétista értelmező közösség azonban a nyolcvanas évek közepétől a történet rehabilitációjának érvrendszerével, például a nominalizmussal szemben a realizmust preferálva azokat a prózai műveket üdvözölte, amelyek történetszerűségükkel nem üres, hanem teli könyveket produkáltak. így például míg Krasznahorkai és Márton ( természetesen Esterházy, Nádas és Mészöly mellett ( a modernista kánon stabil tagjaivá váltak, addig őket a későmodern kánon köré szerveződő értelemző közösség csupán a másodvonal képviselőiként tartja számon. Ebben a szituációban ( amikor világszerűség és szövegszerűség, történet és elbeszélés viszonya tagolja az irodalmi diszkurzust ( jelentek meg a Garaczi-, Kukorelly- és a többiek-féle öröm-szövegek, amelyek kanonizációja meglehetősen nehézkesen mozdul, a modernista recepció szinte érintetlenül hagyta őket, még akkor is, ha ez irányból születtek róluk dolgozatok, ugyan a hermeneuta fogadtatás sokkal kedvezőbb volt, noha jóval alatta marad Esterházy és Nádas recepciójának.Az öröm-szövegek kanonizációs nehézkességének elsősorban az arcátlanság az oka. A történet arcátlanul visszatér. Garaczi Mintha élnéljében a vallomásos önéletírás hagyománya tér vissza retorizálatlanul, egyenesben, arcátlanul. Képzeljék, beleírja a saját regényébe a saját nevét! Hazai Ferijében noha egy kissé retorizálódik az önbiografikusság Ferivel és a cukorral, azonban viszonylag könnyen lefejthető a tropikus álarc: ez is vallomás. Kukorelly és Németh Gábor szövegeiben bonyolultabb prózapoétikai eljárások figyelhetők meg: a Memória-part kínosan részletező, a minimalizmus határát súroló monoton történetmondása érezhető távolságot tart a novella hagyományával, A Semmi Könyvéből az idősíkok gyakori és jelöletlen váltogatásával teszi ugyanezt. Ficsku szövegei pedig persze abszolút anekdoták, de lestilizált pongyolaságuk kilógatja az álnépi lólábat. A kvázi-ártatlanság poétikáját a Feri: Cukor Kékség reprezentálja leginkább. Például narratológiai értelemben nincs elbeszélés a könyvben, pontosabban: jelöletlen az elbeszélés, s hadd halmozzam a narratológiai nonszenszeket: csak történet van. Ferinek egyszerűen ( legalábbis első blikkre ( nincs modalitása. Cukorbetegségem története ( mondja Feri. Nemcsak a történet uralmát állítja vissza a Cukor Kékség, de nyíltan, Ottlikot is meghaladóan a példázatszerűséget: még Bébé sorsánál is durván referenciálisabban az identitásképző példázatszerűséget. Merthogy van egy cukortól értsd speedtől széthullott személyiség, aki a történet végére megtalálja, összepakolja magát:(Egy kerek esztendő telt el azóta, hogy újra rátaláltam az anyámra, a családomra, s azóta kidöccenthetetlen nyugalomban, békében élek. ( (115.) Megvan az identitás, csak nehogy individuum legyen belőle! Ezt követi a példázat:(Nincs más hátra, minthogy felhívjam a kedves olvasó, és ezúton az emberiség figyelmét, hogy óvakodjon az ártalmas, és nekem oly sok keserűséget okozó cukortól. Ma már biztosan tudom, eddigi problémáim, szomorúságom forrása maga a cukor volt. (...) Mindenkinek azt tanácsolom, akit a hétköznapokban több-kevesebb csalódás ér, esetleg néhány napos szomorúság, melankólia tölt el, hogy próbáljon meg az alattomos cukor nélkül élni. (Hosszú távon a szaharin se megoldás!)( (116.)Hát igen, Feri szociálisan annyira túl érzékeny, hogy minden hitelét elveszti. Az kvázi-ártatlanság poétikájának ez a meghatározó retorikai fogása. A túlbeszélés, a rájátszás, az átlendülés. Röviden: az ártatlan szívatás. (Öncenzúra( A kvázi-ártatlanság poétája annyira beleáll a hagyományba, annyira benne van, hogy kilóg belőle. Túllóg.Az elbeszélés kivonása önmagából a referencialitáson és a vallomásos önéletrajziságon túl a metafikció hiányában is megmutatkozik. Ottlik, Esterházy, Krasznahorkai nyíltan utal az elbeszélés nehézségeire, Mészöly és Nádas rejtetten, de tematizálja a történetmondást. Az Iskola, a Bevezetés, a Sátántangó nehezen tagadhatóan metaszövegek. A Megbocsátás írnoka és a Családregény nagypapája problematizálja a történetmondó és a történet viszonyát. Mért ír az író, mért nehéz, mért fáj, mért nem tudom elmondani? Szoftver-problémák. Hazai, Garaczi és Ficsku arca barázdálatlan. Mintha mi sem történt volna bölcseletben, jelelméletben, nyelvfilozófiában, no jó és irodalomelméletben az elmúlt mondjuk így három évtizedben, irodalomról meg végképp ne beszéljünk. Mintha bizonyos kritikusokat hallanék: jól elvagyok Derrida nélkül is. Hazai például a Budapesti skizoban egyetlen egyszer árulja el magát, de akkor sem magát, de nem is a narrátort, hanem a hozzá egyébként rendkívül közel álló főszereplőt, ugyanis amikor Ervin, a festő ( művész mivoltáról beszélgetve Feri egyszercsak kiesik ártatlan szerepéből (ismét a példázatosság), idézem: (.. és elröhögte magát.( (59.) Egyébként semmi explicit, direkt nyoma nincs annak, hogy bármi baj lenne az írással. Garaczi Mintha élnélje anyja novelláin túl ugyan erősen tematizálja a mai magyar íróságot, azonban a hagyományhoz való viszony mint érintés és elhagyás (Touch and go) annyira primitíven van tematizálva, hogy itt maximum egy erősen frusztrált, naiv teremtett szerző lenne konstruálható, abba meg például nem feccölnék interpretációs energiákat. Például:(Egyetlen kivétel Nádas, akinek nagyon is vágytam barátságára, viszont nem mertem hozzányúlni, mert attól féltem, hogy ruhaszegélyünk legártatlanabb összesurlódása durva arculcsapásként érné. Aztán ez a dilemma is megoldódott, barátok ugyan nem lettünk, de egyszer véletlenül kezembe került az olvasószemüvege, ihletetten orromra helyeztem, hogy egy percre az ő szemével lássam a világot, és megértettem, belőle ennyi jár nekem.( (24.)ÖsszefoglalásMilyen is a kvázi-ártatlanság poétikája?Olyannyira problémátlannak mutatkozik a történetkészítés technikája, olyannyira primkó, egyszerű és alulstilizált az írói tevékenység, olyannyira ártatlan a dolog, annyira alul van beszélve, hogy az egyszerűség irányából az egyenes beszéd önmagát számolja fel. A túl-ártatlanság kvázi-ártatlansághoz vezet.Ártatlan, egyben kódtalan szövegek. Teoretikusan nyilván minden szöveg kódtalan, azonban vannak oly szövegek, melyekhez a hagyomány létrehozta a működőképes kódokat, s vannak olyak, amelyek értelmezői feladatait még nem hajtottuk végre, nincs érvényes recepciójuk. Sőt. Bizonyos stratégiákkal megdolgozhatók, azonban ezek a stratégiák nem-racionális stratégiák. Nem koherensekyéb vélelmezései után (az utólagosság itt természetesen logikai értelemben szerepel) teoretikusan az az alapvető kérdés fogalmazható meg, hogy amennyiben az olvasás instanciái nem szövegmarkerekben lelhetők föl, akkor minden szöveg végérvényesen és egyedül az olvasásnak van-e kiszolgáltatva. Ha erre igennel válaszolva az interpretáció radikális magányossága mellett érvelnénk, akkor az irodalmi műveket egy homogén szöveguniverzum egyenrangú, differenciálatlan tagjainak kellene tekintenünk, amelyet még a legposztabb pozíció is nehezen tudna igazolni, noha ez vádként szemben vele időről időre megfogalmazódik. A kérdés így inkább az, hogy egy klasszikus műfaj, a novella változatait az interpretáció miképpen hozza létre, azaz a Barthes-i értelemben vett Szöveggé olvasás miképpen írja át a történetet preferáló, zárt rendszerű prózapoétika hagyományát.Hozzászólásomban a magyar irodalom-rendszer egy oly betöltendő helyéről fogok beszélni, amely a nyolcvanas évek közepétől jelöli magát a következő szerzői nevekhez kapcsolódó művek segítségével: Garaczi László, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Hazai Attila és Ficsku Pál. Azazhogy Hazai Ferije, Szilviája és ismét Ferije (Budapesti skizo címen), Kukorellynek elsősorban a Memória-partban olvasható novellái, Garaczinak leginkább a Mintha élnél, Németh Gábornak A Semmi Könyvéből és Ficskunak különösen az első könyvének, A videódisznók esetének írásait olvasom úgy, mint amelyek helyet foglalnak, s amely helyet az öröm-szövegek kvázi-ártatlansága szerkezettel jelölök. Úgy vélem, nem írhatók újra, nem közvetíthetők verbálisan és a tudományos etikett szerint, nem racionalizálhatók, így nemcsak ártatlanok, nemcsak kódtalanok, hanem ( a könyvek ürességére utalva ( értelmetlenek is.Merthogy az interpretációs maximák se nem a koherencia, se nem a racionalitás mentén szerveződnek, ezzel egy olyan értelmezői gyakorlat kapuja nyílik fel, amelyet Siegfried J. Schmidt az értelmezéseket szabadon engedő irodalmi erotikának nevez, s amelyet Roland Barthes ínyenc olvasásnak, amely az olvasás és így a szöveg örömét állítja, melynek normatívája az átvágásokban, az áttörésekben, az állítások és felfüggesztések korlátlan játékában íródik meg.Az öröm-szövegek nem képviselnek új, vagy bármilyen szövegműfajt, s ellenkezőleg nem is írnak elő sosem látott/használt értelmezési stratégiákat, azonban helyfoglalásukkal, térképesedésükkel előhívhatják azokat az olvavsási módokat, beindíthatják azokat a nyelvjátékokat, melyek az újraolvasás, az elidőzés, az ínyenckedés, az örömködés, a bíbelődés, az átmetszés műveleteiből épíkeznek, amelyek az irodalmi diszkurzustér folyamatos átrajzolását írják elő, a textus állandóan változó terében a novella hagyományát tartják életben: mindig másképp.Ha szabad eztet így mondani.