Alföld - 48. évf. 12. sz. (1997. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Vitéz Ferenc:

TÁNCOLÓ NŐ AZ ÉLET

A zene és az építészet helye és kapcsolata Paul Valéry énkereső módszerében

 

1.

Testéből táncol katedrálist, önmagába folyton visszatérő, örökké változó, minden pillanatban más, térbe hulló s lendülő ritmust teremt a meghatározhatatlan, kottával leírhatatlan zenére lengő-lépkedő nő Paul Valéry A lélek és a tánc (L'ame et la danse) című "szókratészi dialógus"-ában.

Ennek a műfajnak a francia költő-esszéista filozófiai gondolatrendszerében kevés köze van Platonhoz. "Kizárólag a forma miatt alkalmaztam" - jegyezte fel 1941-ben a Füzetek-be (Cahiers), mintegy két évtizeddel két párbeszédének megírása után. A lélek és a tánc mellett ugyanezt a műfajt képviseli a valamivel korábban, egy építészeti albumhoz készült, megrendelésre írt bevezetőként ismert Eupalinosz vagy az építész (Eupalinos ou l'architecte) című dialógusa is.

Paul Valéry e két párbeszéde nem verbális inspirációkat önt szövegbe. Az építészet és a zene, valamint e két műfaj gondolati összekapcsol(ód)ásaként A lélek és a tánc című dialógusban a tánc önmagát alkotó művészi folyamatát ábrázolja, a benne megjelenő és végtelenül változó Egy-et, az ebben az egységben testet öltő alkotó Én-t, illetve ennek az én-nek önmagát folyton újraértelmező egy-ségre törekvését.

A tánc analógiáját alapul véve azonban a mély-Én soha nem fog önmagára ismerni egy állandósult formában, s a "tebbenned voltam, ó, mozgás, kívül más mindenen" dialógusi egy-élménye csak akkor válhat valóban teremtő erővé, ha a Valéry-féle önmegismerést nem úgy minősítjük mint a végső állapot elérését, hanem azt a megismerésnek az énből az énre ható folyamataként értelmezzük.

Annál is inkább ez utóbbi verzió mellett kell állást foglalnunk, mert a valéryi alkotáseszmény szerint az igazi műalkotást nem a kész mű, hanem az alkotás folyamata jelenti, azaz: ha az oeuvre nem a créature-rel, hanem a création-nal azonosítható. Mindez az írásra vetítve nem jelent mást, mint hogy az írásmű, az oeuvre écrite kevésbé fontos, mint maga az írásfolyamat, az écriture.

 

2.

Megannyi anti-Szókratész van egyetlen testben, s a "katedrálissá táncolt Én" csupán addig érdekes, amíg minden pillanatban más és más képet mutat önmagáról. Ez az Én egyszerre test és lélek, s egyszerre veszíti el testiségét és lelkiségét. A Valéry által is elfogadott és vallott léthármasságban tehát nem marad más, mint a szellemi jelenlét - a tánc-én a tér és az idő pillanatokra kimerevített, s abból minduntalan újralendülő formája, mely egyszerre jelenti a kívül-t és a belül-t is.

A gondolatnak azonban szüksége van a testre, a folyamatos tagadás formát kíván. Az anti-Szókratész példája az Én számtalan megvalósulási lehetőségét és formáját foglalja össze - a valamit való felépítésnek számára csak ez az útja járható. Ugyanígy tagadja mozdulataival a táncoló nő is az előző mozdulatot, de ez a tagadás maga az építkezés, hiszen így jön létre belőle a tánc.

A tagadás problémája azok közé a kérdések közé tartozik, melyek már az első Füzetektől kezdve jelen vannak Valéry elmélkedéseiben. "Káros szenvedélyek"-nek, "ellen-művek"-nek nevezi írásait, s az állítás már a megfogalmazás pillanatában tagadássá válik. Gyergyai Albert (Kortársak) úgy fogalmaz, hogy Valéry "az ismeret síkján a tudatos, az egyetemes, a magát s a világot tervszerűen újraépítő" emberről álmodozik, így állandó készenlétben áll. "Az én borzad minden véglegestől, a kifejezés kisebbedést jelent, és a szellem emberének tudatosan vissza kell vetni a lét bármily, ha mégoly vonzó, azonban kész formáját."

Ebből kiindulva az Eupalinos önvallomás, ahol Valéry Szókratész álarcát magára öltve mondja, hogy a "többszörösnek" született ember akár "minden" is lehetett volna, de csak egyetlen Szókratész lett belőle. "A többi eltűnt. Idea lett, megmaradt magnak, csökevénynek, esetleg kételynek vagy ellentmondásnak."

A lehetőség mindig választást is jelent. Választásra van kényszerítve az ember: a "minden"-t nem tudja megvalósítani, mert akkor "semmi" maradna. A hallgatás, az elhallgatás is a választás egyik formája, s ha találkozik az Én a "merre menjek?", a "mivé legyek?", a "mit tehet az ember?" démonikus ("a lehetőség démona) kérdéseivel, válsághelyzetben érezheti magát.

Valéry húsz éven át tartó nyilvános hallgatása - amit a későbbiekben mint az alkotó én válsága értelmeztek sokan - a személyiség hallgatag érésének időszaka, majd visszatér "a hallgatást megtörő szó"-hoz, a "tetté vált gondolat"-hoz, a "formává feszülő terv mindennél megfoghatatlanabb motívumá"-hoz. Az íly módon testet öltött gondolat fogalmazódik meg A lélek és a tánc-ban, ahol a táncosnő nem is annyira fizikai lény, mint inkább egy gondolat megtestesült alakja. Ez az élmény válik szóvá Valérynek Mallarmé Kockadobásáról (Variété) írott soraiban is, miközben visszaemlékezik arra, hogy talán elsőként láthatta "ezt a rendkívüli művet".

"Mallarmé elém tette magát a kéziratot. Mintha megpillantottam volna a gondolatot, ahogy először ölt alakot a mi terünkben... Itt a kiterjedés valóban beszélt, álmodott, időbeli alakzatokat termett. Várakozás, kétely, összefogottság mind látható dolog lett. Kedvemre szemlélhettem megfoghatatlan pillanatokat: a másodperc töredéke, melyben egy eszme magára döbben, ragyog és elenyészik; az idő atomja, századokra szóló pszichológiák és végtelen következmények csírája - végülis érzékelhető semmiségüktől körülvett élőlényként állt elém."

Valéry "tudatközi űr"-ről beszél, ahol "rendszereket alkotó anyag"-ként áll ott a szó. Véleménye szerint Mallarmé ebben a művében kívánta kipróbálni "a gondolat mezítelen alakalmazását", meg akarta kísérelni a "gondolat rajzát rögzíteni".

Szegzárdy-Csengery (Mallarmé és Valéry versei) Valéry hallgatásával kapcsolatosan írja, hogy a költő "az elemző értelem felől közeledik a költészethez, feloldhatatlan ellentétet érez az állandóan újjászülető, szüntelenül alakuló és változó én dinamikus jellege és a leírt szó statikus képlete között". Valéryt, aki a késztől, a befejezettől nem vár semmit, ami közelebb vihetné önmagához, mételyezi a bizonytalanság: "nem lehetek az, aki vagyok".

A mozgás, a tánc mint metafóra, a "kívül más mindenen" állapota a folyamatos átalakulásban való léttel azonosítható. S ugyanez lehet a jelentéshálója az írásnak is mint írásfolyamatnak. A kívül-belüliség állapotát egyik francia kutatója (Jean-Michel Rey: Paul Valéry - L'aventure d'une oeuvre) is hosszasan elemzi. Teremtésről és újrateremtésről van szó, kívülről hoz létre, de ugyanabban a pillanatban belülre is kerül, hogy végtelenszer ismétlődhessen e váltakozás.

A folytonos érlelés és átértékelés Valéry bő félévszázados alkotói időszakában is nyomon követhető, beleértve két évtizedes hallgatását is, miközben azonban hajnali rendszerességgel írta Füzeteit. A Leonardo-esszét később kommentárokkal látta el, öt éven át írta több mint ötszáz soros költeményét, az Ifjú Párkát, tökéletesen ellentmondva a Poe-tól tanult elvnek, miszerint lehetetlen hosszú verset írni, de folyamatában igyekezett bemutatni az én fejlődésének és ismételt átalakulásainak útját; s legmeggyőzőbb bízonyíték erre a Füzetek.

A Cahiers nagyjából véges számú témát dolgoz fel, vissza-visszatérő, a korábbiakat értékelő és átértékelő, velük vitatkozó feljegyzéseket sürít több mint negyedszázezer oldalra. Ebben a formában a Cahiers képviseli azt a folyamatot, melyben az én dinamikus jellegét az írás belül mindig változó dinamizmusa is igyekszik követni.

 

3.

Valéry a zenét és az építészetet tekinti a legmagasabb rendű műfajoknak, de lételeme mindkettőnek a mögöttük működő ritmus, mely egységgé is kovácsolja őket. 1921-es naplófeljegyzése szerint a ritmus nem más, mint az aktus és az érzet közötti korrespondencia megteremtésének feltétele. A ritmusban tetten érhetők a pillanatok, a pillanat maga, melyben "a valóságos cselekedet összeforr a mély-énből feltörő álommal".

Vizsgálja az átmenetet a prózától a versig, a beszédtől az énekig, a járástól a táncig. A prózát a meneteléssel, a verset a tánccal hozza összefüggésbe. Magát a ritmust is ezekben az átmenetekben találta meg - hiszen Valéry után már tudjuk: semmi sem ismerheti fel önmagát egy állandósult formában. Úgy fogalmaz, hogy a táncnak nem az a funkciója, hogy egyik helyről a másikra vigye el az embert. Ehhez hasonlóan a versnek és a tiszta dallamnak sem lehet ez a feladata. "Azért vannak, hogy jelenlévőbbé tegyenek önmagam számára."

Az én tehát csak az átmeneti - és a fentiekből adódóan: ellentéti - állapotokban lenne megragadható, de csak akkor, ha idő- és térnélkülivé tudnánk merevíteni ezt az átmenet állapotot. Ezért nem kívülről szemléli az Én-t, hanem jelenlétével igyekszik azonosulni. S ha az aktus és az érzet, a próza és a vers, a beszéd és az ének, a járás és a tánc közötti átmenet állapotában lesz jelenlévőbb önmaga számára az én, ugyanezt tudja megvalósítani a művészeti ágak közötti átmenetek vizsgálatával is.

Egri Péter (A költészet valósága) a zene és a költészet közötti viszonyt is elemzi, mely analógiát teremtve, hasonlít az építészet és a festészet ritmusa közötti összefüggéshez, valamint konkrétan is összekapcsolja egymással a zenét és az építészetet.

"Egy katedrális nem ábrázol tárgyat - írja -, hanem maga a tárgy. Különlegesen szervezett, érzelmileg sűrített emberi térélményt fejez ki, amelyet szimmetrikus térritmus valósít meg (...), a zenei ritmus szabályos mintájára emlékeztet", s mintegy annak időbeli szabályszerűsége van jelen a térben. Mindez párhuzamba állítható Valéry látásmódjával, ahol szintén létezik az analógia a zene és a költészet, az építészet és a festészet viszonyrendszerében, magasabb szintre helyezve a zenét és az építészetet a másik kettőnél, ugyanakkor sugallva azt is, hogy az építészeti ritmus a zenei ritmust valósítja meg a térben.

Párhuzamot von a zene és a matematika között is, a számok birodalma pedig éppen az Eupalinosz vagy az építész-ben kerül szoros kapcsolatba az építészettel. ("Csak parancsokat és számokat közölt velük." - "Ez Isten módszere is" - vált szót Phaidrosz és Szókratész, visszaemlékezve arra, hogyan és milyen módszereket felhasználva építtetett Eupalinosz.) "A zene nem a hangok művészete, nem kevésbé, mint ahogy a matematika nem az arányok (a nagy kifejezésének) művészete" - írja Valéry 1918-19-ben. Egy 1936-os Cahiers-beli feljegyzésben pedig ezt olvashatjuk: "A zene a hangtól eltávolodva fejlődött, ugyanúgy mint ahogy a matematika eltávolodott a számtól". "A zene lényegéhez nem szükséges a hang" - folytatódik az elsőként idézett szöveg. (Végiggondolva a párhuzamot, ebből akár az is következhet, hogy a matematika lényegéhez sem feltétlenül tartoznak hozzá a számok.)

Sokkal fontosabb ezeknél maga a módszer, a teremtés módszere: a statikus-dinamikus ellentétből létrehozni a pillanatnyi rendet. "Az univerzum két nagy dolgot láttat velünk. Először azt, hogy szüntelenül változik és átalakul, és rögtön utána azt, hogy kitart és megőriződik, valamint hogy ismétlődik és megerősítést nyer. Létezik tehát a Zene és létezik az Építészet" - kapcsolja össze konkrétan is az alkotó a két műfajt, valamint ezen belül a mozgást és annak ellentétét. De ugyanezt a paradoxont fogalmazza meg már 1902-ben is, amikor definiálni próbálja a művészetet, annak lényegét kívánja megragadni: "A művész tevékenysége arra vonatkozik, hogy megkíséreljen bezárni egy végtelent, Egy lehetséges végtelent egy pillanatnyi végesbe."

Ehhez a módszerhez, a valamit létrehozás folyamatához közelít a tánc ábrázolása, ahol azonban nem magát a táncot, a táncoló nőt látjuk, hanem beszélgetést olvashatunk a táncról. (Ugyanúgy, mint ahogy az Eupalinoszban sem az építésről, az építkezés mibenlétéről és folyamatáról szerezhetünk ismereteket, hanem az arról való elmélkedést tartalmazza a mű.) Valéry idős korában is visszatér a tánc mint motívum: "Szeretek a táncra gondolni, de általában untat, ha nézem - írja 1939-ben. - Nincsen ideje az embernek jól leolvasni a test modulációit".

(A tánc szemlélése - ebből adódóan - mint a folyamatokon való kívül maradás fölöttébb kellemes érzéssel töltheti el az embert, ám semmivel nem viszi közelebb önmagához. A táncot élni kell, s ezt a folyamatos átalakulásban megvalósuló létet valóban képtelenség egyetlen műben hitelesen ábrázolni. Csak beszélni lehet róla - a lényeg megfogalmazása nélkül. Hasonló gondolatot vetett papírra a Füzetek egyik 1927-re datált feljegyzésében: "Symphonie en sol - Mozart. Semmit nem mondani --- de azt nagyon jól mondani - vagy inkább csak mondani mindazt, ami körbeveszi magát a mondást".)

A tánc tehát metafóra-kísérlet, az ön-magából más-magává újraépülő Én, az intellektus ábrázolási kísérlete. S ha a mű címére gondolunk, megerősíthetjük azt a korábban tett kijelentésünket, hogy a létezés három formája egyszerre jelenik itt meg. A lélek és a tánc: a lélek a szellemben, e kettő pedig a táncoló nőben, a fizikai testben ölt alakot.

(Paul Valéry azzal, hogy a táncot nőneművé tette nemcsak a szó eredeti nőnemű voltát megerősítve, hanem hogy egy nő testéből formálta meg a táncot, a teljességet, a Mindent is ki kívánta fejezni a tánc ábrázolása, a tánc lényegéről való elmélkedés révén.

Hamvas Bélától (Tabula smaragdina) tudjuk, hogy a teljességet gyakran nőalakban képzelték el. Ez a héber hagyományban a "bölcsesség", Kínában a "jin", Indiában a "kali", a görögöknél a "Démétér", az asztrológiában a "Hold", az alkímiában az "ezüst" nevet kapta. Szerinte azonban a "teljességet nem szabad összetéveszteni a mindennel és az összessel". A mindenben inkább a nemtelenség jelenik meg, az emberi lélek androgün volta - amit Valéry Nárcisz-motívumának vizsgálatában elemezhetünk tovább -, s mivel a zene a matézisban, az anyagban válik formává, elgondolása közelít a tánc androgünitásáról szóló elméletekhez. Idézett művében Hamvas is a következőképpen fogalmaz: "A zene és a mathészisz az a tér, amelyben a szellem eredeti androgün voltát megtartja."

Hibába esnénk azonban, ha nem csak kitérőnek, hanem meghatározó elemnek is tekintenénk Valérynek a misztikusokkal való kapcsolatát - Hamvas szinte teljesen misztikus alapokból kiindulva fejti ki gondolatait -, bár tagadhatatlan, hogy Füzeteiben írott nyomai is vannak a keresztény miszticizmus ismeretének, felbukkan többek között Jakob Böhme, Szent Ágoston, Szent Pál neve is, foglalkozik az aritmetikával és a dualizmussal, szemantikai, metafizikai és filozófiai értelemben is, ír az emberben meglévő misztikus elemekről: vizsgálja azt, hogyan modulálódik annak tartalma az ember bensőjében létező istenségek vagy Isten-eszmék függvényében.)

 

4.

"Hozzászokni, hogy a saját farkánál magát lenyelő kígyóban gondolkodjunk - írja a halála előtti évben, 1944-ben. - <<Tartalmazom>> azt, ami engem <<tartalmaz>>. És egymást követően vagyok a tartalmazó és a tartalom." Ez a viszony, amellett, hogy tömören utal a kívül-belüliség állapotára, összefoglalja az Én dinamikus változásával kapcsolatos megfogalmazásokat, kísértetiesen hasonlít arra a helyzetre, ami a mű és az alkotó között jön létre.

A fiú, "a mű felfalja Atyját", az alkotóját. A mű olyan alkotót követel, "aki önmagával szemben osztja kétfelé magát". A művészi tevékenység egyszerre lesz a produktum és az alany transzformálásának helye. "Mit tehet az ember?" (Que peut un homme?) - szól Monsieur Teste-nek mindig visszatérő kérdése, amit nem lehet csupán egyszer, de újra és újra, meg kell válaszolni. ("Ezt a kérdést több mint ötven évvel ezelőtt tettem fel" - utal rá maga a szerző is.) Az alkotás folyamatos erőfeszítés a válaszadásra, s ennek a válasznak egyik fontos része az: hogyan ismerhető fel az alkotás alanya, s hogyan válik tárggyá, önmaga megismerésének tárgyává. A "megalkotott alkotó" mint tárgy kifejezésére használja Valéry a "paternális metafórát".

Jean-Michel Rey a kegyetlen szembesülésben látja ennek egyik legfontosabb jellemzőjét. "Az alkotó, létrehozva művét, olyan lénynek látja azt a végén, akit nem akart, akit nem ő talált ki, de akit ő hordott ki, és éreznie kell azt a borzalmas megaláztatást, hogy művének fia ő lett, visszautasíthatatlan jegyekkel lett felruházva, hasonlóságokkal, hóbortokkal és korlátokkal, éreznie kell azt, hogy tükör lett, és ebben a tükörben az a legrosszabb, hogy korlátaival együtt látja benne meg magát." Az alkotó tehát művében visszatükröződik (ugyanezt látjuk más megvilágításban a Nárcisz-motívum esetében is), de azt kell tapasztalnia, hogy bár kölcsönösen teremtette egyik a másikat, nem láthatják meg egymásban igazi arcukat.

Az alkotó mint maga is megalkotott kérdése végigível a pályán, s ebből adódóan is válhat egyre tudatosabbá Valérynél a lehető legteljesebb értékű "önmaga" létrehozására törekvő szándék. "Egy művész legfontosabb alkotása maga a művész" - írja. S ha visszakanyarodunk a "Mit tehet az ember?" problémájához, Valéry válasza végül egyértelműen megfogalmazódik: "csinálni" (faire), s tenni mindezt anélkül, hogy a valamit létrehozni sürgető vágya élne az alkotóban. S miközben mégis létrehoz, tudja, hogy abban a pillanatban egész én-je átértékelődik. Alkotása átalakítja, s ez nem csak kettejük végeérhetetlen helycseréje miatt válik paradox viszonnyá, hanem az abszolút értékekkel rendelkező tökéletes mű lehetséges megalkotását is illuzórikussá teszi.

Tökéletes tehát csak maga az alkotófolyamat lehet, az a mód, ahogyan az alkotó önmagát értelmezi, magát az alkotást, általa pedig újra-teremti én-jét. Ehhez Valérynek mindenekelőtt szüksége volt egy mintára, és a kritikusok által sokat emlegetett Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe című tanulmányával a fikcionalitás síkjára emelte a művészt. A Leonardo-fikcióhoz először "az ember, aki mindent megtett" ideális képét teremtette meg. E hipotézis végigvezetésével azonban nem tett mást, mint újraalkotta a nagy művész művét, újrateremtette önmagában Leonardót, s ezt kívánta tenni önmagával is (újra-teremteni) - minden egyes leírt szavában. A "csinálás" vágya teljes személyiségét átsugározza. Somlyó György a Tengerparti temető értelmezése kapcsán (Philoktétész sebe) idézi Valéryt: "Nem mondani, hanem csinálni akartam valamit, és ennek a valamit csinálásnak a szándéka akarta azt, amit mondtam".

 

5.

Az alkotás folyamatán át történő ön-újra-értelmezés Valéry esetében kétpólusú igazságokat tételez fel. "Minden dolog másik oldala én vagyok" - írja 1935-ben, majd egy évvel később: "Igazi értékem visszautasításaimban rejlik", s 1940-ben így foglalja össze énkereső módszerének alappontjait: "Arra törekedtem, hogy birtokoljam magamat. - És íme az én mítoszom: birtokolni magam, hogy lerombolhassam". (Már az egyik 1901-es feljegyzésében is így fogalmaz: "Szellemem arra törekszik, hogy építsen - Valamit, ami ellenáll neki.")

A két oldal egyszerre való jelenléte az az egy-ség, melynek lényege Valérynél nem a harmónia, hanem a két oldal közötti átmenet: az építésből a rombolásba, a rombolásból ismét az építésbe való átmenetek íráson, gondolkozáson áti tudatosítása. Az "önmaga ellentétei" elképzelés hűen tükröződik az Eupalinoszban: "Phaidrosz: Mit akarsz hát ráfesteni a semmire? - Szókratész: Az Anti-Szókratészt. - Phaidrosz: Több ilyet is el tudok képzelni. Szókratésznek több ellentéte van".

A lehetőségeket módszeresen, karteziánus elveket követve járja végig. A rendszertelenség elfojtja az intellektust, s az alkotás sem más, mint hogy egy következetesen végiggondolt terv szerint rendet teremtünk a káoszból. "Kezdetben micsoda összevisszaság, amely aztán szinte felolvadt a rendben" - mondja Phaidrosz a dialógusban.

Már a mű első szakaszában nyilvánvalóvá válik, hogy az alkotófolyamat, jelen esetben egy templom felépítésének folyamata, elválaszthatatlan az Én-ben, a személyiségben véghez menő elmozdulásoktól. "El sem hiszed, Szókratész - mondja Phaidrosz -, milyen boldogság volt a lelkemnek megismerkedni valamivel, ami íly szépen elrendezett. Azóta nem tudom elválasztani egy templom eszméjét megépítésének eszméjétől." Majd elmeséli, hogyan fordult hozzá egyszer Eupalinosz: "Minél többet töprengek művészetemről, annál inkább gyakorlom is azt; mennél többet gondolkodom és cselekszem, annál inkább építészként szenvedek és örülök - és egyre biztosabb gyönyörűséggel és világossággal érzem magam mindinkább önmagamnak. Hosszas várakozásokba merülök, s az önmagamnak szerzett meglepetések visszavezetnek önmagamhoz, és hallgatásom ez egymásra következő fokain előrehaladok saját magam építésében".

Az önfelépítés (önmegismerés) a lehetőségek közötti állandó választási kényszerhelyzeteknek való engedelmesség függvénye, ugyanakkor a lehetőségek értelmezése, a választások módszeres értékelése ismételten előhívja és életben tartja a kételkedést, hiszen a választásban rejlő állítás nem feltétlenül jelenti a nem választott dolgok elutasítását. Szókratész, mint ahogy korábban már utaltunk is rá, eképpen beszél erről Phaidrosznak: "Mondtam már neked, hogy több embernek születtem, de egyetlenegyként haltam meg. (...) Velem együtt egész seregnyi Szókratész született, s közülük fokról fokra vált ki az a Szókratész, akinek jussa a vádlottak padja lett és a méregpohár. - Phaidrosz: S mi lett a többiekből? - Szókratész: Eszme. Megmaradtak az eszmék állapotában. Bebocsátást kértek a létbe, és ezt megtagadták tőlük. Én megőriztem őket, kételyeim és ellentéteim képében".

Az ellentétes pólusokat maga a személyiség szorítja eggyé. "Lényednek tehát szükségszerűen meg kell oszlania, hogy minden pillanatban egyszerre lehess hideg és meleg, folyékony és szilárd, szabad és megkötött" - olvashatjuk ismét az Eupalinoszban. Ugyanezt a gondolatot erősíti Valéry többször is idézhető állítása ("minden dolog másik oldala én vagyok"). Ezek az oldalak nem kategorikus ellentétek, hanem a dualista szemlélet sajátos megnyilvánulásai: a személyiség minden dologgal szemben kételkedést, ellenpólust képvisel, ami nem a finalista tagadást jelenti, hanem az oldalak közötti átjárhatóságról tesz bizonyságot. Az Én legmélyebb szféráiban újra kell járni az azonosulás útjait, mely a kettévált gondolat felismerésén át vezet. "Szókratész: Az ember alkotta dolgok viszont a kettévált gondolatnak köszönhetők. Az elv itt külön áll a felépítéstől. (...) A természet a maga munkájában nem tesz különbséget a részek és az egész között, hanem egyszerre növekszik minden elemében, minden kísérlet, visszatekintés, minta, célzat és fenntartás nélkül kapcsolódva önmagához."

A természetben a lehetőség, az aktus és a végeredmény ugyanaz, az embernél viszont, aki a kettévált gondolat által elveszítette az egy-séget, terv, tett és végeredmény külön szakaszokat képeznek, s a "lehetőség démona" szüntelen kételkedésbe taszítja a gondolkodó Én-t. "Szókratész: Az ember sajátja az, hogy két időben alkot, amelyek közül az egyik a tiszta lehetőségek világában folyik le, abban a különlegesen finom közegben, amely minden valóságos dolgot képes utánozni, és végtelen számú összefüggést próbálni ki köztük. A másik idő a természetes idő. Ez, egyrészt magában foglalja az előbbit, másrészt benne foglaltatik abban. A mi tetteink mindkettőben részesek. A terv elkülönül a tettől, mint ahogy a tett is az eredménytől."

Az isteni terv egyetlen lehetőség. Ezzel szemben az ember különválaszt és kiválaszt, sok embernek születik és egyetlenegyként hal meg, közben pedig végig ott kísért a kérdés, hogy megtette-e mindazt, amit tudott.

Szókratész az Anti-Szókratészek - mint be nem teljesült, meg nem valósított lehetőségek - közül az építész alakját választotta ki, az egyik legmagasabbrendű művészet képviselőjét. E beszélgetés azonban az alvilágban játszódik, a meghalt lehetőségek világában, ahol már "az emlékek is csak emlékek", nem létezhet a valóságos tett, s a lehetőségek, mivel nem vonatkozhatnak a jövőre, a feltételes múlt idő síkján maradnak.

Ugyanakkor mindvégig a "hogyan" áll a beszélgetés középpontjában, a módszer (isteni, karteziánus, valéryi) a fizikai megsemmisülést követő létben sem veszíti el jelentőségét. A mű végén Isten módszerére - "Csak parancsokat és számokat közölt velük" - a művészé válaszol, feltételes múlt időben, a Szókratész alakjában meg nem valósult építészé: "Először is feltártam volna minden kérdést, és kialakítottam volna egy hiánytalan módszert".

 

6.

Az Eupalinosz vagy az építész című dialógushoz hasonlóan A lélek és a táncban - mely követi az Eupalinosz formai felépítését -, mint már utaltunk erre, szintén középponti helyet foglal el az alkotófolyamat mikéntjéről való elmélkedés. Ezen a ponton már elkerülhetetlen a kérdés, hogy miért éppen a párbeszéd formát választotta a szerző gondolatai kifejezéséhez.

Az írás egy építészeti album prózai illusztrációjául készült, terjedelmét a kiadó előre meghatározta, s az alig volt kevesebb százhúszezer karakternél. Valéry, vallomása szerint, csupán azért döntött a dialógus mellett, mert így a jelentéktelen párbeszédrészekkel való játék révén eleget tudott tenni a felkérésnek.

Daniel Oster (Monsieur Valéry) a "Kérdés és a Válasz dinamikájá"-ról beszél a dialógusok kapcsán. A dialógust sajátos valéryi formának és technikának tartja, a szerző ezáltal "komponál és dekomponál, azonosít és különbségeket tesz (...), párbeszédeinek kiindulópontja a >>je ne comprends pas<< (nem értem) alaphelyzete".

A mű hátteréhez azonban még az is hozzátartozik, hogy a valóságos Eupalinosz korántsem volt építész, inkább mérnök, s ha épített is, akkor sem templomokat, inkább csak hajókat, de alkalmasnak bizonyult arra, hogy megidézése által - csakúgy, mint Phaidrosz és Szókratész által - mondja ki a gondolatait a művész, de hármójuk közül egyikőjüket sem nevezhetjük Valéry gondolatainak kizárólagos kifejezőjének. A távol lévő művész, a művészként beszélő szemtanú és a művész is lehetett volna-Szókratész egyszerre vannak közel és távol a beszélgetésben, a dialógus eleve legalább két- vagy többpólusú állításokat tartalmaz, s a még a szellemvilágtól is távol lévő Eupalinosz megidézése újabb oldalt képvisel, hogy mindez eggyé épülhessen, "felolvadhasson a rendben", abban a rendben, amit a halott lehetőségek világában mint lehetett volna-alternatívát hoznak létre a beszélgetőpartnerek.

Az építész paradoxonja már jóval a párbeszéd megírása előtt - az 1890-es évek elején - is foglalkoztatta Valéryt. Folyton visszatérő motívum feljegyzéseiben a zene és az építészet kapcsolata, azoknak mások által el nem ismert felsőbbrendűsége a művészetek lehetséges hierarchiájában. A lélek és a tánc-ban a zenére helyeződik át a hangsúly, "az egyetlen művészetre, mely rögzíti a változásokat" - fogalmaz Valéry már 1903-ban -, s a táncra, ami láthatóvá teszi az időbeli és térbeli átalakulásokat.

A zenéről vallott, s a naplófeljegyzésekben alakot öltött nézeteivel már korábbi fejtegetéseinkben is foglalkoztunk, itt a dialógus keretein belül nyílik lehetőség a metaforikus kifejezésre. A két beszélgetőpartner, Szókratész és Phaidrosz mellett megjelenik egy harmadik is, Erüximakhosz, aki a táncoló nőt nézve, az éppen létrejövő szimbólumaként beszél a táncról: "Semmit se szeretek jobban az éppen létrejövőnél; s beleértve a szerelmet is, semmit sem ismerek, ami a legelső érzések gyönyörűségén túltenne. A nap minden órái közül nekem a hajnal a legkedvesebb. Ezért várom olyan gyöngéd izgalommal, hogy felvirradjon ezen az eleven lényen a szent mozdulat".

A hajnali órák alkotó gyönyörűségéről szólva, nehéz lenne tagadni Valérynek a saját életében is következetesen gyakorolt alkotói módszerre való utalást. A hajnal a világosság megjelenésének ideje, analógiája így a szellem világosságának is. Amellett, hogy Valéry a reggel öt és hét óra között írt feljegyzéseit "reggeli vaktában tapogatózások"-nak (1933-34), valódi "tárgy nélküli lélekművelés"-nek nevezi, a "Szellem Robinzonjá"-nak létszükségletet jelent a hajnali írás. "Gonoszul azt mondja bennem egy ismeretlen: <<ezek a füzetek a te fogyatékosságaid>>. És igaz is, minden reggel írni ezeket a feljegyzéseket - olyan szükséglet ez számomra, mint a dohány (...) Eléggé komikus, hogy reflexióim egy megfontolatlan, órarendhez igazított hatalom gyümölcsei legyenek, s hogy egy bizonyos órában engedelmeskedjek a lélek szabadsága kényszerítésének" - írja 1942-ben.

Az alkotó órák eredményét azonban soha nem tudja végesnek tekinteni, s ha az alkotófolyamat az Én megismerésének allegóriája, a mű készülése (csinálása) ugyanolyan folyamatos és befejez(het)etlen, mint amilyen a megismerésre való törekvés. Mindezt alátámasztandó, az 1942-ben írt vallomása így folytatódik: "Soha nem találtam meg magamban egy olyan alkotó erényeit, mint ahogyan elképzelik maguknak az alkotókat az emberek. Soha, egyetlen időszakban sem tekintettem úgy az életemet, mint amit a külső produkciónak szentelhetek. Igazi természetem különbségei eredményezték minden alkotásomat, és nem pedig egy annak (a természetemnek) való engedelmesség. Még a verseim is véletlenszerűen lettek közölve, mert mindig úgy tartottam, hogy azok örökös kidolgozásban vannak".

Valéry életművében szorosan összefonódik a vers és a vers megalkotásának folyamata. Felfogása szerint egy vers annyit ér, mint amennyit megmutat abból a folyamatból, ami eljuttatta arra a bizonyos, még be nem fejezettséget sugalló pontjára a művet. A vers befejezhetetlenségének gondolata tehát logikusan adódik a tökéletes énmegismerés lehetetlenségének hipotéziséből.

 

7.

T. S. Eliot (Poe-tól Valéryig) a Változatok (Variété) ötödik részének megjegyzéseit idézve beszél a "poésie pure" eszméjéről. Valéry szerint a poésie pure az egyre növekvő alkotói tudatosság fokmérője, ahol az alkotónak megváltozik a tárgyhoz fűződő viszonya - a téma van a versért, és nem a vers születik meg egy téma kedvéért. Valéry így fogalmaz: "Ami engem illet, bevallom, sokkal jobban érdekel a mű megalkotása, mint maga a mű". Vagy: "Véleményem szerint az igazi filozófia nem a gondolat tárgyában, hanem magában a gondolati tevékenységben és a működés módjában keresendő".

Valéry azt vallja, hogy minden egyes olvasat egy-egy új alkotást hoz létre a befogadóban, s a versben kettős viszonyrendszert fedezhet fel: az alkotót mint alanyt és tárgyat, illetve önmagát mint a vers benne rejlő célját. Önmagát újjáteremtve hozza létre magában újra a verset, s az íly módon alkotóvá vált befogadás folyamata hasonló elveken nyugszik, mint magának a műnek a megalkotása. A műben tükröződnie kell az Én-nek és annak a Másik-nak is, akivel szemben éppen az ellentétes álláspontot képviseli.

Daniel Moutote (Le Moi et Autrui) is ugyanezt az Én-t és a Másik-at vizsgálja előadásában, sarkalatos kérdésnek tekintve azt, hogy az Én a költőiség kimunkálásának helye, a Másik pedig a kommunikáció célzott területe. Az Én és a Másik folyamatosan rivalizálnak egymással, állandóan változtatják helyüket: mindkettő lehet Én, és mind a kettő felveheti a Másik szerepét is.

Valéry, a mindkét oldal, a minden dolog másik oldala, az önmaga ellentéteinek eggyéforrasztója az Én féltékeny szuverenitását, az Én és a Másik alapvető konfliktusát a Cahiers lapjain követi végig önmagában. Az Én a munka, az alkotás pillanataiban válhat le - időlegesen - a Másikról, az Én tehát csak alkotás közben valósíthatja meg magát.

Ennek a Más-nak, a Másik-nak az ereje valószínüleg az elhallgatását is eredményező genovai éjszakán törhetett rá oly megrázkódtatást okozó módon, hogy itt akár a személyiség válságáról is lehetne beszélni. Somlyó György (Bevezetés(féle) Paul Valéry módszerébe), ugyancsak az elhallgatás okait keresve, idézi Valéryt: "Rettenetes éjszaka. Az ágyon ülve töltöttem. Vihar mindenütt. Szobám szinte minden villámcsapásra kigyúl. És egész sorsom lejátszódott a fejemben. Itt vagyok magam és önmagam között. Véget nem érő éjszaka. VÁLSÁGOS... Reggelre MÁSNAK érzem magam. De - Másnak érezni magunkat - nem lehet tartós érzés - vagy visszaváltozunk, és megint az első kerekedik felül; vagy az új magába olvasztja és megsemmisíti az elsőt". Somlyó mindebből azt a következtetést vonja le, hogy "Valéry meghasonlása az irodalommal (az irodalomnak szánt önmagával) nem egyéni konfliktus, hanem egy történelmi konfliktus első, legtudatosabb egyéni átélése; nem egy pályaválasztás drámája, hanem a választás egyetemes emberi drámája; magának az irodalomnak a meghasonlása az irodalommal".

Miben áll tehát a halhatatlanság? (Ez a kérdés az Eupalinoszban is megfogalmazódik.) Cselekedni kell-e az intelligencia, a gondolkodás kiiktatásával, vagy művelni kell a szellemet úgy, hogy konkrét tettekben nem mutatkozik meg annak eredménye, esetleg meg kell maradni szemlélőnek - ez viszont "semmiféle megfogható cselekvést nem tesz lehetővé?"

 

8.

A Valéry-Szókratész által is vallott delphoi örök-üzenet jelen van A lélek és a tánc című dialógusban is: ismerd meg önmagad. Phaidrosz így fordul Erüximakhoszhoz: "...szerinted valami szókratészi van ebben a táncosnőben, hiszen, legalábbis a járás dolgában, olyasmire oktat bennünket, amitől egy kicsit jobban megismerjük önmagunkat?"

Erüximakhosz, az orvos, aki szintén az Emberrel foglalkozik, a gyógyítás során nyolc olyan elemet alkalmaz, melyet "tulajdon természetük egymással ellentétes párba állít". Ezek: a meleg, a hideg; az önmegtartóztatás és az ellentéte; a levegő és a víz; a pihenés és a mozgás. (Mit mond Valéry az Eupalinoszban? "Lényednek tehát minden pillanatban meg kell oszlania, hogy minden pillanatban egyszerre lehess hideg és meleg...")

Szókratész, aki az ellentéteken át közelíti meg az Én-t, ezekben az ellentétekben is az ön-újraalkotás párhuzamait látja, valamint azt, hogy a végső állapotban minden egy és ugyanazon dologgá válik: "...a lélek voltaképpen nem is fordulhat máshoz segítségért, mint az igazsághoz, amely fegyvere - és pajzsához, a hazugsághoz". Szókratész kifejti Erüximakhosznak, hogy miért irányulhat ugyanarra a célra az igazság és a hazugság, mely kettő együtt lesz csak az élet szinonímája, a létezés meghatározója: "Nem az a rejtélyes mozgás-e az élet, amely minden újabb esemény ürügyén szüntelenül újra visszaváltoztat önmagammá, s tüstént visszavezet ugyanehhez a Szókratészhez, hogy újra rátaláljak, s míg szükségképpen azt képzelem, hogy ismerem, én - én legyek?" Majd gyönyörű metafórával folytatja: "Táncoló nő az élet, aki istenien eldobná magától női mivoltát, ha egész a felhőkig követhetné testének szökellését. De minthogy sem álomban, sem ébren, semmiképp nem tudunk elmenni a végtelenig, ílymódon ő is mindig visszaváltozik önmagává, nem lehet tovább pehely, madár vagy gondolat".

A táncról azt írja, hogy értelme önmagában rejlik, és mindig önmagához érkezik vissza a táncosnő. Összevethető ez azzal a mallarméi paradoxonnal, mely szintén a táncot és a táncot táncoló nőt helyezi középpontba: "Tudniillik a táncosnő nem nő, aki táncol, azon ellentétes oknál fogva, hogy nem is nő, hanem metafóra, amely külső alakunk valamely alapvető formájának felel meg: kard, váza, virág stb., és nem is táncol, hanem a nekilendülés és visszafogás sorozatos csodái révén a test írásával valami olyat sugall, amit inkább párbeszédes, mint leíró prózában egész fejezetek sem tudnának kifejezni". (A nő nőiségének tagadása révén itt ismét felvetődhet az androgünitás gondolata.)

 

9.

Különös ellentét adja meg a beszélgetés alaphelyzetét. A beszélgetőpartnerek egy lakomán vesznek részt, miközben híres táncosnők lejtik táncukat egy szép zenére - egyszerre van jelen saját igényeivel és azok kielégítésével a test, ám a főszerepet azonnal átveszi a gondolat: a testet öltött tánc mint mozgás és a táncosnő alakjában. Pillanatról pillanatra nyomon követik a mozgást és a ritmust, elemzik az éppen létrejövőt. Eme ünnepi eseményt nem tudják kettéválasztani az analízistől, szellemi bonckésük alá kerül a tánc, a művészet, a lélek.

Eltávolodnak a mozdulatoktól, közben folyamatosan próbálnak megkapaszkodni a táncgesztusokban vagy az átmeneti csendben, a "tökéletesen szűzi pillanat"-ban, ahol "valami megszakad (...), de egyúttal olyan is, mint valami összeforradás". Az analízist egészen addig a fokig elviszik, hogy még magára az analízisre is reagálnak. Phaidrosz "megfeddi" Szókratészt, amiért az mindig csak önmagában tud örömöt találni, s amikor a táncot kezdené elemezni, halkan megjegyzi: "A mi Szókratészünk nem nyughat, amíg mindennek a lelkét meg nem ragadja; mégha az mindjárt a lélek lelke is". Szókratész nem hagy fel e szándékkal, s mint ellenpólus szólal meg ismét Phaidrosz: "Ó, hadd gyönyörködjünk még egy kicsit érdektelenül a szépséges mozdulatokban".

A zene, az elemzés, a szépség és annak fizikai megvalósulása Valéry gondolatrendszerében törvényszerűen kapcsolódik egybe. "Csak két dolog van, ami számít - írja egy 1935-ös feljegyzésben. - (...) Az egyik, amit Analízisnek nevezek, s aminek a <<tisztaság>> a tárgya; a másik, amit Zenének nevezek, s ami összeállítja ezt a <<tisztaságot>>". Két évvel korábbról ezt olvashatjuk: "A szép test felébreszti a vágyat vagy válaszol arra, a műalkotásnak is egyszerre kell mélyíteni a vágyat és beteljesíteni azt. Minél inkább szemléljük a szépet, annál kívánatosabb - miközben VAN. A szépséget egy körnek képzelem el".

1941-ben újra visszatér a zene, a szép s a szerelem mint lelki és fizikai mámor egy gondolaton belüli megfogalmazása: "A szerelmi aktusokat összehasonlíthatjuk a zenekari előadóművészekéivel - ezt azonban nem kell összekeverni a zenével. A szép zene a mű minőségének terméke, amit az előadás minősége hoz létre (...). A <<szerelem>> - totális zenei állapot".

Valéry analízisének legfőbb jellemzője a tisztaság (pureté), ami az alkotói tudatosság fokmérője. De kiderül az is a dialógusból, hogy az elemzés megölheti a szépséget, ha lebontva minden héjt, nevetségesen csupasz vázt lát önmaga előtt a szellem. Erüximakhosz szerint "az értelem lelkünknek az a képessége, hogy ne értsen meg semmit a testünkből". Ebben a kijelentő kételyben a test és a lélek különválik, az értelem és a lélek azonban nem, egyik része lesz a másiknak. Ebben a viszonyban a szerelem is igyekszik elveszíteni testiségét, pontosabban: Valéry a szerelem lényegét nem a testi szférában látja megvalósulni. A tánc-szerelem is testi és lelki szinteken mozog. Ahogy az önszerető Nárcisz is a testté vált gondolat metafórája Valéry Nárcisz-motívumrendszerében, úgy a táncosnő is maga a megtestesült szerelem.

S hogy miért helyeztünk korábban olyan nagy hangsúlyt a közellét-távollét problémájára, annak magyarázata A lélek és a tánc-ban is benne rejlik. A táncosnő a "távollét és jelenlét minden titkát celebrálta", s Phaidrosz szerint "a szerelem lelke a szeretők lekűzdhetetlen különbsége, finom anyaga viszont vágyaik azonossága".

 

10.

Hosszas analízis után vetődik fel az az alapvető kérdés, hogy kifejez-e egyáltalán valamit is a tánc. "Szókratész: Semmit sem fejez ki, drága Phaidrosz. De mindent, Erüximakhosz. A szerelmet éppúgy, mint a tengert, az életet magát és a gondolatot... Hát nem értitek, hogy maga a szakadatlan, tiszta átalakulás?" Erüximakhosz Szókratész ki nem mondott gondolatait folytatja tovább: "Nyilván semmi, de semmi nem oly romlott önmagában, semmi nem ellensége annyira a természetnek, mint úgy nézni a dolgokat, ahogy vannak (...). A Mindenség egy percre sem viselheti el, hogy csupán az legyen, ami. Különös dolog elgondolkodni azon, hogy az, ami Minden, nem érheti be önmagával (...), és mire valók a halandók? - A dolguk az, hogy megismerjenek. Megismerni? De mit tesz az, hogy megismerni? - Éppen annyit, hogy ne azok legyünk többé, akik vagyunk".

A táncosnő, aki egyszerre halandó és isteni asszony, egyaránt viseli az építés és a rombolás terhét. "Azt hinnéd, lángként csap ki testéből a tánc" - mondja Phaidrosz, s itt a láng, "a pillanat maga", a valamiből valamibe való átmenetet jelenti. Szókratész felteszi a valéryi kérdést: "S nem a legnemesebb rombolás büszke és megfoghatatlan formája is a láng?" A láng, amellett, hogy fényével szintén a világosság, a szellem megvilágosodásának szinonímája, a táncot is tropikus köntösbe öltözteti. Egyre bizonyosabban az alkotás, a teremtés, az éppen létrejövő jelképezője lesz, ami "Mindent akar játszani, a lélek egyetemességét akarja játszani".

A negyedik résztvevő, a tulajdonképpeni főszereplő, a híres táncosnő, Athiké, a mű legvégén szólal meg, miután végtelenül kimerülve a táncban a földre rogy: "Nem érzek semmit. Nem haltam meg, de azért nem is élek. - Szókratész: Honnan jössz? - Athiké: Tebenned voltam, ő, mozgás, kívül más mindenen..." Mintegy öntudatlan állapotban válik ki a táncból (az alkotásból), hogy aztán új erőre kapva, testéből táncoljon újra megszámlálhatatlan "katedrálist".

A "nem haltam meg, de azért nem is élek" kijelentésben megfogalmazódó kettősség nem bipoláris állítást tartalmaz, hanem ugyanazt az átmeneti, lebegő állapotot, amiről már korábban is szóltunk. Egyszerre van kint és bent, közel és távol, egyszerre az Én és a Másik, hasonlóképpen az alkotóhoz. Szókratész kérdésében és a táncosnő válaszában - A lélek és a tánc legutolsó mondataiban - ad képi megfejtést Valéry az egész dialógus problémájára. A honnan jössz?-re elhangzó felelet - tökéletesen illeszkedve a sok helyen megfogalmazott vallomáshoz - az alkotónak a művéhez való viszonyát fejezi ki.

 

11.

A tánc tehát az alkotófolyamatot reprodukálja - az épület is elválaszthatatlan a beszélgetőpartnerek (Valéry) számára a megépítés eszméjétől. Az építés során figyelembe kell venni a test igényelte Hasznosságot, a lélek kívánta Szépséget, valamint a művek pusztulásra szánt sorsával szembeni ellenállást: a Tartósságot és a Szilárdságot. Szókratész szerint ezek azok a jegyek, amelyeket "az építészet igényel, és képes a legmagasabb fokra emelni".

De az Építészet magába foglalja a Zenét is. "Mondd csak - idézi Eupalinoszt Phaidrosz -, nem figyelted még meg, ebben a városban járkálván, hogy a benne sorakozó épületek közül egyesek némák, mások beszélnek, s végül vannak olyanok, ezek a legritkábbak, melyek énekelnek?" Szókratész-Valéry analizáló-analógiás hajlama azonnal a szellem nagyítólencséje alá helyezi a hallottakat: "Egybevetem őket, és különbséget teszek közöttük; az oszlopok énekét akarom hallani, és egy dallam emlékművét látni, ahogy kirajzolódik a fényes égen. Ez az elképzelés szinte magától odavezet, hogy egyik oldalra soroljam a Zenét és az Építészetet, s a másikra az összes többit".

Nemcsak az építészet foglalja azonban magába a zenét, hanem a zene is az építészetet, a kettő örökké változó-mozgó egysége pedig a Táncban nyer kifejezést. A táncban, az alkotásban való létben, mely a személyiség, az Én keresésének Valéry által elfogadott és művelt legfontosabb feltétele. S hogy mi a biztosítéka annak, hogy az énkeresés a lehető legmagasabb szintet érje el? Erre a kérdésre (a Que peut un homme kérdésére) az alkotó így válaszol: megtenni mindent, amire képes lehet az ember.

IRODALOM

 

Paul VALÉRY: Cahiers I-II., Paris, Gallimard, 1973-1974.

Paul VALÉRY: Eupalinos ou l'architecte, L'ame et la danse (suivi de Dialogue de l'arbre), Paris, Gallimard, 1945.

Paul VALÉRY: Introduction a la méthode de Leonardo da Vinci, In.: Oeuvres, Paris, Gallimard,

Paul VALÉRY: La Jeune Parque, In.: Poésies, Paris, Gallimard, 1966.

Paul VALÉRY: Monsieur Teste, Paris, Gallimard, 1946.

Paul VALÉRY: Variété I-II., Paris, Gallimard, 1978. (Ebben az összeállításban szerepelnek a Mallarméhoz kapcsolódó esszéi is: Stéphan Mallarmé, Utolsó látogatásom Mallarménál, A Kockadobásról, Levél Mallarménak. Somlyó György fordításában egyébként olvashatjuk ezeket az esszéket az Írók írókról című kötetben is: Budapest, Európa, 1970.)

* * *

Stéphane MALLARMÉ: Igitur, Divagations, Un coup de dés, Paris, Gallimard, 1989.

* * *

Daniel MOUTOTE: Le Moi et Autrui, In.: Cahiers du XX. siecle, Paris, Klincksieck, 1979.

Jean-Michel REY: Paul Valéry - L'aventure d'une oeuvre, Paris, Seuil, 1991.

* * *

EGRI Péter: A költészet valósága, Budapest, Akadémiai, 1975.

T. S. ELIOT: Poe-tól Valéryig, In.: Káosz a rendben, Budapest, Gondolat, 1981.

GYERGYAI Albert: Paul Valéry, In.: Kortársak, Budapest, Szépirodalmi, 1965.

HAMVAS BÉla: Tabula smaragdina - Mágia szutra, Szombathely, Életünk, 1994.

SOMLYÓ György: Bevezetés(féle) Paul Valéry módszerébe, In.: Paul Valéry: Két párbeszéd. (A dialógusokat fordította és az utószót írta: Somlyó György.)

SOMLYÓ György: Philoktétész sebe, Budapest, Gondolat, 1980.

SZEGZÁRDY-CSENGERY József: Paul Valéry (utószó), In.: Mallarmé és Valéry versei, Budapest, Európa, 1990._