Alföld - 48. évf. 12. sz. (1997. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Sigmond István

Kihez vagyunk beosztva?

Hallottam, hogy valahol leengedték az ablakredőnyt. Furcsának tűnt, hogy ezen az istenáldotta délutánon, ebben a káprázatos, napsütötte, liget-hangulatú édenben valaki a redőnyével bíbelődik, bizonyára valamilyen titka lehet, s nem is akármilyen, amit a kíváncsi szemek elől takargatni kénytelen. A hangok forrása igen közelinek tetszett, csakhogy a szomszédomról elképzelni sem tudtam, hogy lehetnek tárgyi titkai, lévén hogy igencsak disztingvált úriembernek ismertem, "szerencsés jónapot"-tal köszöntöttük egymást mindegyre, "ma szép időnk lesz" - szóltam utána, "bizony, bizony" - helyeselt, egyszóval ahogy egymásra mosolyogtunk - disztingvált úriemberek között ez lélekemelően kedves szokás -, túlzás volna azt állítani, hogy a lelki összhang bearanyozta a színhely, nevezetesen a közös gang kopott, itt-ott málladozó falait, de hogy ilyenkor a lelkek kart karba öltve röpdösnek a méltóság sugárútjain, erre esküdni lehetett volna. Ahhoz viszont, hogy a kulcslyukon belessek, fél térdre kellett ereszkednem az ajtaja előtt. Ez egyáltalán nem esett nehezemre, a külső szemlélőben viszont disszonáns érzetet kelthetett volna, amennyiben fizikai mivoltom ilyetén való görnyedtségét kapcsolatba lehetett hozni valamiféle hirtelen belémzuhant transzos állapottal, ne adj Isten: a tettetettség mákonyában rejtőző istenféléssel, amelynek a méretei akkorára nőttek az inkvizíció óta, hogy félő: a galaxis peremvidékéről egyre látványosabban lógnak le(ki) a mély hitélet lólábai. A fizikai tények, a valóság maga sokkal tetszetősebb. Minden ajtón kulcslyuk van. Ez, például, evidencia. Csakhogy. Egyes kulcslyukakban kulcs van, másokban nincs. Ebben volt. Így az eredményes bekukkantással járó sikerélményről le kellett mondanom. Viszont. Az emberi találékonyságnak közismerten nincsenek határállomásai, ezt a tételt odáig nemesítette az atomkor, hogy már nem a gondolat viszi előre a lábakat, hanem a lábak vonszolják maguk után a gondolatot, erre az utcán, szomszédom ablakredőnye alatt döbbentem rá. Valami párkányszerűségre kapaszkodtam fel, ahonnan be tudtam lesni az ablakredőny résein. A szobában ketten voltak, a szomszédom és a nő. A szomszédom fojtogatási szándékkal vette kezelésbe partnerét, csakhogy ezirányú tapasztalatai igen sok kívánni valót hagytak maguk után, amennyiben nem a fő nyaki ütőérre koncentrált, a gégefőre eszközölt, kézzel történő ütlegek hatékonyságára sem gondolt, hanem csak egyszerűen megpróbálta letépni a nő derekáról a húst, azt is csak fél kézzel, a másik kezét a nő fülére szorította, bügyörgetési vagy netalán megsüketítési szándékkal, ki tudja. Nem léptem közbe. Erre a meggondolatlanságra a nevelésemben fellelhető esetleges hiátusok késztettek volna, ilyesmivel viszont - Istennek hála! - nem kellett számolnia környezetemnek, és természetesen az a tényező is sokat nyomott a latban, hogy a szomszédom fennkölt lelkiségéből kisugárzó disztingváltság nemcsak jó modort, előkelőséget, avagy választékosságot jelentett, hanem azt a bizonyos mindenkori és emberfeletti küzdelem-igényt is, avagy csökönyös, tántoríthatatlan buzgalmat a világban tapasztalható anomáliák rendbetétele, megszüntetése céljából. A nőt meg kellett fojtani. Szomszédom arcáról világosan le lehetett olvasni az előbb jelzett tántoríthatatlanságot, az a kevéske hörgés, avagy a horkolásszerű, fuldokló, rekedtes hang, amit bizonyára a gyilkos düh hozott felszínre, a kezdeti sikertelenség számlájára írható, na, jó, legyen: emberi gyarlóságként is el lehetett könyvelni. A gyarlóságot én csak hírből ismerem - hála a jó Istennek! -, eszembe sem jutott tehát, hogy belekontárkodjam az események alakulásába, de nem is lett volna szükség reá, mert a jelek szerint a szomszédom rájöhetett, hogy az általa használt eljárás járhatatlan út, noha kizökkentheti a szokványokon nevelkedett alanyt a mindennapok bénultságából, ám a húsletépés, annak célszerűtlensége mellett lehetetlen is, a megsüketítésnek lehet ugyan némi varázsa, de bügyörgetéssel kezdeni enyhén szólva amatőrizmus. Megnyugtató volt látni, hogy a két erős férfikéz végre ráfonódik a nő nyakára, hej, hogy guvadtak a szeme, hej, hogy guvadtak, azazhogy egyre guvadtabbak lettek, a hullafoltok ugyan még nem jelentek meg az arcon, de a bőr színeváltozása már jócskán beindult. Ilyenkor persze az következik, hogy az ember leesik a párkányról. Világos. És törvényszerű is, persze.

Ha már a szomszédok életvitelének tanulmányozására szántam el magam, ez mindössze a passzív szemrevételezést kellett volna hogy jelentse, ám és csakhogy (a logika tárgykörébe tartozó fejtegetéseknek csak akkor van értelme, ha elfelejtjük a premisszákat, és kizárólag a konklúziókból indulunk ki, ahogy a hittan okítja oly meggyőzően a hitet): mindig rossz néven vettem az élettől, amikor néha arra próbált rákényszeríteni, hogy elviseljem a kirívó, sablonmentes, eléggé el nem ítélhető eredetieskedést, amely a "kiforrott egyéniség" álcájában tetszeleg, azt az érzetet keltve, mintha az emberek elementáris jogai (figyelem! Az elfajzott elmék itt többes számot használnak!) közé a lélegzetvételen kívül is tartozna valami, holott az időnként "csorda szellemmel" megbélyegzett biblikus igény az egyformaságra, biztosítja a mindenkori szellemi-lelki higiéniát, azt a saját elképzelésektől mentes, könnytiszta alázatot, amely mindig és mindenben követi - a gondolattól a cselekvésig - az eleve maghatározott miérteket és hogyanokat. Ezért visszatetszőnek éreztem, hogy a szomszéd ház földszinti ablakában egy testes, mozdulatlan alak könyököl (milyen alapon és kinek az engedélyével töri meg a kihalt utca mélyértelmű egyhangúságát?), kifejezéstelen arcán, szemében a cselekvésre buzdító gondolat árnyékát sem lehetett felfedezni, a ritmushiány ókori betegség ugyan, de hogy valaki ennyire ne érezze a korparancsnak minősíthető, kötelezővé nemesedett bosszúállás léleknemesítő igényét, amely az igény-szintet átlépve, az állandó jellegű és folyamatosan gyakorolt cselekvésben ölt testet, hát, kérem, ennek már szinte végzet szaga van, azt az abszurd helyzetet sugallja, hogy az évezredes erőfeszítések ellenére, egyesek levetik a testi-lelki, szürkében pompázó egyenruhát, és gondolataikat színes ruhába próbálják öltöztetni. Minden bizonnyal az öröklődő tulajdonságok anyagi hordozóinak házatáján keletkeztek a bajok, na, majd teszek én róla, hogy a bárgyú semmittevés elfajzott állapotából kirángassam a szunnyadókat, ezt az ablakban könyöklő, tétlen hústömeget is.

- Maga mit csinál itt? - kérdezem.

- Hát, csak könyökölök - mondja. - Nézem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Hoppá. Ez egy őrült. Minden bizonnyal érzéketlen a logikára, az argumentumokat képtelen befogadni, azok feldolgozására, megemésztésére semmi remény, sőt, ennek még álmai is lehetnek, s noha saját dinnyehéja már réges-rég leúszott a Szamoson, még mindig vergődik benne valami különös féreg (nyű, kukac, hernyó - egyremegy), amely a hit-remény-szeretet ötvözeteként fertőzi a beleket, az agytekervényt s azt a silány kis, törpe szellemet. Ennek a tudatalattiját kellene szárnyasítani, előbb felébreszteni persze, aztán addig hajkurászni, amíg végleg elszelel.

- És a felesége él, ugye? - kérdezem.

- Él, persze, mi mást tehetne? - válaszol.

- Még a törött lábú lovakat is agyonlövik - magyarázom.

- Ő nem ló - mondja - és a lába egyenes.

- Csakhogy becstelenségben élni egyenes lábbal sem lehet.

- Miért? Ő becstelen?

- Szűztelen! - heveskedem. - Szűztelen egyenlő becstelen és vice versa.

- De hát én szűztelenítettem - védelmezi. - Hamvas volt, szemérmes és ártatlan, mint egy csecsemő.

- Ennek semmi köze a dolgok lényegéhez - magyarázom -, az érzelmi tényezőket ilyenkor ki kell kapcsolni. Aki szűztelen, az a becsületét is elvesztette, az ilyen nőnek már a mosolya is hónaljszagú, az ilyennek a közeléből is elmenekül a Szentlélek, próféta sem lehetne soha, az apácák öltözékéről még szabásmintát sem vehetne, és a lelke, hát, a lelke, uram, olyan silány, kiszáradt spongya, akár a kafferbivaly másnapos spermája. Ölje meg!

- Hogyan, hogyan öljem meg? - esett kétségbe az emberem. - Tudja, milyen szép lány volt? Éjfekete haja úgy csillogott a holdfényben, mintha szentjánosbogarak imádkoztak volna a fején csordaszám, vérpiros ajakával úgy hápogott felém, hogy a gerincemben himnuszt bizsergett a velő, és a szája, az a vulkán-forró szája, mintha pezsdülő vére ott hullámzott volna nyelve derekán, jaj, uram, ha a bögyeit látta volna, ahogy vigyázzban álltak rajta azok a formás, imádnivaló bimbócskák, ezekkel citerázni lehetett volna, vagy zongorát hangolni, vagy...

- Megálljon, ember! - szólok rá. - Nem így kell emlékezni, az ilyenfajta emlékezés értelmét vesztette az idők folyamán, az ilyesmi korai magömléshez vezethet, de egy idült hormonzavart is összeszedhet, s innen már egyenes út vezet a hasadásos elmezavarhoz, nem, ne csinálja ezt, inkább vonatkoztassa el magát önmagától, nézzen vissza abba az ocsmány múltba, nézze azt a fiatal, szőke férfit...

- Barna voltam, uram, és mint egy bika, úgy fújtatott bennem...

- Akkor azt a barna férfit, azt nézze, maga most itt könyököl az ablakban, és nézi azt a barna bikát, ahogy az éjfekete hajú és vérpiros ajkú szűzet maga alá gyűri...

- Én voltam az! Én voltam!

- Várjon, ember. Maga most itt van, mellettem van, és nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, s közben látja?, látnia kell, én is látom őket, azt a barnát, ahogy sorban megsodorja a vigyázzban álló bimbókat, aztán a vulkán-forró nyelvről leszippantja a véres nyáladékot, a szentjánosbogarak belezuhannak a gerincvelő himnuszába, nézze, nézze őket, látja azt a bikát, most tépi le a maga asszonyáról a rongyokat, aztán ledönti a baldachinos ágy puha párnái közé...

- Az istállóban történt, a trágyadomb volt a nyoszolya...

- Persze, látom, a trágyadomb, a kiszikkadt lógané, megszáradt, repedezett tehénfos, hát, igen, azon, és hogy ficánkol az árva, hogy kelleti magát, lotyóvér buzog az ereiben, és hogy tépi le magáról a bugyogót, hogy csimpaszkodik a rúdba, mintha mennyei üstököst szorongatna, s máris kullancsok randevúznak a valagán, jaj, szegény tehén, látja azt a tehenet, egy ideig csak kérődzött, most a fertelem láttán belehányt a vályúba, a ritmusos lihegés hangja otthonra talált a földi s az égi kuplerájban, reped a hártya, szűköl a bestia, látja, uram, az a maga felesége, a hamvas, ártatlan, szemérmes kicsi asszonyka, miközben maga itt szenved s nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, addig ő...

- A kurva anyját neki! A kurva anyját! - A hájfejű kiegyenesedik, ököllel veri az ablakrámát. - Szűköl, bizony! Szűköl a ringyója! Te, te, életem átka...! - Megfordul s bömbölve hátraszalad.

Megvártam, amíg a csattogó pofonok hangja kiáramlik a nyitott ablakon, aztán a jól végzett munka léleknemesítő örömét dédelgetve énekelni szeretettem volna, de ehhez a fennköltséggel bearanyozott délutánhoz nem találtam méltó dallamot, s szerénységem tiltotta, hogy saját fúgáimat dúdolgatva sétáljak végig az immár mindenhol lehúzott redőnyök mellett, csak mentem, szótlanul ugyan, de a próféták jogosan öntelt mosolyával az arcomon, közben a sötétség otthonra talált körülöttem, s noha kigyúltak az utcai fények, a bensőmben dünnyögő árnyak a végzet melegágyában áhítoztak további cselekvés után.

Amikor szobám ajtaját kinyitottam, "szép napunk volt" - szólt utánam az esti sétára induló szomszédom, "bizony, bizony" - helyeseltem, és egyáltalán nem csodálkoztam, hogy a két nő, a fojtogatott és az istállószagú, ott ültek egymás mellett a kanapém szélén, megviselt állapotban ugyan, de szemükben a csillogás hitet sugárzott, a gyors elmúlás üdvössége utáni vágyakozást.

- Éjszakára kihez vagyunk beosztva? - kérdezték, duettben, persze, így tanítottam őket, egyénieskedés kizárva.

- Majd a notesz megmondja - válaszoltam, s elővettem feljegyzéseimet, de közben oldalra sandítottam, hogy szemrevételezzem a két kupacba rakott papírpénzt az asztalon. Hát, igen. A rend mint életelv, a disztingváltság tartozéka. Ehhez következetesen ragaszkodtam.