Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Nagy Gáspár

Prédául a vers

(hommage a Cormieux)

Azok a versek

melyekről szólok

nem léteznek

nem szavakból valók

nem népesítik be a papírt

nagy álomban íródtak

vagy nézelődés közben bukkantam rájuk

a helyzet volt maga a vers

mégpedig oly tökéletes

aminőt a hangok egymásutánjában

formált kiejtett aztán leírt

szavak mindenképp csak közelítenek

de soha el nem érnek

s így örök hiányérzetünk marad

egy életen át latolgathatjuk

pont az a szó?

pont az a kép?

pont az a gondolat?

kérdezgetjük

és pont az a forma?

aggodalmaskodunk tovább

talán gyanítjuk is már

mintha a némák és vakok erényei

felelnének meg a legtisztábban

elvárásainknak

mintha a Teremtő

nekik ajándékozta volna

kezdetben a verset

mondván: ti szóltok is

láttok is romolhatatlanul

nem lesztek hiúk sértődöttek

szívetekben nem lesz

harag és gyűlölet

mely mindig a vers

lelkét piszkolja el

viszont én csak

az együttállásokat

érzem és látom s mondom

fénymásolom legbelülre álmomban

vagy révült bambulásaim (ihletettségem)

lebegő perceiben

a vers velem történik

előttem nekem

zúdul át rajtam

zúg a szemem

mint az éji bogár

s néz ki a feltűzött

gyűjteményből

ím például

egy a sokból

prédául

látok egy lányt - gyönyörű

ásít

látok egy férfit - izmos és erős

aki ás őszi kertben

a lány fogai pedig májusi fényben

úgy villannak mintha a földben

forgolódó ásó villanna

s mindez egy folyó fölötti hídon

amint a villamos átdübörög rajta

és belsejéből kihajolva látom

az elkoszolódott hó márványát

mint a város elgémberedett sírköveit

ahol most egy bukott polgármesterféle fazon

beszél háttal a híd korlátjának

dadog a várost jelképező

koszladt barnás hómárványnak

de senki nem érti

ez a senki nem érti

adja a vers visszatérő ritmusát

a fel-felvillanó ásó

amely a gyönyörű lány

szabályos fogsorával paralell tükröződik

a hídon átdübörgő villamos túlsó oldalán

jelenti a ragyogó ellenpontot

s mindebből valami szomorú dallam

szivárog elő

nem tolakszik

jön mint a vércsík

a lány antik nyakán

aki azért mosolyog

és unottan ásít kitartóan tovább

szemét kissé lehunyja

remeg mintha vágy közelítené

a márvány olvad

mire a háttal álló

bevégzi a szónoklatot

pont elolvad

s a vastraverzek között

fű nő zöld zöld lobog

befutja a fű az ásó fémét

följön a villamos lépcsőjén

a padlat gyönyörű füves rétdarab

többen levetik cipőjüket

és a folyóba hajítják

majd táncba fognak

a lány előttem mezténláb

a sarkán is vér

de olyan fehér

mint az oltott mész

mint a forró porcelán

mint...

itt aztán lehetne parányi heti

de Valaki fölülről vetít

pereg pereg a könny

hozzá kőrisfalevél

a boldogságtól