Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Juhász Ferenc

A zöld csönd-szívre függő pokol-viszály

Ó, járok-e még s mikor járok ifjúságomnak erdejében,

a rejtelemből és titokból szőtt zöld vár pára-hangszerében,

hártyák, lemezek, indák, rudak csörgő villogás tűzködében,

akár egy vulkán-működésben, mint az Isten zöld belsejében,

menekülve a köhögésből, a vér-ugatás függönyéből,

az ideghomály-káprázatból, a szikra-kút láz-reszketésből,

a jégbőr-sík depresszióból, a balta-villámcsapkodásból,

mintha hal fölugrik a tóból: a cseréppé tört ragyogásból,

otthont-otthagyva vándorolni ifjúságomnak erdejében,

ahol nem üt a részeg harag, ahol nem sír a józan szégyen,

az árny-fény puha szitamozgás, zizegő rosta-rács feszesség

térrács-barlangja mélyén ülni, akár a kozmikus szüzesség,

lüktetni a tenyészetben, mint csillag légy többezer szemében,

lángtű-tócsák a pontszem-halmaz légy-arc két-gömb jég-törmelékben,

nagy zöld bomlás-tömb ernyők sárga viaszmárga zárt tolongása,

vándortalanság-vándorlása, nyikorgó egyhelyben-futása,

talajjal-kötött hömpölygése, a mohos törzs fönt-sziszegése

alatt futni ingbe-izzadtan, mintha vonat-közeledésre

rohantál háztól állomásig, hogy az iskolát le ne késse

vacogásod, hisz nem reményed, lihegésed köd-követ vésve!

Vagy ülni Griff-láb tölgy tövében, ceruzabél-grafitrúd szilfák

oszlop-ketrec vázcsönd szagában, s a szürke vonalak, mint szálkák

völgybe függve, hegyre torlódva végtelen tér-tág kerítéssel

osztják az ürest fény-lécekké ón-árnyú borda-feszüléssel,

mintha Uccello-csataképen dárdatömeg-kőáradása

lenne körötted, ló-vasálarc, s vaskürt a lószem csigaháza,

s aranypettyes zöld ló a csönd itt, aranytorlasz zöld hökkenetből,

vasas, hasas zöld harci mének, zöld korallzátony harag-ködből,

mintha hal-titán kékben ülnél, az ég-test húsú erdő zölden

dagad, feszül, vibrál körötted halcsontváz küllő-esernyősen.

S fölötted a redves, rücskös, vak fatörzs-mozaikból kinőve

bárányhimlős, narancsbőr élű taplógomba barna ernyője,

a növényhús állati ajak, a rákmirigy-higanyfürt eresz,

a sárga-hátú rákdaganat, a vörheny-fodros szivacs-füles,

és lent is gombák a fű között, a korhadás csigaszemei,

fehér kúpok, töltött hólyagok pupillátlan halál-rügyei,

s áll zölden, csipkésen, szőrösen a bársony-tűzláng csalánmező,

mint a felhő és a föld között hullásával megfagyott eső,

jégbe-fagyott vastag darázs-raj, a méregmirigy-zacskós far-tűk

levél-ragyák szőrparazsából kidülledő üveg-torzó tetűk,

s a csalán borda-függőleges szár-vályúiból oldal-ágak

pórusháló pálca-szivacsán zöld tűzlap-tollas bánat-szárnyak,

s harkály kopog, fut, mint a kék láng, zölden, pirosan zuhogva föl,

fordítva kúszó tűz-vízesés, madárszemű szivárvány-öböl,

s szöcske pattan, szalma-szerkezet rózsaszín szárnyhártya-hajó,

neki a levegő a kék víz, fű-érből szőtt száraz halcsikó,

és csiga mászik, lényeg gyászát héjába göngyölve, mint zászlót,

a vér-ideg-ondószerv-pénisz hermafrodita parázs-hálót,

hiszen kinti meztelensége nyálhullám recés ravatalból,

hiszen benti héj-fedettsége halandóság-rugó takonyból,

s fehér pipacsok nőnek fehér húslepény-orrhegy homlokából,

fehérszárú fehér mákgubók a redő-láng négy hús-kútjából:

elől két nagy, hátul két kisebb, higany-gombostűjét fölmártva,

s imolyag fején a négy-oszlop látószarv-csönd térdoboz-hárfa,

s levelibéka, zöld selyemrügy néz rám Szűz Mária-szemekkel,

bársony-gubacsként tapadva lóg méz-fillér ujjvégű kezekkel,

én még őt nézem s nem őt látom, de a mélyzöld örvénylés fölött

a szörny-tolongást szikra-háton, millió denevér-ördögöt,

nyüzsögnek, mint vak szita-présen átgyúrt paradicsom szakálla,

véresen, a vérhajú fényben gomolyogva, csillogva, mállva

és páncélingükből nőtt szárnyuk szőrös bőrhártya-lázharisnyák,

amikben nagy levegő-lábuk mozgatja, feszíti fény-izmát,

s eres szemük körte-test lángcsöpp s pupillájuk odvas szénbánya

s törpe lovak a nyirok-éjben szénkocsit húzva, vak-csámpázva

és cincércsáp, cserebogárcsáp ágazik vasvödör-fejükből,

s csigolyás haj tücsök-antenna szemek közti archát-lemezből,

s potrohuk szelvény-szív toll-horgok s a has-zománc görbe tükréből

óriás falloszok, tök-zacskók, tőgyek lógnak a lemez-résből

s ezer kezük kék füstként tódul, póknyálból szőtt csillogás-kesztyűk

matatnak, ragacsosan lengnek, izzik térháló-csipketestük,

s szívük helyén fekete luk van s a mell-csöbön átvillog a kék,

mintha távcsövön az űrt nézed s ott a köd-laza tér-mindenség,

százezer kék pont, kék rúd kazla ez a szörny-téboly páncél-halom,

a szív-üres mell-hát lukakon átfolyó kékoszlop-borzalom

és a szörny-mozgás összevissza gigász-hangyaboly vas-bozsgása,

kék szerkezet fekete páfrány hegytömeg páncél-szuszogása,

bűn-rüh csonthéjban kék könnyűség, sziklazuhogás, mintha hó hull,

mert iszony-pokolfelhő lóg rám, vonaglik, ráng, fémmel rámbódul.

S a szív-helyetti törzs-lukakon, a mell-hát közti vastag csövek

kék-töltetlékű alagútján a levegő-kígyó átsziszeg,

a cikkanás-kazal vas-szivacs, mint zengőlégy-felhő sír, nyafog,

vinnyog, visít, óbégat, jajgat, mint gyerek ha ínyén nő a fog,

a törzs-luk üregen átlobog, mint kéményben téli szél sikít,

az áttömődő kék üresség fújja vad levegő-sípjait,

hörög, zeng, bömböl, zúg, harákol, fütyül, sípol, durran, bong, dörög:

így fonnak kék jajszél-térhálót a törzsükkel fingó ördögök,

a páncél-bőrhártya-szőr-szem-csáp-kéz-láb-füstkavarás imbolyog,

mint virágállat-csápnyaláb-lomb, s áll, mint szita-kéz zsákállatok,

a vaskupac-ördögmagasság kék pontok, kék fütty-kín vonalak

hálókesztyűje föl az űrig terped, zokog, bőg, szitál, dagad,

s a potrohokon vörös ajkak, mint menstruáló rózsakertek,

s zeng az egész pokol-fönt mélység, mint őserdő-szövedék kürtök,

zúg, mint kék orgonasíp-oltár s hallja az erdő minden lénye,

bogara, pókja, legye, gyíkja, bűn-közöny zöldgond szenvedélye,

ami fölöttem, ami rajtam, mint fűszálon a mohás szikla,

s nagy fülek, mint piros bőrlámpák a kék magányt fénnyé hasítva,

arany-léccé, arany-deszkává, a fej kékeres trombitái

lombként zizegnek a kék gyászban, rubint-gallyas bőrladik-fái,

s e pokol-viszály láthatatlan, vagy csak én látom diadalmas

páncélos csörgő háborgásuk, mint űrbe-dagadt rajzó méhkast,

a kék pont-füttyvonal boglyában evickélő, vonagló fémek

ördög-gomolya viharfelhőt s a vasakon kék hang-visszfények,

mint kék villámok lángja csattan, reped, szúr, rojtos lebenyt erez

s rámfüggése szívemet nyomja, s hiszi raj-tömbjével megszerez,

szorongásom fönn-függő pokla rámszáll, mint húsra zöld döglegyek

és zománcosan hunyorogva látókristály-párnákkal pezseg,

fekete lopótök-szakállal, tokaláb-talp szívó-vesékkel

tölti bögy-tömeg rengetegét ólomkórral, vér-küldetéssel,

pedig köröttem ők is látják, fényhólyag-szemével megelőz

a gyertya-oltár agancsú hím szarvas, tűzróka, csillagköd-őz,

s közben két kalászfű csigolyás szára közt az Ájtatos Manó,

mint zöld dohánylevélből sodort szivar, páncélos, ágaskodó

harci mén, zöld páncélöltözet, arc-rostély, csuklya-sír, vas-sisak,

két-kavics-szemű háromszög-fej, mellre-hajtott csapda kar-vasak,

kék szögborona csont-taréjok, szögtűs lábszárak, gyilkos ima

vár, zöldszobor harci gépezet, lesi, hogy mit kell fölfalnia:

bundás darazsat, orrszarvú lányt, két dagadt selyemgömb pókcicát

szájcsőr csontlombbal zabálva föl, mint emberevő emberhullát,

s közben madárhangból szőtt páfrány-csöndváros zenefény-tornyai

a lombokban, a könny-szökőkút pikkelypermet bokrok láz-tűi,

a borzolt, gubancos, fekete ágközök kristályketrecében

kék rikoltás, zöld rikácsolás, mint csönd borostyán belsejében,

fütty, csivit, trilla, gordonkaszó, csipogás, burukk, jaj, madár-gong,

orgona-hangoltár, fuvola, cimbalom, kakukk-koromharang,

lila vijjogás, réz-recsegés, sípszó-emelet, barna barokk

gyűrt, redős lobogás-kendői, hangcsipke-gótika dóm-idomok,

s mind a szemek alatt, s bögy közti bíbor kutakból lövődve ki

mint lázforró tüdővérhányás habos lilakék gejzírei,

mind az ágaskodva fölhulló szilárd hang-virág aranybordó

cellás, lángcsipke-szempillakör hangsejt-tányércsönd napraforgó!

Ó, járok-e még, s mikor járok ifjúságomnak erdejében?

Rohanva, heverve a lomb-árny aranyszeplős avarfüvében,

a sziklamohák, a famohák bársony-nézés együgyűségre

döntve fejem, mint sárkánygyík-szem Földgolyó-nagy zöld íriszére,

s a fák között sárkánypupillák: feketearany hőlepények,

koromkorongok függő fürtje, otelló-szőlő gömbfüst-tőgyek,

és közöny-éj a pupillákban s ha fény bomlik ár, mint pihetoll:

az csak a külső csillogás-szőr, ér-rece-gőz foton-anyagból,

lomb-tájak közt fénypolyva-omlás, héjtörek, tűmorzsa, csontzománc,

a pupillákra ragadt hőláz, mint tavi gyűrűzés csillagtánc.

Ó hogy futottam zöld erdőbe rettegésem árny-erdejéből,

a barna-gyűrt álomszorongás ezüstpapír szívprés-ködéből,

a szívre-tekert gyémánt-láncok kín-rugó kürtjét összetörni,

a jajmésztekercs csigaházat, mint vasládába zárt Hodini

bilincseit, vaslánc-köpenyét lábain, kezein, szűk törzsén,

s fölússzon a tengerfény-súlyból: csáp-lámpás kődoboz-hal őslény!

Hogy futottam a feketéből télen, tavaszon, nyáron ősszel,

hogy zöld szerelem legyen bárkám, s találkozzam bagollyal, őzzel,

s bársony virág szuszog szemembe, illat-kalásza orrlikamban,

s az illat-tűk a szemgolyókig döfnek vad kentaur-csillagokban,

s vérpettyes kancsók, tüskezáras húsfödelű selyemkék üstök

méz-gyomorral rabolni várnak, s zöld szár-gallyon fehér hús-csengők,

s mint olvadt lilakék zománccal leöntött levélkupac-dombok

az ibolyák, az ibolyák, jaj! s albínó-szemű vasbozontok,

s tövisbozótok kék tojása csúcshegyen szőrpikkely-kalappal,

kis rozsdamorzsa-koszorúval s a bogyóbőr kékviasz hajnal!

S egy irtás-mező aranykorong fénylapján fiatal nyírfa nő,

mint csikóhal fej-bóbitája: gyémántkocsonya szagló-idő,

a csecsemőkék szemek fölött az ezüst-bizsergő gally-agancs,

s alatta mint sárga porc-kürtök: az orrlik-páron gyűrű-narancs,

s a kis nyírfában szerelem van, asszonytest, hím-vágy, bűn, nő-varázs,

s ahogy ölelem, ágyékom, mint háncskosár düh-őrült lódarázs,

sárgafoltos potrohuk görbe, májpettyes fejük cső-fogsora

barna recetű-koszorú-csőr s villámlik a dühboly potroha,

s a far-tövisek méreg-szarva, mint az egyszarvú homlokából

kiálló méteres csont-dárda, cseppkő-tőr mítoszi magányból.

És csók, köd-oszlás, kis szél lobban ifjúságomnak erdejében

és mint kamasz rózsatűz-felhő fekszem a fa gyíkláb-tövében

és a boldogság arany-érce szívemen mint szép harci vas-vár,

s a szabadság redőzetében árnyam s azon katicabogár:

pirospettyes fekete lakk-hát, vagy feketepettyes piros domb,

nézem, hisz mászik árny-ujjamon, a petty-gömbrácsot nem is tudom.

Ó, ifjúság, erdő-szerelem, fekszem arany-tér ladikodban,

aranylemezekből kovácsolt felhő-vitorlás zöld hajódban,

mint a föld alatt nemsokára, amikor a zsír-agyag beföd

és már nem tudom: mi fájt, mi nem, mért sírtam tegnap, tegnapelőtt,

hiszen nincs zölderdő a sírban, csak bogár, gyökérhajszál, ujj-ág.

Én nem zokogok, nem üvöltök! Szép hit, ifjúság, jaj-ifjúság!

És mi vár majd? A lenti pokol? Hiszen láttam az égi poklot!

A rámcsüngő vihogás-felhőt, az űrt eltömő fütty-vas lombot.

Az erdőre, a zöld csönd-szívre függő kitin-vas pokol-viszályt,

a hemzsegés-tömbfüggöny ércet, amit dühe cibált, ráncigált,

mintha egymillió pókból font lánc-sziklahegység lebegne fönn,

háromdimenziós rettenet, bércvonulat-lánctekercs-özön,

rézlánc-tekervény hegy csillogás, csillag-űr bélésű csigaház,

mindenféle méretű pókból horgolt lánc-ing űr-vonaglás láz,

pont-tömb, cipó-nagy, törpe, tömpe, strucc-tojásnyi, szálkás, vonalas,

narancsgomba bőrbevonatú, potroh-háton szőr-halcsontvázas,

púpos, hegyes, sisakos, szem-csőr, teleszkóp-sündisznó-szemű, kék

gyémánt hát-kupola, far-ormány kinövésű bársony-buborék,

varangy-alakú szőr-szerkezet, háromszög-drótokból rombusz-rács,

pettyes, foltos, aranykeresztes fölémfüggő tejút-űrkalász.

Ő akart belémzuhanni, köd, vagy belőlem lövődött fölém,

mint a mozivászonra a film fehérmorzsa pont-sík függönyén:

IV. Henrik vas-csatája, a vas-viszály Shakespeare-kavargás:

páncél-madárfejek, vas-csőrök, szarvasbogár-agancsú romlás,

hím-fedőszárny páncélbőr-hátak, ló-álarcok vasból, szemcsövek

a homlokvasak alatt, mint ló-szemgolyóval töltött távcsövek,

a lószem-irisz s a pupilla csillog mint az algás tószikla,

s a lószájakból tajték csorog, mint hó-fürtté összeforrt szikra,

s gubanccá gabalyodva cseng, nyög vascső-kar, ízelt vaskesztyű-kéz,

sáskapotroh-alakú cipő, kovácsa volt a harci cipész,

arc-rostély vaslemez-függönyén cinkosan gőzölgő lihegés

s ló-orrlikak pára-kürtjei, bársonypalást lóhát-remegés,

s a páncél-kagylós lófar szőrgejzír segg-csápja arany-csengettyűkkel

befonva, mint nyári kalásszal s a sörény aranytű-fésűkkel,

s selyemhernyó-szemölcs bugyogók tövén páncél tökvédő gubók,

a herékkel töltött vas-zacskók, a fütykössel töltött vas-tokok,

s kard, lándzsa, dárda, íjpuska, tőr, fejsze, bárd, tüskék-tatú jogar,

kar, láb, nyak, lóhát és ember-has, vasból-néző szemű harc-rovar

rengve, csöngve, ropogva zörög, gomolygása vér-vas ütközet,

mintha ezer iguana-gyík pikkellyel egymáson hempereg,

a kőkastély-fejű őssárkány, a cseppkő-tű öltözetű láng,

a kristály-zúzmara sziszegés s csiszolódik bosszú, düh, hiány.

A zöld csönd-szívre, az erdőre ráhömpölygő ördög-rovarok

szülötteim, vagy megszállóim, fenyegető rüh-tánc csillagok,

éhes, dühödt bűn-galaxisok, csillagörvény-mezőtér-habok.

Bűnöm, vagy büntetésem nehéz ege amit nézek, hallgatok?

A rámfüggő pokol volt tükröm s benne tükröződött iszonyom,

sors-tájam amit kinövesztett s kuszasága, amit súlya nyom

a csönd-lap visszhang felületre, aminek ég-táj mélysége van,

befelé-növő végtelen kék nyüzsgés-tágulás, súly: súlytalan?

Vagy én voltam a pókok tükre s bennem tükröződött a viszály,

a rámcsüngő független gomoly, a rovarnyüzsgés bűn-fürt aszály,

a füttyögő ördögdarázs-boly, a páncélos füst-szőr hajkazal,

a nyámmogó, csámcsogó, füles termesz-áramlás vas-ravatal?

Egymás tükrei voltunk mi ott: a csönd-szíven fekvő és a menny

ördög-gabalyodása bogár: fedőszárny s tapintószál-lebeny?

Két tükör, hiszen két valóság, vagy egy valóság s egy képzelet:

egyik ami a lomb fölött lóg, másik amit a lomb betemet,

ami a lomb-mély árnyban hever, mint tengerbe elsüllyedt hajó,

s árbócai csigaszem-tornyok, s fönt a rossz és szívében a jó,

két tükrözés-összevillanás, égi-földi tűz s bűn-akarat,

mint az egymást véres fogakkal tépő, maró, küzdő nagyvadak:

tigrismacskák és oroszlánok s rinocéroszok páncél-dühe

tolong egymáson az ég és föld, az élet és halál fénytüze,

s a csönd-szíven fekvő kisfiún aranypettyekből nász-szemfedő,

s a pókok-bolyon sárga foltok, mint darázs-arc vasán, szárnyfedő

szerkezetén, az értoll-mezőn, combjain, potroh-lemezein,

s csikós zöld vesekő-szemükben nincs öröm, gyász, bánat, láz, könny, kín.

Csikó voltam, csikó-szívem kín-istállója atomrács-gyászom,

tigrisláng-fiúnak ketrece, vasa voltál a szabadságon

s mint ágról hódombot szétfújta vulkán-torkú dac-eres lángom

vasváz-kripta börtön-barlangom: zöld szerelmem, jaj-ifjúságom!