Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)
Csaplár Vilmos Én-je egy meg nem született regény "létrejöttéről" szól: a fragmentumokból felépülő szövegegész a szubjektum történetté szerveződésének lehetetlenségét teszi meg szöveggeneráló centrummá. Az "én"-ről szóló "nemtörténet" (Csaplár "nemolvasás" fogalmának mintájára alkothatunk ilyen terminust) a kötet címlapján kezdődik és a hátlapon, az ú.n. fülszöveggel ér véget - a nem létező regény helyére valamiféle töredékekből megkonstruálódó egység lép, amely a fragmentumok közé kapcsolja még a címlap grafikai megformáltságát is, megkövetelve ennek "olvasását". Ez az "én" szót megrajzoló sajátos formájú piros vonal verbálisan csak nehezen, vagy egyáltalán nem jellemezhető, hasonlóan a kötet első darabjának címét adó csíkhoz: "a vonal nem engedelmeskedik a leírásnak. Stimmel és mégse. Érzem, tapasztalom, hogy valami kimarad a leírásból, ha bármilyennek akarom látni a formáját." Ez a csík nem egyszerűen a verbalizálhatatlansága és a címlap grafikai jelével való azonosíthatósága miatt válik a történetté formálandó szubjektum szimbólumává. Első felbukkanását a munka, még pontosabban az írói munka felfüggesztésének köszönheti - a dolgozószobában "indokolt" munkavégzés helyett kezdi el az író-narrátor-főhős átrendezni a szobát, s ekkor pillantja meg először a csík formáját, de legalábbis kötetbéli szimbolikus funkcióját - a fikcionalitáson alapuló szövegek megalkotása helyett ezúttal a szubjektum szöveggé alakítása válik feladattá. A csík és az "én" azonosítása csak a novella (bár nehezen alkalmazható itt ez a műfaji meghatározás) végére történik meg, ahol először neveztetik az én csíkomnak (így, kurziválva) ez a vonal, s ez az írás folyamatában létrejövő azonosítás márcsak A csík kulcspozíciója miatt is jogot ad arra, hogy az első fragmentum alapján feltárható modellt alapul véve, a kötet egészét a szövegíró szubjektumnak az írás segítségével történő önazonosság-teremtéseként olvassuk.
Fragmentumokat kapunk tehát én-regény helyett, amelyekből azonban megtudhatjuk, miről szólna a megírhatatlan "nagy" történet. Sőt, először úgy tűnik, mintha két lehetséges regény szüzséje is felvillanna a kötet rövid írásaiban: az egyik az író házasságainak, gyerekeinek és válásainak történetét tárgyalná, a másik pedig a néhai Vay Sándor Sarolta gróf, a női testben élő férfi viszontagságos életét választaná témájául. Ez a két regénykezdemény azonban voltaképpen könnyedén összekapcsolható, hiszen a nevek alapján azonosíthatónak látszik V. gróf és a kötetben Vilmosként bemutatkozó író, ill. V. gróf felesége, Mili, valamint az író első és második M.-ként emlegetett feleségei, s legalább ennyire fontos az is, hogy V. gróf is író, a szöveg tanúsága szerint mintegy tíz kötetnyi életművét őrzi az Országos Széchenyi Könyvtár. Egy olyan rekonstruálható regény rejlik tehát a megkonstruált Én-ben, amely a férfi lelkű nő és az író-hős közti tehetséges analógián alapulhatna - ez az analógia, s ezzel együtt a regény meg nem születésének ténye azonban már a fragmentumokból álló szövegegészben kapja meg jelentését.
V. gróf alakja, s a könyv hátlapjának szövege alapján a kötet szubjektuma valamiféle a férfi és a női princípiumot egyesítő emberi énként konstituálódik; a szubjektum androgün jellegét erősíti meg az Életrajz, most szentenciózus, játékos kezdőmondata is: "Nőből lettem, nőé leszek." Az ember kettéválása hozhatná létre "a" történetet, ahogy az író és első M. "alaktalan és végtelenül variálható történethalmazát" a válás rendezi "egyszerűvé". Mindezt megerősíti a válás és a regény műbeli azonosítása is: "Úgy dolgozom a válásomon, mint a regényemen ősz óta." A kötet írói szubjektumának ez a Jung teóriáját felidéző, meg nem szüntethető ambivalenciája magyarázatot ad arra is, miért hozhat létre egy "androgün" írói én történet helyett csak történethalmazt. Válás és regény egy további azonosítás segítségével is egymás ekvivalensévé válik a kötetben: a regény "lassú, de biztos, mint a halál", a válás pedig "bemelegítés" a "lassú halálhoz", s "fölkészít az utolsó nagy jelenetre". A kötetíró én továbbá önmaga "íróságát" fedőfoglalkozásként határozza meg, ami arra jó, hogy "elfedje a halálmániát" - a kötet talán legfontosabb témájának látszó válás referenciája így nem a valóságos Csaplár Vilmos reális életében bekövetkező egynéhány válás lesz, hanem a válás műbeli jelentése, vagyis a válás mint szövegalkotás, regény, halál. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a kötet legfontosabb témája önmaga létrejötte, tágabb értelemben pedig bármilyen irodalmi szöveg megszületése: a címben megjelölt én ilyen értelemben a szöveget éppen író én lesz. A kötetben szereplő szubjektum így két értelemben is megkettőződik: egyrészt szétválik a "valóságos" és az önmaga által megírt, elképzelt én ("saját magam által megalkotott lénnyé váltam"), másrészt elkülönül a magánéletet élő és a szöveget író szubjektum. Az utóbbi elkülönbözés a szövegben olyan módon valósul meg, hogy a kötet alapkérdései - szerelem, apa-gyermek viszony - és az írás, szöveg közötti azonosítás jön létre (írás - szeretkezés, apa - szöveg), vagyis a személyes én életének történései az írás közben önmagát létrehozó szövegszubjektum számára szövegként, írásként jelentkeznek.
A kötetben megjelenő tárgyi világ így hangsúlyozottan szövegvilággá válik, amely "mondatfákból, mondatházakból, mondatégből" áll, s az író-hős voltaképpen saját szövegében mozog: általa elgondolt figurákkal találkozik az Utazás Ábrahámhoz c. írásban, ahol "beleautózik" saját képzeletébe, egy dossziéból szól hozzá az önmaga regényhőssé válását sürgető V. gróf a Biztos, mint a halálban. S az írás folyamatában az írótól "függetlenednek a szavai", az általa létrehozott figurák pedig leválnak megformálójukról, önállósulnak: cselekszenek akkor is, amikor az író nem képzeli el őket ("tud ez mit csinálni akkor is, ha éppen nem képzelem el"), s egyikük úgy tud mesélni, mintha nem is az író írta volna őt. S ezért nem a szöveggé formálandó "valóság" alakítja a szöveget, hanem a szöveg létrehozása alakítja a valóságot - az egy temetői látogatás elmondásából kiinduló Ölel: apádban a következőt olvashatjuk: "Ősz volt, mert most ősz van." Történet ilyen értelemben csak a szöveg megszületésének története lehet, hiszen a "valóságnak" annyi története van, ahány szereplője, s ahogy egy történet nincs, csak történetek vannak, úgy egy életrajz sincs, csak életrajzok vannak. S életrajzból nem egyszerűen több van, de szinte minden egyes napon új, "aznapi" életrajz születhet (az életrajz mulandóságára a kötetben szereplő lábjegyzetek is felhívják a figyelmet), s márcsak azért sem válhat az életrajz történetté, mert a kötet énjének életrajza szerelemek története, azonban a "szerelmeknek nincs története". Nemcsak a szubjektum életének nem lehet azonban története, de egy olyan eseménynek sem, amelyen az író-hős résztvesz. Pali bácsi temetésén mindenki főhős, ezért mindenki mesél, s így "rengeteg temetés mesélődik el egyszerre", s minden mesélő egy külső szemlélő (a kamera formájában megjelenő Bözsi néni) által majd létrehozandó történet szereplője is lesz egyben - egyszerre lesz tehát "hős" és "író", hasonlóan a kötet főszereplőjéhez - narrátorához. Csak a temetés "valódi" főhőse, a szöveg kifejezésével élve az "ünnepelt", vagyis a halott nem meséli el a saját temetésének történetét, s ez az "űr" hozza el az író-hőst a temetésre. Ha megkíséreljük ezt az írást is metaszövegként olvasni, azt is mondhatjuk, hogy a bekövetkező halál nem szülhet szöveget, de a halál fenyegető bekövetkezte igen, pontosabban a szöveg tanúsága szerint csakis az: így kap újabb jelentést az, miért szolgál az írás csak a "halálmánia" elfedésére, s miért lesz a regény a "lassú halálhoz", a hosszas haldokláshoz hasonló. A halál effajta felfogása felidézheti a Kosztolányi-életmű sokszor megfogalmazott, talán központinak nevezhető kérdését: "Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. [...] Az a roppant különbség, mely élő és halott közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne." (A Kosztolányi-párhuzam feltételezését megerősítheti a boldogság pillanatszerűségének kötetbéli leírása is, hiszen az itt emlegetett "sokak" közé, akik a boldogság mibenlétét találgatták, talán megengedhető Kosztolányit is odasorolnunk, a Boldogság c. novellájának zárását idézve: "a boldogság csak ilyen. [...] átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.") A halál fenyegetésének hatására születő szövegről olvashatunk az Ölel: apádban is: a temetői látogatás szövegolvasást, pontosabban újraírást generál, hiszen a halállal találkozva az író-hős új szöveget hoz létre saját hajdani naplójából, kiirtva belőle a történet nyomait, s megtartva és újrarendezve a leírásokat. A "viharos üdvözlés" szerkezetéből így maradhat meg a 'viharos' és gyomlálódik ki az 'üdvözlés', hiszen az "már valakit feltételez".
A halált elfedő írás folyamata az élettel és az utazással lesz analóg a szövegben: az élet úgy jellemeztetik, mint egy teljes folyamatában senki által végig nem élhető valami, az utazás lényege a befejezetlenség, a célnélküliség lesz, az utazó a kisgyerekhez hasonlóan mindig megy, de "sohase valahová", s ilyen módon, folyamatként, határoztatik meg az írás i. Szöveg létrejön tehát, történet azonban nem, pontosabban a "nemtörténet" lesz a történet - a lineáris történetmondás helyett így egy paradigmatikusan építkező töredékes szövegegész alapján rajzolhatjuk meg a szubjektum körvonalait. (Ferenczy)