Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


András Sándor

Éneklő hattyú, jó emlékezet

Ambrus Lajos: Szókalauz

Hadd kezdjem azzal, szerénytelenül, balgán, alig-alig tudva, kinek/minek az első személyével szólok is, hogy Ambrus Lajos a magyar nyelv komponálásának Mozartja és egy kicsit Brahmsa, semmi Beethoven, semmi Wagner, Schubert is alig, János Sebestyénről persze szó lehetne, de ő tudott teljességgel fenséges is lenni, míg Mozart pillanatokra megrendítő, egyébként maga a gyakran szomorú pajkosság és a humor zengedezése, csak nem elég barokk és nem a szecesszióba andalgó-sodródó romantikába oldott, míg Ambrus bizony mindez együtt, ő a modern utáni kor diadala, irónia van nála, humor több, a nyelvi leleménynek pedig olyan ármádiája, amellyel a magyarság minden tengeri csatát megnyerne, ha lenne tengere. Dehát nincs. Ambrusa viszont van.

Így kellett kezdeni ezt az enkómiumot, a recenzens balgaságáét, mert kikívánkozott belőle és túlzás lenne a szigorú komolyság, holott - ez a holott legyen itt megnyerő - Ambrus Lajos olyan bohókás, kedves, mélyenszántó és mégis honfihoz méltóan zengzetes prózát ír, hogy arról a legkomolyabban kellene szólni. Ha pedig úgy kellene, legyen, ahogy kell.

A Szókalauz szerzője és megtestesítője 1988-ban jelentkezett egy Eldorádó című művel, amelyet regénynek nevezni félrevezető lenne, bár a szaktudósok annak mondják, ha nem stílusgyakorlatnak könyvelik el. Az Eldorádó felel meg (magyar nyelven) leginkább annak a Roland Barthes-i tézisnek, hogy úgy kell írni, mintha paródia lenne. Bravúros benne, hogy a 19. század közepére datált szöveg úgy szól, mintha innen írták volna oda, nem onnan ide. A lényeg persze az egyszerre szólás, az egyszerre durr és moll, a régi és a mai, a felismerhetően mai a régiben és a régi hirtelen felfedezhető felhangjai a maiban. A lényeg azonban felettébb másodlagos. Mindenekelőtt a nyelvi virtuozitás számít, amelyik mindenféle utalások révén, illetve rajtuk át, magára a látható és a hangzó szövegre utalja-ébreszti az olvasót, aki nem annak örül, mennyire hű egy-egy leírás, izgalmas egy-egy kaland, bizarr, ami bizarr, hanem annak, milyen pompázatosan hangzik az egész és milyen megrendítő is, amin szórakozhat. A nyelvi virtuozitás ugyanis nemcsak egyszerűen nyelvi, hanem életformák, életérzések, élethelyzetek röpke, de hallucinatórikus felidézése, oneirikus virtuozitás.

Embersorsok magyarul, a maguk disszonáns pluralitásában, két hasonlatos, de mégis jellegzetesen egyedi korszak egymásba vetülésében. Az olvasó ember nem harmadik helyen találja magát, nem is a művészet örök helytelenjében, hanem ott akkor és itt most, és nemcsak azért, mert tudja, ott játszódik a történet, de a furcsa ortográfia és az archaizáló szavak vizuálisan is oda utalják, illetve elviszik onnan, ahol a kezében tartott könyvet nyomtatták és ahol találja magát, mihelyst megmozdul, a kezére néz vagy ki az ablakon. Az el dorado az arany ország, az arany álmodott földje, ironikus cím, hiszen Ambrus könyvében inkább a pusztulás, a pazarlás, az elfecsérlődés, a haszontalan tékozlás, a hulladékok földjére találunk, arra, amit angolul waste land-nek mondott T. S. Eliot (s amit Juhász Ferenc Tékozló ország-ja talán jobban fordít, mint Vas István Átok földje). Az olvasó a haszontalan tékozlás földjén találja magát, a múltban és a jelenben, a Bach és a Kádár nevével jelzett korban: egyetlen dimenzióban, amelyik sajnos nem a művészeté.

A Szókalauz jóval vidámabb, oldottabb tónusú könyv, mint az Eldorádó, bár nem kevésbé, hanem máshogy komoly, olykor megrendítő is. A szövegekben a »Szókalauz« szóval Ambrus maga-magára utal, személyes ismerősei személyes utalásokra is találhatnak, és nehéz megállapítani, ezek hatnak-e másokra és hogyan. Azt is nehéz kitalálni, hogyan hat Szókalauz hangja - duktusa, beszédritmikája - azok számára, akik nem ismerik Ambrust és nem hallhatják őt magát a szövegek olvasásakor. Mivel én hallom, arra vagyok utalva, hogy elvonatkoztassam magamat magamtól, ami sajnos épp olyan nehéz, mint Ambrust elvonatkoztatni Szókalauztól. Csak feltételezhetem, hogy valós ember, nem(csak) egy személytelenül első személyben szóló írót érez az Ambrust nem ismerő olvasó is. Egy ember, aki valóban Rómában járt, vasúti restikben evett, Ilia Mihály tanítványa volt, antikváriumban öreg könyvre lelt, és így tovább. Olyan embert, aki szeret tobzódni a szavakban, (mint például: "Has. Pocak. Pockó. Potroh. Dobasz. Hasók. A gerinces állatok és az ember törzsökének alsó, elülső része, tágabb értelemben a törzsök egész alsó része, melyben a hashártyával bélelt hasüreg van, benn a hasüregi szervek - így a nagy Pallas. 'Valami csikarja, csipkedi a hasát.' Behúzni. Kitolni. Hason vagy hasra feküdni. Hasra esni. Sőt: hason csúszni. Vágd magad hasra! Legtöbb gondot az embernek a has ád. Ahogy mondják: keveset hall az éh has. Másként: öres hasnak nem elég a szép szó. Megint másként: miniszterelnök úr, éhes hassal nem lehet a Himnuszt énekelni - üzente Szabó Dezsőnk Tisza Pistának. Hasat hízlalni, hasat ereszteni. Lógatni. Felszorítani. Nagy has - domborúra hízott altest. Terhes, vemhes has. Egy hassal lettek. Előhas, mely először fogant. Hasamat a napon süttetem. Hasdugulás, hasrekedés, hasszorulás - állapot, midőn valaki nagy erőlködéssel (sic!) vagy éppenséggel nem végezheti rendes szükségét, másképp: kemény a szék. Hordó, fazék, palaczk (sic!) hasa."

Így tovább és tovább.) Szókalauz ugyanis maga is figura a Szókalauz-ban, akárcsak Gulliver a Gulliver utazásai-ban, de ugye mégis másként, hiszen ez utóbbiról tudjuk, Jonathan Swift a könyv írója, Gulliverhez pedig csak annyi köze van, hogy ő találta ki ezt az egészen más személyt, ezt a fiktív figurát, aki miatt Swift még csak fiktív módon se szólal meg a szövegben: a szerző »én«-je hallgat, »ő«-je pedig eltűnik a fiktív figura »én«-je mögött. A Szókalauz-nál viszont azt tudjuk, hogy a szövegben harmadik személyben magára utaló Szókalauz a szerzőre, Ambrus Lajosra vonatkozik, aki viszont a szövegekben olykor-olykor megengedi magának az »én«-t. Mondhatná persze Szókalauz, vagyis a szöveg, hogy: »Én vagyok a kalauz«, de nem mondja. Szókalauz tehát felvállalt szerep, amelyik lehetővé teszi, hogy Ambrus Lajos megszólaljon, anélkül, hogy a szövegegésszel tirádázna, (illetve, hogy megengedhesse magának az éppen idézetthez hasonló tirádákat.

Adolf Buitenhuis holland fotós egyik (a könyvben reprodukált) fényképével kapcsolatban például a következőket olvashatjuk: "Ezen, a szerintem legelképesztőbb tájképén (Sulina 1990) aztán már szinte egészen szeretetteljes viszony szövődik közöttünk és az ábrázolt világ között - noha egyszerűen pszeudo-világnál látszik és még a hipotetikus élet lehetősége se nagyon képzelhető el erről az utcaképről. A fotó a Duna-deltában készült - hej a Duna, a Duna, fújjuk a metaforát, olvassuk is az ilyen-olyan regényeket, az elterelt, a tönkretett, az erőművesített nagy folyamról, amely egyenest ide kékvalcerozik, erre a döglött Buitenhuis lencsevégrekapta tájra. Ez itten a Duna vége és ez a minősíthetetlen nyomor "összeköt" bennünket (a szörke óriásfolyam geográfiai közelségét elszórt nádrakások jelzik) - de hát a holland fotós ezt a József Attila-i tájképet akár a Józsefváros valamelyik romlottan elomló mellékutcájában is komponálhatta volna, vagy a királyhelmeci cigánytelepen, de akár Nagy- és Kisszelmecen, a régi Ung vármegyében, egy különös, magyarlakta ikerfaluban, amelyet, akár a tortát, oly brutálisan vág középen ketté a, mi is, a szlovák-ukrán államhatár. De akár Mongóliában, vagy Kínában, vagy Koreában, a tervutasításos gazdálkodás egyéb szép tájain. Olyan otthoniasan ismerősek ezek az utcára kiszórt törmelékek és szemétrakások, az összebuherált, palánkszerű kerítések, a dacos terepjárók hernyónyomai, a járdanélküliség, a hullámpalák, az egyenesszabású sátortetők, a biológiát (hogy botanikáról már ne is elmélkedjünk) megcsúfoló szerencsétlenül csupasz, égbe fúró fák - és persze a villanypóznák, a távvezetékek (haj, villanyosítás, haj, valamelyik felemelt hároméve terv), biza, a szocialista iparosítás gyöngyszemei. De mindenek fölött ott a már-már metafizikába hajló, végtelen, sivár, mindent el- és beborító szürke égbolt. Ez hát az én tájam, ez hát az én otthonom, ahol ráadásul még kényelmesen el is kéne nyújtózkodnom? Valóban? Ez volna hát a "Duna-kultúra" vége?

Adolf Buitenhuis kérdései ezek - idegen szem, más hagyomány, más érzékenység, más szolidaritás, más összefüggések. Pedig ő sem csinál egyebet, mint élesen (pontosan) kiemel, nyomatékosít és rámutat (ezen aztán végképp nem illenék megsértődnöm) - legföljebb sokszor elegünk van az élet állandó dekonstruálásából és azon merengünk: hol egy másfajta életmegoldás lehetősége, hol késik az élet rekonstruálása? Az a jámbor óhaj ötlik fel bennünk e kiábrándító képek láttán: új kelet-európai lovagokként születhessék meg hát bennünk az emlegetett prométheuszi nagyság vágya - legalábbis törekvése a teljesíthetetlennek, kísérlete a megkísérelhetetlennek.")

A szövegből sok minden derül ki, mert a felhasznált szókincs sokfelé nyit, sokfelől került elő, az olvasó elé, és a felhasználás módja is sokféle. Kiderül például, hogy Ambrus nem szívleli a metaforizálást, a metaforikus írást. Az is, persze, hogy a szószerintit nem egyszerűen műveli. "De mindenekfölött ott a már-már metafizikába hajló, végtelen, sivár, mindent el- és beborító szürke égbolt", olvashatjuk, szinte észre sem véve a »mindenekfölött«-tel űzött játékot, amelyik éppen a »metafizika« miatt rezeg olyan sejtelmesen két szójelentés között. Egyben a metafizikáról is sejteti, hogy Ambrusnak az a véleménye róla, ami Goethe Faust-jában olvasható, hogy ugyanis: "szürke minden teória, de zöld az élet arany fája", ami finoman (és nem metaforikusan) asszociálja a metafizikát, a teóriát és a "felemelt hároméves tervet" egymással és egy mással, mint amit Ambrus magának és nekünk kíván.

Az is kiderül a szövegből, hogy szerzője tudja, mi a dekonstrukció, sőt él is vele, de nem önmagáért, hanem valami rekonstrukció érdekében, olyan vágy szolgálatában, amelyet a szöveg vége nemcsak megnevez, de fel is idéz. Ilyen szövegkörnyezetben a »lovagok« sem metaforikusan hatnak, kifordulnak a vélt metaforából, hiszen "új kelet-európai" lovagokról van szó, szószerinti lovagokról. Akkor persze kérdése, hogy mit is jelent a »lovag« szó, miféle ábrándot szólít, nem regresszíven, múltba merengőn, hanem valamiképp Kölcsey lendületével: "Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül", olyan fényre, mondhatjuk, ahol szemmel is láthatóan zöld az élet arany fája.

Ami viszont a könyv egészéből derül ki, megvolt már az Eldorádó-ban is, csak a két korszak kétpólusú szókincse elfedte: a hagyomány iránti megtört, de azért magabiztos hűség, szakadozott, de hatékony folytonosság. Az archaizálás - például az előbbi idézetben pipiskedő "palaczk (sic!)" - nemcsak a tréfa kedvéért kerül a szövegbe, illetve a tréfa ezúttal épp azért sikerül, mert az olvasó - a tudományos "(sic!)" révén - felfedezi: "Jé, ezt így írták egykor", meg sem gondolva, de gondolva arra, amit tud, hogy akkor is palack volt a palack, tehát akkor is néven nevezték és írták a dolgokat, másként, akárcsak most.

Szókalauz valóban kalauzol, méghozzá többnyire olyan egymás mellé rendelésekkel, amelyek bővítik az olvasó szóhasználatát, megnyitják számára azt a világot, amelyben valószínűleg kényszeredetten találja magát. Ez a szókincs, a felhasznált szótár ugyanis nemcsak a magyar múltat nyitja a szöveg sodrába, hanem a jelent is, azt is, amit egyesek talán nem várnának el egy jóveretű hazafitól. Gondolok például arra a mellérendelésre, amellyel egy körmendi klarinétosról - akinek története az 1855-ös Pesti Hírlap hasábjain jelent meg és most utánközlésben a Szókalauz-ban - Ambrus úgy véli: "egy korabeli Benny Goodman vagy egy Charlie Parker, Miles Daviesről már nem is beszélve". (Janis Joplin egyik dalának angol szövegét pedig így aposztrofálja: "Eddig - mondja Janis-hattyú ördögi-erotikus-züllött gúnykacaja a darab végén; utánozhatatlan. Pedig milyen sokan próbálták! De jól jegyezd meg, Kegyes Olvasóm, amint a bagolybölcsességű magyar közmondás tartja: hiába fürdik a csóka, nem lesz hattyú belőle...

Ám végül készséggel elismerem, van azért némi diszkrepancia abban, hogy ma a világvégi-világközepi hetyei udvaromon és a gádorban füsti fecskék cikáznak fészekrakó hely után kutatva és a szobából a Get it while you can szól egy ősöreg magnószalagról - Janis az, aki már 1970-ben meghalt, huszonévesen, egy kaliforniai szállodában. Dehát az efféle távolságok viszonylagosak; a kérdés inkább az volna, honnét viszonyítanánk és hova tartanánk? Viszont Janis zenéje mindentől függetlenül időtlen és szépséges - akár egy hófehérre kopott hattyúcsont." Következik pedig erre "az utolsó betyár" története, aki azért bujdosott el, mert besúgónak akarták beszervezni a celli ávósok.)

Szó esik "Az utolsó polgár"-ról meg "Az utolsó huszár"-ról tehát egy régi világról is. Ott honos "A Szent Öreg Kutya, báró Mednyánszky László" festőművész és különc története, kötet leghosszabb írása, valamint az 1663-ból idézett levél, amelyet Ambrus "A leghosszabb magyar káromkodás"-nak mond és azoknak ajánl, akik az "»aljas szavakat« imádják kötőszóként használni, nemzetük vékonyka dicsőségére". Ugyanis abban egyetlen négybetűs szó nélkül dől a förgeteg.

Üdítően felforgató könyv az Ambrusé, felfrissül tőle az olvasó, attól, hogy mi minden fér meg benne békétlen békésen. Benne: az olvasóban, ahogy egykor Mednyánszkyban és ma nyilvánvalóan Ambrusban is: "A SZÍNEK. A Szent Öreg Kutya kedvenc szavával: a disszonánsak - ó, minden mily disszonáns! A rozsda- és barnásveres. A zöld légiónyi változata. Zománcos északi színek - zöldben. Diszharmonikus északi szél. Havas, távoli, éteri csúcsok - a Tátra, a Poprád felől nézve. Kobaltszürke ég. Mednyánszky önanalízisében, a la Freud, a zöld a passzív, a negatív, az érzelmes, a szemlélődő. A vörös a pozitív, az erélyes temperamentum, a cselekvő, a férfias erő."

Ilyesmiket olvasva jelentkezik a Pázmány-dilemma. Ambrus ugyanis hivatkozik Pázmányra, mondván: "mily dicső volna egy pillanatra »igazságra vezérlő kalauzra« lelni, akárcsak egyszerre több igazságra eljutóhoz is - erről a »kalauz«-ról persze Pázmány Péter ugrik eszünkbe (megint egy pap), kurziválva, hogy az ő köpönyege alól szottyant elő az életerős, vérbő és modern magyar prózairodalom, különösen annak a jobbik fele, amely a részlethalmozás áradó gazdagságában leli édes gyönyörűségét."

A dilemma az egyszerre több igazságra jutással adódik, hogy ugyanis a részlethalmozás zuhataga Ambrusnál valóban pázmányi és mégis egészen másféle, ha többfelé visz. És hadd vágjam most a fejszém olyan bajos fába, amelyet mégsem lehetett békén hagynom. Ambrus könyvétől érintetve és éppen az ő könyvének jellemzésére kívánkozik ide, ide is, egy kevés disszonancia.

A modern magyar próza ugyanis, mondanám, Mikes Kelemen öltözéke alól is lépett közénk, Kosztolányi prózája pedig inkább Mikesére üt, mintsem Pázmányéra. Ambrusé viszont mindenkiére. Az én gondom azonban nem igazán ez, nem az eredet felmutatása, hanem valami egészen más, ugyanis az érzékletes bőséghez társuló gondolati szegénység Pázmánynál. Ő végülis, mondhatjuk, az ellenreformáció szószólója volt, az pedig - ismereteim szerint - gondolatilag csak akkor nem volt sivár, ha ellenségeskedés helyett a maga dolgát végezte, gyakran protestáns elkötelezettségek közelében, például janzenistaként. Hol van Pázmányban a pascali gondolatiság merészsége, bonyodalma, önfeláldozó sebzettsége? Valami, ami Racine drámáiban, Lafayette regényeiben, Moliere sötét komédiáiban bizony fellelhető. Bizony úgy hiszem, amiben Pázmány tündökölt, egyúttal az is, ami sújtotta a magyar prózát. Ennek nagy áldozata, mondanám, Kemény Zsigmond volt. Tudott ő igen komolyan és sebezhetően gondolkodni regényeiben, de a stílus megrokkanása árán. (Jókait nem érheti efféle kritika.) Az erős, a bámulatos szógazdagságnak, a partikularitások burjánzásának keresztbe tett, keresztjévé vált a gondolatiság és lett belőle olykor szinte dadogás. Mondom, miközben így is Kemény Zsigmondot tartom a legerőteljesebb és, rángó stílusa ellenére is, a legmegindítóbb és elgondolkoztatóbb magyar regényírónak.

Szóval Pázmány. És Ambrus Lajos. És akkor a talány. Hogy ugyanis a partikularitások pázmányi nyelvözöne és invenciógazdagsága Ambrusnál egyféle tartás, egyféle maszk, amin mindig rajta tartja a félkezét. A tartás része a maszknak - barátságosabbnak tűnő szóval az életérzésnek -, amelyik olyan emberé, aki meggondolta a dolgokat, saját érzéseit is. Megérezte, de meg is értette, hogy a gondolkodás zárt kapuk elé vitte, kapuk elé, amelyek nem nyílnak meg, bármilyen zúzottá verné is rajtuk a homlokát, az arcát. Mert nem nyithatóak, de nem is letagadhatók. Mondhatnám úgy is, hogy Ambrus írásaiban a részletek - ha szótáriak, ha dolgokra utalók - nemcsak zuhognak, nemcsak egyfajta valós életkörülményt jeleznek és vetítenek az elmébe, de igazságuk is van. Ismét másként mondva ugyanezt: a partikularitások nemcsak burjánzanak Ambrus Lajos írásaiban, strukturáltak is, strukturáltságukat pedig nem lehet valami ügyes fogalommal leleplezni. Egy a német nyelvben híres epigramma szerint, amikor a Tanítvány Saisba érve lerántja a leplet a tiltott szoborról, saját magát látja meg. Ambrus írásainál az olvasó, ha lehúzza strukturáltságukról a leplet, saját értelmezését találja, de nemcsak az írásét, hanem a sajátját, a nemcsak-olvasóét is. Ha megkísérli az őszinteséget, azt fogja beismerni, gondolom én, aki ezt ismertem be, hogy a strukturált partikularitásokat nem képes semmiféle ortodoxiával érthetővé agyoncsapni, de a gondolkodás hiányára utalva elbagatellizálni sem.

Pázmánynál csupa bevett igazság hangzik a valós dolgokra emlékeztető dús szavakon át; Ambrusnál nincs bevett igazság, legfeljebb olyan, amelyet másoktól idéz és aposztrofál, vagy amelyre bízvást hagyatkozhat. Például arra, hogy a jóízű étel jólesik, akár jót tesz az embernek, akár nem, vagy arra, hogy ő, Ambrus Lajos, esetleg Szókalauz, jót evett ebben és ebben a restiben. Az előbbi igazát a nyelvhasználat garantálja, az utóbbiét Ambrus szövegeinek az a tulajdonsága, hogy bizonyos pontokon nem húzza ki magát az olvasó talpa alól, hanem olyan egyszerűen és megbízhatóan adódik, mint a papír, a nyomdafesték meg az olvasó saját nyelvérzéke.

"Ahány igazság, annyi szeretet, / úgy van velem, hogy itt hagyott magamra", vallotta József Attila, amit Pázmány ugye nem vallott volna. Ambrus, hadd mondjam, sokféleképpen szeret, illetve írásai sokféle szeretetre ébresztik az olvasót. A sok helyett azonban pontosabb a több, mert a többesszám összetartozást is jelez, nemcsak sokaságot. Időben össztartozást is. Ambrus mindig a jelenhez hű, amikor a múlthoz, a múlthoz, amikor a jelenhez és mindez a jövőből jön: ezért is lehet alkotóteremtő módon viszonyulni hozzá annak, aki engedi. Az "itthagyott magamra" ezért áll is Ambrusra, illetve arra, ami ezekkel a szövegekkel szól, meg nem is. Ami szól velük, mindig többesszámú is, egy a magyar közösségben hagyományozódó többesszám részese, mint már olyan régóta, talán mindig: egy a világra nyitott magyar közösségé. Ambrus, aki nemcsak Szókalauz, maga is többesszámú, egyszerre tudja hallani a hetyei kert méheit és a szobából hangzó Janis Joplint, aki már régen meghalt és most mégis énekel. (Kortárs)