Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Odorics Ferenc

Az elmélet (ön)kritikája

A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai

A mai magyar irodalomtudományt különféle dichotómiák, oppozíciók, ellentétek tagolják, jórészt gazdagítva, hol szegényítve. Például az akadémikus irodalomtudomány szemben a mély irodalomkritikával, azaz a szárazak és nedvesek kettőse a filológia fakticitása szemben a teória szellemével, azaz a textőrök és intertextőrök párosa a kortextuálisan beágyazott irodalomtörténészek és a fenomenológiailag képzett elmélészek, azaz a történetiek és temporálisok duója a stabil strukturalisták és a folyamatelvű posztok no és a két vezérszólam énekesei: a hagyományos hermeneuták és a szubverzív dekonstruktőrök. Tekintettel azonban az említett metairodalmi diszkurzusok harcára az irodalomtudomány terminussal szemben tanácsos némileg óvatos viselkedést tanúsítanunk: itt és most talán jobb lenne kibújnunk abból a tudományteoretikus hálóból, ami Thomas Kuhn, Paul Feyerabend, Roland Barthes és más hasonszőrűek írásaiból fonódott, s a tudományos beszédmód helyett egyszerűen csak irodalomról szóló beszédet, az irodalmárok beszédét használni.

Tehát különféle irodalmári beszédmódok szólalnak meg egyidejűleg, ha nem is egyenlő hangerővel a mai magyar diszkurzustérben. A továbbiakban megkísérelve a lehetőségekhez mérten kikerülni, vagy csak a háttérben érvényesülni engedni a megosztó stratégiákat óhatatlanul magukkal hordozó értékszempontokat megpróbálkozom a magyarországi irodalomelmélet nyelvjárásait szituálni különös tekintettel a jelen helyzetre, mely természetesen csak a maga történetiségében érthető, de nem mennék vissza egy évtizednél többet.

 

Kezdjük sommásan és így első hallásra igaztalanul.

Magyar irodalomelmélet pedig nincs.

Nincs magyar Ingarden, nincs magyar Richards, s nem ismerjük Gadamer János Györgyöt, mintahogy Derrida Jakabot sem. Talán azt is lehetne mondani, hogy a magyar irodalomelmélet parazita természetű lény. Ha pedig ez így van, akkor a parazita magyar irodalomelméletnek mint az anyateóriákat sorvasztó élősködőnek jelentékenyen káros hatást kellene kifejtenie a nemzetközi irodalomtudományos trendekre. De vajon mondhatjuk azt, hogy a generatív poétika térhódításának a Szegedi Szemiotikai Iskola tudományos tevékenysége állta útját? Vagy kijelenthetjük, hogy az irodalomtudományi strukturalizmus azért nem oly divatos mostanság, mert Hankiss Elemér megírta Az irodalmi mű mint komplex modell című disszertációját? S talán állíthatjuk azt, hogy a posztstrukturalizmus Bojtár Endre élménycsúzdáján indította karrierjét? Nemegykönnyen. Azonban mielőtt még bárki sértő szándékot feltételezne az itt előadódó szöveg mögött, sietve jegyzem meg, hogy nyoma sem található annak az intenciónak, amely azon irodalmárok, irodalomtörténészek, kritikusok teljesítményét kicsinyelné, akik irodalomelmélettel is foglalkoznak, s anyanyelvük történetesen magyar. Például az ember nem szívesen alázza le magát.

 

Rendben. Nincs magyar irodalomelmélet. De hát csak van magyar strukturalizmus (ugyan a strukturalizmus nem magyar), csak van magyar empirizmus, csak van magyar orosz formalizmus. De valóban beszélhetünk magyar empirizmusról? Valóban van magyar irodalomaktus-elmélet? Ugyanis ezek a magyar-jelzős szerkezetek azt sugallják, hogy vannak például a strukturalizmusnak oly magyar képviselői, akik alakítói mondjuk a francia strukturalizmusnak. Vagy hogy a magyar empiristák belebeszélnek a német empiristák diszkurzusába. Ezeket az állításokat elég nehezen tudnám megvédelmezni. Célszerűbb lenne talán fordítanunk a szerkezeten, miszerint ugyan nincs magyar strukturalizmus, de van a strukturalizmusnak magyar változata. Hasonlóképpen nem beszélhetünk a magyar hermeneutika horizontjáról, sem a magyar dekonstrukció szólamáról: helyénvalóbb talán a hermeneutika magyar horizontja és a dekonstrukció magyar szólama mint terminológiai megoldás. Ezzel olyasvalamit is szeretnék állítani, miszerint nem történt meg sem a hermeneutika, sem pedig a dekonstrukció magyar recepciója. Annak ellenére, hogy nincs szisztematikus feldolgozása egyik irányzatnak sem, mégis beszélhetünk eme diszkurzusformák magyarországi követőiről. Érdekes módon két másik irányzatnak, az irodalomaktus-elméletnek és az empirikus irodalomtudománynak megtörtént a magyar feldolgozása, azonban mindkét iskola honi fogadtatása végeredményben egyszemélyes aktus maradt. Azonban térjünk vissza a hermeneutika és dekonstrukció magyar aspektusaihoz!

A magyar irodalomtudományos közvéleményben egyre erősödik az a nézet, miszerint a strukturalizmussal, a marxizmussal, az alapvetően pozitivista filológiával és a rekonstruktív, döntően narratív irodalomtörténet-írással kevert, korántsem könnyen teoretizálható, s így nehezen megnevezhető irodalomtudományos beszédmódtól két, viszonylag markáns diszkurzus különíthető el: a hermeneuták és a dekonstruktorok szólama, vagy ahogy Szegedy-Maszák Mihályt olvasom: Az igazi fordulatot ... Kulcsár Szabó Ernő és az a fiatal nemzedék hajtotta végre, melynek tagjai közül egyesek az ő példáját követve a hermeneutika, mások viszont vele ellentétben a dekonstrukció irányában tájékozódtak. (Alföld 1996/2 kiem. O.F.) E fordulat mögött milyen teoretikus háttér húzódik, s az elméleti előföltevések miféle ideológiai implikációkat foglalnak magukban? Kezdem a hermeneutikával.

Mintahogy strukturalizmus nincs, úgy nincs hermeneutika sem. Hermeneutikák vannak. Természetesen nem fogok, mert nem is tudok az összes létező hermeneutikáról számot adni, azokat veszem sorra, amelyek az irodalomtudományos gyakorlat és a hermeneutika magyar horizontja szempontjából relevánsaknak mutatkoznak. Gondolatmenetemben erősen támaszkodom John Caputo írásaira.

A hermeneutika Heideggertől számítható idejében alapvetően három jellegzetes beszédmód különíthető el. 1. A korai Heidegger, azaz a Lét és idő hermeneutikai programja. 2. A Heidegger késői műveiben megfogalmazódó hermeneutikai álláspont. 3. Gadamer filozófiai hermeneutikája. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Derrida dekonstrukciója is több vonatkozásban a Lét és idő továbbgondolásának tekinthető, erről azonban később, de semmiképp sem a hermeneutikától függetlenül beszélek.)

A korai Heidegger hermeneutikája késői munkáinak, az Út a nyelvhez és a Gelassenheit horizontjából is az akarás hermeneutikája. Az akarás hermeneutikája mint transzcendentális-horizontális gondolkodás a szubjektivitás metafizikájának terméke: mintahogy a transzcendesen megalapozott karteziánus szubjektum önhittsége a megismerés korlátozását, hasonlóképp a szubjektivitás metafizikai struktúrájával rendelkező akarás a megértés akadályát jelenti.

A megismerő szubjektum, (a Lét és idő terminológiájában: a jelenvalólét) valamely horizont kivetítésével a saját méretéhez viszonyítva kicsinyíti le a dolgok valódi látványát biztosító nyitottat. A nyitott mint Heidegger késői írásainak kulcsterminusa azt a teret jelöli, amely szemben a horizonttal nem akadályozza a dolgok látását. Így az akarás hermeneutikája, amely a Vor-stellen, azaz a reprezentációs gondolkodás köré szerveződik, csak a mi szubjektív-emberi korlátozottságunkhoz alakított tárgyakat engedi láttatni velünk. A horizont, az akart hagyományok eltakarják előlünk a dolgok igazi arcát.

Ezen a ponton mutatható meg a Heidegger késői munkáiban megjelenő megértésfilozófiai programnak, a Gelassenheit, a ráhagyatkozás hermeneutikájának a minden akarástól és konstrukciótól való elhagyatottsága. A szubjektum radikális korlátozására van szüksége a megértő ráhagyatkozásnak, amely szükségessé teszi, hogy a dolgok valódiságát megmutató nyitottat önmagában gondoljuk el, ahogy az önmaga számára van, nem pedig hozzánk viszonyítva. A Gelassenheit-ban Heidegger bevezeti a Gegnet fogalmát, amely egyszerre Weite, azaz szabad, nyílt térség és Weile, azaz a nyitottban időzés, várakozás. A Gegnet az a tartomány, ahol a dolgok megpihenhetnek egy kissé, elrejtőzhetnek a horizontális szubjektum agresszív, kutató tekintete elől, itt lelnek időre és térre ahhoz, hogy felbukkanjanak, elidőzzenek és azután szem elől vesszenek. A dolgok itt dolgok, s nem a szubjetum tárgyai, önmagukban nyugszanak, a szabad és nyitott térségben, nem pedig saját terveink kivetítő keretei között.

A hermeneutikai kör Lét és idő-beli fogalma is módosul Heidegger késői írásaiban: radikálisabb körforgássá alakul lét és jelenvalólét között, üzenet és üzenethozó egymásba fonódásává, az istentől eredő hívás és Hermészhez hasonlóan az embereknek az üzenetet elhozó létező egymásba fonódásává. Ezt a hermeneutikai programot az örökös úton lét (unterwegs) jellemzi, amely szüntelen újrafogalmazást és virtuozitást jelent szertefoszlatva a végső megfogalmazás illúzióját.

Gadamer hermeneutikája a horizont-intencionalitás köré szerveződik, ezért joggal nevezi Caputo horizontális hermeneutikának. A gadameri hermeneutika a tradicionalizmus és az örök igazság filozófiája, történeti korlátaiig feszítve. Gadamer nem az örök igazság tagadásával korlátozza az időbe vetett igazság programját, hanem tiltakozásával annak egyedüli végső megformálásával szemben. Ugyanannak az igazságnak sokféle artikulációja létezik: az önmagával azonos végtelen számú történelmi kifejeződésre képes. A hagyomány igazsága sosem kérdőjeleztetik meg, csak közlésének, kiterjedésének, megújulásának és állandó újraélesztésének dinamikája. Gadamert az alétheia érdekli, az itt és most igaz, ami kész arra, hogy bekebelezzük (alkalmazzuk), s nem pedig az a-létheia, az elrejtettség és az el-nem-rejtettség eseménye.

Gadamer hermeneutikája és ebben a vonatkozásban mutat erős rokonságot a Lét és idő akarós programjával kitűnően alkalmas arra, hogy egyrészt bizonyos hagyományok autoritását kétségbevonja, ezen hermeneutikus aláásó argumentáció alapját a megértés során érvényesített előítéletek nem adekváttá minősítése adja. Másrészt a gadameri rendszernek valamely hagyomány legitimálására is van képessége, amit ekkor épp az adekvát előítéletekre való hivatkozással hajt végre. Heidegger késői írásainak nézetrendszere az úton-lét állandó mozzanatával csupán a hagyomány-autoritással szemben képes szubverzív erőt kifejteni, így nehezen találja helyét a hatalmi diszkurzusban. Ellenben Gadamer hajlékony hermeneutikai rendszere kiválóan használható megosztó, uralmi stratégiákat követő beszédmódokban.

A Budapest-Debrecen tengely mentén szerveződő hermeneutika mellett a szegedi dekonstrukciót, pontosabban a deKON-csoport diszkurzusát szokásos mostanság új és markáns megszólalásként jellemezni. A szegedi posztbeszéd két hagyományból: a Derrida-féle dekonstrukció állításaiból és a siegeni empirikus-konstruktivista irodalomtudomány ismeret- és nyelvelméleti előföltevéseiből építkezik.

Derrida interpretációs gondolkodásmódját az áramlás (a flux), a középpont és a játék fogalma szervezi. A Heidegger Da-Sein-jára visszavezethető áramlás az interpretációt állandó mozgásban lévő, soha le nem zárható és a tudat ellenőrzése alól kivett folyamatként értelmezi, így szoros kapcsolatba állítható Roland Barthes Szöveg terminusának radikális szimbolizmusával és sztereografikus pluralitásával. Az interpretációt így elsősorban nem végrehajtjuk, hanem megéljük, nem csináljuk, hanem történik velünk. Azok az elmarasztaló megjegyzések, melyek a (de)konstruktivista interpretáció kreatív tetszőlegességre vonatkoznak, a dekonstrukció szubjektumfelfogása felől és a konstruktivizmus neurofiziológiai és szocializációs meghatározottságai okán nehezen tarthatónak mutatkoznak. Ugyanis a dekonstrukció a karteziánus szubjektumot két szempontból is kritika alá veszi: egyrészt aláássa a szubjektum egységébe vetett hitet, miszerint számtalan én ha akarom tradíció töredékéből épül föl az a valaki, akinek gondoljuk magunkat másrészt az önmagunk birtoklásának ábrándját is szertefoszlatja. A kreatív tetszőlegesség mint interpretációs norma csak oly szubjektum esetén érvényesíthető, amely rendelkezik önmagával és ezt az önmagát mint koherens egészt gondolja el. Az áramlásnak kiszolgáltatott dekonstruktőr a kreatív tetszőlegesség szerkezetből a kreatív tetszést mint értelmezési viszonyt örömmel magáénak vallja, azonban Ő-legességével nincs dolga.

Az áramlás filozófiája az interpretációs játékot lehetővé tevő középpontot is a törés utáni gondolkodástörténeti helyzetben értelmezi. Szó nincs a középpont eltörléséről (ekkor valóban beszélhetnénk az értelmezés önkényéről), hanem a középpont(ok) folytonos eltolódását állítja. Az áramlás folyton elmozdítja az interpretációs szabályrendszerek szervező elvét, a centrumot. S itt rá kell világítnunk arra a különbségre, amely a derridai ontológia és ismeretelmélet között állapítható meg. Valóban nem mondhatunk mást a dekonstrukció horizontjából, minthogy Da-Sein-jaink sorozatát tekintve semmisem állandó, minden mozgásban, változásban van. Azonban ahhoz hogy a játék, a megértés lehetővé váljék, időről-időre, ha tetszik módszertani vagy életben maradási megfontolásokból, vagyishogy etikai és episztemológiai kényszerből: meg kell állítanunk az áramlást, időről-időre ki kell jelölnünk középpontokat, időről-időre egy bizonyos szabályrendszer szerint az interpretációt végre kell hajtanunk, különben nem képződik jelentés, nem konstituálódik értelem, nem lesz semmi, ami lehetővé tenné eligazodásunkat a létezésben. Ontológiailag minden áramlásként, folytonos áthelyeződésként fogható fel, ismeretelméletileg viszont folyton-folyvást az áramlás ellenében kell dolgozunk.

A szegedi deKON mintahogy az írásmód is jelöli: a de kurrens, a KON verzál egyrészt hangsúlyozza a dekonstrukció szubverzív jellege mellett az építés, a létrehozás, a jelentésteremtés- és sokszorozás szerepét, másrészt utal a siegeni empiristák közvetítésével megérkezett radikálisan konstruktivista ismeret- és nyelvelmélet meghatározó teoretikus erejére. A dekonstrukció és konstruktivizmus noha alapvető ismeretelméleti állításaikat tekintve azonos, azaz monista alapon állnak nyelvszemléletüket tekintve igencsak eltérőek. A konstruktivizmus nyelvhasználata empirista közvetítéssel erősen őrzi a strukturalizmusnak a neutrális nyelv ábrándja előírta scientizmusát. Ezzel szemben a dekonstrukció a nyelvben él: a dekonstruktív írás felszabadítja a nyelvben rejlő szimbolikus energiákat, olyan jelentéseknek utat engedve, melyek nem az értelmező konstrukciói, hanem rejtett, lappangó tradíciók szavai. Ez a nyelvszemléleti különbség egyrészt erősíti a dekonstrukció monista jellegét, másrészt a konstruktivizmust deklarált monizmusa ellenére a dualista pozíció irányába tolja. Analógikus megjegyzésként annyit, hogy a nyugati metafizika nagy ellenségeként számontartott Derrida sem képes porrá zúzni a Nagy Testvért, idézem: ...semmi értelme sincs annak, hogy a metafizika megrendítését a metafizika fogalmai nélkül tegyük. (Jaques Derrida: A struktúra, a jel, a játék az embertudományok diszkurzusában. Helikon 1994/1-2 23., fordította: Gyimesi Tímea.)

Egyet kell értenünk azzal a véleménnyel, amely a dekonstrukcióval és konstruktivizmussal kapcsolatban monisztikus illúzióról beszél. Azt persze nem állítanám, hogy a dekonstrukció metafizikáját a hazai értelmezők nem észlelik.

Jelentem, látom.

A dekonstrukció magyar gyakorlatában az áramlás ontológiájának következménye, a szubverzív mozzanat viszont pontosan észlelhető. Úgy gondolom, a magyar irodalomtudománynak talán most sem árt egy kis felforgató tevékenység. Azt szükségtelennek látom bizonygatni, hogy a szubverzív stratégiák sohasem a kultúra és a művészet egészét helyezik és vágják át, mondhatnám: berezelésre nem látok okot. Azonban a dekonstrukció ismeretelméleti implikációi szemben a szubverzívekkel jelentőségükhöz képest kevéssé vannak jelen a magyar posztbeszédben. Így joggal érheti ezt a diszkurzust az a vád, amely hiányolja e módszer hatékonyságának meggyőző példáit az irodalomkutatásban. Itt hívom fel a figyelmet az Új Symphosion 1996 januári számában Arccal az irodalomtörténetnek címmel megjelent deKON-os nyilatkozatra, amelyben a hagyományokkal való dialógus igénye jelentődik be:

Ilyesmit lehetne mondani hogy: az interpretációs ruhát magunkon tartva, de arccal az irodalomtörténetnek. Azt gondolom - hogyha lehet jósolni, (...) , hogy az én szövegeim egyre inkább olyanok lesznek, melyek megpróbálnak majd számolni az irodalomtörténet létező hagyományával, annak közegébe próbálnak valamilyen módon beilleszkedni, de nem oly módon, hogy föl kelljen adnom ez által a saját pozíciómat, hanem egy vállalható, tudatos dialógus reményével.

Ez az idézet az alábbiakra enged következtetni. A dekonstrukció magyar beszédét jelenleg a sokszor szubverzív erővel társuló interpretatív megszólalásmód jellemzi. A teoretikusan motivált jelentéssokszorozó, disszemináló eljárások egyelőre csak kevésszámú, azonban erősen kanonizált magyar irodalmi mű esetében kerültek alkalmazásra. Valószínűleg nagyobb eséllyel pályázhat a szakma és a közvélemény legitimálására a magyar deKON, ha az elméleti felkészültség és az értelmezési gyakorlat eredményeinek megtartása mellett a létező irodalomtudományos, ha akarom: hagyományos, irodalomtörténeti problémákkal való szembenézés és mindezek megoldására irányuló stratégiák kidolgozása jön majd szóba.

A hermeneutika magyar horizontján a dekonstrukcióval összevetve egy kevésbé interpretatív, kevésbé kifejtetten argumentatív, talán jobban az ideológikus, affirmatív beszédmód jegyeit magán viselő, és az akarás heideggeri és a horizontalitás gadameri hagyományához kapcsolható diszkurzus szól a legerősebben. Ez, a szubverzivitás jellemzőit némileg, a saját pozícióját centrumként kitüntető, a hatalmi retorika jegyeit inkább magán viselő hermeneutikai nyelvjárás kétségkívül jelentősen hozzájárul a magyar irodalomtudomány térképének átrajzolásához. Mindezzel együtt feltehető a kérdés, hogy az ennyire erőteljes megszólalás nem mozdítja-e az irodalmárok beszédét egy olyan vitakultúra irányába, amely bizonyos irodalmári technológiákat hajlamos a csúcsrajáratás ironikus modalitásával jelölni. Bár nyilvánvaló, hogy bizonyos meccseket előbb-utóbb le kell játszani.

Azonban és végezetül. Valószínűleg fölösleges érvelni amellett, hogy annál izgalmasabb, érdekesebb, megengedhetően: értékesebb valamely kultúra irodalmi és irodalmári élete, minél több nyelvjárást képes megszólaltatni és életben tartani. Úgy vélem, az csak jó, ha például a hermeneutika is több horizontot forgalmaz: az akarás programját, a ráhagyatkozás hermeneutikáját és még akár a radikális hermeneutikának az élet nehézségeivel szembenéző, humanista elgondolását. Talán az sem baj, ha egymás mellett létezik a dekonstrukciónak egy szubverzív, teoretikusan alapozott interpretatív beszédmódja, s kialakul a dekonstrukció ismeretelméleti megfontolásait magáévá tevő irodalomtörténeti megszólalás.