Alföld - 48. évf. 5. sz. (1997. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Czeizel Endre

Babits Mihály családfájának kreatológiai értékelése

"Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét...", írja a költő. Vagyis a mű az elsődleges és az alkotó csak másodlagos. Mégis, ő is tudta, hogy az alkotó ismerete nélkül nem érthető meg a mű. Sőt, 1939-40-ben maga is szokatlan örömmel dolgozott saját őseinek és a családi hagyományoknak számba vételén, de azután felesége tanácsára, mondván: "hogy ma, az őskutatás talmi divatjának idején nem méltó őhozzá, hogy nemes őseit emlegesse" közzétételéről keserű lehangoltsággal lemondott. A rokon Buday László 1942-ben, majd a jelentős Babits-kutató Belia György 1983-ban kísérletet tett az ősök bemutatására is. A szokásos genealógiai értékelésre azonban, tudtommal, még nem került sor. Célom kettős. Egyrészt a családtörténet bemutatása, hiszen ez segítheti a nagy művész életének és műveinek pontosabb értelmezését. Másrészt tanulmányom része annak a sorozatnak, amelyben a különleges lírikus talentum kreatológiai értékelésére teszek kísérletet.

 

A családfa

 

Babits Mihály (VI/7) névadó őseit a Babics-okat a XVII. századig lehet visszavezetni és a Varasd megyei Coborcon (horvátul Cebovec-en) éltek. A családi név eredete vitatott. Ipolyi Magyar Mitológiája szerint a babics ősi magyar szó, amely varázslót-vajákost jelent, ezért a varázsló tevékenységet babicsolásnak nevezték. S noha a családi nevet kezdetben Babics-nak írták, mégis a Babits név valószínűleg a horvát eredetre utal. A szláv nyelvben a bba szót olyan gyermekre használták, aki szüleit korán elvesztette és ezért a nagyszülőkre hárult felnevelése. A bba szóhoz kapcsolódó ics pedig a magyar szóvégi fi-nek, illetve i-nek felel meg. Babits Mihály ragaszkodott nevéhez (hiszen sokan írói álnevet használtak), mégis, mint írta a "Nevek, ősök, címerek tanulmánya"-ban "nem mintha szépségében és előkelőségében tetszelegtem volna. Inkább csúnyának találtam és szerbnek!... De sietek hozzátenni, hogy talán a hiúság délibábja ez az egész; és különben az is régen volt már, hogy én a vércsöppekre haragudtam. Zrínyi is horvát volt, és Petőfi Petrovics! Ezek az idegen vércsöppek teszik olyan gazdaggá és színessé a magyar vért." A vércsöppek helyett csak géneket kellene írnunk és akkor a korszerű népességgenetika hitvallását fogalmazta volna meg Babits Mihály.

Az első ismert ős Babics Mátyás ún. armális (tehát előnév nélküli) nemes volt, akinek nem kellett adóznia. Az ő egyik gyermekét Ádámnak hívták és a XVII-XVIII. században élt. Két fiáról maradtak fenn adatok. Babics János elhagyta Coborcot és Vas megyében, a Sárvár közelében levő Váton telepedett le. A másik fiú Babics Péter Veszprémbe települt. Mindkettőjük nemességét egy 1751-ben kiállított bizonyítvány igazolja. Babics János fia Babits (már így írja nevét) Ferenc (I/1) már szerepel a családfán, és Vátról Felsősegesdre költözött. Egyik fia Márton (II/4), a költő ükapja, akinek 1784-ben történt vagyonösszeírásában szerepel ugyanis "Fölső" Segesden levő "Atyai Háza". Ő asztalos lett, később Nagykanizsára települt át, ahol céhmesterként Nemes Gombocz Erzsébetet (II/5) vette feleségül. Sokra nem vitte, mivel örököseire: tizenhárom gyermekükre alig hagyott valamit. Közülük az egyik a költő dédapja: Mihály I (III/3), aki Nagykanizsán született 1768-ban. Nehéz, de sikeres élete volt. Apja halála után anyja újra férjhez ment egy szíjgyártó mesterhez (II/7), aki feleségét rendszeresen bántalmazta és az árvákról sem gondoskodott. Az árvaszék kelt védelmükre, sőt a tehetséges Mihály I a megye anyagi támogatásával tanulhatott, majd Bécsben elvégezte az egyetemet is és orvosi diplomát szerzett. Először Ausztria és Magyarország különböző helyein praktizált, majd 1801-ben Szekszárdra települt és hamarosan Tolna megye főfizikusa (mai értelemben: főorvosa) lett. Valószínűleg ő alapította, de bizonyosan igazgatója volt az akkoriban létesült szekszárdi Ferenc-közkórháznak. Testvérei közül még Babits Pétert (III/5) érdemes kiemelni, aki szerepi Kelemen József kétpetéjű-iker gyermekei közül a lányt (III/10) vette nőül. A Babits és Kelemen család között ez volt az első összeházasodás. E családokról is elmondható, hogy mint a nemesség értékesebb része, az elszegényedés miatt az értelmiségi pályák felé keresték gyermekeik felemelkedésének útját.

De térjünk vissza Babits Mihály I-hez (ez a személynév azután hagyományossá vált a családban, megkülönböztetésük miatt érdemes számmal jelezni a Mihályokat). A messzeföldön ismert orvos nagy vagyont gyűjtött össze, Szekszárdon és környékén szőlőt, földet, házakat vásárolt. Feleségül a sváb származású Engel (Engler) Rozáliát (III/2) vette és 15 gyermekük született. A sok utód miatt a vagyon igen csak felaprózódott. Egyik gyermekük: Mihály II (IV/4), a költő nagyapja, pénzügyi pályán dolgozott. Iskolatársa volt Garay János, akiből később a korszak neves írója vált, Mihály II is szerette az irodalmat, emellett jól hegedült, de pesti bölcsészkari tanulmányait anyagi okokból abba kellett hagynia. Blazsovits Erzsébetet (IV/5), egy szekszárdi céhmester lányát, vette feleségül. 11 gyermekük közül kilencet neveltek fel. A költő édesapján kívül róluk keveset lehet tudni, csupán a "Halálfiai"-ból idézem a rájuk vonatkozó mondatokat: "Jó faj, ma is él kilenc; de nem mind sikerült egy formán. Egy falusi jegyző, egy Pesten züllött el, a többiek lányok." A költő édesapja: Babits Mihály III (V/5) jogász lett és bíróként a szekszárdi törvényszéken, majd a budapesti, végül a pécsi táblabíróságon dolgozott. Sárközi György írta fennmaradt képéről: "komoly, mint a fia, de semmi sincs benne a fia idegességéből: széles mellkassal, szakállas arccal, nyugodtan néz a világba." A költő korán elhunyt apjára, mint legfőbb eszményképére emlékezett, aminek a köztiszteletnek örvendő, művelt (Zola volt kedvenc írója), kitűnően hegedülő, liberális gondolkodású (harcolt a halálbüntetés ellen), tiszta erkölcsű (éppen ezért elég szegény) ember meg is felelt. A "Halálfiai"-ban a szeretettel ábrázolt Sátordy Miskával azonosíthatjuk édesapja alakját. Feleségül 38 éves korában, tehát 1882-ben Kelemen Aurorát (V/9) vette. Így most meg kell ismerkednünk a költőre oly nagy hatást gyakorló szerepi Kelemen családdal.

Babits Mihály anyai ági nagyapja: szerepi Kelemen József (II/9) őseinek ismertek helyváltoztatásai. Biharból származtak, innen a Felvidékre, majd az egyik ág a Dunántúlra került. E nemesi családból főleg vármegyei tisztviselők és papok kerültek ki, noha Szigligeti Ede édesanyja is szerepi Kelemen lány volt. Illyés Gyula visszaemlékezései szerint Kelemen László, aki 1790 körül az első magyar színjátszó társulatot megalapította, is e Kelemen családból származott. A költő ükapja: Kelemen József (II/9) tanítónak tanult, majd a Tolna megyei Faddon kapott jegyzői állást. Felesége a Tolna megyei Kisszékelyen élő parasztcsaládból származó Móricz Anna (II/10). 13 gyermekük született. Közöttük a leghíresebb Kelemen József (III/8), aki papként a kanonokságig, majd a nagyprépostságig vitte. Sokat betegeskedett, ami megmagyarázhatja a költő által versbe is foglalt sápadt-sovány arcát. (A versben az anya nagybátyjaként kerül említésre a "régi pap", de valójában róla van szó.) Híres könyvbarát volt, ő alapozta meg a Kelemen-könyvtárat. Minket azonban elsősorban Kelemen Mihály (III/11), az anyai dédapa érdekel, aki a pécsi káptalani uradalom számtartója volt. Feleségül a szlovák származású Hamulyák Teklát (III/12) vette, akinek regényes az élettörténete. Valószínűleg az ő bátyja az a Hamulyák Márton-Martin (III/14) költő, aki az első szlovák almanachot Pesten kiadta. A Hamulyák-gyermekek korai árvaságra jutottak és Teklát a rokon pécsi kanonok, majd későbbi győri püspök: Juranics László neveltette. Babits Mihálynak ez a dédmamája verseket is írt saját szórakoztatására; ún. irományos könyve a családban sokáig fennmaradt. Hét gyermekükről lehet tudni. Az egyik Gyula (IV/11), aki részt vett a 48-as szabadságharcban, majd annak leverése után besorozták az osztrák seregbe és ezáltal katonaként Európa sok vidékére, például Lombardiába is eljutott. Később Pécsett mérnökként dolgozott, feleségül Németh Aloysiát (IV/10) vette. Nyolc gyermekük közül itt kettőt emelek ki. Az egyik Kelemen Ilona (V/9), aki majd 1886-ban unokatestvére: Kelemen Ákos (V/11) felesége lesz. Gyermekük nem született, ebben a vérrokonság ártalmának erősen élő társadalmi tabuja éppúgy szerepet játszhatott, mint korai haláluk: Ákos 32 évet (de csak két évet férjként), Ilona 30 évet (ebből is ötöt özvegyen) élt. A másik gyermek Kelemen László (ő nem fért fel a családfa-rajzra). Felesége Till Erzsébet lett, akitől két gyermeke: Brigitta és Gyula született. Brigittát Kiss Ernő (1863-1918) vette nőül és az ő 6 gyermekük közül kettő fontos szerepet játszott a költő, illetve húga életében. Kiss Erzsébet (1898-1917) volt Babits Mihály ifjúkori nagy szerelme, aki 19 éves korában halt meg, míg Kiss István lett Babits Angela férje. A következő fiú a sorban Kelemen József (IV/12), az anyai nagyapa. A 48-as szabadságharcban ő is harcolt az osztrákok ellen, de Komárom ostroma után, Klapka hősies és okos helytállásának köszönhetően, a 36. zászlóalj főhadnagyaként kapott menlevelet. Később ügyvédi diplomát szerzett és 1852-ben Szekszárdon telepedett le, miután megvásárolta a költő által "az öreg Kelemen ház"-ként említett épületet. (A költő itt született és 1967 óta itt van a Babits Emlékház.) Kelemen József Szekszárdon lett főszolgabíró, majd törvényszéki bíró. 1854-ben vette feleségül a költő műveiben a görög tragédiák hősnőire emlékeztető Cenci nénit (IV/9), aki a Zombáról származó hidvégi Rácz (Raácz) család leszármazottja és a keresztségben az Innocentia nevet kapta. Az ő egyik nővére: Anna (IV/7) lett Újfalussy Imre (IV/6) szekszárdi ügyvéd, politikus, a függetlenségi párt helyi elnökének a felesége. Fiúk, ifjabb Újfalussy Imre (V/8) korán meghalt tbc-ben, a "Halálfiai"-ban a költő róla mintázta meg Ákos alakját. Újfalussy Imre testvére volt Újfalussy Anna ( - 1876), aki Benczelits Ignác, szekszárdi törvényszéki bíró felesége lett. Egyik lányuk Benczelits Erzsébet (1859-1942), akit Geiger Gyula (1852- ) törvényszéki jegyző vett feleségül. Két lányuk: Valéria (1879-1978) és Edit (1884- ) született. Valéria házassága révén Dienes Valéria néven vált ismertté és e rokoni kapcsolat is közrejátszott Babits Mihállyal szövődő barátságában. "Cenci néni" sorsát férje határozta meg. Kelemen József egyrészt elverte a családi vagyont, az ő alakját jeleníti meg a költő Rácz Józsiban a "Halálfiai"-ban. Másrészt 48 évesen hunyt el és halála után nyugdíj az nem, de annál több adósság, meg a híres szekszárdi szőlő gondja és a 4 gyermek felnevelésének feladata maradt a feleségére. A megkeseredett, erős akaratú, sőt hajlíthatatlan nagymama: Cenci néni keményen és szigorúan uralta családját. Babits Mihály tanítványának, Szabó Lőrincnek imigyen jellemezte: "...rendkívül élénken áll előttem az alakja: öreg, töpörödött asszony volt, nem járt úri ruhában, hanem mint az öreg parasztasszonyok szoktak. Tudniillik mindig a szőlőmunkásokkal érintkezett, s így egészen a földnek a gyermeke volt: ősasszonyszerű módon járt ki, botra támaszkodva..." A kis "Misi" nevelésében is saját elveit érvényesítette, így a félárva fiú érzékeny lelke sok melegséget és érzelmet nem igen kaphatott. A következő fiú a sorban László (IV/13), aki pap lett. Rómában tanult 1857 és 1864 között, majd Kurdon plébános, végül a pécsi egyházmegye kanonokává nevezték ki az erős alkatú, pirospozsgás, környezetére nagy hatást gyakorló férfiút. Emellett a művészetek neves pártfogója, aki a Kelemen-könyvtárat is sok könyvvel gazdagította. A költő keresztapja Kelemen László, míg keresztanyja, édesapjának húga, Babits Erzsébet (V/4). A Halálfiai Döme bácsi figuráját e László és az idősebb Újfalussy Imre alakjából ötvözte a költő. A legkisebb fiú Kelemen Mihály II (IV/14) orvos lett, három szakorvosi diplomával. Kezdetben a hadseregben szolgált, sorozó-orvosként. Valami betegség miatt térde merevvé vált, ami egy idő után szolgálatra alkalmatlanná tette a honvédfőtörzs-orvost. Nem házasodott meg, szabadidejét népdalgyűjtésre is felhasználta. Babits Mihály pécsi gimnazistaként nála is lakott. Kelemen Mihály a Kelemen-könyvtárat tovább gyarapította, amely így elérte a 6000 kötetet és halála után Pécs városára hagyta, amely az Egyetemi Könyvtár része lett. A Kelemen Mihály I és Hamulyak Tekla ugyancsak Tekla nevű lánya (IV/15) a későbbi nagyhírű Buday család alapító tagjához: Buday Bélához ment feleségül. Az ő 10 gyermekük között található például Buday Kálmán (1863-1937), a nagyhírű kórboncnok és Buday László (1873-1925), a Magyar Statisztikai Társaság első elnöke, mindketten a Magyar Tudományos Akadémia tagjai voltak. A legfiatalabb fiú: Dezső (1879-1919) sorsa másként alakult. Jogot végzett, de baloldali társadalmi elkötelezettsége határozta meg későbbi életét. A Tanácsköztársaság alatt a kecskeméti direktorium tagja, majd a bukás után az orgoványi gyilkosságok egyik áldozata.

Kelemen Józsefnek és Rácz Innocentianak már csak négy gyermeke született. Az első a sorban a költő édesanyja: Auróra-Hajnalka (V/10), az "Anyi". Fiatal korában híres szépség, szellemes társalgó, aki szépen szavalt ("könyv nélkül tudta Anyégint, a Toldi szerelmét, a Délibábok hősét... Ezeknek rímei legmélyebb emlékezetemből csengnek vissza..." vallotta később a költő), jól zongorázott és Zsolnay-tányérokat festett mívesen. Az ő személyisége gyermeke fejlődésére bizonyosan nagy hatást gyakorolt, főleg amiatt, hogy az annyira szükséges intim anya-gyermek kapcsolat kialakítására képtelen volt. A költő e véleményét mind prózában ("amilyen rokonszenves volt az apám, annyira nem tudtam kijönni az anyámmal. Ma sem igen tudok. Talán nincs igazam. Anyám rendkívül ideges asszony. Hisztériás, azt mondhatnám. Mindig is az volt, mindig betegeskedett"), mind versben kifejezte:

"Hajnalka volt az édesanyám:

Kedélybeteg, árva nő ma;

Mióta meghalt édesapám,

házunk oly szomorú, néma:

Mióta meghalt édesapám,

házunk oly hallgatag, árva:

Gyermekkorombá szegény fiú:

e házba valék bezárva.

 

Novemberben születtem én,

Hajnalka volt az anyám:

Ah, annyi gondja volt, szegény,

hogy gondolt volna reám?

Hogy gondolt volna fiára,

ha titkon búra hajolt?..."

S ebből adódik a 23 éves költő életérzése:

 

"S lelkemben már ily fiatalon

nincs hajnal, semmi remény,

nincs hajnal, semmi vidámság,

nincs hajnal, nincsen öröm

Hajnalka volt az édesanyám

s csak alkony az örököm."

Anyám nevére (1906. márc. 1)

Édesanyjának öccse Ákos (V/11), akire leginkább hasonlított a költő, korán meghalt. Mindkettőjükre jellemző volt a "Kelemenek" soványsága. Feleségéről, unokatestvéréről: Kelemen Ilonáról (V/9) már volt szó. Egy másik Ilona (V/12), a "Nenne" (a néni tájnyelvi alakja) volt a következő a gyermekek sorában. A családban fennmaradt levél és emlékkönyv szerint az ő nagy szerelme ifjabb Újfalussy Imre (VI/8), a híresen szép férfi lehetett, akinek korai halála után pártában maradt. Nenne fontos szerepet vállalt Babits Mihály nevelésében, így érthetők meg a költő visszaemlékezései: "Minden emberi lény közül talán őt szerettem a legjobban... nem ment soha férjhez és ott lakott nálunk. Nekem úgy tűnt fel mindig, mintha ezüstből volna. Kis fején a haja csalódásig ezüst; arca oly finom, gyengéden fehér arcszínével, diszkréten fénylő mosolyával, mint ezüst filigrán-munka; és mosolya fénye az ezüst fénye volt, és hangjánál tisztább ezüst csengést sohasem hallottam. De a legezüstösebb a lelke volt és a hangja a lelke csengése, mosolya lelke fénye." A vallásos Nenne nagyon olvasottnak számított, nemcsak magyarul, de németül és franciául is. A költő első verseinek is ő lett beavatott ismerője. Kapcsolatuk egészen Babits Mihály házasságáig nagyon fontos volt a költőnek.

A család anyagi gondjai határozták meg a lányok sorsát. Auróra 28 éves volt házasságkötésekor, csak addigra sikerült a kelengyét összegyűjteni. A jóküllemű Ilona pártában maradásának is szegénységük lehetett az oka, mivel öccsének iskoláztatását fontosabbnak ítélték. Így a legfiatalabb testvér: Imre (V/13) (családi nevén "Bimbi") törvényszéki tanácselnök lett, akinek figuráját a "Halálfiai"-ban Jozsóként örökítette meg a költő. Vele Babits Mihálynak az őszirózsás forradalom, majd a tanácsköztársaság alatt vállalt szerepe miatt romlott meg a viszonya. Ennek nagy része volt abban, hogy az annyira szeretett Szekszárd helyett később Esztergomban, az "előhegyi" kis házuk vált a pihenés és nyugodt alkotás színhelyévé.

Babits Mihály III és Kelemen Auróra házasságából négy gyermek született. (Mindkét család római katolikus vallású volt.) Az elsőszülött a költő: Babits Mihály IV (Ákos, László) (VI/7). A második: Angéla (Angyal) (VI/8), a szekszárdi polgári leányiskolában volt testnevelőtanár és 1927-ben, 41 éves korában ment feleségül Kiss Istvánhoz (VI/11), akibe leánykora óta szerelmes volt. Kiss István azonban először Holub Bozsennával (VI/12) házasodott össze, akitől két lánya: Cica (VII/5) és Magda (VII/6) született. Csak felesége halála után vette el a költő hugát. Közös gyermekük már nem született, de Angela nevelte fel férjének két lányát. A harmadik gyermeket, Olgát (VI/9) korán elvesztették, csecsemőkori "bélhurutban" halt meg. Végül a legkisebb fiú: István (VI/10) jogot végzett, de később, feltehetően bátyja hatására, verseket is írt és fordításokra is vállalkozott, műkedvelő szinten. Feleségétől: Stockinger Györgyitől (VI/13) két fia született. Tibor (VII/3), az 1956-os forradalom után az USA-ba távozott, három fia (VIII/1-3) ott él. A másik fiúnak, a Szekszárdon élő Istvánnak (VII/4) két gyermeket (VIII/4-5) szült felesége: Kalmár Piroska (VII/7).

 

A költő értékelése családjáról

Babits Mihály tisztában volt az öröklődés fontosságával a költői talentum létrejöttében, hiszen a poétának: "...teste, lelke múltján, messze gyermekévein keresztül, fajának titkos mélyeibe ér le az Emlékezete, mint gyökér a talajba; ő az, akiben nem alusznak az Ősök...".

A közvetlen őseiről írt vallomása ugyanakkor nem tekinthető elismerőnek:

 

"...A tömpe asztalon album ezüst virággal,

fekete alapon, ó fotográfiákkal:

apák és nagyapák az őseim! minő

sok régi délceg úr, finom szép régi nő.

Egy Jókai-regény hősei! sok gavallér,

nálam külömb legény! sok régimódi gallér,

sok régi pantalón: akkor szép új divat:

e sok vadász, író, kártyás urak miatt

vagyok most koldus én; ezektől örököltem

nem pénzt, de szívemet, amelyet meggyülöltem;

nem pénzt, de vágyakat és átkos lelki pénzt,

aranynál súlyosabb s gyülöltebb aranyészt,

amelyért emberek büntetnek, büntet Isten:

e büszkeséget is, amelybe belevesztem;

...e hölgyek és urak, e régi emberek

sok lelki nyavalyát hagytak rám pénz helyett."

Örökségem

 

Nemességéről az volt a véleménye, mint apjának "a nemesség előnye nem egészen nemes előny." Mégis "senki sincs a földön maga és magától; őseink teste-lelke él bennünk tovább!... érzem magamban az apáimtól öröklött és bennem fölgyűlt erőt, tudom, hogy mit köszönhetek nekik. De tudom azt is, hogy tőlem függ, hogyan használom fel örökségüket... Annyit érek, amennyit magam érek."

Babits Mihály saját családja sorsáról mintázta a Halálfiait (noha "a regény csupa költemény képzelt szereplőkkel", mégis "sehol sem festett fel életének színeiből annyit, mint itt"), bemutatva a nemesi középosztály lecsúszását és tehetetlenségét. Kórrajza saját osztálya körében természetesen nagy ellenszenvet keltett. Ugyanakkor felismerte a magyar társadalom két tehetséges, feltörekvő áramlatát: a parasztságot és a zsidóságot. Kezdetben a szocializmusban hitt, később a kulturált Nyugat vált eszményévé. A magyarság sorsának a Nyugathoz kötését azonban nehezen tudta elképzelni, ezért később a kiuttalanság érzése nyomta rá bélyegét szemléletére.

Babits Mihály kivételes költői tehetségének a felmenőkben nyoma nem igen volt. Hamulyák Tekla kedvtelésből írt verseit nem tekinthetjük ilyennek. A családban a tanult férfiak, főleg a papok ugyan kedvelték a szépirodalmat, de hát ennek sok köze nincs a költői talentumhoz. Így a kis Mihályban a költői tehetség amolyan mutációként jelentkezett, ezért talentuma mindenképpen a gejzír-modellbe sorolható. Sem előde, sem utóda (sajnos még vérszerinti gyermeke sem) nem volt. Ugyanakkor főleg az édesanyjától örökölt családi gének magyarázhatják szinte kórosnak mondható érzékenységét, hisztérikus reakcióit, folytonos szorongását és bizonyos riadtságát az emberekkel való kapcsolatában.

 

Gyermekkora

 

Babits Mihály a Kelemen-házban, édesanyja szobájában született este hét órakor és gyermekkora első hat évét is szülőházában élte le. Nem véletlenül szerepel tehát e "ház" gyakran gondolatvilágában:

"Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

Áll a régi ház még, zöld zsalúja

mögött halkul anyám mélabúja:

ősz hajú, de gyermekarcú bánat.

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

Itt a szoba, melyben megszülettem,

melyet szemem legelőször látott;

itt a kert, amelyben építettem

homokból az első palotákat.

Amit én emeltem, mind homok volt:

de nagyapám háza bizton áll még

s éveimből, e fojtó romokból

hogy révébe meneküljek, vár még."

(A ház leírása a Hazám című versben)

Később a város, Szekszárd is mély nyomot hagyott benne. A Cenci néni tanyája előtti malomkő-asztalon született sok nagy verse:

"Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház

mely előtt ülve ha szertenéztem,

dallá ringott bennem kétség és láz..."

A családi otthonban érték rokonsága részéről azok a hatások a magyar történelemről, különösen a szabadságharcról, amelyek miatt a kisfiú úgy érezte: "Ez egy kicsit furcsán hangzik, nem is tudom, gúnyosan-e vagy nagyképűen; de szóról-szóra igaz: szerelmes voltam, és első szerelmem neve Magyarország".

Édesapját 1888-ban a budapesti ítélőtáblához nevezték ki, majd 1891-ben a királyi tábla decentralizációja után Pécsre helyezték. Természetesen családja követte, így a kis Mihály az elemi első két osztályát Pesten, a következő kettőt Pécsett végezte. A nyarakat mindig a szekszárdi házban töltötte, s itt még a padláson is kincsekre lelt: "Rengeteg régi könyv, meg régi folyóirat hevert nagyapám, meg Imre bácsi régi holmijai között. Nyaranként egész napokat gubbasztottam a meleg padláson és olvastam, olvastam." 5 (!) éves korában már verseket olvasott, 15 éves korában írta első versét. Arany János állt legközelebb hozzá: "Ez még tanuló éveimből kezdődik, mikor a nagy költőt, s rajta magát a Nagy Költészetet először megismertem..." Mint írta: "Gyermekkoromban csodagyerek voltam, otthon apámat bámulatba ejtettem nagy eszem és olvasottságom által, és emlékszem, hogy apám vendégei, táblabírák, mind elcsodálkoztak rajtam, és voltak öreg barátaim". Ebből adódóan: "Nagyon magányos gyerek voltam. Pajtásaim nem voltak, vagy ha voltak, tekintélyt igyekeztem tartani. Mindig meg voltam győződve, hogy mindenki más buta, csak én nem." Így érthető, hogy

"Nekem nem volt barátom,

Tőlem mindenki fut,

Társaim elkerültek,

Mind idegen fiut..."

Ugyanakkor "gyenge gyerek voltam, tornából mindig elégségesem volt." Ezt is inkább tanárai jóindulatának köszönhette, akik elismerték szellemi kvalitásait. Gyermekkorában fizikai adottságaiban tehát nagyon elmaradt az átlagtól, emiatt szinte amolyan ügyefogyottnak tartották. Nemi érése is a szokásosnál később jelentkezett. A Szabó Lőrincnek adott beszámolója szerint: a gimnáziumban a "Negyedik osztályba jártam, mikor először öntudatos nemi érzéseim voltak. Akkor jöttem rá, hogy valami olyan dolog is van, és borzasztóan meg voltam rémülve. Szégyelltem magamat önmagam előtt... Azt hittem, hogy csak nálam van így; egészen felvilágosítatlan fiú voltam." Később a pécsi cisztercita gimnázium diákja lett, ötödikes volt, amikor 1898-ban elhunyt édesapja. Édesanyja akkor a két kisebb gyermekkel visszatért a szekszárdi Kelemen-házba, a kis Misi azonban Pécsett folytatta a gimnáziumot és 1901-ben érettségizett. Nyolcadikos korában a gimnázium 18 irodalmi pályázata közül emlékezete szerint 17-et ő nyert meg. Ebből adódik döntése: "Tanárnak készültem, hűtlenné válva az ősi jogász-mesterséghez, mert magasabb törvények tudását szomjaztam, mint amiket az emberek alkottak". Beiratkozott ezért a budapesti egyetemre latin-magyar szakos hallgatónak. Közben azonban műveltségét minden irányban tágította, különösen a filozófia és a lélektan izgatta, emellett a nyelvtanulásra (francia, angol, német) is nagy súlyt helyezett. 1905-1906-ban gyakorló éves tanár a bajai cisztercita gimnáziumban, 1906 és 1908 között helyettes tanár Szegeden az állami főreáliskolában. 1908 júliusában nevezték ki Fogarasra tanárnak. 1911-ben került vissza, még pedig Újpestre, ahol a Könyves Kálmán gimnáziumban tanított. Közben azonban már írja első "igazi" verseit, de megjelentetésükre még nem merészkedik. Csak barátai tudnak ilyen jellegű kísérleteiről, ezért jellemezte őt Kosztolányi a következőképpen: "...a nyomdafestéktől és az irodalmi pacsizástól prostituált lelkű ifjú óriások között egyedül Ön szűz, ki tud gondolkodni, látni és érezni." 22 éves korára már kötetnyi verse gyűlt össze, amelyek azonban csak 6 évvel később, 1908 szeptemberében Juhász Gyula meghívására A Holnap című antológiában jelentek meg és ennek alapján Ady Endre mondta ki "Babits Mihály nagy ember és nagy költő". Így lesz Osvát Ernő ösztönzésére a Nyugat munkatársa. 1909-ben jelenik meg első verseskötete, a Levelek Iris Koszorújából. Ady Endre 1911-ben verset is szentelt új művének "Babits Mihály könyve" címen, ahol az "érc" és a "bérc" szolgált a költő életre szóló útravalójául. Innentől élete és munkássága már az irodalomtörténet része.

Ugyanakkor a szülőház és a szülőváros emlékét sohasem feledte:

"egy országot hordozol magaddal,

veled jön egy makacs íz, egy halk dal:

viszed, mint a kárhozott a poklot:

de halálig, mint ki bűn között él,

várja híven az Éden sugáros

türelme: úgy vár reád a város

és a kis ház, melyben megszülettél." (Epilóg Hazám)

 

 

Házassága és leánya

 

A nőkkel kapcsolatos első élményei félszeg és talán túlzottan is kritikus személyisége alapján érthetők meg. A nemiség ellentmondásos megélése sokáig zavarta, elég utalni Óda a lányokhoz című versére:

"...Lányok! Mik vagytok ma nékem?

Csak remek ékkövek, kiáltó

szinekkel. Mind hideg és hiú...

Vizsgállak, mint ásványbuvár,

bámullak gyönyörködő szemmel,

mint ékszervásárt szegény ember

s irigylem, kit jó alku vár.

Ha vágyom rátok, testem vágyik,

mint buta érc delej sarkáig

rossz testetekre mégis csupán.

De felszabadult íme lelkem!

S ha lányra néztem, lányt öleltem,

nyugodtan alszom azután..."

Házassága előtti életében csak a Csinszkával való több mint egy éves kapcsolata érdemel említést, aki jussának érezte az "első költő" feleségének a rangját. De erre nem került sor.

Babits Mihály 1921. január 15-én vette feleségül a nála 12 évvel fiatalabb Tanner Ilonát (a templomi esküvő 1922. március 23-án volt), akit azután Török Sophie-ként (Kazinczy Ferenc felesége nevét felvéve) vezetett be a szépirodalomba. Tanner Ilona mérnök nagyapja az 1860-as években Svájcból települt Magyarországra és itt egy felvidéki dzsentri lányt vett feleségül. Gyermekük: Béla papnak készült, de azután a papneveldéből megszökve sok mindent kipróbált, végül hivatalnok lett. Feleségül az osztrák származású Kögler ezredes egyetlen lányát, a 16 éves Antoniát vette. Sok gyermekük született, közülük az első volt Ilona, aki csak iskoláskorában tanult meg magyarul. Gimnáziumot végzett, szeretett volna tovább tanulni, de az érettségin sem jutott túl, mivel apja korai halála miatt a 22 éves nőre hárult a család minden gondja. Gépírónőként, majd a Külügyminisztériumban irodasegédtisztinőként dolgozott. 17 éves kora óta írt verseket, megjelenésük sikertelensége bátorította fel Babits Mihály megkeresésére. S hetedik találkozásukkor, két hónapos ismeretség után, a költő megkérte kezét. A mesterből férjjé vált költőnek nemcsak élettársa, majd betegségeinek ápolója, de múzsája is lett ("benned és általad élek, kenyerem, levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál"). Babits Mihály költészetében a felesége iránt érzett szerelem, majd szeretet csakúgy tetten érhető, mint a művészek nehéz sorsa:

"Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,

mint letört karóra a rózsák

rémült szemem csókkal eltakarni...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!" (Ősz és tavasz között)

 

"ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,

gyógyíthatatlanul egyedül!" (A kedves arcképe)

 

Török Sophie is megfogalmazta a nagy költő feleségének sorsát:

"Ketten voltunk veled: én és a

Munka. Engem szerettél és a Munkát

gyűlölted. De ő közöttünk ült makacs

harmadiknak. És te elhasználtad az

én életemet és fölépült

a Mű". (Török Sophie, 1927. május. Nyugat.)

 

Mégis, az asszonynak így legalább sikerült irodalmi terveit részben valóra váltania: szépirodalmi munkássága férje szerető és egyesek szerint túlságosan is szubjektív gondoskodása mellett kiteljesedett. A várt gyermekáldás azonban nem következett be, valószínűleg Tanner Ilonának egy korábbi műtétje miatt. Innen adódik a feleség keserűsége:

"...És én még

anya sem voltam!...

mit vétettem én? hogy minden

nyüzsgő életek között e néma

bölcs mennybolt alatt a borzas

kótlót irigylem! Betelt

élete kéjes nyugalmát: amint

meleg szárnyai alá

rejtegeti tengernyi csibéjét." (Török Sophie: Asszony a karosszékben, 1926.)

 

Tanner Ilona egyik öccse: Béla, jogász. Az ő 1928. március 12-én házasságon kívül született lányát: Ildikót fogadta örökbe 1928. szeptember 5-én a gyermektelenségre kárhoztatott Babits házaspár. (A kislány anyja: Irma, Babitsék háztartási alkalmazottja volt.)

Babits Mihálynak vérszerinti gyermeke tehát nem volt. Mégis Babits Mihály életének egyik meghatározó élményévé vált apasága:

"...ez a csöpp domb, ez a kert

kacajával teli telt

mint zöld lugas, hacsak egy

pöttömke méh beleszáll,

zsongással mind tele már,

hogy még az a búsabb hegy,

hogy még az a némább táj

amit magamban hordok

és sohase boldog,

az is tele

lesz ővele..."

Így érthető meg a feleségének szóló végrendelete is, amely Babits Mihály beszélgető füzetében olvasható: "Megigéred, hogy Ildikót úgy neveled, hogy azt higyje, hogy az én igazi lányom volt és olvastatod vele könyveimet?" (1938. febr. 17)

Sajnos Ildikó Babits Mihály halála után nehezen jött ki megviselt idegrendszerű nevelőanyjával és 1956-ban Angliába disszidált. Sokáig nagy szegénységben, lakókocsiban, számos macskával élt. 1982-ben halt meg.

 

"Gyenge test és félénk lélek"

 

Babits Mihály külső megjelenése a fennmaradt fotók és nevezetes képzőművészeti alkotásoknak köszönhetően jól ismert. Mégis, érdemes néhány szakember véleményét felidézni.

Pátzay Pál szerint: "Feje és kezei vétették észre magukat legelöbb, mert erőteljesebb testhez illettek volna. Testalkata szikár, csontos, vékonyizmu... középtermet. Barna ember volt, a barnaság felhangjaival gazdagon. Bőre, haja, szemöldöke és vastag nyirott bajusza egyetértőleg volt barna tekintetével és kissé nazális bariton hangjával... Arcformáinak régies egyszerűsége valami figyelmen kívül nem hagyható pátószt sugárzott, a megismeréshez való hűség erkölcsi patószát." Inkább tudósnak, mint költőnek tűnt. Megjelenésében feltűnt valami "nem-praktikus", mint akit a gyakorlat dolgai zavarnak. Kissé bágyadt és bizonytalan járású, mondhatni rejtezkedő megjelenésű volt.

Móricz Zsigmond így emlékszik első találkozásukra a Nyugat íróinak estjén: "Sovány fekete ember, hosszú kabátban, olyan Paganini-jelenség, izzó arc, amely befelé remeg, nem szuggerál, de magára vonz; nagyon egyéni deklamálás; egy sötétben élő ember, magányos, önmagának szóló közlési modor, semmi megalkuvás és semmi kinyilatkoztatás: művészi játékban való megnyilatkozás: abszolut lelki élet." Vas István szerint "...az antropológusok Babits csontos termetét, keskeny arcát, kissé horgas orrát, sötét szinkomplexióját az ún. dinári típushoz sorolták volna". Ő a szemére emlékezett: "sötét, éles, egy pontra szegződő, szinte ragadozó, mégis meleg, barátságos, a valóságot gyorsan és nyugodtan meglátó... De volt ezenkívül a tekintetében valami, ami szokatlan az efajta szemnél: ideges lobogás, a világ összefüggéseit felvillantó, sőt határozottan valóságellenes fény."

Személyiségében az ismeretek végtelenségéből adódó félszeg szerénység (gyógyíthatatlanul kételkedett a világ igazságaiban, tulajdon tehetségében, művei sorsán), bizonyos kortársak értékítéletéből adódó sértett hiúság, és a jogos önértékeléséből következő rátartiság, az aszketizmus és ridegnek tűnő objektivitás dominált, de azért az élet szépségeit megismerni, sőt élvezni vágyó emberi igény sem hiányzott belőle. Így sokan nem értették, hogy éppen a szemérmes és zárkózott Babits adta ki 1921-ben az Erato-t, a világirodalom legszebb erotikus verseinek gyűjteményét. (Bécsben jelentették meg és a Magyarországra érkező példányait elkobozták erkölcs- és szeméremsértés vádjával.) Személyiségének még két jellegzetességét érdemes kiemelni. Az egyik szórakozottsága, figyelmetlensége, sőt modortalansága. A végtelen tudás meghódításáért folytatódott sziszifuszi harca és introvertsága miatt a "Magad emésztő, szikár alak"-nak (ahogy József Attila nevezte) ugyanis mindig másutt járt az esze. A másik: nem volt hajlandó az elvárásoknak megfelelni, kegyetlenül őszinte volt, ezért csak kevesekkel tudott, hosszabb-rövidebb ideig, igazán szót érteni. Nem az ideológia és a szolidaritás, hanem belső igazságérzete határozta meg véleményét és cselekvését, ami megmagyarázza sokak kritikáját, hogy például 1918 októbere és 1919 december között négyszer változtatott érzelmi és politikai állásfoglaláson. Ő úgy érezte:

"Egyenes úton mentem én

ti kitértetek jobbra-balra.

Ti szavakra figyeltetek

én csak a dalra, csak a dalra" (Csak a dalra)

 

 

Ebből adódik magányossága, zárkózottsága és elidegenedése a világtól, elvonulása az emberektől.

"Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak,

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Ami betűt ágam írt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja."

Végül iszonyodott a tettől, mégis élt benne a prófétaság küldetésének a tudata is, bár ez sokakban, pl. Schöpflin Aladárban "a szokatlanul nagy szellemi kapacitás és a cselekvő energia fogyatéka közötti színvonalkülönbség" érzetét keltette. A Nyugat vagy a Baumgarten Alapítvány hivatalos üléseiről, mint Keresztury Dezső írta: "holtfáradtan, túlhevülten, tekintetében életbevágó tárgyalások kimerültségével s riadtságával" került ki. Mégis, bár rühelte a prófétaságot, absztrakt humanizmusát gyakorta váltotta aktív cselekvésre, noha mint Vörösmarty "vén cigánya" sejtette, hogy "Nincsen remény". Utolsó üzenetében, Jónás imájában, azonban kimondta élete kikristályosodott hitvallását: "vétkesek közt cinkos, aki néma."

 

Betegségei

 

Gyermekbetegségei közül diftériáját megénekelte Balázsolás című versének első részében. 1914-ben idegkimerültsége volt, megpróbált szanatóriumi felvételt nyerni, sikertelenül. Lehet, hogy állapotában a katonai behívástól való félelem is szerepet játszott. 1920 nyarán szőrhullásról panaszkodott, különösen a szakáll és bajusz tájékon, amihez arcán apró foltok társultak. Vérszegénységre (?) gyanakodtak és kvarcolást ajánlottak, ami égési sebeket okozott arcán. Gyomor- és bélpanaszok gyakorta kínozták (pl. 1924-ben vérhasa volt, aranyere végigkísérte életét és epebaja is sokszor gyötörte). 1924. november 18. és 1925. január 24-e között, majd 1932. novemberében súlyos sokizületi gyulladásban szenvedett, amelyhez mellhártyagyulladás is társult. 1928 márciusában "nagy fáradtsága és idegessége" miatt bevonult a svábhegyi szanatóriumba. Alacsony vérnyomása némi magyarázattal szolgálhat gyakori rossz közérzetére. 1933-ban először vesekövei, majd szívizomgyulladás miatt kapott kórházi kezelést. A vesegörcsök később is megkeserítették életét. 1935 telétől kezdve légzési nehézségei voltak, először asztmára gondoltak, majd 1937. február 11-én kórismézte gégerákját kezelőorvosa Schull Imre (1888-1954) egyetemi magántanár, a János-szanatórium akkori főorvosa. Súlyos betegsége közepette kapta meg legnagyobb nemzetközi elismerését: a San Remo-díjat. A díj átvételével kapcsolatos út azonban nagyon megviselte, hazatérte után vesemedence-gyulladás miatt a János szanatóriumban kezelték. 1938. február 15-én Rudolf Nissen, az isztambuli egyetem sebész professzora operálta meg (a világhírű szakember származása miatt dolgozott Törökországban). Ahogy édesanyjának írta: "A műtét után különben nagyon sokáig legalább 5 hétig csak félig-meddig voltam öntudatnál s még azután is olyan fájdalmak gyötörtek, hogy semmire sem voltam képes, sem gondolkodásra, sem mozgásra" (1938. máj. 26.) S sajnos mérhetetlen szenvedései folytatódtak, ahogy versben is megfogalmazta:

"...leszálltam a kínoknak eleven

süket és forró sötétjébe...

Ha látnál, hogy fetrengek itt,

már csak a testben élve, már csak

egy nyaláb testi fájdalom

erőtlen, gondolattalan." (Egy verses levélre, 1941 eleje)

 

Hamarosan elvesztette hangját és csak írásban tudott kommunikálni. Később nyelési nehézsége miatt "annyira rosszabbodott az állapotom, hogy az éhenhalástól féltettek. Ezért rábeszéltek, hogy vessem alá magamat még egy műtétnek... Megnyitották a gyomromat és egy gyomorsipolyt készítettek, egy csövet, s azóta ezen át táplálnak, befecskendezéssel... Ez bizony nem valami kellemes állapot, mikor az ember se beszélni, se enni nem tud, de legalább élek" (1940. dec. 9.). Betegségének különleges borzalma, hogy még jajongani, nyögni, panaszkodni sem tudott. Ahogy Illyés Gyula írta: "A kín legnagyobb rohamai alatt, amidőn a fájdalom szinte lángot s füstöt vetett szemében, csak ezt a foggal-nyelvvel végzett halk cecegést hallatta, amellyel a méltatlankodást mímelő anyák bajlátott kicsinyeik panaszát kisérik." A költő halálát végül is gégerák okozta 58 éves korában. Így aforizmájának igazsága: "Minden rossz, ha a vége rossz, s az élet vége rossz!" nem tagadható.

Betegségének értelmezésére itt nem vállalkozhatom. Két lényeges szempont azonban kiemelést érdemel. Egyrészt a daganatos betegség halmozódása családjában. Apjának nyelvrákja volt, noha halálát 46 éves korában tüdőgyulladás okozta. Húga ugyancsak a rák (rosszindulatú béldaganat) áldozata lett 49 éves korában. S a költő sorsát is ez pecsételte meg. Így a családfa értékelésekor akár az ún. "rákos-család" kórisméje is felállítható. Másrészt sajátságos lelkialkata, minket most elsősorban ez érdekel, mivel közvetlen kapcsolatban állhatott személyiségével és költészetével.

Babits Mihály édesanyjának kórtörténete orvosi szempontból jól érthető. Már utaltam fia jellemzésére, valóban sokat betegeskedett, gyakran főfájások, ún. migrének kínozták és idegállapotát is kiegyensúlyozatlannak mondták. Mégis 91 évet élt! Férje levelezésében is gyakori téma felesége idegbetegsége: testi-lelki törékenysége és visszatérő szélsőséges hangulatváltozásai, amit elsötétített szobával és patikai szerekkel sem tudtak orvosolni. Valószínűleg mindezek a havivérzésével lehettek kapcsolatban, amit manapság prémenstruális szindrómának nevezünk és szoros a kóroki összefüggése a szélsőséges kedélyállapottal, az ún. depresszióval vagy mániás-depresszióval. A tünetek alapján nem tűnik merészségnek e diagnózis felállítása az édesanyában.

A szélsőséges kedélyállapot a sokgénes-hajlam talaján alakul ki bizonyos ártó külső (családi és más) hatások következtében. S az édesanyában meglévő gének révén a költőbe e hajlam átörökíthetődhetett, mivel a szélsőséges kedélyállapot tünetei Babits Mihály leveleiben, verseiben és a kortársak visszaemlékezéseiben is fellelhetők. Egyfelől, ha jó hangulatban volt, rendkívül gyorsan és hatékonyan dolgozott. Szabó Lőrinc szerint: "...villámgyors ész volt. És igen gyors munkás, amikor nem oldozta szét a figyelmét a szórakozottság. ...fejben dolgozott, s igen komplikált verses műveket nagy részleteikben készen vetett papírra." (Ahogy Mozart komponált...) "Magától Babitstól tudjuk" írta Illyés Gyula, "hogy a Danaidák című versét már nyilvános előadáson, pódiumon is jó egynéhányszor elmondta, mielőtt csak egy sort is papírra vetett volna belőle. Verseit szinte érzékszerveivel, fülével és nyelvével fogalmazta: nyilván azért lettek oly eredendően versszerűek, oly ősien rokonai a dalnak, oly fület, nyelvet gyönyörködtetőek." Másfelől pszichés állapotának: lelki önarcképének ellentétes végletéről is számos dokumentum maradt fenn. Kosztolányi írta neki 1906. júniusában: "Leveleinek szomorú tónusát megszoktam, de ez a kártyája igazán megdöbbentett. Miért siránkozik? Miért ez a nagy szomorúság? Lelki vagy testi betegsége van?" Babits Mihály anyjának Újpestről írt levelében olvasható: "...az én gyakran előforduló érthetetlen lelkiállapotaimnak egyikében megint hetekig teljesen lehetetlennek éreztem azt, hogy tollal a kezemben az íróasztal elé üljek. Egyébként is nem voltam normális állapotban az egész két héten, senkivel sem találkoztam (Dieneséket kivéve), és nem tudtam rászánni magamat, hogy Budapestre bemenjek." Bár azt is írta 1912-ben "Nemes tétlenség nemesít meg engem." Mégis, az igazsághoz közelebb járhat amit Hoffmann Edithnek írt levelében (mivel meghívásának nem tett eleget): "olyan hangulati, érzelmi állapotban voltam, hogy lehetetlen volt az emberek közé mennem." Ahogy versben is megfogalmazta:

"Idegeimen apokaliptikus

zene tombol" (Új esztendő)

Ezentúl gyakran említette alvászavarát, pl. "Nekem mindig vádló, rossz álmaim vannak". Így feltette magának a kérdést:

"Lehet-e élni evvel a szeszélyes

érzékenységgel, evvel a bolond

reszketegséggel ebben a veszélyes

világban...?"

Majd végső konklúziója:

 

"Nos megvagyok már. Lettem, ami lettem,

sötét bár s néha könnyekig hasonlott:

hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,

mely a nagy naptól édesedve romlott." (Nel mezzo...)

Így a szélsőséges kedélyállapot (az ún. mániás-depresszió) Babits Mihálynak is, mint sok más géniusznak, osztályrészül jutott.

Sorsát azután tetézték testi bajai:

"... kórokkal és sebekkel

ver ezerféle tarka nyavalyákkal,

se vége már, se hossza,

új ostort vesz kezébe minden reggel

s versenyt gyötörve a komisz világgal

kinjaim megsokszorozza.

Ki mondja még hogy életem unalmas,

mikor a saját testem hoz naponta

meglepetést, kalandot,

veszélyt és harcot, hősies vagy aljas

kinok élményét, s a vak unalomba

váratlan szörnyű hangokat

visit minduntalan, uj iszonyoknak

tárva utat birodalmába..."

(Világon való bujdosásaimnak)

 

A géniusz gyökerei

Babits Mihály is tudta az igazságot: ha az ember titok, a géniusz még inkább az. Éppen ezért maga is sokat foglalkozott a költői talentum eredetével. "Minden irodalomnak lelke a líra" írta Babits Mihály és különösen igaz ez a mi hazánkban, ahol általában a költőktől várták a nagy igazságok kimondását.

A kivételes költői teljesítménynek négy adottság összetevője van. Nézzük meg ezeket Babits Mihály művészetében: (1) Az értelmesség (az ún. intelligencia) minden szellemi tevékenység feltétele. Babits Mihály értelmi adottságai kora gyermekkorától kezdve igen magas szintűek voltak. Viszont maga Babits Mihály nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget a kivételes lírai adottságok összetevői között. Mint írta, sok jelentős költő nem tartozott a nagyon okos emberek közé. (2) A specifikus mentális adottságok között a lírikus adottságok általában korán megnyilvánulnak, ami igaz volt az ő esetében is. Önéletrajza szerint csak az irodalom vonzotta és már kisgyerek korában költőnek érezte magát. "Hogy minek készültem? Irónak, irónak! Ötéves koromtól (akkor dúdoltam először magam találta ritmust)," pedig még írni sem tudott akkor. Később íráskészségét prózában is kamatoztatta, magam a Halálfiait mindenképpen a magyar irodalom legjelentősebb prózai művei közé sorolom. Ezzel nem állok egyedül, Tóth Aladár Kodály Zoltán Psalmusával együtt a XX. századi magyarság számvetésének legigényesebb megfogalmazódását látta benne. Más specifikus mentális adottságai azonban átlag alattiak voltak, így például a zenét igazából sohasem tudta élvezni. (3) A költői teljesítmény hosszútávú megítélésében a kreativitás-adottságok a legfontosabbak. A kreativitást még leginkább az eredetiséggel lehet azonosítani, ami a discordans gondolkodásnak (vagyis, hogy valakinek másképpen jár az agya) köszönhető. A költészetben a kreativitást szokás a tartalomra és formára elkülöníteni. Az előző csoportba tartoznak az ösztönös géniuszok, akik őseredeti adottságaik révén elsősorban a tömegekre hatva a társadalmi változások élharcosai. A másik csoport megnevezése a poeta ductus, náluk a műveltség és a mívesség a legfontosabb. Babits Mihály az utóbbiak híve és képviselője, az alkotás során az "aranyművesség" volt az iránytűje. Szembeszállt az ösztönös zseni-kultusszal, miszerint a műveltség, az intelligencia, a műgond már-már inkább tehertétel egy író számláján. Szerinte a költészet a maga teljességében fejezi ki az ember életét, amit sem a tudomány, mely "a tisztán gondolati szálakat adja, sem a művészet, mely ezeket háttérbe szorítja, nem képes kifejezni. Nincs titokzatosabb mesterség a költészetnél... A régiek abban a hitben voltak, hogy a verselőnek titkos ösztön diktál, isteni sugallat, az ő tudása nem földi tudás, ritmusai csak ködön átszűrt, halvány sejtelmei egy mennyei ritmusnak". Innen adódik a régi mondás igazsága: a poeta születik, hiszen nem elsősorban a nevelés, sőt az adott élmény teszi kivételessé a művet, hanem a belső adottságok.

Szerinte a költőnek szüksége van bizonyos gátlástalan önkifejezési merészségre, nem egyszer szemérmetlenségre, sőt gyakorta megbotránkoztatásra.

"Ha költő, ki lázát árulja: tessék!

itt állok cédán, levetkőzve: láss!"

Babits Mihály "Az irodalom elmélete" címen megjelentetett nagy tanulmányában arról írt, hogy a költői alkotás lényege az "eszményesítés", ami "kétféle munka eredménye: a) önmagunk mélységeinek kikülsősítése; b) a külső világnak önmagunk kifejezésére való átalakítása". Babits Mihály a veleszületett művészi ösztönt (én inkább kreativitásnak nevezném) részben a fantáziával azonosította, amely adottság "...ki tudja tágítani a világot, túl tud menni rajta, saját világot tud teremteni." Szerinte hasonlít a hazugsághoz, de "A fantázia... nem hitvány anyagi előnyök céljaira látszik rendeltetve lenni, hanem amire a gyermek alkalmazza: a lélek fölröpítésére s a világ kitágítására..." Érdekes önvallomása: "... sejtelmem sincs, hogy emlékeimben mennyi a valóság, mennyi az alkotó képzelet... Ez a képzelet nem halt meg a gyermekkorral, ma is dolgozik, és a feleségem gyakran vádol avval, hogy egy valamelyest is bonyodalmas történetet képtelen vagyok elmondani pontosan úgy, ahogy hallottam, olvastam, vagy átéltem: nem emlékezethiányból, hanem mert önkénytelen és a legjobb hiszemmel is kikerekítem és alakítom... Lelkemnek akaratomtól függetlenül alakult valósága, éppúgy, mint látományaim és olvasmányaim; valóság, azaz élmény jogán, talán még nagyobb jogán." (A hazugságok paradicsoma.)

A költőnek a kifejezés mágikus formai és karizmatikus tartalmi tökélyére kell törekedni, amelyen belül a ritmus és a kompozíció a döntő. Vannak vizuális alkatú költők, mint Goethe, akikben leggyakrabban a látvány az ihlető forrás, másoknál a hang hatások a lényegesek, míg sokuknál megmagyarázhatatlan a belső indíték. (Dante szerint az Isteni komédia "Az égből véletlen esett magból keletkezett.") A lényeget Babits Mihály abban fogalmazta meg, hogy "Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magasabb lelkeké." Szerinte az "expresszió belülről, az egyén legmélyebb tudati rétegeiből származik." A művész nem visszatükrözi a külső világot, hanem érzékeny idegrendszerének rezgéseiből önmagát kifejezve teremti új aspektusát, emberi visszhangját a világnak. Ahogy Arany János is vallotta. "Az író pók, ki hálóját önmagából szövi". Mindezekből adódik az alkotás látszólagos irracionalizmusa bizonyos alkotóknál. Goethe szerint: "Sohasem tudom előre kiszámítani, mikor jön az alkotás ideje". Szükség van bizonyos lassú lelki feltöltődésre, hogy azután azt valami alkotássá kristályosítsa. S ez a valami igen csak individuális-függő: lehet nagy társadalmi esemény, döntő személyes élmény, de akár jelentéktelen mozzanata is az életnek. Sokkal fontosabb a belső felkészültség, mint maga a szikra, amely lángra gyújtja az alkotás tüzét. Éppen ezért írta Babits Mihály: "Csak én bírok versemnek hőse lenni." S ebből adódik következtetése:

"már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?...

 

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és tárgy,

Jaj én vagyok az omega s az alfa."

(A lírikus epilógja)

Babits Mihály kreativitása elsősorban a formában: a ritmusban, a rímben, a hangzási szférában és az új látásmódban nyilvánult meg. Új képeket kívánt teremteni, olyanokat, amelyek "az életben, a természetben még sehol se voltak". Ezt még Lukács György is elismerte, aki pedig nem volt odaadó híve a költőnek: "Babits Mihály talán a legnagyobb nyelvművész és legtudatosabb nyelv virtuóz költőink között. Az ő ezer színben csillogó képei az egész világot magukba képesek zárni, szavainak csudálatosan simulékony ereje nem érez határokat sehol sem, sehol valamit magától idegennek és kifejezhetetlennek". Király György szerint: "Babits... bravúros költő... nem törődik az egyes versformák iskolás szabályaival... egyenesen forradalmárnak lehet nevezni a magyar verselés terén... a régi, elcsépelt formákba új életet tudott hozni."

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy "Nincs tökéletes eredetiség. A világirodalomnak közös nyelve van, fegyvertára és kincsesháza... A költők... egymásnak felelnek idő és tér távolságain át... Ez a világirodalmi hatás lélektana." Szerinte az irodalomban úgy gondolom szemben a tudománnyal "Az eredeti nem az, aki egyszeri s merőben más. Az, aki valami közösből eredve lesz meglepően több, aki folytat és folytatható." Végül a (4) motivációja is megvolt a kivételes teljesítményre. "Én egy mintagyerek voltam, annak éreztem magamat. Hogy nekem a legkiválóbb és legnagyszerűbb embernek kell lennem, abban egy percig sem kételkedtem, nem is tudtam az eredetét ennek az érzésnek, hogy egészen más ember vagyok, aki felülről nézek a többiekre." Eleve szófogadó, szorgalmas és ambiciózus kisfiú volt, amit azután tetézett a világ megismerésének olthatatlan vágya és végül megtalált küldetésének mind tökéletesebb teljesítési igénye. Babits Mihály tanulmányaiban éppen ezért az akarat, a kitartás, a megszállottság fontosságát a legfontosabbak közé sorolja. Ebből adódott soha-meg-nem elégedése és az a tudat, hogy "Boldogtalan, ki magasan fut".

Tisztában volt értékével és ennek hangot is adott:

"...érzem, hogy nem olcsó

a fény, mely szememben ragyog

és érzem, talán utolsó

láng a nagy lángból én vagyok"...

Éppen ezért, ő tényleg a dalra tette fel egész életét.

A kivételes művészi teljesítmény négy külső feltételét is érdemes sorba venni életműve értékelésekor. (1) A családi hatások sajátosnak mondhatók, mivel Babits Mihály családi génjeiből és az otthoni környezetéből adódó hatások bizonyosan befolyásolták életét és pályáját. Apja korai halála után négy asszony nevelte (anyja, Nenne, a házban lakó Újfalussy tantika és mindezek felett Cenci néni), szinte bezárva a családi házba. Elkényeztetett és nagyon magányos gyerekként jellemzik, ugyanakkor a légkör inkább ridegnek, mint szeretetteljesnek mondható. Ebből adódhatott félénksége, ügyetlensége (a bajai gimnáziumban ottani tanárkodása után "babicsolás"-nak hívták a balkezesség megnyilvánulását) és szeszélyessége, amit kórtársai jellemzőnek mondottak. (2) Az iskolákkal szerencséje volt, jó pap tanárai voltak, akik elismerték és segítették tehetségének kibontakoztatását. (3) A kortárs csoportok hamarosan elismerték kivételességét, aminek ő mindenképpen meg is akart felelni. (4) A társadalmi feltételek ellentmondásossága jól lemérhető kritikai fogadtatásán. Sok ellensége támadt, noha voltak hívei is, de közülük csak kevesen tartottak ki mellette tartósan.

Babits Mihály esetében a kreatológia 2x4 feltétele (vagyis az említett négy adottság és négy környezeti faktor) tehát egybeesett, amit színezett már csaknem kórosnak nevezhető lelki alkata és sok betegsége. "Így lettem, ami lettem, mindentől elhagyott, mindég szenvedésre vitézül vívni kész: magányosság vitéze, magam ellen vitéz."

A talentum eredetéről tehát már elég sokat tudunk. Érdemes azonban még a "jó szerencse" faktorra utalni, vagyis hogy meg kell élni a képességek kibontakozásához szükséges életkort. Éppen Babits Mihály szentelt két szép tanulmányt Békássy Ferenc emlékének, aki 1893-ban született és akit a Nyugat első generációján belül az egyik legnagyobb költői tehetségnek tartottak, de aki az I. világháborúban, 1915-ben elesett éppen ezért ma már szinte senki sem tud róla.

Babits lírikus volt a költői nagyság dominálta életét. Emellett intellektusa és írói talentuma regényíróként, novellistaként, esszéistaként és műfordítóként is rendkívülivé tette. Sokan gondolkodtak költészete és alkata, valamint betegségei közötti összefüggésén is. Szabó Lőrinc szerint: "A szenvedés minden bizonnyal edz, mélyít, nemesít. Babits azonban megjelölhető igazi betegség nélkül is, ép eleget szenvedett, mindig szenvedett. Zsenije maga lelki betegség volt... A kételkedő, finom és nagy értelem állandó monológjai és fiktív párbeszédei többnyire önkínzások." Fenyő Miksa szerint "... a zseni több mint egynéhány tucat szép vers, lebilincselő olvasmány, több mint egy ragyogó intellektusnak foszforeszkálása; csak körül kell nézni, hányan tudják ezt, ügyesek, tehetségesek! A zseninél versek és novellák, kritikák és kísérletek, vallomások és viziók, vigasságok és lamentációk valahol a végtelenben egymásbafonódnak és revelálnak valakit, aki náluk is több, gazdagabb, lelkesebb s akiért történnek mindezek". Babits Mihály szerint a zseni küldetése, hogy "új ideálokat, a választások új lehetőségeit mutassa meg a világnak... A teremtő fantázia, mely a képzeletelemeket egészen új módon kombinálja, eszközlője egy egészen új világnak, amely nem tükör többé, hanem a teremtés szabad folytatása, új differenciálódás, új csoda".

 

Az erkölcsiség

 

A talentum értékelésekor van még egy nagyon fontos szempont: mire használják a kivételes képességét. A náci vezetők nünbergi perének jegyzőkönyvéből ismert, hogy többen kivételes intellektusok voltak. A "zseniális" bűnözőkről is sokat lehet hallani. Az igazi talentum fontos jellemzője azonban, hogy hordozói nemcsak maguk, de mások, a közösség érdekében is gyümölcsöztetni kívánják a bennük lévő értéket. Babits Mihály életművében ez az etikai kihívás a legfontosabb és talán a legtöbb vívódást okozó jellegzetesség volt. A magyar irodalomban éppen nála érezhető leginkább a költészet e tartalmi kritériumának legtudatosabb felismerése és követése.

Egyrészt "A mindenséget vágyom versbe venni", mivel

"Szerettem mindent, ami új

szerettem mindent, ami ódon".

(Naiv ballada)

Így lett Babits Mihály költészetünknek kétségtelenül egyik legnagyobb formátumú alakja, mivel azon kevés magyar géniusz közé tartozott, aki "szellemünk határait a végtelenségig terjesztette."

Ugyanakkor átérezte az emberi tudás és alkotás korlátait, a teljesség és a tökéletesség lehetetlen illúzióját. E küzdelmét önmaga adottságainak maximális kiaknázására kevesen érzékelték.

"Engem nem látott senki még. S az évek

suhantak. Minden évben egy-egy fátyol

hullott le rólam: mégis csupa fátyol

a lelkem; s busan hátrálnak az évek.

(Erdei lakásban)

Az emberiség világítótornya szeretett volna lenni, amely "mozdulatlanul áll és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát míg csak egy vízözön le nem borítja lámpáit." Ehelyett sorsa ahogy Illyés Gyula írta: "Testi és lelki szenvedés; évekig tartó halálos kór és fokozódó elszigetelődés azoktól, akikre hatni akart."

A másik nagy etikai kihívásnak a költő, a művész feladatának a meghatározását tekintette: "Igénye a szellem uralma a nemzeten és a lélek züllésének a megállítása." Kezdetben mindezt csupán a költészet segítségével kívánta elérni, mivel rühellte a prófétaságot. Később rájött arra, a művészek nem vonulhatnak el elefántcsont-tornyukba, hanem aktívan kell a jót, az igazságot, a haladást keresniük. Viszont senkivel: sem a jobb, sem a bal oldallal; sem a népiesekkel, sem az urbánusokkal; sem az urakkal, sem az elnyomottakkal nem tudott teljesen azonosulni, a lepaktálásról nem is beszélve. Kereste az igazságot, de az abszolút helyest sohasem találta meg. Az első világháború kitörését követő nagy nacionalista lelkesedéssel szembeni fellépése vezetett első nagy társadalmi kiközösítéseihez, ún. "botrányaihoz", amit azután számos más követett. Csaknem mindig a közhangulattal szemben cselekedett. Éppen ezért sem lehettek nagyobb számban tartós és igazi szövetségesei, emiatt rekedt kívül a társadalmon.

Talán legmélyebben érezte át a magyarság és az értelmiség sorskérdéseinek megoldhatatlanságát. Versben is állást foglalt a magyarság kérdésében.

"Oldozd meg a bilincseket

amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá, s nőjünk az ég felé,

testvér-népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a Nap."

(Eucharistia)

 

Ugyanezt fogalmazta meg a magyar jellemről írt tanulmányában. S tudta, hogy a magyarság léte nem független az emberiség sorsától: "s mert egyetlen életbe kötve e földön száz távoli táj, ami egyik oldalon történt, az a másik tájon is fáj." E sorok engem Donne mindenkiért szóló harang-hasonlatára emlékeztetnek. Szeretett volna segíteni az embereken, de úgy érezte, hogy míg fiatalkorában könnyen született a dal, később, a világ és saját valós problémáinak megélése után a vers belőle:

"...ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön

mint beesett szemek gödreiben

remegve felcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió

és a legtöbb oly szegény, oly szegény,

még álmából sem ismeri ami jó".

(Cigány a siralomházban)

S végül eljut végső, pesszimista ítéletéhez:

" Ember,

te véres, rossz kártyás, éji veszett

játékodból a réten ocsúdva, hogy fogsz

a vadvirágok szemeibe nézni?"

Babits Mihály életének a kálváriáját legtalálóbban talán Keresztury Dezső fejezte ki "Babits rehabilitációja körül" című versben.

"Hogy mit tudott? Nagy dalt, nyers kínt, gyönyört

ráhangolni a túlfeszített húrra,

hogy a héjázó, jajgatni gyötört

lélek méltón szólalhasson mindig ujra.

Hogy írt? Ideggel vésett érctükört,

hogy iszapból kimerülve, kigyúlna

mint a legnagyobbaktól örökölt,

mi vérével lett beton bazalt-murva.

Hogy prófétált? Seb-torkán úgy süvölt

a meztelenre égetett csont végső

igazsága, hogy szégyen volna vérző

szavakkal illetni; mert szikla még ő,..."