Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)
Rég megszámoltam, lakásom hány út.
Bőrömre csíkos minta feszül,
az ablakon nincsen rács.
Hangtalan a léptem, iránya
váratlanabb cigarettám fröccsenő hamujánál.
Harcban állok a zenét halkan élvezőkkel.
Lakhelyem az állandó árnyék,
a nappalok kurta kígyója oda el nem ér.
Varázsigém morzsolgatom, ilyenkor
egyszerre vagyok a cselekvés, a történés és a létezés.
Bírd ki szivem a sok virrasztást!
Bírd ki agyam a sok ébredést!
Kecsegtet a múlt, hogy megoldható,
de akik szerettek, soványnak szerettek.
Idegi alapon terjeszkedem.
Miért vagyok nőügyekben pancser?
Mért nem elég pár alkalmi ismeretség?
Legénylakásomban az üvegek végtelenje,
cigarettáim közt alig akad hiányzó láncszem;
és aki hirdet, magányát hírdeti.
Bírd ki szivem a sok virrasztást!
Bírd ki agyam a sok ébredést!
Megint egy nap hiába volt,
érvényes újra a bevásárló cetli.
Vétkes mulasztásomat hirdeti a vekker,
és étvágyamban a szünetek,
nem segít a harmonikus kávé,
sem a természet praktikája,
zavaros szememből nincs mit kihalászni.
Megdermedt zsebkendő reccsenése,
az első gyanús mozdulat -
kicuppanok a világra, síkosan és gömbölyűen.
Megtelik a tüdőm, és csupa fül vagyok.
Bírd ki szivem a sok virrasztást!
Bírd ki agyam a sok ébredést!
Kivártam mit hoz az olvadás:
tavaszi fáradtság, farkasvakság,
az első zömök virágok.
Bizonyíték nincs, de vannak erőteljes csodák.
Eljön majd értem egy ember,
akit nem bír le ez a sértődékeny égöv,
és ő a fénysorompók ura.
Állok majd előtte, megszeppent vagány;
leszek, aki voltam: szegény parasztivadék,
kit nem hoz lázba más, csak a talajminőség
és a terméshozam. Mondom,
legnagyobb bűnöm volt a betyárbecsület.
Mondom, a zsaruk mindent tudnak,
én az alibimben bízom, ők a bizonyítékokban.
Mondom, maradt még jártányi erő és talpalatnyi föld.
Mondom a nevem.
Bírd ki szivem a sok virrasztást!
Bírd ki agyam a sok ébredést!
Ha eszébe jutok is, én vagyok a legkisebb gondolati egység -
ami a kőműves fejében megfordul két tégla között.
Ha találkozunk, viselkedni kezdek, keresem a témát,
friss kedvét szegénykének titkolnia kell.
Aztán a szokott kanbuli, számolatlan poharak,
érzelmi élet, melyben egyetlen támaszunk a konzerv.
Mondom: Leszarom, hogy mi van a nővel,
csak boldog ne legyen. Boldog egy olyannal,
aki beleült a készbe, lenyalintotta a szörpösüveg nyakát,
igénybe veszi bútoraimat, ráadásul kész emberként érkezett.
Tudja, mellettem a nő elfecsérelt egy iskolaévet,
műveli a kicsikét - vak kertész:
beszabadult a valaha nevemet viselő kertbe:
tüske marasztalja, ösvény elveszíti,
sarlója elvágja az ujját.