Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Witold Gombrowicz

Filozófiai kalauz

(részletek)

Az egzisztencializmus

Hetedik előadás - 1969 május 4. vasárnap

Az egzisztencializmus közvetlenül visszavezethető Kierkegaard Hegel elleni támadására.

Az az igazság, hogy nem egyetlen, hanem sok egzisztencialista iskola van, többek között Jaspers, Gabriel Marcel (e szerencsétlen naiv lény) és Sartre iskolája; ugyanakkor az is igaz, hogy az egzisztencializmus mint szellemi attitűd Parmenidésztől, Platóntól, Krisztustól, Szent Ágostontól ered és máig is tart.

Most próbálom elmondani nektek, miben különbözik az egzisztencializmus a klasszikus filozófiától.

Példám: az első momentum, mint már mondtam Kierkegaarddal kapcsolatban, az absztrakt és a konkrét szembeállítása.

Ez kulcsfontosságú szellemünkre nézve, sőt, tragikus, mivel fogalmak, tehát absztrakciók segítségével gondolkodunk.

Tragikus, mert csak a logika, a fogalmak teszik lehetővé a gondolkodást, általános törvényszerűségeket pedig nem alkothatunk fogalmak és logika nélkül (ez nagyon fontos).

De Kierkegaard mást is kifogásolt Hegelnél: "A hegeli rendszer előföltételezett", azaz nem spekulatív úton jutunk el a koncepcióhoz, a választás már eleve adott. A gondolatmenet csak a korábbi döntés igazolását szolgálja. (Nem harcolhatunk az ellen, amit a lelkünk választott - ¯eromski.) Hegel világfölfogása eleve adott volt - megelőzte gondolatmenetét stb. Tehát kitaláció. Ez az absztrakt spekuláció egyfajta fogyatékossága. De az értelem szempontjából drámai. Ezért lehetetlen a gondolkodás.

Ilyen föltételek mellett miképp lehetséges az egzisztencialista gondolkodás vagy filozófiai rendszer, mint Heidegger vagy Sartre esetében? Létezik egy módszer, ami kisegítette az egzisztencialistákat, Husserl fenomenológiai módszere.

Heidegger volt Husserl legkedvesebb tanítványa. Sose bocsátotta meg neki Husserl, hogy (Heidegger) egész más célokra használta a fenomenológiát. Husserl alkotja az első egzisztencialista módszert, de miért fenomenológiai ez a módszer?

Íme a szellem újabb redukciója - amit már Descartes, Feuerbach és mások is redukáltak.

A következőképpen néz ki e a redukció. Azt mondja Husserl: mivel a noumenről (a dologról önmagában) nem mondhatunk semmit, zárójelbe tesszük a noument, azaz az egyetlen dolog, amiről beszélhetünk, a fenomén marad. Noumen például a szék a valóságban, fenomén pedig a szék, amilyennek látjuk - a széket látási képességünk határozza meg. Ez nemcsak a fizikai érzékelésre, hanem a szellemi képességekre is vonatkozik, amint azt Kant kimutatta (vagyis hogy a tér és az idő belőlünk ered, nem magából a tárgyból).

Husserl ezzel azt mondja: mivel a noumenről nem tudhatunk semmit, zárójelbe teszem. Ugyanígy Isten létéről sem tudhatunk semmit. Husserl viszont ezt követően, visszatérve a "cogito ergo sum" nevezetes karteziánus elvéhez a világot és a világot értelmező tudományokat (biológia, fizika, történelem) is zárójelbe teszi (Husserl itt Descartes-hoz kapcsolódik).

Csak a készségeinkre vonatkozó tudományok maradnak, mint a matematika, a logika, a geometria stb.

Husserl zárójelbe tette Istent és a tudományokat.

Most már láthatjátok, milyen rettenetes következményekkel jár a fenomenológiai módszer elfogadása.

Sajnos, nem tudom, Iza létezik-e, a fejemben van Iza ideája.

Ugyanígy: meg sem születtem soha. Nem születtem 1904-ben. Csak azt tudom, hogy a tudatomban létező idea szerint 1904-ben születtem, bennem van az 1904. év ideája, miként az összes korábbié is.

Ördögi módon megváltozott minden. Megváltozott a világegyetem. Nincs már semmi a végső centrumon kívül, ami a tudat és mindaz, ami benne történik. A tudat természetesen magányos. Nem létezhetnek más tudatok.

Az élet nem más, mint a tudat teremtménye. Hasonlóképpen a logika, a történelem, a jövőm sem egyebek, mint a tudatom teremtményei, de még a tudatomat sem nevezhetem "sajátomnak", mert az "én tudatom" "ama" végső tudat teremtménye.

Minden a tudatom fenoménjeire redukálódik.

Hogyan művelhető ilyen helyzetben a filozófia?

E végső tudatnak nem marad más hátra, mint "vélekednie" önmagáról. Mert a tudat tudatában van valaminek, azaz önmagának.

A tudat, hogy úgy mondjam, több részre oszlik, amit így foghatunk föl: első-, másod-, harmadfokú tudat. De a másodfokú tudatot leírhatja a harmadfokú tudat, és a harmadfokú tudatról beszélvén én is ugyanezt teszem.

Kéretik figyelembe venni, hogy igencsak vázlatosan mutatom be a fenomenológiát.

Husserl még egy törvényszerűséget megfogalmazott a tudatról, ezt a tudat "intencionalitásának" nevezik. Ez azt jelenti, hogy a tudat annyi mint tudatosnak lenni, de tudatosnak lenni annyi mint tudatában lenni valaminek. Ami azt jelenti, hogy a tudat soha nem lehet üres, tárgyától elválasztott; ez viszont közvetlenül Sartre ember-fölfogásához vezet. Azt mondja Sartre, hogy az ember nem önmagában való lét, mint a tárgyak, hanem "önmagáért való" lét, tudatában van önmagának. Ilyen értelemben az ember mint valami ürességgel ketté osztott dolog fogható föl. Pontosan ezért szerepel Sartre könyve címében a "semmi" szó. Ez a semmi kitörő vízsugárhoz, belülről kifelé áradó Niagarához hasonlatos.

Én például tudatában vagyok e tábla létének, tehát nemcsak bennem van a tudatom, hanem a táblában is (a tudat tárgyában). Tehát, hogy úgy mondjam, a tudatom rajtam kívül van.

Amikor elolvastam ezt a passzust a Lét és semmiben, fölkiáltottam örömömben, mert ez pontosan az a koncepció, amely szerint az ember teremti a formát és valójában nem lehet autentikus.

Szerencsére a Ferdydurke 1937-ben jelent meg, a Lét és semmi 1943-ban. Nos, ezért tekintenek engem egyesek az egzisztencializmus előfutárának.

Összegezzük.

Husserl fenomenológiai módszeréről beszéltem, mert ez teszi lehetővé az egzisztencialista filozófiát. Az az igazság, hogy az egzisztencializmus nem hozhat létre semmiféle filozófiát.

Én - egyedi vagyok, konkrét, független minden logikától, minden fogalomtól.

Mi a teendő ilyen helyzetben?

Megfeszíttetni, mint Krisztus?

Belepusztulni a szenvedésbe?

Az ember magányban él, magányban is hal meg.

Megfejthetetlen.

De a fenomenológiai módszer segítségével megszervezhetők tudatunk egzisztenciánkra vonatkozó teremtményei. És ez az egyetlen, ami megmarad nekünk.

Husserl módszerét ahhoz hasonlították, ahogy az articsókát kell enni. Azaz - én magam tanulmányozom a saját tudatomban lévő fogalmat.

Példám: a sárga szín. Igyekszem a legtisztább állapotba helyezni s mint az articsóka esetében, egymás után választom le a rétegeket. És amikor végre eljutunk a beléig, rávetjük magunkat és fölfaljuk.

A fenomenológia annyi mint eljutnia legmélyebb fogalomig, a fenomén legmélyebb rétegéig; s ha már megtisztítottuk, rávetjük magunkat és bekebelezzük a közvetlen megfigyelés segítségével.

Ne feledjétek, hogy az intuíció közvetlen, elmélkedés nélküli tudás.

Tehát az egzisztencializmus adja a legmélyebb, legvégsőbb leírást az egzisztenciánkra vonatkozó ismeretekről.

Sartre sok mindent átvett Heideggertől, Heidegger kreatívabb, mint Sartre, Sartre pedig világosabb.

Sartre ajánlja az egzisztencia ilyetén leírását. Beszélnem kell még egy bizonyos, igen lényeges különbségről, ami elválasztja az egzisztencializmust a korábbi filozófiától.

A klasszikus filozófia inkább a dolgok filozófiája volt, bizonyos értelemben még az embert is dologként tárgyalták, míg az egzisztencializmust a lét filozófiájának tartják.

Minden tárgy tárgy, plusz lét is egyidejűleg.

Igaz, ez a különbség szinte mindig is létezett a filozófiában, még Hegelnél is, a valamivé válás filozófiájában.

De az egzisztencializmus szinte kizárólag erre összpontosított, vagyis a lét egy típusára, ami épp az egzisztencia lenne.

A lét három különböző típusa:

1. Az önmagában való lét (a dolgok léte).

2. Az önmagáért való lét (a halott tudat léte. A halott tudat nem lét.).

3. Élő létek és egzisztáló létek.

Az "egzisztencia" szó kizárólagos a tudatos emberi egzisztenciát jelenti, és csak annyiban, amennyiben az ember tudatában van egzisztenciájának, vagyis azoknak az embereknek, akik nem élnek tudatosan, nincs egzisztenciájuk. Az állatoknak nincs tudatuk.

Így néz ki Sartre fölosztása. Pontosan erről szól a Lét és semmi.

Hogyan jellemezhető az "önmagában való lét" (a tárgyak léte)?

1. El kell ismerni, hogy csak fenoménok léteznek (Husserl).

Minden dolog fenoménként jelenik meg. Sartre szerint nem mondhatjuk azt, hogy egy adott személy intelligens, ha csak ostoba tettekben nyilvánul meg. Az ember az, ami látszik belőle, semmi több.

Vegyétek észre, hogy a dolgoknak nincsenek határai.

"Lámpa" stb. - ezek a nyelvünk által szentesített definíciók. Itt láthatjuk, hogy az egzisztencializmus átlép a strukturalizmusba.

Az önmagában való lét nem létezhet valaki által teremtettként, sem aktívan, sem passzívan (mert ezek emberi ideák).

Az önmagában való lét nem áttetsző.

Olyan, amilyen, ez minden, amit mondhatunk róla, mozdulatlan, nem alanya a teremtésnek és az időbeliségnek; nem vezethető le valamely dologból (mint Isten művéből).

Az önmagában való lét olyan lét, amiről nem állíthatunk semmit azon kívül, hogy olyan önmagában, amilyen (ebben némileg emlékeztet Istenre).

Érdekes, hogy az önmagáért való lét, az emberi egzisztencia valamiképp alacsonyabbrendű, mint az önmagában való lét. Üresség van benne, semmi, bizonyos értelemben két részből áll össze. Mintha kettévágták volna; pontosan ez teszi lehetővé, hogy tudatában legyen önmagának.

Tehát másodlagos az önmagában való léthez képest.

Egy apróság: naivnak tűnhet föl ez a durva hasonlat, amire jutottam. De sebaj, mert mégiscsak reális tartalmú fogalmakhoz vezet, pl. az emberi lét üres a tudat nevezetes intencionalitása okán. Míg a szék az szék, a tudat soha nem azonos önmagával, mert mindig tudatában van valaminek. Nem tudunk elképzelni üres tudatot. Az identitás híres elvének - A egyenlő A-val (a szék az szék) - itt nincs helye.

Ilyen értelemben tökéletlen a tudat léte. De menjünk tovább.

Az önmagában való lét nem enyészhet el. Független időtől és tértől. Olyan, amilyen, semmi több. Ugyanakkor az egzisztencia, az önmagáért való lét behatárolt létet jelent, aminek véget vet a halál. (Legalábbis ilyennek mutatkozik egzisztenciánk tudatunk számára. Az egzisztenciát fenn kell tartani, ahogy a tüzet táplálják.)

Einstein szerint a tárgy annyi mint "a tér görbülete". A szék egy bizonyos energia mennyiséget képvisel, ez az energia pedig átalakulhat más tárggyá vagy maradhat változatlan állapotban, míg az emberi egzisztenciának van kezdete és vége (születés és halál).

Mi hát az ember mint önmagáért való lét vagy egzisztencia?

1. Az ember dolog, mert van teste és csak így, testként létezhet a világban. Itt Sartre igen szubjektív megjegyzésekbe bocsátkozik, mert azt mondja, hgoy az ember mint test fölösleges. Utálkozást kelt, innen a cím: Undor.

2. Az ember dolog, mert tényt képez (tényszerűséget). Pl. van múltam, kész vagyok már, befejezett, megvalósultam. Ha tehát a jövő felé fordulok, kilépek a dolgok világából, hogy belépjek az önmegvalósítás területére.

3. Az ember dolog a helyzetből kifolyólag, amiben található, ami elveszi szabadságát.

Eljutottunk tehát a szabadság rejtélyéhez; ez okozza azt, hogy felelősök vagyunk önmagunkért. Természetesen két, merőben ellentétes érzés munkál bennünk, az egyik azt mondja, hogy csak bizonyos okok okozatai vagyunk. Pl. ha iszom, azért teszem, mert szomjas vagyok.

Ha komplexusom van (freudi értelemben), ez valamiféle megrázkódtatás eredménye. Tökéletesen bizonyosak vagyunk szabadságunkban. Senki nem veheti el tőlem azt az érzést, hogy én magam döntök, mozdítsam a kezem vagy ne. Másokat viszont okok okozatainak látunk.

Az orvosnak nincs kétsége afelől, hogy a páciens betegségének bizonyos okai vannak. Tehát a szabadságérzet, ami olyan erős bennünk csak miránk érvényes, másokat mechanizmusnak látunk. Az önmagában való létnek, ha megjelenik, mindig megvan a maga oka.

Nincs kezdete, nincs vége. A szabadság pedig kizárólag az önmagában való lét sajátossága. Itt jól látható, mennyire más az egyetemes okság és a szabadságunk érzete, ez a tudományos ismeret és az egzisztenciális tudás közti különbséggel magyarázható. Ez nagyon fontos, mert kijelöli a tudomány határait, ami soha nem képezheti a filozófia alapjait, mert csak a tudat lehet tudatában a tudománynak, a tudomány viszont nem lehet a tudat alapja.

Ezen felül a tudomány kívülről látja az embert mint tárgyat a tárgyak között.

Ugyanaz a különbség, mint a vakbélműtét esetében, ha az orvos és a beteg szempontjából nézzük. Az orvos mechanizmusnak tekinti a beteget, a beteg számára viszont életbe vágó a kezelés. Szubjektív, neki kell átesnie rajta, nem másnak. Még valami: úgy érezzük, múltunkban ránk is vonatkozik az okság, míg a jövő, úgy tetszik, kizárólag tőlünk függ. Ezért mondta Heidegger, hogy az egzisztenciális idő a jövő. Pl. minden tett mérlegelhető a jövő szempontjából is. Mozdítom a kezem, mert a jövőben szeretnék rágyújtani: mozdítom a kezem, a pipáért nyúlok.

Tehát egyetérthetünk abban, hogy a szabadság csak az egzisztenciára jellemző, míg az okság az önmagában való lét tulajdonsága.

Még valami, ami elválaszt a tudománytól: az egzisztencializmus.

Az egzisztencializmusban az egész nem mechanizmus, az elemek összessége mindig több, mint összeg - teljes. Hisz beláthatjuk, hogy a mondatot alkotó szavak nemcsak mennyiséget, hanem valamiféle értelmi egységet is képeznek. Kívülről látni az embert mint tárgyat, jellemző ez az orvostudományra, a pszichológiára, a történelemre stb., az egzisztencialista látásmód abban áll, hogy belülről, létünkben érzékeljük magunkat. A kettő között megnyílik a szakadék.

Nyolcadik előadás - 1969. május 5. hétfő

Az egzisztencializmus szubjektivitás.

Én személy szerint nagyon szubjektív vagyok és ez a beállítottság, úgy tetszik, megfelel a valóságnak.

Tehát a szubjektív ember

a konkrét ember

Nem az ember fogalma, hanem Péter vagy Ferenc, mivel, mint Kierkegaard állítja, az ember fogalma nem létezik.

Ez okból az egzisztencializmusnak igen komoly problémái vannak a gondolatmenetek fölépítésével, mert a gondolkodás fogalmakon alapul; csak Heidegger árulásának (kisajátította a fenomenológiai módszert) köszönhetjük, hogy egyáltalán tudunk beszélni.

Az egzisztencializmus a szubjektív, ezért szabad embert választja. Megvan benne az, amit szabad akaratnak hívnak, ami szembeállítja a kívülről, tudományosan szemlélt emberrel, aki mindig ki van téve az okságnak, ezért mechanizmushoz hasonlít.

Olyan világban, ahol minden ok és okozat, merő képtelenségnek tűnik föl az a vakmerő tézis, hogy az ember szabad. Ez a tézis saját szabadságunk elemi tapasztalatán alapul, és nincs mód arra, hogy meggyőzzenek: ha mozdítom a bal kezemet, nem azért teszem, mert így akarom. Elég nehéz lenne pontosan kifejteni, min is alapul ez a lehetőség.

Úgy vélem, hogy az idő különbözőségén. Az ember ideje nem a múlt, hanem a jövő. Ha csinál valamit, nem valami okból, hanem valamiért teszi.

"Elolvasom, hogy emlékezetembe véssem" stb.

Tehát a múltban van okság, de a jövőben, az emberi egzisztenciában a jövővel van dolgunk.

Mélyebb értelemben azt is mondhatnánk, hogy a tudatunkban is megtalálhatjuk ugyanazt a hasadást amit például a fizika is leír. Az ember, ez az önmagáért való lét ketté válik (egy hasadék mentén). Pontosan eme ürességnek, a semminek (e hasadéknak) köszönhetően vezethető be a szabadság fogalma.

A szabadság igen nagy szerepet játszik Sartre-nál, mert ez képezi etikai rendszere alapját.

Sartre moralista; érdekes, hogy a francia filozófiában újra meg újra bekövetkezik ugyanaz a deviancia, amit már Husserl is megfigyelt Descartres-nál.

Descartes szokatlan következetességgel korlátozza a gondolkodást kizárólag a tudat leírására, de hirtelen visszariad Isten és a világ megsemmisítésétől és megtagadja magát. Elismeri Isten létét. Aztán Isten létéből levezeti a világ létét.

Sartre esetében is ugyanezzel a gyávasággal van dolgunk. Van egy tizenöt oldalas rész a Lét és semmiben, ahol Sartre drámai erőfeszítéseket tesz, hogy logikailag megalapozzon egy látszólag teljesen magától értetődő fenomént: a másik ember létét; Witolda léte pl. ugyanolyan típusú fenomén, mint a szék léte.

Sartre elemzi Kant, Hegel, Husserl rendszerét és kimutatja, hogy egyik sem teszi lehetővé, hogy elismerjük a másik ember létét. Miért? Azért, mert embernek lenni ott annyi mint alanynak lenni. Tudattal kell rendelkezni, ami minden mást tárgyként észlel. Ha elfogadnám, hogy Witoldának is van tudata, akkor tárggyá válnék Witolda számára, aki alany. De nem lehetünk egyszerre alanyok és tárgyak. Ezért hát Sartre beijedt. Magasan fejlett erkölcsisége kizárja azt a fölfogást, hogy nem léteznek más emberek, mert akkor nem lennének erkölcsi kötelezettségek. Az ember tárggyá válnék.

Sartre, kettészakadva a marxizmus (tudományos) és az egzisztencializmus (ellenkezője) között, megijedt, mint Descartes. És egész egyszerűen becsületesen kijelentette, hogy, noha nem igazolható felebarátunk létezése, nincs más lehetőség, be kell látni mint magától értetődő, szemmel látható valamit. Itt drámai módon összeomlik Sartre egész filozófiája, magával rántva annak minden kreatív lehetőségét, és ez a hihetetlenül tehetséges gondolkodó derék kisemberré válik (marxizmus-egzisztencializmus), aki végül arra kényszerül, hogy az engedmények filozófiáját művelje. Filozófiája a marxizmus és az egzisztencializmus kompromisszuma. És minden könyve etikai rendszert épít, minden gondolata eleve elfogadott tézis igazolását szolgálja. E rendszer alapja a híres sartres-i szabadság.

Azt mondja Sartre: "Szabad vagyok, szabadnak érzem magam. Tehát mindig módomban áll választani. Ez a választás behatárolt, mert az ember mindig egy bizonyos helyzetben van és csak ebben a helyzetben választhat. Pl. ágyban maradhatok, el is mehetek valahová; de nem választhatom a röpülést, mert nincs szárnyam. De mindig van szabad döntés, amiért felelős az ember. Ha elvetem, hogy két lehetőség közül válasszak, ezzel egy harmadikat választok. Ha nem akarok választani a kommunizmus és az antikommunizmus között, marad a semlegesség." Sartre azt mondja, hogy az ember értékteremtő. Ez az egész filozófia legkonokabb, legkonzekvensebb ateizmusából következik.

A helyzet a következő: mivel elveszítettük Isten fogalmát, abszolút szabadságunkból adódóan értékteremtőkké válunk. Ilyen értelemben azt tehetünk, amit csak akarunk. Pl. megtehetem, ha ezt választom, hogy X meggyilkolását jó vagy rossz cselekedetnek nyilvánítom. Két lehetőség van, de ha valamelyiket választom, gyilkost csinálok vagy nem csinálok magamból.

Ilyen összefüggésben látok e filozófiában túlzott intellektualizmust és dekadenciát (elgyengült érzékenységet). A filozófusok, Schopenhauer kivételével, olyan embereknek látszanak, akik kényelmesen elterpeszkednek karosszékükben és úgy értekeznek a fájdalomról, valódi Olümposzi nyugalommal fitymálják le, ami rögtön szertefoszlik, azon a napon, amikor fogorvoshoz mennek és kiabálni kezdenek, jaj, jaj, doktor úr. Így például Sartre, aki elméleti síkon lebecsüli a szenvedést, kijelenti, hogy annak az embernek, aki jónak tartja a szenvedést, mennyei gyönyört jelenthet a kínzás. Fölöttébb kétségesnek látom ezt a nézetet, jellemző a francia polgárságra, ami jó ideje szerencsésen elkerüli a komolyabb szenvedést. Úgy gondolom hát, hogy Sartre, azon állítása ellenére, mely szerint a szabadságot korlátozza a helyzet és mindaz, amit "tényszerűségnek" neveznek (pl. az a tény, hogy van testem, hogy tények vagyunk, fenoménok a világban), tehát mindezen korlátozások ellenére Sartre túl messzire megy.

Az egzisztenciális ember konkrét, magányos, semmiből teremtetett, tehát szabad, tehát szabadságra ítéltetett és választhat.

De mi van akkor, ha például a frivolságot, a nem autentikusat, a hamisat választjuk, nem az igazat? Ha nincs pokol, akkor nincs büntetés. Az egzisztencializmus nézőpontjából az az egyetlen büntetés, hogy az adott embernek nincs valódi egzisztenciája. Tehát nem egzisztál. Íme egy szójáték - Heideggernél és Sartre-nál is megtalálható -, amit könnyűszerrel kigúnyolhat az, aki az állítólagos nemlétet választotta.

Milyen jövő áll az egzisztencializmus előtt? Nagy jövője van.

Nem hiszek abban felszínes véleményben, hogy az egzisztencializmus divat. Az egzisztencializmus e hasadt tudat, eme alapvető tény következménye, ami nemcsak az alapvető emberi minőségekben jelenik meg, hanem (rendkívül érdekes tény) a fizikában is teljesen természetes módon megmutatkozik. E szerint kétféleképpen szemlélhetjük a valóságot: tekinthetjük korpuszkulárisnak és hullám természetűnek is.

Példám: a fény elmélete.

Itt tehát mindkét elmélet igaz (amint azt a tapasztalatok bizonyítják), ugyanakkor ellentétesek is. Fizikai értelemben ugyanaz az elektron-jelenség kétféleképpen szemlélhető, mindkettő igaz, ugyanakkor ellentétesek egymással. Szerintem az ember egyszer s mindenkorra, helyrehozhatatlanul ketté vált szubjektív és tárgyi aspektusra. Ez valamiféle gyógyíthatatlan seb bennünk, aminek egyre inkább a tudatában vagyunk. Néhány év elteltével a seb még "véresebb" lesz, mert a tudat evolúciójával egyre nagyobbá válik.

Megmutatkozik itt a hegeli dialektika (tézis-antitézis) mély igazsága. Tehát ilyen körülmények között nem várhatjuk el az embertől, hogy harmonikus legyen és képes legyen bármit is eldönteni. Ez elvileg lehetetlen.

Nincs kiút.

E megjegyzések fényében az olyan irodalom, ami lehetségesnek tartja a világ elrendezését, a legnagyobb idiotizmus, amit csak el lehet képzelni.

Hitvány egy firkász az, aki a valóság urának tartja magát, milyen mulatságos, ah, ah, ah!

Na végre!

A Marxizmus

Tizenkettedik előadás - 1969. május 12. hétfő

Marx (1818-1883) ifjúkorában megismerte Hegelt, de tizenkilenc éves korában azt írta egy levelében apjának, hogy neki ez nem elég. Miért?

Marxot az absztrakció eleme, az absztrakt logika távolította el Hegeltől. Igaz, sok mindent átvett Hegeltől, de forradalmasította a filozófiát. Azt mondta, hogy a filozófia problémája nem a világ megértése, hanem a világ megváltoztatása. Az ember kapcsolatban áll a külvilággal. Szükségét érzi a természet fölötti uralomnak és ez a valódi problémája, minden egyéb csak lárifári.

Marx azt állította, hogy a filozófia nem lehet arisztokratikus, azaz ne olyan emberek műveljék, akik kívül maradnak a közösségi életen, az átlagember mértékére kell szabni. Olyan emberére, akinek meghatározott szükségletei vannak és a társadalomban él.

Marx azt hirdette, hogy elő lehet idézni bizonyos átalakulásokat a gondolkodásban és az értékrendben fölülről lefelé. Ami fölülről jön, az egyfajta fölösleg, cicoma. De ami alulról jön, az valóság. Tehát az alsóbbrendű tudattól kell haladni a magasabbrendű felé.

Hegeltől vette a dialektikus fejlődési folyamat eszméjét (tézis, antitézis, szintézis).

Még valami Hegeltől: a történelmi korszakok eszméje, amelyek antinómiák által valósulnak meg. Az emberre is ez jellemző, mert - emlékeztek - Hegel számára a természet mindig ugyanaz marad, ismétlődik. Mindig ugyanúgy köröznek a bolygók, az alsóbbrendű fajok, rovarok, állatok evolúciója hihetetlenül lassú, észrevétlen.

Hogy néz ki Marx szerint a világ?

Az első aspektus a materializmus. A marxizmus tagadja a vallást. az ember teremtményének tartja, ami megvédi a veszélytől. És eszközzé válik a fölsőbb osztályok kezében, az alsóbb osztály fölötti uralmat szolgálja.

A materializmus az idealizmus, azaz az egész metafizika, az ideára való mindennemű hivatkozás tagadása. A marxizmus számára csak a brutális valóság létezik, az élet konkrétuma.

A második aspektus: a marxizmust egy híres tézis - "a lét határozza meg a tudatot" - definiálja. A klasszikus filozófia számára a tudat volt az elsődleges, elemi dolog. Minden a tudatért volt, semmi nem határozhatta meg azt.

Itt tehát Marx eljut az emberi értelem újabb redukciójához. Ez a gondolkodás szociológiai redukciója.

Tehát így követték egymást a redukciók:

1. antropológiai redukció

2. fenomenológiai redukció (Husserl)

3. szociológiai redukció (Marx)

4. Nietzsche, aki az életre redukálja a filozófiát.

Hogy megérthessük a gondolkodás evolúcióját, ismernünk kell ezeket a redukciókat.

A szociológiai redukció azt jelenti, hogy a létezés határozza meg a tudatot. Ez viszont azt jelenti, hogy a tudat szerepe a létfenntartás eszközévé redukálódik. Fokozatosan fejlődött ki az élet a legalsóbbrendű fajokból adaptációs folyamat, dialektikus fejlődés, végül a természeti folyamat útján, mint minden más dolog esetében.

Ez azt jelenti, hogy a tudat szükségleteink, a természettel való kapcsolatunk funkciója. De mivel az ember nemcsak a természettől függ, hanem - mindenekelőtt - a társadalomtól és az általa teremtett történelmi körülményektől is, a tudatot ez a társadalom formálja, így a tudat mindenekelőtt az emberi történelem funkciója.

A harmadik aspektus az a tézis, hogy a szükségletek teremtik az értékeket, vagyis ha például a Szaharában vagyunk, egy pohár víz nagy dolog lehet, míg Vence-ban, ahol van l'eau de la Foux, elveszíti értékét.

Ezt a tézist teljesen helytállónak tartom. Vegyétek észre, hogy nálam ez az alapja például a festészet kritikájának (cigaretta), kizár mindenfajta anarchiát, mindennemű nihilizmust és végül minden önkényes egzisztencialista elméletet, melyek szerint az értékeket nem annyira a szükségletekben rejlő okok, mint inkább az ember teljes szabadságában önmaga elé tűzött céljai teremtik. Sartre szerint például azért kell az embernek víz a sivatagban, mert az életet választotta, nem pedig a halált. A marxizmus szerint az élőlény rá van kényszerítve arra, hogy az életet válassza és itt nem beszélhetünk szabad döntésről.

(A történelem marxista interpretációja) Az emberiség történetét a természeten való technikai uralkodás szükséglete teremtette. Az ember fejlődő tudata lehetővé tette, hogy megszervezze a társadalmat és az államot, ez az alapja minden termelési rendszernek. Itt az az elsődleges tény, hogy ilyen szervezettség mellett az ember kénytelen alárendelni magát a másik embernek, mert a javak gyarapítása az ember ember általi kizsákmányolása útján érhető el. A csoporthoz tartozó ember aláveti magát a csoport törvényeinek, az pedig elnyomást fejt ki, ami az ember ember általi kizsákmányolásából következik. Példám: a hadsereg alárendeli magának az egyes embert a tábornokok stb. által vagy lásd a rabszolgákat, végül a kasztokat, a feudális társadalom különféle rendjeit vagy az osztályokat.

Az ember kényszeríti munkára az embert.

Itt jutunk el a marxisták számára igen fontos alap fogalmáig. Az alapból, azaz a kizsákmányoltak tömegéből válik ki a fölépítmény, azaz az uralkodó osztály, amely létrehozza a filozófiát, a vallást, a jogot, egyszóval megszervezi a tudatot. Suttyomban mindez a kizsákmányolás fenntartását szolgálja.

A vallás például azt hirdeti, hogy a hatalom Istentől ered, hogy e világ szerencsétlenjei a paradicsomba kerülnek, vagyis a vallás alapvető és egyetlen értelme az lesz, hogy egyszerűen a földi életen kívülre helyezi az igazságot.

De a kereszténység, ami római rabszolgák fölkeléseként kezdődött, már magába foglalta ezt a metafizikai elemet: Istent, minek okából Egyházzá, azaz a kizsákmányolás eszközévé vált.

Ha megfigyeljük az uralkodó erkölcsöket, azt láthatjuk, hogy a legfőbb cél fenntartani a tulajdonjogot és rákényszeríteni a proletariátusra a burzsoá morált.

A filozófia lényegéhez tartozik a kontemplatív beállítottság. Nem akarja megváltoztatni a világot. Metafizikába menekül. S végeredményben az alapjától elszakított elmélkedésnek bizonyul, fölépítmény, ami igyekszik leplezni függőségét. Abszolút értékeket keres és nem törődik a szükségletekkel. Jogrendszerünk igyekszik megerősíteni a tulajdon és a kizsákmányolás jogát. Itt láthatjuk, hogy a marxizmus leleplezi a misztifikációt, mint a freudizmus vagy Nietzsche. Kimutatja, hogy "nemes" érzéseink mögött komplexus, hitványság, s végül az élet szennye rejlik. Nietzsche egyik nagy érdeme, hogy rendkívül mélyreható kritikának vetette alá a teoretikus alapokat kimutatva, hogy gondolkodásunk anyaga ugyanaz, mint minden más dologé.

Hogy úgy mondjam, elvezet minket az elsődleges emberi természet fölfedezéséhez. A másodlagosat már deformálták az emberek, a társadalomnak nevezett kizsákmányolásra épülő, a javak termelésére beállított, más emberek szolgálatára épülő rendszer szükségletei. Egy bizonyos gazdasági rendszer keretei közt maradunk, ami deformálja a tudatunkat.

Láthatjuk, hogy a vallás, az erkölcs, a filozófia és a jog a misztifikációt szolgálja, rabságban tartja a rabszolgát.

Most térjünk rá a nevezetes értéktöbblet elméletre. A kapitalisták, azaz a fölsőbb osztály tagjai megvásárolják a munkát, mintha áru lenne, vagyis a lehető legkedvezőbb áron. Ez a legkedvezőbb ár azt jelenti, hogy a munkás szükségletei kimerülnek a táplálkozásban és az utódnemzésben.

Értéktöbblet keletkezik, mert a munkás többet termel, mint amennyit a fizetése ér, és a fennmaradó rész a kapitalistát illeti.

A munkás mindig többet termel, mint amennyit fizetnek neki. És pontosan ez az értéktöbblet.

A munkaerőre, mint minden más árura vonatkozólag fennáll Adam Smith ismert gazdasági törvénye, mely szerint ha a kínálat meghaladja a keresletet, csökken az ár. Ez a szabály magyarázza a leértékelődés folyamatát. A leértékelődés megfékezése érdekében drágítani kell az árut, azaz a termelést.

Ha leértékelődik a pénz, egyre nagyobb mennyiségű frankra van szüksége az embernek.

Mivel az értéktöbblet a kapitalista zsebébe vándorol, a munkások szegények maradnak és kénytelenek egyre alacsonyabb áron kínálni munkaerejüket. Így értékelődik le a munka és halmozódik föl a tőke, ami anonim, személytelen erő: ez hozza létre azt a híres elidegenedést. Az elidegenedett ember nem lehet önmaga és, ahelyett, hogy a saját életét élje, normális életet éljen, arra kényszerül, hogy a gépezetet szolgálja.

Ez szép elmélet, de véleményem szerint nem felel meg a kapitalizmus természetének.

A tőke további javak előállítását szolgálja és az ember ember általi kizsákmányolása nemcsak az egyéni jólét nevében folyik. A kapitalizmus nem vezethető le kizárólag a kapitalistából; a kapitalista elszórhatja a pénzét, de hát nem vehet egy év alatt száznál is több kalapot, egy yachtot stb. És mire adja ki a többi pénzt? Más gyárakba, iparba stb. fekteti és pontosan így növekedik az emberiség technikai potenciálja. Az ember ember általi kizsákmányolása nemcsak egyéni kérdés; inkább ez az alapföltétele az oly nehézkes emberi haladásnak.

Most pedig térjünk rá a "nyalánkságokra", azaz a Forradalomra.

A kapitalizmusnak az a jellemzője, hogy a nagytőke elnyeli a kisebbet s így az egy igen szűk csoport kezében összpontosul. Ha jobban megnézzük, ez nem így van, mert például a nagy részvénytársaságok nagyszámú kistulajdonos korporációiként együttesen hatalmas gyárakat tesznek ki. Marx úgy látta a jövőt, hogy a tőke effajta evolúciója eredményeképpen létrejön egyrészt a milliárdosok szűk csoportja, másrészt a proletárok hatalmas tömege.

És ez a folyamat vezet az elkerülhetetlen proletár forradalomhoz.

Hogy áll a marxizmus 1969-ben?

A marxizmus mély válságát egyszerűen az okozza, hogy (amint azt a keleti helyzet igazolja) rosszul dolgoznak és nagyon keveset termelnek. Miért? Mert az élet szigorú, ha az embereket nem kényszerítik munkára, nyilván nem is dolgoznak.

Paradox, mégis szembeszökő, csak néhány rosszmájú balos nem akarja elismerni, hogy az egyetlen ország a világon, ahol szinte teljesen eltűnt a proletariátus (eltekintve a négerektől), az a hírhedt USA, vagyis kicsoda? A kapitalisták, míg a szocialisták mindenhol csődbe mennek abból az egyszerű okból, hogy senki nem érdekelt a termelésben, mert nem töltheti meg a zsebét, és abban sem érdekelt, hogy másokat arra kényszerítsen, mert azzal sem töltheti meg a zsebét.

Ma már csak abban reménykedhetnek a kommunisták, hogy a magasan fejlett országokban jobban fejlődik a kommunizmus; de ez is szamárság, mert elég öt percig beszélgetnem a masszőrömmel, hogy belássam, ez teljességgel lehetetlen, a gazdag társadalmakban egoistább az ember, mint a szegényekben.

Ami a kínaiakat illeti, az színtiszta sztalinizmus! A kínai tévé-riportokban minden kínai ordít, mint egy káplár. Iszonyat. Növekedett a kínai termelés, de messze nem úgy, mint ahogy várták! Nagy csalódást okoztak az elmúlt évek.

A marxizmus reményt ad a gyökértelen embereknek.

A marxista gondolkodás mindenekelőtt a leleplezést szolgálta, de általában véve minden filozófia utópisztikus és nem vezet sehova.

Véleményem szerint a marxizmust rosszfelől közelítik meg, mert erkölcsi alapról teszik föl a kérdéseket, az "igazság" pozíciójából, míg a valódi probléma nem erkölcsi, hanem gazdasági: a termelésről van szó. A javak gyarapítása az elsődleges, az elosztás másodrangú kérdés.

Az erkölcsi kérdéseket helyezik előtérbe, mert persze ez könnyeb és lehetővé teszi, hgoy szép frázisokkal álljunk elő.

Láthatjuk, hogy Nyugaton képes volt a kapitalista rendszer hallatlan mértékben növelni a termelést, mindenekelőtt a technikának köszönhetően, s így emelkedett az emberek életszínvonala; szép frázisokkal viszont nem lehet elérni semmit. Csökken a termelés, stagnál minden, bürokráciába és névtelenségbe süllyed.

Elemi dolog: ha lehetővé tesszük az emberek számára, hogy teljes energiájukat és intelligenciájukat kihasználják, egyesek elkerülhetetlenül mások fölé kerekednek, az egyik magasabbra jut, mint a másik. Mégis, ilyen esetben hatalmas mennyiségű energiához jutunk, míg ha az emberek közti egyenlőségre vágyunk, nyilvánvalóan akadályoznunk kell ezt az általunk ellenőrizhetetlen, fölfelé vezető mozgást.

Milyen jövője van a marxizmusnak?

Föltételezésem szerint húsz-harminc év alatt eltűnik.

Ha a fölsőbb osztály olyan ostoba és rövidlátó lesz, mint most, és ha átadja a hatalmat a tömegeknek, föl kell készülnünk a hanyatlás időszakára, ami addig a pillanatig tart, amíg színre nem lép egy újabb, erős fölsőbb osztály; ha viszont kitart a jobboldal és nem engedi magára erőltetni a marxistákra jellemző "rosszhiszeműséget", e problémát megoldja a rohamos technikai fejlődés, ami becslésem szerint teljesen megváltoztathatja a világot az eljövendő húsz-harminc év alatt. Szárnyunk nő, röpülhetünk...

A fasizmus feje tetejére állított forradalom.

Az a fölsőbb osztály nagy hibája, hgoy alapjában véve a fogyasztók osztálya. Ezért hozzászokott a kényelemhez, ellustult, kényes lett. Degenerálódik, de azért van ebben az osztályban néhány mérnök, vállalkozó, tudós, értelmiségi és olyan emberek is vannak, akik dolgozók.

Még egy megjegyzés a baloldal nyelvi visszaéléseiről, ami valami ijesztőt csinált a fasizmusból. Eszerint a "dolgozó" szó nem jelenthet orvost, aki reggeltől estig dolgozik, de jelenthet utcasöprőt, aki öt percig dolgozik, aztán a fal mellett henyél stb. Láthatjuk hát, hogy még a nyelvet is meghamisították.

A baloldaliak imperialisták. Képtelenek fölfogni, hogy az arisztokráciához tartoznak, és a forradalomnak első dolga lesz elsöpörni őket, amint az Lengyelországban is megtörtént.

A marxizmus szerint deformált emberiséggel állunk szemben. Az erő forrása a kizsákmányolás. Ezért tudatunk is deformálódott, mert alkalmazkodott a kizsákmányoló rendszerhez, de ezt nem akarja elismerni.

A marxizmus leleplezést akar.

Filozófiai értelemben a marxizmus nem ajánl semmiféle precíz világképet, csak a tudatot szabadítaná föl, hogy autentikusan, deformációktól mentesen reagálhasson a világra és az emberre.

(A marxizmus megvalósítása) 1. Marx tézise szerint a marxizmus abszolút érvényű történelmi szükségszerűséget ír le, ami a könyörtelen gazdasági törvények erejénél fogva valósul meg, tőkekoncentráció útján, a javak kis csoportok kezében összpontosulnak, amely csoportot megsemmisít a nincstelenek hatalmas tömege. Ők be akarják vezetni a proletárdiktatúrát nem demokráciáról, hanem diktatúráról van szó.

Amit népi "demokráciának" hívnak, az porhintés. A proletár diktatúrának egyszer s mindenkorra meg kell semmisítenie a burzsoáziát és államosítani kell a termelő eszközöket (bányákat, földeket, gyárakat, az ipart és a munkás munkaadója általi mindennemű kizsákmányolását), ez nagyon fontos a marxizmus számára.

Ebben az első szakaszban, a diktatúra időszakában minden hatalom az államé, korlátoznia kell az egyéni szabadságjogokat és aktívan támogatnia kell a világforradalmat. Ebben az első szakaszban mindenkit érdeme szerint fizetnek.

2. A második fázis a marxizmus "mennyei" korszaka. Az állam fokozatosan elhal: ez csak az emberi természet átalakulása után következhet be, vagyis akkor, amikor normalizálódik a tudat; az állam helyét pedig kis szervezetek, "szövetkezetek" foglalják el, amelyek mindenki számára lehetővé teszik, hogy szabadon megtalálja helyét az igazságon alapuló rendben: íme a nemes lelkek ábrándja! Ebben az ostoba korszakban mindenkit szükségletei, nem pedig érdemei és szolgálatai szerint jutalmaznak. Ezt követeli az igazság, mert minden embernek joga van az élethez.

Ez a "napfényes" korszak a távoli jövő meghatározatlan pillanatában veszi kezdetét.

S pontosan itt lép be a hegeli korszakok dialektikája, ami alapján ez az átalakulás fokozatosan végbemegy; ez azt jelenti, hogy a marxizmusban mégiscsak nagyon erős a tökéletlenség érzete. Tudja, hgoy a dolgok evolúciója lassú és a tökéletestől távoli átmeneti szakaszokat iktat be.

E marxista koncepció szerint a proletariátus szent és egyfajta elemi erőt is képvisel.

1. A proletariátusnak nincs veszíteni vagy megőrizni valója.

2. Csak szükségletei vannak. Nem rontották meg az értékek.

3. Egyetemes osztály, az egész társadalomszerkezet alapja.

4. A gazdasági termelés áldozata.

Így hát a proletariátus forradalmi fölszabadítása az egész társadalmi rend alapföltétele. És ez a szükségletek mint értékteremtők fölszabadítása.

Na még egyszer. Láthatjuk, hogy a marxizmus nem valami ideológia vagy igazság, hanem egyszerűen az értékteremtő emberi szükségletek fölszabadítása.

Tehát a forradalom minden ember természetes szükségletei fölszabadítja és e fölszabadulás alapján maguktól teremtődnek értékek. Meg kell értenünk, hogy a marxizmus nem az eszmék forradalma, hanem hús-vér emberek között zajlik. Az ember fölszabadítása.

Nem láthatjuk előre az új eszméket, a jövő gondolkodásmódját, maguktól születnek ebben az új emberi rendben.

A politika: a cselekvés megszervezése egy bizonyos cél érdekében. A gyakorlat tudatos gyakorlati tevékenység. Marx szerint a gondolatnak cselekvésben kell materializálódnia. Az eszmének történelemformáló erővé kell válnia. Háttérbe szorul az elmélkedés.

Dominique de Roux: Jegyzet

Ez már a Testamentum után készült. Egy hosszú éven át majd minden hónapban meglátogattam Gombrowiczot Vence-ban; a betegség egyre inkább elvette erejét. Kezdetben lejártunk a tengerpartra. Szeptemberben még nem akadályozta a láz és a fuldoklási rohamok abban, hogy autóval Château de Vence-ba utazzék, teázgathatott a teraszon. De októberben már nem akart kimenni, attól félt, hogy hazatérvén nem lesz ereje fölmenni a lépcsőn. Ezért mondta októberben, amikor Piero Sanavio készített vele beszélgetéseket az olasz rádiónak, hogy "túl későn kapott mindent". Másnap, amikor megérkezett a fivérem, Charles-Henri de Roux tengerész főhadnagy, hogy korvettje fedélzetére vegye, Gombrowicz, az egykori Buenos Aires-i lengyel banktisztviselő szívrohamot kapott. Legközelebb csak Karácsony táján láttam; ágyban feküdt; engedetlen teste létében fenyegette, egy óránál tovább nem tudott olvasni, azt mondta, öngyilkossággal foglalkozik, attól félt, hogy - mint Baudelaire-re - ráborul az őrület fekete szárnya. Ettől kezdve minden találkozásunk alkalmával szóba hozta a revolvert. "Charles-Henri úr, a fivére kölcsön adhatná nekem a szolgálati fegyverét." Leveleiben is mindig célozgatott erre, később, amikor javult az állapota, már nem akart erre rábeszélni. De az írásán nagyon látszik a levertség és a szétszórtság. Márciusban megint fájdalmai voltak. A Cortisontól megduzzadtak lábcsontjai. Fuldoklási rohamokat kap, bottal jár a lakásban. Hasztalan Rita, fiatal felesége önföláldozása; komoly a veszély, ezt még az is fokozza, hogy nincs kedve együtt élni egy ilyen hitvány testtel, amin javítanak ugyan valamit az orvosok, de ezzel csak azt érik el, hogy más betegség vigye a sírba.

Mondtam Ritának, hogy ha engedünk akaratának, úrrá lesz rajta a csüggedés és a levertség, ami képzeletétől még hatványozódik is, és lebírja a betegség; nem látván más kiutat javasoltam Gombrowicznak, hogy tanítson nekem filozófiát. Mert észrevettem, hogy beszélgetéseink, a Testamentum készítése közben megfeledkezett betegségéről, lelkesítette a tanítás, megszabadult levertségétől. Beszéltem vele a dologról. Kategorikusan elutasított, kétségkívül fölfedte valódi indítékaimat; nem erősködtem, visszamentem Párizsba, ahonnan rögtön levelet írtam neki és megismételtem a javaslatot. Megint elutasított, de némi habozásról árulkodott az írás, voltak benne javítások. Táviratoztam. Fölhívott: "jöjjön csak, barátom, majd meglátjuk, szamárság". Végre ráállt, azzal a föltétellel, hogy tanítványai, Rita Gombrowicz és Dominique de Roux beérik egy "Általános filozófiai kalauzzal", hat és egy negyed óra előadással Kanttól a strukturalizmusig (a negyedórát a marxizmusra szánta).

Amikor 1969. április 29-én megérkeztem Vence-ba, Gombrowicz ágyhoz volt kötve és úgy éreztem, hogy - álmatlanságtól gyötörve - szeretne túl lenni az egészen. Egyébként halogatta az előadást. Én beszéltem rá. Behívott hát mindkettőnket a szobájába, papírt, ceruzát adott és megkezdte az előadást, jegyzetek nélkül, nem volt nála semmi, csak az emlékezetére hagyatkozott. Egyre inkább magával ragadta az előadás, még ki is kérdezett minket. Schopenhauernél elszállt a fölkeléstől való félelme. Nietzschéről tartott előadásához hosszú kabátot vett föl (az enyhe tavaszi idő ellenére is gyötörte a hideg), beszéd közben az antik színészek mimikáját utánozta. Az egzisztencializmushoz érve teljesen elmúlt a levertség; a strukturalizmus jelentőségére e szavakkal hívta föl a figyelmünket: "ha erről beszélek nektek, magam is jobban eligazodom benne".

Vissza kellett mennem Párizsba, hogy elkészítsem a Maison Jaune korrektúráját. Július végére tettük az utolsó előadást. Nemsokára levelet kaptam Witoldtól, aztán még egyet; észrevehető volt, hogy bajban van a központozással. Sőt, az utolsó levelet Ritával íratta, aki telefonon értesített, hogy Witold nincs jól. Repülőgéppel Nizzába utaztam. Nehezen járt, és az alatt a két nap alatt, amit nála töltöttem, segítenem kellett neki fölállni a fotelből, neki, aki szellemileg olyan fiatal, mégis olyan elgyötört volt. Reggel, karomra támaszkodva, hogy úgy mondjam, normálisan sétált a teraszon. Sőt, átnézte az előadások első oldalait, amit Rita már legépelt. El kellett mennem Venceból, Rapallóba utaztam, hogy találkozzam Ezra Pounddal. Gombrowicz szemrehányást tett emiatt, de megígérte, hogy visszatérésem után befejezi az előadást a nevezetes strukturalizmusról.

Az olasz sajtóból értesültem a haláláról.

Tehát véget értek a lázcsillapodás rövid időszakai. Véget ért a szellem tragédiája, amely, mint a Föld körül keringő Wűlkh madár, a bukás pillanatában megsemmisül - egy kőkorszaki Lengyelország szimbóluma a végtelenben. Így hát Gombrowicz, akit egész életútján a tagadás szelleme kísért, ő is lezuhant a megismerhetetlen azúrkék rettenetéből a mocsárba, ahol kihuny minden gondolat és minden remény, amikor a széthullás a káoszhoz közelít.

Pálfalvi Lajos fordítása